Hayley & Leslie

Azt határozottan kijelenthettem, hogy utáltam a Teliholdakat. Ez a város pedig... bevallom rettegtem tőle, hogy a város uralkodó családja rájön arra, hogy egy farasboszi egy farkassal, vagyis egészen pontosan egy farkasherceggel vontja végig az éjszakát. Szép volt hinni, hogy ez az idill megadatott, de szebb volt belátni, hogy erre az esély igen kicsi. De szerettem volna hinni, hogy most minden tökéletesen és simán megy majd. Annak ellenére, hogy pár napja még fehér bundában róttam ezeket az utakat... Most a hó már inkább latyak, függetlenül a hidegtől, látszik, hogy jártak erre, rajtunk kívül is. A lábnyomok a földön nem egy farkasra utalnak, a levegőben még most is érzem, hogy nekem nem megszokott számban rohangáltak erre más szőrös állatok is. Felmordulok a gondolattól, épp úgy, ahogy sokan velem szemben szoktak tenni. -Érzem, ahogy hirtelen megváltozik a levegő is, mintha nehezebbé változna a külvilág. Valaki figyel, bár nem látom, nem hallom és nem érzem a szagát, testem minden porcikájában megremeg. Félhomály van, a látásomban bízhatok csak. Minek jöttem ki ide sétálni? Magam sem tudom. Talán kicsit ki szerettem volna élvezni a gondolataim adta szabadságot, de határozottan nem tetszett most már annyira, mint amikor elindultam. Akkor csak arra tudtam gondolni, hogy mennyivel másabb volt nem egyedül átélni az átváltozást, és mennyire szerettem a kényelmes, meleg lakás és ölelő karok között nyugodni.
-Fogalmam sincs, hogy ki vagy, de ez annyira nem jön be. Szóval vagy állj elém és végezz velem most, vagy hagyj elmenni.-szólalok meg határozottan körbefordulva, de valami azt súgja, hogy ez nem fog ilyen könnyen menni. A szél nem fúj. A csendes, hófödte táj még némi világosságot ad, de a Nap utolsó sugarai a vastag felhőtakaró felett kezdenek eltűnni, az erdő pedig hamarosan teljesen sötétté fog változni. Érzem, hogy valaki figyel, és ezt nem most érzem először. Talán megtaláltak... talán ez az utolsó pár percem, hogy levegőt vehetek. Mert mindig is kirekesztett voltam, függetlenül attól, hogy mi voltam. E mellett nem hanyagolhattam el a tényt: nem volt falkám.

Hayley & Leslie

Egy éve, vagy két éve nem is gondoltam volna azt, hogy egyszer ez fog történni. Ez a város sose lett békésebb, talán a mi érkezésünkkel igazán felkavartuk az állóvizet, de minden egyes nap egy újabb remény volt. Nekem sikerült valamennyire elhoznom a békét a farkasok részéről, ugyanakkor még mindig néha szokatlan volt az, hogy én lettem a vezetőjük. Mindig igyekeztem úgy cselekedni, olyan döntéseket hozni, amivel a béke láthatatlan határait nem törlöm el, ugyanakkor a falkám is elégedett legyen. Eddig nem vallottam kudarcot, még ha néha magam is elbizonytalanodtam, viszont annak jelét nem adtam.  
Nem először láttam már itt ezt a nőstényt, akit most is követtem. Tökéletesen megtanultam már használni mind a két erőmet, de szükségem is volt rá, ahhoz, hogy meg tudjam védeni a falkámat és a családomat. Az ő védelmük számomra elsődleges volt, ezért se tűrtem meg a falkanélkülieket. Nem szerettem volna, ha az egység megszakad, vagy azt, ha a többi faj esetleg árt egy kóbornak és ezzel felkavarja a farkasok „békés” lelkét. Itt minden néha csak egy hajszálon múlt, a lécek gyakran megrezegtek alattunk, de eddig sikerült talpon maradnunk és nem miatta, vagy a kedvese miatt fogok mindent kockára tenni. Főleg nem Hope hazatértét. Amikor meghallottam a morgását, akkor egy apró mosoly kúszott az arcomra. Legalább nem egy szívbajos teremtés. A szavaira még szélesebb mosoly kúszik arcomra, miközben picit még a szemöldököm is feljebb kúszik arcomon. Majd játékosan egy kisebb zajt csapok, de hamar eltűnök onnét, majd a másik oldalt is kicsit megkavarom az avart, a faágakat, majd mielőtt megpillanthatna mindig eltűnök és máshol bukkanok fel, amikor pedig szimplán megunnom eme játékot, akkor előtte termek. Az ujjaim nyaka köré fonódnak és az egyik fához támasztom a hátát. Nem szorítom, nem megölni akarom, egyszerűen csak fogva tartani.
- Nem gondolod, hogy rossz helyre tévedtél? – kérdeztem tőle kíváncsian, s ha megpróbált ártani nekem, akkor egyszerűen csak eldobtam. Veszélyesebb vagyok, mint elsőre tűnök. Főleg a harapásom eléggé mérgező tud lenni.
- Ki vagy és mit keresel a falka területén? Nem szeretjük itt a kóborokat, vagy nem hallottad az itteni falkatörvényt? – a hangom kicsit talán kimérten csendül, de nem kockáztathatok. Ha kell, akkor megölöm ezt a nőstényt, majd a hímet. Nem bomolhat meg miatta az egység és a illékony látszata.

Hayley & Leslie

Van az a pillanat, amikor elfog az az érzés, hogy követnek. Mindig is szerettem paranoiás lenni ez ügyben, most viszont nem tudtam nem az lenni. Hirtelen minden tökéletesen alakult. Mindenem megvolt, amit akartam. A férfi, akit valami furcsa mód olyan hamar engedtem magamhoz és őszintén szólva kijelenthettem, hogy lepéséről-lépésre szerettem bele, hogy azt már nem találtam normálisnak, lehetségesnek. Most viszont, hogy pár napja megint érzem azt, hogy valaki figyel, hirtelen az agyam zakatolva kapcsolja be az önvédelmező üzemmódot. Igaz, ha farkas vér folyik a követőm ereibe, nem sokra fogok jutni a boszorkány erőmmel. Ha nem, és mondjuk vámpír, akkor még lehet esélyem. Furcsa mód az esélylatolgatás a kellemes, békés gondolatok helyét a másodperc törtrésze alatt vette át, és kerített magába, hogy ne is próbálhassak meg menekülni előle.
Elkezd zörögni az avar, ismerem ezt a játékot, tehát részben vámpír. A szagot viszont a szél felém hozza. Egy hibrid... remek. Abból ebben a városban kizárt, hogy ne legyen, hisz mégis csak Klaus udvartartásába tartozik az összes. Fergeteges helyzet, jobb nem is lehetne. Várom, hogy felbukkanjon, mikor megtörténik, akkor már nem kapkodom úgy a fejem, mint az első pár zavarkeltésénél, amikor összeraktam, mire is készül.Aztán a hátam a fának simul, ujjai a nyakam köré kulcsolódnak, a szemébe nézek és furcsa mód ismerős a pillantása. Megrázom a fejem, biztos csak a pillanatnyi sokk, majd a földre repülök, mikor őfelsége elenged. A földről feltápászkodom, nem törődöm vele, hogy csupa ázott falevél, olvadt hó és sár vagyok. A hajam maszatos tenyeremmel húzom el szemem elől, és tüdőmben szakadó levegővel küszködöm helyreállítani a normális szívverésem is, amit az oxigénhiány is kilendített a normális üteméből. A hirtelen jött támadásról nem is beszélve.
-Oké, egy. Nem vagyok falka tag. Fogalmam sincs, hogy hol vannak a határok. Nemrég errefelé volt a barátom lakókocsija, és Chriest egy szóval sem említette, hogy a határvonalat ilyen könnyen átléphetem.-hangomban fura mód egy cseppnyi ellenszenvesség sincs, majd mikor felegyenesedem, előre lendülök, és a fának csapom, félig a saját erőmből, félig a boszi képességem bevetésével. Ettől még nem fogok meghalni.-Másodszor. Lehetett volna ezt szépen is kezdeni, nem kellett volna feltétlenül a másik torkának esni, de szivi, nekem mindegy.-billentem oldalra fejem, összerakom magam ismét, bár kicsit imbolygok még a lábamon. A fejem biztos, hogy bevertem valamibe. Nem meglepő.

