Ahogy egyre inkább teltek a másodpercek, folyamatosan azon dolgoztam, hogy kiderítsem, vajon ő micsoda. Úgy értve, hogy sima ember minden bizonnyal nem lehet, és egy másik boszorkányt is kiszimatolok, akárcsak egy kutya a macskát. De van mágiája, ez az egy biztos... az már egészen más, hogy nekem is van, csak nem tudom használni, amíg utazó vagyok. Ha valaha elkövetjük azt a hibát, hogy utazóként akarjuk élni az életünket, törődjünk bele, hogy elátkozottak leszünk, mindenünk elvész és marad az, amit a többiek megírnak nekünk. Megköszörültem a torkom, és halványan elmosolyodtam. Visszahelyeztem a pultra az italt, majd a tekintetébe nézve próbáltam válaszokat kapni, de úgy tűnt, szavakkal is elég közlendő lesz, nem lesz szükség a "szem a lélek tükre" féle magyarázatokra. - Mégis mit vártál? Testvérek vagyunk, vagy mi - nevettem fel nagyon halkan. A maga nemében ez egy kissé ironikus megjegyzés volt, hiszen nem vagyunk vér szerint rokonok. Ezáltal nem is lehet sok közös bennünk az által, hogy testvérek vagyunk. Vagyis, csak voltunk. Akkoriban ezt szigorúan vették. Ma már nem hiszem, hogy többek lennénk egymásnak két múltbéli ismerősnél, akik hirtelen felbukkantak egymás életében. Azt azonban megértettem, hogy mire céloz... közös vér ugyan nincs bennünk, de a faji hovatartozásunk annál inkább meghatároz minket. Erre végül nem reagáltam, inkább tovább fűztem a gondolataimat, de tudtam, hogy előbb-utóbb ki fog bukni belőlem a kérdés... annak ellenére, hogy már ki is mondta, hogy boszorkány. De nem lehet teljesen az, azt érezném! - Miután eltűntünk egymás életéből, azt hiszem, hogy nem sok pénzt kereshettem volna a jókislány életmóddal. Muszáj volt... megismernem más kultúrákat is - vontam a vállamon egyet. Ez túl szép megfogalmazás volt. - Utánajártam pár évvel a szökésünk után, hogy mi történt a szüleimmel. Vámpírtámadás áldozatai lettek, bár nagyon szépen akarták eltüntetni a nyomokat... azután döntöttem el, hogy... én nem fogok vámpírokat ölni. De másoknak segíthetek hogy vámpírokat öljenek - magyaráztam, majd ki is robbant belőlem az, amitől féltem. - Azt hiszem, hogy nem vagy tiszta vérű boszorkány jelenleg. Vámpír is vagy, igaz? - kérdeztem végül, majd nyeltem egyet. A vámpírboszorkányokatz még nem tudtam hová tenni.
Nagyon messze volt már az az idő, amikor mi testvéreknek számítottunk. Akkoriban persze ez rettenetesen szigorúan volt véve, és bár én személy szerint soha nem a testvéremnek tartottam őt, a világ egészen máshogy gondolta. A szüleim is komolyan vették azt, hogy mi egy család vagyunk, de én ezt sosem éreztem kettőnk között. Nem játszottunk soha együtt, és persze egyszerre, és egy időben nőttünk fel, de soha nem együtt, nem volt közöttünk semmiféle közeli viszony, mint normális testvéreknél. Ezért bár persze, a mi családnevünket viselte, a mi házunkban lakott, és a szüleim egyértelműen ugyanúgy szerették őt is, mint engem, még sem mondanám, hogy ez a mi kapcsolatunkon változtatott. Elvakított az, hogy utáltam, amit felülről rám erőltetnek, és őt még inkább gyűlöltem amiatt, hogy neki nem kell hasonlókon átmennie. Neki elég volt szépen mosolyognia, vékonynak lennie, és arra várnia, hogy majd valakihez hozzáadják.. Az persze csak később derült ki, hogy ezt ő sem élvezte annyira, mint én gondoltam. Figyelmesen hallgattam ahogy beszélt, és hirtelen már nem is kellett erőlködnöm azon, hogy kiszedjem belőle azt, ami érdekelt, és valahogy jelenleg nem is éreztem ennek szükségét. Örültem, hogy beszélt, mert jól esett hallgatni a hangját, és amikor a szüleit említett, szinte számomra is észrevétlenül, de a kézfejére csúsztattam a kezemet. Nem is tudatosan történt, de ahogy őket említette, pontosan tudtam, hogy miről beszél, még ha ő kevesebb időt is tudott eltölteni a saját szüleivel előtte. - Én.. már egy ideje a szüleim gyilkosait keresem – bólintottam egyet lassan, de nem akartam túlságosan belemenni a részletekbe, nem hiszem, hogy azért vagyunk itt, hogy egyből ilyenekbe avassam őt be. Néztem őt egy kicsit, és hamar kiderült az is, hogy beigazolódott, amit előre sejtettem: túl sokáig nem sikerült titkolnom előtte, hogy mi vagyok még, a boszorkányon kívül. – Jelenleg.. – halványan elmosolyodtam a megfogalmazásán, és kicsit megráztam a fejemet. – Nem ez az a tulajdonságom, amit első pillanatban szeretek megosztani mindenkivel, de.. egyébként igen, eltaláltad – rápillantottam egy kicsit, aztán megvontam a vállamat. – Hogy jöttél rá ilyen gyorsan? Bár… gondolom boszorkányként neked kicsit könnyebb dolgod van, mint másoknak – néztem őt kicsit fürkészve, aztán még megittam, ami a poharamban volt, és rendeltem még egyet, ha az ő itala is elfogyott, akkor neki is. – Egyébként.. jól nézel ki – tettem még hozzá újra rápillantva, és egy kicsit elmosolyodtam. Nem teljesen tartozott ide, de már egy jó ideje kikívánkozott belőlem, szóval.. Csak kimondtam.
A gondolatok továbbra is cikáztak a fejemben, csupán akkor zökkentem ki kissé saját gondolataim feneketlen medréből, mikor keze lassan az én kézfejemre siklott, és éreztem hűvös tenyerét a saját kezemen. Meglepett, hiszen hogy a francba ne lepett volna meg? Nem számítottam efféle gesztusra tőle, bár azt hiszem, mindez azért történt, mert... talán együttérez a szüleim miatt? Akkor történt ez az egész, mikor befejeztem a róluk szóló beszámolómat... már ha beszámolónak lehet tekinteni azt, hogy vámpír ölte meg. Vagy vámpírok. Kissé beteges, hogy ennek ellenére jelenleg egy vámpír házában élek, és vigyázok a gyerekeire. De azt hiszem, hogy mindennek így kellett lennie. Megbocsájtani tudni kell. És amúgy is, ha bosszút is állnék, változna valami? A szüleim ugyanúgy halottak lennének. Ez pedig... nem oldana meg semmit... Az én fejem is felemelkedett, mikor megszólalt végül, és szavai elmondták, hogy mit is keres. - Szóval... te is... a te szüleid is? - nyeltem egyet, majd felsóhajtottam, és együttérzően néztem le a kezeinkre, hiszen továbbra sem engedte el a kézfejemet. Nem is akartam annyira, hogy megtegye. Hiába nem voltunk soha jó testvérek, most mindenféle támasz jól tud esni... túl sok a kérdőjel az életemben. Félő, hogy ha kicsusszan a lábam alól a talaj... és nem lesz valaki, aki segítsen, akkor minden, amit eddig felépítettem, a tűz martalékává fog válni. Bár lehet, hogy... nem Lucien az én emberem. Ki tudja, miért van itt valójában? Szemmel láthatóan én is tudok szemrebbenés nélkül hazudni. - Igen, sejtettem. Az ember megérzi az ilyesmit - nyeltem egyet. Most mondtam volna azt, hogy ahhoz, hogy tiszta vérű vámpír legyen, túlontúl kellemes a kisugárzása és az aurája? Hülyének nézne, ha kibökném, nem? - Csak... megérzés volt. A vámpírokat messziről kiszúrom. És mivel nem kedvelem őket, ezért... a radarom tökéetesen érzékeli, ha egy a közelembe férkőzik. Te átmentél - kacsintottam végül rá, ekkor már kissé feloldódva, majd a másik kezemben megfogtam a poharam, és ismét belekortyoltam, de rögtön el is toltam a poharat, mikor megjegyzést tett arra, hogyan is festek. - Öhm... azt kell mondanom, hogy te sem panaszkodhatsz - kuncogtam fel végül. Egy ilyen bókot talán illene megköszönni, de ez teljesen kimegy most a fejemből. - Visszatérve... ha a szüleid gyilkosát keresed... azt jelenti, hogy később még visszatértél hozzájuk, igaz? - kérdeztem, és hangom ekkor már kissé rekedten szólalt meg.
Nem teljesen tudatosan tettem, és ennek következtében még engem is meglepett, ahogy a kezem az övére siklott. Már csak azt vettem észre, hogy ott volt, és összeért a bőrünk, és valami furcsa érzés kerített hatalmába. Ritkán szoktam ilyen mozdulatokat egyébként is tenni, és így az is kevésszer fordult elő, hogy csak úgy megfogtam valakinek a kezét, de.. Valahogy nem volt rossz. Igyekeztem nem csak erre koncentrálni, és az arcát figyeltem. Tényleg szép volt, és bár túl sokat nem változott azóta, amikor utoljára láttam, mégis számomra látszott rajta a.. komolyság, az, hogy látott már pár dolgot az életben, és meglepő módon csak jól állt neki. Egy pár pillanatig elmosolyodtam egy kicsit, és csak utána kezdtem el beszélni. - Igen, nem túl szép történet.. Amikor visszatértem hozzájuk egy pár év után, nos.. már nem éltek, csak nyomok voltak – bólintottam egyet lassan, de továbbra sem volt kedvem túlzottan belemenni a részletekbe. Ez nem az az este volt, amikor erről szeretnék beszélni. Picikét az ujjaimmal piszkáltam a kezét, nem mondanám simogatásnak, de valami ahhoz hasonlót végeztem, és pár pillanatig csak a kezeinket néztem, aztán visszapillantottam rá. – De ne beszéljünk most erről – a szemébe néztem egy kicsit, aztán ittam egy kortyot az italomból. Legszívesebben ebben a pillanatban csak leültem volna, és a kavargó érzéseimet egy dalban adtam volna ki magamból – még ha ez egyébként nem is hangzik túl férfiasan, vagy keményen. De mindenkinek szüksége van valamire, amiből erőt meríthet, és nekem ez volt az. A dalaim nagy részét csak magamnak írtam, a fiókba, azért, hogy bármikor emlékezhessek az életem egy-egy pillanatára. Más naplót ír, én dalokat, nincs ebben semmi különös. - Ennek örülök.. – rávigyorogtam egy kicsit, és megráztam a fejemet, egyben örültem annak is, hogy kicsit más témára kerültünk át. – És abban kifejezetten egyetértünk, hogy.. én sem kedvelem őket, magunkat.. – tettem hozzá a végét még halkan nevetve. Furcsa volt belegondolni, hogy mennyire nem szerettem egy olyan fajt, aminek félig én is a része voltam, és ami az életem elég jelentős részére volt befolyással. – Bár.. azért nem mindannyian vagyunk.. olyan rosszak – kicsit közelebb hajoltam hozzá, és kacsintottam egyet, hogy biztosan értse, mire gondolok. A táplálkozás nem olyan egyszerű téma, és nem mondom, hogy én soha nem bántottam senkit, de azért igyekeztem nem olyan rossz lenni. – Inkább.. mesélj magadról egy kicsit. Régóta vagy a városban?
