Elijah & Kaleb

Üzenetet kapni Elijah Mikaelsontól olyan, mint megnyerni a legházsártosabb nagybácsi szívét. Azok után, hogyan váltunk el egymástól a hídon, teljesen abban a hitben voltam, hogy a kapcsolatunknak egy időre befellegzett - még ha meg is nyugtatott afelől, hogy nincs mitől tartanom, attól még nem hittem volna, hogy a közeljövőben felkeres majd. Mégis így lett, és az első kérdésem Kolhoz szólt, hogy megtudakoljam, csinált-e már megint valamit, ami miatt arra gyanakodhatnék, hogy a találka csapda, és az egyetlen célja, hogy néhány végtaggal kevesebbel térjek haza. Állítólag azonban Kol jó fiú volt, szóval megpróbáltam komolyan venni, hogy Elijahnak tényleg a segítségemre van szüksége.
Ezúttal sokkal óvatosabban jártam el, mint legutóbb. Nem akartam, hogy a kellemetlen hármas találkánk újra megismétlődjön, így biztosabb alibit találtam ki magamnak, és varázslattal fedtem el a jelenlétemet, hogy ne lehessen lekövetni. Arról is meggyőződtem, biztosan egyedül vagyok-e, mielőtt még betértem volna az erdőbe. A helyszínt én adtam meg, ismertem ugyanis egy üresen álló kunyhót az erdő közepén. A vadászok olykor-olykor használták ugyan, de gondoskodtam róla, hogy néhány napig ne járjon arra senki (ha esetleg bármi balul sülne el). A terep tehát sterilebb volt, mint egy kórházi műtőasztal, már csak az az egy kérdésem maradt, pontosan mit tehetnék én Elijahért. Hogyan segíthetne egy egyszerű boszorkány egy ősi vámpírnak?
A megbeszélt időpont után tíz perccel érkeztem, egyrészt azért, mert az erdei terep sokkal jobban leterhelt, mint számítottam rá (mégis csak hónapokat töltöttem egy cellában, és az egyetlen testedzésem mostanság... hát... nem sok kalóriát égetett, khm), másrészt pedig mert le akartam fedni a viskó környékét a szükséges varázslatokkal. Tudtam, hogy Kol erős, és tényleg nem akartam, hogy ránk találjon. Én aztán ki nem töröm még egyszer valaki nyakát!
Az ajtóhoz osontam, és ötször koppintottam rá: két lassú, három gyors, ahogy megüzentem. Utána pedig halk, fojtott hangon bekiáltottam:
- Éjjeli moszkító, itt csacska veréb! A jelszó: esküszöm, hogy rosszban sántikálok!
Jól van, a Harry Potter idézettel talán kissé túlzásba vittem, de tényleg baromira óvatos akartam lenni. Eléggé megviselt az a múltkori eset (még ha végeredményben egész jól is sült el), és mindent meg akartam tenni, hogy elkerüljem a vérontást. Ezért találtam ki a titkos kopogást, a kódneveket és a jelszót, majd izgatottan vártam, hogy az ajtó kinyíljon és bemehessek. Hogy zárva volt-e egyáltalán, azt persze meg sem néztem...

Kaleb and Elijah

Elijah & Kaleb

Azt hiszem, annak idején megfogadtuk Jamesszel, hogy távol maradunk pontosan az ilyen elhagyatott viskóktól, melyek ajtaja csak úgy, önkényesen kinyílik, ha épp olyanja van... Na meg igyekszünk lemondani a találkákról különböző furcsa szerzetekkel. Elijah vajon furcsának számít? Nos, a szó egy igencsak kifordított és eltorzult értelmében, határozottan igen...
- Ha jól értem, maga most megint... Ah, mindegy! - legyintek rá inkább egyből, mielőtt még befejezném a kérdést. Jobb, ha nem feszegetem a húrt nála azzal, hogy afelől érdeklődöm, lehülyézett-e minket vagy sem. Tudom, hogy nem néz már komplett idiótának - azok után, hogy térdre kényszerítettem őt és Kolt, talán sikerült kivívnom némi tiszteletet. Hiszen élek, ez nem annak a jele?
- Jó újra látni, Elijah! - teszem még hozzá, és hirtelen elönt a hála az irányába. Hiszen mégis csak Kol testvére, akivel úgy néz ki, végre valahára képes lehetek megfelelően kommunikálni... Ki tudja, talán még szövetségre is lépni. Összebarátkozni. Hálás vagyok, amiért ennyire rendes, és amiért úgy néz ki, ezúttal talán nem próbál majd megölni engem.
- Még szerencse, hogy nem vagyok király! - nevetek, és csak bízom benne, hogy velem nevet. Nem mintha annyira humoros figurának ismerném... De hát ezt a viccet csak érti. Hisz egész nagyot csattant. - Oké, na, csak biztosítottam a környéket. Ha Kol véletlenül követett volna, mármint, az nem lenne véletlen, inkább az, hogy nem vettem észre, érti... Szóval, nem jut el hozzánk.
Rámosolygok, és igyekszem nem belegondolni, hogy ez azt jelenti, segítség sem érkezhet, ha bajba kerülnék. Elijah biztosít afelől, hogy nem akar bántani, és úgy döntök, hiszek neki. Nincs okom kételkedni benne, talán mert ennyire végzetesen naiv vagyok, vagy mert megszállottan hiszek másokban. Mindenesetre rábólintok az ígéretére, és mély levegőt véve belépek a viskóba.
- Ugyan, fátylat rá! Már egészen hozzászoktam az elmúlt kilencven évben, hogy mások megpróbálnak kinyírni. - vonom meg a vállam. - Ha tudom, hogy ma nem próbálja meg kitépni a szívemet, hoztam volna kávét, meg egy kis süteményt. Túrósat készítettem, Kol egyszerűen imádja, a tetejét megszórtam pirított mandulával, és fújtam rá tejszínhabot, aztán... - Már épp belelendültem volna, mikor észbe kaptam. Sietve letöröltem az ábrándozó vigyort a képemről, és a torkomat megköszörülve közelebb léptem. - Szeretjük a tejszínhabot.
Jesszus, ez már a vég! Többes számban beszélek magunkról! A következő lépés az lesz, hogy már közösen veszünk ajándékot a rokonoknak karácsonykor és egy számlán kezeljük a pénzünket. Brrrr!
- Igen, szóval, miben lehetek a segítségére? Ugye nem Kolról van szó? Remélem, nem csinált valami hülyeséget már megint...
Az elmúlt napokban, hetekben igyekeztem rajta tartani a szememet, és úgy láttam, egész jól viselkedik. Így hát nem értem, miben lehetnék Elijah segítségére. Talán az alkuról lenne szó, amit félig-meddig megkötöttünk? Kíváncsian várom a választ.