Hayley & Leslie

Tény, hogy lehetnék kedvesebb, de a sok baleset és a sok rossz dolog után nem csoda, hogy nem azzal kezdem, hogy esetleg teát vagy kávét? Természetesen azért már sikerült sokat fejlődnöm és sokkal inkább visszatalálnom a régi önmagamhoz, de ennek ellenére is tudtam igazán durva és kegyetlen lenni, ha éppen arra volt szükség. A falkámat meg nem szeretném, ha valaki veszélyeztetné. Egyszerűen arra nem lennék képes. Ők a családom, ahogyan a Mikaelson család is, s ezért se akarok egyiknek se ártani. Szeretném az egyensúlyt fenntartani. S talán ennek köszönhetően, illetve a sok emlék miatt nem tudtam barátságos lenni a lánnyal, hanem sokkal inkább a tettek mezejére léptem, majd csak utána jöhetett a beszélgetés. De ha valaki beszélgetni szeretne, akkor fáradjon kávéházba. Na jó, jobb lesz tényleg kedvesebb üzemmódra kapcsolni és megtudni azt, hogy mit is keres itt egy kóbor. Egy olyan kóbor, aki általam vagy más által könnyedén meghalhat. De velem biztosan jobban járna, mert nem szokásom senkit se kínozni, csak ha nagyon muszáj. Amúgy elég gyors halállal sújtok le.- Ohh, szóval a másik kóbor kedvese vagy? – kérdeztem tőle mosolyogva, miután elengedtem őt. Majd szép lassan tettem felé egy-két lépést, miközben összefontam a karomat magam előtt. Figyeltem őt és nem engedtem el a szemeimet. – Tudtommal az a lakókocsi jó pár méterre innét van és ha új vagy, akkor miért nem informálódsz előre? Ha nem én lennék itt, akkor biztosan meghaltál volna már. – nos, ez részben igaz, másrészt meg annyira nem, de nem kell tudnia ezt az őzike szempár tulajdonosának. Hamarosan pedig én repülök az egyik fának. Hallom a reccsenést, de ezt nagyon nem kellett volna. Ostoba liba. Szóval nem csak farkas, hanem boszorkány is. Sokkal jobb, mert gyűlölöm a boszorkányokat azóta, hogy megpróbálták bántani a lányomat. Pillanatok alatt újra talpon vagyok és mögötte termek. Elkapom a haját és a lábammal kicsit megtaszítom. – Kedvesebben? Te vagy a betolakodó és te akarsz még kioktatni? Nem szép dolog a házigazdának ártani. – mondom fikarcínyt se kedvesen, majd egyszerszerűen újra taszítottam rajta egyet. – Rossz helyre tévedtél és rossz emberrel kezdtél ki. – töröltem ajkaimra tapadt vért. – Ki vagy? S mit akarsz itt? – tettem fel neki két kérdést is, amire roppant módon választ vártam, miközben egyre közelebb sétáltam hozzá és reménykedtem abban, hogy nem fog több ostobaságot csinálni.  

Hayley & Leslie

Valamiért most nem éreztem magam akkora biztonságban, mint ahogy akkor éreztem, mikor Chriest mellettem volt. Furcsa mód pár hét alatt elérte, hogy az a fokú bátorság és vehemencia, ami bennem mozgott, csillapodjon, nem csak akkor, ha mellette vagyok, de akkor is, ha nélküle vagyok. Ez most elkezdett zavarni, pláne a nő láttán, aki nyilvánvaló módon kifejezte, hogy nem vagyok szívesen látott, de még azt sem tagadta, hogy kérdés nélkül akar megölni. Legalább ennyi lett volna benne. Ami biztos volt az elejétől kezdve, az az, hogy ő még ha részben olyan, mint én, farkas, és éppúgy nincs a Hold közvetlen hatása alatt, ő vámpír is. Hiába a boszorkány énem ebben kezet foghatott a farkasommal, egyik részem sem szerette a vérszívókat.
-A kedves szó bármilyen értelemben véve is nevetségesen hangzik a szádból.-találok vissza a nagyszájú énemhez. Ahhoz a lányhoz, akinek senki nem szabhatta meg, hogy mikor és mit mondjon, ez pedig ad egy elegendő löketet a továbbiakhoz, még ha testem minden porcikája meg is lepődik azon, hogy a nyakamnál fogva préseltek egy fához. Nem ez volt a kedvenc élethelyzetem, amit sűrűn akartam gyakorolni.-Ahhoz képest, hogy fenyegetéssel próbálkozol, vagy el akarod érni, hogy elhiggyem, te vagy mind közül a legkedvesebb, elárulok valamit. Jó pár hónapja vagyok itt, s jó pár hete járom az erdőket, akár egyedül is. Ez az első eset, hogy bárkibe is belebotlok. Lehet, hogy a farkasfalka forróvonal kicsit elhalkult, vagy nem vigyázol rájuk eléggé.-vetem a szemére, majd cselekszem, az egyik fának csapom, viszonozva iménti kedvességét. Ha ő így, én is, pedig a tettlegességig fajuló párbajozás elég távol álló dolog volt tőlem. Még szerencse, hogy ha ilyesmire került sor, akkor sem gondolkodom, és megvédem magam, kerüljön bármilyen árba.
Mögém lép és elkap, belém rúg. Lehetne rosszabb is, összeszorítom a fogaim, és meg se nyekkenek, míg az eremben pezsgő erőt érezni nem kezdem, és kicsit azt is, ha most engedek neki, olyasmit kezdek el, ami nem, hogy tornádót, de lavinát és szökőárat is egyszerre hozna a nyakamba Azt pedig nem igazán szeretném. Kivételesen a meghátrálás jobb ötletnek tűnik. Mégis bevillan valami, egy kép. Róla és rólam, de jó pár évvel, valamivel több, mint egy évtizeddel ezelőttről. Megrázom a fejem, kérdései hoznak vissza a jelenbe, de az értetlenségnek, amit a gondolatok vagyis emlékek váltanak ki, nem mutatom jelét. tökéletes színjáték volt ez tőlem, ami azt a látszatot kelthette, hogy az ő kedves közeledésétől leszek kicsit bódult, pedig egyszerűen a testemben éreztem valamit, aminek nem kellett volna léteznie, hisz lehetetlen volt. Nem is volt gyerekkorom.
-Látod, ez máris kedvesebb.-szólalok meg végül, kicsit megrázva fejem, a kábaság akkor már nem csak színjáték, mikor kiegyenesedem, ugyanis komolyan megszédülök.-A nevem Leslie Shay. Farkasboszi vagyok. Nem mellékesen megjegyezném, hogy nem akarok semmit. Eddig is jól megvoltam, mindennemű farkasfalkán és bonyodalmon kívül. Most is így lett volna, ha nem kezdesz el  fojtogatni. Nem akarok belefolyni a családi vitákba, amik ebbe a városba zajlanak, és legkevésbé sem akarlak elkeseríteni, de a véred nem valami finom.-fogalmam sincs, hogy hogy került a számba a vére, komolyan kieshetett pár másodperc, perc, míg az emlékkép zakatolt agyamban. Aztán valami bevillan, összefüggést találva a történések között, és ez már nem tűnik el olyan könnyen arcomról, mintha ott sem lett volna. Akartlan a nyakamban lógó holdas lánchoz nyúlok és fohászkodom az éghez, hogy a véletlenek csúf összjátéka legyen mindez.-Ennyi vagy van még valami?-érdeklődöm, hajamba túrva, kicsit megmozgatva nyakam, a tökéletes zavarodottság mintaképeként, amivé magamat változtattam.

