A mutatóujjam lassú, ráérős köröket írt le a poharam peremén, mintha egy örökkévalóságig bírta volna futni a kijelölt pályát. Észre sem vettem a szinte már önkéntelen mozdulatsort, a csukóm magától mozgott, miközben néha elmélyülten figyeltem a barna folyadékot, amelybe bele sem kortyoltam azóta, hogy a pultnál elém tolták. Nem véletlenül voltam ebben a bárban és nem a sors rakott erre a székre, amiért úgy gondolta, ráérős időmben jó nekem bárhol ücsörögni. Amikor beléptem a szerencsére nem lepukkant csehó kinézettel rendelkező helyiségbe, már láttam is az alakját annak a férfinak, akit akár csukott szemmel is észrevettem volna, ha valaki megkér erre: nem első alkalommal futottunk össze és amíg rajtam múlott a dolog, nem is a mai lesz az utolsó alkalom, amikor felé fordítottam a fejemet. Mindössze egy futó pillantást intéztem felé, nem feltűnően, az elmúlt negyed órában az asztalomnál ücsörögve sem engedtem, hogy kikerüljön a látókörömből. Az italt, mint a vizet töltötte magába, az egyik kör kivégzése után megrándult arccal figyeltem, amint felpattant és a tőle nem messze túlságosan nagy arccal megáldott ficsúrokat tervezte leszerelni, akik nem bírtak magukkal és azt hitték, bevágódhatnak az általuk kiszemelt lánynál a cicázással. Rosszul voltam az ilyen idétlen barlanglakóktól, akik nem tudták, hol volt a helyük és még a hangjuk is túl nagy volt ahhoz, hogy kizárhatóak legyenek. Idióták. A legszebb kifejezéssel élve. És bár nem ismertem közelről, pontosan, mélyre menően az intézkedő férfit, tőlem szokatlan módon hirtelen feltámadó tiszteletet éreztem iránta, amiért megvédte a láthatóan magáról gondoskodni nem tudó nőtársamat. Az alkohol látványát sem kívántam, nem akartam rávenni magam arra, hogy belekortyoljak a fárasztó napok után ellazító nedűbe, hiába tűnt volna jó ötletnek a furcsává válás elkerülése érdekében. Egyedül üldögélni egy bárban, anélkül merengőnek tűnni, hogy a tudatgyengítők egyik fajtáját vittem volna a szervezetembe nem volt szokványos, elkaptam a pultos tekintetét, halvány, alig látható mosolyra húzódtak az ajkaim látva, hogy felém tart, akinek nem kellett volna észrevennie. Végül is mindegy volt, mikor ugrik a majom a vízbe, szavait hallva mosolyomba belevegyül a lebukás miatt helyesnek mutatkozó szégyen ellentéte, egyáltalán nem jöttem zavarba. Amint levegőt vett jelezve, hogy befejezte a mondatot én voltam az, aki szólásra nyitotta a száját. - Én sem hiszek a véletlenekben, Mr. Wargas. Nem is szeretném elhitetni Önnel, hogy ennek az áldozata lett. - A velem szemben lévő üres hely felé biccentettem, félig felé fordultam, hogy ne csupán a nyakamat tekergessem, hanem megmutassam, örülnék a maradásának. - A vendégem a következő körre, amennyiben maradt még a megkezdett üvege alján. A szívemre venném, ha a meghívásom miatt többet inna a kelleténél és nem tudná végighallgatni, miért lát negyedjére. - Enyhén megemelt szemöldökkel vizslattam, de képtelen lettem volna megmondani, hogyan fog dönteni. Nem voltam gondolatolvasó.
Nem beszéltem le előre, hogy betérek ma a Rousseau's Bar-ba. Pedig az, hogy felemeljem a telefont legalább egy rövid kis üzenet erejéig, még nekem sem lett volna túlontúl megterhelő. Az viszont Camille számára is egyértelművé vált az elmúlt néhány hétben, hogy én ilyen vagyok. Nem szokásom az, hogy szívbajos legyek, habár nem ártana megtanulnom néhány nagyon alapvető szabályt. Például hogy ne rontsak rá senkire, mikor éppen dolgozik, mert talán nem ér rá azzal foglalkozni, hogy én nyávogok. Igaz, most semmi okom nem volt arra, hogy nyávogjak, sokkalta inkább kedvem támadt beszélgetni... ami haladás fél év nagy csend és "könyörgöm, beszélj hozzám" után. Utáltam ezt. Legbelül végig utáltam, miközben utáltam azokat is, akik megpróbáltak kiszedni belőlem minden információt, hogy mégis miért jutottam erre a sorsra? Vajon miért? Egyesek belebetegszene, ha nem veszik fel őket az egyetemre, mások pedig öngyilkosok lesznek, mert csalódnak a szerelemben. Ez az, amit magamból nem néztem ki, mikor betöltöttem a tizenhetet. Nevettem az ilyen lányokon, az őrületbe kergetett a bőgésük, az önsajnálatuk... és most tulajdonképpen ezzel a kialakult helyzettel önmagam legnagyobb ellensége lettem. Könnyű volt azt mondani, hogy haragszom a világra, de legjobban magamat ostoroztam, amiért ekkora csapdába estem. Felelőtlen voltam. Aztán három hónapja ideköltöztem New Orleansba. Azt három hónap elég komoly rehabilitáció előzte meg, a pszichiáterem még ennyi idő elteltével sem volt hajlandó elfogadni, hogy jól leszek, nem fogok megint nyugtatót beszedni, inni rá meg főleg nem. Ahhoz muszáj volt gyógyszeren élnem, hogy aludni tudjak... vagyis, nagyjából öt hete már nem teszem, valami csoda folytán már nincsenek rémálmaim, és nem félek elaludni. És bármilyen furcsának is tűnt, ezt annak a számlájára írtam, hogy betértem ide és megismerkedtem Camille-lal. Akiről mint kiderült, csak mellékállásban dolgozik a bárban. Talán a sors keze volt, nem tudom. Én nem hittem a sorsban. Igaz, előtte abban sem, hogy létezik megnyugvás tombolás nélkül, és létezik szomorúság könnyek nélkül. Beléptem a bárba, és célegyenesen a pulthoz sétáltam, hogy leüljek oda, és rámosolyogjak Camille-ra. - Meglepetés - sóhajtottam fel, majd egy picit körülnéztem, és láttam, hogy nincsenek sokan. Nem is véletlenül jöttem most, tudtam, hogy mikor nincsen nagy tömeg a bárban, azt még nem tudtam megemészteni teljes mértékben. És nem szerettem, ha bámulnak. Akkor éreztem úgy, hogy valami lebeg a fejem fölött, és azért néznek, mert tudják, hogy mit tettem. Közben megannyiszor próbálták már megértetni velem, hogy egy férfi nem azért bámul, mert tudja, hogy mit tettem magammal. De a férfiakra momentán gondolni sem volt kedvem. - Ugye nem zavarok? - kérdeztem tőle, tőlem egészen meglepő, kedves stílusban.
A mai napon a vendégek elkerülték a helyet, nem volt nagy forgalom. A karnevál már lezajlott, a következő ünnepségre még várni kellett, csak a karácsony lebegett a levegőben, de ezeket a napokat az is megpróbálja a családjával tölteni, aki egyénként hosszú távra bérelt ki egy helyet a kocsmában. Semmi bajom nem volt a munkahelyemmel, főleg nem ezeken a napokon, bár miután Sophie meghalt, egy ideig nem találtam a helyem. Nem csak az egyik főnököm, hanem a barátom is volt, a gumbója azóta is hiányzott mindenkinek, leginkább csak alkoholt szolgáltunk fel az új tulaj érkezése óta. Ez is elég volt ahhoz, hogy jól menjen az üzlet és a fizetésem ne csappanjon meg: a lakbérre és a tandíjra kellett a pénz, emellett a bár tökéletes melegágya volt az emberi problémáknak, amelyekről szinte első kézből értesülhettem. A pszichológiai tanulmányaim tökéletesen összeegyeztethetőek voltak a bárpultos munkámmal, tragédiák, csalódások, fájdalmak teljesedtek ki ezeken a székeken, amiknek ugyan nem örültem, de tanulhattam belőlük, amikor okok is társultak az elmesélésekhez. Hiszen ezen a helyen szinte mindenki pszichológusa voltam, azokat is meghallgattam, akiket nem akartam. Ismerős alak lépett be az ajtón, nem volt nehéz észrevenni. Eleve nem illett neki, fiatal, gyönyörű lány volt, mégis vele is itt találkoztam legelőször és nem utoljára hónapokkal ezelőtt. Az első beszélgetésünk óta többször ült már le a velem szembe és olyan dolgokat tudtam meg róla, amikor nem biztos, hogy nekem kellett volna elmondania. Tipikusan az a személy volt, aki nem érdemelte meg azt, ami történt vele. - Nadi. - Mosolyogva köszöntöttem, miután kitöltöttem az italt a bárpult végében ücsörgő törzsvendégnek. - Nincsenek túl sokan, ez egy laza nap. - Gyorsan végighordoztam a tekintetemet a helyiségen nyugtázva, hogy azok is inkább az italukkal vannak elfoglalva, akik itt tengődtek. - Mi járatban erre? - Kérdeztem teljesen rá figyelve. Más volt, mint legutóbb, mintha kissé megnyugodott volna és az arca is kisimultabbnak tűnt. Ám lehet, csak én szerettem volna ilyennek látni. - Jól nézel ki. - Állapítottam meg. Hátha ennyi elég lesz ahhoz, hogy beszélni kezdjen.
