A pulton támaszkodva néztem körül a bárban. Most egész nyugodt volt minden. A tegnap este viszot elég kemény volt. Késő este már csak a törzsvendégek jönnek, vagy azok, akik kötekedni akarnak. Tegnap mindkettőből volt elég, szép kis bunyó lett belőle, de szét lett rúgva a seggük. A tegnap estém azzal ment el, hogy a képemet jegeltem, és próbáltam szalonképes állapotba hozni magamat. Megszoktam, hogy kapok pár pofont, de ide járnak normális vendégek is, nem valami bizalomgerjesztő nekik az, ha a tulaj arca tele van kék-zöld foltokkal. Szerencsére van személyzet is, úgyhogy most ők azok, akik a pulton kívül vannak.
Meg sem lepődöm, mikor két egyenruhás lép be az ajtón és vigyorogva figyelnek engem, miközben egy szabad helyet keresnek maguknak. Megszoktam már, hogy időnként betévednek ide zsaruk is. Ők általában nem a lányok miatt jönnek, és nem is a pia miatt, hanem kötekedni, kóstolgatni. A bukott rendőr, aki most bűnözőknek tart fent egy bárt. Jól hangzik, mi? Ez lennék én, azt hiszem. A leginkább azt sajnálom, hogy ezeket nem lehet csak úgy megütni. Voltam már börtönben, tudom, hogy mennek a dolgok a rendőrségnél, nem igazán szeretnék a történtek után visszatérni oda. Főleg nem bilincsben. – Hé, Lindsey, kérdezd meg az urakat, hogy akarnak-e is valamit. – böktem a fejemmel a rendőrök irányába. Három fiatalabb lányt vettem fel még magam mellé. Nyilván mindenkiben megfordul a gondolat, hogy vajon miért, de elég egyszerű oka van: ők vonzóbbak, és mivel ide inkább férfiak járnak, így még inkább. Szerencsére azt is sikerült a vendégek fejébe verni mostanra, hogy a lányok nem tárgyak, és aki velük cseszekszik, az velem is. Most azonban ezt azok a seggfejek elfelejtették.
Azok a barmok azt akarják, hogy te menj oda. – érkezett vissza Lindsey fél perc múlva, az arcára pedig minden rá volt írva, úgy nézett a két egyenruhásra, mint akiket legszívesebben élve elégetne.
Jól van. – bólintottam fáradtan, ahogy ellöktem magam a pulttól. – Vedd át a helyem, míg lerendezem őket, oké? – egy bólintás volt a válasz, én pedig elindultam a két gyökér felé, akik továbbra is csak vigyorogva várták, hogy oda érjek végre hozzájuk.
Ha nem kértek semmit sem, akkor vonszoljátok ki a seggeteket, mert így csak a helyet foglaljátok. – vetettem oda köszönés helyett, mikor oda léptem hozzájuk. Ezt hallva az ostoba vigyoruk már a pofájukra fagyott, én pedig várakozva néztem le rájuk. Nem voltam ma valami jó kedvemben, rosszkor talált meg ez a két barom, ha kötekedni akarnak.

Milyen rég is volt az, hogy az őrsön az ezekhez hasonló kis szarosok hozzám se  mertek szólni! Emlékszem, hogy ülök az asztalomnál, és a kezdő járőr remegő lábakkal jött oda hozzám, hogy átadjon egy üzenetet. Ennek több oka is volt. Egyrészt, régebb óta voltam a pályán, mint ahány éves volt a gyerek, másrészt pedig volt egy hírnevem, ami engem a legkevésbé sem érdekelt, de sok felesleges körtől megvédett, nem kellett leállnom beszélgetni azokkal, akiket amúgy leütöttem volna, egyszerűen kimondhattam, hogy húzzanak az anyjukba. Most pedig… ezek a kölykök idejártak, hogy megmutassák mennyire kemények. Biztos ódákat zengenek magukról, mikor otthon az anyjuk jegeli a pofájukat.
Már éppen ott tartottam volna, hogy felállítom őket, mikor meghallottam Faye hangját, pillanatokkal később pedig meg is pillantottam őt, mikor mellém lépett. Mélyen belélegeztem a levegőt és nagyot sóhajtottam, nehéz volt megállni, hogy ne akarjam feltörölni a padlót velük, de végül csak bólintottam egyet Faye szavaira. – Kezet csókolhatok a hölgynek, amiért a ma estét nem a kórházban kell majd töltenetek. A minimum, hogy meghívjátok egy italra, igazam van? A hónap végéig fizessétek ki a számlát, itt nem szokás tartozni. – mosolyogtam rájuk, de ez közel sem volt barátságos, inkább csak kárörvendő. Nem különösebben élveztem az ilyen helyzeteket, az egyenruha azért van, hogy jelentsen valamit, de mikor ezekhez hasonló majmokon látom, egyszerűen nem tudom tisztelni. – Gyere! – intek a fejemmel a pult irányába, Lindsey pedig egyből ki is sétált és tette tovább a dolgát. Az a két seggfej remélhetőleg nem szólja meg majd újra. – Nem kell diploma, hogy megmondjam, van valami gond. Mit kérsz? – mondtam neki, miközben beálltam a pult mögé és elővettem két poharat. – Szóval? Szét kell, hogy rúgjam valakinek a seggét? – nem feltétlen a pasi ügyeire gondolok, inkább kimaradnék azokból, de ha valaki átverte, ezer örömmel dekorálom ki a pofáját, főleg, ha már most ez elmaradt. Közben a kezébe csúsztattam a poharat, és még mielőtt bármit is mondtam volna, megittam az enyémet. – Jóval olcsóbb vagyok, mint bárki más itt. – csak vicceltem persze, tőle nem kérnék pénzt semmi ilyesmiért. Nem mintha mástól  igen, nem vagyok verőlegény, amennyire csak tudok, igyekszem legális körökben mozogni, az más kérdés, hogy nem éppen legális figurák látogatják a báram, de… vicces, velük jobban megtalálom a közös hangot.