Hayley & Leslie

Tudtam én kedves és megértő lenni, s ezt biztosan jó pár ember alátámasztotta volna, de most nem volt kedvem se cáfolni, se vitatkozni erről, mert jelenhelyzetben tényleg nem voltam angyali teremtés. Így tényleg értelmetlen vita lett volna. Helyette inkább csak egy apró morgás hagyta el ajkaimat, hiszen a farkasom még mindig nagyobb szerepet töltött be az életemben, mint a másik énem. Sose akartam vámpír lenni, de még is azzá váltam, hála a lányomnak, de nem fogok panaszkodni, mert egyedül így maradhattam életben, így van még esélyem arra, hogy újra a karjaimban tartsam majd a lányomat, s nem pont egy kóbor miatt fogom elveszíteni a dolgot. Ha mindenkivel egyből mézesmázos lennék, akkor elég nehéz lenne fenntartani a rendet, s ez alól a kóborok se kivételek.
- Szerintem addig jártál jól, de hidd el, ha akarnám, akkor szerintem fél percen belül elődugná a fejét legalább öt farkas. - hangom komolyan csendül, hiszen érzem azt, hogy a közelben vannak. S egy-két bátrabb még figyel is, hallgatozni próbál vagy csak arra kíváncsi, hogy a kóbornak mi lesz a sorsa. – Másrészt meg szerinted honnét tudtam azt, hogy erre találhatok egy olyan gyöngyszemet, akinek nem itt lenne a helye? – s ekkor ajkaim kicsit gonoszkás mosolyra húzódtak. De míg korábban én voltam fölényben, annyira lep meg az ostoba húzása, aminek köszönhetően ajkaimon felrepedt a bőr, s kiserken a vérem, de még a kezemet is sikeresen felsérti egy hülye ág. Ostoba baleset, de nem fogok belehalni. Már volt ennél rosszabb is, illetve eléggé gyorsan gyógyulok. Ezek után én lendülök újra támadásba, hiszen ha ezt annyiban hagynám, akkor a falka előtt is eléggé meginogna a felém tanúsított tisztelet.
Könnyűszerrel választhatnál el a fejét a testétől, de még se teszem. Válaszokat akarok, helyette inkább még kicsit eljátszadozom vele, majd végül elengedem őt. Lassan járkálok körülötte, felé, hiszen ő a préda, én pedig a vad, aki azon gondolkozik, hogy megölje-e az áldozatát vagy ne. Végül pedig megpróbálok kicsit kedvesebb lenni vele, hátha úgy végre válaszolni fog, de közben észreveszem azt is, hogy valami nincs rendben vele, hogy valami történt, de mi? Ekkora kárt még én se tettem, hogy a fejével bármi legyen, vagy még is?
- Shay? – a hangom kimérten csengett, s közben újra és újra végigmértem. – Esetleg volt olyan ősöd, aki itt élt? – találkoztam már ezzel a névvel korábban. Pontosan abban a feljegyzésben, amiben az enyém is szerepelt. – S nem akarsz belefolyni? Nos, ezt szerintem nem te döntöd el. Vannak bizonyos szabályok, amiket be kell tartanod. Nem varázsolhatsz csak úgy, mert akkor még meg is halhatsz. A boszorkányok még annyira se a városvezetőinek a szíve csücske, mint amennyire a farkasok. – nem volt hazugság. Ez volt a tény, hiszen még is utáltam a boszorkányokat, vagy legalábbis nem rajongtam értük, hiszen megöltek, s majdnem a lányomat is megölték. – Meddig akarsz maradni? Végleges? Szabad akarsz maradni, vagy mik a terveid? – faggattam tovább, majd neki dőltem az egyik fának és onnét fürkésztem őt.

Hayley & Leslie

Valahogy próbáltam a dolog kevésbé rossz oldalát meglátni, de nem sikerült. Egyedül egy olyan helyen, ahol már kiismertem magam, de közel sem voltam benne biztos, hogy mi merre van, s pont egy modortalan, és felsőbbrendűséget éreztető hibriddel hozott össze a sors. Ebben nem tudtam egyenlőre megtalálni a jót és a baj ott kezdődött, hogy ő sem. Egyből támadott, és nem voltam az a típus, aki ilyenkor fülét, farkát behúzza és készségesen hallgatja végig a szentbeszédet és a dorgálást. Kóborló voltam világ életemben, a megvetés, ahogy kezeltek, nem volt újdonság tőle sem, de most eszem ágában sem volt továbbállni innen. Nem ment és nem is akartam. A dolog kezdtek nagyon jól alakulni, ami épp elég volt ahhoz, hogy kellőképp megváltozzak én is.
-Ebben az esetben majd rá érek gondolkodni azon, hogy mit csináljak. De míg ez a veszély nem áll fenn, addig annak örülök, ami van.-a fenyegetőzés sosem hatott rám, a tettek embere voltam és ebben is hittem, nem holmi szóbeszédeknek. Igaz a városról határozottan hallottam ezt-azt, ami már akkor sem tetszett és most sem ugráltam örömömben. De ezeket a dogokat más úgy nézni, hogy a négy fal körbevesz, mintha az adhatna némi biztonságot, vagy egy olyan erdőben vagy, ami bár egyfajta haza, nem az, amihez hozzászoktál, s még kissé ismeretlen.
Támadok, ahogy tudok, mert az életem fontosabb, mint holmi szájtépés keltette pánik érzet elnyomása és inkább a tetteimmel bizonyítom, hogy meggondolatlan és heves vagyok, mintsem szavaimmal. Az élet már csak ilyen. Figyelem, ahogy a földre kerül, majd valahogy felsérti a bőrét pár ág. Egész jól sikerült akció volt tőlem. Aztán ismét én kerülök a kellemetlenebb helyzetbe. Meglepő. Nyilvánvaló, hogy benne a vámpír ad némi pluszt, de ha a hajam rángatják, kevésbé tudok az erőmre fókuszálni.Valami mégis bevillan, agyam zakatolni kezd és kábaság uralkodik el rajtam. Az emlékszerű, homályos, mégis ismerős képek láttán elmondhatatlan érzések kezdenek el kavarogni bennem. Próbálom nem mutatni a zavarodottságot, de ez elég nehéz úgy, hogy a tüdőd épp levegőért kiállt és összekoccanó fogaidtól az állkapcsod bezsibbad. Plusz, közben neked szegeznek olyan kérdést is, amire fogalmad sincs, mi a rendes és jó válasz, s mi az, amit nem feltétlenül kell kimondani, elég csak gondolni.
-Nem, nem tudok róla. Nem ismerem a szüleimet.-válaszolok teljes őszinteséggel.-Az apám állítólag itt élt, az anyám volt a futókalandok egyike.-tökéletesen érződik hangomon, hogy a szülő, mint olyan, nem egy fontos szerepet betöltő valami az életemben. Sőt. Soha nem voltak szüleim, csak akkor kaptam igazi családot, mikor már nem is igazán volt szükségem rájuk.-Ismerős a név?-vonom össze szemöldököm, végre feltérdelve, hajamba túrok és figyelem mozgását. Nem mozdulok. Az előbbi időkiesés és zavarodottság elég okot adott rá, hogy ne mozduljak, csak ha muszáj.
-Nem szoktam varázsolgatni, csak ha valaki rákényszerít, hogy védjem magam.-adom tudtára, igaz, kisebb nagyobb dolgokat előszeretettel oldottam meg ezen egyszerű módszerrel. Mert ha nem használom, még a végén az lesz a baj. Elég baj volt így is az életemben, nem keveredtem bele többe. Nagyot fújok, majd vállat vonok és úgy nézek rá.-Fogalmam sincs. Gondolom végleges, ha egyszer van, aki ide köt. De...-kezdek neki, aztán filmszakadás és ájultan borulok a földre. A medál kicsúszik a kezemből, és körbevesz a sötétség. Az előbbi képsor élesen söpör végig agyamon, testem remeg az emlék láttán, mert nem tudom, hogy mit kezdhetnék vele.-Soha nem mehetsz abba a városba...soha...-suttogom, mert egy nő néz le rám, aggódó tekintettel, s szavait ismételem én is. Újra és újra. Majd szemeim kipattannak ismét.