Nem süti le a tekintetét. Nem pirul ki az arca és nem rezzen össze mint a nyárfalevél. A szemembe néz és kellemes meglepetéssel ér, hogy nem próbálja elkendőzni az igazságot. Biccentek és helyet foglalok mellette. Sokra becsülöm az őszinteséget. Ennek jeleként ülök a bárszékre. Intek Hanknek miközben megcsóválom a fejemet. Hank már érkezik is de mielőtt töltene az aranyló italból megállítom. - Csak vizet. - Nem kérdez. Nem emeli meg a szemöldökét. Nem kezd hangos csodálkozásba. Mondtam, jó barát. Poharat cserél és elém tol vagy egy korsó vizet amin viszont hangosan felröhögök. - Kösz! - nyögöm ki két röhögés között majd jó pár kortyot iszok mielőtt még a nő újra italozási szokásaim és épelméjűségemet firtatná a józanság tekintetében. - Hallgatom. - a korsó koppan a pulton. Tekintetem a nőébe fúrom. Nagyon ajánlom, hogy ne apám egyik rohadt embere legyen mert akkor valószínűleg megkérem, hogy távozzon de lehetőleg baromi gyorsan. Rohadtul elfáradtam már abban, hogy megértessem apámmal, nem vágyom vissza Dél-Amerika droggal teli kárteljeibe, hogy számomra nem az az élet... no nem mintha, ez baromi nagy élet volna. Az éjszakai italozások, hogy a whiskey elnyomja az álmokat amik a háborúból kísérnek, hogy anélkül teljen el egy éjszaka, hogy üvöltve verem fel a lakás egyetlen olyan tagját akiből még lehet valaki, akiért érdemes tovább menetelni, jobb lábat a bal után emelni és nem egy sikátorban összeesni holtan. - De had figyelmeztessem. Legyen akármilyen gyönyörű is kegyed, ha apám küldte akkor csak egyetlen üzenetet küldhet neki. Az pedig, hogy ne keressen. Ennyi. - már nem mosolygok. A család... a család addig volt fontos számomra, Dél-Amerika addig jelentett bármit is, amíg Maria élt. A halála óta nem maradt más csak fájdalom és gyűlölet. Na meg apám folytonos kérlelése, hogy térjek vissza mellé és álljak fivérem oldalára, vezessem a családi vállalkozást. Tudom, hogy az öreg haldoklik. Tudom, hogy megszállottan várja visszatértemet. De aki egyszer pap majd katona lett... azt bizony kísértik a démonjai. S ezek a démonok nekem bőven elég küzdelmet jelentenek anélkül is, hogy még a maffia bűneit is a vállamon cipelném. Nem. Elég abból a szarságból. Nem térek vissza és ezt megmondtam neki. Mindegy milyen csinos pofit küld utánam. A válaszom nem fog változni.
Igazából a tények alátámasztották az igazát. Laza nap. Kevesen tértek be, de nem is most volt a csúcsidő, ahogy ezt szokás nevezni náluk. Valószínűleg ha nekem kellett volna beállnom ide egy délutánra, és kiszolgálnom pár embert, a harmadik után fogtam volna magam, és a rendelt italt az illető nyakába borítottam volna, aztán elegánsan kifelé vezetett volna az utam. Nem undorodtam a munkától, de jobban szerettem, ha csend van magam örül... és ha nem szól be az, akivel dolgozom. Nem is tudtam elhinni, hogy Camille ezt így el tudja viselni, az én fejem bizonyára már régóta fájt volna pár idióta legyilkolásának vétke miatt. De ez én voltam. Ő nem véletlenül volt a másik véglet... nyugodtnak tűnt és kiegyensúlyozottnak, de talán csak én akartam őt annak látni. Mellettem általában mindenki nyugodtnak és békésnek tűnt, én pedig rosszabb voltam, mint egy riasztó. De csak ha okom volt rá... többnyire. Nem kerültem el a konfliktusokat, mikor még egészen fiatal voltam, és ma is inkább csak azért hagyom el az ilyen lehetőségeket, mert még... nem éreztem teljes egészében gyógyultnak magamat. Nem kellett rögtön újabb feszültség- és szívfájdalomadag, elég az előzőt lenyelni. Mások valószínűleg ezt is jobban csinálták volna nálam, de nem érdekelt mások véleménye. Két választásuk volt, a hátam mögött mondani vagy a szemembe mondani. Az első alternatívánál megvártam, hogy másodjára is megtegye az illető, a másiknál rögtön betörtem az orrát. - Csak benéztem... unatkoztam - vontam meg a vállamat, majd halványan elmosolyodtam, és felkönyököltem a pultra. - Most... jól is érzem magam - sóhajtottam fel, miközben körülnéztem a pult Camille felőli részén. - Az a méregerős kávé még kapható itt, ugye? - kérdeztem. Elég nehéz éjszaka volt mögöttem, bár nem azért, mert rémálmok gyötörtek volna, inkább mert ezúttal a munkának szenteltem pár órácskát hajnalban, és úgy elszaladt az idő, hogy alvásra már nem jutott. Bár amilyen pechem volt, azóta már lehet, kivonták a a forgalomból azt az isteni koffeint, amit nagyjából csak itt lehetett kapni. Én nem voltam az iszogatós fajta, és ha nem kávét, hát teát vagy gyümölcslevet iszogattam valami eldugott részen, ahol senki nem zavarta meg a gondolataimat. - Veled... mi a helyzet? - kérdeztem aztán halkan. Nem akartam önző lenni, az nem szokásom, még ilyen történések után sem. Ha valamit tudtam Camille-ról, hogy ő nagyjából soha nem unatkozik. Mindig megtalálta a magának való elfoglaltságot.
Örültem, hogy nem csak én láttam úgy, hogy jól van, hanem ő maga is megerősítette a feltételezésemet. Ez a lány tényleg megérdemelte, hogy nyugodt, harmonikus napjai legyenek vagy legalábbis ne kergessék rémálmok és kicsit kellemesebben érezze magát. Nem ismertem régóta, de ennyi idő éppen elég volt ahhoz, hogy ismét rájöjjek, a láthatatlan, emberek felett álló hatalmak azokat szeretik büntetni, akik erre a meghurcoltatásra nem szolgáltak rá. - Persze, hogy van. A főnök nem dobja ki, mindenki ide jön kávét inni, akinek volt egy jó éjszakája New Orleans-ban. – Mosolyogtam továbbra is és egy pillanatra hátat fordítottam Nadi-nak, amíg bekapcsoltam a kávéfőzőt, hogy minél hamarabb elkezdjen lecsepegni a kávé, aminek én még az illatától is megszédültem, pedig rendszeresen vittem be koffeint a szervezetembe. Nekem mégis túlságosan erős volt, csakhogy a másnaposságra kiváló volt és itt nem volt ritka látványosság fejfájástól dülöngélő emberekkel találkozni. - Buli, utazás vagy munka? Bár téged ismerve inkább valamelyik a kettő közül. – Nem tűnt partizós típusnak, főleg, hogy nemrégiben még kimozdulni sem nagyon mozdult ki, de most már ha más nem, ide eljött. Örültem, hogy összefutottunk és azóta is tartjuk a kapcsolatot, hiszen a mostanában kibővült ismeretségi körömnek ő volt az egyik, ha nem az egyetlen normális tagja. Ember volt. Egy vámpírokkal, vérfarkasokkal és különféle hibridekkel való környezetben valóságos felüdülésnek számított a maga emberi problémáival, amelyeket nem lehetett lekicsinyíteni, de legalább nem világuralomról, polgárháborúról és öldöklésről szóltak. - Csak a szokásos, semmi több. – Válaszoltam az arra irányuló kérdésére, hogy vagyok. Az én esetemben igenis meg kellett válogatnom a szavaimat, ha beszélgettem valakivel, aki kívülálló volt és ez mostanában szerencsére már nem is esett nehezemre. Bezzeg az első időkben… visszagondolni is nehéz, milyen réginek tűnnek azok az első napok, amikor bekerültek a természetfeletti körébe. – Munka, alvás, suli, munka. A sorrend nem mindig ugyanez, de általában igen. – Vállat vontam. Végülis a munka számomra kikapcsolódás volt, először csak tandíjkiegészítésként szolgált, aztán a bárból néha gyülekezeti hely lett, ma pedig örültem, ha egy kicsit itt lehettem. Furcsa, ugye? Közben lefőtt a kávé, előhalászva egy bögrét a polcokról kiöntöttem Nadiya extra nagy adagját cukor, tej és édesítő nélkül és elé tettem a poharat. – Vigyáznod kellene, mert a szíved hamar fel fogja mondani a szolgálatot, ha folyton ilyen erős kávéval tömöd magad. És még engem is belekeversz. – Viccelődtem kihúzva magamnak is a széket, amit vészhelyzet esetére tartottunk a pult alatt, de mivel jelenleg senki sem ugrált semmiért, tökéletes volt az idő egy kis beszélgetéshez. – Talán kipróbálhatnád az alvást is néhanapján. Attól sajnos nem lesz jobb, ha folyamatosan kergetsz valamit.
