Ugyanúgy motoroztunk idáig, ahogy tegnap este a szállóba. Én elől, Gwen mögöttem. Szorosan fogta a derekamat, és ezúttal nem a lába miatt néztem sűrűn a visszapillantóba, hanem a jókedvű, vidám arcát figyeltem. - Megérkeztünk - állítottam meg a motort, majd az előttünk húzódó útra mutattam. - Ez az út visz a mocsárba. Nyilván sejted, hogy itt nincs túl nagy forgalom - túrtam bele a hajamba, amit kissé összefújt a szél. - Biztos, hogy készen állsz? - vigyorogtam el magam.
Ismét érezhettem azt, amit legutóbb tegnap este. Hogy szabad vagyok, még akkor is, ha valaki mással vagyok az jelenleg. Derekát öleltem, és azt figyeltem, hogy változik a környezet. A belváros épületei ritkulni kezdtek, helyét apránként átvették a külvárosi házak, aztán egy erdős rész. Most odafigyeltem, merre megyünk, elvégre ez tényleg elég elhagyatottnak tűnik, én pedig sosem lehetek elég óvatos. Csak arra eszméltem fel, hogy egy földúton leállítja a motort és leszáll a motorról. Én pedig követtem a példáját. Sokkal egyszerűbben ment most, mint tegnap a szoknyámban. Jól mondtam, ez praktikusabb. - O-oké.. - bólintok. Új nekem ez a helyzet, alapesetben tisztában lennék azzal, hogy őrültséget akarok csinálni, hisz sosem voltam jóban a járművekkel, vagy a vezetéssel. Azt mindig másra bíztam. Egy pillanatra elbizonytalanít az a hatalmas vigyor, ami szétterül arcán. Nyilván mert alig várja, hogy lássa a bénázásomat, így jobbnak látom előre figyelmeztetni. - Ne merj kiröhögni.. - bököm meg mellkasát mutatóujjammal, és próbálok komoly képet vágni, de előre tudom, hogy ez nem lesz egyszerű menet. - Kész vagyok. Mivel kezdünk? - pillantok felé. Átadom neki a főszerepet, illetve mondhatnám azt is, hogy a tanár szerepét. Csak abban reménykedek, hogy nem akar mindenféle műszaki dolgot a fejembe verni..
- Nem foglak kiröhögni - ígértem nagyon kaján képpel, amiben ott volt az ígéret, hogy ne is álmodjon róla, hogy ez majd így is lesz. Magamban már előre hahotáztam. - Ne félj ha felborulsz, vagy ha megsérülsz. Gyorsan gyógyulsz - tettem hozzá, hogy kissé ráijesszek, majd megpaskoltam a motor azon részét, ahol eddig én ültem. - Pattanj fel - segítettem, aztán a kormányra böktem. - A bal kezednél ez a kar a kuplung. Úgy használd, mint autóvezetéskor. Megállásnál és indulásnál. A gáz a jobb kéznél. Húzd magad felé a kormányt ott, ahol fogod. És ugyanitt az a kar pedig a fék. Eddig világos? - kérdeztem, és kajánul vártam, hogy mennyire bamba arccal mered majd rám. Játszani én is tudok...
Talán, ha nem hívtam volna fel az elején a figyelmet arra, hogy valóban egy kezdővel van dolga, nem élvezné ennyire a helyzetet, bár az is igaz, hogy pillanatok alatt belebuktam volna a rizsázásba. Ezért is vagyok inkább őszinte. Minden tekintetben. - Melegen ajánlom.. - fenyegetően csengett hangom, kissé nagyobb éllel, mint akartam. Komolyan gondoltam. Rosszul viselem, ha kiröhögnek, sérti a büszkeségemet. - Kösz a biztatást.. - nyögök fel, mielőtt felülnék az ülésre. Aztán már csak arra tudtam figyelni, hogy valami bal kuplung, meg autóvezetés. Gáz és fék. Oké, azok itt vannak a szemem előtt. - Mintha mondtam volna, hogy nincs jogsim.. Tudod, nem volt rá szükségem... - forgatom szemeimet. A csinos pofim miatt voltam én a barátnő státuszban, és nem azért, mert tudok vezetni. Ennyi. - Lehetséges, hogy ez mégsem olyan jó ötlet.. - húzom el a számat. Elég dekoncentrált vagyok, ami azt illeti.