Hayley & Leslie

Pontosan tudtam azt, hogy milyen a kóborok élete, hiszen én is voltam az. Kár lenne tagadni, hogy nem éltem egyedül, nem jártam meg esetleg másik falkákat, de az már régen volt, vagy talán nem is olyan régen, de több dolog is volt, ami már ehhez a városhoz kötött. Ott volt a lányom, a falkám és nem utolsósorban Elijah is. Bármennyire is szerettem volna tagadni, de ő is ehhez a városhoz láncolt, annak ellenére is, hogy nem lett volna szabad. Nem szabad engedni a vágyainknak…
Lehettem volna kedvesebb is, de amióta történtek azok a dolgok a múltban, azóta már én se tudtam minden új jövevénnyel annyira kedves lenni. Meg a kedvesség relatív dolog, meg eléggé tág fogalom. Mindenki számára mást jelent, meg így legalább kiderül az is, hogy mennyire strapabíró farkassal van dolgom. Tetszett az, hogy a szavaimmal nem ijesztettem el, mert így legalább az biztos volt, hogy talpraesett, vagyis reménykedtem, hogy az és nem pedig túl vak. – Ez helyes meglátás, csak nehogy túl késő legyen, mire felnyílik a szemed. – mondtam minden megvetés nélkül. Farkas volt félig, ahogyan én is, így részben nem kívántam a halálát. A boszorkány részét viszont szívesen megöltem volna. Nem tehetek róla, nem tartoznak a kedvenc fajaim közé.
Kár lenne tagadni, hogy nem tetszett benne az, hogy képes volt és megpróbált velem szembeszállni. Legalább nem harmat gyenge, mint amilyen néhány társunk. Ez egy plusz pont volt, de akkor se fogják jó néven venni azt, ha esetleg a saját ura akar itt majd lenni. Mindennek megvan a rendje már, vagy legalábbis látszatra biztosan. Természetesen egy-két sebet én is szereztem, de nem igazán hatottak meg.  
Egyik se volt súlyos, illetve elég hamar be is gyógyultak, így emiatt se igazán törődtem vele. Újra én támadtam, s próbáltam kicsit jobb belátásra bírni őt, de nem túlzottan ment. Én igyekeztem, s ha meghal, mert egyszer túl messzire merészkedett, akkor nyugodt szívvel emelhetem fel a kezeimet is. Aztán valami történt. Kár lett volna tagadni. Láttam rajta, de még se gondoltam azt, hogy miattam. Ennyire azért én se voltam kegyetlen, meg nem is ejtettem rajta olyan nagy sebeket.
Utána kicsit a kedélyek csillapodnak és én is kissé talán fura kérdést teszek fel, de tényleg érdekel a dolog. A neve ismerősen csengett, de fogalmam nem volt, hogy honnét, vagyis sejtettem, hogy a könyvből, de az még nem jelentett semmit se. Csendesen hallgatom a válaszát, majd egyszerűen bólintok. – Mondjuk azt, hogy igen. Bár gondolom nem te vagy az egyetlen Shay a világban. – mintha csak a nyilvánvalót akartam volna tagadni. Pedig, ha az ő felmenője közül állt valakinek a neve abban a könyvben, akkor nem tehetek úgy, mintha nem létezne. Ennek jobb lesz utána járni. – Ez igazán jó tudni. – tényleg örültem annak, hogy nem egy újabb boszorka keveredett ide, még akkor is, ha csak félig volt az. – Szóval szerelem miatt maradnál? – hmm, ez igazán érdekes. Hittem a szerelem erejében, hiszen én is szerettem volna, akár lehet, akár nem. De mielőtt bármit is mondhattam volna még a lány egyszerűen összeesett, majd eléggé furán viselkedett. Ennyit arról, hogy nem egy újabb őrült boszorka költözött ide. Sietve guggoltam le mellé, majd próbáltam kitalálni, hogy mit is tegyek vele. De amikor a szavait meghallottam, akkor egy pillanatra lefagytam. – Mit mondtál? Az előbb mondtál valamit! – mondtam sietve, amikor úgy nézett ki, hogy újra magánál van. Tudnom kell, hogy mi történt vagy éppen mit látott…

Hayley & Leslie

Volt okom maradni, még akkor is, ha a város furcsa légkörét soha sem gondoltam éppen biztonságosnak vagy olyannak, ami előnyös lenne egy magamfajta magányos farkasnak. Igaz, már közel sem nevezetem volna magam magányosnak. Talán pont ezért érdekelt, hogy ebből az egész helyzetből úgy jöjjek ki, hogy egy darabban vagyok és képes vagyok visszasétálni a lakásomig. Onnan majd ráérek gondolkodni azon, hogy hogyan tovább, hogy mit mondok és mit nem. Nem voltam a feltétlenül hazudozó típus, de azt azért elég nehezen tudnám beadni, hogy egy hibriddel futottam össze, aki mellékesen valószínű csak akkor enged el, ha minimum az életem teszem arra, hogy csatlakozom a falkájához, amit ő irányított. De a dolgok nem voltak ilyen egyszerűek. Minden összekuszálódott, és elment a kedvem attól is, hogy feltétlenül harcoljak vele.
Végül is érthető volt az, hogy miért nem tetszett neki a kóborló jelenléte, de erről nem akartam jelenleg hosszadalmas vitát nyitni. Ha kell, inkább odébbállok és ha kell, Chriest-et is ráveszem, hogy menjünk el innen. Ha ez nem jön össze...ezen akkor ráérek gondolkodni.
Kérdezősködni kezd,én pedig jobbnak látok válaszolni, mintsem komoly vitába kezdeni vele. Annak nem sok értelme lenne azt hiszem.
-Ki tudja. Már lehet, hogy én vagyok az utolsó. Nem vagyok benne biztos, hogy az apám nevét kaptam.-adom tudtára a teóriát, mely szerint nem feltétlenül én voltam a mintacsalád mintagyereke és nem is hiszem, hogy ezt gondolta rólam. Az apám kiléte pedig szintén hatalmas kérdőjel volt.
-Igen, mondhatjuk. Ennyire hihetetlen?-vonom fel szemöldököm, de nem sokáig tart ez sem, jön a filmszakadás és a földre borulok. Testem rázkódik, és remegek, emlékképek tömkelege szalad végig agyamon, magam sem tudom, miért, de megesik. Látok egy ismereten nőt, és a távolban egy kislányt. A nő szavait ismételgetve térek magamhoz.
Kinyitom a szemem, s mintha aggódó tekintettel találnám szemben magam, úgy néz rám, mint aki tényleg attól félt, hogy meg fogok halni.
-Valaki azt mondta, hogy nem jöhetek ebbe a városba soha. És láttalak téged.-nézek rá, megtörlöm szám, kézfejemen a vére piros csíkot húz.-A véred váltotta ki belőlem ezt.-pattanok fel a földről, az egyik közeli fának zuhanva háttal, továbbra is szédülve és kábán, de nem akarok a közelébe maradni, mert ami hirtelen eszembe jut, az olyasvalami, ami még csak meg sem fordulhatna fejemben. Mert képtelenség...