Elértem a célomat, leült mellém. Nem véletlenül ő volt az, akit figyeltem és nem jókedvemből ücsörögtem négy egymást követő este ebben a bárban annak ellenére, hogy akár New Orleans csodáit is felfedezhettem volna az itt töltött idő alatt. A város azért lett az úti célom, mert Wargas itt tartózkodott és ő kellett nekem ahhoz, amit ki akartam deríteni. Nem ismertem, csak szóbeszédből és ő sem ismert, ezért látszott tökéletesnek a fejemben már összerakott találka és az ismeretség kialakítása. Az ismerősöket messzire elkerültem jelenleg. - Köszönöm a bókot, de el kell szomorítsam, a következtetése helytelen. Nem az apja embere vagyok. – Elmosolyodtam a feltételezésem, miszerint valamiféle beépített megfigyelő lettem volna. Végül is az lett volna csodálnivaló, ha nem a legrosszabb eshetőség fordul meg a fejében egy ismeretlen láttán, aki figyelte őt. Bár tipikusan a háborút megjártak paranoiájára utalt az állandó veszélyhelyzet térképezése, az árnyékok látása a napfényes időkben is. Csak nem egy közös pont? Én a csatatér nélkül is hajlamos voltam ilyesfajta viselkedésre. - Százados, nem köntörfalazok, mert van egy olyan érzésem, hogy maga is rosszul tűri a felesleges szavakat, ahogy én is. – Terveztem a lényegre térni, teljes testtel felé fordultam, hangom komolyan csengett és rájöhetett, hogy nem az iránta táplált, külsőről megállapított rokonszenvem miatt üldögéltem a bokszban. – Az apjával ugyan még nem találkoztam és nem is áll szándékomban, de hallottam róla történeteket, ahogy magáról is. Ismertem a húgát, Maria-t. – Rögtön tudtára adtam, honnan voltam biztos abban, hogy kit kell keresnem, ki lesz az én emberem, aki kemény diónak bizonyult már az első szavaiból megítélve is, de nem is arra voltam felkészülve, hogy vigyorogva fog meginvitálni a társaságába. A húga visszahúzódó, kissé különc természetként írta le annak idején, ám most, hogy szemtől-szembe ültünk, jobbnak láttam a dolgok közepébe vágni. - Leginkább a másodállása érdekelne. A vadászat. – A poharam peremével játszottam. Az italomból egyetlen korty sem hiányzott, teljesen józan voltam és egyébként sem hittem, hogy bolondnak titulálna a kijelentésem miatt. Magunk között szólva akik természetfelettivel dolgoznak sokkal inkább megkönnyebbülnek, ha találkoznak egy hozzájuk hasonlóval. – Reméltem segít nekem, mert van valaki, akit távol szeretnék tartani magamtól és történetesen közel sem emberi lény. Folytathatom vagy köszöni szépen és inkább máris továbbáll?
- Jó éjszaka... de régen is volt az már - sóhajtottam fel elmélázva, majd elmosolyodtam. Kevés dolog volt, amit a múltból visszasírtam. Hiányzott az a nagyszájú lány, aki a főiskola évei alatt voltam, és felelősnek tartottam magamat abban, hogy véget akartam vetni a létezésének. Szomorú statisztika, hogy emberek tucatjai élnek a világon, akik egyhangúak, színtelenek... még tudtam, mit mondott rólam az anyám, mielőtt meghalt. Egyéniségnek tartott, mert nem olvadtam be. Nem akartam másokkal egyforma lenni, és a középiskola évei alatt még arra sem voltam hajlandó, hogy ugyanazon színű uniformist viseljek a többiekkel. Voltak gondjaim a beilleszkedéssel, de ez is ebből fakadóan volt. Kevesen voltak nyitottak a másságra, és attól tartottak talán, hogy én csak bajba keverem őket a nagy számmal. De sosem a barátaim ellenére cselekedtem, hanem... már nem tudtam visszaemlékezni a miértekre. Ez olyasmi volt, amiben nincs szükség miértre. Voltam valaki, akit végül képes lettem volna szó szerint feláldozni egy olyan gyengeség miatt, mint a szerelem. Ekkora hibát nem szabadott volna elkövetnem. - Mostanában inkább dolgozom. Már ha nevezhező munkának az, hogy kattintok párat a gépemmel - vigyorodtam el. Tudtam én, hogy néhányan minek titulálják az efféle dolgokat. Csak munkának csúfolták, de amúgy tudták, hogy nem szakadunk bele az ilyesmibe. Tényleg nem. Az egésznek inkább érzelmekhez volt köze, nekem azokból mindig is több volt a kelleténél, nehezen tudtam egy testben tartani őket, és túl szélsőségesek voltak ahhoz, hogy ne csapódjanak le egy-egy helyzetben túlontúl.. túlzóan. Camille-ról viszont klegalább tudtam, hogy értékeli a művészetet. Először akkor találkoztunk, mikor a főtéren egy festői kiállítást vettünk szemügyre mindketten. Én aznap érkeztem ebbe a városba először... róla pedig sütött az, hogy gyakorta csodálja a műalkotásokat. Igaz, azok festmények. Az enyéim fényképek. Van különbség. - Csak a szokásos? Óh - húztam el a számat. Bíztam abban, hogy esetleg beavat valamibe. Elvégre egy lány, ráadásul még ha pincérnő is, soha nem unatkozik. Ő pedig annyira fiatal volt, annyira életerős, biztosan... voltak dolgok, amikbe csak szimplán nem avatott be. Átvettem tőle a bögrét, és mosolyogva kortyoltam bele, a mosoly pedig szavainak volt köszönhető. - Az alvás gyerekeknek való. Bár néha jó az álmodozás... akkor egy olyan világban vagyunk, amit mi alakíthatunk... hiszel abban, hogy az álmok egyszer valóra válnak? - kérdeztem hirtelen, belenézve a szemeibe. Tudta, hogy vannak ilyen értelmes benyögéseim néha napján, de ennek nem volt köze ahhoz, hogy éppen kávét tukmáltam magamba literszámra, és hogy múlt éjjel sem aludtam sokat. - Na jó, nem minden álom, mert személy szerint nincs kedvem egy baltás gyilkoshoz, aki kerget álmomban, de... - Halkan felnevettem, majd megráztam a fejem.
Nem az apám embere. Már most sokkal szimpaitkusabb a hölgy. Biccentek. Helyes, tudomásul vettem. Jöhet elő a farbával, hogy miért követett idáig, miért kellett az előjáték és a titkolózás, főleg ha a hölgy, hozzám hasonlóan is az egyenes beszédet kedveli. No nem mintha túlzottan bántam volna józan jelenlétét ami némi vigasz volt a rémálmok után amik minden éjjel gyötörtek. Biztos személye némiképp nyugalmat hozott az átivott éjszakák alatt. Hamar előkerül az aduász. A húgom. - Ismerte Mariat? - kérdek vissza és azonnal mellbevág húgom neve ahogy legördül ajkaimról. A fájdalom, ez a gyász, ez a kín ez az ami soha nem fog elmúlni. A sajgás a szívemben a neve hallattán. Ártatlan, tiszta, kedves lélek akivel vámpírok végeztek. A fájdalom hamar haragba vált de lenyelem. Helyette kortyolok a vízből és összeszedve gondolataimat ejtem oldalra fejemet. - Honnan ismerte? - kérdezek ismét mert bár tudom, hogy fájdalmas szeretett húgomról hallanom, mégis édes a kín. Akárki ki ismerte, tudja milyen jószívű angyal volt a testvérem. S aki ismerte azt is tudta, hogy fivérei még a széltől is óvták egyetlen szem húgukat. S mikor elragadták tőlünk... akkor mondtam búcsút papi pályafutásomnak és csatlakoztam a sereghez. Ekkor tűnt el belőlem a szent és lépett helyére a katona. A gyilkos. A vadász. Ez van. Mindenkinek megvan a saját szomorú, nyomorúságos története amibe meghempereghet annak érdekében ha kifogást kell keresnie, ha később a saját hányásában ébredne. Önigazolás, ha úgy tetszik. - A vadászat? - emelem meg szemöldököm és a víz ismét a pultra kerül. Érdeklődve mérem végig a velem szemben ülő nőt. Nem, nem a teste érdekel, sokkal inkább amit az elárul de ennek a nőnek a tartása, rezzenéstelen arca, minden nyomot elfedő sminkje csak annyit mond, hogy egy nagyon is okos nővel ülök szemben aki pontosan tudja, hogyan érje el, hogy ne lehessen róla leolvasni semmit sem. - Folytassa. - el sem mosolyodom. Nem kell körtönfalazni. Vadász vagyok és ő tudja. - Mondjon el mindent arról, akit távol akar tartani. Az utolsó részletig mindent. Hol találkoztak, milyen múlt köti össze vele, mit tud róla, miért jelent veszélyt, miféle érzelmek fűzik hozzá... - leugrom a bárszékről. - Ha képes arra, hogy teljesen lecsupaszítsa magát előttem és elmondjon mindent, őszintén, titkok nélkül feltárni minden titkot ami ehhez a nem emberi mocsokhoz fűződik, akkor kövessen. - Bólintok és intve Hanknek rángatom magamra a kabátomat és indulok kifelé a bárból, egyenesen haza, a másfélszobás garzonba aminek hálójában a kölyök alussza keserű álmát, hogy a nappaliban heverő kanapéra vessem magam – lehetőleg a hölgy társaságában.
A francia negyed csak néha került az érdeklődésem középpontjába, egyébként nem erre szoktam venni az irányt egy átdolgozott nap után, viszont a délután érkezett furcsa telefonhívás tett arról, hogy útba ejtsem a címként megadott bárt. A vonal másik végén megszólaló nő felettébb titokzatos volt, már a hangjából is hallani lehetett, hogy nem a szó szoros értelmében vett mézesmázos személyhez volt szerencsém: volt benne valami furcsa határozottság és érezni lehetett, hogy ha az érdeklődéstől mentességet venné észre rajtam, akkor képes lenne elpusztítani egy fél falut. És mivel még a húgomat is belekeverte a dologba, hiszen állítólag egy régi munkatársa a kórházból, ahol ő és a testvérem együtt dolgoztak... persze Lauren szerint ő még találkozni sem találkozott eddig Erin nevű nővel, nemhogy dolgozott volna vele. De azt nem szerettem, ha a családomat bármibe belekeverik legyen szó ártatlan tréfáról vagy komoly ügyről, így mindenféleképpen utána kellett járnom, mit is akarhat tőlem ez az ismeretlen, csupán a nevét megosztó nőszemély. A bár egészen tele volt, néhány szék árválkodott, egyébként mindenkinek megvolt a maga társasága, nem volt nehéz dolog kiszűrni a nőt, aki egyedül ült a pultnál és whiskyt kortyolgatott. Rögtön látszott, hogy tényleg van benne valami, ami kiemeli az átlagos populációból... nem az, hogy a legtöbb nő általában koktéllal vagy likőrrel indítja az estéit, hanem a kisugárzása felettébb erőteljes volt. Kihúztam a mellette lévő széket és rögtön ráemeltem a tekintetemet, az italrendelést meghagytam későbbre, ha lesz miért maradnom. - Erin, ugye? - Kérdeztem rá a számomra nyilvánvalóra. Azt mondta, úgyis meg fogom ismerni. Magabiztos volt és mivel a pultos lánnyal együtt összesen hat nő tartózkodott a bárban, abból négynek megvolt a maga partnere, nem lehetett elhibázni tippelést. - Dane vagyok. Akit felhívott délután telefonon és akinek valószínűleg valami nagyon fontosat akarhat mondani, ha a húgát is belekeverte a történetbe. - A tekintetem megkomolyodott, az arcizmaim egy röpke másodpercre megfeszültek, de csakis a húgom miatti aggódás miatt. Aztán inkább már rá figyeltem.