Kaleb and Elijah

Elijah & Kaleb

Úgy hiszem, a kapcsolatunk eljutott arra a szintre Elijah-val, hogy válasz gyanánt bátorkodjak megereszteni felé egy jelentőségteljes, kissé dorgáló pillantást. Túléltem, hogy Kol a testemben tanyázzon, és azóta is szünet nélkül vele vagyok... Miért hiszi mindenki, hogy csak az ő hibájának tudható be, ha sikerül őt kicseleznem? Ezer év minden bizonnyal hosszabb idő, mint néhány hónap, de kétlem, hogy bármelyik testvére annyira belemászott volna a fejébe, mint én. Így hát igenis kijár az a nyomatékosító pillantás, mellyel üzenem: ácsi, azért ne tessék annyira lebecsülni a kisebbet!
- Igazán bájos, mint mindig. Jó látni, hogy mit sem vesztett a humorérzékéből - fintorgó, bizonytalan mosolyra görbül a szám. Nem szívesen válnék meg a nyelvemtől, főleg nem Kol által. De hát ha eljön az a nap, hogy kibékül a családjával, akkor már igazán semmi okom nem marad az útjukba állni. Két ígéret teljesítésével talán megváltom már a jegyet Jameshez, és az oly régóta áhított békémhez, hiszen a feltétel csak egyről szólt.
Érdeklődve felvonom a szemöldököm a szavai hallatán, és olyat teszek, ami tőlem talán szokatlan lehet: csendesen bólintok, és anélkül, hogy egy szót szólnék, beljebb lépek. Tekintetem lopva körbeszalad a kunyhón, olyan dolgokat, tárgyakat keresek, melyek elüthetnek a viskó hangulatától, és különlegességükkel leköthetik a figyelmemet. Sajnálatomra azonban minden szörnyen átlagos, régimódi és poros, így kénytelen vagyok Elijaht bámulni, miközben beszél. Nem is baj, mert a barokkos monológja helyett, amire számítottam, valami egészen mással fogad.
A kérdése, mellyel tovább feszíti a kíváncsiságomat, nem hagy sokáig gondolkodni. Egész gyorsan, ám annál határozottabban vágom rá a választ, pedig tudom, hogy nem fog neki tetszeni.
- Nem - feleletembe rövid, szusszanás-szerű nevetés vegyül, ahogy megrázom a fejem, és elindulok lassú, ráérős léptekkel, hogy körbejárjam a kunyhót. - Nem, eszem ágában sincs hazudni Kolnak. A legutóbb, amikor eltitkoltam előle valamit, nos...
Egy pillanatra elhallgatok, ahogy visszaidézem, hogyan sült el az az éjszaka. A kandalló mellett pihenek meg, karomat rátámasztom a tetejére, és a semmibe révedek néhány pillanatra, mielőtt újból megráznám a fejem, és felocsúdó tekintetem ismét Elijah-n pihen meg.
- Nos... Többet inkább nem adnék okot rá, hogy azt higgye, elárultam.
Néhány hosszú pillanatig farkasszemezek vele, majd ellököm magam a peremről és tovább indulok, elszakítván róla a tekintetem. Az ablakhoz lépek, ujjaimat végighúzom a koszos párkányon, majd kilesek a fák és bokrok átláthatatlan sokaságára.
- De magát sem akarom elárulni, Eli. Ha ez a dolog nem árt Kolnak, hanem csak az én épségemet veszélyezteti, amennyiben a tudomására jut... Kol nem fog rákérdezni valamire, amiről nem tud. Pláne nem róhatja fel nekem, ha jóvá teszem, amit elrontott. Úgy érzem, ez egyfajta kötelességem. Sőt, szeretném megcsinálni - fordulok felé, ezúttal felhagyva a járkálással. Közelebb lépek annyira, hogy újból egymás szemébe nézhessünk, és összefonom magam előtt a karomat. Komolyan beszéltem. Nincs több titok Kol előtt. De ez nem azt jelenti, hogy a fivérét cserben hagyom. - Ezért hívott ide, igaz? Kol babrált valamit a fejével. Lehet, hogy őrült, de erős varázslatokat tud. Nem sok boszorkány van, aki képes lehet helyre tenni a káoszt, amit okozott... De Kol az én erőm által lett boszorkány, és még egyfajta szövetséget is kötöttünk.
Kérdőn bámulom. Egészen biztos vagyok benne, hogy a feltételezésem helyes, de a kezemet azért nem tenném rá. Lehet, hogy valami totál más ügyben van rám szüksége... Akkor viszont kétszer is meggondolom, mit feleljek.