Hát igen. Jelenleg túlságosan is igaz, hogy egy cipőben járunk. Lényegében mindketten árvák vagyunk... ha lehet ezt így mondani így cirka kétszáz év után. De meg kellene őt értenem... sőt, meg is értem. De annyira furcsa, hogy végül... ugyanarra a sorsra jutottunk. Igaz, sosem gondoltam volna, hogy zenéléssel fogja a kenyerét keresni. De egy biztos... nem tudom, hogy miért van itt valójában. Ahogyan ő sem tudja az indokaimat. Éppen annyira hazudhat nekem az ittléte okáról, mint ahogyan én hazudok neki. De isten a tanúm rá, hogy... ki akarok szállni... nem akarok másoknak ártani, hiszen ők éppen olyan emberek, mint amilyen én vagyok. Ez egy kissé szürreális, ha lehet ezt így mondani. Hiszen az egész életem a vámpírok elleni küzdelemről szól. Most pedig... nem is tudom... megsajnáltam őket? Ha Damonből indulok ki... talán vannak más normális vámpírok is... ki akarok cseszni velük, miközben ők maximum annyiban ártottak nekem, hogy rosszkor voltak rossz helyen? Nem... ezt sehogy sem akarhatom.... - Részvétem - bukott ki belőlem végül. - Tudom, ez nem sokat jelent neked így kétszáz év után, de... tényleg sajnálom. És átérzem - néztem rá együttérzően, majd kissé megszorítottam a kezét, hogy érezze, tényleg úgy van, ahogyan jelenleg mondom. Mikor ujjai valamiképpen végigsimítottak bőrömön, miközben még mindig tartotta a kezemet, eleinte nem tudtam, hogy mit is kellene gondolnom, de végül rájöttem, hogy ez talán ilyen reflexszerű mozdulat részéről, és nem is foglalkoztam vele tovább.- Persze. Nem akarok fájó sebeket feltépni egy... ilyen témával - nyeltem egyet. - Eléggé furcsa boszorkányokat látni, akik vámpírokká váltak. Már csak azért is, mert tudod... a két faj annyira ellentétes, és... el sem tudom képzelni, hogy két ekkora erő hogy férhet meg egy testben. Úgy értem, miért nem pusztítják el egymást? Oké, talán hülyén hangzik, de... érted. Vagy nem? - kérdeztem, és zavartan felnevettem. Kissé belelendültem a beszédbe, majd rájöttem, hogy túl sokat fecsegek, talán pont erre nincs most szükség. De tényleg különlegesek a vámpírboszorkányok. És meredek az, ami bennük zajlik... én ezt sosem akarom majd átélni. Remélem, nem is kell. Egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy képes leszek ismét boszorkány lenni... de nem fogok meghalni egy csomó idióta utazó miatt... - Öhm... csak pár hónapja vagyok itt. És jelenleg bébiszitterkedem, ezt talán már mondtam az előbb. Kicsit túl gyorsan zajlanak az események, felbukkantál és újra itt vagy... már azt sem tudom, miről fecsegtem eddig - húztam el a számat. Igen. Elég nagy szám van. De ezt nyilván ő is leszűrte már.
Elgondolkoztam azon, amit a vámpírboszorkányokról mondott. Nem most először, nyilván sokat járt már ezen a fejem, volt rá elég időm, hogy a fajomról elmélkedjek. Életem kezdetén még nem gondoltam arra, hogy nekem bármikor is közöm lenne a természetfelettihez, sőt, igazából én egyáltalán nem hittem abban, hogy létezik egy, az emberin túl mutató világ. Tipikusan az az ember voltam, aki minden ilyet butaságnak ítélt, és még anyám babonaságán is jókat mulattam akkoriban. Aztán nem sokkal azután, hogy Sybille-lel elváltak útjaink, kiderült, hogy sokkal több van a világon, mint én azt valaha gondoltam is. És bár előtte nem hittem abban, hogy egyáltalán léteznek – létezhetek, mint boszorkány -, mégis elképesztően gyorsan beletanultam, sokkal jobban élveztem, mint addig bármit. Szerettem azt, hogy volt erőm, és nálam nagyobb dolgokra is képes vagyok. Aztán.. soha nem gondoltam volna, hogy ez egyszer elveszhet, még is.. túl hamar történt meg. Haloványan elmosolyodtam egy kicsit, ahogy rápillantottam. - Menjünk… hátra, ott nyugodtabban beszélgethetünk – pillantottam körbe, hogy kitaláljam, merre is lenne a jó irány. Nem szerettem volna, ha esetleg meghallanak, mert bár egy pillanat alatt bárkivel könnyen elfeledtethetem, hogy minek volt fültanúja, nem szívesen tettem volna így. Ha egyetértett velem, akkor felálltam, és elindultam a hátsó, kicsit eldugottabb asztalok felé, aztán egynél helyet foglaltam. Kiderült, hogy ez abból a szempontból is hasznos döntés volt, hogy itt sokkal kényelmesebb volt az ülés is. - Én… elég sokáig éltem abban a hitben, hogy ez majd nem is lesz lehetséges – halványan elmosolyodtam, és megráztam kicsit a fejemet. – Nekem azt tanították, hogy ez teljesen ellentétes a természet törvényeivel, és lehetetlen, hogy valaki két ennyire.. igen, ellentétes faj része is lehessen – bólintottam egyet, és kicsit nosztalgiával gondoltam azokra az időkre, amikor még szabadon gyakoroltam mágiát anélkül, hogy közben azzal kelljen foglalkoznom, hogy mennyire vágyom a vérre, és mennyire meg akarom harapni a mellettem ülőt. – Aztán igazából azóta sem értem – halkan elnevettem magam, és ittam egy kortyot az italomból. – Bár szerintem.. a boszorkányságom segít abban, hogy kicsit… kordában tartsam a másik énemet is. Vagy ez lehet a személyiségemtől függ, ezt soha nem tudtam – hátradőltem egy kicsit, és a hajamba túrtam. Ez a sok gondolkodás ráébresztett arra, hogy legalább két napja nem étkeztem, és bár nem éreztem túl erősen, hogy vágyom rá, tudtam, hogy jobban oda kell figyelnem magamra. Még a végén itt megtámadom őt. – És.. hát azt hiszem, hogy nem csak te tudsz sokat beszélni – elmosolyodtam, és megráztam kicsit a fejemet. Tulajdonképpen rám nem volt jellemző, hogy túl sokat beszélek, de jó volt végre szabadon társalogni akármiről. Általában ez nem adatik meg, és.. Jó társaságban repül az idő, amúgy is.
Követtem a tekintetét a helyiség másik vége felé, és lényegében csak egyet érteni tudtam vele. Az imént felvonult a színpadra egy másik előadó, akinek köszönhetően alig hallottam a saját hangomat is, és talán nem ártana kicsit csendesebb vizekre evezni, még ha ez összesen körülbelül tizenöt métert is takar. - Menjünk - mondtam egy apró mosollyal, majd követtem őt és amikor ismét helyet foglaltam, már egy sokkalta kényelmsebb és puhább széken foglalhattam helyet. Nem volt más itt sem semmi, maximum az, hogy nem vett körül ezer ember, és kicsit csendesebb volt. De nagyjából sejtettem, hogy mi az oka Lucien kérésének. Komoly témákat feszegettünk, és ha valaki meghallaná... nos, nem lenne túl szerencsés. Azt hiszem. Kicsit keserűen elmosolyodtam. - Amikor először találkoztam hozzád hasonlóvan, eleinte biztos voltam abban, hogy ostobának néznek, hogy ilyen... egyszerűen nem létezhet. De mégis... létrejött - motyogtam kicsit magam elé, majd ismét a szemét megkeresve folytattam. - Ne érts félre, nincs bajom a vámpírboszorkányokkal. Csak számomra annyira furcsák és annyira... szóval mesterségeseknek hangzanak. Miközben ugyanúgy a temrészet által jöttek létre... a boszorkányok lévén - sóhajtottam fel, majd belekortyoltam az imént rendelt italomba, amit hozta ide magammal. - Meg sem közelíted azt, amennyit én beszélek néha -sóhajtottam fel lemondóan, de kicsi mosoly azért volt az arcomon, majd kicsit megkomoylodott az arcom. - És mondd... te mivel táplálkozol? Mármint... élő emberből? - tettem fel a nagy kérdést.
Kicsit sajnáltam, hogy nem előttem ment, ahogy elindultunk az asztalhoz, de örültem, hogy követett, és ő is úgy gondolta, hogy jobb, ha ilyen témákról nem a hatalmas tömeg kellős közepén beszélgetünk. Nem mintha egyébként nem tudtuk volna megoldani, ha kihallgatnak minket, de ettől függetlenül így sokkal kényelmesebb volt. Bár nem volt sokkal messzebb a hátsó rész, de mégis sokkal nyugodtabb volt itt. Persze, erre is voltak emberek, de sokkal kevesebben, köszönhetően annak is, hogy újabb fellépő következett. Figyeltem a hangjára, és egyből meghallottam azt a pár hamis hangot, ami kijött a száján. Nem hiszem, hogy mindenki észrevette, de értő fül számára azért feltűnő volt – ettől függetlenül azért nem volt olyan rossz. Tulajdonképpen már azóta vártam a kérdésre, hogy rájött, nem csak egyszerű boszorkány vagyok. És emiatt részben fel is voltam rá készülve, legalábbis nem ért hatalmas meglepetésként. Logikus kérdés volt, és valószínűleg hasonló helyzetben bennem is felmerülne, így emiatt egyáltalán nem nehezteltem rá. Miért tettem volna..? - Ez.. nálam elég bonyolult – kezdtem bele lassan, és közben ránéztem. – A.. vámpírok attól erősek, ha vért fogyasztanak, és nyilván az emberi sokkal hatásosabb, mint bármi más. De.. szóval én nem igazán tudtam ezzel akkor megbarátkozni, ezért kerestem alternatív módszereket.. – bólintottam egyet lassan, és kicsit elmosolyodtam. Nem tudtam, hogy akarja-e hallani részletesen, de úgy gondoltam, hogy ha igen, akkor majd mondja. – Vagyis.. nem fogyasztok embereket – végighúztam az ujjam a csuklójának a belső oldalán, és utána pillantottam rá megint. Tudtam, hogy ezzel részben saját magammal is játszadozom, de volt már annyi gyakorlatom, és önuralmam, hogy vissza tudjam magam fogni ilyen téren, ezért igazából nem tartottam attól, hogy most neki esek. Ugyan éhes voltam, de tudatosítottam magamban, hogy majd ha hazaérek, akkor fogyasztok, addig pedig tudok várni. - De egyébként.. nem kellene léteznünk, én is tudom – rámosolyogtam egy kicsit, és csak most tűnt fel, hogy az ujjam még mindig ott maradt a csuklójánál. Éreztem, ahogy az ereiben pulzál a vér, és valamilyen furcsa oknál fogva nem váltott ki belőlem semmilyen rossz hatást. Ezért nem húztam el, csak akkor, ha esetleg ő így tett.
Ha nem egy több száz éves nő lennék, most azt mondanám, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy arra pazaroljuk, ki hová született, vagy éppen mi a fajtája... ő egy vámpírboszorkány. Na és? Annak ellenére, hogy utálom a vámpírokat, ez még vajmi kevés indok arra, hogy ezek után is elkerüljem őt vagy mi több, kizárjam az életemből. Egyszerűen ez már nem így működik... már megváltoztam, megváltozott a felfogásom, főleg akkor mikor együtt szöktünk el... az a pár nap gyökereiben változtatta meg az életünket. Az enyémet legalábbis, főleg mikor láttam a tekintetét... tudtam, hogy az éveket előtte felesleges haragra és utálatra pazaroltam... nem érdemelte tőlem. De... tőle sem kaptam mást. Úgy éreztem, hogy úgy kell bánnom vele. Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten, ahogy mondani szokás... de tudom, hogy egyszer ezért majd bocsánatot kell kérnem... nem is a túl távoli jövőben... Végigsimított kezem belső felén, és erre egy nagyot nyeltem. Főleg mivel közben arról beszélt, hogy mivel táplálkozik. Nem tudom, mióta vámpír már, de azt igen, hogy egy éjhes fenevad nem így néz ki. Aki támadni akar, az... teljesen más. Igen, ez... azt hiszem, így van. Nem mintha túl nagy gyakorlatom lenne vámpírokkal. - Tudod, pont valamelyik nap... jutottál eszembe, ahogy valakinek a családomról meséltem - mosolyodtam el halványan. - És utána megfordult a fejemben egy gondolat, hogy vajon... mi lett volna, ha azután a baleset után azzal a lóval... azután a pár együtt töltött nap után... szóval mi lett volna, ha megtalálnak minket a szüleid és visszavisznek a birtokra? -kérdeztem halkan, ám nem is nagyon ártam rá választ. Valamiért ez egy olyan kérdés, amire nincs válasz, nincs jó válasz. Felesleges a múltton rágódni, ideje a jövőbe nézni...