A legutóbbi húzásom után kissé a háttérbe vonultam. Jobbnak láttam némi időt eltölteni valahol távol, szinte lesétálva a térképről. Egy ideig jó ötletnek tűnt ismét a rejtélyes, idegen nő benyomását kelteni, de ez az élmény sem tartott sokáig. Bár ahogy mondani szokás, minden csoda három napig tart. Nálam még addig sem. Talán túl nagy igényeim voltak, vagy egyszerűen elkényeztettek, de könnyen belefáradtam a játékokba. Egyetlen egyet tudtam mindig élvezni, de egy ideig kímélni akartam a szülőanyám idegeit, nem hiszem, hogy felkészült volna a következő Erin-adagra. Megpróbáltam mértékletes lenni, ha már eddig ez a dolog nem igazán jött össze, de valamiért úgy éreztem, ebben is kudarcra vagyok ítélve. Bárhová mentem, egy tökéletesnek hitt bálvány árnyékában éltem. És ez volt a legnagyobb pofon az élettől. Gyűlöltem az egészet. Mindenki szemében csak egy ostoba pótlék voltam. Utánzat. Még a tulajdon apám is úgy kezelt, mint valami babát, amit pár év alatt olyanná tud nevelni, mint amilyen az anyám volt. Talán túl jól sikerült ez a mestermű a személyemben, hiszen valamiben verhetetlenül hasonlítottam az anyámra. Ugyanakkora vehemenciával hagytam el Cedric-et, mint ő. Új terepen mozogtam, és ehhez hozzápárosult az, hogy új célokat kellett találnom. Szerettem új embereket megismerni, leginkább azért, mert tudtam, hogy ők kicsit sem fognak szeretni engem. Nem igazán érdekelt más emberek utálata, elvégre... nem azért éltem, hogy nekik jobb legyen. Vagy hogy jól érezzék magukat a bőrükben. Belekortyltam a barna bourbonba, miközben egy apró sóhajjal meredtem magam elé. Nem játszadozott türelmetlenség az arcomon, nem érzékeltettem azt, hogy pofára ejtettek. Egyszerűen csak ráértem, és ami azt illeti, ez a játék igencsak érdekesnek bizonyult - már előre is. Amint belépett, megéreztem az illatát. Beszéltem vele telefonon, habár túl sok részletet nem árultam el magamról. Nem voltam tucatáru, belőlem egy volt, nem is tudott volna összekeverni mással. Ennek ellenére nem lettem izgatott, a vérem békésen áramlott tovább, csak a fejem fordítottam némileg jobbra, mikor helyet foglalt mellettem. - Hm, micsoda lényegretörő előadás! - mosolyodtam el a magam sunyi módján, majd egy apró sóhajt hallattam. - Bár a férfiak általában kapva kapnak az alkalmon, hogy egy szép nő társaságában fogyasszanak el egy italt, remélve, hogy tovább is jutnak - mondtam egyszerűen, továbbra sem tüntetve el a mosolyomat, majd csettintettem egyet, hogy a felszolgáló rám figyeljen. - Hozd ugyanazt, mint nekem - adtam le a rendelést, de nem is néztem az illetőre. - Szóval - fordultam felé jobban. - Te egy ritka kivétel vagy - fűztem tovább a gondolatokat. Szándékosan bosszantottam, hogy nem tértem rögvest a lényegre - vele ellentétben. Semmi élvezetes nem lett volna abban a játékban. Kihozták az italokat, bár nem láttam nagy hajlandóságot részéről. Tényleg kivételes. Vagy olyan, mint bármelyik másik. Utálja, ha belekeverik valamibe, és vele rántják az egyetlen szerettét. - Leereszthetsz. Nem lesz baja a húgodnak - forgattam meg a szemem, miután végigmértem az izomkolosszust.
Természetesen rögtön meghallottam az orra alatt motyogott kis mondatát, miszerint régen volt már jó éjszakája. A másodállásban pultos részemet rögtön elkezdte elnyomni az elsődleges szakmám, a pszichológus, aki az emberi énembe is nagyon szívesen belekontárkodott alkalomadtán. Sőt, nem szépítsük, mindig. Bárki bármit mondott nekem szinte automatikusan jött a késztetés arra, hogy aláássak a mondandójának, okokat és miérteket keressek, amelyekre muszáj is volt rákérdeznem, mert úgysem hagyott békén az a bizonyos kisördög azzal az idegesítő villával. Ez volt a legrosszabb abban, hogy az emberek segítésére próbáltam meg feltenni az életemet: nem tudtam normálisan beszélgetni és ha semmi vigasztalót, iránymutatót nem tudtam mondani, akkor rosszul éreztem magam, hiába voltam tisztában azzal, hogy pszichológusként sem az a dolgom, hogy én oldjam meg az emberek bajait és tanácsokat osztogassak nekik. Nadiya pedig a barátom volt, nem a páciensem. Ez tette nehézzé a helyzetet. - A munkád miatt nem alszol vagy más oka van? Vagy pont a munkával próbálod elérni, hogy ne kelljen aludnod? - Jött egy vendég, de miközben kitöltöttem az italát szabadon megkérdezhettem Nadi-tól, hogy mégis mi a baj. Lehet, hogy még ő sem fog tudni válaszolni rá... ahogy őt ismertem, voltak dolgok, amelyekben bizonytalan volt és azokról nem igazán szeretett beszélni. Leraktam a férfi elé a kért italát, aki távozott is a pulttól, így szerencsére ismét ketten maradtunk. Az egy órára eső maximum két vendégből már mindkettő megjelent, úgyhogy az általam, a fejemben létrehozott statisztikai táblázat alapján nem kellett félni az újabb zavaró tényezőtől. - Az alvás az embereknek való, nem a gyerekeknek, Nadi. Anélkül sajnos nem tudunk élni, ezért nem szerencsés, ha megvonod magadtól. - Lekaptam egy csészét a pultról, beleöntöttem az eredetileg neki főzött kávé maradékát és jócskán felöntöttem tejjel, nehogy infarktusgyanúval kelljen kórházba szállítani. - Én hiszek az álmokban. Abban is, hogy valóra válhatnak és abban is, hogy okkal álmodjuk őket. Tudod mit mondanak róluk a hozzám hasonlók? Hogy az agyunk az álmok segítségével dolgozza fel azokat a tartalmakat, amelyekről nem akarunk tudomást venni és ezért elnyomjuk őket. - A pultra könyököltem, miután ismét elfoglaltam a helyemet a széken, amit előzőleg odahúztam magamnak. - Szóval szerinted miért kerget téged az a baltás gyilkos álmodban?
Elég volt egyetlen szót szólnia és rögtön tudtam, hogy nem egy közönséges, hétköznapi nőhöz lesz szerencsém. Vagy balszerencsém, attól függ, honnan nézzük. Azok az emberek, akik bármilyen üzletükbe belekevertek engem, de leginkább a családomat, nálam nem tartoztak a jó vagy éppen a megtűrhető kategóriába. Főleg, hogy megpróbáltam a lehető legtávolabb maradni a természetfeletti világtól és annak viszontagságaitól: éppen ezért nem értettem, mit akar tőlem egy vámpír. Annyira nem voltam kezdő, hogy ne tudjam kiszagolni, mifajta teremtés, főleg, hogy elméletben a mi fajaink egymás ádáz ellenségeid, de... én tényleg nem foglalkoztam ezzel. Az életemet nem az töltötte ki, hogy vérfarkas vagyok. Volt munkám, családom, barátaim, hobbijaim és az, hogy havonta egyszer ki kellett bírnom egy farkas testében egy átok miatt, nem nyomhatott bélyeget a létezésemre. - Nem szimpatikusak azok a nők, akik azt hiszik, hogy a legjobb csali a húgom felemlegetése. - Még mindig piszkált a gondolat, hogy honnan ismerheti a testvéremet, de mivel Ivana megküldte a megnyugtató sms-t, hogy jól van és az is jó lenne, ha ma már nem innék többet, mert valószínűleg képzelődöm, ha azt hiszem baja van, nagyjából leeresztettem. - És ilyenkor a bókok sem mentik a helyzetet. - Én is végighordoztam a tekintetem a nőn. Szó, mi szó, gyönyörű volt, megvolt a maga kisugárzása, de a tekintetében ott játszott valami megnevezhetetlen, ami nem engedett semmi jóra sem gondolni. Látszott rajta, hogy nem ma kezdte a szakmát. - Mit tehetek érted, Erin? - Kérdeztem kényszeredetten, ügyet sem vetve arra, hogy nekem is italt rendelt. Nem ismerkedni jöttem, úgyhogy nem éltem a felkínált alkohollal és nem is folytattam tovább a magázódást sem. Éreztem, hogy nincs értelme gyötörni magam. - Mi olyan fontos, hogy ismeretlenül is azonnal jönnöm kellett? Vagy talán találkoztunk már valahol, csak elfelejtettelek volna? - Pillantottam rá ismét. Egy hozzá hasonló nőt soha nem felejtenék el, de volt már szerencsém a fajtájához, így tudtam, hogy nekik ennek a lehetőségnek csak a felemlegetése is nagy pofon.