Kaleb and Elijah

Elijah & Kaleb

- Ha nem sértődik meg, tényleg kihagynám...
Legutóbb már volt szerencsém belátni Elijah tökéletesen kidolgozott maszkja alá egyetlen rövid pillanatra, és egy darabig elég volt abból a látványból. Mondjuk úgy életem végéig. Nem is értem, mit kedvelek benne, hiszen épp annyira puskaporos hordóként viselkedik, mint a többi Mikaelson. Csak míg Kol a szikra gondolatától is már robban, addig Elijah körül a bátrabbak még csillagszórózhatnak is - a tényen azonban nem változtat, hogy sosem lehet tudni, az ember mivel idézi elő a végzetes robbanást. Ennek ellenére kedveltem, hiszen eljöttem és próbáltam segíteni. Eleinte azt gondoltam, mindezt csak Kolért teszem, és talán úgy is volt. De ma már ez az egész róla szól, nem az öccséről. Én sem értem.
- Na ja, jelenleg még nem igazán családbarát - ingattam a fejem, hagyva, hogy mosolyom pár pillanat erejéig szélesebbre húzódjon az arcomon. Dolgoztunk az ügyön, hogy Kolt megszelídítsük, és hittem benne, hogy sikerrel fogunk járni.
- Ne már, most komolyan? - fordulok felé dorgáló szavai hallatán. - Túlestünk azon a kínos, hidas erődemonstráción, itt álldogálunk kettesben a semmi közepén, szinte már családtag vagyok, és komolyan Mr Mikaelsonozunk, mint a kőkorszakban? Maga emlegeti folyton, hogy ifjú barátom, meg fiatal barátom... Mégsem barátkozik valami könnyen, tudja? Elijah - teszem hozzá duzzogva, a fejemet csóválva, de nincs egyéb jó ürügyem ellent mondani neki, így hát megadó legyintéssel belemegyek a szabályokba. Felőlem aztán magázódhatunk tovább, bár minél jobban megismerjük egymást, annál bizarrabb formát ölt ez a számomra túlzó modorosság. Ha gyerekesebb hangulatomban lennék, csak azért is Eli-nak szólítanám, ötvenszer az orra alá dörgölve, míg - nagy valószínűséggel - tényleg ki nem tépi a nyelvem.
- Szép kis barátság... - dörmögöm nagyon halkan, az orrom alatt, miközben elfordulok tőle, hogy szemügyre vegyem a kandalló tetején sorakozó ólomkatonákat. Finoman megpöckölöm az egyiket, elmerengve egy pillanatra a múlton, mire az halk koppanással eldől. Nem állítom fel, tovább megyek.
Elgondolkodva hallgatom Elijah szavait. Nem lep meg, hogy a segítségkérésnek beállított ajánlata sokkal inkább a szabad akaratomat korlátozó parancs, ezt nem is veszem magamra. Rögtön azon kezdek el kattogni, hogyan hozhatnám helyre a zűrt, amit Kol okozott a fejében, illetve hogy azért mégis csak édes dolog tőle, hogy hozzám fordult. Még ha ki is forgatja a gyomromat a helyéről, ha nemet mondok.
- Áhá! - csettintek felé megvilágosodva, ahogy rájövök valamire. - Tudja, Elijah, nem azért, hogy puffogjak vagy ilyesmi... - folytatom, nagyon is puffogva. - De maga papol állandóan tiszteletről, meg tiszteletadásról, és közben megállás nélkül sérteget meg fenyeget. A magázódás még nem egyenlő a tiszteletadással, ahogy a tegeződés sem egyenlő a tiszteletlenséggel. És ami Kolt illeti... - váltok témát abban a minutumban, a kandalló felé húzódva, mert tartok tőle, hogy az okoskodásommal felbőszítem és a zárral fog lyukat ütni a mellkasomba.
- Van pár elméleti ötletem, a baj csak az... Igazából két baj is van. Az egyik, hogy nem vagyok benne biztos, hogyan működnek a gyakorlatban. A másik, hogy nem tudok úgy rendet tenni a fejében, hogy én bele ne másznék. Nekem ez nem probléma, valószínűleg láttam már kínosabb dolgokat is, mint ami az ön fejében játszódhat le... De nem szeretném, ha olyan dolgokat láttatna velem, amikért később... Tudja... Kicsinál. Hálából. - A kanapé felé intek, jelezve, foglaljon helyet. Kissé talán poros, de ezzel kell beérnünk. Fogalmam sincs, Kol miféle rémálmokkal gyötri a testvérét, de nem szeretném, ha akaratlanul olyan események szemtanújává válnék, ami utána nem kívánatossá teszi a létezésemet Elijah szemében.
A kanapéhoz oldalazok, feltéve, hogy jön ő is, és elmutogatom neki, hogy feküdjön el. Nem merem egyszerű, földi halandó szavaival utasítgatni.
- Lehet, hogy tíz percig fog tartani, lehet, hogy egész délután itt leszünk. Fel kell mérnem, Kol varázslata mennyire erős. Utána elkezdem kipucolni a fejéből, de... Azt nem garantálhatom, hogy ettől még nem lesznek rémálmai, vagy elfelejt mindent, amit látott. Én csak elvágom a mágiát, ami ezeket táplálja. - feltűröm a felsőm ujját egészen könyékig, és csinálok pár bemelegítő nyakkörzést. Nem csak Elijah lesz az egyetlen, akit megvisel majd ez az egész. - Szóval... Pontosan... Mi is az az ajándék, amit Koltól kapott?