Vannak nyugodtabb napok is, olyankor senki nem jön be kötekedni, a régi vendégek jönnek, legurítanak néhány pohárral, eldumálnak mindenféle szarról, aztán elmennek és játszanak valamit, néha fogadnak, ha egymásnak ugranak, akkor kezdődnek a gondok, de gyakorlott probléma megoldó vagyok. Eddigi tapasztalataim szerint két törött borda után már rájön az ember, hogy nem kéne bajt okoznia. De itt ilyen ritkán fordul elő, ezek a srácok már tudják, hogy ki vagyok, hogy milyen vagyok. Vicces, míg zsaru voltam, nem érdekeltem őket, úgy beszéltek velem, mint a kutyával, most viszont, hogy… mondhatni egy vagyok közülük, mintha valami régi ismerős lennék. Tényleg sokat ér az a rohadt egyenruha.
A szavaira csak bólintottam. Szóval nem kell, hogy félholtra verjek valakit. Talán még örültem is volna, ha valami seggfej belé köt, hogy leüthessem. Mostanában nem igazán adódott lehetőségem arra, hogy kiadjam magamból a gőzt, soha nem voltam valami jó az indulat kezelésben, a hivatali éveimben nem kevés panasz érkezett rám emiatt.
Mikor kimondta a számot, már sejtettem. Nagyot sóhajtottam, és görcsösen markoltam rá a pult szélére. – Mondták, hogy volt valami, de… reméltem, hogy elkerült titeket. – nem igazán rejtegetem azt, hogy mennyire dühített a dolog. Azok az emberek régen az enyéim voltak, ugyanúgy törődtem velük, mint régen, hiába nem én vagyok az, aki vezeti őket. Jó emberek, és három jó ember most meghalt. – Rohadt vérszívók, semmi baj nem volt, míg ide nem dugták a képüket azok a barmok. Azóta őrült meg mindenki. – eleve utáltam a fajtájukat, de ezek… mások voltak, és nem jó értelemben. Ezek erősebbek, mindenki azt mondja, hogy uralkodásra születtek, mégis, semmit nem oldottak meg, mióta idejöttek, halomra ölik egymást az emberek, másról sem szólnak a történetek, csak arról, hogy éppen milyen ezeréves sérelmet bosszultak már megint meg. Nekem eddig nem volt bajom miattuk, de ami késik, nem múlik, hazudnék, ha azt mondanám nem állok készen rá.
Rohadt élet! – morogtam fejcsóválva, majd újratöltöttem a poharainkat, és felé toltam az egyiket. – Te is tudod, hogy mi lesz most. Nem fogják ezt válasz nélkül hagyni. –gondterhelten vakartam meg a tarkómat. – Ezek nem foglalkoznak senkivel sem magukon kívül, igazi seggfejek. Mióta itt vannak, ez a város kész háborús zóna. Nézd, ugyanúgy örülnék, ha eltakarodnának, mint te, vagy… bárki más, ebben a városban, de csak akkor érdemes háborúba kezdeni, ha van is esélyed megnyerni azt. – más különben csak felesleges vérrontás az egész, akármi miatt is harcolsz. – Nem fogom azt mondani, hogy én nem így tettem volna. Jól tetted, hogy elkaptad azt az Ősit. – azok hárman megérdemlik, hogy valaki tegyen értük valamit. Nem fair, hogy mások szarságai miatt kellett meghalniuk. – De barátokra van szükséged, Faye. Ezek állítólag halhatatlanok. Ha kiakarod őket innen űzni… ahhoz kelleni fog ez a város, mindenki, aki utálja őket. – amíg itt vannak, semmi nem fog jól működni. Nem képesek az irányításra. Marcel kordában tartotta a dolgokat, korántsem volt jó minden, amit tett, de ezerszer jobban csinálta, mint ezek az ezeréves bohócok.  

Tudom, hogy milyen elveszteni valakit. Átéltem. És azt is tudom, hogy milyen, mikor ez a mi hibánkból történik meg. Rosszkor volt, rossz helyen… ezt mondják. Francokat, nem segít ez semmit, csak próbáljuk elhárítani vele a felelősséget. Én soha nem akartam így tenni. Minek? Mert attól jobb lesz? Ugyanolyan rossz az üres lakásban egyedül. Nem szoktam másoknak elsírni a bánatomat. Nem tartozik rájuk, és nem is érdekli őket. Évek teltek el, mióta elvesztettem őket, megtanultam élni nélkülük. Szar, de muszáj volt. A halottakért nem lehet már semmit sem tenni, épp ez az, ami miatt mindenki a padlóra kerül, mikor elveszít valakit. Nem tehetsz semmit, a halál végleges, visszavonhatatlan.
