New Orleans. Talán ezt a helyet választom új törzshelyemként. Mystic Falls-szal talán végleg feladom a küzdelmet. Túl sok, ami történik.. túl sok, ami velem történhet. Leélek úgy ötszáz évet az életemből, hogy aligha történik valami, majd idejövök, és az életem fenekestül felfordul. Jobb lesz számomra ebben a városban. Egykoron éltem már itt. Hogy kellemesek-e az emlékek? Nos.. mondhatjuk így is, bár egy bizonyos része már nem az. Nem értem, hogy mi az, amit vétettem az emberek ellen, talán az egész vámpírlétem, de.. Olivia cselekedeteit sosem fogom felfogni teljesen. Pedig én.. képes lettem volna neki odaadni bármit magamból. Ha azt kérte volna, hát egész szívemet téptem volna ki, és dobtam volna oda elé, ha erre lett volna szüksége. De ő mindezek helyett hátba támadott.. annak ellenére hogy tudom: neki is vannak komoly érzései irányomba. Voltak. Egykoron. Beléptem a bárba, mely egykoron annyi mulatozást és kacagást rejtett magába, és szinte rögtön elvigyorodtam, ahogy a pulthoz pillantottam, és megláttam azt a szőke hajtömeget, mely rögtön eszembe juttatta a régi szép időket... a csókokat... a párás sóhajokat, minden nyögést, mely elhagyta az ő száját, majd az enyémet.. az édes beteljesülést, amit igazából ő a megölésemmel akart megkoronázni. - Kit látnak szemeim...! - bukott ki belőlem, ahogy odaléptem, és kényelmesen elvágtam magam a bárszéken, két szememet rajta pihentetve. Imádtam a meglepetés erejével élni. - Pedig reméltem, szívből reméltem, hogy ezalatt a néhány hónap alatt egy vámpír már elkapart valahová. - bukott ki belőlem egyszerűen, nemtörődöm stílusban. Azok után, amit tenni akart, én is csak megbántani akartam őt. - De mindig túl naív voltam.. - sóhajtottam fel színpadiasan.
Egy újabb monoton nap a bárban, melyet rühellek. Egy újabb idióta seggfej, aki a seggemre csap és én majdnem eltöröm a kezét mire a főnök odaér, hogy leteremtse a vendéget, aki túllépte a határt. Persze ha Henry, nem a pultban állt volna, nem ér ide ilyen rohadt gyorsan és én eltörhettem volna a kezét, hogy aztán megpaskoljam vele a hátsóját. Kb pont ilyen izgató ha egy nagyképű rohadék, a te seggedbe markol. Csörög a mobilom, Oliver az. Szerencsére nincsenek sokan, nem kell aggódnom a hajtás miatt, nyugodtan felvehetem az AC/DC egyik számát bömbölő telefont. - Mond szivi. - öcsém elvigyorodik. Nem kell látnom ehhez, egyszerűen túl jól ismerem már. Azért keres, mondja, hogy kiderítse mi kell még a recepthez. Ez a mi kis nyugodt életünk. Heti kétszer főz ő és heti kétszer én. A maradékban rendelt kaján élünk. Vigyorogva teszem le a telefont. Szőke tincseim arcomba hullanak és még csak fel sem pillantok, csak mikor végigfut a hátamon a hideg. Testem mindig jelez ha egy vámpír lép mellém de ő más volt... testem nem csak azért reagált hangjára mert egy szörnyeteg de ezt a világért sem vallottam volna be neki... vagy akár magamnak. Elhessegetve az érzést hallgatom és elégedetten mosolyodok el. - Ha már a kapirgálásnál tartunk... ezek szerint nem téged hallgatlak éjjelente? Hah, pedig az ajtó felől érkező könyörgés, rád jellemző. - csapom elé italát, hisz jól tudom mit iszik. Pofátlan vigyorral képemen bámulok tekintetébe. Mondtak már rám rosszabbat is, ezt is túl fogom élni. - Igen, az vagy. Ezért volt olyan könnyű – fúrom bele a tüske még kint heverő pár centijét, gondoskodva róla, hogy még véletlenül se kívánjon meg újra. Ezt pedig titkon ugyan, de a magam érdekében is kívánom. - Szóval... azon kívül, hogy meg akartál bizonyosodni róla, hogy te magad... - hajolok pimaszul, mocsok mód egészen közel – tépheted ki a szívemet – suttogom ajkaira szavaim majd elhajolva töltök a pult végén ülő öregnek egy pohárral – mit keresel itt? - kérdem hidegen, nemtörődöm stílusban. Ő tett ilyenné... az ő egyik fattya játszott elmémmel, vett erőszakot testemen de Tommy halála nem volt elég. Nem. Nekem a forrás kell.
Még mindig felizgatott ez a nő. Hogyan volt képes minderre? Remek kérdés, próbálok rájönni azóta, hogy beléptem ide, vagy egyáltalán mióta ismerem őt, és tudom, hogy nem éppen a barátságos fajtából való. De nem tehetek róla, én mindig azokhoz vonzódom, akiket ott kellene hagyni. És ahogy ő mondja: ki kellene tépnem a szívét. De nem teszem. Méghozzá azért nem, mert úgy vélem, annál jobb módszer is van arra, hogy kicsináljuk egymást. A halál rövid. Két pillanat alatt eljöhet. Nekem hosszabb idő kell, hogy gyötörhessem. - A modorod változatlan. - jegyeztem meg, majd félrebillentett fejjel jelent meg egy szemtelen, ravasz vigyor a képemen. - Lökj ide egy whiskyt. Ha jól tudom, ez nyilvános hely. Én a vendég vagyok.. te pedig a felszolgáló. Ne akard, hogy panaszkönyvet kérjek. - jegyeztem meg szemet forgatva, miközben arra ügyeltem, hogy minél többet tudjak meg az apró helyiségről. Jártam már itt, hiszen itt ismertem meg Olivia-t. De a hely nem változott. Ugyanúgy vámpírok mocskos törzshelye, mint egykoron volt. - Vagy netán még azt is megtagadod tőlem, hogy egy pohárka dupla whisky mellett görnyedve szépségedet csodáljam? Nem szép tőled. - jegyeztem meg ridegen, és a pultra csaptam.
Karót kellett volna döfnöm a szívébe már az első pillanatban amikor megláttam. Ehelyett mit tettem? Magamhoz édesgettem, hogy aztán a saját szívemmel együtt tépjem őt ki testemből. Gyűlöltem amiért az volt ami de kár lett volna tagadnom, hogy pokolian forrt a vérem, ha a közelemben volt. A ma sem volt kivétel. Igaza volt. Most ő volt fölényben. Vendég volt, én pedig itt felszolgáló és nem vadász. Kénytelen voltam hát a whisky után nyúlni, hogy aztán a dupla mellé, magamnak is öntsek egy adagot az aranyszín italból. Victor elé csapva a poharat léptem el előle. - Addig bámulsz amíg jólesik cicám. Csak nehogy eszedbe jussanak a régi idők. - kacsintok és az újonnan érkezett fickóhoz lépek. Gondolkodnom sem kellett, hogy tudjam, Marcel egyik csicskása, aki kiharcolta magának a gyűrűt. Kelletlen töltöttem ki neki a szokásosat és tolom elé egy szó nélkül, mire megragadva csuklómat ránt magához. Persze, ilyenkor Henry kussol, mert alkut kötött Marcellel. De én nem. - Tudod ezt kedvesebben is, nem igaz? - kérdi tőle mire szemrebbenés nélkül hajolok közelebb és röhögök képébe. - Ha még egyszer hozzámérsz, letépem a gyűrűdet az ujjaddal együtt. Meglátjuk akkor is ilyen bátor leszel-e. - Még szorosabban fogja csuklómat, csontjaimat feszegeti. - Ó, persze, milyen udvariatlan vagyok. Ha még egyszer hozzámérsz, letépem a gyűrűdet az ujjaddal együtt. Rendben? - mosolyodom el tündérien de épp oly hidegen is. A vámpír őrültnek titulál és elereszt. Én meg visszatérek Victor elé de csak azért, mert a pult mögött vár a magam számára kiöntött whisky, amit azonnal le is húzok. - Még egy kör? - kérdem a vámpírt, még az ital jótékonyan csillapítja a csuklómban lüktető fájdalmat.
