Az összetört szíveket nem lehet többé eggyé ragasztani. Az életben is ennyi a tanulság. Ha egy ember egyszer bizalommal, feltétlen érzésekkel közeledett valakihez, s érzéseit megsértették, soha többé nem tud igazi bizalmat, feltétlen odaadást érezni egy másik ember iránt. Képtelen arra, hogy elfeledjen egy sértést, mellyel lelkét vagy érzéseit illették. S bármiféle baráti vagy szerelmi találkozást hoz is még számára az élet, gyanakvó marad, mert ilyen az ember. Néha vereséget szenvedünk, de a vereséget úgysem kerülhetjük el. Ezért aztán még mindig sokkal jobb, ha az álmainkért vívott harcban veszítünk el néhány csatát, mint ha úgy szenvedünk vereséget, hogy azt sem tudjuk, miért harcoltunk. Én tudom, miért - és legfőképpen kikért - vívom a harcomat. Ha kell, önmagamnak is ellentmondva, feláldozva mindent azért, hogy teljesítsem a célomat. Nem, a városért vívott küzdelem a legfontosabb, vagy a béke kivívása. Niklaus New Orleanst akarja a maga valójában, a trónját, amit nem arany, hanem rubinok díszítenek, olyan vörösek, mint a vér. Behódolást akar, engedelmességet, hatalmat. Én semmi mást, csak azt, hogy Hayley és Hope éljenek. És nem csupán éljenek: éljenek úgy, ahogy egy nőnek, és ahogy egy gyermeknek élnie kell. A létünk, a mivoltunk nem határozhat meg bennünket. Az a kislány megérdemli azt az életet, amely a föld bármely gyermekének kijárna. Nem szabad, hogy sötét fellegek gyülekezzenek felette, és árnyékolják be életét. De ha Hayley belefolyik a háborúba, és tevékenyen részt vállal benne, olyan folyamatokat indíthat el, amelynek senki, még én magam sem látom a végét. Milyen szép is mindez így lebontva, és elhatározva, lefestve feketén vagy fehéren. Milyen egyszerű meghozni döntéseket, bízván abban, hogy képesek leszünk tűzön-vízen át tartani magunkat az elhatározásunkhoz. Milyen csúfos vereséget is szenved viszont a hideg racionalitás akkor, ha a szív szava felülírja az elme hatalmát... A bosszú örök köre: fájdalomra válaszul fájdalmat okozunk. Ha a düh elborítja az agyadat, nem tudsz tisztán gondolkodni, és akkor sebezhető vagy. Sebeket kaphatsz, és ezért sebeket is adsz cserébe, mint egy morbid, fájdalmas, és gyötrő játszmában, ahol a tét az, hogy ki bírja lelkileg vagy érzelmileg tovább. Megbántottam. Nem, ez a szó kevés annak leírására, amit jelenleg alighanem érezhet. A pokol haragja semmiség a megbántott nő dühéhez képest. Minden szavából süt a gyűlölet, a megvetés, és az emésztő harag. Hosszú, túl hosszú idő után végre oda merte adni a szívét valakinek, aki a legaljasabbul törte össze, és ez a valaki én vagyok. Nincs olyan büntetés, mi elég lenne a számomra, tisztában vagyok vele magam is. De az a pillantás, amit vet rám, az érzés, a gyomromat görcsbe szorító jéghideg kéz rosszabb, mint ahogy gondoltam, vagy vártam. - Bár képes lennék végigvinni azt, amit elterveztem - mondom rekedten. - Bár játszhatnám tovább a játékot, aminek a célja az, hogy meggyűlölj, mert a gyűlölet és megvetés a lehető legjobb gyógyír a megsebzett szívre. Azt kívánom, bár lenne elég erőm hozzá, hogy ne törődjek annak a következményeivel, amit teszek, de képtelen vagyok. Nem tudok hideg fejjel gondolkodni és cselekedni, mikor látom, hogy mit okoztam. El akartalak magamtól űzni, olyan messzire lökni, ahogy