Bólintok a szavaira. Igaza van, lesznek következményei. Egy Ősit támadott meg, azok a rohadékok úgy gondolják, hogy ők itt a királyok, nem bír el az egójuk egy ilyen incidenst. Ezzel Faye is tökéletesen tisztában van. Akkor is tudta, mikor megtette, de az ember ilyenkor nem gondolkodik, teszi, amit a legjobbnak lát. Rosszul tett egy helyes dolgot, máshogy nem lehetett volna.  – A tied a felelősség, ők a te embereid. Meg kell védened őket. Ha nem hinném, hogy képes vagy rá, nem bíztam volna rád őket. – én nem lettem volna képes tovább vezetni őket, én… lejárt az időm, már nem akartam az egészet, olyan felelősségnek éreztem, amit már nem akarok. Faye volt a tökéletes ember a feladatra. Tőlem tanult, ráadásul vezetőtípus, képes felelősséget vállalni, képes elviselni a terhet, ami ezzel jár: döntést hozni, mikor nincs jó döntés. – Öntelt szarháziak, de nem hülyék. – értettem vele egyet. A vámpírok ilyenek, legalábbis a legtöbbjük. Ezek az Ősiek pedig még inkább megerősítik az egészet. – Azt támadják, ami a legsebezhetőbb, és ami a legjobban fáj. Egy vezetőnek ez mindig másokat jelent. – velem is ezt tették. Előtte is utáltam őket, de mostanra még inkább, pillanatokra sem bírom elviselni az öntelt pofájukat. Ahogy belekezdett, már éreztem, hogy mi lesz a vége. Nem akartam hallani, aztán csak kimondta. – Eh…  húztam el a számat, és válasz helyett először inkább ittam egy kortyot. – Ezt a harcot én egyszer már elbuktam. – nincs ezen mit szépíteni, elvesztettem. Végeztek a családommal, és még jó pár olyan emberrel, aki fontos volt nekem, nem is tudtam magamra ugyanúgy nézni már soha, mint azelőtt. Most sem. Gondolkodtam, mérlegeltem. Nem akartam ezt. Nem azért, mert ne szerettem volna neki segíteni. Egyszerűen csak voltam már ebben a helyzetben, és a lehető legrosszabbul kerültem ki belőle. Nem töltött el boldogsággal az, hogy még egyszer neki kéne ennek menjek. – Tegyük fel, hogy… megteszem. – Ő nem fordítana hátat annak, aki segítséget kér tőle. Seggbe rúgna, ha én fordulnék el attól, aki segítséget kér tőlem. Akkor is, ha már nem az a munkám, hogy másokat segítsek meg. – Pontosan, mi is kéne? – egy bárom van, persze, akaratlanul is hallok dolgokat, kitudom nyitni a fülem és a szemem, hogy alaposabb legyek, de… van egy olyan érzésem, hogy ennél több kell. Ha nem most, hát később. Ha ebbe most újra belemegyek, akkor úgy akarom csinálni, ahogy múltkor nem csináltam. Alaposan.

Igen, most még. De mi van, ha már következőleg ellenük irányul? Megtámadtad őket, ezt pedig nem rajtad, hanem azokon fogják leverni, akiket vezetsz. Akikkel törődsz. – mert törődik velük. Ilyenek a vámpírok, ilyenek az Ősiek. Gyávák, a gyengébbet szúrják ki, példastatuálásnak hívják, de csak a gyáva ember végezteti ki az ártatlanokat mások bűnei miatt. – Területfelosztás… ez már akkor is bűzlött, mikor ki lett találva. Ezt a várost a sajátjuknak hiszik, minden utcát, felosztani ezt… csak formalitás. – hogy úgy tűnjön, mintha bármit is javulna a helyzet. Nem javult, sőt, most meg is haltak jó emberke, akiknek élniük kéne, hazamenni a családjukhoz, boldogan élni, amennyire azt egy ilyen helyen lehet.
Várható volt, nem hibáztathatod őket. Veszteségek érték mindannyiukat, félnek, most nem ők voltak azok, akik nem mehettek haza a családjukhoz. Holnap talán már ők lesznek. – a vámpírok pedig erre még egy lapáttal rá akarnak majd tenni, ebben biztos vagyok. Megakarják osztani az ellenséget, hogy minél kisebb ellenállást fejtsen az ki, mikor véget kívánnak majd vetni mindennek. – Nem tudom, hogy pontosan miféle megállapodást kötöttetek velük, de… a kiontott vér még több vért követel. Az, ami történt, függetlenül attól, hogy nem volt célirányos támadás, nem maradhat szó nélkül. – nem hiszek abban, hogy az idő megoldana bármit is. Ha bántanak, nem fogod magad jobban érezni addig, amíg vissza nem adod azt. Ez egyszerű bosszú. Ha veszteség ér, azt akarod, hogy a másik is tudja milyen. A holtaknak is van becsülete, azt pedig tiszteletben kell tartani. Ilyenkor pedig egyetlen dolgo szokott előjönni: a bosszú.  – Te mit akarsz? – pillantottam végül rá. Tudom, hogy mit akar. De az jelen pillanatban sokkal többet ártana, mint használna. Tárgyalhatna. Talán. De nem egyszerű balhé volt ez, elrendelték, ez pedig még inkább bonyolítja a helyzetet, mert eggyel több felelős van.