Szavak, melyek az én fülemig aligha jutnak el. Soha nem arra figyeltem, milyen szavakat formál ajkaival... mindig is azt tartottam szem előtt, amit a teste üzent számomra, és az többet mondott ezer szónál is. S ez most sem volt másképpen. Tekintetem talán lentebb is vándorolt, mint akartam azt, de egy kis ital mellé nem jár minimális szórakozás? Számomra ez... hogy is szokták mondani? Öröm az ürömben! A teste tökéletes volt évekkel ezelőtt is, és annak ellenére, hogy ő emberi mivoltához hűen öregszik, tényleg nem változott semmit. Mintha egy ráncszem sem jelent volna meg. Persze ahhoz talán.. nem ártana ismét pucéran látnom, de azt kell hogy mondjam: nem tudnék benne csalódni. Figyeltem az apró közjátékot, mely a szemem előtt lejátszott, szemöldököm közben az egekbe szárnyalt, s úgy meresztettem riasztó pillantásomat a fickó felé, mintha engem akarna megtámadni, és nem éppen Oliviával szórakozna. Hogy miért? Talán reflex. A kezeim pedig nemes egyszerűséggel ökölbe szorultak, megrepedt a pohár vékony üvegfala, és sóhajtva tettem le a pultra, de ekkor Olivia már ismét ott állt előttem. - Azért abban igazat kell adnod, hogy mi vámpírok sem vagyunk egyformák. - ittam ki a törés ellenére is a poharamat, nem tödőve azzal, hogy talán magamra folyatom, majd tekintetem ismét végigsimította alkatát, átnyúlva a pulton, és kérdésére kérdéssel feleltem, miközben csuklóját kezembe fogtam. - Nagyon fáj? - kérdeztem súgva, miközben tekintetem újra megkereste az övét.
- Nincs különbség köztetek. - vetem oda neki ingerülten de már nem rá vagyok dühös, hanem a patkányra a túloldalon. Nem ellenkezek amikor megragad de nem mondom, hogy nem lepett meg. - Miért? Hogy biztosra menj, ha nem fájna eléggé? - kérdem cinikusan mert nem értem hirtelen aggodalmát.... de végül is... jó ideig voltunk együtt. Tagadhatom ha akarom de bennem is születtek érzelmek, bennem sem csak a vágy tombolt amikor megcsókoltam. Elvonva tekintetem az övétől köszörülöm meg torkomat. - Túlélem... valószínűleg csak zúzódás. - nehéz elviselnem az érintését. Ujjai szelíden ölelik körbe csuklómat. Felpillantok... állára gördül pár csepp az italból és nem bírom megállni, hogy ne fussanak fel ujjaim arcára. Hüvelykujjam mintha csak véletlen érintené ajkait mielőtt még állára vándorolna, hogy elrabolja a törésen kiszökő ital utolsó cseppjeit. Gyűlölöm beismerni a tényt, hogy még mindig pokolian vonz ez a férfi... hogy amikor elcsábítottam, akkor ő is elcsábított engem. Abba már belegondolni sem merek, milyen volt testét, megfeszülő sajátomon érezni... a forró leheletét, mi mezítelen bőrömet simogatta. Lenyalom ujjamról a whiskyt és elhúzom csuklómat. Nem akarom, hogy újra megérintsem, mert nem vagyok benne biztos, hogy nem ingok meg... legszívesebben leteperném, annak ellenére, hogy egy rohadt vámpír. Újra töltök. Neki is, magamnak is. - Akkor felelj őszintén. Mit akarsz, minek jöttél? - kérdem miközben elé tolom az italt. Érzem magamon Henry rosszalló tekintetét de magasról teszek rá.
Hogy én mit vártam ettől a nőtől... talán ostobaság volt kimutatni számára, hogy aggodalom született bennem, amiért a csuklóját fájlalta. Hiszen ezt eddig aligha tettem meg mással szemben, erre ő.. egy pillanat alatt elérte, hogy agyam megteljen valami furcsa köddel, és mindezt szívem szerint régen elhessegettem volna, szabad utat engedve a vámpírságomnak, de nem akart sikerülni... mert már megint nem tudtam az agyammal gondolkodni. Ez a nő olyan mint Katerina... vele sem tudtam mindig ésszerűen haladni... ez mindig a szív játéka volt. De Olivia is és Katherine is... mindig kihasználták ezt. Ezért nem járok én nők után. Jobb nekem nélkülük, mintsem velük. Mindketten elvették a kedvemet ettől az egésztől, még a nőkre sincs kedvem ránézni, amiért így viselkednek velem. Ez megint úgy hangizk, mintha egy hisztis kamasz lennék, de nem tehetek róla, már emberként is nehezen viseltem, ha visszakaptam azt, amit adtam... nálam nagyobb szoknyapecért nem ismert Bulgária, főleg nem Katerina családja, ezért is ellenezték a kapcsolatunkat... de minket aligha érdekelt, bizonyítja ezt az is, hogy közös gyermekünk született... akit azóta sem láttam, pedig állítólag Mystic Fallsban van. Furcsa fénnyel telt meg szemem, ahogy keze felvándorolt az arcomra. Magam se figyeltem fel arra, hogy némi whisky került a borostámra, melyet ő ezúttal most eltüntetett, de tekintete megakadt az enyémben, egy ujjperc érintette ajkaimat, mely szinte lángrakapott az érintéstől, majd el is húzódott, én pedig belülről szinte ordítottam, hogy... mi a fenéért kellett ezúttal is magához térnie?! - Háh, mégis mit gondoltál? - kérdeztem szinte felhorkanva, ahogy visszatértem a valóságba, és ismét megcéloztam ezúttal a másik poharamat, tekintetemet pedig leszedtem róla, és másfelé bámészkodtam. - Egykoron évekig itt tanyáztam. Ostoba baklövésem eredménye voltál te is. Gondolhattál volna arra, hogy egy napon csak úgy megjelenek, hogy... beköszönjek. Integessek. És megköszönjem, hogy ki akartál nyírni. Erre igyunk! - öntöttem le a torkomon az egész pohár tartalmát.
Elidőztem pillantásán amit elfordított rólam. Ennek titkon örültem. Ha nem kell pillantása kereszttüzében égnem, máris könnyebb minden szavam gúnnyal átitatnom. Ahogy azonban lehúzta az italt, bevillant egy emlék. „Az asztaltársaság fő szónoka a férfi volt, akit már fél éve kerestem. Tommy hosszú hónapokig élt vissza erejével. Keserű hónapok voltak, amikor a szex szolgaságba taszított, amikor a véremet vette és elfelejtette.... amikor az öcsém, gyilkosság vált a vámpír miatt, aki Victor fattya volt. A vámpír a pulthoz lépett. Az akkori énem, hosszú, szőke fürtjeit összefonva hordta és sokkal csajosabb színeket viselt. - Még sosem láttam önt itt... kit tisztelhetek a hölgyben? - kérdezte és kezem után nyúlt, hogy aztán csókot leheljen rá. - Olivia vagyok... - belepirultam a kézcsókba. Egy pillanat alatt levett a lábamról. Persze, a cél lebegett a szemem előtt és ez a felszínen tartott. A cél, hogy megöljem őt.” Aztán a tervből, ami csak pár hétre szólt, majdnem egy év lett. Egy év, egy vámpír szeretőjeként, szerelmeként. Egy év játék. Egy év szórakozás. Aztán, mikor végre teljesen megbízott bennem, felé emelkedtem és lecsaptam a karóval. Ő azonban kivédte a támadást. S a legfurcsább? Nem végzett velem azon az éjszakán, pedig azt hittem meg fogok halni és az öcsém, magára maradt. - Azt gondoltam, hogy azért jöttél, hogy emlékeztess arra, mennyire is kell rettegnem a bosszúdtól! - vigyorgok képébe és szinte már unottan vonom meg a vállamat. - Tévedtem. Hmm. Furcsa érzés. - húzom le a saját poharam tartalmát is. Tudom is mi lesz az esti program. Be akarok rúgni, hogy kicsit lazítsak de persze nem itt, a vámpírok tanyáján, nem itt, Victor mellett. Mi a frászért van rám ilyen hatással? Hogy lehet, hogy akit ilyen pokolian gyűlölök, úgy vonz mint a pillangókat a láng? Miért hergel fel ennyire jelenléte? S miért vagyok csalódott amiért nem miattam van itt? Ó, a fenébe is! - Olivia! - hallom meg Henry hangját és megforgatva tekintetem lépek főnökömhöz, ki megragadja karom és a raktárba visz.- Mondtam már neked a francba is, hogy ne kezdj Marcel embereivel! - felröhögök. - Miről beszélsz? Majdnem eltörte a karom, az a rohadék csak mert nem vigyorogtam! Ugye nem várod el tőlem, hogy még meg is köszönjem neki? - kérdem mire elenged és megcsóválja a fejét. - Nem. Azt akarom, hogy beszélj Victorral. Akármi is van közöttetek, itt nem lesz belőle háború! - értetlenül csóválom meg a fejem. - Nem értem miről beszélsz. - Henry ciccent. - Arról beszélek, hogy az egész rohadt bár tele van Marcel embereivel. Nem kell, hogy felvonjátok magatokra figyelmet. - Még mindig nem értem. Ezúttal azonban nem reagálok. Mozdulok de szorítása nem enged. - Eressz már! - Elenged. - Sajnálom, Olivia. - ellépek tőle és felkapom a kabátom. - Kint leszek! Szólj ha lenyugodtál. - mondom neki dühösen és kilépek a hátsó ajtón. Titkon remélem, hogy Victor utánam jön. Titkon reménykedem, hogy nem..
