Mosolyogva figyeltem őt és hosszú idő után úgy éreztem, hogy újra élek. A sötétségben és a ködben éltem eddig. Rejtőzködtem és kegyetlen gyilkos lettem csak azért, hogy életben maradjak és megvédjem a családomat. Sokszor gondolkoztam azon, hogy milyen lehet igazán mosolyogni, élvezni az életet, de úgy éreztem, hogy soha többé nem fogom megtapasztalni, mert talán lassan elvesztettem az emberi énemet. De most ahogyan itt ülök újra úgy érzem, hogy élek és még számomra is van remény, lehetek még boldog. Talán Julie nem is tudja azt, hogy mennyit jelent nekem az, hogy itt van és találkoztam vele. Nem csak neki volt szüksége valakire, hanem nekem is. Mi ketten már jól ismertük a másikat, s egy pillanatra úgy éreztem, hogy visszaröpültem az időben, abba az időbe, amikor mind a ketten boldogok voltunk és élveztük az életet. - Hmm én már tudom, hogy mi a következő dolog, amit el kell fogadni, vagy inkább azt is mondhatnám, hogy amit el kell viselned. - mondtam neki egy kisebb nevetés kíséretében és magamra mutattam. - Engem, a régi bajkeverő barátnődet, mert most már itt leszek melletted és segítek amiben tudok. Természetesen egészen addig, amíg el nem küldesz melegebb éghajlatra, bár... - egy pillanatra úgy tettem, mint aki gondolkodik ezen az egészen, de az arcomon egyre szélesebb lett a mosoly. - akkor is szerintem melletted maradnék. - teszem hozzá egy ártatlan mosollyal az arcomon és egy kisebb, játékos vállrándítás kíséretében. Tudtam jól, hogy sok minden történhet még velünk és talán nem is a vadászok jelentik ránk a legnagyobb veszélyt, hanem maga az élet. Az élet bolondos és veszélyes játéka, illetve néha a kegyetlen játéka, ami sokszor szenvedést és borzalmat hoz mind az emberi, mind a természetfeletti lényekre. Bűbájjal biztosan lehetne kicsit enyhíteni az vérszomjadon, de soha nem voltál az a személy, aki könnyen feladta, illetve azt se lehet tudni, hogy mennyi ideig működne a dolog. - mondtam neki komolyan és láttam rajta, hogy tényleg hiányzik neki és ekkor már tudtam, hogy mindent meg fogok azért tenni, hogy megtanítsam arra, hogyan tudja uralni ezt az énjét. Nem szerettem volna, ha egy kórházból kísértetkórház lesz, mert valaki megölt mindenkit, de azt már jó jelnek vettem, hogy a sok vér ellenére képes ott dolgozni és nem bántani senkit. Lehet nem közvetlenül találkozik a vérrel, de attól még biztosan érzi, hiszen a szaglásunk rettentően jó. A következő kérdésére szomorúan megráztam a fejemet, majd egy apró sóhaj is társult hozzá. - Nem.. - mondtam neki úgy, mintha harapófogóval húzták volna ki belőlem. Éreztem, amint a gyomrom görcsbe rándul és egy pillanatra oldalra fordítottam a fejemet. Megjelent egy aprócska könnycsepp a szemem sarkában, mire gyorsan becsuktam a szemeimet, hogy ne tudjon legördülni az arcomon, hanem vesszen el a pilláim ölelésében. Vettem egy mély levegőt és újra Rachel-re pillantottam.- A temetésemen láttam őket utoljára, de akkor is volt valaki aki vigyázott rám. Azóta nem találkoztam velük, de talán az tartott vissza, hogy mindennél jobban szerettem őket. Ártatlanoktól pedig az a tudat, hogy utána esetleg hogyan tudnék a lányom szemébe nézni.. - "ha egyáltalán lesz orra alkalmam" gondoltam magamban a mondat folytatását, majd újra belekortyoltam az italomba, mintha az enyhíteni tudná ezt az egész dolgot, pedig nem így volt. Amióta vámpír lettem azóta nem igazán tudtam élvezni az alkoholt. Tudod, ha csak ez a koncentrációs dolog a baj, akkor szerintem azon tudunk segíteni. - egy biztató mosoly jelent meg az arcomon. - De szerintem igazán büszke lehetnél magadra, hogy van önuralmad és nem estél neki, mert nem hiszem, hogy sokan leállítottak volna, főleg itt. - s közben végig pillantottam a különböző természetfeletti lények társaságán, majd pedig újra a barátnőmön állapodott meg a tekintetem. - Ne ostorozd mindig magad, inkább légy büszke már azokra a dolgokra, amiket sikerült elérned. -végül mosolyogva figyelem őt és egy rövid hallgatásba burkolóztam. Egyszerűen csak szeretném, ha látná azt, hogy mi mindent sikerült már neki elérnie és hogy biztosan sikerülni fog. Azt is mondhatnánk, hogy ebből szeretném, ha erőt merítene és akkor minden a legnagyobb rendben lesz. Biztosan lesznek hullámvölgyek, de mindig is erős volt és kitartó, s ezek a dogok miatt mindig is irigyeltem őt. Remekül hangzik és természetesen. - örülök annak, hogy szívesen látna a házában. Lassan megiszom az innivalómat és felállok. - Szívesen mesélek, de akkor inkább menjünk egy nyugodtabb helyre és biztos vagyok abban, hogy találni fogunk valami megoldást a te gondodra is. - néha egy-két dolgot feladtam már az életem során, de most pontosan tudtam azt, hogy most nem fogom feladni. Küzdeni fogok érte, hogy legalább ő teljes életet élhessen, ha már én nem tehetem meg.
Milyen régen volt, amikor még fiatal boszorkányokként egyszerűen csak elég volt azzal megküzdeni, hogy tudjuk mik vagyunk és csak kiélvezni a lehetőségeket. Emlékszem rá, hogy anya hányszor volt mérges rám, mert Rachellel gyakoroltam, pedig csak apróságokat, szórakoztató apróságokat tettünk mindig is, de ő soha sem volt ennek a híve, én viszont képtelen voltam megtagadni önmagam. Most pedig... épp hogy önmagamat kéne elfogadnom olyannak, amilyen vagy, amilyen lettem és egyelőre még nem tudom, hogyan fog sikerülni, de az biztos, hogy küzdök, és most hogy ő is itt van tudom, hogy sikerülhet. - Te soha sem leszel a terhemre Rach... tényleg soha. - mosolyodom el. Tudom, hogy viccel, hiszen nevet, de én mégis komolyan válaszolok, mert szeretném, hogy tudja, hogy tényleg soha nem mondanám neki azt, hogy nem akarom, hogy velem legyen, hiszen mindennél többet jelent nekem, hogy itt van most velem és biztos vagyok benne, hogy így tényleg jobb lesz, képes leszek valahogy előre lépni, mert muszáj lesz, már csak miatta is. - Nem is akarok kiskapukat. Valahogy meg kell ezt oldanom, valahogy tényleg sikerülnie kell így is. Te hogy bírtad, nálad mi segített? - mert rajta nem látom azt, amit én művelek, hogy folyton jár a szemem, hogy folyton maguktól is bekapcsolnak az érzékeim, mintha csak muszáj lenne nekik, talán valahol ez így is van. Egy biztos, nem fogom feladni, eddig sem tettem - na jó majdnem -, de úgy, hogy ő itt van már biztos vagyok benne, hogy nem teszek ilyet, mert egyszerűen nem szabad és kész. Ahogy mondta, azzal elvágnám magam a lehetőségektől is, azzal elvágnám magam attól, hogy életeket mentsek, pedig igenis jó vagyok benne, tényleg jó, és ezt egyszerűen nem szabad annyiban hagyni. Ha a kulcs az, hogy ne kívánjam mások vérét, akkor ezt kell megoldani, nincs más út. Automatikusan nyúlok át az asztal felett, hogy megszorítsam a kezét. Rémes látni, hogy ott az az apró könnycsepp, pedig kettőnk közül mindig ő volt az erősebb, most pedig... látom, hogy alig tudja kezelni a fájdalmát. Érthető a gyerekeiről van szó, miattuk lett ilyen az élete, és pont ők azok, akikkel nem lehet együtt. - Sajnálom, igazán... de valami mód nincs rá, hogy újra együtt legyetek? - fogalmam sincs, mit érezhet, főleg ha azt nézzük, hogy örökké élni fog. Végig kell néznie, ahogy a gyerekei meghalnak, ahogy egyszerűen megöregszenek majd és ez bármennyire is természetes... én is rettegek tőle, hogy az anyám elmegy, pedig ez természetesebb, de egy szülőnek nem szabad a saját gyermekét temetni. Abba a szív szakad bele. - Szerinted mit tehetnénk? Gyakorolni kellene igaz? - talán vele sikerülhet. Anya is ezt javasoltak, csak épp ettől félek, mert ő nem olyan ellenálló, mi van akkor, ha ártok neki, miközben próbál visszatartani? De Rachel más, ő tényleg le tudna állítani, ha valami baj lenne. Persze ettől még ugyanúgy félek az egésztől, mégis csak rendkívül kockázatos. - Így lesz, de azért még büszkébb lennék, ha ennél kicsivel könnyebben menne. - halványan mosolyodom csak el. Mindig minden ment, amit akartam. Az írás, a gyógyítás, az iskoláim, mindenben jó voltam, amire oda figyeltem, ez viszont valahogy nehezebben megy, mint eddig bármi és ez azért felettébb kiborító tud lenni. Szeretnék többet elérni, szeretném legyőzni önmagamat, de ez a legnehezebb feladat egész eddigi életemben. Kiiszom én is az utolsó kortyokat, hogy aztán egy szélesebb mosollyal álljak fel, majd a gyors fizetés után karoljak belé, mint régen, amikor egy-egy esti kiruccanás után kódorogtunk haza, persze a szüleink legnagyobb megrökönyödésére. - Jól van Rachael, el is várom, hogy mesélj, mindenről, amit úgy érzed, hogy rám tartozik. - valahogy úgy érzem ezt hozzá kell tennem, mert azt mond el, amit szeretne, nem kell feltétlenül mindent, ha úgy látja jónak, hogy valamit megtart magának. Nekem is van egy apró kis titkom, igazán apró, amiről aztán tényleg senki sem tud.