Kontroll nélkül elnevetem magam a fenyegetőzést hallva. - És ha kinevetlek, mit csinálsz? Megharapsz? Állok elébe - hajolok hozzá közelebb, még mindig csillogó vidámsággal a szememben, majd hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok mögé a motorra. A testem szorosan az övéhez simul, két karommal ezúttal én szorítom az ő derekát, majd gondolok egyet, és előrenyúlva a két kezem a kormányon nyugvó két kezére teszem. - Elsőre csináljuk együtt - súgom a fülébe, forró leheletemet érezheti magán, aztán - magam sem tudom hogyan és miért - de finoman beleharapok a fülcimpájába.
Nekem úgy tűnik, nagyon is tisztában van azzal, hogy ezt a játékot nem csak én űzhetem egyedül, és mielőtt még feleszmélnék már csatlakozik is. A saját fegyveremet próbálja ellenem fordítani. Incselkedik, kekeckedik, szánt szándékkal juttatja eszembe a tegnap estét, mikoris megkóstolhattam vérét, a szám pedig azonnal kiszárad, a torkomat marni kezdi valami.. Az éhség. Létezhet, hogy olyan élénken él az emlékeimben az íze, hogy már a puszta gondolatára is megszomjazom?! - Elég találékony tudok lenni, ha büntetésről van szó... - rázom meg kicsit a fejemet, hogy szabaduljak a gondolataimtól. Teljesen a hatalma alá kerített anélkül, hogy tudna róla. Valamivel nagyobb biztonságban érezem magam, mikor felül mögém. Mocorgok egy kicsit, ahogy testemnek simul, de még mindig nem érzem úgy, hogy menni fog. Főleg nem most, és így, ebben a helyzetben, mikor a forró leheletétől végigfut rajtam a bizsergés. A levegő a tüdőmben reked, aztán akadozva fújom ki. - Eltereled a figyelmem... - próbálok elvonatkoztatni a ténytől, hogy a kettős játszmának köszönhetően neki is sikerül túráztatnia az én önuralmamat. - Szóval hogyan tovább? - igyekszem ide koncentrálni és mindenre figyelni, míg izmaim kissé megfeszülnek, ahogy a kormányt szorítom.
- Nem fogok megijedni tőled - mosolygom, ahogy valamiféle büntetésről kezd fecsegni. Tudom, hogy vámpír, tudom, hogy erős, de az isten szerelmére, most ijesztgetni akar? Nem sikerül neki, ha ez a célja. Viszont az elégedettséggel tölt el, hogy érzem, ő ugyanúgy reagál a testem közelségére, ahogy alig fél órával ezelőtt én is reagáltam az övére, ott, a szállodában. Öröm látni, hogy ezúttal én vezérlem a "Show", és nem ő vezet engem az orromnál fogva. Szívesen folytatnám vele a játszadozást, de úgy döntök, ez alkalommal én húzom el előtte a mézesmadzagot. Lássuk, az ő önuralma vajon meddig tart. Szó nélkül meghúzom a gázt, és felengedem a kuplungot, még mindig a kezén tartva a kezem. A motor kicsit megdöccen, majd elindul, fokozódó gyorsulással. Látom arcán a sebesség okozta izgalmat, és nem sokkal később elengedem a kezét. - Látod? - kiabálom a fülébe, mert a motorzúgás elnyom csaknem minden más hangot. - Most már te vezetsz.