Hayley & Leslie

Persze lehet diplomatikusan is kezdeni a beszélgetést, de mostanában rájöttem arra is, hogy sokszor nem ér semmit se. A legtöbben a szép szóból nem értenek, meg eleve két ok miatt se volt szimpatikus… boszorkány volt és kóbor. Jelenleg ez a kettő tényező pedig elegendő volt ahhoz, hogy előbb üssek, majd csak utána kérdezzek. Legalább kevesebb ideje lesz hazugságokat kitalálni, meg előre megtapasztalja azt, hogy miért nem jó hazudni nekem vagy esetleg keresztbe tenni. Lehet, hogy kegyetlen módszer, de sajnos a szavak elillannak sok esetben, viszont a tettek annál inkább megmaradnak. Meg annyira nem is bántottam. Nem állt szándékomban túl nagy kárt okozni, inkább csak egy kis bemelegítés volt, aztán majd eldől, hogy miként is fog alakulni a dolog.
Kíváncsian hallgatom azt, amit mond, de ennek ellenére is résen vagyok. Nem fogok adni egyetlen egy támadási felületet se neki és egyetlen egy rossz tett és biztos lehet abban, hogy az itt megtalált szerelem volt az utolsó az életében. Nincs semmi bajom a szerelemmel, félre ne értse senki se, de a veszélyes egyedekkel már annál inkább. – Hmm, értem. Sose volt erős a családi kötelék? – faggatózom tovább, mert tényleg érdekel. Jobb tudni azt, hogy ki kinek a borja fia és milyen defektjei vannak. S mivel félig farkas, így részben az én felelősségem is, így érthető, hogy tudni akarok róla egy-két dolgot. – Nem, csak érdekes, hogy a szerelem mikre nem képes. Régóta ismeritek egymást? Esetleg maradást tervezitek? – reménykedtem abban, hogy nem próbál meg hazudni, bár a pulzusa eddig egyszer se emelkedett meg, így feltehetően igazat mondott. Én pedig tudni akarom, hogy milyen falka nélküliek mászkálnak itt, hogy nehogy halál legyen a büntetésük.
A következő dolgok meg eléggé meglepnek, mert ennyire nem ártottam neki, hogy így reagáljon. Biztos valami boszi ízé van benne, de jobb lesz, ha az erejét féken tartja, mert különben harapni fogok, és nem kérdezek, csak akkor, amikor már mondani se fog tudni semmit se… Szavaira csak felhúzom a szemöldökömet és hátrálni kezdek.
- Miről beszélsz? A vérem? Ki vagy te?! – tettem fel a nagy kérdést, majd tettem felé egy két lépést, ami kicsit talán vészjóslónak tűnhetett. – Ki vagy te? Ismerlek?! – nem értettem, hogy miként láthatott engem, de jobb, lesz ha minél hamarabb válaszol…

Hayley & Leslie

Nem tetszett, hogy kérdezősködni kezd. És ez alól nem az volt a kitüremkedő indok, hogy nekem eset kérdés nélkül. A faggatózás valahogy idővel jobban elkezdett zavarni, mint a puszta lehetősége annak, hogy kitöri a nyakam. Az jobban érdekelt, hogy a kérdéseinek mi alapja van, és kezdtem érezni a testem átjáró félelmet. Az, amit nem szűrűn éreztem, sem mostanában, sem az elmúlt időszakban. Ugyanis mostanában meglehetősen elfogult voltam a rossz érzések és érzelmek kapcsán, a pozitív dolgok jobban a földhöz kötöttek. Ez volt aztán az igazán furcsa érzés. Nem rettegtem már attól, mint régen, tulajdonképpen semmitől sem féltem igazán soha, ha jött, aminek jönnie kellett, akkor álltam elébe. De régebben nem volt vesztenivalóm, ellenben most egy valag volt, amihez úgy kezdtem ragaszkodni, mint egy gyerek. Mert ismét éltem, éreztem, hogy van miért élnem. Pont most nem akartam ettől megszabadulni.
-Nem. Tudod az olyat, mint én, aki két csapatban játszik, nem sűrűn szívlelik meg igazán.-vonok vállat egyszerűen, na nem mintha ez az érzés ilyen könnyen dobogott volna mellkasomban. Sőt. Pont, hogy ez volt az a dolog, ami kísértett egész életemben. És ez a kérdés sem tetszett, semmi köze nem volt hozzá igazából, hogy hogy éltem, miként nevelkedtem, vagy volt e egyáltalán családom. Az övé sem érdekelt különösebben.-Igen, az. Nem, nem tervezek költözést a közeljövőben és ő sem. És tulajdonképpen nem olyan rég ismerem, de pár hét, esetleg két hónap csodákra képes.-mosolyodom el, valahogy büszkeséggel töltött el, hogy így éreztem. Bár másnak gyors lehetett a tempó, nekem nem tűnt annak. Sodródtam vele, ő is velem.
Aztán történik valami, valami kiüt a földre zuhanok és arra eszmélek, hogy tulajdonképpen aggódva néz rám. Igazán bájos, még a végén elhiszem, hogy sajnál. A dolgok felgyorsulnak, hirtelen azon kapom magam, hogy a múltam olyan részei törnek elő emlékeimből, amiknek a létezéséről nem is igazán tudtam. Összeszorul a torkom, elfog az undor, a szívem mégis meglepően nagyot dobban. Lehetetlen, mégis lehetséges. Felpattanok, és szédelegve dőlök a fának. Reszketek minden csontomban, a lehetetlennek tűnő gondolattól pedig csak még inkább elkezdek rettegni.
-Én nem ismerlek, te sem engem. De az apád ismerte az anyám...-dünnyögöm megrázva a fejem, tekintetem mélyen övébe fúrva.-Azt hiszem a szüleink között kicsit több volt, mint holmi ismeretség.-nyelek nagyot, attól kezdek tartani, hogy a torkom kettéharapja, vagy egyszerűen kitöri a nyakam. Nem lenne meglepő ilyen meredek kijelentés után. Sőt, épp az lenne furcsa, ha nem így tenne, s higgadtan kezelné a helyzetet.

Hayley & Leslie

Lehet, hogy néha kicsit félelmetes voltam, de azért egyik farkast se szerettem volna holtan látni, azt meg pláne nem, hogy miatta kerül a falkám bajba, hogy esetleg miattam esik bajuk, esetleg a hanyagságom miatt. Ezért is érdekeltek ennyire a válaszok és közben minden apró rezdülésre figyeltem. Ha élni akar, akkor be kell tartania a szabályokat és még akkor is, ha szabad akar maradni. Akkor talán még inkább és elhiheti, hogy még több szem fogja figyelni a lépteit, mint amúgy tennék.
- Nos, ebben nem kételkedem, de itt ennek megvan az oka. Főleg, ha az egyik feledet vesszük. – szólalok meg kicsit talán túl komolyan is, miközben továbbra is őt méregetem. Az élet sose volt fair, a farkasokkal meg még kevésbé. – Holdhoz vagy kötve? – tettem fel a legfontosabb kérdést. Szeretném tudni, hogy mennyire is ronthatja itt a bajt és mennyire léphet az emberek tyúkszemére. ha nincs, akkor legalább kisebb az esélye, hogy elborul olyankor a feje, vagy legalábbis remélem, hogy nem egy kezdő és beképzelt csajról van szó. Bár eddig nem tűnt annak.
Hamarosan pedig az erők összecsapnak és egymásnak esünk. Mind a ketten kicsit sérülünk és engem se kell kétszer kérni, mert örömmel támadok újra, miközben a sebeim egész gyorsan gyógyulnak, hiszen félig vámpír vagyok. JNem megölni akarom, hanem sokkal inkább megmutatni azt, hogy nem kell félteni és ha kell, akkor igazán kegyetlen is tudok lenni. Talán pici félelmet, tiszteletet akarok benne ébresztenie, hogy jobb lesz, ha ügyel a szavaira és figyel arra, amit mond. – Valóban, két hónap eléggé meg tudja változtatni az embert. -
Amikor pedig elengedem, akkor fura dolgok történnek. Nem szokásom csak úgy senki miatt se aggódni, de attól még egyáltalán nem tetszik az, ami vele történik. Nem itt kellene meghalnia és nem is ily módon. Figyelek, mintha csak válaszok után kutatnék, amikor pedig magához tér, akkor még furább lesz és egy pillanatra még az is átfut elmémen, hogy túlzottan beverte korábban a fejét.
A lépteim talán vészjóslóak, ahogyan a pillantásom is, de hallgatom azt, amit mond. Nem futhatsz el, előlem nem. Ezek után meg nem. – Arra akarsz kilyukadni, hogy testvérek lennénk? – pillantottam rá kíváncsian, majd egy apró nevetés hagyta el az ajkaimat – S ezt esetleg be is tudod bizonyítani, vagy miért is kellene hinnem neked? – guggoltam le hozzá, a fejemet picit oldalra döntöttem és próbáltam kitalálni, hogy miért várja el azt, hogy higgyek neki.