Alig láthatóan vontam meg a vállam. Leginkább azért, mert még én sem tudtam teljes egészében a választ arra, amit kérdezett. A munka számomra mindig is többet jelentett, mint másoknak. Én nem tartottam attól, hogy elveszítem az érdeklődésemet, vagy hogy idő előtt befásulok és kiégek. Nekem ez volt az életem, ezt szerettem csinálni... és ahogy láttam visszaköszönni az életművemet azokon a fényképeken, minden egyes alkalommal megbántam, hogy majdnem véget vetettem az egésznek. - Tudod, az élet egy nagy utazás. És azt hiszem, még rengeteg mindent kell megörökítenem ahhoz, hogy elmondhassam, mindent láttam - mondtam, szinte szándékosan kerülve ki a választ. Nem éreztem késztetést arra, hogy aludjak, mert jól éreztem magam nélküle. Vagy lehet, hogy csak a kávé sugallta azt felém, hogy nincs szükségem alvásra, de ha úgy is adódott, hát három-négy óra tökéletesen elegendőnek bizonyult, hogy ismét feltöltődjek. - Ezt láttam ám - jegyeztem meg, mikor feltűnt, hogy a kávém nagy részét inkább a tej tette ki, tekintve, hogy teleöntötte vele a csészét. Na jó, nem bántam annyira, mert éppen arról ecseteltem, hogy mennyire sok minden áll még előttünk, és ha a tiszta feketét öntöm le a torkomon, hát ha nem ma, akkor holnap visz el a mentő szívproblémákkal. - Álmaimban néha még mindig... ugyanoda lyukadok ki - vallottam be aztán csendesen, mikor az ujjaim közé került a csésze, és felsóhajtottam. -Ismét átérzem azt, amit akkor, mikor a kórházban felébredtem. Sokáig a gyógyszerek tettek arról, hogy ne legyenek álmaim, de azzal, hogy le tudtam velük állni, vele együtt visszatértek az álmok is - kortyoltam bele a forró nedűbe, majd elmosolyodtam, és megráztam a fejemet. Halkan felnevettem. - Látszik, hogy minek is tanulsz. Talán ezért szeretek ide betérni, ingyenes tréning - mondtam némi pimaszsággal. Érezte, hogy viccelek, nem ezért voltam itt gyakori vendég, inkább mert örültem, hogy van társaságom. Valaki, aki ha másért nem is, hát azért megért, mert a könyvekben már hallott olyanokról, mint én. - Talán azért kerget, mert még nem zártam le teljes mértékben a múltamat. De nem akarok csak magamról beszélni, tudod, hogy szeretek másra figyelni inkább - tettem aztán hozzá kis sóhajjal. - Szóval... mi a helyzet ezen a természetfeletti lerakodóhelyen? Még mindig megfordulnak itt azok a rosszarcú vámpírok? - kérdeztem körülnézve. Hát, lényegében csak én voltam, meg ő. De mindig is irigyeltem, hogy emberként ilyen bátorsággal áll be ide nap mint nap.
Talán túl hirtelen ötlet volt, hogy a semmiből csak ideköltözzek és itt éljem az életemet, mert a nagyi utolsó szavai is ide vezetnek.. Nem tudom, hogy mit higgyek, sőt.. Kétlem, hogy én boszorkány lennék, ahogyan ő azt állította, mert valljuk be, én csak egy egyszerű orvos vagyok, az pedig semmilyen boszorkánykodással nem jár. De ott volt az a látomás is a barna hajú lányról, aki kocsival elhajtott a tábla mellett, most hogy megnézem pont e tábla mellett haladt el. Olyan furcsa érzés járja át a testem, mintha jártam volna már itt, de egyáltalán nem emlékszem semmi ilyesmire. Szóval az érzéssel nem foglalkozva haladok tovább a kocsimmal a városközpontba. A délutánom gyorsan ment el, hisz kipakoltam mindent a kis bérelt lakásomban, de valljuk be, át nem vagyok a pakolás mestere. Az idő persze mint mondtam gyorsan haladt, de a cuccaim nem akartak a helyükre kerülni. Végül beesteledett és én meguntam a pakolást, majd befejezem máskor, semmi kedvem ehhez. De nem tudom, hogy mit csináljak, nem ismerem ezt a környéket és hirtelen azt se tudom, hol lehetnek a menő helyek. Nem igazán vagyok az a bulizós típus, de most szívesen elmennék egy bárba, hogy lehörpintsek egy-két pohár whiskyt. Gyorsan előkapom a telefonomat és google maps segítségével megkeresem a "szórakozóhelyeket", amiből akad egypár. Találomra kiválasztottam a Rousseau's bart és bepattantam a kocsimmal, majd pár perc múlva megérkeztem. Gyorsan és céltudatosan haladtam a bár felé, számomra itt mindenki idegen és nagyon senkivel sem akarok beszélgetni, csak inni akarok és egy kicsit pihenni. Mikor elérem a pultot lehuppanok egy székre és várom, hogy a csinos pultos megkérdezze mit óhajok. Vannak érdekes férfiak (ez a legszebb szó rájuk), akik erre érdekes válaszokat adnának,d e én nem vagyok olyan, így mosoly terül szét az arcomon. - Egy pohár whiskyt kérek jéggel. - Majd megfordulok és körbenézek, nem is olyan rossz hely, talán nem csak egy-két pohárkára maradok.
Music | Béna kezdés, de lesz ez még jobb majd | Clothes
Úgy hiszem mondhatom, hogy az életem, ami az elmúlt időszakban kissé megingott stabilnak hitt lábain, most újra visszazökkent a biztonságba, legalábbis ami a Hayleyhez fűződő viszonyomat illet, és amiért hálás voltam az összes isteneknek, véláknak, erőknek, és bárminek, ami kirángatta a kapcsolatunkat a reménytelenség mocsarából. Sosem voltam gyenge, tétova vagy döntésképtelen emberként és vámpírként sem, de most mintha minden testi és lelki erőmet megacélozta volna a tény, hogy volt valaki, aki többet jelentett számomra mindennél. Akár a puszta létezésemnél is. Nem minden tekintetben változott persze az élet, ami tekintve az öcsém városfoglaló terveit talán nem megy csodaszámba. Nem, a háború - a színfalak mögött legalábbis - még mindig feldúlta a valaha volt békés város mindennapjait. A boszorkányok, farkasok és vámpírok még mindig sötét terveket szőttek a többi faj, néha pedig egymás ellen is. Mindenki mindenki ellensége volt ebben a vérre és tétre menő küzdelemben, és ha valamikor, hát most hevesen bántam már, hogy engedtem Niklaus rábeszélésének, és magam is itt ragadtam New Orleansban ahelyett, hogy visszapolitizáltam volna az öcsémet Mystic Fallsba. Noha a városban erőteljesen úgy hangoztatta mindenki, hogy valójában Niklaus az, aki a város irányítására tör, azzal a ténnyel, hogy semmit nem tettem ennek megakadályozására, magam is passzív részesévé váltam ennek a felbolydulásnak. Nem lepődöm meg rajta, ha akár csoportokban, akár szólóban, de belebotlottam néha mind a farkasok, mind a boszorkányok olyan képviselőibe, akik a maguk módján kifejtették, hogy a meghunyászkodás látszólagos hamuja alatt izzik a békétlenség parazsa. És a néhány nappal ezelőtti meglepetésszerű támadás, ami ellenem irányult a belvárosban valószínűleg egy ugyanilyen erődemonstráció része volt. Egy olyan demonstrációé, ami több okból kifolyólag is, de azóta sem hagyott nyugodni. Belépek a bárba, némileg ismeretlen a hely. A vérszívók törzshelye általában máshol van, a boszorkányok nem alacsonyodnak le a közénk, a farkasok meg nemes egyszerűséggel ki vannak tiltva a város szórakozóhelyeiről, és tétlen száműzetésre vannak kárhoztatva Marcel által a mocsárban. Most is csupán alig néhány vámpír lézeng itt, elvegyülve az emberek között. Pontosan tudják, ki a belépő, látom megakadt mozdulatukon, hogy ittlétem a meglepetés erejével szolgál számukra, és látom arcukon elömleni a tagadhatatlan megkönnyebbülést mikor konstatálják, hogy személy szerint egyikük sem tartozik a célpontjaim közé. Nem... most valaki mást keresek. Csupán egyetlen apró nyomot, amin elindulhatok. És ki lehet erre jobb alany, mint egy bér csaposa? Ő az információforrás, már munkájából adódóan is. Az emberek egy-két sör vagy ital közepette szeretik kiönteni a lelküket, és akik a kelleténél jobban a pohár fenekére néznek, néha közlékenyebbek a kelleténél. Lassan, zsebre dugott kézzel sétálok el a bárpultig, aztán egyik kezemet előhúzva ital után intek. Ujjamon megcsillan a gyűrűm a lámpák fényében, és azon kapom magam, hogy a közelemben két méteres sugarú körben megritkul a tömet. Akik felismernek mind úgy gondolják, jobb kissé távolabb. Hogy az Ősinek kijáró tiszteletnek, vagy épp a családunk nem mindig pozitív kicsengésű hírnevének köszönhetem-e ezt, nem tudom, de per pillanat nem is érdekel. Egyetlen férfi marad a mellettem lévő bárpulton. Tekintetem felé fordul, és a "vámpírradar" működésbe lép. Érzem minden porcikámban farkas mivoltát, és bárhogy is kutatok emlékeim közt, nem ismerős az arca. Ezek szerint nem a Félholdasokhoz tartozik. Némi szerencsével köze van a klánhoz, amelynek tagjai közül a támadóm kikerült, vagy épp tud információval szolgálni számomra. Talán jobb is, ha vele próbálkozom. - Egy magadfajtának magányosan inni egy ilyen bárban, az ellenség gyűrűjében meglehetősen bátor dolog. Vagy épp botor, ha úgy nézzük - fürkészem a polcokon sorakozó italokat immár, és egy ideig pillantásra sem méltatom a férfit, mégis érezheti, hogy minden szavamat neki címzem. - Bárhogy is, a merészséged elismerésre érdemes - fordítom aztán végül felé a fejem, és halványan elmosolyodom. - Úgy gondolom a bemutatkozás felesleges rítusát nyugodtan elkerülhetem.