A gondolataimba merülök a kérdése után. Nem is feltétlen kérdés ez, talán csak egy felvetés, egy elmélet, a tipikus „mi lett volna, ha” mondat, amin bármennyit gondolkozhatunk, úgy sem tudjuk, hogy tényleg igazunk van-e. Hányszor gondoltam már végig azt, amit mondott, azt, hogy miben lenne most más, azt, hogy ha nem akkor visznek vissza, hanem mondjuk magamtól döntök úgy, hogy hamarabb visszatérek, akkor talán nem lennék most vámpír, akár talán már nem élnék, akkor talán.. élnék, de csak mint egyszerű boszorkány. Halk sóhaj hagyja el az ajkaimat, majd halványan mosolyodom el. Tényleg nincsen túl sok értelme ezzel foglalkozni, de ennyi idősen jól esik a nosztalgia, jól esik a múltra gondolni, jól esik csak végigpillantani az arcán, és ismerős vonásokat megpillantani, olyanokat, amelyeket már nagyon régen nem láttam. - És tessék, most itt vagyok – mondom neki halkan nevetve, és még mindig nem engedem el a kezét. Nem akarom, hogy arra gondoljon, hogy azért tartom, mert talán így akarok majd táplálkozni. Nyilván elárultam neki, hogy nem fogyasztok emberekből, de.. ha így lenne, akkor is valószínűleg ezt mondtam volna, hiszen be akarnám csapni, és azt úgy lenne a legegyszerűbb. De nem hazudtam neki, és bár tény, hogy valamennyire éhes volt, el tudtam terelni róla a gondolataimat, és.. Őt nem bántottam volna soha. - Nem tudom.. Én talán vittem volna tovább a családi birtokot, téged hozzáadtak volna valami gazdag ficsúrhoz a környéken, nekem lett volna egy szőke feleségem.. Az az Annalynne, biztos, azt tetszett nagyon apámnak – elmosolyodok, ahogy eszembe jut a lány, és apám tanácsai, amik arról szóltak, hogyan udvaroljak neki, és hogyan is kell egy hölggyel társalogni -, és aztán sok gyerekünk lett volna, meg nektek is akárkihez is mentél volna – aprókat kezdek körözgetni a kezén, miközben beszélek. Szinte észre sem veszem a mozdulatokat, csak már akkor, amikor egy ideje már egészen biztosan csinálom. De nem húzom el, nem szakítom meg a mozdulatsort. – De ki tudja? Az is lehet, hogy kitagadtak volna valamelyikünket, amiért egy szobában aludtunk. Ami így visszagondolva.. nem tűnik nagy bűnnek, de akkoriban.. Ki tudja. Te mit gondolsz?
Kíváncsian vártam válaszát, habár nagyon jót mosolyogtam, ahogy azt mondta, hogy és most itt is van. Hát igen, nem számítottam rá. Soha semmi nem történt még ilyen hirtelen az életemben. Kezelni se tudom rendesen a helyzetet, hiszen a keze a kezemen... öhm... olyan furcsa. Előtte sosem fordult elő. Tényleg rengeteg minden változott volna az életünkben, ha annak idején máshogyan alakul kettőnk története. Valószínűleg már mindketten halottak lennénk. - Na igen, a férfiak és az irányításmánijuk - forgattam meg a szemeimet. - Apád az élen járt benne... mintha tudta volna, hogy miként tudja elcseszni mindkettőnk életét... minden bizonnyal úgy történt volna minden, ahogyan azt elmondtad... házasságok... szerelem nélkül - tettem oda hozzá váratlanul, magam sem gondolva végig, hogy ezt kimondtam. - Habár ki tudja, te és az a szőke lány ígéretesek voltatok - grimaszoltam felé. - Igaz, már akkoriban sem a pénz jelentett mindent... nem is tudom, mit tettem volna, ha akaratom ellenére férjhez adtak volna valami gazdag földbirtokoshoz, vagy valami - sóhajtottam fel és elgondolkodtam rajta. Nem mintha most jutott volna eszembe először ez a gondolat. Részben ezért akartam elszökni onnan. - A mai napig nem tudom elképzelni, hogy mi történt volna, ha egy férfinak szerelem nélkül kellett volna a kedvére tennem, családot alapítani, és... fogalmam sincs - ráztam meg végül a fejem, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat. - Hm, anyád és a vad erkölcsei bizonyára rögtön kifordultak volna magukból, ha megtudták volna, hogy ilyen erkölcstelenséget követtünk el - szemtelenkedtem. Egy szobában aludni akkoriban? Fel lehetett készülni mindenre következményképpen. - Lehetett volna rosszabb is, nem? Mármint, két korunkbéli valószínűleg nemcsak egy szobában aludtak volna - magyaráztam. Még hogy a férfiaknak élénk a fantáziájuk... hát még nekem milyen élénk. De a múlton minek rágódom még mindig...
Nem aggaszt túlzottan, hogy milyen indokkal érkezett a nő, ahhoz, hogy veszélyesnek tartsam, bizonyítania kell. Ez persze nem jelenti, hogy lebecsülöm őt, szimplán csak közömbös ebből a szempontból. Ráadásul aligha van kedvem most az üzlettel foglalkozni. Egy jó bourbon és csinos társaság mellé nem való a mocskos alvilági játszma.. Mást viszont el tudnék képzelni, ami hasonlóképp mocskos, a szó jó értelmében. - Ami késik, kedvesem… - nézek végig rajta jelentőségteljesen. Tulajdonképpen nem volt célom közelebbről megismerni, de ezt vehetem akár felhívásnak is egy keringőre. És pont én ne venném annak?! Nem vagyok épp az a fajta, aki leköti magát, így egyértelmű, hogy a kínálkozó lehetőségekre mindig lecsapok. Nem csak biznisz terén. És most, hogy egy remek és elég jelentős üzletem van kilátásban, a lazítás kijár. A zakómat ehhez mérten egy elegáns mozdulattal vettem le és dobtam a pultra, hogy aztán az emberem a dolgát tudva rendelkezzen a sorsáról. Az ingujjamat kigomboltam és feltűrtem egész a könyökömig, aztán utolsó simításként a nyakamnál is kibújtattam egy gombot a helyéről. A nyakkendő valahogy sose tartozik hozzá a szerelésemhez. Egyszerűen herótom van tőle, úgyhogy csak végszükség esetén veszem fel. Olyan meg nem sok adódik az én életemben. Ugyebár a magam ura vagyok. - Tőle? – biccentek a pultos felé, és jót nevetek. Sok mindennek nézték már a srácot, de verőlegénynek még sose. Nem is lenne hasznomra olyan munkakörben, viszont a mostani állása mindenki számára előnyös. Leginkább nekem. – Nőket nem bánt… - kacsintok rá, aztán figyelem, ahogy önállósítja magát és mindkettőnknek italt tölt. Remek. Első pillanattól kezdve tudom, hogy nem egy félős nebáncsvirággal van dolgom, ez viszont csak dob a kedvemen. Nincs kedvem ma szende szüzekhez, akik két szó meg egy pillantás után fülig pirulnak. - Én? Sosem vetemednék ilyesmire… - vigyorodom el. Tényleg nem szokásom az italpartnereimet elkábítani.. Legalábbis, ami a szintetikus szereket illeti. Viszont azt hisz, amit akar. Különösebben nem érdekel mások véleménye. Hogy milyen következtetést von le a gesztusaimból, az csak rá tartozik. Biccentek felé és kicsit megemelem a poharamat, jelezve, hogy hasonlókat kívánok én is. Egyszer körbepásztázom a helyet – megszokásból -, aztán továbbra is vigyorral a képemen nyugtázom, hogy ez a nő aztán tud inni. - Óvatosan az itallal.. A következő az lesz, hogy a részegsége miatt von felelősségre engem… - szórakozom jól és eszemben sincs igazából bármit tenni az ellen, hogy kívánsága esetén ne tölthessen magának még egy körrel. Természetesen az én vendégem.. - Remek.. Egyébként sem szeretem, ha valaki Mr. Godbertnek hív.. Tudniillik, ő az apám volt.. Hívj Kevinnek. Csak semmi becézés. – iszom bele a saját italomba, de csak szép komótos lassúsággal. – Szóval Ronnie.. Velem töltöd az estét? – vonom fel kérdőn a szemöldököm és egy cseppet sem zavartatom magam a kérdésem kétértelműsége miatt.
Arcom semmitmondó, mégis árulkodó, szinte az orrára köti a véleményem, közli vele a nyilvánvalót: bármit is mond, én nem fogok kihátrálni a játékából, bármit is jelentsen ez. Még nem tudom, hogy mit akarok pontosan tőle, de kétlem, hogy ne kapnám meg, hisz ha valóban az idegein táncolnék, minden bizonnyal már felállt volna, és keresett volna máshol, más társaságot. De nem tette, így nem éreztem akadályát a maradásnak. Mivel a pultos úgy méreget, mintha legalább pofon akarna vágni egy üveggel, egyszerűen átveszem tőle a feladatot és italt töltök, bár nem tervezek lerészegedni, szórakozni annál inkább. Szóvá is teszem a pultosra nézve kevésbé kedves véleményem, mire a válasz épp olyan megnyugtató, mint a nyilvánvaló állás. -Még a végén lerontja az önbecslését szegénynek.-pillantok a kiadósan termetes ürge felé, és elmosolyodom. Nem szeretem a gyenge kislányok szerepét és még inkább ellenszenves, ha semmibe vesznek, így örülök, hogy az ivócimborámmá lett férfi nem ilyen. A többiek véleménye meg nem igen izgat. Mondjuk az övé sem, ebből a szempontból, de ez már mellékes. -Soha?-vonom fel egyik szemöldököm, mert valljuk be, bár olyannak tűnik, aki tisztán játszik az ilyesmivel, olyan érzésem van, mintha a soha más szempontból szerepelne a szótárában, és a hangsúly, ahogy kiejti a szavakat, elmosolyogtat. Legurítok egymás után kettőt, ami jócskán végigmarja a torkom, arcomon viszont csak átsuhan egy grimasz, de különösebb szenvedést nem mutatok, mint oly sokan, ha erősebb ital csúszik le a torkukon, és prüszkölve, meg köhögve teszik csak rosszabbá a helyzetüket. -Nem ma próbálom ki, milyen kezdő alkoholistának lenni. És eszem ágában sincs felelősségre vonnom másokat azért, amit én csinálok.-töltök egy újabb kört, ezúttal viszont a poharat csak magam előtt hagyom, nem húzom le egyből, inkább a szélén játszok ujjaimmal, egy kacér mosollyal arcomon. A tegezés-magázás dolog, legyen szó munkáról vagy egyszerű szórakozásról, leginkább a tegezés irányába mozduló mérleg nyelvével volt nálam egyenlő, ezt is szóvá teszem, és örülök, hogy nem csapja le a poharat, hogy sértésnek veszi, amiért én nem vagyok hajlandó lemagázni. -Ezt a nevet nagyon nem lehet becézgetni, azért lássuk be. Kev, vagy van esetleg valamik titkos beceneve ezen a helyen?-érdeklődöm, kissé előre dőlve, jelezve, ha titok is szívesen hallgatom meg. Arcomon pedig még mindig ott ül az a mosoly, ami sokat sejtet, de pont nem azt, hogy a magas labdákat nem akarnám lecsapni. Elnevetem magam a kérdés hallatán és megvonom a vállam. -Először is: semmi jónak nem vagyok elrontója. Másodszor viszont fiatal az este.-biccentek a biliárd asztal felé, és felállva a székről, közelebb hajolok hozzá.-Vagy talán megfutamodsz egy kis játéktól?-suttogom, végül hátrébb lépek, és az asztal mellé sétálok, és egy kis pénz nyomok az egyik éppen ott játszó kezében, mire az a pulthoz sétál, és így enyém, vagyis ha csatlakozik, miénk lesz az asztal.