Hayley & Leslie

Nem tudtam volna sokáig harcolni ellene, egy azon okból: farkas. Másrészt viszont vámpír is, és ez szintén lépéselőnye lehetett. Nyilván védeni akarta a saját falkáját, de kizárt, hogy ebben a városban én lettem volna a legnagyobb ellensége bárkinek is. A nyilvánvaló vámpír nőn kívül, aki helyben próbált hagyni, mégis én nyertem, és ő végezte kitört nyakkal. Egy-null a hibrid fajnak.
Megrázom a fejem és ezzel egyetemben testem is, mintha csak bundás alakban állnék előtte.
-Dehogy köt a Hold.-nézek az ég felé, ahol éppen fogyóban van az imént említett égitest.-Látom, nem tudsz sokat az olyanokról, mint én. Nekem a boszorkány énem nem szereti az emberi alakot, így nem kényszerít rá a farkas énem, hogy bundában loholjak éjszaka. Nekem nem kell vér ehhez, sem gyűrű. Bár Telihold idején emberi alakban jóval sebezhetőbb vagyok.-világosítom fel arról, hogy hogyan is működik ez az egész. Bár gyanítom ezt kifejthetném még részletesebben is, a lényeget sikerült ennyibe is bennfoglaltatnom.
A beszélgetés egészen új hangulatot vesz fel, ő sem enged a saját igazából, én sem a sajátomból, így bár komolyabb csatára nem kerül sor, kifejezetten kedvesnek sem mondható a másik felé történő közeledésünk.A stílus, ahogy hozzám szól, enyhén szólva bosszant. Behódolni senki előtt nem fogok, és ez rám van írva, s szavaimban is bőven bennfoglaltatott a dacosság. Teszek rá, ha meg akarna ölni, már megtette volna.
Aztán jön a képszakadás, miután olyasmit látok, amit nem kellene vagy talán nem is létezhet, és mikor kinevet még jól fel is mordulok.
-Arra. Bocs, ha zavar én is épp annyira örülök neki, mint te.-sziszegem orrom alatt, majd megfogan a fejemben egy gondolat, ami fogalmam sincs, hogy honnan is jön, és ahogy feltápászkodom, hátrálok egy lépést.-Andrea Labonair, vagy tévedek? -nézek rá, aztán kicsit oldalra billentem fejem.-Majd ha képes leszel anélkül rám nézni, hogy lássam az undort és a mérhetetlen közönyt a szemedben, keress meg. Ha pedig nem hiszel nekem, keress egy másik boszorkát, ha zavarnálak esetleg még ezek után is, ölj meg. A testvérgyilkosságnál nincs is nemesebb.-fordítok neki végül hátat pár kedves szó után, amin elgondolkodhat, és úgy tűnök el a fák között, hogy szinte magam is elhiszem, láthatatlan vagyok. Pedig testem minden porcikájában remegek, mert ez nem lehet az igazság, és mégis az... Rémisztő és lehetetlen igazság.

to Hayley

Hope a karomban volt, ahogyan könnyeded léptekkel szaladtam fel a lépcsőn, miután visszajöttünk a kertből. Úgy éreztem, hogy egy kis friss levegő és játék mind a kettőnknek jót fog tenni. Itt senki se merne minket bántani, vagy legalábbis szerettem volna ebben a hitben élni, de azt álmaimban se gondoltam volna, hogy akit keressünk annak nyomát se fogom lelni. Sietve léptem be Elijah szobájába, hogy beköszönjünk neki, de helyette csak egy üres szoba várt minket. Már éppen mentem volna tovább, amikor megleltem a levelet az ágyon. Óvatos léptekkel haladtam az ágy felé, majd miután leraktam a lányomat remegő kezekkel nyúltam érte. Féltem attól, ami benne lehet és miután olvastam nem is oktalanul. Nem értem, hogy miért kell ennyire önfejűnek lennie mindenkinek ebben a családban, ahogyan azt is tudom, hogy nem szöknék meg könnyedén a lányommal ebből a városból, hiszen bármennyire is fura, de a Mikaelson család a családommá vált és azon lennék, hogy őket is megmentsem. Jó pár percig ültem a levél felett, miközben azon voltam, hogy ne rohanjak utána és próbáljam meg észhez téríteni, vagy éppen én magam leszedni a fejét a helyéről. Végül Hope vonta magára a figyelmemet, mire elmosolyodtam, ahogyan játszadozott. Sietve kaptam ismét a karjaimba, hogy megkeressen Rebekaht, hogy rábízhassam, hiszen a testvéremmel kellene találkoznom, de legszívesebben Elijaht kerestem volna meg, mielőtt még ostobaságot tenne… Olyan ostobaságot, amiből még nagyobb vihar történhetne. Kockáztatni kell, de azért néha nem árt nem egyedül megtenni…


Persze, hogy sokszor eszembe jutott az a levél és ami benne volt, miközben Leslievel találkoztam. És még ha egy pillanatra olyan érzésem is volt, hogy ő és Elijah is direkt akarnak az őrületbe kergetni, annak ellenére is örültem a boldogságának, hiszen már én is tudtam, hogy milyen érzés valakit igazán szeretni, de még is sokszor távol kerülni tőle. Ő legalább meglelte a boldogságot és nem is kell távol lennie attól az illetőtől. Egyszer talán megismerem a választottját és nagyon remélem, hogy sose fogja őt bántani, mert ha igen, akkor biztosan, hogy jobb, ha a világ másik felére menekül a férfi, mert nem fogok jót állni magamért.
Lassú léptekkel és nehéz szívvel indultam haza felé a mocsárból, amikor ismerős illatot sodort felém a szellő. Sietve kaptam fel a fejemet és a kezem könnyedén szorult ökölbe. Elijah Ide jönni egyedül, főleg egy ősinek szinte maga az életveszély, még ha nem is tudnák oly könnyedén megölni őt, de attól még sérülést elszenvedhet. Sietős léptekkel, de nesztelenül indultam el a megfelelő irányba, hogy utána csöppet se kedvesen szólaljak meg a háta mögül.
- Mit keresel itt? – nem volt se kedves a hangom, se barátságos. És pontosan úgy tettem fel a kérdést, mintha nem találtam volna meg a levelet. Talán gonosz volt ez tőlem, de nem érdekelt. Amennyiben megfordult, úgy megpróbáltam neki lekeverni egyet, mintha csak azt várnám, hogy a pofontól végre észhez fog térni.
- Tényleg azt hiszed, hogy itt nagyobb sikerrel járhatsz egyedül, mint velem? – vontam fel dühösen a szemöldökömet, és nem eresztettem őt a pillantásommal. Dühös voltam, mérges rá, ugyanakkor legszívesebben a karjaimba vontam őt, hogy még épségben találom őt és csókkal köszöntöttem volna, de utóbbi érzéseket egyelőre még ha nem is könnyedén, de elnyomtam magamban.