Tudjátok nem épp egy ilyen barátkozásra vártam volna. Nem is tudom, hogy mit mondjak. Az egész nap olyan átlagos volt, de most ez a férfi.. Eléggé érdekesen kezdett el velem beszélgetni. Abban reménykedem, hogy egy olyan átlagos nap lesz, mint amilyennek képzeltem. Egész nap pakoltam, igaz semmit sem haladtam, de nem is baj, majd eljöttem ide iszogatni, kicsit lazítani. Azt hittem valaki elkezd velem beszélgetni és szerezhetek egy új barátot itt, aki majd megmutatja nekem a várost másnap, esetleg még ellátna pár jó tanáccsal, tudjátok ilyenekkel pl.: háromsaroknyira van egy nagy bevásárló központ vagy esetleg itt adják a legjobb piát, de a legjobb az édes vörös boruk. De ehelyett most egy konfliktus van kialakulóban. Nem szeretek veszekedni, főleg olyankor nem, ha részeg emberek kötnek belém. Szerintem most is ez lehet a helyzet, de a szavai olyan furcsák. Mintha nem is ebből a századból származnának. De hogy ellenség gyűrűje?! Még csak ismerőseim sincsenek itt, nemhogy ellenségeim.. Biztosra veszem, hogy rengeteget ivott és inkább eleinte úgy gondolom, hogy nem is hozzám beszél. Majd leesik a tantusz és rájövök, hogy ezt a mondatot nekem szánta, de nem tudom értelmezni... nekem nincsenek ellenségeim és még csak őt sem ismerem. - Elnézést, de nem tudom, hogy miről beszél. Ma költöztem ide Chicagiból, nem ismerek itt senkit. Kétlem, hogy ellenségeim lennének itt. - ha az ember udvarias és tisztességes stílusban beszél, az inkább a magasabb intelligenciát mutatja. Természetesen normális stílusban beszélek vele, erre tanított a nagyi és mindig is így fogok viselkedni. Bár meglep a viselkedése, hogy úgy beszél hozzám, hogy pillantásra sem méltat. - Szerintem összetéveszt valakivel. - már nem tudok mit kitalálni, láthatja az arcomon, hogy őszintén nem értem ezt a helyzetet. Ez is olyan tipikus fura dolog lenne, ha az ember elköltözik? Egyből belekötnek az emberbe? Eddig csak Chicagóban éltem, de ott nem történt sosem ilyen.. ez olyan egyedi eset. Ahogy megpillantom az urat, egyfajta eleganciát sugároz, amiből arra következtetek, hogy magas rangú tisztséget tölt be valahol. Esetleg ő a polgármester vagy egy itteni cég vezetője, vagy.. ami még rosszabb, az itteni kórházban dolgozik. Nem jó kezdet, ha már ennyire nem csíp az elején a felettesem. aztán mikor közli velem, hogy a bemutatkozást elkerülhetjük, csak felvonom a kezem és bizonytalanul kinyújtom felé a kezem. - Elnézést, de fogalmam sincs arról, hogy ki lehet ön. Én Keith Marshall-Shay vagyok, örvendek a találkozásnak, Mr. ..?- igen, teljesen őszinte vagyok, fogalmam sincs róla, hogy ki lehet ő. De szerintem tapsot érdemlek, hogy ilyen helyzetben is ennyire nyugodt és hidegvérű maradtam. Várom a bemutatkozását, miközben megérkezik az italom, de most cseppet sem érdekel, csakis az idegenre koncentrálok és szerintem a zavarodottságom kiütközött az arcomra.
Ha egyszer a véletlen, vagy épp a sors játszani kezd veled, készülj el rá: fordulat fordulat után ér. Ha a sors felnyitja kapuját, ontja a meglepetéseket. Ha rést ütött, az események egymás után törnek be rajta, egymást érik a meglepetések, és jelenleg nem tudok nem fejcsóválva csodálkozni azon, milyen fordulatot vesznek alig egy perc lefolyása alatt a történések. A férfi szavainak hallatán immár teljes testemmel szembe fordulok vele, és szemöldökömet felhúzva fürkészem az arcát. Igyekszem leolvasni róla a ravaszság, vagy csel bármily jelét, amit már olyan jól ismerek akár Niklaus apró gesztusaiból is, de most csakugyan látom, hogy reakciói mögött csakugyan nincs hátsó, mögöttes szándék. Értetlenségről árulkodik minden pillantása, arcára kiül a teljes döbbenet, és úgy bámul rám, mint... nos, ne szépítsük, mint az a bizonyos mondásbeli borjú az új kapura. Engem viszont ezer év létezése már megedzett abban, hogy ne csak szavakkal vagy tettekkel, hanem akár puszta gondolatokkal is képes legyek gyors reagálásra. Óhatatlanul is megállapítom magamban, hogy ha fogalma nincs róla, ki vagyok én, vagy épp kik veszik körül a bárban, akkor alighanem arról a tényről sincs, miféle gének lappanganak benne, és miféle teremtmény ő. Ezek szerint emberrel beszélek, olyannal, aki elkerülte mindeddig a balsors azon csapását, hogy kiváltsa a vérfarkas átkot. Ezen tényt alátámasztja az is, hogy ellenkező esetben neki már ugyanúgy éreznie kéne minden sejtjében, ki vagy mi vagyok én, ahogy én megérzem őt, és ahogy a szaglásom megsúgja, a létezés mily teremtményével is állok szemben. Ha pedig igazat mond, és csakugyan idegen, akkor gratulálnom kell ahhoz, mely város kiválasztására esett az úticélja. Sarkalatosan megfogalmazva: ez az idegen beleült a darázsfészek kellős közepébe úgy, hogy fogalma sincs erről, és arról sem, hogy a csípések a kelleténél fájdalmasabbak is lehetnek. Apró, elnéző kis mosollyal elfordulok tőle, és újfent szemrevételezem az italválasztékot. Úgy hiszem nem csak nekem, neki is szüksége lesz rá. - Nem szokásom tévedni. Most sem történt meg, csupán olyan információk birtokában vagyok, amiknek a létezéséről te jelenleg még nem tudsz - válaszolom. - Nem tisztem, hogy felvilágosítsalak ezekről, és kibillentsem sarkából a jól felépített világodat, így hát csupán egy tanáccsal szolgálhatok, és fogd ezt fel úgy, hogy a saját, jól megszabott érdekedben mondom. Keress másik várost, ahol élhetsz. A béke és a nyugalom mostanában elkerüli ezt a vidéket - teszem hozzá, és már épp hátat fordítanék, mikor elhangzik a neve, ettől pedig lépteim megtorpannak, mintha a padlóhoz ragasztották volna a lábamat. Marshall-Shay? A második név egyáltalán nem ismerős, ez első viszont annál inkább. Egy valakit ismerek, aki ezzel a névvel él. Egy számomra nagyon fontos, és kedves valakit. És lehet futó véletlen, ha két ember ugyanazon névvel rója útját a világban, de a körülmények összejátszása folytán kétlem, hogy mind a név, mind a benne rejlő gének csupán a képzelet, vagy az előreláthatatlan részei lennének. Lassan visszafordulok felé, és most először veszem szemügyre úgy igazán. Összehúzott szemekkel fürkészem vonásait, és halványan felsejlik előttem, hogy mutat hasonlóságot Hayleyvel. Csak míg utóbbiban a nőiesség és báj öltött testet, az előttem ülő alakban a vonások markánssága a férfiasság rovására megy. Figyelmen kívül hagyom felém nyújtott kezét, és a pultos felé intek. - Szükségünk lesz egy külön, elszeparált asztalra, és egy üveg italra. Úgy hiszem egy Cabernet Sauvignon megteszi - teszek pénzt a pultra, aztán újra - ezúttal már a nevét is tudom - Keith felé fordulok. - Az előbbi ajánlatomat, miszerint saját érdekedben távozz minél hamarabb a városból ezúttal kiegészíteném. Hidd el, jobb ha velem tartasz - intek a közben felszabadított sarokasztal irányába - mert ha meghallgatsz, a te javadat szolgálja. Egyelőre mindössze élek ezen javaslattal, és ajánlom, hallgass rá. Nyilván te sem akarod, hogy némileg erőszakosabb eszközökhöz kelljen folyamodnom - mosolygok rá kedvesen, és felvillan agyamban, hogy az események gyors fordulatot vettek. Információt reméltem tőle, és most én szolgálok neki információval. Méghozzá olyanokkal, aminek hallatán mély elismeréssel fogok adózni neki, hogy nem rohan ki azonnal a világból.