Szórakoztat, azt meg kell hagyni. Ritka pillanatok egyike, mikor emberemre akadok egy hölgyikében, de ez is előfordul. A véletlenek ugyebár kedvelik a személyemet. Soha nem tudnák rám bizonyítani, hogy voltaképp pazarul érzem magam ilyenkor, annak ellenére is, hogy még mindig nem tudom, honnan a frászból tud rólam bármit is és mit akar tőlem. De ez várhat is, egész addig, míg mással képes lekötni a figyelmemet. Úgy tűnik, tehetsége van hozzá, és még az ikreket sem kell megvillantani hozzá. Elég az éles nyelve. Kimondottan tetszenek a reakciói. - Úgy nézek ki, mint akit érdekel az embereim lelkivilága? – vonom fel a szemöldökömet és hitetlenkedő pillantásokkal méregetem. Ez aztán igen. Minden esetre ennél többet nem óhajtanék beszélni arról, hogy mi érdekel az embereimmel kapcsolatban, vagy mi nem. Még a végén az italtól képes lennék könnyedén áttérni az üzleti ügyekre. Nem hiszem, hogy jó néven venné, ami azután következik… - Soha… - felelem vigyorogva, és közelebb hajolok hozzá. – Nem tudom, feltűnt-e, de nem nagyon van szükségem rásegítésre… - villantom ki a fogaimat is, majd magam is kiürítem a poharamat. Személy szerint az alkohol pártján állok, mi különösen jó páros vagyunk. Komolyan, még a gondolkodásban is segít. Nem is kötök üzletet, míg nincs a közelben egy jó bourbon, ez már afféle rituálé a bizniszben. Arra viszont rájöttem, hogy az alkoholt jól bírja, meg persze hihetőnek bizonyulnak szavai is, hisz egymás után hajtja le az italokat. Azt is megkockáztatom, hogy alkalomadtán engem simán leinna a színről. Az már más kérdés, hogy a mája nem fogja megköszönni neki az esti dorbézolást, de ki vagyok én, hogy elrontsam az örömét. Inkább vele mulatok. Nekem nem szól szám, neki meg majd fáj a feje.. Ez is biznisz. - Pontosan.. – helyeselek. Naná, hogy nem lehet. Mit gondol, miért nem cseréltem le az első adandó alkalommal? Mert kevés név van, amire ilyen kevés becenevet lehetne aggatni, és köszönöm szépen, én így teljesen jól érzem magam. – Ezért ne is próbálkozz vele.. – kacsintok rá és annyiban is hagyom. Mások tisztában vannak azzal, hogy nem célszerű szórakozni velem, meg a nevemmel, mert nem csak egy-két csúnya pillantást kapnának válaszul. Ronnie viszont talán megér egy fokkal több… Egy frászt. Ugyanolyan, mint a többi, nincs különleges bánásmód. Vagy talán mégis? Hm… Nyitva hagyom ezt a kérdést, aztán meglátom, mit hoz ki az estéből, ha már állítja, hogy nem rontja el a jó dolgokat. Elvégre „nyugtával dicsérd a napot” mondá valaki nálam okosabb, és biztosan öregebb ember is. - Kiváló… - teszem a poharam a pultra, miután én is lezavartam még egy kört, aztán követem a placcra. A zakómat lekanyarítom a vállamról, az ingem felső két gombját kigombolom és magamhoz képest lelkesen várom a játékot. A versenyszellem hamar utat tört magának. – Akarsz esetleg egy kis izgalmat is csempészni bele? Fogadni, hogy veszítesz? Nem vagyok lovag, hogy esélyt adjak neked a győzelemre.. – támaszkodom az asztalra és ellenállhatatlan mosolyt villantok. Olyat, amitől a legtöbb nőről leolvad a bugyi is. Az előbb nem sikerült zavarba hoznom, így most ez is legalább akkora cél, mint a játékot bezsebelni.
Valamiért érdekesnek tartottam a fickót, csupán azt nem tudtam megmondani, hogy mi az a valami, ami ezt az érzést kelti bennem. Beszélhettünk itt a forrásomról, arról, amit tőle halottam, vagy egyszerűen arról, hogy a vártnál lényegesen felül teljesít. Ez pedig meglepett, szinte ledöbbentett, de jó értelemben véve mosolyt is csalt arcomra. A kis megjegyzésemen úgy felhőköl, hogy elnevetem magam az arckifejezésétől is. Végül a harsány nevetésem elhalkul, és megrázva fejem, hajamba túrok. -Soha nem lehet tudni, hogy a külső alatt mennyire érzékeny lélek lapul.-mondom, és célzok ezzel arra is, hogy az embere is ember, vagy legalábbis vannak érzései, még ha teszünk is rá mind a ketten, ezzel nem lehet vitatkozni. Kérdésemre adott válaszával bizonyítja, hogy hihetek neki, már ha az arcvonásainak hihetek feltétel nélkül. A kételkedésem viszont sosem mutatnám. Végül kifejtem, hogy rossz néven venném, ha hirtelen felindulásból olyan következtetést vonna le, ami nem állja meg a valóságban a helyét. Szeretem a kellemes italozást, de a sárga földig nem most tervezem leinni magam. Talán a farkas énemnek köszönhetem, hogy bírom az italt, talán nem, de a határaim ismerem, és annak még közelébe sem kerülnék. Nem vele és nem ma este. Érdekes embernek tartom, amiért kicsit félre is teszem a nyomozó lényem. a téma az ivásról a becenevekre terelődik, s jómagam is jobban szeretem, ha a Ronnie-t használják és időközben nem találnak ki valami bugyuta változatát eme egyszerű névnek. Hiába becenév, inkább ezt használom, mert bár sok Veronica hívatja magát Ronnie-nak, én amióta az eszem tudom, mindenkinek így mutatkozom be. Mosolyogva bólintok hát, és az az érzésem támad, hogy nem véletlenül az a neve, ami. A név cseréje manapság nem lehetetlen, különösebben nem is drága dolog. És az alvilági fickók körében előszeretettel alkalmazott módszer az eltűnésre. -Majd igyekszem észben tartani, és gondolkodni valami egyedi verzióján.-reagálok pimasz mosollyal, majd hátat fordítok neki, és a biliárd asztal felé indulok. Arcomon ott ül a mosolyom továbbra is, kíváncsian várom, hogy mit lép, és nyugtázom, mikor megindul, és lezser mozdulattal elkezd nekivetkőzni a játéknak. Halkan felkuncogok, és felvonom egyik szemöldököm. Az asztalnak dőlve nézem végig a kis művelete, majd áthajolok felette, mikor felteszi a bűvös kérdést és suttogva adok rá választ. A mosoly tudom, hogy mire utal, de nem dőlök be neki ilyen könnyen, holott el kell ismerni, hogy az a mosoly valóban sokakat lenyűgözhetett már és az ágyába csábíthatott. De ennél többre van szükségem. -Nem szorulok rá, hogy lovagiaskodj. Mellékesen ne becsüld alá a női fortélyokat.-kacsintok rá, és a golyókat a helyükre pakolom, és újra rá pillantok, csillogó és merész módon.-Viszont a fogadás érdekesen hangzik. Szóval, miben játszunk?-támaszkodok a biliárd dákóra, és kissé oldalra billentve fejem, várom válaszát, arcomon továbbra is a csalfa mosolyommal.
Egy hete kezdtünk idejárni a srácokkal, a legtöbbje helyi egyetemista volt. Nekik én újdonságnak számítottam, nekem meg ők. Nem tudom mi volt bennem olyan különleges, ha csak az nem, hogy nem tartoztam a körömfestegetős lányok táborába, és jobban ha valami lekötötte a figyelmemet akkor arra teljes erőből tudtam koncentrálni, és nem adtam fel hisztizve pár óra után, hogy én ezt úgysem tudom megoldani. Ebben a kocsmában gyűltünk össze minden péntek este, meg úgy igazából mindegy is volt melyik napon, amikor éppen ráértünk. Nekem napközben megvolt az elfoglaltságom, de az estéim egyelőre szabadok voltak. Mindig abban bíztam, hogy a négy fős csapatunkból valaki mindig ráér ezeket az üres órákat rám áldozni, amikor kirúgunk a hámból és mire hajnalban hazabotorkálok, végigviháncolva az utcát a sokadik tequila után elég lesz csak beszédülnöm az ágyba és aludni másnap reggelig. nem különböztem én sem a többi huszonévestől, szerettem az életet élni, és szerettem a magam csökönyös módján rendezni a dolgaimat. Most például napok óta vártam Huncutkára, arra a bongyor hajú srácra, aki esküszöm tök úgy nézett ki mint a filmben az a bizonyos kiscsaj. Egy szépséghibája volt a dolognak, hogy egy huszonkét éves közgazdász hallgatóról volt szó, akit civilben Henrynek hívtak. Nem akartam tudni, hogy mit csinál amikor nem éppen velünk múlatja az idejét. Nem biztos, hogy bevenné a gyomrom. Sok dologban haladtam én a korral, de bizonyos tekintetben rettentően előítéletes voltam, és ennek előszeretettel adtam is hangot. Két anyacsavart te a büdös életbe nem fogsz összepasszítani ha azokat a természet nem úgy alkotta meg. Földhöz ragadt gondolkodású lennék vagy korlátolt? Nevezhetsz bárminek, de vannak dolgok, amelyeket én szeretek a helyükön kezelni. Szóval Huncutka Henry két napja ígért nekem megfújt bankszámla kivonatokat a bátyám számláiról, és én is jöttem neki egy szívességel ha már itt tartottunk, és egy mély sóhajjal konstatáltam, hogy egy épületes barom vagyok, hogy belementem, de szavatartó ember vagyok, nem fogom a nehezen megszerzett renomémat egy be nem tartott ígérettel elrontani. Nappal rohangáltam a dolgaim után, és még egy tanárra is sikerült szert tennem aki hajlandó engem oroszul tanítani. Anya mikor megtudta mit akarok tanulni valami indián szellemhez kezdett fohászkodni, hogy űzze ki belőlem a gonoszt, mert az szállt meg. Ha már itt tartunk mehetne a vita melyikünknek van valami nagyobb kettyója, de az anyámat még én sem fogom bántani. Tündérien imádnivaló asszony, gyönyörű fekete hajzuhataggal, és ugyanolyan sötét szemekkel, mint a hívogató bányák csöndes sötétsége. Azt hiszem nem csodálkozom azon, hogy apa egykor olyan nagyon beleszédült. Anyu még mindig gyönyörű volt, és ha nem hordta volna azokat a színes indián szalagokat a fejére biggyesztve még mindig az lehetett volna. Gyakran tréfálkoztam vele, hogy róla lehetne megmintázni Esmeraldát a Notre Dame de Paris-ban, amire egyszer el is cipeltem. Szenthabakuk a mamám szájtátva nézte végig az előadást, és amikor megláttam, hogy elérzékenyül, elhatároztam, hogy amikor csak tehetem minden hónapban legalább egyszer elcipelem valami zenés darabra, mert azokért volt annyira oda. Én mondjuk nem, de anyu kedvéért bármit, én is ilyen önfeláldozó gyerek vagyok, na. Henry összefűzte az asztallapon a két kezecskéjét, manikűrözött körmei voltak, az ég szerelmére, egy pasinak dolgos keze legyen, ne olyan amilyen egy nőnek, a hideg kirázott. Pedig ezt néztem meg először egy férfin, a kezét. A cuki kis panda macis hátizsákjából, ami mellette hevert elővett egy pendrive-ot és jelentőségteljesen nyújtotta át nekem. A másik két fiú, a szőke Liam, és a hosszú hajú, Axl Rose ifjúkori kiadására hajazó Bob kuncogása közepette. - Mondtam Cuncimókus, hogy meglesz a cucc. Kicsit sokba fog ez neked kerülni, de akiknek lenyomod az előadást, odáig lesznek érted.- és megint röhögés, Henryé kicsit magasabb. Nem tudom mi élmény neki végignézni engem, amint talpig vörös lakkban vonaglok egy motoron a Black-ben, de állítólag nem az összes haverja meleg. - Huncutka, ha nem kellett volna annyira, tudod mikor vállalom el az agyament kérést? És mivel pénzt nem fogadtál el, mást meg nem vagyok hajlandó ezért tenni, marad egy negyed órás műsor. De csak tánc, ebben megállapodtunk. Nincs vetkőzés, és tapi is csak max a bokámra különben rohadtul pipa leszek.- emeltem fel a jobb mutató ujjam jelentőségteljesen, és a fiúk bólogattak. Ha átvernek, azt hiszem nem fogok garanciát vállalni a viselkedésemért, mert azt nagyon nem díjazom, ha átvernek. Óóóó nem, nem vagyok az a csapkodós, ordibálós figura. Az én bosszúm csendes és gyötrelmes. Mivel mai világban minden neten és elektronikus úton történik, mondhatjuk egyszerűen a dolgot: megszívták. - Ne parázz már rá Meri, csak felmész a szinpadra és tizenöt percig riszálsz egy kurvajó motoron, mi ebben olyan nagy szám? Bár díjaznám, ha többet ülnél úgy, hogy a feneked a közönség felé legyen.- a szemeimet forgattam ezek meg megint röhögtek, és rajtam köszörülték a nyelvüket, valószínű nem értették, hogy miért olyan fontos nekem az a pár bithalmaz, hogy még egy olyan dolgot is bevállalok érte, amit amúgy nem tennék meg. - Hehehe, nagyon vicces vagy AxlBob, de mi lenne ha hoznál nekünk meg egy kört? Hé Liam, hol van már az a csaj akiről beszéltél? Az az új. Azt mondtad végre nem én leszek az egyetlen, és most itt ülök megint veletek, és az asztalnál több az egy főre eső tesztoszteron mint egy spermamintában.- Liam nevetett, és hátradőlve, összefűzte a kezét a mellkasán - Nemsokára itt kell lennie, elküldtem neki SMS-ben a címet, sőt mailben is, biztos ami biztos. - Téged ismerve egy Google-térképet is mellékeltél, hátha eltévedne- jegyeztem meg kicsit epésen, majd a a tejes bögrét közelebb húztam magamhoz. A srácok már megszokták a hóbortjaimat, nekem az alapozás másfél liter tejjel kezdődött, utána jöhetett a pia. Ezen a helyen szerencsére nem akadtak fenn a kérésemen sem első alkalommal sem most, és ezt kifejezetten díjaztam. Jó lesz ez a pub, tetszik. Egyre sűrűbben néztem az ajtó felé, és minden belépő sötét hajú lány után, Liamra néztem aki eddig mindig megrázta a fejét, majd az utolsó ilyen alkalommal vigyorogva jegyezte meg. -Hidd el Merinda fel fogod ismerni, ez a csaj összetéveszthetetlen.- na ja, ha te mondod öregem, akkor biztosan úgy van. Szóval megvárjuk ezt az Annát, legalább lélekben lesz velem valaki amikor a Velvetben lenyomom a műsort. Anyámborogass még mindig nem hiszem el, hogy ezt bevállaltam két havi tetves bankszámla kivonatért. De kellett, fontos volt a számomra az infó.