//Nem tudom, hogy ezt zárónak szántuk-e, szóval, ha igen, akkor köszönöm a játékot, imádtam! ^^//
Fene tudja, a szomjúság most eléggé legyőzött. Rég ittam már egy igazi csapolt sört, és valahogy a telihold előtti időszakban mindig szomjasabb voltam. Fogalmazzunk úgy, sörbe fojtottam a farkasként lassan jelentkező vérszomjamat. - Egy Budot. Jó hideget - szóltam oda a csaposnak, és csakhamar bele is kortyoltam a habos gyönyörűségbe, miközben szemem végighordoztam a báron. Egy sört még nem a világ.. ennyitől még Gwen sem lehet majd kiborulva.
Sosem voltam szégyellős. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem pirulok el, mikor a férfi már harmadjára közli, hogy szeretne egész éjjel szeretkezni velem, de ő nem az esetem és különben is... túl feszült vagyok ahhoz, hogy ma keressek. Már több, mint két hete nem találkoztam Charlessal ami teljesen felőröl. Hiányzik az érintése, a harapása... a fájdalom amit adni tud, miközben elvesz, miközben lemezteleníti lelkemet, hogy a kedvére játszhasson velem. Két hete már annak, hogy utoljára uralkodott felettem, hogy elvette a testem feletti irányítást és ez borzasztóan feszültté tesz. Izmaim már fájón sajognak, a munka is a nyakamba zuhant és nem vágyom másra, mint egy kis lazításra. A harmadik pohár bor pedig gondoskodik róla, hogy izmaim kissé könnyedebbek legyenek, a tartásom lazuljon és, hogy egyáltalán szóba elegyedjek a férfivel akinek a nevét sem tudom csak azt, hogy már fél órája beszél hozzám és mégis csak akkor mondok végre nemet, amikor ujjai a tincsembe marnak. Először nem akar menni de nem erőszakoskodik, elfogadja a nemet és eltűnik, én pedig a mosdóba megyek, hogy kicsit rendbe szedjem magamat.
Mire visszatérek, a poharamnak nyoma sincs. Csalódottan sóhajtok fel és rendelek egy újabb italt de most már nem kapkodok, az előző három pohár kissé megszédített, jobb lesz ha lelassítok. Előhúzom a mobilom és megnézem, hátha érkezett bármiféle üzenet Charlestól de semmi. Újra a táskámba nyúlok és sikeresen kirántok belőle mindent; a szemfedőn át a vázlatokig mik a festmények alapjaiként funkcionálnak és, hogy teljes kudarc legyen, mindez a mellém telepedő ölén keresztül hullik a földre. - Bocsánat! - mondom elvörösödő fejjel és kapkodva igyekszem visszatuszkolni a táskába azokat a vázlatokat amik többet mondanak a társadalom szerint beteges magánéletemről, mint azt mások elé tárni vágyom, főleg ma éjszaka. Mikor még pluszban a táska pántja is megadja magát a tömködés közepén, idegesen csattanok fel és feladva a próbálkozást kérek egy szatyrot. Az idegen persze örömest segít és elégedett vigyorral arcán nyújtva nekem a szemfedőt. Remek. Felegyenesedem a szatyorral, megragadom a borom, hogy eltűnhessek a pult közeléből, megfordulok és egyenesen nyakon öntöm az újabb idegent. Lehetne ennél rosszabb? Lehet. Merthogy az idegen nem ember. Azonnal felismerem mi ő. S ez azonnal vörösre festi arcomat. - Sajnálom. - hebegem elnyíló ajkakkal, miközben végigmérem tőlem két fejjel magasabb alakját, a borral áztatott mellkast, a karokat, az arcéleket, a tekintetet, ami kellően határozott ahhoz, hogy már most görcsbe ránduljon a gyomrom. Ajkamba harapva figyelmeztetem magam, hogy ma nem ezért vagyok itt, hogy függőségem nem köthetem bárki orrára, hogy nem kínálhatom fel magam akárkinek. - Kárpótolhatom valahogy? - kérdem zavartan és remélem ez a kis fiaskó nem űzi el a férfit a bárból.
A dolgok nem úgy működnek, mint annak idején. Nem hunynak szemet afelett, ha valaki vámpírt kiált, nem nézik sült bolondnak és hagyják rá a dolgot. Igézésre kell pazarolni az időnket, ne kapjon senki vérszemet és árasszon el bennünket a rajongásának különféle módozataival.. A karót nem szívesen kapnám be a szívembe, de a gyomromba se. Egy hang se hagyja el a száját, nem is moccan a szőkeség, míg rátapadok a nyaki ütőerére. Méla elégedettséggel törlöm le a szám sarkáról a vérét. A bár melletti sikátor mellékutcája tökéletes helyszín. Az elcsúszott csatornafödélből feláramlik a lenti gőz, a kinti konténer takarásba helyez bennünket. Egyszerű, mint a karikacsapás. Az ujjamat a számhoz emelve serkentem ki a vérem, hogy elmaszatoljam a fognyomomon és eltűntessem a jelenlétem bizonyítékát. Nincs szükségem több figyelemre, mint amit a fivérem megszerez magamnak, helyettem is. Előveszek a farzsebemből egy zsebkendőt és letörlöm a karmazsin maradékát pár mozdulattal - hogy én mennyire kedves vagyok.. - Gyerekkorodban volt macskád? - kérdezem és tekintetemmel elkapom az övét. - Igen. - Remek. Engem nem láttál ma, az előző percek meg sem történtek. Megláttál az utcán egy macskát, ami rémesen hasonlított a régi kedvencedre és ellenállhatatlan késztetést éreztél, hogy utána eredj. Nem sokat ettél, ezért szédelegsz.. Csak egy kevés salátát és ennyi. Igaz? - Igen.. Nagyszerű. Megpaskolom az arcocskáját, mielőtt a következő szem lehunyásakor eltűnök az orra elől és csak hűlt helyem maradna előtte a felébredését megelőzőn. A bepiszkolt papírdarabot összegyűrve a legközelebbi kukába dobom. A Rousseau's ajtaja melletti pont jó szolgálatot tesz a célomnak. Pohárkoccintás hangja emlékeztet a tényre, mi szerint az otthoni környezetben fivérem garázdálkodik a kedvéhez legjobban passzoló vércsoport bankjával.. Elhúzom a számat. Zavarnának. Takarítanom kellene utána. Még mit nem. A küszöböt a gondolat lendületével lépem át. Utam a pulthoz vezet, valami idősebb bourbon után. Merjen lőrét adni.. Ha adódik rá lehetősége. Bor jön a házhoz, kellemetlen és kéretlen módon. Arcom megmerevedik, hagyom pár másodpercig lefelé hömpölyögni a vörös folyadékot, végül a kislány hebegése végeztével letörlöm az arcélemről, ahol felgyülemlett egy kövér cseppnyi és lenyalom az ujjamról. Egész tűrhető az íze. A maradékot a földre hintem egy mozdulattal, majd előhalászok valami törlőanyagfélét, mezei nevén zsebkendőt a zsebemből. - Valami rendes itallal akár meggyőzhető vagyok a felejtésre. - reszelem komótos tempóban, hisz a tisztálkodásra figyelek inkább, nem is a pöttöm Pannára, aki látómagasságon majd` kívül esik. Egy mozdulattal fejezem be az arcomról való felszívását a bornak, eztán jön a szemle. Ki volt ez a jószerencsével megáldott.. Az egyik szemöldököm enyhén megemelkedik, milyen pici és milyen nagy felfordulást tud okozni.. Nem mintha nagyon zavartatnám magam a felesleges folyadékmennyiség miatt, meghagyom a feminista kollégáknak a picsogást. - Gyakran okozol galibát másoknak, nem igaz? - bukik ki belőlem azzal a nyers természetességgel, ami mögött nincs gúny, csak megállapítási szándék. Újra végignézem a másikat és nem tudok elvonatkoztatni az első szembeötlőtől. Pici. Mindenki olyan pici..