Az utolsó kortyot csak lötyögtettem a poharamban, miközben gondolataimba mélyedve próbáltam felelni arra, amit az orrom alá dörgölt. Talán nem nevezném épp döngölésnek, de jobb is, ha ilyen meredek kettőnk kapcsolata... szeretem a hullámvasútat. És ha minden olyan egyszerű lenne, semmi izgalom nem lenne kettőnk kapcsolatában sem... ez most a cívódásról szól, talán évekkel ezelőtt is arról szólt, hiszen akkor is imádtam őt szekálni, ahogyan ő is engem... mindaddig, míg ki nem akarta ontani életemet, én pedig úgy hagytam el a várost, mintha tűz égetne végig... ezután találtam rá egy kisebb bolgár kisvárosra, ahol tanyáztam, míg Mystic Fallsba nem szólította kötelesség. - Nem szoktam emlékeztetni senkit a revansra. Nem vagyok a szavak embere. De ezzel te is tisztában vagy. - kacsintottam rá szemtelenül, eléggé pajzánul, hisz ez a pillantás nemcsak negatívumot sugallt, hanem a kettőnk közötti testi kapcsolatra is utalást tett. Akkor sem épp arról voltam nevezetes, hogy beszéltem... Tekintetem aztán követte őt, ahogyan elhagyta a helyiséget a főnöke kíséretében. Ha ember lennék, most bizonyára kétségek között vergődtem volna, de ehelyett előhúztam a pult másik részéről egy üveg whiskyt, és ismét töltöttem magamnak, miközben kristálytisztán értettem minden szót. Nem tartott sokáig, körülbelül fél perc múlva a főnöknek nevezett egyén visszatért a bárba, de Olivia nélkül, én meg csak felsóhajtottam... Belemarkoltam az üveg nyakába, meghúztam, miközben felálltam a pulttól, majd kisétáltam azon a bizonyos hátsóajtón. - Nem mondom, ez a fickó túlzottan... meredek alak. - húztam el a számat, nekidőlve a falnak, és félrebiccentett fejjel fürkésztem Olivia alakját. - Kíváncsi vagyok, mit tudna tenni az ellen, hogy beszéljek veled. - sóhajtottam, majd felé nyújtottam a whiskys üveget.
Ahogy kiléptem, megcsapott a hűvös levegő. Tincseimet azonnal felkapta a szél, én pedig beléjük túrva dőltem a sikátor falának. Nagyot sóhajtva hunytam le tekintetem. Nem tudom mit kívántam jobban... hogy utánam jöjjön vagy magamra hagyjon. Végül megkönnyebbült sóhajom adott választ kérdésemre, mikor nyílt az ajtó és megjelent Victor. Végigpillantottam alakján és elvigyorodva nyúltam a whisky után. - Arra én is. - csóváltam meg fejem és ráhúzva az üvegre töröltem meg ajkamat. - Fogalmam sincs miről beszélt vagy, hogy mi a fészkes baja van. Mi köze Marcel csicskásainak ahhoz, hogy te és én beszélünk? Meg úgy bárkinek mi köze van hozzá, a rohadt életbe is.- Kortyolok ezúttal alaposat s köhögnöm is kell tőle hirtelen. Persze, hogy a pokolba ne tudnám, hogy ennek rossz vége lesz? Nagyon is jól tudom, hogy még iszogatunk egy darabig és egyetlen csókkal le fog tudni venni a lábamról. - A francba Victor... - nyújtom felé az üveget. - Tudod, hogy nem bírom ha szabályoznak. - elégedetlenül morranok fel. Rühellem ha szabályokat állítanak fel nekem mert sosem bírtam betartani őket. Mindig is rossz kislány voltam. Nézem a férfit és azon gondolkodok, hogy legszívesebben megcsókolnám. Hiába örülök, hogy utánam jött, őszintén nem értem, miért tette... hiszen gyűlöl engem. Gyűlöl és jogosan teszi. Én is gyűlölöm... gyűlölöm mert képes volt belopni magát a szívembe. Sosem vétem el a célt de akkor éjjel megtettem. Rohadtul vágytam rá az az igazság de megtanultam uralni a testi vágyakat. Remélem.
Félrebillent fejjel hallgattam őt. Hogy hová tudtam volna tenni szavait...? A fejem egyértelműen úgy működött ebben a pillanatban, hogy egyik fülemen be, míg a másikon ki. Nem az érdekelt, hogy mit beszél. Ajkait figyeltem, majd arcát, ahogyan az érzlemek váltakoznak rajta, s tudhattam volna, hogy nem szabad ismét visszatérnem: Ő újra és újra meghódít engem, nem pedig... én hódítom meg őt. Miféle munka ez? Nem vagyok büszke magamra! - Olivia, talán jobb lenne, ha visszamennél dolgozni. - nyeltem egyet, miután megköszörültem a torkomat, s úgy döntöttem, immáron nem bámulom őt olyan meredten, mint eddig. - Inkább... elmegyek. - kérdeztem megköszörülve ismét a torkomat. - Nincs elég kontrolom ahhoz, hogy... ne essek neked. - tettem még hozzá iménti szavaimhoz. Szemeim előtt megjelent a kép, mikor testünk először ért egymáshoz... majd mikor utoljára. Nem tudom, mely volt édesebb. Ez a nő mindig csodálatos volt, egyszerűen csodálatos! Az ágyban is, ez sem lehet kivétel! Számomra... megfelelő lenne. De ott egy hibapont: ő egy vadász. Ezáltal... sosem lesz jó.
- Minek? - kérdem élesen és dühösen csattanok fel. - Akkor menj. - reagálok csípőből de mégis elé lépve nyúlok az üvegért. Ezúttal a korty apró és óvatos. Tekintetem az övébe fúrom és megcsóválom a fejem. - Azt hiszed elengedlek így? - kérdem és tekintetét fürkészem – És engedjem, hogy ártatlan embereket vérét vedd csak mert nem bírsz magaddal? - lököm mellkasának az üveget de én is érzem, ahogy az alkoholtól forrni kezd a vérem, hogy az elmém kissé meginog, hogy feszes tartásom enyhül... s hogy a lüktetés, a vágy, hogy megcsókoljon végre, egyre erősebb és elviselhetetlenebb. - Mi a francét kellett visszajönnöd? - tincseimet arcomba fújj a szél. Dühös vagyok, persze, hogy az! Minek jött vissza? Nem ért el vele mást, mint hogy ismét összezavarjon. Amikor megláttam nem volt más gondolatom, mint megölni, most pedig arra várok, hogy legyen végre az a férfi aki akkor levett a lábamról, aki egyetlen érintéssel feledtette el velem a világot, egyetlen csókjával láncolt magához. - Nem mehetsz sehova. - jelentem ki és közel hajolok hozzá, egészen közel, szinte már súrolják ajkaim ajkait de nem csókolom meg. Mellkasára fut tenyerem és megragadom a francos kabátot ami olyan pokoli szexivé varázsolta. - És én sem vagyok hajlandó elhagyni az oldalad amíg ilyen vagy... - suttogom – szóval jobb lesz ha kitalálunk valamit.
- Nem tudom. - suttogtam válaszként csupán ennyit. Miért jöttem vissza? Nem akartam csak úgy elhalmozni őt szavakkal... hogy látni akartam, mert a puszta illata hiányzott. A pillantása, mellyel mindig az enyémet kutatta... s az , hogy hozzám érjem, mint régen... de tudtam, hogy mindezek csak álmok. Soha nem válnak valóra ismét.. legalábbis azt hittem. Egy pillanatra nagyon közel álltam hozzá - vele együtt - hogy megcsókoljam, és itt rögtön nekiessek. Hisz egy egy sikátor a bár mögött, ki venne észre minket? Én csak... érezni akartam az illatát. - Jobb is, ha.. most megyek. Nem kellett volna idejönnöm. - léptem el tőle aztán megköszörülve a torkomat, majd elfordítottam a pllantásomat, zsebemből egy kis cetlit vettem elő, melyen nyomtatott szöveg hirdette, hogy mi készül a Whitmore főiskolán. - Gyere el.. örömmel venném, ha látnálak ezen a partin. - suttogtam, és még végigsimítottam az arcán. Tekintetem ellágyult, soha nem beszéltem talán még ilyen finoman, ilyen gyengéden. Majd mire bármit is mondott volna, vagy akár én tehettem volna... egyszerűen köddé váltam a szeme előtt.
//köszönöm a játékot, remélem a Whitmore partin találkozunk, asszony!