Vissza? – kérdezte vissza meglepetten, és megcsóváltam a fejemet. – Nem, csak… ha nagyon muszáj. – ők az én vereségem, látni őket olyan, mint feltépni egy sebet. Ott halt meg a családom és még sokan mások, az én hibámból. Ők is tudják, én is tudom. Nem akarok visszamenni, ha nem feltétlen szükséges. Senki nem menne önszántából olyan helyre, ami arra emlékezteti, hogy hogy elbukott, igaz? Én pedig csúfosan nagyot buktam. – Kiakartam maradni ebből. – húztam el a számat. Minek hazudnék? Megpróbáltam kihúzni magam ebből a harcból, mondván: egyszer megpróbáltam, legyőztek, elvették mindenem. – De hátat nem fordíthatok. Se neked, se nekik. – se magamnak, se a családomnak. A halottak becsülete, az emlékük néha elég, hogy feltámadjanak az emberben egy időre. – Figyelni fogok. Vannak páran, akik tartoznak nekem némi szívességgel, szólok nekik, hogy nyitott szemmel és füllel járják majd az utcákat. – bólintok aztán végül a dologra. Ennyit minimum megtehetek, ez még nem kerül semmibe. – Megteszem, amit tudok, szeretnék segíteni. – számíthat rám, ha kell, visszamegyek. Csak a múltat nem akarom megismételni.

Egy falka sokféle emberből áll, ez benne a legjobb és a legrosszabb. – adtam neki igazat. Egyrészt rendkívül sokféle dolog történik, sok mindent lehet megtenni, mert az emberek mások, de pont ezért a veszély esetén a széthúzás nagyobb lehet, mert az emberek nem egyformák, mástól félnek és másféle formában, ez pedig nagyon veszélyes tud lenni. – Csak egymást segítve van esélyük, ha erre rájönnek, akkor képesek lesznek félretenni a félelmüket. Félhetnek, azzal nincs baj, de nem hagyhatják, hogy eszerint gondolkozzanak. A te dolgod most az, hogy a tieiddel értesd ezt meg. A többi vezetőnek szintén ugyanez a sajátjaival. Annyit értek, amennyire tisztelnek az embereitek. – nem rosszból mondom ezt, ez így van. Egy vezető sem ér semmit, ha nincs ember, aki tisztelné és követné őt. Faye-nek úgy adtam át a vezetést, hogy tudtam, képes arra, hogy többet érjen, mint én valaha. A falkának követnie kell őt, bízni abban, hogy átvezeti őket ezen az időszakon.
Egyszer már felégették, és akkor eltakarodtak innen. – rántottam meg a vállamat, megengedve magamnak egy mosolyt, ahogy néztem miként nyúlt el a pulton. Megértettem őt, tudtam milyen érzés az, mikor ennyi ember helyett kell okosnak lenned, mikor ennyi ember dühe és félelme ellenére nem teheted meg azt, amit mindannyian a legjobban akarnátok. Ez az, ami vezetővé tesz valakit. Képes meghozni olyan döntéseket, amiket más nem. – Mi az, hogy velük él egy házban? A falkája ezt hogy engedheti? – nem kéne, hogy ott legyen, még csak vendégként sem. Abból adódóan utáltam a vámpírokat, hogy mi vagyok, de ahogy lenni szokott, a személyes veszteségeim még inkább erősítették bennem az amúgy sem kicsi undort, amit ezek iránt a lények ellen éreztem. Holtak, akik élnek, akik élőket ölnek, csakhogy tovább maradhassanak életben. Akik sok jó embert öltek meg a falkámból, akik elvették tőlem a családomat. Ezek után én nem tudtam semmiféle módon kevésbé gyűlölni őket. – Persze, vigyázok rá és segítek neki, amennyire csak tudok. – bólintottam a kérésére. Ez csak természetes volt. – Hova fogsz most menni? Van egyáltalán hova menned? – nem tudom, hogy mik a pontos tervei, de remélem, hogy nem csak úgy a vakvilágba megy, azt gondolva, hogy közben majd kitalál valamit. Amiatt nem tudok okolni, hogy elmegy, jó döntés, ha egy kicsit eltűnik, mert így talán megnyugodnak a kedélyek, de ettől függetlenül még nem lesz biztonságban teljesen ott sem, ahova megy. Jobb mindenre felkészülni, és remélem, hogy ezt ő is tudja, és nem akarok könnyelmű lenni.