Ajkamba harapva, egyik lábamról a másikra állva majd vissza várom gyomorgörccsel válaszát. Elvégre is senki nem örülne egy pohár bornak ha az nem az asztalán hanem a ruháján végzi. – Áll az alku. – engedek meg egy apró és gyors mosolyt magamnak, némileg megkönnyebbülve, hogy a férfi nem áll neki üvöltözni velem a bár közepén. Ennek ellenére persze egy igazi szerencsétlenségnek érzem magam, az egyik kezemben a szakadt táskámmal, a másikban az átlátszó kis szatyorral, amiben vázlatok pihennek… jobban megnézve, borfoltos vázlatok. – Ó, hogy az a! – fordítom el a tekintetem és végre észbe kapok; nem csak az idegenre jutott bor, de rám is. Előkötrök egy zsebkendőt a táskámból és végigtörlöm vele mellkasomat, no meg a rajzokra is rá-rá nyomom a bort felszívó anyagot, remélve, hogy nem veszett oda minden munkám. Az idegen kérdése rant vissza a helyzetbe. Tekintetem rá emelve ül ki végre őszinte mosoly az arcomra ma este. – Nos, aki ekkora, annak meg kell tanulnia, felhívnia magára a figyelmet. – felelem és egy határozott mozdulattal intek a pult felé. – Kitalálom. – nézek végig újra magas, borzasztóan magas és had ne mondjam mennyire vonzó alakján és hümmögve bólintok. – Bourbon. – meglehetősen biztos vagyok a kijelentésben, meg sem várva válaszát fordulok vissza a pulthoz. A fickó, aki percekkel ezelőtt segített összeszedni a táskám tartalmát, elégedetten húzódik közelebb, én pedig teljesen véletlen vágom bele könyököm a mellkasába. Már kiélhette magát a rajzok és a szemfedő láttán, jobb ha visszavesz az arcából. Magamnak bor helyett ezúttal vodkát rendelek. A borral ma nincs szerencsém, nem szeretném másodszor is az idegen nyakába önteni az egészet. A szatyrot táskás kezembe veszem és a két italt megfogva indulok az egyik zártabb box felé. Ma már eléggé lejárattam magamat, nem kell még több kínos pillanat az egész bár szeme láttára. Ha a férfi követ, helyet foglalok és reményeim szerint ő is. – Természetesen állom a tisztítót. – mert mi más hozná ki az átkozott vörösbort? – Még egyszer sajnálom. – arcom kipirul, ahogy lehúzom a vodkát és zavartan köszörülöm meg a torkomat. Lábaim nőiesen keresztezem az asztal alatt és idegesen hajtom fülem mögé az újra és újra előreszökő tincset. Előre akarok hajolni, hogy elmondjam, tudom mi ő, mégis torkomra forr a szó.
Csöpp, csöpp. Két csöpp között egy „sajnálom”, egy felajánlás, egy alku és ismét két csepp, amire nem ügyeltem eléggé, de nincs mit tenni. Sóhajfélével nyugtázom és biccentek az üzlet nyélbe ütésére. Épp szólnék, mikor intermezzo szól közbe a felismerés képében. Vannak dolgok, amikben egy úriember nem segédkezhet.. vagy egy ebben érdektelen idegen, megfogalmazás kérdése. A papírokat fixírozom mik lehetnek rajta, de csak pár vonalat tudok kivenni a nagy törlési folyamat közepette – mindegy is, később ráterelhetem a témát, ha úgy adódik. S mivel nem vagyok annyira besavanyodott.. Féloldalas mosoly tükröződik az övének hatására az arcomra. - Csak megerősíteni tudlak abban, hogy hathatós a módszered.– biccentéssel ismerem el még inkább, majd a pult felé sandítok, hogy megkezdhesse a felejtés hadműveletét. Noha már most nem törődök igazán az eláztatott ing bukéjával. Bort már kaptam, a választék listájáról könnyedén lehúzhatja, de nem mondanám nehéznek mik közül válogathat. Rólam lerí, hogy vagy a whiskeys vagy a sörös kategóriába illik sorolni, ha jót akar magának az illető. - Stimt. Tökéletes választás. – jelzem egy csettintéssel a nyelvemmel. Csak rosszabb válasz érkezhetett volna és mivel az ital az ő feladata teljes mértékben, a vendégtér ülő helyei felé bökök a kezemmel. – Én addig foglalok valahova baloldalra. – ott kevesebb az irritáló zsivaj. Fordulásom másodpercében kapom el a szemem sarkából a gyomron könyökölés jelenetét, ami megér egy jókedvű fújtatást. Az alábecsült bors.. Talán érdekes is lehet az este, ha folytatódik a kezdeti lendület. Nem időzök soká a műsoron, ledobom magam az egyik székre, lekanyarítva vállamról a kabátot, amiről még pár csepp legurul azért: lerázom a maradékot, majd a háttámlán átvetem. A sötét ingen nem annyira vészes a folt, a fényviszonyok javítanak rajta. A szemöldököm borzolom a tisztító előhozakodásával, amikor megérkezik és kényelembe helyezte magát s táska-szatyorpereputtyát. - Ugyan, ez egy ing. Van belőle másik. – legyintek. Női gondolkodásra jellemző az ötlet vagy a dúsgazdag burzsoákéra, akiknek az inge többe kerül, mint másnak a havi rezsije. – ..viszont, ha még egyszer bocsánatot kérsz duplázódik a felejtés ára, rendben? – emelném a poharam koccintásra, de olybá tűnik valakinek túlságosan is nagy szüksége volt arra a vodkára. Ciccegek egyet. – Egészség! – marad a tisztelet mutatása a kristály megdöntésének formájában, mielőtt megízlelem a gabonapárlatot. A falapon koccan az üveg. A hezitálását az üvegperem felett észlelem.. Nocsak. - Különben Quinn vagyok. – nyújtom a kezem áthajolva az asztallapon és könyökömet megtámasztva rajta, míg ő nem adja sajátját. A fekete szembogarakat fürkészem vajon mi fordulhatott meg a fejében az imént, de elejét veszem a dolognak egy magától értetődő bemutatkozással vagy ha ez manapság nem is annyira dívik, a régi idők szép emlékére.
- Az elismerést bóknak veszem. – hajtom meg fejemet kecsesen és ajkamba harapva mosolyodom el ismét, elégedettségét hallva választásomra. Aztán jöhet a könyököm megismertetése a férfivel aki azt gondolja, jogot formálhat rám csupán mert szemtanúja lehetett egy titoknak majd percekkel később helyet foglalok a vámpírral szemben. A mellettem pihenő táska-szatyor egyvelegre fektetem a kabátomat és megigazítom a nyakamban pihenő láncot. Hátrahajtom előreszökő tincseim egyikét. Tekintetem többször is lesütésre kerül ám mosolyom és kipirult arcom tudom, elárulja zavaromat. – Sajnálom. – felelem automatikusan és mosolyom még szélesebbé válik. – Ártatlan vagyok! – emelem a magasba tenyereim, mikor rádöbbenek, máris duplázódott a felejtés ára. – Ígérem, nincs több bocsánatkérés. – intek közben a felszolgálónak, aki olykor-olykor körbejár, hogy összegyűjtse a kiüresedett poharakat. Állnám a pillantását, de a pimaszul ledöntött vodka után inkább nem teszem. – Egészség. – mondom magam is s mikor kezét nyújtja döntenem kell. Elfogadom s ki tudja még mit ezzel vagy nem teszem s durván elutasítom a lehetőséget. – Viv… - kecses ujjak futnak gyilkos kezek közé. – Vivienne. – köszörülöm meg torkomat és végre ismét felpillantok, abban a pillanatban amikor megérkezik a pultos is. – Az úrnak ugyan azt, nekem pedig egy vodka áfonyát. – mondom határozottan de amint ismét ketten vagyunk, a határozottság, az irányítás magától értetődően csúszik a kezeimet tartó férfihez; anélkül, hogy észrevenném vagy felfognám, mit is teszek épp. Tekintetem az övébe emelem végre. – Általában nem vagyok ennyire ügyetlen és szét szórt de az elmúlt hetekben sok időt töltöttem egyedül és egy kissé… - kezdek bele aztán észbe kapva hallgatok el. Nem kell magyarázkodnom. Elhúzom a kezem, ha eddig nem eresztett volna. – De ez nem érdekes. – nem akarom elszólni magam. Emlékeztetnem kell magam, hogy nem ezért vagyok itt, mégis, azonnal lecsaptam a vámpírra. Kell nekem. Ezek a szörnyű, rémes lények… nem tudok így tekinteni rájuk. Nekem nem szörnyek. Nekem szabadulást jelentenek. – Tudom, mi vagy. – bukik ki belőlem mielőtt még képes lennék elfojtani. Testem megfeszül. Izmaim szinte égnek, ahogy kiegyenesedek, miközben tekintetem nem vonom el az övétől, még annak ellenére sem, hogy érzem, arcom a nem is oly messze ülő szőkének a vörös felsőjét is megszégyeníti. – Én… - meg akarom magyarázni. Valahogy. Akárhogy. Aztán megjönnek az italok. Automatikusan nyúlok az egyik pohár után és nem figyelve kortyolok a whiskybe. Azonnal köhögni kezdek. – Ez szörnyű! – nevetem el magam végül bár őszintén magam sem tudom miért. Nem tudom, mi van ma velem.