Hayley and Elijah

Nem gondoltam volna azt, hogy pont itt fogok belé botlani, mintha csak az égiek is engem küldtek volna azért, hogy megkapja a méltó büntetését azért, hogy megint egyedül próbál cselekedni. Nem élek olyan régóta, mint ő és talán még annyi ellenségem sincs, mint neki vagy bármelyiküknek, de attól még egy család lettünk és ezen egyikük se tud változtatni. És ezt végre ő is elfogadhatná, hogy míg eddig talán olykor egyedül kellett cselekedniük most már ez másképpen van. Mind a ketten ugyanazt azt szeretnénk, a békét elhozni, ami talán sose fog beköszönteni, de ha már kicsit enyhülnek a dolgok, már akkor is elértünk valamekkora sikert.
Könnyedén csattan a kezem arcán és talán rosszul kellene éreznem magam miatta, de most nem tudom. Dühös vagyok, nem is kicsit. Ismét sikerült a kispadra ültetnie, mert még mindig képtelen elhinni, hogy nem vagyok törékeny virágszál. A hevességem pedig továbbra se tűnt el, de hát miként is tűnhetne el, ha még mindig félig farkas vagyok. Egykoron se voltam igazán nyugodt bestia, mostanában pedig még kevésbé, de néha tényleg kezd olyan érzésem lenni, hogy direkt teszi próbára a türelmemet. Nem értem, hogy miért kellett egyedül jönnie erre a vidékre, mi volt a terve vagy éppen miben is akadályoztam meg rövid időre, hiszen pontosan olyan csökönyös tud lenni sokszor, mint a testvére, Klaus. Ha valamit a fejébe vesz, akkor nincs az az Isten, ami megállíthatná őt.
- Te meg még mindig szeretsz mások helyett dönteni, hogy hol is a helyük. Talán egyikünk se változott ilyen téren. – feleltem kissé harapósan neki, miközben lassan összefontam a karomat magam előtt és ha pillantással ölni lehetett volna, vagy fájdalmat átélni, akkor most biztosan nem állna ő se ilyen vígan a lábain, de szerencsére nem voltam boszorkány se, hogy szavak nélkül, egy-egy pillantással akár fájdalmat okozhassak.
- Persze, hidegvér… pontosan erre készültél ilyen nagytitokban, mi? Ésszerűen cselekedni, ha már többször kudarcot vallottál. – egy kisebb morgás is elhagyta az ajkaimat, majd hátráltam pár lépést és a tájat kezdtem el fürkészni. Békesség honolt a vidéken, csak mi zavartuk meg ezt jelenleg, de valahogy nem érdekelt. Amikor viszont meghallom a  szavait, akkor könnyedén nevetem el magam.
- Tudod, édes, hogy azt hiszed téged követtelek. Van jobb dolgom is, mint olyanok után kutatni, akik állandóan kispadra akarnak ültetni vagy helyettem eldönteni azt, hogy mi is jó számomra. – kezdtem bele, miközben íriszeimmel ismét megkerestem őt, de a békességnek helye se volt. Szeretem ezt a férfit, talán jobban is, mint illene és nem kizárt, hogy emiatt esnek még rosszabbul a tettei, mint esetleg kellenének. – Arra még nem gondoltál, hogy esetleg az égiek akartak így megbüntetni, hogy pont arra sodortak, amerre te vagy? Gondolom ez számodra eléggé kizárt lenne, de az is lehet, hogy ideje lenne végre rájönnöd arra, hogy nem kell többé magányoson harcolnod. Ez nem a te harcod Elijah! Ez a mi harcunk! – nem léptem közelebb hozzá, hiszen félő volt, hogy esetleg ismét neki esni, amit nem akartam. „Mi” szócskát pedig könnyedén nyomtam meg, hogy hátha végre rájön erre és képes lesz megérteni, hogy nem egyedül kellene kockáztatnia.

- Most tényleg fenyegetsz Elijah? Tudod, te lennél az utolsó, aki kezet emelne rám, ha még se így van, akkor talán rosszabb vagy mint Klaus… - szavak jéghidegen hagyták el az ajkaimat, hiszen tényleg így volt. Képes lettem volna bármikor az ő kezébe adni az életemet, de azt ő se várhatta el, hogy mindent eltűrjek és leüljek. Nem a kőkorszakban éltünk már, ahol a nőnek otthon volt a helye és semmihez nem volt joga. Ha ő ezt gondolja… akkor félreismertem. Azt hittem, hogy ő igazán ismer, de úgy néz ki, hogy tévedtem, ahogyan abban is, hogy ő másabb lehet. – Nem hiszem el, hogy képtelen vagy látni azt, hogy mekkora erő lakozna abban, ha összefognánk, de persze minek is beszélek, hiszen… - de inkább lenyelem azt, ahogyan befejezném. Nem akartam veszekedni, nem akartam hagyni azt, hogy még inkább a lelkembe taposson, de elengedni se tudtam őt. Szükségem volt rá, épségben akartam tudni, hiszen fontos számomra és szeretem őt. Ezernyi tett és szó, de még se képes megölni azt az érzést, még akkor se, ha közben a lelkemet öli meg az, amit művel… Szép lassan talán mégis képes meghalni mélyen legbelül az ember, miközben a másik talán ezt észre se veszi.
Nem érdekel már a hanglejtése, nem érdekel, hogy miként kezdi elveszteni a fejét, hiszen ez is csak azt sugallja, hogy ő se biztos abban, amire készül. Nem biztos abban, hogy épségben megúszhatja. Azt kéri, hogy hagyjam hátra, de mégis miként tehetném? Miért kellett neki ellopnia azt, amit senkinek se sikerült még sose igazán? Miért tette, ha utána csak összetöri és kitaszít az életéből? Mintha hirtelen az ajtók bezáródnának és kívül találnám magam, mint egy idegen.
- Egy anyának? – vontam fel csöppet se békésen a szemöldökömet és ezt a két szót is úgy ejtettem ki, mintha éppen most akarnám őt karóba húzni. – Nem csak egy gyermeknek vagyok az anyja, vannak kötelezettségeim, de gondolom ez nem számít neked, ahogyan az se, hogy nem vagyok olyan törékeny, mint aminek gondolsz még mindig! Másrészt meg szerinted mi való egy anyának? Az otthon ülés? Esetleg a kötögetés? – a békesség utolsó lehelete pedig könnyedén szállt el az utolsó szavaimmal. Érezhette, hogy most már nagyon rezeg a léc és talán pontosan olyan talajra kezd tévedni, aminek még ő se sejtheti a végét. Mind a kettőnk alatt megjelent a mocsár, már csak az volt a kérdés, hogy kit miként is fog elnyelni, de azt már most éreztem, hogy a békesség tovaillant, ahogyan oly sok minden is.
Kíváncsian pillantok rá, amikor Klaushoz hasonlít és egy pillanatra ökölbe szorul a kezem a testem mellett, de nem teszek semmit se. Lassan fújtatva fújom ki a levegőt, miközben egy farkas morgás tör fel a torkomból, hogy a nem tetszésemet kifejezzem. Lehet, hogy önfejű vagyok, de ő se jobb, hiába hiszi azt ilyen téren. Másrészt meg többször használtam a józan eszemet, mint bármelyikük is tette volna az önálló harcukban. Ugyanazért küzdünk, de mégis mindenki a saját útját akarja járni… Egy család vagyunk, de még se, mert mindenki csak menne a saját feje után. Tényleg nem érti? Nem látja, ami viszont ezek után következik az belém fojtja a szót. Ledermedek és lefagyok… a tekintetem üressé válik és úgy nézek rá, mintha egy idegen állna előttem, mert ezt a férfit tényleg nem ismerem. Ő nem ilyen volt, vagy talán mégis? A korábban ismertek csak egy jól ismert máz lett volna? Nem, az nem lehet. Érzem, ahogyan egy könnycsepp megjelenik a szemem sarkában és egy pillanatra még le is hunyom a szemeimet, hogy így tartsam vissza azt. Nem akarom engedni leesni, nem, még ha a lelkemet most zúzta szét és nem csak a lelkemet, hanem a szívemet is, mert sose gondoltam volna azt, hogy pont tőle fogok ilyen szavakat hallani a korábbi biztatások utána. Lassan fonom össze a karomat magam körül, előtt, mintha csak így próbálnám összetartani magam, hogy ne zuhanjak a földre úgy, mint már oly sokszor megtörtént, amikor közel engedtem vagy legalábbis megpróbáltam valakit. Végül lassan hátat fordítottam neki és elindultam az ösvény felé, de pár lépés után megálltam és a közelben látható tavat fürkésztem, de nem néztem rá. – Vicces, hogy pont te vágod ezt a fejemhez, mert te voltál az utolsó, akitől ezt vártam volna… Valaha szerettél igazán, vagy végig színjáték volt? – hiába tudtam, hogy igaz volt, ami köztünk volt és lesz is mindig bármennyire is fáj, de attól még muszáj volt feltennem a kérdést. Hallani akartam a választ. Ha megpróbált volna közeledni, akkor hátra se nézve rá tettem pár újabb távolodó lépést. Nem akartam a közelében lenni, nem akartam még inkább érezni a pusztító fájdalmat, amit okozott és elindított. Egy tűz, mely mélyen legbelül fog felperzselni és elvenni a lényemet, azt, ami lett belőlem részben neki köszönhetően részben a városban történteknek, vagy éppen Hopenak köszönhetően. – Sajnálom, hogy eddig meg kellett játszanod magad, hogy el kellett viselned azt, hogy valaki aggódik érted, de ígérem többé nem teszem. Ahogyan neked se emiatt aggódnod, vívd meg a saját csatáidat, de ne helyettem vívj csatát! – persze, hogy aggódni fogok érte, de többé nem fogom kimutatni. Idővel jobb lesz? Nem hittem ebben, mert már most éreztem, hogy felperzselt. Következő pillanatban előtte teremtem, miközben a szemem sarkában megbúvó könnycseppen könnyedén csillantak meg a napsugarak. Lassan hajoltam közelebb és egy csókot loptam tőle. – Ég veled, Elijah! – suttogtam úgy ezt a szót, mintha ezzel együtt a saját szívemet téptem volna ki. Mert pontosan azt tettem, de ha ő úgy gondolja neki jobb nélkülem, akkor nem fogok az útjában állni. Még akkor se, ha sose leszek igazán képes elengedni őt, ha legszívesebben az ölelésébe fúrnám magam és azt suttognám, hogy minden rendben lesz, még akkor is, ha nem… A lépteim alatt könnyedén roppantak az ágak és az avarban megbúvó dolgok, mintha csak a csontjaim, a szívem törését jelképezték volna. Még utoljára hátra pillantottam rá, de aztán egyszerűen eltűntem.