Előbb-utóbb csak az marad. De… remélhetőleg rájönnek, hogy amíg a seggüket növesztik a semmitevéssel, nem fog semmi megváltozni. Mindig vannak gyenge láncszemek, ők csak a biztosra mennek. – minden társaságban előfordul ez. Mások vagyunk, egyesek képesek arra, hogy tegyenek valamit a változásért, mások elvárják, hogy a többiek tegyék meg helyettük. Azonban, senki nem szeret egyedüliként kimaradni valamiből. Ha összefognak, ha látják, hogy ez működik, hogy használhat, akkor lépni fognak, azok is, akik eddig a seggükön ültek és tétováztak, hogy mi a szart is csináljanak.
Egyáltalán hogy lehetséges ez? ¬– soha nem hallottam még olyanról, hogy egy vérszívónak gyereke legyen. Igaz, ez a fickó nem vámpír volt. Hallottam róla dolgokat, de a legtöbbet csak elengedtem a fülem mellett, az emberek szeretnek túlozni, azonban egy biztos: veszélyes. Ezt mindenki megmondja, és egy ilyen ember nem szerencsés, ha vezetővé válik. Egy vezérnek semmiképpen nem szabad, hogy kegyetlen legyen. A félelem által biztosított hűség ingatag, ebbe sokan buktak már bele. – Elárulni a sajátjait azokért a… meglep, hogy még nem ölték meg az övéi. – nem lett volna meglepő. A két faj között mindig is elég vékony vonal volt a béketűrés, azt hinné az ember, hogy egy ehhez hasonló tett egyből halálra is ítélni azt a nőt. Ennek ellenére él, az ősiek védelmében, felteszem.
Csak intettem egyet. Semmiség, természetes, hogy rajta tartom majd a szemem a húgán, amíg távol van. Átadtam ugyan a vezetést Faye-nek, de nem határolódtam el teljesen attól, amivel mindez jár. Segítek neki, ha tudok, most pedig a húgáról van szó. Tudom milyen az, mikor számít ránk egy szerettünk. – Ne aggódj, megoldjuk. – bólintottam mosolyogva. Ő a vezető, amíg pedig távol van, valakinek törvényszerű, hogy irányítania kell helyette. Csak úgy nem vállalnám el, de így már más a dolgok fekvése. Segítek, legalábbis próbálkozom. Egyszer már megbuktam, mint vezető, remélem a múlt nem ismételi önmagát, és Faye hamar visszatud térni, hogy vissza vehesse a gyeplőt. – Monaco? Először azt hittem másik államba akarsz menni. Monaco… inkább egy másik földrész. – húztam mosolyra a számat. Én soha nem voltam külföldön, egyszer kiakartam vinni a családot, de… a történtek után már teljesen felesleges volt tervezgetni. Ők itt vannak, és én is itt maradok. – Az én életem jóval unalmasabb, mint a tied. Felkelek, sétálok egyet... – általában a temetőben, sőt, szinte mindig, a gondnoknak fizetek azért, hogy rendben tartsa a sírjukat. Nem akarom, hogy valami részeg barmok tönkre tegyék. – Aztán kinyitok, este meg zárok. – vontam meg a vállamat, kortyolva egyet a poharamból. – Pár nappal ezelőtt behívtak a kapitányságra. Minden régi ügyem törölve lett, akiket elkaptam, most szabadok. Alá kellett írnom mindenféle szart, meg átakarták kutatni a lakást, hogy nem szegem-e meg a feltételest. Elküldtem őket a francba. – nem volt túl jó ötlet, egy nappal később már házkutatásival jöttek és kénytelen voltam beengedni őket. Nem találtak semmit, minden fegyvert gondosan eltettem, hogy ne találhassák meg. Megkaptam ugyan a feltételest, de azóta szivatnak mindennel, mióta kijöttem.

–Annál nincs jobb ok lépni, minthogy valakinek baja esik. Ha képesek használni a fejüket, akkor ezt ők is tudják. – ha nem, hát… saját maguknak köszönhetik azt, ami történni fog. Kitudja mennyire vannak oda maguk miatt, vagy mennyire nem, akárhogy is, valami történni fog, és tőlük függ nagyrészben, hogy mi. Valamit reagálniuk kell, és nem tehetik ezt úgy meg, hogy mindenki elégedett legyen. – Magának köszönheti. – vontam meg a vállamat. Nem különösebben érdekelt a dolog, de azt jól tudtam, hogy egy gyerek igen sok veszélyt hordoz már csak önmagában is. Általában ott bántják az embert, ahol a legjobban fáj neki. Egy gyerek éppen ezért nem ideális, főleg nem ilyen körülmények között.
–Próbálj meg ne egész végig azon gondolkodni, hogy itt mi van. Nem lesz attól jobb, de neked még lehet. Remélhetőleg, úgy várnak majd rád itt a dolgok, ahogy hagytad őket. – aligha lesznek jobbak, rosszabbak még lehetnek, de… remélhetőleg nem lesznek. A lőporos hordót akkor a legcélszerűbb felrobbantani, ha mindenki együtt van. Itt pedig nagyon úgy néz ki, hogy egy elég nagy tűzijáték ígérkezik, kár lenne kihagynia, és nem hinném, hogy kiakarná. Elvégre, többek között az ő érdeme is lesz, ha sikerül változtatni.