Nem teszek rá egy lapáttal a bizonyosság kedvéért vagy térítem el a gondolattól, hogy bóknak szántam a szavaimat. Lehet ez is, lehet az is, ki tudja? Panna tisztában van a saját, lelkének kedvesebb verzióval és nem áll érdekemben eltántorítani tőle. A helyvadászatra koncentrálok helyette, bízva a képességeiben, hogy könnyedén megtalál. Nem is pislogok hátra, hátha elindult már.. Ültömben keresem csak, hogy követni tudjam az útját az asztalig - régen megvártuk, kihúztuk a hölgyek székét.. Régen s más körülmények között. Régen kevésbé preferálták a vodkát, a bort előnyben részesítették, de ahogy az évek telnek ez is változik. A pohár a kezembe kerül, döntögetem, míg zavarában túl hamar pereg le ajkáról az újabb bűnbocsánat kérelme. Ejj, még egy bizonyíték az ő zsenge és az én túlélt koromra. Néha furcsa érzés belegondolni egykor én is az voltam, szokatlan visszásságú. Megcsóválom a fejemet a mancsemeléskor. Nem rosszalló, sokkal inkább csak megjátszott, színdarabszerű. - Az ártatlanságod aláírom. - a hirtelen kicsúszás apropóján.. Az ígéret szón, pedig kapva kapok. - ..és reméljük mellette nem vagy ígéretszegő, csúnya ellentétben állna a kettő. - összeszűkül kissé a szempárom, ahogy vizslatom a bájos pofit és miként a szikra életre kél a fejemben, úgy vonódik mosolyra a szám, miközben a poharat emelem. - Amennyiben mégis: az egy külön kérésbe fog kerülni neked. - dobok fel egy tétet laza mozdulattal, mielőtt a lecsúszott vodkára adnám áldásomat és lenyelném az első kortyot a váratlan nyereményemből. Nem iszom meg mindet egy szuszra. Italkáromlás lenne. Ráérősen csúsztatom a falapra és hajolok előre, hogy megejtsek egy mellékesnek hallatszódó bemutatkozást: terelés, ösztönzés a kimondatlan kimondására. Kezem az övére vár és érzékelem a döntés pillanatát, a másodperctöredéknyi várakozást. - Nos, örvendek Vivienne. - fogom rövidre a pincérre való tekintettel, akire nem nézek fel. Pannát figyelem, akinek immár neve is van, de magamban megtartom a „Pannát” - illőbb. Ujjaimmal tartom fentről megragadva a kristályt, a magasba emelem, hogy ismét igyak a tartalmából. A befejezetlen mondatát nehéz lenne nem befejezni a saját elképzelésem szerint, már-már adja magát, de nem nyögöm be száraz formájában. A végén a vodka is rajtam landolna.. Felemásan moccan a szemöldököm csak a saját mondandója leintésekor - pont emiatt érdekes az, ami kikívánkozott belőle. Nem szólok.. ..akkor sem, amikor egy ennél is érdekesebbnek ígérkező megállapítás érkezik tőle. Nocsak. Kétértelműségét nem lennék rest megragadni, de kíváncsi vagyok miként folytatná: vadász volna tán..? Nem nevezném kizárható lehetőségnek, remek színész tud lenni az ember, ha akar. A nevetésre azonban nem tudom meg kéne e lepődnöm vagy még jobban furcsállnom a szituációt. Nem vagyok minden tudó, ez viszont új - közben észre sem vettem rossz pohárért nyúl. - Nem szörnyű ez, csak speciális ízlés kell az értékeléséhez. - reagálok elsőként a hozzám közelebb eső lehetőségre. Kényelmesen ízlelgettem a szavaimat, végül ujjaimat összefonom könyökömre támaszkodva. - ..szóval tudod mi vagyok, de tisztában vagy e azzal, hogy te mi vagy? - óh, persze. Ember, ezt senki sem vitatja, első látás alapján könnyen leszűrhető, de több annál a tudásának fényében. Sok minden lehet. Tüske a szememben, fenyegetéssé is válhat, szövetségessé, prédává, bármivé.. Első sorban neki kell tudni. Utána fogom én is. A poharat üressé „varázsolom” és kissé félre döntött üstökkel fürkészem. Blöffölhetek is, szórakozhatok is vele, mondván nem a faji hova tartozásról beszéltem. Kinevethetem, ha elhangzik a „vámpír” kifejezés.. Addig is marad a szűkszavúság.
Aláírja az ártatlanságom. Talán túlzottan korán. Ígéretem azonban megelégíti alakját… egészen addig még egy új lehetőséget nem talál benne… megfeszít az érzés, ahogy a szavakkal bánik és belepirulva ugyan de tekintetemet az övébe fúrva bólintok lassan. – Nem vagyok ígéretszegő… ha mégis megtenném, legyen. Egy külön kéréssel fogok megfizetni érte. – Nem tudom mibe megyek bele. Mégis feszültségben tart, érzem, hogy végigvág testemen és ez kell nekem ma este. Szükségem van rá. Még akkor is ha magával az ördöggel kötök alkut. – Ahogy én is Quinn. – halkítom le a hangom. Aprót kortyol, szinte magam előtt látom, milyen alapossággal ízleli meg az aranyló italt, melyben én nem találok tessékelni valót. Nekem mindig is jobban ízlett a vodka… ha pedig egész estén át ívelő társat keres az ember, nem találhat jobbat egy kifinomult, érzékien telt és kellően érett bornál. Aztán mégis úrrá lesz rajtam az ideges idegen reszketés, amit akkor éreztem, mikor megérintettem… mikor ráébredtem, mi ő. Persze, ha nem töltenék annyi időt a fajtársaival, ha nem díszítenék testemet fognyomok, ha nem élvezném amit nyújtani képesek ha szövetséget formálnak, soha nem jöttem volna rá, talán csak akkor amikor már túl késő. Így azonban más játékszabályok dívnak és ezt ő épp olyan alapossággal ismeri, mint én magam – ha nem jobban. Végül akaratom ellenére is kiejtem a szavakat melyeken gondosan elcsomagoltam, mélyre, hogy még véletlenül se nyúljanak torkomig a karjai de úgy tűnik nem elég mélyre temettem a gondolatot minek írmagja rendíthetetlenül sodor veszélybe. Meglepetésemre Quinn nem kívánja az értetlenkedő János bólogató bábját játszani. Könyökére támaszkodva kérdi, én mi vagyok. Mi volnék más, mint ember, de persze, tudja, miért is ne tudná. Egyszerűnek tűnik a kérdés, mégis tudom, hogy a válaszom befolyásolja majd, hogy miképp válnak el útjaink. Mintha csak másolnám mozdulatát döntöm magam is oldalra fejemet. Nem húzódok el de nem is hajolok közelebb. – Fejezzük ki úgy, hogy speciális ízlés kell az értékelésemhez. – Az italom után nyúlok. Újra csak aprót merek kortyolni az erős löttyből. Mély levegőt veszek. Nem bírom tovább tartani a szemkontaktust. Pillantásom az asztallapra siklik. Ujjait figyelem. Várom a váratlan mozdulatot. Magam sem tudom miért. Észre sem veszem, hogy percekig tartom magamban a levegőt és mikor végre kieresztem magamból, megszédülve döntöm fejem a boxnak. – A kezedbe adom a döntést, mi vagyok. - hajolok előre immár a rajzokkal, vázlatokkal a kezemben amikről tudom, hogy elárulják azt a titkolt fájdalomban szabadságot lelő szajhát ami az ártatlanság virágába öltözteti önmagát minden nap.
- Szavadon foglak. - vetem oda félfogról, mielőtt belemerülök az ital újabb porciójába. Arcomra nem ült ki elégedettségtől kunkorodó mosoly, csak, ha a tekintetét elszakítja az asztal fájának erezetétől veheti észre a moccanást.. Az üvegperem kis híján takarja. Kis híján.. ..ugyanígy lep meg. Majdnem. A figyelmemet kellőképp leköti az újrakezdett bekezdés a névváltásunk után; tudja mi vagyok - meséljen, de előbb tegye meg ő. Én nem tudom. Minduntalan ezt próbálom kiolvasni a szemeiből, melyeket újfent elkap. A fixírozott kezem mutatóujjával jelzem merre lelheti az íriszpáromat, hisz nem harapok. A jelenbéli cselekedeteimet szorítkozva valóban nem. Csak hümmentek és félretolom a poharat az erre járó pincérnek, de nem szakítom meg a Panna-kiállítást.. Most következik a VIP szekció ajtajának kitárása. - A sajátod eléggé speciális kell legyen. - bökök felé az állammal és ejtem az öklöm a tartófelületre. Komfortosan helyezem a testsúlyom a könyökömre, a papír átadásáig nem nyitom szóra a számat, két szekundumnyi idő elteltével nyúlok csak hozzájuk, hogy szemre vételezzem őket. Válasz helyett ezekkel szolgál - az élet nem ilyen könnyű.. - Én tudom ki vagyok, nem is kérdeztem vissza te mire gondolsz.. Nem is adtam át a megnevezés lehetőségét, tehát újra visszadobom a labdát.. - pislogok fel a halom tetején lévő műtől elszakadva, majd vissza - áhh, én modortalan. A mondat vége nyitva marad, feltehetném újra a kérdést, de nem szeretem ismételni magamat. A célzás egyértelmű s míg elkészül a felelettel nem is rendelkezem egyéb feladattal a hol finoman szőrözött, hol határozottan meghúzott kontúrokkal ismerkedni. Mindössze a lapszélet érintem, emígy lapozok, tolom szét a munkáit s oly` ímmel-ámmal koncentrálok a látványra, mintha köze se lenne a beszédtémánkhoz: különálló műfaj. Hangjára fogom felemelni a fejem, máskülönben az expresszionista kreálmánnyal törődöm. Ártatlan.. Ma született bárány valóban, miként előállt a mondani valójával és sután magában tartja egy részét, megremeg, mint egy legelésen ért őzgida. Lélekpárommal szuggerálom némán: mondd ki, hogy vámpír..