Új város, új munka... és élet, vagy inkább új halál, mindegy, hogyan fogalmazunk. A lényeg, hogy sehogy sem az igazi. Persze mondhatnád, hogy ne panaszkodjak, legalább lélegzem, ha nem is a szó szoros értelmében, de egyelőre még nem tudom ezt ilyen lazán venni. Komolyan vállaltam volna a békés véget, ha nem győz meg róla az anyám, hogy nincs még ezzel sem vége mindennek. Persze... nincs, de mégis milyen élet ez így egyáltalán? Tudom én, eddig sem voltam egy mintapolgár, átlagos élettel, család, meg egyebek, de attól még akartam. Egyszer, ha majd annak is eljön az ideje és így? Igazából a családunk velem halna, ha nem lenne anyámnak valami nővére, akivel már rég nem tartja a kapcsolatot, bár abban sem vagyok biztos, hogy neki van-e bármiféle gyereke, aki tovább viszi a nevét, no meg a képességeit. Nem is ez a lényeg, mert attól még az én helyzetem változatlan, attól még én ugyanúgy magam vagyok és esélyem sincs arra, hogy végigéljem értelmes módon az életemet. Arról az apróságról már nem is beszélve, hogy karrier, ami számomra igenis fontos... volt. Nem öregszel, akkor mégis hogyan érhetnél el egy kórházban magasabb szinteket? Arról nem is beszélve, hogy még csak nem is űzhetem a normális szakmámat, mert jelenleg képtelen vagyok elviselni a vér látványát is. Túlságosan vonz, túlságosan csábít. Már az is szenvedés, hogy - ahogy most is - beüljek egy bárba, megigyak este a napi munka után egy pohár bort, mintha normálisan működne körülöttem minden, és közben kizárjam a körülöttem dobogó szívek őrjítő hangját. Komolyan szinte érzem, ahogy a vér suhan az erekben, ahogy lüktetnek, ahogy végigcsorog a torkomon, ahogy... Megrázom a fejem, csak most veszem észre, hogy már annyira beharaptam az alsó ajkamat, hogy kiserkent a vér. Persze rendbe jön, ha nem is olyan gyorsan, mint olyan valakinek, aki gyakran táplálkozik friss vérrel. Legalább a kórház annyi könnyebbséget jelent, hogy nem nagy bonyodalom időnként hozzájutni legalább egy olyan adaghoz, amíg segít életben maradni.
Régóta nem jártam már ebben a városban, mert már sikerült elérnem azt, hogy itt is legyenek besúgom, illetve szolgáim. Eleinte sokat utaztam, mert rendet kellett tennem, de végül lett itt is egy bizalmasom, aki irányította dolgokat, beszámolt mindenről, mivel rám a "királyságom" középpontjában volt szükség. Át kellett látnom mindent, illetve irányítanom kellett mindent és mindenkit, mert sokan szerették volna megszerezni a hatalmamat és nem teljesíthettem az ő vágyaikat, mert azzal nem csak az én titkomra derült volna fény, hanem még esetleg veszélybe sodortam volna az egyetlen lányomat is, pedig ő érte áldoztam fel mindent. Most is részben miatta jöttem ide, illetve mert úgy gondoltam, hogy jobb lenne, ha most kivételesen magam intézném ezt a bajos ügyet, mert így legalább megmutathatom, hogy nem jöttem ki a formámból, sőt nem rettenek vissza semmitől se. Nem volt nehéz dolgom, mert már pontosan tudtam, hogy hol találom meg azt az ostoba lelket, aki veszélybe akarta sodorni a gyermekeim életét és én ezt természetesen nem hagytam. Mindenki más okot tudott, soha nem mondtam volna el ebben az esetben az igazat, hogy miért is fontos számomra az, hogy saját kezűleg végezzek az áldozatommal. A lakásán találtam rá, egyedül volt, de ott volt a rémület a szemében, amikor megpillantott. Mosolyogva léptem közelebb hozzá, majd nem sokkal később már a földet súrolta végig. Eltördeltem egy-két testrészét, a nyílt sebekbe meg verbénát csöpögtettem, hogy még inkább szenvedjen. Válaszokat akartam, amit egy kisebb kínzás után meg is kaptam, majd pedig megadtam neki az örök álomra való lehetőséget, hiszen a szíve a kezemben végezte. Mondanám, hogy sajnálom, de nem így volt. Sőt inkább úgy éreztem, hogy újra élek, s élveztem azt, ahogyan a vére végig folyik a kezem és hogy érezhetem a szívének utolsó dobogását. Ezek után pedig úgy távoztam a lakásáról, mintha semmi nem történt volna. A hotelszobámban lezuhanyoztam, átöltöztem és még az utolsó estémet szerettem volna kiélvezni, ezért is indultam el egy ismert bár felé, de persze további információkat is szerettem volna kapni. Sokan voltak már most is, de ez egyáltalán nem érdekelt engem. Lassú és magabiztos léptekkel sétáltam egyre beljebb, majd útközben megváltam a vékony kabátomtól is, ami az éjszakai szélben soha nem tudott ártani. Körbe pillantottam a terem közepén, majd pedig egyenesen a bár felé slisszoltam a tömegen keresztül, miközben figyelmen kívül hagytam a sok részeg megjegyzését, de pár lépés után megálltam, mert olyan személyt pillantottam meg a pultnál, akiről azt hittem, hogy réges-régen halott. Egy pillanatig csak álltam és gondolkoztam, míg végül megfordultam, hogy távozom, de a kíváncsiságom megint győzött, így hamarosan az egykori legjobb barátnőm mellett foglaltam helyet és mosolyogva pillantottam rá. Szia Juliette. - mondtam neki kedvesen és közben vártam a reakcióját,hogy miként is fog reagálni a megjelenésemre, hiszen mindenki halott hitt, de szemmel láthatóan én is éppen annyira élek és virulok, mint ő. - Remélem nem zavartam meg semmit se. - mondtam neki még mindig mosolyogva, majd pedig rendeltem magamnak egy italt, de közben végig őt figyeltem.
Fáradtan lötyögtetem körbe időnként a poharamban a kellemesen telt ízű bort. Igazán kiváló minőség, egy szavam sem lehet, csak épp azt az apró tényt gyűlölöm igazán, hogy valahogy... nem érzem az ízeket olyan intenzívnek. Érzem őket persze, csak épp nem érnek túl sokat, nem olyanok, mint régen és végképp nem fejtik ki azt a hatást. Na nem arról van szó, hogy régebben olyan nagy ivó lettem volna, de azért egy-két pohártól már könnyebben engedtem el magam, azonban most... jóval többet kéne ahhoz innom, hogy érdemi hatást érjek el vele, túlságosan gyorsan regenerálódik a szervezetem, jelen esetben a legnagyobb bánatomra. Plusz mint említettem az ízek sem az igaziak, hiába voltam oda annyira egy-egy jó sültért... most is szeretem, de olyan ez, mintha minden ételt a kedvencedhez próbálnál hasonlítani, jelenleg pedig a kedvencem az a friss és meleg vörös nedű, ami éppenséggel nem kapható éttermekben, csak akkor juthatsz hozzá, ha letámadsz valakit egy sötét sikátorban, de én ilyet nem teszek. Nem mert... mert nem lehet! Nem vagyok valamiféle irányíthatatlan szörnyetek és nem is akarok azzá válni, ezt pedig csak a kontrollal érhetem el. Anya nem értékelte, de akkor is megeskettem, hogy ha bármi rosszra fordulna, ha megváltoztatna ez az egész, akkor ő majd tesz róla, hogy ne folytassak tovább semmit, ami a lelket csonkítja meg. Nem akarom elveszíteni önmagamat csak a miatt, ami történt, azt nem élném túl. Oké, ebben a formában ezt így nevetséges kimondani, hiszen egyébként sem élek, de... értitek igaz? A kellemesen keserédes önsajnálatból viszont ismerős hang ránt vissza a valóságba. Nagyon-nagyon ismerős hang, olyané, akivel már jó ideje nem találkoztam, sőt olyané, akinek - értetlenkedve szökik fel a szemöldököm, amikor hátrafordulok - ott voltam a temetésén történetesen. Bár igazából ezen nem kéne különösebben fenn akadnom, hiszen az én temetésemen is voltak jelen néhányan, miközben én épp iszogatom békésen a boromat. Vicces helyzetnek titulálhatnánk, ha nem lenne inkább szomorú két halott régi barátnak csak így összefutni. - Rachel? Tényleg te vagy az? - úgy látom, azért ő egy fokkal könnyebben kezeli ezt, bár az is lehet, hogy nem tud a halálhíremről, hiszen már jó ideje nem beszéltünk, nem találkoztunk. Tudom, hogy mennyi nehézség és gond volt az életében, nekem pedig a rengeteg munka és a kellően sok kavarodás is erősen bejátszott. Van az úgy, hogy azt gondolod valakiről, hogy a barátságotok egy életre szól, aztán rá kell jönnöd, hogy tévedtél. - Hogy kerülsz ide? Hogy vagy és... mi történt? - lehet, hogy sok kérdés ez egyszerre, mert bár csupán három, de attól még magába foglal ennél sokkal többet is, igazából ez egy olyan kollektíve "Mi a fene történt veled" jellegű kérdés akart lenni.