Eltelik lassan a második hét is, amióta visszajöttem. Óvatosnak kell lennem, nem engedhetem, hogy a vérszomjam eluralkodjon rajtam. Amióta eltávoztam Mystic Falls-ból, évek teltek el, maroknyi vámpíron kívül alig van, aki emlékezhetne rám, a középiskola diákjai is elballgtak, ahova készülök visszairatkozni. Ez soha nem fog megváltozni. Hiába a több mint félezer év, a külsőm alapján szende diáklánynak nézek ki, ahogyan anyám egykor átváltoztatott, hogy örökké együtt legyünk. Anyám, aki már nincs többé. Búcsút intettünk egymásnak, és maradtam, dolgom van még itt. Jeremy az, akit látni akarok, annak ellenére, hogy a Bennet boszorka úgy láttam, kivetette már rá a hálóját. Ahhoz nekem is lesz még néhány harapásom. Sokan a külsőm alapján lekezelnek, mintha lenne logikus összefüggés a korommal. A halandóknál van, ezt alá kell írnom. Na de nem mindegy, hogy idősnek nézek ki, ha erősebb vagyok a Salvatore fivéreknél is? Mégis sokkal egyszerűbb volt megtartanom az álcámat úgy hogy azokkal vegyültek, akik valóban tinédzserek. Érdekes módon meg is tudtam őrizni a fiatal, szinte gyermeki elmémet, nem lettem besavanyodott, mint mondjuk az ősiek. Akikről alig tudok valamit, hiába figyeltem Jeremy mellett őket is. Esther azonban más, róla most ne is ejtsünk szót, úgyis lesz még vele afférom bőven. A hétvégén egy bulizósabb fiatal társasághoz csapódtam, és mikor a hátteremről kérdeztek, kitértem a válaszadás alól, s csupán az iskolát hoztam fel, hogy majd ott úgyis osztálytársak leszünk, ha jól sejtem. Ez a mai szintén egy ismerkedős összejövetel lesz. Remélem, hogy majd valami bulit is mellékelnek hozzá, ahol kiélhetem nem csupán a szórakozási vágyamat, sürgősen ennem kell. Nem vagyok még erőm teljében, hogy csak úgy elkapjak valakit, így az igézés sem megy túl könnyen, a fizikai erőről ne is beszéljünk. Az erdő vadjait tudtam eddig elkapni, egy őzet csapoltam meg, miután sokadik próbálkozásra sikerült levadásznom. Még jó, hogy a gyűrűm megvan. Úgy tértem vissza, ahogy John Gilbert megölt. Hajléktalanok nincsenek Mystic Fallsban, úgyhogy ha ma nem lesz buli, bizony eljátszom a bajba jutott hölgyet estefelé, amikor a parkon át leszólítok valakit, hogy igazítson már útba. Amikor már közeledek a Pub felé, előkapom a telefonomat, amit még a motyómban rejtettem el tartaléknak. Szerencsére a technika nem fejlődött annyira, hogy eljátszhatom vele a csóró kislányt, akinek ilyenre telik. Úgy teszek, mintha roppant fontos, elfoglalt lennék. A külsőmet tekintve tartom magamat a gótikus szereléshez, full sötétben libbenek be, nyakamban ankh kereszt. Vágott szemeim igazi egzotikus hátteret sejtetnek. A többség azt mondaná rám, hogy bájos, aranyos, mintsem bombázó. Halovány bőröm, örökké kiváncsi szemem valósághűen türközi a még félénk, önmagát kereső kamaszt. Elteszem a telefont, és meglátva ismerőseimet odalépdelek, hogy lecsüccsenjek körükbe. - Hali. – Intek, és az új lányon állapodik meg a tekintetem. Új... valójában én is az vagyok. – Anna... Mit mondtak a többiek, hová lesz ma a menet? – Intek az egyik felszolgálónak, hogy megrendeljek egy sört. A tömény majd úgyis később jön. Várakozóan nézek a fiatalokra, vajon hogyan lettem felvezetne, kinek mi a véleménye rólam?
A hozzászólást Annabelle Johnson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Márc. 09, 2015 10:30 am-kor.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 07, 2015 10:42 pm
i've changed. you've changed. we all have changed. maybe it will be a new start. we were something else, weren't we? but at the end.. we will always change.
Furcsa dolog a múlton rágódni, egyszerre törnek fel belőled fájdalmas, messzi emlékek, és mégis olyan közeli minden, mintha most történt volna, mintha pár pillanat csak telt volna el azóta. Szokatlan vele beszélgetnem, közel lenni ahhoz az emberhez, aki mellett a gyerekkoromat eltöltöttem, aki az emlékeimben valahogy mindig is egy copfos kislányként élt, akit akkoriban sokkal inkább tehernek tartottam, mint igazi testvérnek. Nem voltunk testvérek, persze, a szüleink ezt sulykolták belém, de én sosem fogadtam el, ó, igen, már akkor is makacs voltam. - Ó, ígéretesek.. – Halk nevetés szakad fel az ajkaim közül, és megrázom a fejemet. Ő is pontosan tudja, hogy nem szerettük egymást Annalynne-el. Társalogtunk, igen, táncoltunk, igen, udvariasan beszélgettünk, igen, mert elvárták tőlünk, de nem voltunk köztünk semmi több egy kezdődő barátságnál. Bár akkoriban nem gondolkodtam ilyeneken, később többször is eszembe jutott a lány. Lágy szőke haja, mely tökéletes kiegészítője lett volna az egésznek.. Boldogok lehettünk volna. Nem voltunk szerelmesek, de abban az időben ezt igen kevésre tartották. Akkoriban szerencsés lettem volna egy olyan feleséggel, és boldoggá tudott volna tenni, és én is őt. – Megszoktad volna, drága Diana. – Régi nevek, régi emlékek, lassú simítás kézfeje felé, enyhén megemelem, és a számhoz húzom, hogy egy apró, illedelmes csókot leheljek kézfejére. Akárcsak régen. – Még szerencse, hogy bizonyos szokások kimennek a divatból, és ez már nem nagyon fordulhat elő veled.. – Mosolyodom el lassan, ahogy kicsit halkabban ejtem ki ezeket a szavakat. - Lehetett volna, de.. ne is beszéljünk többet a múltról. – Jelentem ki határozott hangon, és egy pillanatra lehunyom a szemeimet, kizárom a külvilágot, elcsendesítem magamban a fel-feltörő éhséget, nem koncentrálok a színpadon énekelni próbáló kislány felé, csak egy nagyot sóhajtok, magamba szívva minden illatot, az övét – kellemes, ismerős, megnyugtat –, de ott van az alkohollal keveredett izzadtság szag, a túlzott, tolakodó női parfümök és az indokolatlanul sok férfi dezodor is a levegőben. - Menjünk innen. – Hirtelen pattan ki a szemem, rápillantok, aztán egy apró mosollyal lágyítom kijelentésem határozottságát. – Mit gondolsz a.. sebességről?