Mindig is nehezen bántam a szavakkal. Képes vagyok átadni a testem felett az irányítást, képes vagyok megélni olyan vágyakat amelyeket mások elnyomnak, amelyek könyörtelenül kúsznak egyre szorosabban az ember torka köré, figyelmet követelve maguknak… de kimondani őket, kifejezni magam szavakkal, soha nem ment könnyen. Ahogy a szemkontaktus sem, ha olyan férfivel van dolgom aki már csak a tekintetével is képes uralkodni felettem. Látom, ahogy mozdul az ujja és libabőr fut végig rajtam. Lassan emelem meg a tekintetem. Ilyenkor a fájdalom nyugtat meg, űzi el az idegességet, a reszketést… a fájdalom lendít túl, csitítja el az elmémet, ad bizonyosságot… most azonban nincs fájdalom. Hetek óta nincs fájdalom… hetek óta nincs egy markáns kéz aki megragadja a tincseimet, aki a tekintetével parancsol térdre. Hallani akarja. Tőlem akarja hallani. Nem elég neki amit átnyújtok. A szavakat akarja. A hangomat. Önkéntelenül zárom összébb a lábaimat és körmeim az asztallap szélébe marnak, mielőtt még nemet parancsolhatnék magamnak és a mozdulataimnak. Könyörtelen rezdületlenséggel lapozza át a rajzokat melyeken a fájdalom megelevenedik és kéjjé alakulva ostorozza a női alakot. – Sajn.. – nem mondom végig. Emlékeztet az ígéret, mikor görcsbe rándul a gyomrom. Nem kérek elnézést újfent. Megtartom az ígéretem. Jó kislány vagyok. Ártatlan. Mély levegőt veszek… aztán újra… és újra. Az ötödik után hagy alább a reszketés. A hatodik után fordul át izgalomba. A hetedik után végre megszólalok ami azonnal magamra vonja a tekintetét. Kipirult arcom, hevesen emelkedő s süllyedő mellkasom, a kényszeresen gyúrt asztallap minden elmond. A rajzok után nyúlok de mivel tekintetem az övében ragadt, őt érintem meg… s kapom is el a mozdulatot, mielőtt újra megnémítana. – Vámpír. – ejtem ki a szót, minden küllem ellenére megfelelő határozottsággal ahhoz, hogy tudassam vele; ebben nem tud megingatni. – Vámpír vagy. – ismétlem meg magam – Én pedig egy ember. Aki önként adja a vérét… aki… - újra lesütöm a tekintetem. Hangom lehalkul. – Én pedig a fájdalomban lelem meg a szabadulásomat. Azért adom a vérem, mert élvezem a fájdalmat amit a vámpírok képesek nyújtani. – a végére már csak suttogok és kínomban a körmömmel kaparom az asztalt. Soha nem mondatta ezt még velem ki senki. Elég volt, hogy a véremet ajánlottam, nem kellett körítéssel tűzdelnem. Szívem majd kiszakad a helyéről. Olyan erővel pulzál minden porcikám, hogy legszívesebben hazáig rohannék, hogy enyhíthessen a nyomást, a feszültséget ami megint megfeszít, ami összezárja a combjaim, ami miatt szálka furakodik körmöm alá… ami miatt nem vagyok képes rá emelni a tekintetem. Pillangószárnyak reszketnek a láng előtt ami olyan forró és olyan fényes, hogy már akarom, hogy égessen… égessen fájón, kegyetlenül… legyen a parázs ami a bőrömön kap lángra.
Neszezik a kishölgy, egyenest feszeng és hibázik a meglódult szóhasználattak. Megemelkedik a szemöldököm, feltekintek az arcára. Elszólta magát. Nem most fogom szóvá tenni, később, látványosan küszködik a mondatfüzögetéssel is a nehéznek bizonyuló kérdésem után. Nem hajtom vissza a fejem, hogy a rajzokon időzzek el, csak a kezem marad a papírszegélyen: nem tudom mire vélni a reakcióját.. Biztos valami női dolog lehet a ludas. A rajzokért nyúló kéz, mintegy véletlen céltévesztése és az utána esedékes megszeppentség, amit igyekszik hátratolni a fontossági sorrendben már-már mosolyt facsar az ábrázatomra. Ritkán találkozik a vámpír rajongókkal. A furcsa találkozásnak adózva tolom össze szélén fogva a rajzhalmot, hogy visszajuttassam tulajdonosának valamennyit. Könnyítésnek ennyit megérdemel a bátortalan bátorsággal kibukfencezett vallomásáért - több, mint háromszáz év alatt nem hallottam ehhez hasonló őrültséget, pedig van egy testvérem. A teli poharat elmarom az asztalról, egy kortyot gyorsan leküldök a garatomra, csak az üveg határozott koccanása sejtetheti, hogy itt a figyelem ideje, mi akár a szemkontaktus tartását is kérvényezné - ám minisztériumi lap híján.. Az alkaromra támaszkodom. - Furcsa egy ember vagy te. - jelentem ki olyan egyszerűséggel, mintha csak a tegnapi focimeccs végeredményét kottyantanám el. - Mégis mi a jó abban, ha kihasználnak és fájdalmat okoznak vele? - bököm ki az engem foglalkoztató lényeget. - Mi élvezetes van abban, amikor éhes vadként tépik a húsodat? - odapofátlankodik az az él a karcos hangomba. Nevetek és mégse. Elfojtom, de nem tűnik el a szavaimban rezgő érzés, hogy a képtelenség nevetséges határait súrolja a kívánalma - számomra. A pillangó, amelyik szereti, ha rajta tapodnak, de éppen csak oly` mértékkel, hogy felépülhessen belőle a következő alkalom idejére s újra visszatérhessen a körforgásba. Sosem szerettem elesni vagy ha pofán b*sztak, se emberként, se most, de még a bőrömbe maró éles körmökért sem rajongok.. Érthetetlen perverzió. Megdöntött üstökkel méregetem Pannát, a vibráló feszültsége a kapott információ után a végén rám is átragad, ha így folytatja. - Nyugalom, engedd el magad. Rossz nézni a vívódásodat. - átcsúsztatom a whiskey-m maradékát, többet fog használni, mint az orosz víz. - Sose gondolkodtál azon el kéne hagynod ezt a rossz szokásodat? Ha már úgyis vámpírokkal paktálsz le.. - hintem el a fájó célzást, a gondolatot, ami nem egészen szívjóság szüleménye. Az adakozás vagy az önzetlen segítségnyújtás sose volt az én területem, ha abból hasznom nem származik..
Meglephetne a kérdés de nem ér váratlanul. Az ital amit elém tol annál inkább és mégsem kapok utána. – Ez nem olyan, mint amikor valaki megpofozza az embert. Ez egy teljesen más fájdalom. – Az emberek elítélnek. Mindegyik… kivéve azokat akik ebben a világban vesznek el, mint én magam is. – Nem csak a fájdalomról van szó. A szubmisszívitásról, a dominanciáról… arról, hogy átadhatom valakinek a felelősséget, a döntéshozatal súlyát… az irányítást. S mikor emellé betársul a fájdalom… - a tekintetem csillog, a testem megreszket. Most szükségem van arra az italra és le is hajtom. A kristálymetszésű pohár üresen koppan az asztalon. Arcomra kiül az undor. Felnyögök. – Ahh… - libabőrt ölt a testem. – Nem használnak ki. Ez az egész a kölcsönösségről szól. Én a véremet nyújtom azért cserébe, hogy… - felpillantok. Nehezemre esik de megteszem mert ezt akarja. Én pedig ebben a szerepben vagyok képes feloldódni… no meg a lehúzott whiskey is segítség. Érzem, hogy feszült tartásom, izmaim, minden pillanatban egyre könnyedebbek, egyre jobban enyhül a bennem felgyülekvő érzések ostroma. Visszacsomagolom a rajzokat. Végtelen zavarban vagyok. Úgy érzem minden kérdésével egyre meztelenebb leszek. – Képzeld el, hogy egy hónapja nem ettél. Aztán képzeld el, hogy mikor végre újra megteszed, az éhség, a bestialitás, a szenvedély még mindig az irányításod alatt van… ahogy egy másik ember is. Nem erőszak révén… nem azért, mert kényszer alatt áll… hanem mert erre vágyik. Arra, hogy átadhassa magát neked. Önként. A tied akar lenni és nem másé. – elhallgatok. Nem sütöm le a tekintetem. Az italok dolgoznak bennem és bátorságot adnak, ugyanakkor el is bódítanak. A légzésem már nem csak az idegesség miatt emelkedik s süllyed gyorsabban. Megemelkedem és mellé lépek. Hezitálok. Tovább lépek. – Egy pillanat türelmet… - mondom halkan és ha nem állít meg a mosdóba sietek. Hezitálás nélkül nyitom meg a hideg vizet és dugom csuklóimat alá. Kicsit szédülök ugyan de nem vészes. Pár korty a vízből és máris jobban vagyok. Csak még pár perc amíg a csuklómon keresztül nyugtat meg a hideg. Mély levegő. Ez most a biztonság. Nem muszáj visszamennem hozzá. Itt hagyhatom… … és mégis, alig két perc múlva már újra őt nézem. Már az első pillanattól kezdve el kellett volna menekülnöm… de hogy tehetném?