Meg kellene lepődnöm, hogy itt van, de még se megy. Hamarabb haltam meg, mint ő, de mindig is volt egy olyan érzésem, hogy valahol a nagyvilágban éli az életét és ő is éppen annyira halt meg, mint én. Persze eddig csak azt hittem, hogy ezzel próbálom vigasztalni magamat és lehet ez így is volt és csak most próbálok meg valami mást bemagyarázni magamnak. Annyi évig éltem már távol a szeretteimtől és annyi embert kellett már elveszítenem, hogy talán, ha nincs a lányom és a fiam, akkor már ténleg egy szívetelen nőszemély lennék, aki nem rettem vissza semmitől se. Azt szokták mondani, hogy aki egyszer az alvilággal kapcsolatba kerül, az a személy már élve nem tudja elhagyni eme kört, de én még a halálm után se tudtam. Beszippantott és magával rgadott teljesen, bár az tény, hogy nem panaszkodhatok arra, hogy mi lett belőlem, de sokszor van és lesz is honvágyam, mert a pokol hét bugyra soha nem lesz igazán az otthonom. Mindegy mennyi ideig kell még játszadoznom, ez a dolog már soha nem fog megváltozni. Mindig is lesznek érzéseim, s soha nem leszek olyan sötét és olyan kegyetlen, mint amilyennek mások szeretnének látni. Mind a ketten eljátszottuk a halálunkat, de arra igzán kíváncsi lettem volna, hogy ő neki mi oka volt rá. Természetesen az utolsó éveiben nem tudtam már úgy mellette lenni, mint régen, így lehet akkor történt valami, de még ez a borzasztó és hosszú nap után is hálás voltam a sorsnak, hogy újra olyan helyre sodort, ahol Juliette volt. Soha nem bíztam meg igazán senkiben se, talán két emberben, de mind a ketten távol voltak tőlem és eddig a pillanatig azt hittem, hogy halottak is. Az élet tele van meglepetésekkel. Ez már biztos. Teljes valómban, hiszen ismersz már. Senki se lökhet, illetve tarthat engem a síromban. - mondtam neki kicsit elviccelődve a dolgot, mert próbáltam a fájdalmamat ezzel leplezni, mert túl sok mindent veszítettem ezzel, de legalább biztonságban voltak a számomra fontos személyek. - De amint látom neked is jól áll a halál. - mondtam neki kedvesen, majd pedig belekortyoltam az italomba.- Sok minden történt velem és azt is mondhatnánk, hogy ott ragadtam, azon a helyen, ami miatt meg kellett halnom. - mondtam neki komolyan, majd egy pillanatra körbe pillantottam, hogy nem-e hall minket valaki, de senki se figyelt ránk, ha meg mégis, akkor az nem fogja megélni a reggelt.- Emlékszel, hogy volt egy sötét életem is? - néztem rá kíváncsian, majd folytattam.- Alvilágban voltam boszorkány, segítő, de azóta sok minden megváltozott.- mondtam egy kisebb sóhaj kíséretében. - De inkább mesélj te, hogy veled mi van. - közben mosolyogva pillantottam rá. Semmit se változott, még mindig annyira szép volt, mint régen és talán ő még a természetében se változott.
Naivitás azt gondolni, hogy az élet ahogy megy úgy megy? Nem, nem gondoltam rá, hogy talán valahol életben van. Tudtam, hogy meghalt, voltam a temetésén, és rémes érzés volt, hogy még csak nem is tudtam róla akkoriban eleget. Nem tudtam, hogy pontosan mi történt, miért. Ilyenkor jön persze a szokásos ön vád, hogy ha segítettem volna, ha mellette lettem volna... akkor életben marad. Ez persze butaság, mert nem ilyen egyszerűen mennek a dolgok. Nem lehet mindent megoldani, főleg ha azt nézzük, hogy soha sem volt olyan nagy a varázserőm a kevés gyakorlásnak hála, hogy bármit is tehettem volna. De ha gyászolsz akkor a józan ész bármit is teszek így is úgyis messzire elkerül, ez ellen sajnos nem sok mindent lehet tenni. Ezért lep meg, hogy most egyszerűen csak leül mellém, szinte már úgy, mintha mi sem történt volna, mintha nem hittem volna, hogy halott, mintha rólam se tudná úgy mindenki. Úgy látom, hogy én sokkal jobban meg vagyok lepődve, mint ő, bár talán ennek egyszerű a magyarázata. Nem is tudom Rachel valahogy mindig is könnyebben vette az akadályokat, én pedig inkább elmenekültem a problémák elől. Ha valami nem ment, nem erőltettem túl, most se lennék itt, ha anya nem erőlteti annyira, ha ő nem beszél rá, minden áron, hogy ne adjam fel az életemet csak azért, mert ekkora változás állt be. Attól még persze ugyanúgy nem volt könnyű, és még most sem vagyok benne biztos, hogy jól döntöttem, de talán az, hogy most ő itt van vehető valamiféle jelnek? Komolyan az agyamra megy már ez a hulla állapot! Nem hiszek a jelekben, sosem hittem. - Na igen, arra emlékszem, hogy felettébb makacs nőszemély vagy, ezek szerint még ebben is. - mosolyodom el. Bármennyire is furcsa őt most itt látni, de mégis örömmel tölt el. Ha kénytelen vagy eldobni a megszokott életedet, ha kénytelen vagy tovább lépni és feladni mindent, akkor persze, hogy jó, ha egy kicsit visszakapsz belőle, még ha ilyen meglepő formában is. - Azt nem mondom, hogy jól áll, de sok választásom nem volt. - vonom meg a vállam egy halvány mosollyal. Elfogadtam már úgy nagyjából. Persze hiányzik a régi életem, hát hogy a fenébe ne hiányozna, de egyelőre sajnos ez van, ezzel kell beérnem és ebből kell kihoznom a legtöbbet valahogy. Amikor lehalkítja a hangját kicsit még közelebb is hajolok, hiszen sejthető, hogy valami olyasmiről lesz szó, amit avatatlan füleknek nem kellene hallania. A kérdésre csak csendben bólintok. Igen, rémlik, bár nem sokat tudtam arról a világról. Akkoriban már úgy éreztem, hogy kezd ő nagyon eltávolodni tőlem... tőlem aki viszont próbáltam ragaszkodni az emberi világhoz, és kerülni a sötét praktikákat, a mágiát, azt... ami végül is vagyok. - Mondanám, hogy remélem, hogy legalább jó irányba, de... valahogy úgy érzem, hogy nem így van igaz? - sokan el tudják rejteni, hogy mit is éreznek, de ha oda figyelsz mégis csak lehet látni, érezni, hogy mi is van igazából a másikban és róla nem pont az süt, hogy olyan mérhetetlenül boldog lenne az élete. - Amint látod kissé felfordult az életem. - vonom meg finoman a vállam, miközben talán elodázásképpen, kortyolok kicsit a boromból. Na nem lesz jobb tőle, de talán egy kicsit könnyebb beszélni. - Úgy néz ki, hogy meghaltam, mármint mindenki ezt hiszi. Elég kellemetlen volt a bonc asztalon magamhoz térni... de mondhatnám, hogy hála annak a vámpírnak, aki előtte majdnem megölt... szóval el kellett jönnöm, hátrahagyni mindent és megpróbálni felépíteni valami újat. - rövid felvázolás, és a hála szócskánál a fejem mellett apró kis macskakörmöket rajzolok a levegőbe. Nem mondom, hogy rémes, hogy élek, vagy valami olyasmi, de nem örülök neki különösebben. Nem tudom még hogyan kezdek új életet, vagy hogy képes leszek-e egyáltalán bármit felépíteni, de sok választásom nincs igaz? - Itt élsz a városban? - egyáltalán nem biztos, már régen is elég sok teendője volt, gondolom most is épp eleget utazik.