Kaleb and Elijah

Elijah & Kaleb

- Nos... Az enyémet is ki kell érdemelni! - vágom oda durcásan, majd inkább elfordítom a fejem. Tudom, hogy abszurd, hiszen én igenis szűk családom egyik távoli rokonaként tekintek máris Elijah-ra, de muszáj volt megpróbálnom vérig sérteni valamivel. Még akkor is, ha mindketten tudjuk, hogy nem igaz, remélem, meghagyja nekem azt a pillanatnyi elégtételt, hogy most aztán jól megmondtam neki. Legalább ennyi örömöm hadd legyen az életben!
Konok duzzogásom egészen addig tart, míg az érveivel lassan meg nem puhít. Mint egy felnőtt egy gyereket, olykor talán gúnyosan vagy cinikusan, de végig mérhetetlen türelemmel - na meg aztán elkezd vetkőzni, és keresem, esküszöm nagyon keresem az alkalmat, hogy közbeszóljak és megjegyezzem, hogy csak a fejére van szükségem, tehát semmi oka levetkőzni, de annyira zavarba hoz a fotel karfájára hulló ruhadarabok látványa, hogy inkább nem szólok semmit. Hányan mondhatják el magukról ezen a nyomorult világon, hogy két Mikaelson is vetkőzött nekik?
- Igen. - felelem egyből, tekintetem a kulcscsontjáról az arcára szegezve, és próbálom visszaidézni, miről beszélt. Megfélemlítés és Mikaelsonok, csak a szokásos, oké. - Ó. Ha az erős ráhatás kudarcot vallana, próbálja ki esetleg a jutalmazásos módszert rajtam. Ha valami jót mondok, dobjon ide egy kekszet. - Dörmögve felnevetek, habár úgy érzem, ezzel a viccel is öngólt rúgtam. Őt látva elfog az a nyugtalanító érzés, hogy rajtam túl sok a ruhadarab - rossz berögződés, Kol hibája -, úgyhogy tétován leveszem a... Nos, nincs rajtam semmi, amit levehetnénk, ezért miután átgyűrtem a ruházatomat, mindenem marad és inkább a kanapéhoz lépek, jó nagy ívben kikerülve őt, nehogy... elragadja a szenvedély, vagy mit tudom én. Koléknál sosem lehet tudni. Hála az égnek, legalább az inge rajta maradt!
Hosszú monológja közben még a számat is nyitva felejtem, és csak bámulok rá üres fejjel, mire végül képessé válok rá, hogy megszólaljak.
- Nincs túl sok barátja, ugye?
Egek, miért nem mondhatna csak annyit, hogy nem baj, ha elszúrom, mert nem fog bántani? A nevemet is elfelejtem a szavalatai végére, barokkos körmondatain pedig annyira kell koncentrálnom, hogy már a varázslat elkezdése előtt megfájdul a fejem. Ezer éve talán ez volt a módi, de nem véletlenül fejlődött ki a szleng. Nem mintha egy "ahoy bro, yolo" - féle Elijah kevésbé lenne sokkoló annál, mint aki előttem áll. Mégis, amikor megveregeti a karomat, felcsillan a szemem, és ha kutya lennék, most biztosan lihegve csaholnék örömömben. Egy apró morzsányi törődés az ő jégbe fagyott, szőrös szívéből - egy arasznyi ugrás a tegeződés felé!
- Bízza csak rám, Elijah! Kipucolom a fejét és jobb lesz, mint fénykorában - vigyorom szinte már sugárzó, biztosan kiakadna tőle a Geiger számláló. - Okézsoké, kezdjünk neki! - kiropogtatom az ujjaimat és összedörzsölöm a két tenyeremet. Most, hogy biztosított felőle, hogy a testi épségemen nem esik csorba akkor sem, ha nem járok sikerrel, már egészen nyugodt vagyok. Nekem nincs mit veszítenem. Egyedül Elijah állapota nyugtalanít.
A kanapé karfájára ülök, kényelmesen elhelyezkedem a fejénél.
- Próbáljon meg lazítani, jó? Meditáljon. Hagyja sodródni a gondolatait, de mindig maradjon a felszínen. Ne menjen túl mélyre, Elijah! Mindegy, milyen képek elevenednek meg az elméjében, tartsa észben, hogy egy kanapén fekszik, egy kunyhóban van, velem. Minden, amit lát, csak illúzió. Ha úgy érzi, túl mélyre kerülne, és amit lát, kezdene valósággá válni, kapaszkodjon a jelenbe. A hangomba. Vagy belém. Visszahozom bárhonnan. - teszem még hozzá, egyfajta heroikus ígéretként, bár tudom, hogy nem feltétlenül igaz. Mindent megteszek, hogy visszahozzam, de ha az elméje elszabadul és túlságosan mélyre kerül... Elveszhet. De hát ne stresszeljük feleslegesen, nem igaz?
Két-két ujjamat a halántékához érintem, halk, ősi szavakat mormolok el. Apró kis zsongást érezhet, enyhe ütésérzetet a tarkóján, azt a röpke, pillanatnyi fájdalmat, mint amikor váratlanul beveri a fejét valamibe. Aztán a gondolatai megvadult vízesésként zúdulnak le. Eltöröltem minden gátat a fejéből, teljesen megnyitottam az elméjét. Tíz ujjamat elhelyezem a homlokán, folyamatos, zümmögő mormogással hunyom le a szemem, és belevetem magam a zuhatagba. Hagyom, hogy Kol varázsereje, az én varázserőm vezessen, magához vonzzon. Hagyom, hogy Elijah fejében megelevenedjenek legrosszabb rémálmai, sőt, buzdítom, bátorítom a képeket, hadd érjék el legszörnyűbb valójukat, egyre többet és többet fedve fel Kol varázslatából. És a képek csak pörögnek, villódzanak, lüktetnek a fejében, és ott kísértenek már az enyémben is. Megszűnök a saját tudatomban létezni, az övében vagyok már, ő vagyok már...