Rá akartam ijeszteni, ez természetes. Jobban szeretem, ha tartanak tőlem, és nem fordítva kell, de Chriest már annyira nyeregben érzi magát, hogy vagy nem érdekli, hogy el tudnék bánni vele a szó szoros értelmében, vagy nem ismeri el. Annyira nem izgatja a fantáziámat, melyik az érvényes verzió, hogy győzködjem, ne becsüljön alá. Rájön majd magától is, ha eddig nem sikerült. Sajnálatomra testem rezdülései nem kerülik el figyelmét, szinte látom magam előtt a vigyorát. Lehunyt szemekkel próbálom összeszedni magamat és csak akkor pattannak fel pilláim, mikor megérzem, hogy a motor ránt egyet rajtam.. Rajtunk.. Aztán elindul. Egyre gyorsulva haladunk az úton, kezeit pedig ismét a derekamon nyugtatja. Vagyis én vezetek, egyedül. Oké, ez így nem is olyan nehéz. Érzem, ahogy az adrenalin száguldozik az ereimben és már értem, miért részesíti előnyben ezt a közlekedési módot. Rettentő lelkesnek tűnhetek, egészen addig, míg meg nem látom, hogy az út egyszer csak el akar fogyni és egy szűk ösvényként folytatódik az erdőn át. - Hogy állok meg? - kapom hirtelen felé a fejem, forgolódok és próbálom felidézni, mit is mondott a fékről.
Arca kipirul, látom rajta, hogy egykettőre ráérzett a száguldás ízére. Elönti az adrenalin, lélegzete szakaszos, de egyre bátrabban és magabiztosabban ül a nyeregben. Ez a magabiztosság csak akkor kezd kissé oszlani, mikor a viszonylag széles út ösvénybe vált. Akkor bezzeg gyorsan hozzám fordul tanácsért. - Csak lassíts, ne állj meg - mondom hátulról a fülébe. - Ez az út elvezet egészen... a lakókocsimhoz - bököm ki végül. Miért is ne vihetném el magamhoz? Nyilván nem lesz ellenvetése. És hogy ez tényleg így legyen, elengedem a derekát, és a combját simogatom. Tudok meggyőző lenni, ha akarok.
Igazán élvezem a pillanatot, már majdnem sikerül megfeledkeznem arról is, hogy ezidő alatt is kutathatnak utánam. Olyan régen voltam már ennyire gondtalan, hogy szinte nem is emlékszem rá. Szükségem van erre, már korábban is léphettem volna, ha nem tartottam volna annyira a következményektől. Várom az utasításait, annak ellenére is, hogy a legtöbb esetben rühellem, ha megmondják, hogy mit csináljak. Most viszont tudom, hogy egyrészt ez az ő motorja, tudja kezelni, másrészt pedig az utat is ő ismeri. Legalábbis nagyon remélem, hogy ismeri. - Borzalmas tanár vagy... - harapok a számba, amint megérzem kezét a derekamról a combomra siklani. Nem nézek le, tekintetemet mereven előreszegezem, mielőtt még elveszíteném az irányítást a motorja felett. Nem mintha ő sokat foglalkozna ezzel, de azért teszem, amit mond. Visszább engedem a gázt, hogy lassuljunk, aztán újra tartom, hogy a sebességünk állandó lehessen. Itt óvatosabbnak kell lennem, mert az út már nem széles, sokkal inkább válik szűkké, amiért kicsit összébb is húzom magam.
- Sosem mondtam olyat, hogy lenne tanári diplomám - válaszolom pimaszul, és egyetlen percre sem hagyom abba a simogatását. Ha ellenére lenne, nyilván tenne valamit, legalább rám mordulna, de csak sóhajt egyet. Mi ez, ha nem szabad kéz? Én pedig ki is élvezem alaposan az előnyét annak, hogy mivel a motort vezeti, nem tud ellenem hadakozni, még ha akarna sem. - Menj csak egyenesen, de még lassabban - mondom, és a fák között felbukkanó fémes csillogásra mutatok. - Az ott a lakókocsim.
(folyt. ott)
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 20, 2014 6:36 pm
Az elmúlt napok sűrű eseményei és izgalmai után másra sem vágyom, mint egy kis nyugalomra és magányra. Nem csak magam miatt, a baba miatt is. Ennyire előre haladott állapotban tényleg nem kellene ennyit idegeskednem. Persze hozzászoktam már, hogy folyton bajba kerülök, jól viselem a stresszt, de most nem is magam miatt aggódok. Éppen emiatt úgy döntök, hogy teszek egy magányos sétát az erdőben, a mocsár mentén. Jót fog tenni egy kis egyedüllét, távol a falkától, annak minden zajától. Csak én és a baba. Nem tervezek messzire menni, se letérni a kitaposott útról. Maradok a megszokott, biztonságosabb vonalon. Néhány méter után azonban úgy érzem, mint lenne valaki a közelben, valaki követ, vagy figyel. Lehet, hogy paranoiás vagyok, képzelődök, az elmúlt napok hatása. De nem akarok kockáztatni. Megállok, és felveszek a földről egy erősebb faágat, amivel megvédhetem magam, mármint ha vámpír az illető. Szabad kezem a pocakomon van védelmezőn. Aztán csak kémlelem az erdőt.