Tudtam jól, hogy néha nehéz megváltoztatni a véleményünket valamiről. Még akkor is, ha kézel fogható volt az a dolog, hogy már nem úgy van ahogyan korábban hittük. Természetesen az is más dolog, hogy mennyire könynű azt a tényt elfogadni, hogy akiről azt hittük, hogy halott még se az. Eléggé érdekes világban éltük ma már, így az ember soha se lehetett abban biztos, hogy akit éppen megöl az valóban meghalt-e, vagy esetleg valami csoda folytán valami lény lesz belőle. Soha nem bántam azt meg, hogy ez lett belőlem, sőt még örültem is neki, mert így továbbra is vigyázhattam a számomra fontos emberekre. Ha tényleg halott lennék, akkor nem sok hasznomat vennék a gyermekeim, persze így se sokat érek nekik, de legalább az életüket az ilyen fajankóktól megvédhetem, mint amilyennel ma is dolgom volt. Nem gondoltam volna, hogy mire lemegy a nap ilyen kedves társaságom lesz. Tudtam, hogy meghalt, de valahogy még ez se tudott kizökkenteni a dolgokból. Általában mindig könnyen tudtam venni a az ilyen meglepetéseket, illetve ez inkább egy kellemes dolog volt az élettől. Jó érzés volt újra az egykori legjobb barátom társaságában lenni. Pontosan. - mondtam neki mosolyogva, s újra belekortyoltam az innivalómba. -Túl jól ismersz már. - majd a mosolyom hamar lehervadt az arcomról és aggódva pillantottam rá. -Baj van? - kérdeztem tőle kedvesen, mert nagyon is aggódtam érte. Egyáltalán nem zavart az, hogy vámpírboszorkány lett belőlem a halálom után. Sőt ennek köszönhetően még erősebb lettem, illetve még hatalmasabb. De ő inkább olyannak tűnt, mint aki nem tudott megbarátkozni még az új életével és emiatt még inkább aggódtam érte. Tudtam jól, hogy sokan szívesen látnának tényleg halottam, vagy éppen azt ahogyan megbukok. Kényelmes székem volt már az alvilág sötét bugyraiban amit a világért se adnék oda senkinek se. Nem szeretnék rosszat egyik ismerősömnek se, de ha meghalnék akkor rosszabb lenne, mint a kegyetlen boszorkányüldözések régen. Azt is pontosan tudtam, hogy a falnak is füle van, ezért is vettem kicsit halkabbra a beszéde, illetve én is közelebb hajoltam hozzá. Abba is biztos voltam, hogy amit hallani fog az nem fogja elnyerni a tetszését, de benne megbíztam még ennyi idő után is, illetve részben már tudta, hogy mi volt a helyzet emberi életemben. Ez a dolog szakított el minket egymástól, de talán most helyre hozhatóak a múlt hibái és újra olyan jóban lehetünk, mint anno. Mondjuk azt, hogy egy kényelmesebb széket kaptam, de több lett a problémám is ennek köszönhetően. - mondtam neki higgadtam. Az egész olyan volt, mintha éppen az időjárásról beszélgetnék, pedig nem így volt. Nem akartam feltűnést kelteni, de talán már így is sikerült. Nem szólaltam meg, csak figyeltem és hallgattam őt. Nem tűnt boldognak, de talán egyikünk se volt az. Valószínűleg annyi volt a különbség, hogy én már elfogadtam ezeket a tényeket, de ő még nem tudta. Magam sem tudom, hiszen régóta nem találkoztunk már, illetve az is lehet, hogy ennyi idő alatt megváltozott. Sajnálom, s pontosan tudom, hogy mennyire nehéz ez az egész. - mondtam neki megértően, illetve kedvesen. Pontosan tudtam, hiszen én két gyereket is magára hagytam a halálom után. Óvatosan megöleltem őt, majd mosolyogva pillantottam rá.- De most már nem vagy egyedül. Én is itt vagyok, ha van még hely számomra az életedben. Nem szeretné láb alatt lenni, de szívesen segítenék neked, hogy újra élvezni tud az életet. - mondtam neki kicsit sietve, de még mindig barátságos volt a hangom, illetve lehet, hogy egy kis aggódás is kicsenget belőle. Majd pedig egy apró nevetés hagyta el az ajkaimat fejrázás kíséretében. -Nem itt lakom. Ide csak üzleti dolog miatt jöttem. -közben egy aprót az ajkamba haraptam. Megöltem valakit és én ezt hívom üzletnek. Mi lett belőlem? Már magam sem tudom ... - És te? - kérdeztem vissza kíváncsian.
Bármennyire is kéne, azért nem tudok így egyik pillanatról a másikra megbarátkozni azzal, hogy itt van és él. Örülök neki, hát persze, miért ne örülnék, de attól még nem lesz egyszerűbb, attól még úgy hittem meghalt, és még csak a saját létezésemet sem fogadtam el igazán, talán érthető, ha az övé sem megy könnyen. Zűrös világban élünk, ezzel eddig is tisztában voltam, csak hát valahogy mindig igyekeztem kimaradni mindenből, még a boszorkány létemet is csak arra használtam, hogy tegyek vele, hogy segítsek, ha tudok, hogy ezzel segítsek másoknak, nem pedig a saját előnyömre. Erre minden megváltozott, kénytelen vagyok alkalmazkodni ehhez a világhoz, kénytelen vagyok elfogadni azt, hogy mi vagyok, mert bármennyire is igyekszem leküzdeni felettébb nehéz, hiszen a vér utáni vágy nem szűnik meg csak úgy egy könnyen, bármennyire is szeretném. A kérdésére csak finoman elmosolyodom. Nem akarom, hogy aggódjon, anyám aggódott már épp eleget miattam és ha jól sejtem neki is van épp elég gondja, hogy ne tegyek a vállára még egyet. - Tudod... ez az egész. Nem könnyű elfogadnom, megszűnt az életem egy pillanat alatt és én nem alkalmazkodom olyan könnyen. - mint ő teszem azt, de ezt nem fűzöm oda a mondat végére. Nem, nekem nem megy egyszerűen. Hátrahagyni az életemet a karriert, ami mindennél fontosabb volt. Mondhatni még jó, hogy nem voltak olyanok az életemben, akiknek annyira fontos lettem volna, hogy nagy törést okozott az életükben a halálom. Nem is nagyon foglalkoztam azzal, hogy kinek mi volt a reakciója, nem éreztem volna magam jobban tőle, no meg épp azzal foglalkoztam, hogy engedjem az anyámnak, hogy életben tartson. Egyáltalán nem volt könnyű dolga, elég erőteljesen ellenkeztem, de sikerült neki és e miatt most itt vagyok. Próbálok felépíteni valami új életet, de attól még egyáltalán nem egyszerű megbarátkozom így sem a helyzetemmel. - Én pont a problémákat veszítettem el. Tudod, hogy régen is fontos volt a munkám, a karrier, hogy segítsek másoknak, de most... súlyos sérülteknek még a közelébe se merek menni. - hatalmasat sóhajtok. Igen, ez a legrosszabb az egészben. A munkám megkövetelné azt, hogy bírjam a vért, de nem bírom. Még túlságosan új ez az egész, és nem mindig működik a kontroll. Mindig azt hittem magamról, hogy erős vagyok, határozott és amit akarok azt el is érem, erre jött ez az egész és minden eddigit felborított bennem. Kiderült, hogy nem vagyok olyan erős, mint hittem, hogy képtelen vagyok ellenállni a csábításnak, azt hiszem érthető, ha ez kissé letör. Főleg úgy, hogy még a munkámtól is elszakít. A szavaira azért sikerült elmosolyodnom. Tudom, látszik rajtam, hogy nem vagyok kimondottan jó állapotban, tudom, hogy meg kellene próbálnom tartani magam, de sajnos nem megy könnyen. - Köszönöm, tényleg! - ölelek vissza. Jól esik, arról már nem is beszélve, hogy talán még jó is, hogy ő is olyan, mint én, nem érzek olyasmit, amit akkor, ha mondjak egy szimpla ember lenne. Ezért nem is mertem volna régi barátok közelébe menni, mert ki tudja, hogy annak mi lett volna a vége, akár csak egy ölelésnek. Még a saját anyámtól is távolságot tartok azóta, mert nem tudom, hogy mennyire tudnám visszafogni magam. - Neked sem lehet könnyű és én igazán nem akarom magam sajnáltatni, de hely mindig van számodra, ez nem is kérdés Rach. - dehogy utasítom el. Sajnáltam, hogy elszakadunk, persze, hogy sajnáltam, és örülök neki, ha sikerül újra közelebb kerülni egymáshoz, talán neki is jót tesz egy megértő fül, nekem pedig főleg. Azt ellenben még így is kihallom a hangjából, hogy aggódik, sőt mintha sietős lenne neki. Valahogy automatikusan jön a késztetés, hogy körülnézzek, hogy egy kicsit felmérjem a terepet, ösztönös azt hiszem, a ragadozó ösztöne. - Üzlet? Nem... olyan egyszerű és szokásos igaz? - nem akarom faggatni, nem várom el, hogy hirtelen mindent elmondjon nekem, főleg hogy akárhogy is nézzük a mérleg két oldalán állunk. Én életeket mentek, ő... életeket vesz el, elég kellemetlen. - Én itt élek, kénytelen voltam eljönni a városból, nem sok választásom volt miután mindenki azt hiszi, meghaltam. - fájdalmasan elmosolyodom, de aztán csak megvonom a vállam és kortyolok az italomból. - És hol élsz most, meddig maradsz? - nem tudom, hogy milyen jellegű volt az ügy, ami miatt ide jött, de azért érdekel, hogy meddig marad, hogy tudunk-e még találkozni, hogy nem sietős-e neki.