Kaleb and Elijah

Elijah & Kaleb

- Hát, igen, a renomé kényes dolog - bólintok egyetértőn, de közben az jár a fejemben: mi a halál az a renomé? Nem így hivatkozik a saját öltájékára, ugye? Mert akkor muszáj vele tisztáznom, hogy azt semmiféleképpen nem kívánom látni, épp csak az ing alá kalandoztam be gondolatban, és azt is csak azért, mert attól féltem, le fogja dobni magáról.
- Csak maradjon a felszínen, Elijah! - válaszolom végül sokkal lágyabb és kedvesebb hangon, mint eredetileg terveztem. Nem mintha bármi jelét mutatná annak, hogy tart tőlem vagy a varázslattól; tudom, hogy egy ezer éve pályán lévő ősinek semmi szüksége egy újonc nyugtatgatására. Mégis jól esik, hogy egy pillanatra mintha rám támaszkodna, a kezembe adná önérzete súlyos, törékeny porcát, hogy gyengéden megcirógassam azt. Ne féljen, nem esik bántódása, mondhattam volna ezt is, de tudom, hogy nem fél, és nem garantálhatom, hogy így lesz. Mégis igyekszem őt megnyugtatni, mert én sem szeretném, ha baja esne. Mindig a legrosszabb jellemeket kedvelem meg.
Oh, istenem, végre csendben van! Mielőtt fejest ugranék az elméje sötét bugyraiba, egyetlen pillanatra kiélvezem, hogy csendben, ellenkezés nélkül fekszik a kanapén, és nem gúnyolódik, nem oktat ki, vagy nem tart olyan fél órás monológokat, melyek közben az értelmező kéziszótár kétségbeesett lapozgatása sem ment meg attól, hogy a végén hülyének érezzem magam.
Nem mondhatnám, hogy sosem láttam véresebb dolgokat az Elijah fejében lejátszódó képeknél, hiszen egy katonaorvos, aki a második világégés alatt több fronton is szolgálatot teljesített, hozzászokott már a vérhez és a csúnya jelenetekhez. Csakhogy akkoriban még nem öltem meg a legjobb barátomat, és nem alakult ki fóbiám a vérrel szemben. Hetven év alatt sem sikerült megszabadulnom a nyomasztó képektől, a kezemhez tapadt vér látványától, vagy az émelygéstől, mely reflexből rám tör, ha meglátom. Így aztán igazi kihívás az emlékképek közt turkálni. Az arcok jönnek és mennek, névtelen áldozatok, szövetségesek, családtagok. Boldog pillanatok, intim pillanatok, szükséges áldozatok vagy felesleges vérontás. Niklaus, Finn, Hayley, Rebekah, Celeste, nevek és benyomások lepik el az elmémet, és úgy érzem, az irántuk táplált szeretet, harag vagy épp kötődés a sajátom. Pedig néző vagyok csupán egy általa játszott és rendezett filmben.
Mély levegőkkel igyekszem szabályozni a rosszullétemet, míg végre rá nem bukkanok a mágiának táptalajt adó, vörös ajtóra. Mégis mi a fenét babrált Kol ezzel?
- Jól van, Elijah, most bemegyünk oda... Maradjon a felszínen, oké? Ez az egész már a múlt. Emlékek és rémálmok, semmi több. - Habár olykor ennyi épp elég, hogy megkeserítsék az életünket. Nekilátok eltüntetni a varázslatot, bár Kol erején kívül mást is érzek. Ezt az ajtót egyszer mágiával bezárták, a mostani varázslat csupán meggyengítette a zárat, felszínre hozva mindent. Tanácstalan vagyok azt illetően, mit kezdjek vele. Zárjam be eredeti állapotába? Vagy hagyjam nyitva és pucoljak ki minden mást belőle? Végül úgy döntök, hogy ha ezer évet leélt úgy, hogy minden rendben, akkor visszaállítok mindent az akkori állapotába. Elzárom az ajtó mögül szivárgó képek forrását, hogy azok ne törjenek elő minden pillanatban, akár ébren van, akár alszik. Ez azonban hosszú és macerás folyamat, és közben kénytelen vagyok megbolygatni azt az ajtót.
Vér, vér, mindenhol vér... Magam sem tudom, hogy órák vagy percek telnek el, csupán azt érzem, egyre kimerültebb vagyok, és a kezem is egyre jobban remeg. Egyre nehezebben birkózom meg a képekkel, a gyilkos mozdulatok beférkőznek az elmémbe, keverednek saját emlékeimmel, és a határ kettőnk elméje közt egyre inkább elmosódik. Annyira leköt a varázslat, hogy nem ügyelek a kettőnk közti csatorna egyoldalúságára, és ahogy a markomban érzem Elijah áldozatainak torkát, úgy érezheti ő is a mozdulatomat, mellyel a kés James gyomrába mar.