Összezavart voltam, ideges, dühös, ami nálam sosem valami jó kombináció. Plusz pumpált bennem az aggodalom, hogy mi van, ha anyám és Mikael már megelőzött... vagy ha anyám egy varázslattal biztosította, hogy se Hayley se a gyerek ne ússzák meg. Rohantam hát ahogy bírtam, be a mocsárba, az erdőbe, hogy megkeressem őt, mindaddig míg meg nem bizonyosodom arról, hogy még él. Hogy még mindketten élnek. Az sem érdekel, ha az egész falkáján kell átverekedni magam, vagy feltúrni a mocsarat. Meg kell találnom Hayleyt. Mintha csak az ördög vezérelte volna az utamat, egyenesen bele botlottam abba, akit kerestem. A mocsár közepén, mintha épp csak valami könnyű egészségügyi sétát tett volna. Az aggodalom egy csapásra lefoszlik rólam, már csaknem fel is nevetek, ahogy a vékony faággal hadonászik. Az ellenség ellen nem sokat érne. - Hayley... én vagyok - lépek ki a bokrok takarásából, még mielőtt szívbajt kapna az izgalomtól.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 20, 2014 9:23 pm
Nézelődök, de nem látok semmi szokatlant. Minden normálisnak tűnik, kivéve ez a megérzés, hogy valami mégsincs rendben, valami baj van, valaki van itt. És mintha hallanék is valamit, de már nem vagyok biztos benne. Néhány pillanat után ismét azt kezdem magamnak mondogatni, hogy csak képzelődöm, megártott a sok izgalom, amikor valaki kilép a fák közül engem szólogatva. Klaus. Ez aztán a meglepetés! - Te... te mit csinálsz itt? - dobom félre a korábbi faágat, és közelebb lépek. - Mi történt? - teszem fel máris a következő kérdést. Nem fest túl jól, talán mégsem hiába volt rossz előérzetem. Hiszen miért bukkanak csak így fel a mocsárban? Mármint ha találkozni akar, annak van egyszerűbb módja is, és ott van még a telefon, amit elérhet. Bár most hogy így belegondolok, nem tudom, hol hagytam a sajátomat. Talán a táborban.
Válasz nélkül hagyom a kérdését, hogy mi történt. Szívem szerint eldicsekednék Mikael halálával, még akkor is, ha nem okoztam a halálát, hanem a bátyám. Ugyanakkor el kellene mondanom, hogy megöltem anyámat, ez pedig még az én számból sem hangzana túl jól. - Látni akartalak, ennyi - mondom aztán végül. Lenyelem azt, ami utána kikívánkozik, hogy megnéztem, egyben van-e, vagy valahol holtan hever, a gyerekkel együtt. Végig is mérem az alakját. Olyan, mint aki lenyelt egy hordót. Alighanem nem sok választja el a szüléstől. - Rendben minden? Bármint veled, meg velük - mutatok abba az irányba, amerre a farkasok táborát sejtem. - Ezek szerint megtaláltad a helyed - állapítom meg aztán. Keveredik ebbe némi irigység és vád is. Szívesebben vettem volna, ha mellettem marad, nem pedig vadidegenek válnak a családjává.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 20, 2014 11:27 pm