Figyeltem őt és a mosolyát is, de ismertem már annyira, hogy tudjam ez nem az igazi mosolya. Szerettem volna neki segíteni, mert én megvoltam az új életemmel. Nem volt minden tökéletes, de ezt nem bántam. Próbáltam mindenben meglátni a legjobbat és szerettem volna, ha ez neki is menne. Sokáig élhet még és ha élvezi az életet, akkor még boldog is lehetne. Tudom, hogy nehéz és nem egyszerű dolog, de az életed nem szűnt meg. Inkább lehetőséget kaptál arra, hogy még jobbá tedd az életedet. - mondtam neki kedvesen, mert tudom azt, hogy én jobban és gyorsabban alkalmazkodtam az ilyen dolgokhoz. Még emberként is gyorsabban sikerült elfogadnom az ilyen helyzeteket, de akkoriban mondjuk soha nem gondoltam volna azt, hogy így fog alakulni az életemet. Örültem annak, hogy édesanyja mellette volt, legalábbis másra nem tudnék gondolni. Nem tudtam olyan személyről, aki fontos lett volna számára, illetve aki képes lett volna tartani benne a lelket. Jó érzés volt újra itt ülni vele és beszélgetni. Nagyon hiányzott már egy igazi barát. Még mindig kínoz a vérszomj? -kérdeztem tőle kíváncsian. Tudtam jól, hogy mennyire szerette a munkáját és mennyire fontos volt neki, de pontosan azt is tudtam, hogy mennyire erős nő volt régen. Biztos voltam abban, hogy idővel meg fogja tudni állni, illetve már most is képes rá, hiszen itt ül egy bárban ami tele van emberekkel. - Biztos menne, hiszen erős nő vagy. Ha annyira rossz lenen a helyzet, akkor már most valamelyik férfinyakára tapadna az ajkad. - mondtam neki egy röpke gondolkodás után. Szerettem volna neki segíteni és bármire képes lettem volna, hogy újra jól legyen. Ezen nincs mit köszönnöd. - mondtam neki mosolyogva, majd pedig körbe pillantottam a helységben és éreztem a finomabbnál finomabb véreket. Jó lett volna egy pohárnyi friss vér, de hirtelen megráztam a fejemet, mert eszembe jutott, hogy nem is olyan régen valakinek a szívét téptem ki. Megérdemelte, de ennek ellenére még mindig bűntudatom volt. Nem szerettem senkit se bántani, de néha muszáj volt, mint például most is. Elmosolyodtam azon ahogy hívott, mert csakis neki engedtem meg ezt. Nem, sajnos nem volt az.... - mondtam neki egy kisebb fejrázás közben. - Tudod minden megváltozott. Néha legszívesebben eltűnnék, de nem tehetem meg. Vigyáznom kell a családomra és olyan dolgokat kell megtennem, amiket nem szívesen teszek. - tettem hozzá egy kisebb sóhaj kíséretében. Nem szerettem senkit se megölni, de nem volt sok választásom. - Miért nem próbálsz meg oda visszatérni? Akár másik néven? - kérdeztem tőle kíváncsian, mert szemmel láthatólag itt boldogtalan volt. Talán ott nem lenen annyira az. - Én Mystic Fallsban élek, illetve pár óra múlva ment volna vissza oda a gépem, de az ottani életem megvár. Nem sietek és szívesebben töltök el veled egy kis időt, mint hogy újra visszatérjek a megszokott életemhez. - mondtam neki egy lágy mosoly kíséretében, majd pedig mosolyogva rendeltem egy újabb kört. - S mi jót csinálsz? Mivel foglalkozol most?
Na igen, kettőnk közül mindig is ő volt az, aki könnyebben vette az akadályokat. Erősnek mondom magam, talán az is vagyok, de inkább talán a jó szó a céltudatos, ha tudom a célt. Viszont, ha jön egy túlságosan nagy akadály, akkor inkább lépek hátra, mint hogy újra nekiveselkedjem. És valahogy mindig sikerül megmagyarázni magamnak, hogy ez nem egyenlő a feladással, csak egyszerűen másik utat keresek. Pont ugyanez volt Milesszal is. Sikerült megmagyarázni magamnak, hogy nem működik, hogy nem való nekem egy kapcsolat, hogy nem fér bele az életembe és miután eleget győzködtem végül ő is elhitte, vagy legalábbis úgy tett, mint aki ezt hiszi. Nem tudom, hogy melyik igaz, de ennyi idő után már teljesen mindegy is. - Fogalmam sincsen, hogyan Rach. Nehéz... olyan nehéz elfogadni. - ha tényleg nincs az anyám, akkor nem lennék most itt, nem beszélnénk, akkor mások szerint feladtam volna, de szerintem az is csak egy másik út választása, egy olyané, ami után már nincsenek választások, döntések és nehéz helyzetek. Még a mai napig sem tudom, hogy jól döntöttem-e, hogy hagytam lebeszélni magam arról, hogy az elmúlást válasszam. Könnyebb lett volna, sokkal könnyebb, mint aztán minden áldott nap szembe nézni magammal a tükörben, minden áldott nap leküzdeni azokat a vágyakat, amiket még csak érezni sem akarok. Tudjátok milyen rossz arra ébredni, hogy olyasmiket álmodtál, amiknek már csak a gondolatától is undorodsz? És hogy mindez álmodban még élvezted is... csak hab a tortán. - Tudom, hogy nem kéne, de igen. Itt ég megy... kizárok mindent, de a kórházban. Képtelen vagyok újra szikét venni a kezembe és közben minden nap kínzóan hiányzik. - de rettegek tőle, hogy nem bírnék a műtőben kockáztatni és meg sem merem próbálni, hogy mi lenne, mert mi van, ha hibázok? Nem rohanhatok ki egy életmentő műtét kellős közepén, nem borulhatok ki, miközben épp valakinek az életéért küzdünk, akit előtte csapott el egy kamion és túlságosan sok vért veszít folyamatosan. Vért, amit én szeretnék kiszívni belőle és alig tudom elviselni, hogy kárba vész és a földre csepeg... Megrázom a fejem, ahogy a kellemetlen gondolatok újra a fejembe kúsznak. - Te hogy csinálod, hogy csináltad? - pillantok rá... rá, nem a mögötte ülő pár méterre iszogató fickóra, akinek csak úgy lüktet a nyakán az ütőér, miközben épp egy nőnek mászik bele épp a szájába. - A család az első, tudom, hogy neked mindig is az volt és én tökéletesen megértem. Ha... ha ezért olyat kell tenned, amit nem szívesen teszel, akkor sem ítélnélek el érte. - az élet védelmére esküdtem fel, szó szerint, amikor befejeztem az egyetemet, de most róla van szó, egy csodás barátról, akinek ha rossz dolgokat kell tenni, akkor képes vagyok elnézni neki, mert igenis fontos, hogy védje azokat, akik fontosak neki. Ha valaki bántani akarná anyát... én is tennék érte, hogy ne legyen rá lehetősége, ebben biztos vagyok. - Félek, hogy felismernének. Mindenki halottnak hisz. Szép temetésem volt. - halványan elmosolyodom. Na igen, nem gyakori, hogy valaki a temetéséről mesél, pedig szép volt tényleg. Még anya is hitelesen játszotta el azt, hogy mennyire meg van rendülve, miközben tudta, hogy néhány méterrel arrébb ott vagyok én is az árnyas fák között. - Ez kedves, én is szívesen beszélnék még veled, örülök, ha van még időd. - sikerül egy fokkal élénkebb mosolyt az arcomra varázsolni, és a pultnál lévő fickót is kiverni a fejemből. Haladás. - A helyi kórházban dolgozom, de csak a háttérben, szimpla esetekkel, semmi sürgősségi, semmi vér, semmi megterhelő. - nincs halál, de nincs élet sem, amit megmenthetnék. Fogalmam sincs, hogy valaha eljutok-e arra a szintre, hogy képes legyek rendbe tenni az életemet és visszatérni a régihez.
//Nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem írtam eddig. Totál nem láttam a hsz-t //
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Szept. 19, 2014 11:14 pm
Csöndesen hallgattam őt. Nem akartam félbe szakítani hiszen sokszor még a testbeszéde is többet mondott annál, mint a szavak. Pontosan tudtam, hogy mennyire nehéz lehet neki. Mindig is olyan volt, aki nehezen tudta megszokni az új dolgokat, majd óvatosan megfogtam a kezét, ahogyan egy igaz barát tenné és egy apró biztató mosollyal pillantottam rá. - Emlékszel még arra, amikor kiderült, hogy boszik vagyunk? Emlékszel arra, hogy még kicsit attól is tartottál és arra is azt mondtad, hogy nehéz, majd pedig milyen szépen belejöttél és minden rendben volt? - kérdeztem tőle még mindig mosolyogva, mert pontosan emlékeztem a múltra, illetve a múlt göröngyös útjaira.- Azon is sikerült túl jutnod és ezen is fog, mert most már itt vagyok, azért hogy segítsek neked. - komolyan gondoltam ezt a egész dolgot és biztos voltam már most abban, hogy tovább fogok maradni. Szüksége van segítségre és milyen barát lennék akkor, ha itt hagynám őt. Soha nem hagytuk egymást a bajban és ez a hagyomány nem most fog megszakadni. Szerintem ez természetes, hogy itt kibírod, mert itt még se folyik a kezedre a vér. Itt csak érzed az illatát, illetve hallod azt ahogyan mások ereiben csörgedezik, de pont ez a szép benne, mert már itt is képes vagy kizárni a dolgokat, így egy kis gyakorlással biztos vagyok abban, hogy újra szikét vehetsz majd a kezedbe és olyan remek orvos leszel, amilyet még a világ nem látott. - mosolyom pedig egyre szélesebb lesz közben. Tudom, hogy ez így lesz. Nekem se volt könnyű, de sikerült megbirkóznom. Ma már nem tépem le senki fejét, nem szívom ki utolsó cseppig a vérüket. Nekem is ugyanazon kellett átesnem, amin neki. Hiába voltam esetleg kicsit másabb, olyan aki könnyebben el tudja ezeket a dolgokat fogadni ez még nekem is kicsit nehezen ment. Folyamatosan a gyermekeim lebegtek a szemeim előtt és ők adtak mindig erőt, ha éppen fel akartam adni. Tudom, hogy Julie életében milyen fontos szerepet töltött be az, hogy orvos volt. Talán pontosan ez fog neki erőt adni. Veszteni valóm nincs, de meg kell próbálnom. Mindenkinek van az életében olyan személy, olyan dolog ami miatt érdemes túlélni, amiért érdemes küzdeni. Nekem a családom volt ilyen. Így sikerült túl jutnom ezen az egészen. - követem a tekintetét, majd kicsit megköszörülöm a torkomat, hogy rám figyeljen és ne oda. Türelmesen várok, majd pedig kicsit eltérve a tárgytól folytatom. - Csábító igaz? Érzed a vérének az édes illatát, azt is mondhatnánk, hogy direkt el akart téged csábítani, de te mit fogsz tenni? Neki esel ennyi ember előtt, vagy pedig szépen visszatérsz a valóságba és megpróbálsz teljesen másra gondolni? - kérdezem tőle kíváncsian, de közben készen vagyok arra is, hogy megállítsam őt, ha inkább engedne a csábításnak, de bízok benne és hiszek is benne, hogy képes az önuralomra. Elhiszem, hogy nem szeretnél lebukni, de sok kórház van még és sok helyen szükség van olyan remek orvosra, mint amilyen te voltál, vagy. - mondom neki kedvesen, majd egy barátságos mosolyt villantok rá és belekortyolok a boromba. - Sok időm van, szívesen maradok még pár napot, ha szeretnéd. - folytatom az innivaló kortyolása után a mondandómat és közben végig őt fürkészem. Tudom, hogy sok minden játszódik most benne, de ismerem már annyira, hogy tudjam, hogy mennyire erős és hogy mi mindenre képes. -Ez részben jó és rossz is. Rossz azt hallani, hogy a tudásodat valami háttérben zajló dolgokra pazarolod el. Mindig is fontosak voltak számodra a betegek. Nem rossz őket látni, főleg olyankor, amikor meghalnak, mert esetleg egy idióta orvos kezébe kerülnek és nem pedig olyan zseniébe, mint amilyen te vagy? -kérdezem tőle kíváncsian és közben kicsit hátrébb csúszok a szélemben. poharamat a pultra teszem, de a tekintetemmel még mindig őt tartom fogva, mintha csak attól félnék, hogy egyik pillanatról a másikra el fog tűnni.
Képtelen lennék most szavakba önteni mennyire jól esik, hogy találkoztunk. Segít a vele való beszélgetés, tényleg segít. Nem arról akar meggyőzni, hogy jó ez így, hogy fogadjam el és kész, mert nincs választásom, egyszerűen csak támogat és kész, nem erőltet semmit, és épp ettől lesz valaki igazi barát, hogy fogja a kezedet, hogy melletted van akkor is, ha nem tud a helyzeteden változtatni. Ezért vagyok képes mosolyt varázsolni az arcomra, amikor megszorítom egy leheletnyit a kezét. - Igen, valami rémlik halványan. Kíváncsi leszek, hogy mit kell majd elfogadnom újabb pár év múlva. - mintha komolyan mindig lenne valami, amivel meg kell birkózni. De azt hiszem erről szól az élet, az akadályokról, a nehézségekről, a göröngyökről, amiken túl kell jutni és ugyanúgy feszes háttal tovább menni, mert ha megtörsz egyszer, akkor már nem biztos, hogy újra képes leszel felállni. - Hálás vagyok érte, és igazán felbukkanhattál volna az elmúlt fél évben. - szélesedik ki a mosolyom, ebből láthatja, hogy csak viccelek. Sokat segített volna, ez tény, de az a fő, hogy most itt van, meg aztán nem tudhatta, hogy mi a helyzet velem és volt és van is épp elég gondja neki is, nem várhatom, hogy még az enyémeket is a nyakába vegye. - Remélem, mert szó szerint fájdalmasan hiányzik, főleg hogy a kórházban dolgozom, csak nem a sürgősségin. Egyszerűen... idegőrlő foglalkozni a náthás betegekkel, miközben minden alkalommal felkapom a fejem, ha meghallom a szirénákat. - halkan sóhajtok egyet. Na igen, hányszor álmodtam azzal, hogy újra ott vagyok, hogy újra teszem azt, amiben jó vagyok, csak épp eddig minden álmom rémes vérfürdőbe torkollt, amitől rettegek. Mi van, ha nem megy, ha a félelmem gátol majd meg benne még ki tudja meddig, hogy szikét vegyek a kezembe. Segíteni szeretnék, tenni másokért, életeket menteni, miközben halálosan rettegek, hogy én veszek el egyet, vagy hogy képtelen leszek koncentrálni és aztán majd ezen múlik valaki gyermekének, feleségének, nagymamájának az élete. - És hogy bírtad? Nem féltél, hogy pont nekik ártasz, akik miatt élsz? - szeretem az anyámat, mindennél jobban, de mégis megtámadtam, mégis volt rá példa, hogy nem bírtam magammal. Tudta, hogy ez benne van a pakliban, és én is tudtam, de mégis iszonyatos volt elviselni azt, hogy épp annak okozok fájdalmat, aki ennyire fontos nekem, hogy épp azt támadom meg, és annak mélyesztem a fogaimat a nyakába, aki segíteni akar nekem túlélni, átvészelni ezt. Most is sikerül kissé elkalandozni, csak akkor térek vissza a valóságba, amikor az első pár szavai kivételével végül a többi ténylegesen eljut hozzám. - Látod... hát hogyan lennék képes így egy műtétre koncentrálni? - még itt is megtörténik, de ezt nem tehetem meg egy súlyos sérült mellett. Egyszerűen nem kockáztathatom senki életét sem azért, mert képtelen vagyok kontrollálni magam, mert túlságosan csábít a vér íze. Nagyot nyelek és minden erőmmel azon vagyok, hogy Rachelre koncentráljak, ne másra, ne másokra, csak rá. - Ha tényleg ráérsz, én örülnék neki. Szerintem anya is szívesen látna és érdekel az is, hogy mi van veled pontosan, ha el szeretnéd mesélni. - apró részletek, amiket tudok az életéről, számára pedig nyitott könyv vagyok. Tudom, hogy az ő élete bonyolultabb és nem is kényszerítem, hogy osszon meg velem mindent, de szeretném tudni, hogy legalább boldog-e, vagy közelebb van-e hozzá, mint én most, már ez is elég lenne. - Dehogy nem! Csak félek, hogy az én kezemben most rosszabb lenne nekik. Ha nem tudok figyelni, ha nem tudok rendesen odakoncentrálni az csak még rosszabb. De azért... igyekszem. - nem is tudom, hogy mi lenne a jó megoldás. Valami kúra? Edzés... még sosem próbáltam, és nem is lenne kivel, hiszen az anyám nem tud feltétlenül leállítani, ha mégis baj történik.