Hozzászoktam már ahhoz, hogy az életem vett egy igen nagy fordulatot. Meg volt mindenem. Feleség, gyerekek, egy jó állás. Mind odalett, egyik dolog következett a másik után, mikor azt hittem rosszabb már nem lesz, hát… rácsesztem. Régen megszállott voltam, dühöngtem, most már nem érdekel a dolog, elbántak velem, nekem pedig semmi hasznom nincs abból, ha szétrúgom emiatt a seggüket. – Biztos én vagyok a példa, hogy milyenek ne legyenek. – vontam meg a vállamat. Nem túl nehéz elképzelni, nem voltak a módszereimmel soha sem elégedettek a főnökök, de azt elismerték legalább, hogy működtek. Miután börtönbe mentem, engem is felírtak azokhoz, akik ”megbuktak”. – Ha egy zsaru börtönben köt ki, az azt jelenti, hogy tehet bármit, utálni fogják és megvetni azok, akikkel régen együtt dolgozott. – ez van, hozzászoktam, hogy sok munkatársam, aki régen barátságos volt, most ellenségesebb nem is lehetne. Nem sok barátom volt, és nem is maradt sok. – Valamit, ami miatt megszegem a feltételes szabadlábat. – már meg sem lep, bármikor jöhetnek, arra ügyelnek, hogy legyen házkutatásijuk, bár nem hinném, hogy esetemben mérvadó lenne. – A régi ügyeimet felülvizsgálták. Nem szabályos eljárás miatt a legtöbbet eltörölték, úgyhogy sokan szabadultak. Most úgy gondolják, hogy az én szaromat kell eltakarítaniuk, ez lehet nekik az elégtétel. – idejöhetnek, megmutatják a jelvényt, és kis túlzással bármit megtehetnek. Nem hagyom, de van, aki keménykedik, van, aki tudja hol a határ. – Ne foglalkozz velük, tudom őket kezelni. Muszáj, nincs más választásom. – ők az én gondom. Mikor lecsuktak, tudtam, hogy az életem nem lesz már olyan, mint volt, hogy elvesztettem a hitelességem, mint törvényszolga. Emiatt pedig céltábla vagyok a rendőrségnek, az újoncok járnak a leginkább ide. Azt hiszik tökösek, ha ugatnak.

A családod nem te választod meg. Születsz, ahova születsz. Van, aki szerencsés és ezüstkanállal a seggében születik, más pedig örül, ha egyáltalán vannak szülei és nem nevelőcsaládról nevelőcsaládra adják, mint valami használt játékot. Azt választhatjuk csak meg, hogy melyik családba akarunk tartozni. Ez mindenkivel így van, előbb-utóbb eljön ez a pillanat. Én lemondtam erről, miután elvesztettem a családomat. Ha az ember egyszer megbukik, az elkíséri, tehet bármit, attól még hibázott, nem teszi jóvá. Nem tudtam őket megvédeni, nem éreztem magamban azt, hogy ezt eltudnám kerülni legközelebb. El kellett fogadnom, hogy nem vagyok elég jó. Ez nyilván fájdalmas felismerés, de szükséges.
Tisztábban, mi?  – kérdeztem vissza, halkan felnevetve, de még véletlenül sem gúnyból. – Ahhoz te túlzottan is forrófejű, Faye. – ezt mutatja az is, hogy egyedül neki ment az egyik őskövületnek. Kétféle ember van: a cselekvő és a seggén ülő. Mikor melyikre van szükség, de általában a cselekvő az, amelyiket hívni fogják. – Ez nem gond, inkább tegyél valamit, minthogy nem. Csak tudd, hogy hol a határ. – ez az, amit mindenki elfelejt. Ez az, amit én sem vettem figyelembe a munkámban. A határ a törvény volt. A törvény azonban egy ribanc. Sokkal több mindent elértem, mint mások, és ennek egy oka volt: átléptem a határt. És ide jutottam vele.
Ja, de ez olyan… rendőr dolog, tudod? Erkölcsi kódex, szabályok, a törvények… erre a sok szarra mind esküt teszel, mielőtt jelvényt és fegyvert kapnál. – azt mondják ez az, ami miatt egy rendőr több, mint egy bűnöző. Én azt mondom, hogy emiatt van több bűnöző, mint rendőr. – Aztán megszeged őket, mert csak visszatartanak. Ha meghal valaki, mert a szabályok miatt nem tudod megmenteni, a te hibád. Csak erről elfelejtenek beszélni.  – semmi nem fekete és fehér. Haltak miattam is már meg, volt, hogy tehettem volna valamit, volt, hogy nem. A hibáim motiváltak, másokat úgy látszik kevésbé.