Egyre inkább ellenszenves nekem az a város, ahol születtem. Egyre idegenebb lett számomra minden, még az is, aki egykor a világot jelentette nekem. Damont, és a többieket mind feledésbe merítettem önmagamban, és nem emlékszem rájuk semmilyen formában. Ez… nem is csoda. Az érzelmeimet kikapcsoltam, hiszen Caroline rábeszélt, és igaza volt, hogy így sokkalta könnyebb minden. Könnyebben elviselem a veszteséget. Mivel semmi sem fűz ahhoz a városhoz, ezért eljöttem meglátogatni New Orleanst, a helyet, ahol az ősök fészkelnek. De ha már itt tartunk, nem különösen érdekel, nem vagyok kitiltva a negyedből, de még a városból sem! Gondoltam, megkóstolok egy New Orleansi whiskyt, hiszen ha már itt vagyok, valamivel el is kéne foglalnom magamat. Míg idáig eljöttem, az út végén okoztam némi tömegsírt, mivel belém kötöttek, hogy nincs nálam igazolvány. Minek is az? De aztán az lett a vége, hogy egy fél rendőrkapitányságot öltem meg. Szemtanúkról is gondoskodtam, s, hol itt a gond? Állítólag a Rousseau’s bárban vannak a legfinomabb italok ebben a városban, noha jobban körül nézek, nem csak a legjobb italok, de talán a legjobb pultos nők is a legjobbak. Már az utóbbi miatt megérte idáig elkocsikáznom. A rendelésemet pár perce már leadtam, és csak nyugodt, kiegyensúlyozott körülmények között várom az italom, hiszen mióta idáig eljöttem, a véren kívül semmit sem táplálkoztam, és rám férne egy jó erős ital. Bolyongok ebben a világban, és abszolút nem találom a helyemet, még így sem, hogy abszolút nem érdekel semmi sem. Fogalmam sincs, miért jöttem ide, de egyáltalán nem azért, hogy viszont lássam azt az embert, aki részben tönkretette az életemet. Valami ide húzott, de még sem tudom, hogy mi. Talán lehet, hogy csak a bárnak az itala. Vagy pedig a nők. Pár perc múlva megkapom a rendelésemet, ujjaim közé csúsztatom a kis pohár whiskyt, amit csak egyelőre még nézegetem, de nem iszom meg. Azon gondolkozom jelenleg, hogy vagy még 20 ilyen italt rendelek, és leiszom magamat a sárga földig. Az ablak kinyílott, ahogyan a szél erőteljesebben fújt kint, majd érzem, hogy friss levegő árad be a bárba. A kedélyek lecsillapodtak, egyre kevesebb volt bent az ember, de én még mindig csak egy magam ülök a pultnál, és tervezem, hogy nemsokára haza megyek. Már, ha van hova…
☇ Megjegyzés: remélem jó <3 ☇ Zene: scream ☇ Szószám: ismeretlen eredetű ☇credit: Shanna
to Stefan
Nem voltam a legjobb passzban, sosem vagyok abban. Miért is lennék? Megfosztottak attól, amit a világon legjobban szeretek, és akinek átadhattam volna a szeretetem, de így ez a rengeteg belém szorult szeretet és boldogság átfordult keserves búbánatba, ami belülről teljesen felemészt. A tény, hogy tudom, hogy él, de nem lehet velem, jobban elpusztít, mint az, hogyha azt hinném meghalt. A gyász kiült az egész családra, és rólam rí le a legjobban, hogy nem bírom nélküle. Az lenne az egyetlen gyógymód a beteges önmarcangolásomra, hogy visszakerüljön hozzám. Megvédeném. Klaus is megvédené. Az egész falkám őt védené akár, ha visszatérne! Az egész család felszabadultabb lehetne, hiszen a legifjabb farkas hazatérne, és végre teljes egészében együtt lenne a család. Ő az egyetlen családtagom, és nem veszthetem el őt is. Őt már nem engedem, ha belehalok is, de ő velem marad! Szükségem volt egy jó erős italra, hogy elfeledtesse a gondjaimat, de talán az erős szesz sem tudná kimosni a lelkemben tomboló sötétséget. Akárhányszor lehunyom a szemem, csak ő jár a fejemben, és őt látom mindenhol. Ő az egyetlen reményem, és harcolni fogok érte, de most még nem tehetem meg. Így az egyetlen megoldás az, hogy elmegyek New Orleans egyik legjobb italait hátán hordozó bárba, a Rousseau's-ba. Amint belépek, az a jellegzetes pubillat csapja meg az orrom, és a felerősödött érzékszerveim miatt sokkal intenzívebben élem át a pia szagát. Ezen szag mellé még hozzájárul az az erős verejtékezés büdössége, amit még itt lehet érezni. Mindig is gyűlöltem az ilyet, de most az egyszer leküzdöm az undorom és jól fogom magam érezni végre! Beljebb, s beljebb merészkedtem, és egyenest a pult felé vettem az irányt, ahol leginkább lányok voltak. Nem nagyon érdekeltek most a jóféle pincér férfiak, mert most nem azért jöttem, hanem azért, hogy magamba roskadva kicsi jókedvet leljek egy pohár whisky-ben. Pulthoz érve pedig egy ismerős arcot véltem felfedezni, de arra sem méltattam, hogy hozzászóljak. - Egyet a legerősebből! - legyintek a pincérnőnek, majd helyet foglalok, hogy itt fogyasszam. A lábaim fájnak, nem is az az erős fizikai fájdalom volt, hanem a kimerültség. Mostanában rengeteget töltök a farkasalakomban, mivel hiányzik a teljes farkas énem. Már nem ugyanaz vagyok. Hibrid. Félig vámpír, félig vérfarkas. Mikor megkaptam az italom, ráérősen belekortyoltam, majd tekintetem óvatosan átvittem a mellettem ülő személyre, kinek rettentően ismerős az arca, de a nevét nem tudnám megmondani már. Belefeledkeztem szinte a megszállottnak tűnő bámulásomba, és kerestem a neveket. Salvatore, Salvatore... Stefan! Ő az! - Te mit keresel itt? - hunyorítottam, mintha így jobban látnám az arcát, és véletlen kiszaladt a kérdésem a számon, pedig ezt inkább költőinek szántam, és teljesen azt hittem, hogy a fejemben mondtam, halkan. Amikor pedig halál nyugodtan belekortyoltam az italomba újra, még jobban érdekelt mégis miért van itt. - Hé, te! - böktem vállba, hogy figyeljen rám. - Te miért vagy itt? - mutattam körbe, a bárban, pedig az egész városra céloztam. Nem ide valósi, így nem értem miért pont ide jött. Talán érdekli a gyerek? Ki tudja, remélem választ ad a kérdéseimre.
Körbetekintek, s lám, senki olyant sem látok, akibe beletudnék kötni. Inkább most csak azon jár az eszem, hogy az egyedüli dolog ami nem szól vissza, és nem bánt meg, az az ital. Akkora bennem a düh, hogy legszívesebben széttörném a markomban ezt a poharat. Idegesít az, hogy egész életemben egy nyomorult voltam, aki egy kurva után futkosott. Nem nehéz kitalálni, hogy ki is volt ő. Jobban szerettem őt Elenánál is, de aztán rájöttem, hogy rossz ötlet szeretni. Minek az az érzelem? Gyengéknek, és szerencsétleneknek való, nem nekem. Lehúztam azt az egy poharat is, s akármennyire is erős volt, de nem érdekelt, sőt, inkább jeleztem is, hogy kérek még. Türelmesen vártam az én soromat is, majd egy jellegzetes női illat csapja meg az orrom, hajának nőies illata. Elfordítom a tekintetem, majd közben iszogatom az újabb italom, s amikor meglátom ezt az ismerős arcot, azt hittem, ki köpöm a whiskyt. Csak nem a híres Hayley Marshall, aki örömest teszi szét Klausnak minden alakalommal a lábát? - Ó, dehogynem... - mondom aztán ki magamtól, abszolút nem fékezve meg a gondolataimat. Figyelmesen nézem őt, majd egy pillanatra a hajszíne miatt beugrik Katherine kinézete. E gondolatokat követően fent akadnak szemeim, majd nyugodt, kiegyensúlyozott körülmények között iszom meg az utolsó cseppet is a pohár aljából. Aztán mutatóujjamat felemelem, hogy még egyet, ne sajnálják. Aztán böködni kezd. Böködni. Elfordítom felé a tekintetemet nyugodtan, majd leteszem magam mellé az asztalra az üres poharat. - De. - felelem aztán, mintha mindegy is volna. Kérdések követték egymást. Nem is tudom... úgy csinál, mintha ki lennék tiltva a városból. Oda megyek, ahová akarok, azt csinálok amit akarok. Senki sem fog leszabályozni, aki pedig megpróbálja, az a fejét a szomszéd országban találja, követve azt a többi végtagja. - Talán ki vagyok tiltva az őshibrid szánalmas városából? - nevetek fel aztán szánalommal telve, mindezt annak a szerencsétlennek szentelve. Ó, Istenem.. Klaus... Nézem a nőt, majd beugrik rengeteg kérdés, amit feltennék neki. De, hogy miért nem kérdezek tőle egyelőre semmit? Mert nem érdekel. Nem vagyok vele jóban, nem homokoztunk együtt. Igazából csak sajnálom ezt a nőt, hogy Klaus csak "tárgynak" használja. Csak tudnám, ez is miért hagyja magát. Miért ilyenek a nők? Katherinet is az nem dugta meg, aki nem akarta. Talán Hayley nem ilyen. Aztán, ki tudja. Nem azzal vagyok elfoglalva, hogy az ő múltját barangoljam. - És te? - vágom aztán oda félvállról a kérdést.