Felvonom a szemöldökeimet a szemöldökeimet. Nem ezt a választ vártam. Nem mintha nem lenne meg a joga, hogy találkozni akarjon velem, ha akar, vagy hogy furcsa lenne, hogy így van. Bár tényleg, hogy mostanában nem igyekezett ránk nézni, hogy élünk-e még. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy többről van szó. Ismerem már őt valamennyire, és úgy sejtem, van valami, amit nem mond el. Az enyhén megtépett külseje is erről árulkodik, de nem fogok nyíltan rákérdezni még egyszer. Majd elmondja, ha akarja. Vagy megtudom másféleképp. Ebben a városban nehéz titkot tartani. - Velük... - fordítom én is a fejemet a tábor felé. - Minden rendben - bólintok. - Mégis az, hogy élek, néha úgy érzem, egyenesen csodának számít. Nem éppen életbiztosítás a gyermekedet várni - teszem csípőre a kezem, és újra felé fordulok. Eltűnődöm a szavain. Még mindig olyan vádló és sértődött, nagyjából mint az elválásunkkor. Úgy néz ki, van, ami nem változik. De ezek szerint nem beszélt Elijahval. Ha találkoztak volna, akkor tudná, hogy kiegyeztem a bátyjával, és megígértem neki, hogy visszatérek a városba, amíg meg tudják ígérni, hogy ott biztonságosabb nekem és a babának is. Elijah szerint ha ők ketten kibékülnek és összefognak, akkor mellettük leszünk a legnagyobb biztonságban, és én hiszek neki. - Terveztem visszamenni. Csak Elijah jelentkezésére vártam. Azt mondta, megkeres téged, mert szeretne békét kötni. Hogy újra egy család legyetek. - Remélem, ezzel nem szaladtam nagyon előre. Jó lenne nyugodtabb körülmények között élni, de nem tudom, hogy ez valaha be fog-e következni.
Elmosolyodom, mikor azt mondja, nem épp túl nyerő helyzet az én gyerekem anyjának lenni, majd zsebre vágom a kezem, mikor szóba kerül Elijah. - Nos... találkoztunk. És szóba hoztuk a régi sérelmeket... Elijah pedig tett valami olyat, amivel kiköszörülte a régi hibáit. Hayley - lépek közelebb - szeretném, ha visszajönnél hozzám. Ott biztonságosabb, mint egy koszos mocsárban. Nem mondom, hogy tökéletes leszek, de igyekszem, hogy semmivel ne bántsalak meg. Élhetsz ahogy jólesik, ahogy kedved tartja, de biztonságban akarlak tudni téged, és a gyereket is - teszem a hasára a kezem, és érzek egy heves rúgást, amitől kikerekedik a szemem. - Te jó ég - mondom lenyűgözve. - Iszonyú erős - mosolygom el magam szélesen. - Nem fáj ez neked?
Nem tudom, hogy miért, de rég óta most először tényleg úgy érzem, hogy hihetek Klausnak. Hogy tényleg igyekezni fog, hogy tényleg szeretne biztonságban tudni bennünket, hogy igazán szeretné, hogy ott legyünk mellette. Erős szó, hogy ezzel meghatna, de kicsit sikerül megérinteni a szavaival. Elmosolyodom, majd követem a keze útját a hasamig. - Mm-hmm - bólintok. - Kemény kislány, és nem mondom, hogy alig érzem, de már megszoktam. Ilyenkor legalább tudom, hogy jól van, erős és egészséges - válaszolok szélesen mosolyogva. Mostanában folyton felragyogok, szinte érezhetően, amikor róla beszélek. Azt hiszem, kezdek izgatott lenni, ahogy a nagy nap közeledik. - Rendben - bököm ki végül. - Visszamegyek veled. Akár most is. Nem mintha olyan egyszerű lenne itthagyni a falkát - pillanatok el ismét a tábor felé, majd le a hasamra. - De ő az első. És nem akarok kockáztatni. Csupán az elmúlt pár napban kétszer is megpróbáltak megölni, illetve a lányunkat. Volt az a csapat vámpír, akiktől Elijah mentett meg. Aztán az az őrült boszorkány, valami Curtis... - ingatom a fejemet. Azt hiszem, kicsit kezdek belefáradni. Nem normális, hogy kilenc hónapos terhesen folyton harcolnom vagy menekülnöm kell. Kisebb hassal talán menne, de mostanra ez már nehezebben megy.