Fel fogom ismerni. Ez volt a kulcs szó amibe kapaszkodhattam, bár lövésem sem volt, honnan fogok felismerni valakit akiről nagyjából negyed órával ezelőtt hallottam és az agyamban még nem sikerült tökéletesen dekódolnom a paramétereit. Úgyhogy egyelőre a tejes krigli fölé hajoltam, és keserűen állapítottam meg, hogy a fél liternyi tömény fehér ital hamarosan elfogy. Többet nem lehetett, mert ahogyan a májam kárát látná a töménytelen pia mennyiségnek, az epém a tejet nem díjazza. Tök jó, éljen az emberi test! Persze ez soha nem tartott vissza attól, hogy esténként nagy magányomban legurítsak néhány flaskával. Komolyan, ez már addikció. - Liam ne szivass, komolyan hol van már a csaj?- kezdtem türelmetlen lenni, ami az előbb vázoltakból adódott, hogy tudniillik elfogy a tej a korsómból. A srácoknak már nem volt újdonság, legfeljebb minden alkalommal eljátszottuk a "tenemvagynormális-ésugyanmiértnem-tejetiszolegykocsmában" kezdetű kis performance-t de a vége az lett, hogy megvonták a vállukat és minden bizonnyal elkönyveltek valami hibbant libának. Persze nem mondanám, hogy nem zavart a dolog, sőt én próbáltam beilleszkedni, de komolyan. Elvégre fél évre terveztem itt maradni, és ha a bratyó még el is hajt, akkor sem fogom hagyni magam olyan könnyen lerázni. De nem ám. Kitartásom olyan volt mint egy vak lónak: nem baj, hogy fal, mi most arra akarunk menni, és megyünk is. Na ilyen voltam én is. AxlBob megérkezett az első karika sörrel, és amikor a korsókat lepakolta az asztalra, meg az én tequilámat és a kellékeket, én a helyes kis tejes kancsót odébb toltam és letöröltem a cicabajuszt a számról. - Ott jön!- biccentett Liam az ajtó irányába, ahonnan egy fekete hajú, nagyjából középiskolás korú csaj tartott az asztalunk felé. - Hát hallod cimbora, ezt lányt a büdös életben fel nem ismertem volna. Még alig középsulis. Mit keres közöttünk?- kicsit meglepődtem, mert a fiúk általában egyetemista körökben mozogtak, de valószínű Anna érettebb lehetett a kortársainál, és nem valószínű, hogy a ruhák-pláza-cukidolgok szentháromság kötötte volna le. Legalábbis ebben reménykedtem, mert ha igen, akkor azt hiszem mindegyik fiú nyakát ki fogom tekerni. Kétszer. Mikor végül aztán lehuppant az asztalunkhoz és kicsit még félszegen körülnézett, karomat összefonva az asztallapon rátámaszkodtam és oldalról sandítottam végig rajta. Így első ránézésre is alig 17-18 évesnek tűnt, laza, semmi festék, felesleges vihogó manír, vagy éppen az a szószátyárság, amikor beszél de nem mond semmit. Nem volt benne semmi extra, de nekem mégis szimpatikus volt. Szóval ha a várakozásaimnak megfelelő lesz, akkor ma nem lesz nyaktekergetés a srácoknak, egyelőre. A motoros előadásért úgyis számolok még Huncutkával. Kórusban köszöntek Annának, amin egy kicsit fennakadtam, és elkerekedett szemekkel figyeltem őket felváltva jojózott a szemem, hol egyikre hol másikra, majd visszafordultam a lányhoz. - Ezek itt az időzítés mesterei, bárcsak mindenben ilyen jól lennének képesek igazodni. Hello Anna. Én Merinda vagyok, Merinda Evans- nem nyújtogattam a kezem, hogy kezet rázzak vele, nem vagyok pasi, hogy tapenoljuk egymás mancsát és kinek van nagyobb játékot kezdjünk játszani. Tudom, hogy azt gondolták rólunk a férfiak, hogy mi nők megbámuljuk egymást minden első találkozáskor és irigy pillantásokat küldünk a másik felé. Hát én nem voltam irigy, de tényleg. Ha jó fej a csaj azzal én csak nyerhetek, ha meg nem, akkor meg tök mindegy, nem? Ha előveszi a sminktükrét, esküszöm felállok, kirúgom a széket magam alól és elsétálok egyedül, lenyomom a Velvetben a műsort és a bankszámla kivonataimmal ellovagolok a napfelkeltébe.Sört rendel, úgyhogy egy jó pont neki. Ha tejet rendelt volna a nyakába ugrok és leborulva imádom, de végülis így is megteszi, max az imádatom elmarad. A ruházatát vizslatom és meg kell állapítanom, hogy ő is az a kategória, akikben összesűrűsödött a világfájdalom, és ezt a külsejük is tükrözi. Nem probléma, majd mellettem kicsit mosolyog. Jól passzol a feketéhez. Közelebb húztam magamhoz a saját italomat, majd a srácok felé mutogattam az ujjammal de Annához beszéltem. - Hát a menet ma egy Black Velvet nevű szórakozó helyre lesz, kvázi a törzshelyünk, ha lehet így mondani. Bár azt hiszem a mai este után nem nagyon lesz kedvem oda visszamenni egy darabig, vagy legalábbis addig amíg lecsillapodik bennem a gondolat, hogy én ott, az egyik szinpadon éppen a hétfátyol táncot lejtem a fejem búbjáig vörös latex cuccban. Egyrészt soha nem volt még ilyen rajtam, másrészt én meg a vonaglás. Bah!- forgattam meg a szemeimet, de persze a vége mindannyiunk részéről egy nagy röhögés lett, reméltem a lány veszi a poént, hogy nem rajta nevetünk, egyszerűen nálunk így működött az egész. Az este előre haladtával és az elfogyasztott alkohol mennyiségével arányosan aztán szakadtak fel a gátlások is, belőlem meg főleg. Néha elgondolkodtam honnan volt annyi bátorságom a legutóbbi alkalommal, hogy AxlBob szájából igyam ki a sokadik kör tequilámat.Ő a haverom basszus, haver szájából nem iszunk tequilát, meg úgy egyáltalán semmit. - Remélem elmúltál tizennyolc, különben bajban leszünk, hogy bevigyünk. Mondjuk nem gáz majd Huncutka és AxlBob kidumálják a helyzetet, ebben nagyon otthon vannak. Néha vannak annak előnyei, hogy az emberek minden vackot elektronikus úton intéznek. És a legtöbben nem elég óvatosak. Ez a mi szerencsénk, így van melónk, és van zsarolási alapunk, hehe.- kacsintottam Annára, majd elmosolyodtam és Liam megbökött a könyökével. - Mi van már?- néztem rá kicsit rosszallóan, ha nem látná éppen élvezem, hogy van egy nő a társaságunkban, és nem az ő hülyeségeiket kell hallgatnom, de a srác csak vigyorgott. Látva a bárgyún hülye képét leesett mi az amit meg kéne kérdeznek. Szemeimet könyörgőn emeltem az ég felé, és megárztam a fejem. - Jesszusom Liam...ennyire nem lehetsz töketlen!- pedig de, az volt. Úgyhogy egy nagy sóhajt követően visszafordultam Anna felé és gyakorlatilag nekiszegeztem a kérdést pofátlanul. - Liam ez a vízfejű haverom azt szeretné tudni, hogy éppen lógsz e most valakivel. Nem tudom miért kell épp nekem ezt a kérdést fel tennem, és bocs ha így hirtelen magas szervával nyitok, de ...szóval van valakid?- nem hiszem el, hogy ezt én kérdeztem, és tulajdonképpen engem érdekelt a legkevésbé ez a társaságban, de Liam már csak ilyen volt. Szerette ha én játszom a postás szerepét, fel nem foghatom miért. Ez a lány alig pár perce ült le az asztalunkhoz, és én azután érdeklődöm éppen fut el valakivel. Agyrém. Amíg Anna az egészen hülye kérdésemen gondolkodott meglendítettem az immáron normális piával megtöltött poharamat felé. Hát mondjuk az enyém nem éppen sör volt. Lime, némi kis só, a szokásos piszmogást követően, és egy bárgyún savanyú vigyor kíséretében ittam ki egy húzásra a tequilát, majd csaptam vissza a poharat az asztalra, és eltelt nagyjából öt perc mire magamhoz tértem, és újra Annához fordultam. Újabb egy perc mire megtaláltam a hangomat is. Heuréka! Igaz rekedt volt még a méregerős italtól, de már egész pofás. Még egy kör a piából, és úgy fogok búgni mint Amanda Lear. Bár kétlem, hogy ezek a kockafejűek, Annát kivéve, őt még nem ismertem, tudnák ki az az az Amanda Lear. Ezek nem mozogtak otthon retroban mint én. A csajt még meg kellene ismernem ahhoz jobban, hogy megtudjam mit szeret mi az ami érdekli. Eddig szimpatikus volt, remélem az idő előrehaladta illetve a tej és tequila kombó nem fog rontani a helyzeten. - Mondd Anna, hogy voltál képes szóba állni ezekkel a rossz arcokkal?- vigyorogtam rá ezerrel de azt hiszem érezte ő is, hogy próbálok valami társalgást kezdeményezni mielőtt elindulunk. Őszintén szólva szükségem volt egy kis piára, és némi agysejt veszteségre, hogy a motoros műsort képes legyek teljes beleéléssel előadni. Jó úton haladtam, azt hiszem, mivel AxlBob időközben a második kört hozta nekem. Haladunk.
Szemeim elé bekúszott a kép. Az a szőke tyúk és ő. Hát igen, engem a jó neveltetés ellenére sem voltak képesek ketrecbe zárni, és nagyon sokszor mosolyogtam felszínesen, de arra a lányra képtelen voltam. Irritált a puszta jelensége is, bár talán azért, mert akkoriban Lucien kapcsán is pontosan ezt éreztem. És az, akivel ő képes nevetgélni, nos... az nem lehet az én barátom. A jó öreg az ellenségem barátja is az ellenségem-elv. Eléggé gyerekes, de hát azok voltunk. Gyerekek. Én mindenképpen. - Igen... de úgy tűnik, csak pár nagyon régi szokás ment ki a divatból - mosolyodtam el halványan, ahogy egy illedelmes gesztust tett felém, majd nagyot nyeltem, és megköszörültem a torkom. Régen sem viseltem jól, ha egy férfival voltam egy szobában. A válasz egyszerű. Valószínűleg férjnek szánták nekem. Megszöktem a sorsom elől, és nem bántam meg. De ő visszament. Többet kell majd megtudnom erről. Muszáj, mert fúrja az oldalam a kíváncsiság, miért érezte szükségesnek azt, hogy visszataláljon a szüleihez. Engem persze soha többé nem láttak. Nem is én lettem volna. - Ebben most kivételesen egyetérted... veled - szemtelenkedtem továbbra is, majd szavaim ellenére is elmosolyodtam, és körbefordultam, mikor lehunyta a szemét. Nem tudom, min gondolkodik. Bárcsak megadatott volna a gondolatolvasás becses gyakorlása, legalább tudnám, mivel állok szemben. Ez az egész egyáltalán nem hasonlított arra, amik voltunk... vagy, amilyenek voltunk. - Öhm... sebesség? - kérdeztem halk sóhajjal, ahogy felálltam a székről, és ezzel jelentettem ki bizonyos módon, hogy egyetértek: menjünk innét. - Az évtizedek alatt nagyon sok olyan helyen voltam már, ahonnan minél előbb... minél gyorsabban el akartam tűnni... és bármit is értesz a sebesség alatt... azt hiszem, hogy semmi kifogásom ellene - kuncogtam fel. Végül is... ő félig vámpír.
Csak bólintok egyet, igazat adok neki, de ezt szóban nem fogom megerősíteni. Minek? Túlnyomó részben amúgy sem érdekel senkinek a nyűgje. A lelkivilága meg még kevésbé. Nem azért tartom az embereimet, hogy picsogjanak, mint egy nő. Valószínűleg azért sincsenek női beosztottaim. Könnyebb nélkülük intézni az ügyeimet. A férfiak pedig, akik nekem dolgoznak, mind megtanulhatták már, hogy addig jó nekik, míg nem kérdeznek, és nem kínálják tálcán az információkat. Sem nekem, sem másnak. Amit én tudni akarok, arra rákérdezek. Probléma megoldva. Hatásosnak bizonyul. Ki gondolta volna, hogy találok egy fajtámbelit, aki elég jól néz ki ahhoz, hogy magára vonja a figyelmemet, a kíváncsisága ébren tart és eléggé mulattat ahhoz, hogy kiálljak ellene egy meccsre is. Mert ha akad férfi, aki kétségbe vonná a véleményemet, nyilván látáskárosodásban szenved, hisz mutatós a kicsike, egészen formás darab. Hab a tortán, hogy nem a butácska fajtából, szóval még a végén az is lehet, hogy érdemesebb lenne vigyáznom vele. - Ha bármi eszedbe jut, ne tartsd magadban.. – vigyorgok, mint egy eszelős. Nem mintha annyira érdekelne, hogy milyen nevet talál ki magától, inkább a lelkesedése az, ami elnyerte a tetszésemet. Meg az a pimasz vigyor, ami néhány perc alatt, már többször is ott játszott az arcán. - Csukd be a szád… - kacsintok rá, mikor észreveszem, hogy minden mozdulatom árgus szemekkel figyeli. Persze nem vetkőzöm le eléggé ahhoz, hogy a nyálát csorgathassa, csak kényelmessé változtatom viseletemet, ami kimerül abban, hogy néhányat gombolok az ingemen, aztán a mandzsettámat kigombolva hanyagul tűrök az ujján néhányat. Érdekel is, hogy nem szimmetrikus?! - Csupa kihívás vagy, Szépségem… - teszek úgy, mintha le lennék nyűgözve, de a női fortélyokra nem adok ebben a játékban. Én a magam részéről elég gyakorlott vagyok ahhoz, hogy már ne számítson, ki ellen játszom. De azért érdekessé tehetem, nem utolsó sorban így kell legkevésbé megdolgoznom az információért. – Miután megmutattam, hogy ez nem a te pályád, egy ital mellett eldalolhatod nekem, hogy ki küldött, ki volt az informátor, pontosan miért is keresel engem és… Ki a franc vagy te?! Meg ilyen apróságok.. – adom elő magam, mintha mi sem lenne természetesebb. Mi tagadás kellemetlenebb módját is el tudnám képzelni annak, hogy ezeket a kérdéseket hasonló sorrendben feltegyem, de az egyikünknek sem tetszene feleennyire sem. – Ami a te részedet illeti, kikötheted, te miért játszol, de nem fűzök hozzá sok reményt… - vágok nagyon magabiztos képet, és nyilván nem a semmire hencegek. Nem szoktam olyanba belevágni, ami eleve vesztes ügy, tőle pedig akkor sem félnék, ha hírneve lenne. Ez egy ilyen kör..
i've changed. you've changed. we all have changed. maybe it will be a new start. we were something else, weren't we? but at the end.. we will always change.