☇ Megjegyzés: remélem jó <3 ☇ Zene: scream ☇ Szószám: ismeretlen eredetű ☇credit: Shanna
to Stefan
Meglepett, hogy itt van Stefan, de most annyira nem érdekelt már, hogy miért van a városban, mit akar. Lehet az ital és a szomorúság hatására, de inkább az érdekelt, hogy most a családi állapota egyedülálló-e. Ha igen, ezen sürgősen változtatni kell. Elegem van az olyan férfiakból, akik kívülről tök jól néznek ki, a nők olvadnak minden mozdulatuktól, de végül kiderül, hogy belülről alig érnek bármit is egy kapcsolatban. A lábuk között lévő dolog irányítja őket, és nem a szívük, ez pedig nagyon zavar engem. Szerintem nem csak engem, minden elvtársnőmet, akit csak ágyba rángatnak, majd mikor véletlen terhes lesz a nő, akkor megkapja, hogy öljék meg őt is, a babával együtt. Nem! Vége a Klaus és Elijah korszakomnak, nem leszek Elena Gilbert, hogy két testvér itt civódjon értem. Sokkal inkább lennék egy olyan érett férfival, aki elfogadja, hogy van egy gyerekem, és figyel rám. Persze nem mondanám el Stefan-nak, hogy Hope él, mivel muszáj titokban tartanom. Nem baj, majd talán egyszer megtudhatja, ha sikerül amit akarok. - Nem vagy kitiltva, sőt! - hörpintettem fel a maradék italt a poharamból, majd a székemet közelebb húzva az övéhez az arcát pásztáztam a tekintetemmel. A karját kezdtem simogatni finoman, és ezt simán veheti annak, hogy kikezdek vele. Nem csak szexet akarok, hanem azt, hogy végre egy tisztességgel teli férfi felfigyeljen rám, és ne csak játékszerként kezeljen. De közrejátszott a pia is, bevallom. Józanul nem hinném, hogy ilyeneket tettem volna. - Én? Én csak itt vagyok. Gyászolok. Keresem az élet értelmét. - vettem le a kezem róla, majd intettem a pincérnek, hogy még egy pohárral jöhet. Nem sajnáltam a pénzem erre, talán csempész egy kis jókedvet. - Meghívjalak a következő körre? - néztem rá újra felvont szemöldökkel, fejemet unottan megtámasztva a pulton, a következő adagomat lehúzva, s majdan újra kértem még egy kört. - Nem számítottam rád itt, de igazán örülök neked. - mosolyogtam, beleharapva az alsó ajkamban, és akaratlanul a kezem a combjához csempésztem, hogy azt simogassam, cirógassam. Nem tudok sokat erről az emberről, aki előttem ül, de valami más rajta. Emlékszem, hogy sokkal másabb valójában, mint amit most előad nekem. - Rajtad meg mi változott? Csak mert sokkal szexibb vagy, mint máskor, szerintem, és sokkal flegmább is. - állapítottam meg, és próbáltam felnyitni a szemét, hogy valami megváltozott, de meg nem tudnám mondani mi. Talán kikapcsolt, de nem tudom elképzelni miért. Az a ribanc megint megbántotta, vagy mi? - Mi van, már megint nem jöttek össze a dolgok? Meg tudnálak vigasztalni... - simogattam a combját egyre feljebb, az ágyéka tájékán, de még nem olyan helyen, hol az érzékeny pontja lehet. Nem vagyok normális, hogy kikezdek vele, de most ez van. Ilyen az élet. Gondolom neki sem lesz ellenére, hogy egy gyors bári kalandra hívjam, hiszen mindenkinek jó a kis szórakozás, még nekünk is. - Ha persze te is benne vagy. - egy pajkos mosolyt intéztem felé, hogy tudja nem csak simogatást akarok most már, hanem menjünk át tényleges tettlegességre is. Most!
Mire vágyok most legkevésbé? Arra, hogy egy nő közeledjen, arra meg még inkább nem vágyom, hogy egyáltalán hozzám érjen. Nem akarom, hogy még egy ribanc megsértsen, főleg nem Hayley, akire merek fogadni, hogy hatezer alkalommal szétrakta a lábát Klausnak. Láttam a tekintetén, hogy valamin gondolkozik, és bizonyára a pia miatt gondolhatom, mik járhattak a fejében. Amikor meg nyúlkálni kezdett, számolnom kellett magamban, hogy ne törjem ki a nyakát, vagy tépjem ki a szívét. Abszolút nem érdekel a gondjai, nem érdekel, hogy Klaus mikor olyan, mikor ilyen az ágyban. Hagyjon engem az ilyen marhaságokkal békén. Nem érdekel az élete, hiszen nem ő miatt jöttem ide. Sőt! Dühös vagyok mindenre, és ha tehetném, porig égetném ezt az egész épületet is. Nem tudom elviselni azt a gyűlöletet, amit érzek, úgy érzem, hogy megfulladok. Nem válaszolok semmit sem a szavaira. Csöndesen tűrök, és csak az italt figyelem a pohár végében. Nincs kedvem senkivel sem beszélni. Hayley pedig… nem is tudom. Valahogy most elegem van a nőkből. Arrább húzódok, mintha kényelmetlenül ülnék, majd a pultra visszarakom a poharat, jelezvén, hogy ennyi elég volt, nem kérek többet. - Nos… nem enyelegni jöttem ide. – tisztáztam ezt vele, amikor a szemébe néztem, ám semmi rossz szándék sem volt bennem. – Jelenleg amit érzek, az egy óriási nagy nulla, szóval hidegen hagy az, hogy mi van veled, vagy a körülötted élőkkel, oké? – magyaráztam neki, majd visszafordítom a fejemet a pultra unottan. Legszívesebben már most azonnal fognám magam, és elmennék. Akárhová megyek, mindig megtalálnak az ilyen Elena féle ribancok. Hayleyt pedig nem is ismerem, és nem is akarom megismerni. Hagyjon engem békén, menjen, ahová akar, de engem hagyjon békén. Épp elég a bajom, főleg, hogy semennyire sem tudom kontrollálni magamat. A gondolataim tele van gyűlölettel, vérontással, halállal, minden negatív érzelmekkel. Most, ha pedig visszamer bármi olyant szólni, ami nekem nem tetszik, szerintem rádöntöm az egész pultot. Vagy felgyújtom az egészet a francba, már mindent megcsinálnék. Hayleynek az az egy szerencséje, hogy van egy gyereke, vagy halott az a gyerek, nem tudom, de ha nem lett volna szülő, akkor most letépném a fejét. A tekintetem is inkább ördögi, arrogáns, kevésbé jóindulatú. Csak magam elé tekintek, és magam elé vetítek néhány képkockát, például azt, hogy hogyan ég szénné a bátyám, és a többi ribanc hasonmás. Annyira elmélyültem, hogy azt már észre sem vettem, hogy Hayley is itt ül mellettem. Totál el is felejtettem… - Én a gyászolást nem piálással tölteném el. – szólalok aztán fel rá nézve, majd megrázom a fejemet. Ha lenne gyerekem, ami soha nem kéne, és meghalna, biztos isten, hogy nem mennék el a közeli kocsmába iszogatni. De Hayley… mit is várhattam tőle? Abszolút nem is tagadja, hogy milyen is ő valójában.
Minden amit akartam, az az, hogy felejtsek. Természetesen ez sem jött össze, mert Stefan visszautasítása hideg zuhanyként hatott rám, minden hirtelen olyan erős dühbe fordult. Nem éreztem az alkohol mámorító hatását, józan lettem teljesen. Nem tudom mi ütött belém, hogy egyáltalán ilyenhez folyamodtam, hogy egy ilyen emberhez forduljak vigasz gyanánt. - Nos... - fordultam felé megvető pillantással. - én meg nem azért jöttem, hogy egy olyan pöcs kiosszon, mint te. - forgattam a szemem, és leginkább szánalmas volt, nemhogy még megbántott. - Tudod, rohadt vicces. - nevettem fel gúnyosan, és hirtelen váltottam komolyra. - Elbújhatsz a bátyád mellett. Volt barátnőd, jött ő, és hopp. - imitáltam meglepődést. - Stefan Salvatore egyedül maradt. És mivel ilyen vagy, nem is csodálom, hogy minden normális ember kerül téged. - fordultam vissza, és a piakínálatot nézegettem, csupán semmibe akartam venni. Kértem a legdrágábból egyet a pohárba, és nem is szólaltam meg, csak a kezemmel mutogattam. A pincérnő kellő lelkességgel adagolta, pohár után jött még egy. Ez az egyetlen, ami elfeledteti a gondjaimat. - Hogy mondod? - vontam fel a szemöldököm kérdőn, és már rohadtul elegem volt ebből az emberből. - Tudod, úgy gyászolok ahogy akarok. Marhára nem izgat a véleményed. - rá se néztem, nem méltattam ennyire, és nem is fogom. Lehúztam a maradékot, ami az alján lapult, és a poharat elhelyeztem az asztalon. Könyökömet támasztottam a pultnak, és a kezemen pihentettem a fejem, komor arccal elmélkedve, és nem törődve azzal, hogy egy paraszt van mellettem. - Igazad van, nem piálással kellene eltöltenem a gyászom. - fogtam meg a poharat, és felé fordultam a testemmel is, nem csak a fejemmel. - Így, hogy ne tudjak többet kérni... - egy hirtelen mozdulattal vágtam a fejéhez az üvegpoharat, ami fülcsikorgató hanggal szilánkokra tört, és minden szilán Stefan testén és haján landolt. - További szép estét, seggfej. - gúnyosan vigyorogtam rá, majd kész voltam elmenni. Intettem a pincérnek, hogy szeretnék fizetni, mert semmi kedvem nem volt már az ivászathoz. Legszívesebben felgyújtanám a mellettem lévő személyt, aki úgy viselkedik, mint valami primadonna. Remélem más megteszi helyettem, és eltűnik a világból. Miután rendeztem az árakat, gyorsan felálltam a helyemről, és egyenesen a kijárat felé vettem az irányt. Azt hiszem kellő módon elköszöntem a partneremtől, és lehetőleg nem kell vele soha a büdös életben még egyszer találkoznom. Ez az estém is kellően elrontva, de ennél már csak jobb lehet. Megalázott, de a dupláját fogja visszakapni egyszer, az biztos.