Kikerekedik a szemem. Még engem sem akarnak ennyien eltenni láb alól egy héten, mint ahogy most őt. A gyerekünk léte valakiknek igencsak szúrhatja a szemét. Vagy egyszerűen rettegnek az ismeretlentől. Igaz, én is félek valamennyire. Az apaság nekem is ismeretlen fogalom lesz... Mikor ezeket végiggondolom bölcsen úgy döntök, jobb nem megemlíteni, hogy anyám és Mikael is az életünkre tört. Mindannyiunk életére. Ha nem lenne Elijah, most igencsak bajban lennénk. Vagy a föld alatt, ami egyre megy. Talán értékelnem kellene a bátyám tettét, szavakkal és gesztusokkal egyaránt. Úgy, ahogy annak idején... ezer évvel ezelőtt. - A gyilkosok listáját hallva tényleg jó lenne, ha most azonnal jönnél - mormogom. - A szobád még úgy áll, érintetlenül. A falkától pedig el tudsz köszönni írásban is. Akár körmölhetsz is nekik pár sort, vagy telefon is van a világon. Már mind tudnak beszélni - vigyorgom el magam. - Szóval, elköszönsz tőlük élőszóval, vagy jössz velem... haza? - habozok egy keveset, mielőtt kimondom az utolsó szót. De igen, így igaz. A Mikaelson rezidencia mától már nem csak az én otthonom.
Lehet, hogy csak túl optimista vagyok, de én máris látom az igazi fejlődést abban, ahogyan az utolsó kérdését felteszi. Abban, hogy kérdez, ahelyett, hogy dirigálna, és egyenesen meg akarná mondani nekem, hogy mit csináljak. Ismét elmosolyodom. Tulajdonképpen amúgy is éppen egy kis távolságra vágytam a falkától, az ottani ricsajtól. Miért ne mehetnék tényleg most azonnal Klausszal? A holmimat később is elhozhatom, vagy elhozathatom, a farkasokkal pedig beszélek később. Nem hiszem, hogy jelenleg túlzottan hiányoznék nekik. A régi szobám viszont így az említésre tényleg hiányzik kicsit. Azt a házat még csak bizonytalanul tudom otthonnak nevezni. Soha nem volt igazi otthonom eddigi életemben. De itt most mégis úgy érzem, hogy megtalálhatom. Egy hely, ahol a lányunk felnőhet... - Oké, menjünk - döntök végül némi töprengés után. - A falka várhat. De... biztos nincs semmi, amit elmondanál? - érdeklődöm egy kis habozással. Ha már az otthon és család ígéretével szeretne engem hazacsalni, én pedig ilyen megadóan vele tartok, azért jó lenne, ha nem érezném közben azt, hogy valamit titkol előlem.
Kezem nyújtom Hayley felé, hogy elvezessem a kocsiig, de le is hanyatlik a karom abban a pillanatban, mikor feltesz egy kérdést. Tépelődöm keveset. Nincs ínyemre elmondani neki mi történt nemrég, tekintettel arra, hogy épp elegen próbálták eltenni őt láb alól elmondása szerint, másrészt hogy újfent lesújtó véleménye legyen rólam családgyilkosságért. Másrészt talán jobb nem titkolózni előtte. Főleg, ha Elijah még nem végzett a tetemek eltüntetésével. Sokkoló lenne Hayleynek két hullával szembesülni a Mikaelson rezidencia nappalijában. Rövid hezitálás után úgy döntök jöjjön, aminek jönnie kell. Leülök egy kidőlt fatörzsre, és egy lehullott ággal kezdek játszadozni. - Megöltem a szüleimet - mondom ki végül kerek perec, minden finomkodás, vagy bevezetés nélkül. - Anyám és Mikael is az életünkre törtek. Az enyémre, a tiédre, és a gyerek életére is. Nem engedhettem, hogy ártsanak nekünk. Megöltem anyámat.... és Elijah-val közösen megöltük Mikaelt is - nézek Hayley szemébe. - Halljuk. Nyugodtan nyilvánítsd ki a lesújtó véleményedet, milyen szemét vagyok, amiért megtettem ezt.