Kaleb and Elijah

Elijah & Kaleb

Remélem, nem töri el a csuklómat; ez a gondolat suhan át a fejemen, ahogy Elijah elkapja a karomat, utána pedig apró, feszes mosollyal díjazom a gesztust. Más esetben biztos meghatódnék, most azonban praktikussági okokból jól jön ezt a testi kontaktus. Talán pont ennek köszönhető, hogy olyan gyorsan sikerül túljutni a zavaró, felesleges emlékek folyamán, és meglepően hamar kirajzolódik előttünk a férfi elméjének valódi démona, egy vörös ajtó. Mármint... Nem, tényleg egy vörös ajtó. Elijah elméjében sétálgatni letisztult, hófehér folyosóra hasonlít, egyszínűre mázolt ajtók sokaságával, és ha az ember véletlenszerűen belök egyet, bizarrabbnál bizarrabb képek tárulnak elé. Sokkal szívesebben néztem a templomban rendezett mészárlását, mint amikor véletlenül rájuk nyitottam Hayleyvel. Ez az ajtó azonban más, már csak a színéből adódóan is, és már csak attól kiráz a hideg, hogy ott álldogálunk előtte.
Mi ez? - kíváncsiskodom, többféle szögből is szemügyre véve az ajtót, de akárhonnét is nézem, ez csak egy ajtó. Sötét és bíborvörös képek kúsznak elő alóla. Mint egy rosszul befoltozott lyuk, amely mögül vér szivárog. Komolyan egy ajtón parázunk ennyit?, méltatlankodva csóválom a fejem, és mivel Elijah nem mozdul, de hogy is tehetné, mikor én irányítom az elméjét, hát odalépek és feltépem az ajtót. Az emlékek elszabadulnak, olyan váratlan hévvel zúdulnak kettőnkre, hogy a kanapén Elijah fölé görnyedő testem előre csuklik, épp csak visszanyerem a kontrollt az izmaim felett, a szememet azonban képtelen vagyok kinyitni.
Fiatal, gyönyörű lány rohan előlem, vére eláztatja a ruháját, ahogy a nyakára marok. Nem, nekem nincs szemfogam. De igen, magamat látom, kezem vértől mocskos, az éhség marja a gyomromat. Tőrt döfök belé. Nem, ez nem ő, ez már James, ez az én emlékem - úgy pöckölöm félre, mint cigarettacsikket szokás. Véres kezemmel jeleket rajzolok a levegőbe, mintha hálót szőnék, úgy dolgozom Kol varázslata ellen. A dolgot persze nehezíti az a rengeteg rémkép, ami fogad. Vérbe fagyott holttestek, sikolyok, ártatlanok...
Hallom a halk suttogását, és bár az elmém mással van elfoglalva éppen, testem automatikusan reagál rá.
- Csak még egy kicsit, Elijah! Mindjárt kész vagyok - motyogom, ujjaimat más alakzatba rendezve a halántékán, míg a vörös ajtó mögötti sötétségben rekedt énem mohó, merlini mutatványokkal rajzolgat a levegőbe. Puskaropogást hallok, tompa kiáltásokat. Egy erdő, holttestekkel övezett tábortűz. A háttérben felfegyverzett katonák surrannak fáról fára, árnyékról árnyékra, lábuk nyomán aknák robbannak fel. Megannyi háborúval töltött, keserves év, megcsonkított áldozatok, örökös halálfélelem. Jaj, ne már, összefolynak az emlékeink! Jobb lesz, ha lelépünk innét, Elijah. Elijah? - hiába forgolódom azonban, nem látom sehol. A vörös ajtó eltűnt, helyette az árvaház épülete magasodik elém a holdfényben, és a rám törő emlékektől még így is összeszorul a gyomrom. Ez nevetséges! Leléptem! egyetlen intésemre eltűnik a kép, éles vágással jutok újra az ajtó elé. Megkönnyebbült sóhajjal nyomom le a kilincset, hogy kihátrálhassak a borzasztó emlékekből, magammal cipelve a saját életem démonjait, csakhogy az zárva van. Hiába rángatom, a kilincs nem mozdul.