A vérem volt, de mégis a vérem szinte megfagyott, ahogyan a szavai lesújtottak. Mintha csak a hóhér bárdja csapott volna le, vagy éppen egy tőr hatolt volna a szívembe pontosan attól, akiben teljesen megbíztam, akinél úgy hittem, hogy biztonságban lehet a szívem titkos dallama, vagy éppen a titkaim, de hirtelen úgy éreztem, hogy tévedtem. Még akkor is, ha nem tudtam teljesen elfogadni ezt. Mintha egy részem teljes erejével tiltakozott volna az ellen, hogy Elijah tényleg képes volt ekkora árulást véghez vinni és darabokra cincálni még inkább az így is eléggé megtépázott lelkemet. Mindig erősnek mutatom, ritka az a pillanat, amikor hagyom, hogy egy könnycsepp végiggördüljön az arcomon, vagy csak megjelenjen a szemem sarkában. Mindig is próbáltam erősnek mutatni magam, még ha mélyen legbelül vihar is tombolt. De most… most egyszerűen nem ment…
A lelkemet tépte ki minden egyes szava, minden egyes tette, mintha csak pontosan annyira nem számítanék, mint egykoron éreztem. Egykoron már kihajítottak és megfogadtam, hogy többé nem fogom engedni, de ő mégis… Ő mégis a bőröm alá férkőzött, szeretem ezt a férfit és pont ezért képes ekkora károkat okozni legbelül. Akkorát, amihez már erőm sincsen, hogy megpróbáljam leplezni. Nem érettem, hogy miként lehetséges ez, hiszen sokszor mondják a szerelem fájdalmas, de sose hittem volna azt, hogy ennyire az tud lenni. Egyszerűen úgy érzem magam, mint aki kifacsartak, megölnek szép lassan mélyen legbelül.
Indulnék, még akkor is, ha nehéz, de úgy érzem, hogy képtelen vagyok maradni. Nem tudok vagy nem akarok? Igazából már én se tudom. Tombolhatnék, de még se teszem. Talán a némaság és a bennem dúló érzések kimutatása még inkább fájhat Elijahnak és talán azt akarom, hogy fájjon neki is, vagy legalábbis lássa azt, hogy mit tett. Miként pusztított azzal, amit csinál vagy éppen mond. Nem akartam többé elrejteni, előle már. Lehet, hogy önzőség volt tőlem, sőt biztosan az volt, de még se érdekelt. Többé már nem, ha a némaság számára nagyobb büntetés, akkor legyen így.
Amikor arra kér, hogy álljak meg, akkor megteszem, de nem pillantok rá, ha úgy mozdulna, hogy szembe kerüljön velem, akkor is könnyedén fordítok hátat neki. Hiába lettem volna kíváncsi arcának a vonásaira, mert a dac és a mélyen keletkező seb túlzottan is friss volt. Nem bírtam volna a szemébe pillantani, hiszen akkor talán végig se hallgatom, hanem magára hagyom. Úgyis ezt akarta, nem? Egyedül lenni és tenni, amit akar. Megkaphatná, de még se rohan tovább.
- Bocsássak meg? – kérdeztem meg kissé felhorkanva, de még mindig nem pillantottam rá, inkább csak a messzeségbe bámultam. – Miért mit hittél? Mit fognak okozni a szavaid? Boldogságot, nevetést csalni az arcomra? Azt hitted, hogy tombolni fogok, mert úgy kevésbé fájt volna? Magadnak köszönheted ezt Elijah! – szavak keserűen csendültek és fájdalom járta át minden egyes kiejtett szót, miközben lassan összefontam a karomat ismét magam előtt, majd tettem pár lépést, de úgy, hogy távolabb kerüljek hozzá. Bármennyire is szerettem volna a karjaiban elveszni, attól még a pokoli érzés továbbra se tűnt el. Talán egyszer jobb lesz, de most nem ment. Még mindig legszívesebben elsétáltam volna, de maradtam és vártam. Vártam a folytatásra, az újabb tőrre, amivel sebet ejthet rajtam, hiszen szemmel láthatóan eléggé megtanulna Klaustól, hogy miként ejtsen sebeket másokon.
- Gyűlöllek? Azt hiszem eléggé enyhe kifejezéssel élsz Elijah Mikaelson! Még akkor is, ha mélyen legbelül szeretlek is!– fordultam végül felé dühös és megtört pillantással. És abból, hogy a teljes nevén szólítottam sejthette, hogy nem vagyok annyira békés se, mint esetleg remélhette. Fájt, pokolian fájt. Amikor pedig a mondandója végére ért, akkor keserűen nevettem el magam. – Nem voltam része?! Mégis minek? Lehet, hogy nem értem annyi ideje, mint te, nem tapasztaltam meg annyi mindent, mint te! De hidd el, hogy sok mindent megéltem már és láttam, még ha te képtelen vagy ezzel szembe nézni! Kidobtak az utcára, a lányom és az én életemre törtek, megöltek és a lányomat nem ölelhettem magamhoz hosszú ideig. Féltem, minden egyes áldott nap félek, hogy egyszer nem tarthatom az ölelésemben Hope-t, de talán pont ez adja az erőt ahhoz, hogy ne féljek küzdeni és harcolni! De téged cseppet se érdekel, hogy mi érzek vagy éppen mi zajlik mélyen legbelül, mostanában nem! Hova tűnt az az Elijah, aki hallott és látott is, nem pedig csak dönt mások felett? – pillantottam rá kérdőn, miközben továbbra is fenntartottam a távolságot.