Lehunyt szemeim mögött is érzékelem még a fényeket, amelyek a színpad felől érkeznek, és egyszerre minden nagyon sok, túl sok lesz számomra, nem bírom elviselni a zajokat, a sok embert. Menekülnék, sokat éreztem ez az érzést eddigi életem során, pedig senki nem üldözött. Mégis, a kemény álarcom mögött meglepő érzések húzódnak meg, melyeket nehéz lenne bárkinek is megmagyaráznom. De szerencsére neki nem is kell, egyből felpattan, amit jó jelnek veszek. Csak tűnjünk innen el minél hamarabb. Lassan emelkedem én is fel, óvatosan visszahelyezem a széket, aztán a fejemmel felé intve indulok meg a kijárat felé. Egy biccentéssel köszönök a tulajdonos fiának, akivel a fellépésemet intéztem, nem kerüli el a figyelmemet mindenttudó arckifejezése, ahogy Sybillere pillant, és ez egy apró mosolyt csal az arcomra. Ha tudná.. A motorom felé lépkedek, már szinte érzem is a sűrű levegőt, ahogy arcomba vág, a sebességet alattam, azt a mérhetetlen erőt, amivel mozog a kis kedvencem. Megfordulok, és hátrafelé lépkedek, hogy ne maradjak le arckifejezéséről, érdekel, tudni szeretném, hogy mire gondol majd, ha meglátja, hogy mit értettem sebesség alatt. Az mindenesetre biztos, hogy impozáns járműről van szó. - Van… Három ajánlatom. – Elmosolyodom, ahogy kezem lassan végigsimít a finom bőr ülésen. Hiányoztál, bébi. – Első: van még egy, otthon, ha szeretnéd vezetheted te azt, én meg ezt. Kettő: én vezetek, te csak kapaszkodsz, vagy.. három, vezetheted, ha.. vigyázol Rá. – Még egy apró mosolyt küldök felé, aztán amíg meghozza a döntést, addig előveszem a csomagtartóból a bukósisakot, majd közelebb lépek hozzá, és óvatosan a fejére helyezem, a csatokat pedig szorosra húzom, hogy biztosan tartsanak. El kell ismernem, hogy kicsit viccesen néz ki benne, de ezt felé nem mutatom, csak bólintok egyet, hogy jelezzem felé, hogy ezzel végeztem. – Szóval, mit szeretnél?
A fiúkat még alig ismerem, azt mondták hogy még jön egy lány is, úgy vélem, nála lesz majd keresnivaló. Abban a tekintetben, hogy bármilyen formás is a popsim, ezek nem szakadnak le egymástól, míg egy lánnyal jobban megértetem magam, és ha barátokra van szükségem, akkor a gyengébbik nem képviselője lesz a megoldás. Már csak olyan tekintetben is, hogy vele ki tudok menni a mosdóba, vagy éppen a bizalmi kapcsolat ápolgatása közben tudom megkóstolni. A srácokhoz véletlenül csapódtam, igazából nem nagyon izgatnak, főleg mert Jeremyhez jöttem vissza, pótmegoldásnak végülis elmennek. Talán egyetemisták lehetnek, míg én középsulisnak mondom magam, a külsőm alapján így is nézek ki, és tökéletesen adom ezt a vonalat. Félezer évemmel már bölcsebb vagyok, mint egy hatvan éves egyetemi professzor, igaz, az atomfizikából nem értek, de kibűvölöm bárkiből, hogy küldjön fel űrutazónak. Nem, kétlem, ott már talán a napgyűrűm sem lenne túl ütős a csökkent távolság miatt, jó nekem itt Mystic Fallsban, ahol önmagam lehetek. Már csak Jeremyvel kell dűlőre jutnunk. Intek, ahogyan megpillantom a négyest, és már lépek is közelebb, nagy bizonytankodva. Állandóan el kell játszanom a cuki, és védtelen kislányt, holott oltári nagy mészárlást rendezhetnék, ha végre ötösben maradnánk. Na nem mintha ennyire be akarnék vadulni a szolid iszogatás nekem most teljesen megfelel, nem vagyok én egy vadállat. Vámpírnak lenni annyit tesz, hogy megőrizhetjük lelkünk fontos darabjait. Minimális szájfényt, és szolíd sminket azért viselek, ami kiemeli keleties vonásaimat, Amerikában annyi a bevándorló, vagy a kevert vérű, hogy azért felesleges feltűnést nem keltek. Mégis büszke vagyok arra, hogy anyám Japánból származik, így félig én is. Amikor még az ezerötszázas években a Felkelő nap háza igen zárt volt, mégis volt olyan, aki hajósként képes volt bejutni, és szerelembe esni egy mára már érdektelenné vált halandóval, akitől három immár halott testvéremmel együtt származunk. - Evans. Brit név, Angliából származol Merinda? – Mosolyodom el szelíden, és mindent elkövetek, hogy megnyerő legyek, s ne fixírozzam a nyaki ütőerét, amely roppant csábosnak tűnik így elsőre. Vajon hogyan akadt össze a három dinka sráccal? Azokat le kéne koptatni, most nincsen hangulatom hozzájuk. Megkapom a sört, amit ugyan nem szeretek, de a fiatalok felé ez az elvárás, úgyhogy minden mindegy alapon kortyolgatom. Játszadozni kezdek sötét tincseimmel, hogy az újdonsülten megválasztott szószólót hallgassam. - Már hallottam róla, bent még nem jártam. – Hazudom, hiszen az elmúlt években nyílthatott, akkor ha lehet úgy mondani, egy másik Black Velvet nevű helyen múlattam az időt, egyszerűen halott voltam. Nevetek a többiekkel, nem az a lényeg, amit mond, ahogy mondja, összességében azért mulatságos. Ráadásul olyan vagyok most, mint a csecsemő, minden érzés új, és elemi erővel jár át. Csinos szemeim összeszűkülnek a szórakozástól, már csak az a kérdés, addig hogyan szándékozták elütni az időt. - Sajna tizenhét vagyok, de van egy klassz személyim ezekre az esetekre. – Nyúlok a táskámba, és húzom ki belőle az ősrégi, de még érvényes, hamis kártyát. Kimmy Chang. Már csak azért is a keleti név, hogy ebbe se köthessenek bele. Ha már bent vagyok, mindenki úgy hív, ahogy akar. Kiskurvának is akár. Valamiről úgy tűnik lemaradtam, mert értetlenkedve kapkodom a fejemet. Már csak azért is zavar a dolog, mert suttogást meghallottam volna, ám vélhetően már előre beszéltek ki. - Hát... még nincsen kőbe vésve, de... van. Amolyan meglátjuk jelleggel. – Ezzel nem mondok Á-t se, meg B-t se. Fenn akarom tartani annak lehetőségét, hogy ne vágjam el magamat náluk, ellenben hivakozási alap, hogy ne hagyjam magam minden áron. Bocsánatkérően kedves mosollyal bólintok Liamnek, és kortyolgatom tovább az italomat. Ha a lány megnézte az igazolványt, ismét rácsattinttom a táskámat. - Tudod az ember lánya kénytelen lejebb adni az igényeiből, ha társaságra vágyik. Eddig magántanuló voltam, de most ideköltöztünk anyámmal, és nem ismerek a hapsimon kívül senkit. Na és te Merinda? Te vagy itt a királynő? – Utalok arra, hogy enyhén szólva is az ujja köré csavarta a hímeket. Amikor kihoznak egy újabb kört, nem tudom, hogy kinek a tequiláját, de felhajtom húzóra, hogy bezsebeljem az elismerő pillantásokat.
A szemeimet forgattam ahogyan a srácok az elfogyasztott pia mennyiségével egyre hülyébbek lettek és még el sem indultunk sehova. Szegény kiscsaj nem tudja hova cseppent. Egy kissé túlspirázott fiú társaságot néha nehezebb volt kordában tartani mint egy csorda megvadult valódi spanyol bikát. Nem mintha ez utóbbiban olyan fene nagy gyakorlatom lett volna, de jelen pillanatban tekintsünk el ettől az apróságtól és koncentráljunk a jelenre. Ahogyan Annára pillantottam láttam rajta, hogy vagy mocskosul zavarják a fiúk vagy maga a szitu, hogy ezt a napot kényszerből vagy ki tudja milyen indíttatásból kell most velünk töltenie. Általában megérzem az ilyesmit, hiszen ez a dolgom többek között, arctalanul is ráhangolódni bizonyos emberekre. Persze arról fogalmam sem volt honnan szedték ők össze ezt az egyébként értelmesnek tűnő lányt, nem volt rájuk jellemző, hogy nyaktól felfelé bármi is érdekelné őket, kivéve persze engem. De én egészen más téma voltam, tabu ha úgy tetszik. Anna viszont azon kívül, hogy egészen különleges vonásai voltak még felettébb érdekesnek is tűnt. Persze nem szokásom elsőre ítélni, ez inkább egyfajta első benyomás, meglátjuk milyen lesz a többi. Azt hiszem három kör szokott kelleni, mire eljutok arra a tudat szintre, amikor nem gondolkodom csak ömlik belőlem a hülyeség. Persze alapjáraton sem vagyok egy csendes és szerény személyiség, visszahúzódó meg pláne nem, de azért nekem is megvannak a magam szabályai, amiket igyekszem betartani. Többek között az, hogy akivel szórakozni megyek, arról a nevén kívül is tudjak még valamit, és úgy tűnik ebben Anna remek társaságnak bizonyul. Amikor arról beszél, hogy éppen most van valakije vagy nem is tudja sokat sejtetően bólogatok. Na igen, ismerős helyzet, bár én inkább kifelé haladtam a régi kapcsolatból új meg még nem nagyon volt a láthatáron. Liam felé fordultam és széttárva a karomat rávillant a tekintetem, majd odébb hessegettem a többiek felé, itt a továbbiakban olyan dolgokról lesz szó amik rájuk nem tartoznak, lehet koccolni kicsit távolabb. – Mintha az előbb még billiárdozni akartatok volna mielőtt elindulunk, szóval van még egy órátok kiskrapekok, kapkodjátok a virgácsaitokat, különben nélkületek fogom lenyomni a műsort, aztán majd lehet nyafogni mint a fürdőskurvák, hess!- nem tudom, hogy tényleg akartak játszani vagy vették a lapot, hogy kicsit egyedül akarok dumálni a csajjal és marhára útban vannak, a lényeg, hogy leléptek az asztaltól mindhárman és én végre úgy tudtam beszélgetést kezdeni Annával, hogy nem volt körülöttünk egy kupacnyi tesztoszteron. Visszafordultam Anna felé és próbáltam felvenni a nemrég megkezdett beszélgetésünk vezérfonalát amit azzal kezdtem, hogy pótcselekvésként az ajkaim közé vettem a tequilából itt maradt lime-ot és rágcsálni kezdtem. Óbasszus, ez savanyú! – Hol is tartottunk? Jaaa a Velvet. Hát hogy magyarázzam neked? Pasik és csajok pénzért vagy valami másért rázzák a feneküket. Nem mondom némelyik elég mutatós, de ma este én leszek a hóhér akit akasztanak. Szívességért szívességet adok, ugyebár ez is egyfajta üzlet. De aki miatt csinálom azt be is fogom hajtani rajta. A nevem pedig, hát igazából nem tudom. Apám gyakorlatilag akkor hagyott magunkra bennünket, amikor még nagyon kicsi voltam. Mindkét nevem tőle van, de ezen kívül csak pénzt küldött havonta, mást nem igazán.