Kaleb and Elijah

Elijah & Kaleb

Amint ráeszmélek, hogy egyedül maradtam, egyetlen pillanatra eluralkodik rajtam a pánik, és ez bőven elég ahhoz, hogy ezer év minden szörnyűsége beszippantson. Rémálomnak sem nevezhető az a tortúra, az az ébren álmodott borzalom, amit át kell élnem. Bár nem ismerem az arcokat és a neveket, a mészárlások látványa a retinámba ég, és felelősnek érzem magam mindegyikért. Már nem tudok elvonatkoztatni Elijah-tól. Napoknak tűnik az a néhány perc, míg egyik emlékből a másikig sodródom, taszigálnak és lökdösnek, futok, de hiába, a sikolyok, a halálhörgés és a patakokban ömlő vér még így is utolér. Egészen kicsire összegömbölyödöm, összehúzom magam, s már épp kezdeném elveszíteni a józan eszemet, amikor egy ismerősen friss és éber hang kiránt ebből az őrületből. Ezt a modoroskodó felsőbbrendűséget még a Pokolban is felismerném... Hát persze, hisz ez az ő elméje. Kettőnk ügyetlen bábjátékából csakis ő kerülhet ki győztesen.
- Elijah!
Bár semmi többet nem mondott a nevemen kívül, mégis igazat kell adnom neki. Varázsló vagyok, az isten verje meg! És itt az ideje felébredni. A varázslatom erősebb az elméjénél, vagy ha nem is, attól még ezt mantrázom egészen addig, míg hinni nem kezdek benne. A hangja az utolsó cérnaszál, mely a valóság vékony fátylán túl tart. S ahogy Kol varázslatából az utolsó szálat is elvarrom, a vörös ajtó végre kicsapódik helyéről, hogy vérben fürödve magával hozza, s ráeressze legszörnyűbb rémeit a kint várakozó Elijahra. Ott jövök én is, botladozva és talpig véresen, és az első dolgom, hogy belekapaszkodjak. Zihálva markolom fel a mellkasán az inget, ráncokat gyűrve a hibátlan anyagba, és csak kapkodom a levegőt, mintha percek óta nem jutottam volna hozzá. Aztán felemelem a fejem, hogy ránézzek. Szemem kifordult, hófehér az egész, ijesztő képmása egykori énemnek. Felszaggatott torkomon az ő lenyomata díszeleg, és mindent körülleng a halál émelyítő, kesernyés illata. Ébredj! A tenyerem élével a mellkasa közepére csapok, a szegycsont fölé, és a rémképek körülöttünk összemosódnak, képlékeny masszává olvadnak.
- Gyerünk, nem mondom még egyszer! - Hangom betölti a kunyhót. Túlságosan kimerültem ahhoz, hogy azzal foglalkozzak, miféle hangnemet engedek meg magamnak vele szemben. Ha kell, a sárga földig oltom, hátha a provokáció könnyebben a felszínre rántja, mint holmi kedves édesgetés. - Ébredj, Eli!
Tenyerem élével gyengéden, de határozottan az előzetesen szabaddá tett mellkasára csapok, és a mágia késként hatol belé. Csak remélhetem, hogy elég mélyre jut ahhoz, hogy elérjem őt, úgy, ahogyan ő is elért engem odabent. A deszkák törik a térdem, ahogy a kanapé mellett térdelek, Elijah oldalán, és jobban széthajtom az imént kapkodva kigombolt ing szárnyait, hogy fülem a mellkasára tapaszthassam, fejemet a szívére hajtva. Istenem, csak add, hogy dobogjon! Add, hogy felébredjen! Nem hiszem, hogy képes lennék még egyszer visszamenni oda, érte...

Kaleb and Elijah

Elijah & Kaleb

Elijah olyan hirtelen tér magához, vissza a fénybe a semmiből, hogy riadtan felkiáltok, és hátrahőkölve a fenekemre huppanok a poros deszkán. A szívem vadul kalapál, mintha valami rossz horrorfilm elevenedett volna meg előttem, de aztán szép lassan megnyugszom, látván, hogy csak ő az. Ő az. Visszajött. Ó, hála a jó...! Már épp elkezdenék örömködni, amiért látszólag egy darabban sikerült visszatérnünk mindkettőnknek, ünneprontó megjegyzésével azonban belém fojtja a szót. Lapos, unott pillantást vetek rá, és két karomat felhúzott térdeimre támasztom.
- Hát persze, majdnem kinyírt egy vörös ajtó mögé tuszkolt ezer évnyi agónia, de végül is a barátságok nem itt születnek - legyintek grimaszolva, és bár pipa vagyok az arroganciájára, közben mégis elnevetem magam. Nem tehetek róla, kényszeredetten és megkönnyebbülten nevetek, mert ha semmi sem változott, az végeredményben mégis csak jó. Azt jelenti, hogy nem rontottam el semmit a fejében. Feltápászkodom a földről, leporolom a nadrágomat, majd barátian megpaskolom Elijah vállát. - Jó, hogy újra itt van, Elijah!
Nem tudom, ő hogy van vele, de az én idegrendszeremnek kell valami folyadék. Elkezdek hát kutakodni a polcokon, szekrényekben, pókcsaládokat rázok fel mély álmukból, és megriasztok egy fiatal patkány párocskát is. Viszont az egyik szekrény legmélyén rálelek egy bontatlan palackra. Hősies küzdelmek árán kiharcolom onnét, és lesikálom az oldaláról a port annyira, hogy el tudjam olvasni a cimkét.
- Whisky! - Jókedvűen meglóbálom felé az üveget. - Találtam whiskyt! Ó, egek! Már nem bírom tovább józanul maga mellett. Nem bizony, egy percet sem tovább. Az a nyomorult Kol, így felhasználni az erőmet... Majdnem ott maradtunk mindketten! Még hogy jól fog viselkedni, egy nagy frászt! - puffogva esek neki az üvegnek, és ciki vagy sem, de bárhogy tekerem, csavarom, rángatom, ütlegelem, a pólómba tekerve nyüstölöm, képtelen vagyok kinyitni. Elfordulok inkább Elijah elől, hogy ne lássa a szerencsétlenkedésemet, de az üveg kupakja csak nem enged, úgyhogy a legyőzöttek nyugalmával kullogok oda hozzá, és átnyújtom neki az üveget.
- Ha kinyitja, osztozhatunk a tartalmán - dörmögöm, és igyekszem közben nem a föld alá süllyedni, amiért már megint meg kell hunyászkodnom előtte. Fogjuk rá arra, hogy a legtöbb varázserőmet elhasználtam már, és az is csoda, hogy a talpamon megmaradok. Akár kinyitja az üveget, akár nem, lehuppanok a kanapéra és hátravetem a fejem a támlán, mélyeket szipákolva a dohos levegőből.
- Túléltük - motyogom a plafonnak, mintha csak most kezdeném igazán megérteni, hogy mi minden történt. Az emlékek súlya egyszerre zuhan rám, szinte kilapít, és előre görnyedve a tenyerembe temetem az arcom. Az a sok szörnyűség, amit a fejében láttam... Nem tudom, képes leszek-e valaha szabadulni tőlük.