Alig észrevehetően vontam egyet a vállaimon. - Ó, mindig lenyűgözött ez a kötelék a testvérek között. -sóhajtottam fel elmélázva, mintha azon tűnődtem volna, nekem milyen sorsom lett volna, ha nekem is megadatik egy testvér. Esetleg több. Aztán rájöttem, hogy túl önző voltam gyerekként is ahhoz, hogy másnak figyelmet engedjek. Mindet igényeltem, főleg azok után, hogy iszonytatosan keveset kaptam az apámtól. Az anyámról nem is beszélve, aki még annyira se volt rám kíváncsi, hogy néha felém dobjon egy levelecskét. Nem esett túl jól, de ezen már régen túlléptem... bizonyos mértékig. Azon, hogy nem volt anyám, már régen nem kattogtam. Azon, hogy elhagyott, már annál inkább. A kettő között volt némi különbség.- De nekem sajnos sosem volt, szóval nem tudom azt mondani, hogy átérzem az érzést, mikor fenyegetik a húgit. - biggyesztettem le az ajkaimat. Kicsit sem bántam, hogy fenyegetőztem, bár némileg sejthette azt, hogy hiába fiatalabb a kislány, nem egy könnyű eset. Az italról már így is, úgy is lemondtam, már ami a meghívást illeti. Nem szorultam férfiak bókjára, ahogyan tudtam, hogy ők is megvannak nélküle. Egy-két kivétellel, dehát a hiúság és a büszkeség... néha kéz a kézben járt. Le sem tagadhatták, hogy mennyire imádják a hízelgést. A bókokat. Néha jobban rá voltak szorulva a bókokra, mint mi, nők. Ebben a világban élünk. A férfiaknak több megerősítésre van szükségük, mint nekünk. Gyomorforgató. - Háááát... - sóhajottam fel eltűnődve. - Vérfarkasra van szükségem. Nem vagyok túl jóban a fajtádbéliekkel, mert... hogy is mondjam? A múltam során elég sokszor kihúztam a gyufát bizonyos falkáknál. - húztam el a számat. Nem voltam én erre olyan büszke, hisz ez eredményezte ezt a mostani helyzetet. Rá voltam szorulva, hogy segítséget kapjak.- Ezer évem volt arra, hogy mindenki orra alá borsot törjek. - rántottam meg a vállamat.
Nem is tudom, hogy miért is jöttem ide, itt csak.. olyan furcsa emberek élnek, akik mondjuk Chicagóban kisebb számban fordulnak elő, itt bezzeg hemzsegnek az utcákon. Már kétszer is meggondolom, hogy akarok e egyáltalán a kórházban dolgozni, ha itt ilyen népség vesz körül, akkor ott sem várhat sokkal jobb. De most lazítani jöttem és kikapcsolódni egy hosszú és fárasztó nap után. Teljes mértékben kiérdemeltem az italomat és biztos vagyok benne, hogy egy-két pohár majd segít nekem egy kicsit relaxálni. De nem élvezhetem sokáig az italomat, hisz egy idegen pasas elkezd ott nekem magyarázni teljesen értelmetlen dologról, vannak ilyen furcsa szerzetek. Lehet, hogy az ufokról akar velem beszélni,m esetleg bevezet az itteni gazdagok életébe és mesél az egyik ellenségéről, sose lehet tudni ezeknél, hogy mit fognak mondani. Majd mikor kijelenti, hogy információknak van a birtokában, amik nekem nincsenek, akkor elmosolyodom. Sokaknál van így, én sem tudhatok mindent, sőt. Nem is tudok olyan sokat, nem vagyok én valami tudós, csak egy egyszerű orvos vagyok és semmi több. - Értem. - csak ennyi mondok, nem is tudhatom, hogy mit akar elmondani. Remélem, hogy nem zakkant és nem fog valami egetverő baromságot itt elkezdeni regélni. Ahhoz képest, hogy az előbb még értelmesnek néztem, nem tudom, hogy juthattam el idáig.. na de nem szabad ennyire ítélkező lenni, meg kell hallgatni szépen, úgysincs már társaságom. - Hát köszönöm szépen a… figyelmeztetést, de megbirkózóm a várossal. - legalábbis remélem, hogy sikerül. Nem tudom, hogy miért akar elküldeni innen, hisz még csak most érkeztem, nem akarok ilyen hamar elmenni innen. Van valami itt, lehet hogy egy rokonom él itt, tudnom kell, hogy igaz lehet e gyanúm.. ki kell derítenem. Természetesen én bemutatkozom neki, amit ő elfelejt.. Sőt még a kezemet sem fogadta el, ezt nálunk bunkóságnak nevezik, azért.. Ennél azért lehetett volna kicsit kedvesebb is. Azonban teljesen megváltozott, amint meghallotta a nevemet. Látom, hogy engem bámul, mintha valakivel össze akarna mérni, talán ismer valakit, aki esetleg.. nem az lehetetlen, nem hiszem hogy tudna bármi olyat mondani nekem, amire nekem szükségem lehetne. De azért meghallgatom, lehet hogy csak egyik pillanatról a másikra bekattan, aztán addig veri a pultba a fejem, míg meg nem halok.. Csendben végighallgatom, amint a pultossal közli az igényeit és én gondolkodom, hogy mikor lenne az alkalmas időpont, hogy meglépjek, azonban az a baj, hogy érdekel, mit akar mondani nekem. Azt már tudom előre, hogy nem szimpatikus egyelőre, ki tudja hogy mit hoz a jövő. Talán megtörik a jég és végre bemutatkozik. Végre egyenlő félként fog rám tekinteni és nem azt sugallja majd a viselkedése, hogy mellette egy senki vagyok. - Rendben. - úgy érzem ez a nap átcsapott a rövid és tömör válaszokba, de hát mit mondhatnék? Inkább csendesen követem az asztalhoz és leülök a vele szembeülő asztalhoz, előveszem a telefonom, lenémítom és az asztalra helyezem. - Te vagy Elijah Mikaelson.. téged láttalak azzal a barna hajú lánnyal beszélgetni.. - igen, szerencsére bevillan egy kép az egyik látomásomból, pontosan azt láttam, amit elmondtam, csak nem tudom hogy nekem mi közöm lehet ahhoz a lányhoz… Előre érzem, hogy ez érdekes beszélgetés lesz és lehet nem vagyok kíváncsi a mondandójára, mert még nem állok készen rá..
Meglehetősen érdekes a szituáció, és a maga módján mulattat is. Bár még mindig nem felejtem el, hogy valójában miért jöttem ide, úgy döntök némi tanakodás után, hogy elnapolom a problémát. Ami fontosabb, most ez a férfi. És nem önmaga miatt... Ha nem mondta volna a nevét, most alighanem egy pillanatig sem érdekelne, hogy miféle zűrbe keverné magát, illetőleg hogy egy vámpírokkal zsúfolt bárban túléli-e az éjszakát. De a Marshall név többet nyomott a latba, mint ahogy ő maga képzelné, és mindezt úgy, hogy neki még csak fogalma sem volt róla, mi folyik a háta mögött. Rövid hezitálás után követni kezd az asztal felé, és finoman, de határozottan kormányzom a kiszemelt helyre, már csak azon okból kifolyólag is, hogy láttam az előbb a pillantását. Nem csak teljes mértékben elmebetegnek néz, akitől tartani kell, de tökéletesen tisztában vagyok azzal is, hogy fontolgatja a lelépést. Ez pedig meglehetősen ostoba dolog lenne a részéről. Úgy hiszem, ő legalább olyannyira válaszokért van itt, mint én, és szolgálhatok számára néhány kellőképpen sokkoló információval. A kiürített asztalhoz érve lenyomom vállánál fogva az egyik székbe, majd helyet foglalok vele szemben. Látom arcán a teljes megadást, hogy beletörődött, hogy egy őrült társaságában kell eltöltenie némi időt, aztán megrázkódik egy pillanatra, és valami különös felismerés ül ki a tekintetében. - Nos, mint az előbb is jeleztem volt, feleslegesnek tartom a bemutatkozást. Kevesen vannak, akik nem ismernek fel, és teszek róla, hogy még kevesebben legyenek, ha nem adják meg nekem a tiszteletet, ami egy Elsőnek kijár - hallgatok el aztán, mert megérkezik a bor, és némi ízlelés után biccentek, hogy tölthetnek. Közben nem kell sok logika, hogy rájöjjek, ki az a barna hajú lány, akivel látott... álmában? Látomásában? Személyesen? Erre nem tudom a választ. - Cabernet Sauvignon - emelem meg aztán a poharamat, és elgyönykörödöm a bor mélyvörösben játszó színén. - Az illata fűszeres, ízében pedig keveredik a szőlő, és a cseresznye. Az elegancia borának is hívják. 12 év az érlelési ideje, persze jobb helyeken - kortyolok aprót. - Bármennyire is fájdalmas, számodra nem tudok mérni ennyi időt. Tisztában vagyok vele, hogy amit most hallasz majd tőlem, meglehetősen hihetetlen lesz a maga módján, de ha ebben a városban vagy, inkább légy tisztában az igazsággal, és élj óvatosan, mintsem homokba dugd a fejed, és holnap halott légy - támasztom két kezem az asztalra, és úgy nézek bele az értetlenkedő szempárba. - Tényleg fogalmad sincs róla, mi vagy valójában, és miféle örökséggel bírsz életedben? Senki nem volt, aki felvilágosítson róla, miért ez a sok furcsaság benned, és körülötted? Van egy mondás, barátom. A tudás hatalom. A győzelem, vagy épp élet és halál néha csak ennyin múlik - emelem meg újra a poharamat, miközben ő úgy ül velem szemben, mint aki kővé vált.