Először csak leeseik az állam, szépen szabályosan. Ez a hír túl sokkoló, főleg a nyers, kemény valójában, ahogyan tálalta. Bár egy ilyen dolgot aligha érdemes cukormázba foglalni. Pislogok egy párat zavartan, lefagyva. Csak lassan mozdulok meg, kell néhány pillanat, amíg helyükre kerülnek a darabkák a fejemben, és minden szót sikerül felfognom. Aztán odasétálok mellé, leülök én is. Még mindig nem tudom, mit is mondjak. Nehéz megszólalni, véleményt alkotni így hirtelen. - Sajnálom - bököm ki végül. Nem érzem úgy, hogy vádolnom kellene őt. Ellenkezőleg. Őszintén sajnálom. Szerintem senkinek nem kellene ilyet átélnie, mint neki. Eljutni arra a pontra, amikor már nincs más választás, mint megölni a szüleinket, azokat az embereket, akik felneveltek, akiket családtagnak nevezünk. Mikaellel elég nyilvánvalóan gyűlölték egymást kölcsönösen már évszázadok óta, de valószínűleg nem volt mindig így. Az az ember nevelte fel. Ami pedig az anyját illeti... azt talán szavakban nem is lehet kifejezni, milyen nehéz lehetett. - Ez... tényleg kemény. Miért? Miért döntöttek úgy, hogy ellenünk fordulnak? - kérdezem végül. Egy percig sem kételkedem, hogy Klaus az igazat mondja, és tudom, hogy tényleg bármit megtenne már a lányunk védelmében. De Estherről eddig egyáltalán nem feltételeztem volna ilyesmit. Úgy tűnt, pozitív dolognak tartja, hogy Klaus apa lesz. Talán tévedtünk.
- Nem tudom - válaszolom tompán Hayley kérdésére. Mintha minden düh, indulat, és csalódottság valami különös ürességé vált volna bennem. Mintha anyámmal együtt kissé én is meghaltam volna. - Mikael teteme felett szívesen járnék diadaltáncot, ezt nyilván nem kétled - teszem hozzá. - De anyám... nem tudom, miért tette, amit tett. Vagy Mikael őrjítette meg, vagy egyszerűen csak úgy döntött, ideje pontot tenni annak a történetnek a végére, amit ezer éve kezdett el. Azt mondta, nemcsak minket kell megsemmisítenie, hanem minden nyomán a létezésünknek. A lányomat is. Szerinte ez a gyerek a természet megcsúfolása - vágok indulatosan egy nagyot a fatörzsre. - Mégis, mit tehettem? Nem áldozhattam fel senkit. Sem téged, sem a gyereket. Ha ezt valaki akkor kérte volna tőlem, mikor megtudtam, hogy teherbe ejtettelek, egy pillanatig sem gondolkodtam volna. Engedtelek volna meghalni mindkettőtöket. De a dolgok megváltoztak. Ma már nem engedném.
Még mindig nehezen találom a hangomat, Klaus azonban rátalált a sajátjára. Úgy tűnik, végre kimondja mindazt, amit az ideérkezése óta magában tartott. Örülök, hogy ismét rákérdeztem nála, hogy mi történt, mert ennek ki kellett jönnie. - Tudom - válaszolok először csak ennyit. Tudom, hogy egykor, nagyjából kilenc hónappal azelőtt még hagyott volna meghalni a lányunkkal együtt, és azt is tudom, ez már megváltozott, hogy már minden erejével és igyekezetével bennünket védene. Amit viszont nem tudok, hogy ez vajon akkor is így marad-e, ha ez a baba világra jött? Mármint ha nem leszünk ketten egyek, akkor is számítani fog az életem a számára? Számítani fog, hogy ott hagyom a falkámat, a családot, amit évek óta keresek, azért hogy velük legyek, és együtt alakítsunk saját családot? Mindig csak az volt a vágyam, hogy igazán tartozhassak valahová, és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ez megtörténhet-e. De most nem a saját aggodalmaimmal akarok foglalkozni. Megérintem Klaus kezét. - Ez kevés vigasz lehet azután, ami ma történt, de... koncentrálj arra, hogy Elijah melléd állt, hogy végre kibékülhettetek. Talán... talán itt az alkalom egy új kezdetre mindannyiunk számára. És már legalább Mikael fenyegetéseitől nem kell soha többé tartani - teszem hozzá. Lehet, hogy pocsék vagyok vigasztalásban, de legalább megpróbáltam.
Kezdőlap