Kaleb and Elijah

Elijah & Kaleb

- Nos, nagyon szívesen - tárom szét a karomat, hanyagul megvonva a vállam, mintha az elméje legsötétebb zugaiba való utazás nem lett volna több egyszerű kirándulásnál, sőt, még szándékomban állna a közeljövőben megismételni a mutatványt. Nem. Soha többé. Volt idő, amikor mindennél jobban érdekelt, mégis mi járhat a Mikaelsonok fejében - annak már vége, én többé egyikük elméjével sem szeretnék közelebbi viszonyt ápolni. Egy életre, ha nem többre elegendő szörnyűséget láttam, és Elijah-t még a legnormálisabb testvérként tartják számon. Bele sem merek gondolni, milyen emlékeket tartogathat Kol vagy Klaus feje.
Láthatóan nagyobb sikert arat a whisky kinyitásával, mint én, és hogy büszkeségem megmaradt morzsáit még összesepregessem, halkan közbeszúrom a történelmi leckéjébe:
- Meglazítottam ám... - Csak hogy tudja, annyira nem vagyok béna, de tök mindegy, mert már rég elkönyvelt annak, szóval nagy sóhajjal elmegyek inkább és keresek két poharat. Ha pia van, pohárnak is kell lennie. Közben persze fél füllel hallgatom a meséjét, mert a történelem mindig is érdekelt. A háborúsdi már kevésbé, miután testközelből átéltem egyet. Végül aztán feladom a kutatást és elkacsázok egészen a kanapéig, fáradtan süppedek bele, testem felveszi az ülés vonalát.
- Mi vajon melyik kategória vagyunk? - A hajléktalan (átmenetileg) és a túlvilági közt ingázok fejben. Szegény kunyhó lakói vajon sejtették, hogy a kikészített italt nem tündérek, hanem egy ezer éves ősi, meg egy boszorkány fogja elfogyasztani? - Bárki is tette ide, hálás vagyok neki.
Nem mintha annyira szeretném az alkoholt, igazából nem túlzottan vonz az íze, de az átélt kalandok után nem is remélhetnék jobbat. Tompulni, lazítani, felejteni, mindháromra tökéletes a whisky, melyet a kezében lóbál. Lustán billentem felé a fejem, hogy lássam, mit csinál, majd ahogy felém kínálja az italt, elveszem. Lapos pillantással mérem fel a tartalmát, mielőtt beleszagolnék, s az arcom akaratlanul is torz fintorba rándul.
- Blehh... Hát, egészségünkre! - emelem az üveget, s már épp lehúznám, amikor leesik, mit mondott. Nem is az, hogy mit, hanem hogyan. Megrökönyödve kapom felé a pillantásom, és az énem egyik fele meghatottan a nyakába vetné magát, a másik fele meg kéretné kicsit, mondván, a barátságomat ki kell érdemelni... Utóbbihoz azonban se merszem, se pimaszságom, úgyhogy inkább rávigyorgok az üveg felett.
- Nem baj, ha nem hívlak apának? - Félve sandítok rá, várván, hogy talán megszid a tegeződés miatt, mert csak valami alkalmi gesztusnak szánta, ideiglenes kedveskedésnek. Meghúzom az üveget, aprót kortyolok csak, de a torkomon lezúduló alkoholtól így sem kapok rendesen levegőt. Fintorogva törlöm meg a számat, fel-felköhögve a sűrű, édeskés gőzt, és átnyújtom neki az üveget, hadd ízlelje meg ő is.
- Ki volt az a nő? - bukik ki végül belőlem a kérdés, és nem mondhatnám, hogy meggondolatlanul. Sokat kattogtam rajta, feltegyem-e neki, de annyiszor jött szembe velem az emlékeiben (nem épp kellemes körülmények közt), hogy kíváncsivá tett. Elég régen élhetett, Elijah viszont, az emlékei szerint, mégsem felejtette el. - Nem a vérfarkas lány - teszem hozzá sietve, és érzem, az arcom máris lángra gyúl.
- Róla, öhm... Eleget tudok - Pedig nem is igazán voltam rájuk kíváncsi, mégis belesétáltam a légyottjuk közepébe. Ha valaha lett volna rendes tanítóm, biztosan az orromra kötötte volna, hogy mások elméjében matatni nagyon is veszélyes... Így is megtanultam, viszont a saját káromon.

Kaleb and Elijah