Fura ez az egész, fura ez a hely és minden olyan.. abnormális. Nem is tudom, hogy mit hittem, amikor ideköltöztem. Mindenhol vannak fura emberek és helyzetek, csak az az egésznek a hibája, hogy nem Chicagóban vagyok, az ottani dolgokat már megszoktam, de itt most minden új. Ez a férfi is teljesen fura, azt sem tudom, hogy mit kezdjek az egésszel, azt hittem hogy kedvesebb lesz.. Persze nem tudom mit vártam, nem ismerem őt és semmit sem ismerek itt. Természetesen én próbálok kedves lenni és udvarias, ami róla annyira nem mondható el. Van egyfajta kisugárzása, mely számomra éppoly szimpatikus, mint amilyen irritáló. Szóval mondjuk azt lehet mondani, hogy semleges számomra, egyelőre nem tett semmi olyat, amitől ne tudnék eltekinteni. - Ahogy gondolod. - csak ennyit tudok mondani erre, egyre jobban kezd unszimpatikus lenni, nem tetszik a stílusa, meg.. nem is értem, hogy miért gondolja azt magáról, hogy feljebbvaló, mint én. Majd természetesen felismerem a látomásaimból, de hogy mit jelenthet az, hogy ő egy első vagy mi fene, na azt nem tudom. De hamarosan megérkezik az ital, amit kért, én pedig csak csendben figyelek. Csak hallgatom, amit mond és csendben vagyok, amikor pedig magyarázza nekem a bort, vagy már nem is tudom miről beszél, akkor.. Az biztos, hogy sokat tud és intelligens ember -esetleg szimplán egy gazdag alkesz-. - Ne haragudjon, de semmit sem értek.. - vonom fel a szemöldököm és nézek rá értetlenül, elkezdett így zagyválni.. hát talán tényleg van abban valami, hogy nem komplett, de mégis figyelek rá, hátha megtudok valamit olyat, amire szükségem van. - Tényleg nem tudom.. - egyre jobban kezd érdekelni, hogy mit akar mondani, de hogy mi vagyok én, Gondolom, ha azt mondanám, hogy egy átlag ember, akkor minden bizonnyal kiröhögne. Szóval épp itt az ideje, hogy végre kimondja, amit akar. A bor most nem izgat, még csak meg se akarom kóstolni, nem italra, hanem információra van szükségem.
Fogalmam sem volt, hová tegyem ezt a nőt. Biztosan nem találkoztam még vele, ha mégis összefutottunk volna, azt már felemlegette volna. Nem beszélve arról, hogy az elmúlt időszakban nem sok időm és lehetőségem adódott ismerkedni, csupán egyszer tettem ki a városból a lábam és az ügyeletek után általában hazafelé szoktam tartani, nem a környező kocsmákban töltöm az időt. Arról viszont még mindig nem volt elképzelésem, hogy mit akarhat tőlem, de már az elején kihúzta nálam a gyufát a húgom belekeverésével… nem mintha a nőre nézve az jutna eszembe, hogy neki bármi is szent lenne, a szavaiból is azt következtettem ki, hogy teljesen mindegy, mit kell megtennie a céljainak elérése érdekében, ő nem fog félni mocskos eszközökhöz nyúlni. Úgyhogy talán még össze is kellett volna tennem a két kezemet, hogy megragadt a fenyegetőzés szintjén és nem kezdett el jó előre népirtásba bonyolódni. - Szóval nincs testvére? Ezek után nekem kellene elnézést kérnem, hogy meggyanúsítottam azzal, hogy megérti, milyen érzés, ha valaki a húgát használja fel csaliként. – Szólaltam meg szarkasztikusan. Örültem volna, ha minél előbb kiböki, miért is vagyok itt, ám ha a jókedve és a pusztítási-fenyegetési tendenciáinak visszafogása azon múlik, hogy pár percig mellette ücsörgök-e vagy sem, akkor beáldoztam az esti szabadidőm bizonyos százalékát. Nem volt arra szükségem, hogy egy dühös, tervei kivitelezésében csalódott vámpír járjon a nyakamra. Pontosan az ilyen dolgok miatt nem folytam bele a természetfelettiek ügyeibe. - Vérfarkasra? Biztosan találna ebben a városban mást is, akit sokkal könnyebben bele tudna rángatni abba, amihez szüksége van egy vérfarkasra, de én sajnos nem hiszem, hogy kompetens lennék. – Vallottam be neki őszintén. Nem mentegetőzni akartam, egyszerűen csak burkoltan közöltem a tényt, hogy talán egy baleset miatt kiváltottam az átkot, amiről egészen addig nem is tudtam, de az, hogy én bármit tegyek csak azért, mert vérfarkas voltam… azt elképzelhetetlennek tartottam. Az a havi egyetlen éjszaka bőven elég volt, ami emlékeztetett arra, hogy mi történt és mivel kell élnem életem végéig. – Nem hiszem, hogy annyira magára haragította a falkákat, hogy egyetlen farkast se találjon. A mocsáriak egy kis segítségért a fél kezüket odaadnák és vannak itt más szélsőségesek is, úgyhogy ha ennyit szeretett volna, akkor annyit tudok felajánlani, hogy meghívom egy italra, aztán elköszönök.
Továbbra is úgy ül ott, mint aki kővé dermedt, pedig nem is én vagyok a mitológiai Medúza, és nem ölök pillantással. Mivel szemmel láthatóan nem nagyon akarózik neki mozdulni, teletöltöm az ő poharát is, és elé tolom. Tisztában vagyok vele, hogy ha végzek a mondandómmal, jól fog neki esni az ital, még akkor is, ha vétek lesz ezt a bort úgy lehúzni, egy hajtásra, ahogy ő valószínűleg majd le fogja. - A nevemet már tudod - kezdek bele a történetbe kényelmesen hátradőlve a széken. - De a többi igazságot rólam, a fajtámról, és más fajokról még nem. Több mint ezer éves vagyok, barátom. Halhatatlan, már persze a magunk módján. Kevés fegyver van, ami végezhet velünk, és nyilván megbocsátod, ha ezt a keveset illetően nem osztom meg veled a tudást - fut mosoly az arcomra. - Nem vagyok emberi lény. Mint a kérlelhetetlen kaszás, járom ezer éve a világ útjait, és vérrel táplálkozom, hogy én magam életben maradjak. Nem vagyok halandó, hanem halhatatlan és elkárhozott, mint a pokolra vetett démonok. Romolhatatlan húsból gyúrt lélek vagyok. Vámpír vagyok - mondom ki a végszót. - És akik itt javarészt körülötted ülnek, szintén vámpírok. Vagy csak szórakozni akarnak, vagy csak felejteni, vagy áldozatra várnak. Te pedig ide sétáltál be öntudatlanul. Holott a te fajtád számára ezt egyenesen dőreség, ha szabad így fogalmaznom - bólintok egyet. - És akkor el is érkeztünk az újabb ponthoz. Vagyis hozzád. Feltéve persze, ha nem nézel őrültnek, amiben kételkedek, vagy ha érdekel a folytatás, amiben nem kételkedem - iszom újra egy kortyot a borból, és várakoztásteljes mosollyal nézek rá. Kíváncsi vagyok, hogyan lesz képes feldolgozni ezt az - egyelőre - részinformációt.
Nagyon kedveltem Nadit, üde színfoltja lett ennek a bárnak, amikor belépett ide. Nem számított, mennyire volt lestrapált állapotban vagy én hogyan éreztem magam, ő volt az, akivel megtaláltam a közös hangot és tudtam, hogy nem csak azért fordul felém, mert sört akar rendelni. Több hozzá hasonló vendég kellett volna, de nem panaszkodhattam, annyira nem volt rossz ez a hely, hogy napjában többször akarjak felmondani. Csak egyszer. Néha. - És ezalatt a nagy utazás alatt van, hogy kicsit messzebbre hagyod el az egyetem területét? Például nem csak New Orleans-ba jössz, hogy megigyál velem egy kávét. – Tényleg túl cukros lett az a kotyvalék, amit én ittam, még az én számat is összeragasztotta az édes íz, amit kikevertem. De a sima, fekete kávétól biztosan a padlón fetrengenék, így viszont hallgathattam Nadit, akinek a történetének tudatában mindig eszembe jutott, mennyire kegyetlen a világ. Itt ült velem szemben egy fiatal lány, aki nem látott mást kiutat, minthogy megpróbálja eldobni magától az életét… szomorú, egyszerűen elviselhetetlen. Voltunk már olyan jó viszonyban, hogy részleteket is tudjak az akkori és mostani állapotáról és a legkevésbé sem szerettem volna hasznosítani vele szemben a tanulmányaimat, de akarva-akaratlanul előtört belőlem a kíváncsiság és úgy gondoltam, ez talán neki is jót tesz. Ha túl sok lettem volna neki, úgyis leállított volna, ahhoz elég szabadszájú volt. - Pedig már nem most jöttél ki a kórházból. Mi volt akkor, amikor felébredtél? – Kérdeztem rá egyenesen. Minden másodpercben más és más játszódik le minden ember fejében, elképzelni sem tudtam, hogy Nadiya mit érezhetett, gondolhatott, amikor magához tért a kórházban a sikertele kísérlete után. Egy ilyen szép, kedves, élettel teli lánynak eleve nem lehetett volna megpróbálnia eldobnia az életet, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Csak beleképzelni tudtam volna magam a helyébe, semmi több. - Itt változatlan a helyzet. – Sóhajtottam. – Vagyis pontosítok, rosszabb, mint volt, de mi itt lakók próbálunk nem tudomást venni arról, hogy lehet az utcákat nemsokára lángok fogják borítani. – Igen, az én szememben ennyire drámai volt a helyzet, főleg, hogy első sorból nézhettem végig, amik történtek és történnek. Klaus társaságának hála mindenről pontosabb képem alakulhatott ki, mint a többi embernek. Ez nem azt jelentette, hogy egyet értettem volna a hibriddel és az eszközeivel. – Néha nem tudom eldönteni, hogy az emberi problémák eltűnőben vannak vagy éppen ellenkezőleg, egyre jobban kezdenek megjelenni a természetfeletti körökben is. Az itteni helyzet… kezd kétségbeejtő lenni. – Vallottam be tőlem nem megszokott, kissé lemondó módon.
Kezdőlap