- vontam meg a vállam egykedvűen és próbáltam úgy tenni, mintha ez az egész amúgy rohadtul nem lenne fontos, ahogyan egykor anyának is eljátszottam azt, hogy Peter meg én egy kicsit összekaptunk és egy ideig most nem találkozunk. Mondjuk úgy az életem hátralévő részére, és a torzul sikerült kis vigyorgásom mögé próbáltam elrejteni a lenyelni vágyott könnyeimet. Gyűlöltem sírni vagy gyengének látszani, mert akkor sebezhető vagyok, az pedig nem jó, nagyon nem jó. A billiárd asztalok irányába pislogtam és integettem a srácoknak, majd amikor már úgy éreztem, hogy kellőképpen összevakartam magam a pillanatnyi lelki zuttyomból a legbájosabb mosolyomat elővéve fordultam vissza a lány felé, és megbámultam azt a híres személyit. Elismerően füttyentettem egy aprót. Nem kispályázik a csaj, máris a szívembe zártam. Szerettem ha valaki feltalálja magát adott szituban és nem szerencsétlenkedik olyan sokat. – Tyűha, kisanyám, mit is mondjak. Leborulok leleményességed előtt. Figyu, az utóbbi időben nem nagyon lógtam csajokkal aminek legtöbbször az volt az oka, hogy a falra mászok a vékony női hangon előadott hisztitől és az idétlen színes divatos csilli-villi ruháktól. Szóval ha hülyén viselkedem tudd be annak, hogy szinte csak pasik társaságában vagyok. A személyidre meg még szükséged lesz mert egy-két teremben még belül is csak azzal engednek be. Szóval vannak olyan részek a Velvetben, ahova mindenképpen be kell nézned velem. Amolyan legeltesd a szemed, aztán coki, semmi tapi. De igazából nem is kell, én a vizuális élményekért megyek oda, meg felejteni. Főleg ez az utóbbi.- húztam fintorba a számat, majd újra szólaltam volna meg, és nyúltam volna az italomért amikor a csaj gyakorlatilag elhúzta előlem és egy húzásra felhajtotta. Ahhoz képest, hogy középsulis, piában azt hiszem simán verne. Csak elvigyorodtam, de nem haragudtam, van még itt az asztalon elég innivaló, szóval valamelyik srác itt maradt sörét nyúltam le és azzal bíbelődtem, mielőtt válaszoltam volna neki, ujjaim végigfutottak a korsó peremén, laza köröket rajzolgatva rajta. – Ó értelek, üdv a klubban. Én sem idevaló vagyok, ezt láthatod ezekből a dilisekből is akikkel lógok. – böktem a fejemmel a billiárd asztalok irányába -Nem rossz arcok, meg aztán tudják hol mi a dörgés, de inkább mondjuk őket érdekkapcsolatnak semmint komolyabb haveroknak. New Orleansből jöttem át ide egyfajta családlátogatásra. A bibi csak az, hogy egyelőre ez a családosdi nagyon egyoldalú. Én királynő? Ne viccelj! Max ha ilyen néven regelek be valahova, nem is rossz ötlet!- nem tudtam megállni és kedélyesen vihorásztam az elgondolásra, főleg azért mert mióta itt vagyok még egyszer sem sikerült normálisan felszednem valakit, ami belátom az én hibám. Legalábbis zömében. Szóval valami férfifaló szivolának engem beállítani több mint mulattató, de roppantul hízelgő is egyben. Oldalról jobban megvizsgáltam a mellettem ülő lányt és még mindig nem tudtam hova tenni a vonásait. Kicsit sem volt amerikai még kevésbé európai…inkább olyan eurázsiai. Eszembe jutott hol láttam már a csajhoz hasonló vonásokkal megáldott valakit. Egy kávézóban a nevére nem emlékszem én amúgy is gondban voltam ezekkel a dolgokkal, szóval a pultos csak halál komolyan így nézett ki mint ő. Ázsiai volt, legalábbis félig. – Magántanuló?- Ezen akadtam fenn egy kicsit, illetve meglepődtem. Nem nagyon szoktak a környezetemben lenni ilyenek, mert a legtöbbje vagy piszkosul gazdag vagy olyan betegsége van ami miatt nem járhat közösségbe. Nálunk is voltak ilyenek, de sosem faggatóztunk, megszoktuk, hogy egy idő után eltűnnek. Én meg pláne nem kérdezősködtem amúgy sem szerettem mások dolgaiba beleütni az orromat, kivéve ha a kíváncsiságom olyan méreteket öltött, hogy már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Persze ilyen azért elég sűrűn előfordult, nem tagadom. – Nem tudom te hogy vagy vele, de nekem ez a város annyira nem jön be. Kevés benne a pörgés. Jó, azt elismerem, hogy vannak egész pofás helyek, és ha szert teszel néhány arcra, még ha nem is a legminőségibb faszikra, már ha érted mire gondolok – kacsintottam rá kedélyesen és elnevettem magam – ...akkor elviselhetőbb az egész. Mondjuk ez is nézőpont kérdése. Van amikor nagyon tud hiányozni az amit magad mögött hagysz, és mivel nem látod hova tartasz egyben ijesztő is a jelen.- húúú ezt tényleg én mondtam? Azt hiszem a tequila nem csak a gátlásaimat oldja fel, hanem előhozza belőlem a veszettül bölcs filozófust is. – Na jól van, igyunk a nem túl minőségi pasikra, meg a te A-dra és B-dre…mi is a neve?- szúrtam még oda a kérdést, és ha megkaptam a választ a magasba lendült a korsóm és vigyorogtam. - Meg magunkra is igyunk természetesen, mert ezek a srácok lehet, hogy nem mindig a legépületesebbek, de hidd el masinákban verhetetlenek, és persze abban, hogy két ilyen jó arc csajt mit te meg én egy helyre verbuváljanak.- kortyoltam a sörből, ami után elfintorodtam. Ez meleg, a meleg sörnél csak egy rosszabbat ismertem és az a forró tej. Nem langyos, nem hideg, forró, bleeeeh. – Na és honnan költöztetek ide és mi célból?- kérdeztem érdeklődve és amíg nem indulunk el a Velvetbe addig nyugodtan faggathatom, ha már ma estére egymás társasága leszünk, mert abban biztos voltam, hogy ha odaérünk ez a három jómadár a farka után haladva azonnal magunkra hagy bennünket. Szóval ilyen szempontból még hálás is voltam Annáért nekik.
A srácokat már minimálisan ismerem, mégsem ők érdekelnek annyira. Egyrészt mert nekem ott van Jeremy, még feltételes módban is, másrészt pontosan tudom, hogy a legapróbb mosolytól is úgy érzik, hogy közösek a csillagaink, és máris bemászhatnak a bugyimba. A lány viszont értelmesnek tűnik, és ami fontos, elég nyitott ahhoz, hogy rövid úton jó ismerősök legyünk. Korban mintha ő is egyetemista lenne, egy követ fúj a másik hárommal, így könnyedén el tudom vele hihetni hogy hozzám képest ő az érett, míg a pátyolgatnivaló kisbogár vagyok, aki mellé egy idősebb, tapasztaltabb lány kell. A nagy szájáról, vezetői hajlamairól már ne is beszéljünk. Minden a kezemre játszik. Ha ilyen magabiztos, nem fog rólam feltételezni semmit, kiváló vércsap lesz, akkor igézem meg, amikor jól esik, csak arra kell figyelnem, hogy ne essek túlzásba. Alig jöttem még vissza, nehogy a szőkeség lássá az éhségem kárát. Hálás mosollyal illetem, amikor végre elküldi a srácokat, bizalmasan közelebb hajolok, mintha ezzel megtört volna a jég. - Legalább tudunk egy kicsit beszélgetni, köszi. – Simítok rá finoman a karjára, mintha máris a barátnőm lenne. Remélem, mielőbb így lesz. Mint valami királynő, úgy rendelkezik az alattvalói felett. Hibátlan. Akkor én leszek a titkos tanácsadó, így maradhatok a sötétben, mégis alakulhat minden a terveim szerint. Nem vagyok mohó, de azért érdekel, hogy hány embert ismer, mert a kapcsolatok sosem ártanak. A valaki megéri az ötszázötvenet, bizony nem lehet elég óvatos. A hatalom bizony felelősségel jár, nem viselkedhetek úgy, mint egy tizenhét éves csitri. Mármint ezt kell mutatnom, de belül tudnom kell, mit akarok. Hiszen meghaltam... Nem hinném, hogy túl sok esélyem lesz még egyszer visszatérnem. Akarom az örökkévalóságot, remélve, hogy valahogy majd Jeremy is velem tart mindebben. Visszautasítottam egykor, nem akartam volna belekeverni, hogy ő is vámpír legyen, ám most már eljátszadozom a gondolattal hogy ne kelljen ebben a porfészekben megöregednie. - Te fogsz táncolni? Klasszul hangzik. Nem mintha más lányokat imádnék mustrálni, de így... lássuk, kiváncsi leszek! – A lány megint hihetetlen módon sokat beszél, én elnémulok, hagyom, hogy magyarázzon. Vissza kell szoknom a halandók világába, nem hívhatom fel csak úgy magamra a figyelmet. Tovább iszom a sörömet, töményet majd később, a Velvetben rendelünk. Egész jó kezdés ahhoz képest, hogy anya nélkül mennyire egyedülérzem magam. A személyimet mustrálja, holott nem tudhatja, hogy ez is mind mind vámpírerőm jussa. Megbűvölni egy okmányirodás fickót, aki nem csupán papírt adott, az eredeti nevemhez igazított egy jelenkori hátteret is, dupla élvezet volt. Két életem van. Anna, és Kimmy. Amelyik éppen kell. Anyám is úgy tanított, hogy a keleti és nyugati kulturába is bármikor be tudjak illeszkedni. - Ugyan Merinda, nekem olyan szinten nincsenek barátaim, hogy már előre is bocsi, ha nyomulósnak tűnök. Mindketten nyerünk ezzel, hidd el. – És még ismét hallgatom, közben még bólogatást is mellékelek hozzá, az aztán igazán fontos, hogy hova kapok belépőt. Egy a lényeg, tapasztalt vámpírokkal nem akarok összefutni, arról pedig szerencsére nincsen tudomásom, hogy farkasok is vannak a városban, ha a fülembe jutna, Jeremy ide vagy oda, szó nélkül hagynám el a várost. Ennyire azért nem akarok meghalni. Mivel még van egy óránk, hogy elinduljunk, most akarom a szívébe lopni magam, elsőre még igézés nélkül. Muszáj gyakorolnom az emberi kapcsolatokat is, hiszen még közel sem vagyok erőm teljében. Hagyom, hogy beszéljen, úgy tűnik nei ez az élete, és végülis azt vettem észre, hogy azzal leszek szimpatikusabb mások szemében, ha önzetlen módon őket kérdezgetem, semmint magamról beszéljek. - Sokat költközdtünk, de már... azt hiszem maradok. Anyám üzletasszony, sok a dolga. Most sem hiszem, hogy sokat fogom látni, úgyhogy magam leszek a házban. – Többet most nem akarok mondani, inkább a lány tequilája után az egyik félig telin maradt sört marom el, valamivel le kell vezetnem az állandóan száraz vérkeringésemet. Vér kéne ide, az még nem lehet, hát marad az alkohol, legalább ellazít. Pont emeli a korsót, odakoccintom hozzá a sajátomat, és viszonzom a vigyort. – Jeremy. De inkább magunkra. Mi vagyunk az elsődlegesek, tudod... Hát ööö... Európában voltunk az elmúlt pár évben, erre arra. – Ha visszakérdez, hogy merre, akkor még mindig hazudhatok valami hihetőt, de kell egy kör, amíg emésszem a sok kérdést, míg én alig kérdezek vissza. Könyveljen el félénknek.
Kezdőlap
•