Negatív szavak, és érzelmek támadtak. Eleinte nem éreztem a szavak iránt semmit sem, hogy meg kellene bánnom azt, amiket mondtam. Ki vagyok kapcsolva, és nem tudok megbánást érezni, akármennyire is szeretném. Sok minden gyötört régen, de most már csak az gyötör, hogy nem érzek semmit. Egyre inkább haragos leszek, és hirtelen támadok mindenkire, még arra is, aki valójában szeretni szeretett volna… Arcomat ellepték a szilánkok. Néhány helyen belém is álltak, és ez nem esett túl jól. Próbáltam kiszedni magamból, hajamból is eltávolítani a szilánkokat. Ez még inkább felbosszantott, és akármennyire is akartam gyűlöletet érezni, de még az sem ment. Miért nem? Miért történik ez velem? Úgy érzem magamat, mint egy rongybaba, aki csak van, nem érez; nem él, még is emberi formát ölt. Hayley elment. Egyedül maradtam. A szilánkok sem érdekeltek már. Feltekintettem nagy, talán nedves szemekkel már, és nem tudtam, mit tegyek. Utána akartam menni, de úgy éreztem, hogy nem, nem szabad. A zsebemből kiveszek néhány dollárt az italokért, amiket fogyasztottam, és a pultra rakom az összeget. Felállok a korongszékről, és azonnal szedem a lábaimat. Nem tudom miért teszem ezt, de úgy érzem, hogy utána kell mennem. Nem érzek ugyan semmit, de mit tegyek mást? Bolyongok a világban, mint egy elveszett szellem, és nem találom azt,a ki szóba állna velem. Nem vágyom mások figyelmére, de a régi akarok lenni. Sírni tudnék, de nem megy, mert nem érzek semmit sem. A fejemben sorra gyötörnek még így is az emlékek, és nem tudom magamat túltenni mindazokon a dolgokon, hogy tönkretettek. Hogyan tudnám még is ezt eltűntetni a fejemből? Hayley talán tud rá megoldást… Hirtelen a nő előtt teremtem az utcán. A tekintetét fürkésztem, amelyről olyan érzelmeket láttam, mintha meg akarna ölni. Elég közel álltam hozzá, szinte a ruháink is egybeolvadtak. A tekintete még így is gyönyörű, még akkor is annak látom a szívem mélyén, hogy ha nem érzek semmit. Nem tudom, mit mondhatnék, vagy csak miért jöttem utána. Valami furcsa reflex tette ezt velem, és nem mozdulnak a lábaim sem, gyökeret vertek a nő előtt. Szótlanul állok előtte, de megérintem jobb kezemmel az alkarját, és végigsimítok rajt. Puha bőre, a frissen mosott, kényelmes ágynemű selymes érintésére emlékeztet. Aztán… ajkait fürkészem látszólag komfortos tekintetemmel. Nem tudom, miért kívánom annyira, miért vágyom arra, hogy érezzem ajkainak ízét. Mivel minden önbecsülésem a mélybe süllyedt, amikor kikapcsoltam magamat, ezért nem is fékeztem meg magamat. Közelebb hajoltam hirtelen, tenyeremet derekára érintettem, végigsimítva, s azzal magamhoz húztam, és ajkait elsajátítottam. Édesek, és puhák voltak, és még csak pár pillanatra érzem ezt az érzést, de nem is számítok arra, hogy ellök magától, és megöl. Márpedig megtehetné.
Tán édesanyám szeretete a ludas, ami sosem volt, hogy ily foghíjas tudással rendelkezek empátia terén. Valami lelki nyavaja, elmét rágcsáló dögedelem - beteg. Nem álszent módon fogan meg a vélemény, a százasoktól régóta eltérünk mihaszna ikremmel, ennek ellenére mégis ki merem jelenteni; idefenn, minden a helyén van, csak az értékrendem számít extravagánsnak. Az a megannyi hulla, ki porba hullt általunk valahol a tizenkilencedik hely környékén tartózkodik... a komfortos életünk feljebb, nagyjából az ötödiknél s megesik, a kettő szövetkezik. Az irányítás? Aranyozott kis vitrinben lógatja a lábát, méltó helyén. Beszéd közben az előadás módjának figyelésére nagyobb hangsúlyt fektetek, ahogy kitágulnak a pupillái, apró libabőr költözik kreolos bőrére, ahogy nyárfalevélként rezzen össze az ital ízétől, a feszült kéztartás s fogadni mernék lábai sem árulkodnak másról... ám nem gazdagszom egyetértéssel, cseppnyi megértéssel, hiába hagyom végigmondani az érvelését, mivel új látásmóddal szolgálhatna számomra. Nem érzem át. ...hogy csak az enyém legyen s senki másé; pontos ellentéte az általa vázolt, ismeretlen felállásnak, mi szerint egy valakihez akarattal, monogám módon tartozni. Teljesen másból fakad egyik, másik, érthetetlen. Furcsállásom tolja feljebb a jobb szemöldököm, az arcomra írja, mit gondolok. Fene kendőzze el s különben is mi célból? - Mhmh, azt hiszem túl önző vagyok ahhoz, hogy megértsem a mozgatórugódat. - dőlök hátra célzásértékűen széttett kezekkel; nyers önmegadás a téma árnyékában. Asztaltársam tétova szempillarebegtetése és rezignált lélegzetvétele ekkorra csúcsosodik ki, mi időt, türelmet kíván. - Menj csak. - bólintok a sietős távozása előtt, gondolom ő is orrot púderezni rohan. Szorongását nem tudnám be annak, pedig mennyivel egyszerűbb lenne ezzel lerendezni a női elme bonyolultságát - egyértelműség... luxuscikk. Zsebbe csúsztatom a kezeimet a várakozás ideje alatt, tekintetem el-elsiklik egy beandalgó nőstény futójárműveire, de nem tartózkodik sokáig egyhelyben, hamar megunom őket. A percek, pedig lassan telnek az unalom küszöbénél ácsorogva... öt telt el vagy tíz, nem mérvadó, megvan a határ, mi után már a vámpír is szórakozás után kutat. Vagy vacsora után. A portya alatt ismét magamon érzem szemének kereszttüzét, az enyém sarkából pillantom meg. Már-már tökéletes időzítés. Egyszerű préda volna, hmpf, önként ajánlkozó, de mindig ott a kockázat, mint a hétköznapi életben, az együgyű problémák; mi van, ha többet gondol bele annál, ami...? Brr, ennyire nem mozog széles skálán az érzelmi világom, hogy vevő legyek rá. Odafordítom felé a fejemet és egyértelműen őt nézem, végül, ha nem moccan, megteszem én az első lépést irányába. Ott, félúton vagy az asztalnál találkozunk... fesztelenül fordítom derekánál fogva a kijárat irányába. Mellékes járulékként nem vet gáncsot nekem az ő élvezete, míg torkomat a meleg vére édesítené, eggyel kevesebb papírmunkát jelent felfoghatatlan vágyálma. - Egyenlítsük ki a számlát, ha már ilyen bátran színt vallottál. Gyere. - hajolok közelebb, miközben magammal húzom s ha kezdeti aggályai lennének; ugyan, ezek után mi másra lenne szüksége, mint egy erősebb, bátorító mozdulatra? Buksisimi. Más jobban örülne annak az ajándéknak.
Már harmadjára hallom a férfi hangját. Most már rászorulnak ujjaim a kristálymetszésű pohár oldalára. Lehajtom az utolsó kortyot is a bourbonből majd intek a pultosnak, hogy jöhet az ötödik is. Mióta visszatértem Dél-Amerikából nem tudok aludni vagy ha mégis sikerül hát egészen biztos, hogy üvöltve ébredek. Mióta a kölyök a nyakamba szakadt azóta meg nem szerencsés otthoni üvöltözéssel ébreszteni. Sajnálom a szerencsétlent; az apját már fiatalon elvesztette, az anyja meg csupán pár hete lett oda egy vadászat közben. Rohadt vámpírok. Zsigeri gyűlölet jár körbe ahogy rájuk gondolok. Ó, édes kicsi Maria. Annyi szépséges év állt volna még előtted. Remek anya lettél volna, szorgos asszonya valakinek. Apánk sosem ártott volna neked, sőt, a család védelmét is élvezted de mennyit ér a maffia ha vámpírok törnek az emberre? Semmit. - Ugyan cica, ne kéresd már magad. Meglátod jól fogod érezni magad, a barátaimmal mindig gondoskodunk a hölgyek vágyairól, megígérem. - Ennyi, betelik a pohár. Azaz nem mert épp most üres de amíg a pultos újra tölt addig elfordulok a pulttól, leugrom a bárszékről és három könnyű lépéssel a srác és barátai no meg a kisasszony mellett termek. - Azt hiszem a hölgy azt kérte, tűnjetek el. - hangom karcos és öblös. Persze felröhög a barom arcú. - Menj vissza tata, igyál még egy kicsit. Nem bűzlesz eléggé. - Nem szeretem a pimasz fiatalokat. Kezével a fiatal nő tincsei felé nyúl... vagyis nyúlna. Olyan gyors a mozdulat, hogy mire észbe kapok már törik is a csont a srác csuklójában, az meg visít mint egy malac. Remek, legalább a hangja is olyan már mint a külseje. Gyerünk röfi, ideje elhúzni a csíkot a haverjaiddal. - Még egyszer meglátom bármelyikőtöket is ennek a bárnak vagy akármelyik másiknak a közelében, nem csak a kezedet töröm el. - biztosítom lovagiasságom a hölgy előtt mire a srácok szitkozódva, ügyvédért meg minden tökömért kiabálva kihátrálnak a bárból és elfutnak. Megcsóválom a fejem. A nőre nézek. - Jól van? - ő csak bólint, reszketeg mint a nyárfalevél. - Százados! - hallom meg a pultos hangját majd még egyszer ellenőrizve, hogy a kisasszony rendben van-e hagyom magára és lépek vissza a pulthoz, hogy átvegyem az italom. - Bocs Hank. Tudod, hogy nem állhatom az ilyen kis pöcsöket. - Hank csak bólint. Dehogy haragszik. Jó barát. - A vendégem vagy erre a körre. S csak jelzem, hogy a hölgy a túlsó végen már egy ideje figyel téged. - Elhúzom a számat, ahogy a nő felé fordulok. Belekortyolok az aranyló italba és csak egyetlen nevet morgok az orrom alatt. Aztán könnyű léptekkel közelítem meg a nőt, gyorsan de nem sietve. - Nézze. Kegyed igazán elbűvölő és megtisztelő, hogy ennyiszer láthatom de a héten ez a negyedik hely ahol velem egyszerre jelenik meg. Nem hiszek a véletlenekben úgyhogy jobb időt el sem tudnék képzelni arra, hogy elmondja, miért követ.
Kezdőlap
१ - १ Zene
✦ 
|| 