csak lehet. Úgy gondoltam, jobb ha gyűlölsz, és élsz, mint ha kedvelsz, de meghalsz. De nem bírom... képtelen vagyok. Nem tudlak tovább bántani - fordulok ezúttal sarkon én magam, és feldúltan - ami meglepő érzés, és idejét sem tudom, mikor volt részem ebben utoljára - járkálni kezdek a tisztáson, mintha csak a gondolataimat szeretném kordában tartani, amire nemes egyszerűséggel semmi esélyem. - Legyen hát - állok meg, és fordulok szembe Hayleyvel csendes határozottsággal. - Amit most elmondok neked, attól életek függnek. Igaz, ebben a városban ez nem meglepő körülmény. Minden háborútól életek függenek. De nem akartam, hogy amit most elmondok neked, azt tudd, nem mintha nem bíznám benned, de se megijeszteni nem kívántalak, sem olyan gondokat zúdítani rád, amelyek elviselésétől kímélni akartalak. Csakhogy ha most megint magyarázat nélkül hagylak itt, és egyszerűen megparancsolom, hogy maradj ki a harcból, és maradj veszteg, anélkül, hogy tudnád, miért, talán valóban elindulsz saját fejed után, vagy elkezdesz kételkedni bennem és a szerelemben, amely bennünket összeköt. Hát beszélek, de meglesz az ára - lépek Hayley elé, és - óvatosan, kissé félve vajon hogy reagál erre a mozdulatra - de arcára teszem kezem. - Amikor Kol és Katerina foglya voltam, Kol mindent megtett annak érdekében, hogy revansot vegyen rajtam a múltért. És ennek legjobb módszere az volt, hogy megmutatta nekem, mi is vagyok valójában. Rejthetem a kilétemet vasalt öltönyök mögé, diplomatikus és művelt szavak alá, de nem változtat a tényen, hogy mit sem különbözöm Niklaustól. Ugyanolyan vérszomjas fenevad vagyok, aki hidegvérrel, kegyetlenül öl, ha a helyzet úgy kívánja, vagy ha úgy hozza kedve. Százak, ezrek haltak már meg évszázadok folyamán a kezem által, és köztük olyanok is, akiket szerettem. Úgy szerettem, ahogy egy férfi csak ritkán szeret életében. Feláldoztam őket, a legszebb érzelmeiket a fenevadnak, aki bennem él. Tagadni igyekeztem az igazságot magam elől is, de Kol tükröt tartott elém, hogy többé nem tudjam tagadni a valót: gyilkos vagyok. De a múlt hibáit nem akarom újra megismételni. Szeretlek Hayley, úgy, ahogy talán sosem tartottam volna magam képesnek ilyen érzelmekre. Épp ezért akarom, hogy maradj távol tőlem. Mert Kol nem csupán a múlt véres darabjait mutatta meg nekem, hanem a jövőt is, ami ránk vár - hullik le kezem Hayley arcáról, és elsötétedik tekintetem a puszta emlék hatására is. - Mert ebben a jövőben New Orleans füstölő, összedőlt romjait láttam. És a romok közepette a ti halott testeteket. A tiédet, és Hope-ét. És ha engedem, hogy belefojj a harcba, a rémkép talán egy nap valósággá válhat. És inkább tépem ki a saját szívemet, mint hogy ezt megengedjem.
Kezdtem úgy érezni, hogy nem akarom ezt tovább és elegem van. Szép lassan egyre inkább belefáradtam abba, hogy azokkal is küzdjek, akik mindenkinél jobban ismernek. Elijah-t közel engedtem, annyira közel, hogy akár egy pillantásból rájöhessen arra, hogy mire gondolok vagy éppen mire készülök. Hagytam, hogy ismerjem, hogy az egykoron leginkább őrzött kincset megkaparintsa és magáénak tudhassa. A szívemet adtam neki, mert hittem abban, hogy sose fogja összeroppantani vagy összetörni, ahogyan egy földre hulló tárgy tenné, de most mégis megtette. Nem