Csak bólintottam a szavaira. Azok voltak, képmutatók. Ez egy olyan munka, ahol a hibákat nagyítóval nézik, ahol, ha útban vagy, eltakarítanak. Amíg kellettem, nem szóltak egy szót sem, mikor viszont nem… mindent az én nyakamba varrtak. – Semmi olyat, amit megtudhatnának. – csóváltam meg a fejemet. Volt fegyverem, bőven, ezzel már megszegtem. Azonban exzsaru vagyok, aki most azokból él, akik ellen dolgozott. Fegyver nélkül nem alszom jól. Nem akartam visszamenni, így megválogattam, hogy mit mondok és mit teszek. De a bárt valahogy életben kellett tartani, és nem épp mintapolgárok jártam hozzám. Más világban élek és dolgozom, mint régen, de erre van most szükség. – Újak mindig jönnek majd. – vontam meg a vállamat. Az újoncok pedig hol tudnának jobban villogni, mint egy börtönt megjárt zsarunál, akire egyből ugranak, ha olyat tesz. – Amíg a szájuk nagy, nincs gond. Ha tesznek is valamit… hát, Lindsey itt van szemtanúnak, hogy ők kezdték.  – vontam meg a vállamat. Lindsey büntetlen előéletű, tehát megbízható tanú, ha ő azt mondja, hogy azért rúgtam szét a seggüket, mert nekem jöttek, muszáj hinniük neki. – Most a bűnözőkből élek meg. Egy darabig még biztos keverni fogják a szart. – a rendőrségnek sem túlzottan jó az, hogy egy volt emberünk kétes emberekkel van együtt. Ha kérdik, mindig megmondom: én csak a poharakat töltöm újra, hogy azután mit tesznek, nem az én dolgom most már.  

Néha magamat láttam benne. Én is voltam ilyen. Fiatal, forró fejű. A meggondolatlanságomnak mindig ára volt, időbe telt, mire felelősséget tanultam, mire sikerült felnőnöm. Az én esetemben egy nő is kellett ehhez. Mindig azt mondták nekem, hogy kétféle nő létezik. Akitől felnősz, és akihez felnősz. Ez utóbbi volt a feleségem. Megtanultam, hogy mivel jár az, ha én vagyok, aki dönt. Megtanultam, hogy nem lehet mindenki elégedett. Azonban mindig arra törekedtem, hogy megvédjem őket. Ez sikerült is, egészen addig a napig, mikor egyszerre vesztettem el szinte mindent. Az én időm akkor járt lel, és tudtam, hogy nem maradhatok már. Faye-nek átadni mindezt, nemcsak jó döntés volt, de kötelező is.
A szabályok előbb-utóbb megkötik a kezünket. Nem működnek, néha át kell lépni a határt, hogy jót tegyél. – eszerint dolgoztam. Nem szólt érte senki, mert mindig eredményesen dolgoztam. Úgy gondolták, hogy amíg egy gyilkossal kevesebb járja emiatt az utcákat, szemet hunynak afelett, amit csinálok. Egészen addig, amíg kényelmetlenné nem vált ez nekik. – Ezt nem így nézik. A szabályokat arra használják, hogy… jobbak legyenek. Arra vannak, hogy ne lépjük át a határt. Irigylem azt, akinek egyszer sem kellett még. – nem hiszem, hogy lehetne úgy élni és dolgozni, hogy ne tegyél semmi olyat, ami ellenkezne a szabályokkal. Én szinte csak ilyen helyzetbe kerültem. A vallatásoknál, ha nem jártak sikerre, én jöttem. Kikapcsolták a kamerát, én pedig szép szavak helyett inkább az ökleimet használtam. Hamar meg is érkeztek azok a válaszok, amiket szavakkal nem lehetett azokból a barmokból kihúzni. Lehet a rosszat is jóra használni, én így gondolkodom.
Ne aggódj, tudom, hol a határ. Aki balhézik, annak megmutatom merre van az ajtó. Tudod, ironikus, de néhányukba több becsület szorult, mint azokba az egyenruhás szarzsákokba. – nem tekintettem magam bűnözőnek. Nem úgy gondolkodtam, mint ők, de megértettem őket. Néhányuk pedig meglepetést okozott. Ettől függetlenül még nem vagyunk barátok. De a légkor rendben van. – Nem akarok visszamenni a börtönbe, épp eleget ültem már. Nem fognak visszadugni oda. Tudok magamra vigyázni. Ez nem fog megint megismétlődni.  ráztam meg a fejemet. Nem hagyom, hogy visszavigyenek, ha találnak bármi mondvacsinált indokot is erre. Mióta kijöttem, ügyeltem rá, hogy minden törvényes legyen körülöttem, néha próbálnak megszorongatni, csakhogy emlékeztessenek arra, nagyban függök tőlük. Viszont, soha nem találnak semmit. Ha volna is mit, elrejtem. A rendszerem eddig kifogástalanul működik.

Soha. De tudni kell, hogy hol a határ. Csak mert vezeted őket, még nem tehetsz meg mindent. Lássák, hogy tudsz cselekedni, de lássák azt is, hogy néha okosabb vagy, minthogy cselekednél. – ezt könnyű mondani, én is tudom. Mikor kezdő voltam, a mentoromat néztem a kihallgatások közben. Ütött, ha kellett, de a szavakkal is jól bánt. Nem lehetett felidegesíteni. Aztán bementem én, a fickó nem mondott semmit. Felbosszantott, a szart is kivertem belőle, úgy csiripelt, mint egy dalos madár. A kelleténél talán többször voltam agresszív, de mindig választ kaptam a kérdéseimre. A falkával viszont ezt nem tehettem meg. Nekik azt kellett látniuk, hogy előtérbe helyezem a közösséget, és megtudom állni, hogy ne verjek valakit pofán, csak mert jólesne. – Jót tenni néha csak úgy lehet, ha bemocskolod a kezedet. Van, akinek fontosabb, hogy tiszta maradjon. Néha be kell törni néhány orrot, én ezt vallom. – nem tartom magamat agresszívnak, de… az tudok lenni. Könnyű felbosszantani, főleg az elmúlt években. Ki kell adni a fáradt gőzt, néha jobban leszek attól, ha ütlegelhetek valamit. Van, aki fut pár kört, más ordít, megint más pedig ökölbe szorítja a kezét. Tenni kell ilyenkor valamit, ha csak ülünk és nézünk előre, attól nem lesz jobb. Ki kell adni.
Az igazságszolgáltatás bekaphatja. Nem működött és nem is fog soha. – vontam meg a vállamat. Lehet erkölcsösen csinálni, de a végeredmény mindig ugyanaz. Ha valakinek az útjában vagy, félreállítanak. Lehet valaki akármekkora görény, ha eleget fizet, elengedik. A jó zsaruk miatt ilyen szar a helyzet. Ők nem tesznek semmit, nem lépik át a határt. Pedig át kéne.
Porceláncsirke? Az meg mi? – pillantottam rá mosolyogva. Én vagyok a bukott zsaru, akit egyfolytában dicsértek, hiába szegett meg majdnem minden szabályt. Irigyek voltak, most pedig, hogy fordult a kocka, nyeregben érzik magukat. Amíg csak pofáznak, nem izgat a dolog, soha nem vagyok egyedül, pont ezért, valakinek emlékeztetnie kell rá, hogy miért ne verjem pofán őket.
Annál is rosszabb. – húztam el a számat, ahogy a börtönkajára gondoltam. Esélyesebb volt, hogy amiatt döglök meg, semmint a többi rab miatt. A verés elviselhető, na de a kaja… kell ahhoz is egy gyomor, hogy egyáltalán valaki azt odadobja a tányérra. – Merném is máshol – nevettem fel halkan. – Ugye tudod, hogy nem muszáj ezt csinálnod? Ha épp zavarnék, vagy dolgod van… kibírom egyedül is. Sok ünnep van egy évben. – az ünnepet az ember általában a családjával tölti. Nekem ehhez Faye állt a legközelebb, de nem vártam el tőle semmit. Jólesik, de nem várom el. Van élete, szeretném, ha meg is élné.

Miért maradtam volna? Elvették a családomat, más falkatagok is meghaltak, mert hibáztam.  Hogy néztem volna a szemükbe, ha a tükörbe se voltam képes? Nem tudtam már őket megvédeni. Büszkeségből pedig nem öletem meg őket. – mindig mondtam nekik, hogy lemondok, amint jön valaki, akire nyugodt szívvel rábízom a falkát. Apát akartak, férjet, olyat, akinek nem kell még vigyáznia jó pár családra, csak a sajátjára. Megígértem nekik, de ők már nem élhették meg ezt. A vereségem után eszembe sem volt tovább az élükön maradni. Nem lettem volna rá képes, és csak azért, mert ezt nem tudom beismerni magamnak… ezért meghalniuk értelmetlen lett volna.
Tudom. De ami jobb… hogy jó is vagy benne. – húztam mosolyra a számat a pohár árnyékában. Egy dolog az, hogy valaki mennyire szeret küzdeni. Egy másik az, hogy mennyire tud. Az akarat persze fontos, de… lószart sem ér, ha nem társul mellé tudás. Fiatalként jópárszor elvertek, mert erősebbek, ügyesebbek voltak nálam. Mindegy hányszor álltam fel, addig ütöttek, amíg nem tudtam. Aztán, fordult a kocka. Elismerésre méltó, ha valaki állja a pofonokat, de… tudni kell mennyit bír. – Nyugodt szívvel rúgd szét annak a seggét, aki megérdemli. Főleg, ha férfi, és úgy viselkedik, mint egy pöcs. – elég gyakori, itt a bárban is, megszámlálhatatlan alkalommal tanúsított már jó pár vendég ilyen viselkedést. Nem csak velem szemben, de a pincérnőkkel szemben is. Ezt honorálom is, egy ingyen fuvarral a legközelebbi kórházba.
Talán mégis, csak nem tudsz róla. – vontam meg a vállamat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mióta kint vagyok, nem tettem ilyet. Előfordul, de… figyelek rá, hogy ne pofázhassanak róla. Néha maguktól is megy ez nekik, megalázó lenne számukra. De inkább távol tartom magam attól, hogy agyonverjem őket, abból egyedül csak én kerülhetek ki szarul.
Én csak… neked is van magánéleted. Csak mert nekem nincs, neked még lehet. Ha … szívesebben töltöd mással az ünnepeket, nem fogok haragudni. A fickót talán kissé megagyalom, de…  az utolsó mondatom nem szántam komolynak. De a többit igen. Nem ez lenne az első eset. Ezek családi ünnepek, az én családom pedig… meghalt. – De, persze, elmegyek. Csak azt akarom mondani, hogy… ünnepekkor sem hiányoznak jobban, mint bármely másnap, érted? – nem kell aggódnia amiatt, hogy felkötöm magam karácsonykor. Az élet megy tovább, mondják, és ez nem csak igaz, de kegyetlenül fáj is.