érdekelt többé az, hogy miért tette vagy éppen mennyire mondta komolyan azt, amit mondott, hiszen kimondta és ez számított. Azon volt, hogy meggyőzzön olyanról, amit még én se voltam teljesen képes elfogadni, de még se akartam már teljesen harcolni. Elfáradtam és pokolian fájt minden egyes szó, amit kiejtett a száján. Mintha csak nem a háború, amely övezi ezt a várost lenne igazán a legnagyobb veszély, hanem pontosak azok, akikben bízunk. Csend, a fájdalom könnyedén telepedett ránk, mintha még a szél is elállt volna, mert félt volna attól, ami kibontakozóban van. Talán tomboltam volna, pusztítottam volna úgy, ahogyan mélyen legbelül engem pusztított el a milliónyi kín, fájdalom és az iránta érzet érzelmek. Mintha csak valaki eleresztette volna mélyen legbelül a sötétséget, a feketeséget, amivel a lelkemet akarták volna megfertőzni. Mi tartott még itt? Magam sem tudom, hogy miért hallgattam tovább, de maradtam, mert a lábaim nem mozdultak. Még akkor se, ha csak egy helyre vágytam. A lányomhoz akartam menni, az „ölelésében” elveszni, mert hittem abban, hogy ő még tiszta szívből szeret engem és mellette még nem kell félnem attól, hogy a sötétségnek túl nagy teret adnék ismét, mint egykoron tettem, amikor nem uraltam azt, ami vagyok és nem érdekelt semmi se… Szavaira szinte egyre inkább hatalmába kerített a bánat, a fájdalom. Mintha már nem sebzett volna még meg eléggé. Kezem ökölbe szorult mellettem, a fejemet felszegtem, miközben egy pillanatra még íriszeimet is lehunytam, hogy ezzel tartsam vissza a könnyeket, amik felszínre akarnak törni. Lassan nyíltak ki a szemeim, hogy utána rajta állapodjanak meg. – Nem akarsz még inkább bántani? Úgy érzed, hogy tudnál még jobban bántani? Talán egy dologgal, de ha a közelébe mernél menni ezek után… - érezhette a dühöt, a haragot és azt is, hogy nem érdekelne ezernyi hozzá kötő lánc se, mert ha a lányomnak bárki is ártani akarna, hogy nekem okozzon fájdalmat, akkor annak én magam tépném ki a szívét. Nem gondoltam azt, legalábbis reménykedtem abban, hogy képtelen lenne ennyire messzire menni. Hinni akartam abban, hogy az egész csak egy rossz álmom, ez a beszélgetés valójában meg se történik. Egyszerre akartam távol lenni tőle, ugyanakkor a közelében és azért fohászkodni, hogy semmisé tehessek mindent, ami itt elhangzott, hogy a szakadék eltűnjön, ami minden egyes másodperccel talán egyre nagyobb lett volna köztünk. Klaus talán önelégülten nézné végig, ahogyan a testvére megásta saját magának a sírt velem szemben. Elfordítanám a pillantásomat, de még se tudom. Mintha csak valami remény után kutatnék az íriszeiben, valami után, ami elárulja azt, hogy minden korábbi szava hazugság volt. A fejemet lassan rázom meg, ahogyan a szellő is újra kezd életre kelni, de még gyengéd, alig érezhető, mintha még csak ő bontogatná a szárnyát, vagy csak közelebb akarna sodorni minket, de még nem elég erős ahhoz, hogy a kettőnk közötti szakadékon átlökje bármelyikünket is. – Miből gondolod azt, hogy a korábbi szavaidnak köszönhetően nem kételkedek benned? Vagy éppen szavaidban, esetleg a tetteid tisztaságában? – kérdezem tőle kíváncsian, miközben a hangom egy cseppet se segíthet neki abban, hogy elárulja azt, hogy komolyan gondolom-e a kiejtett szavakat, vagy nem. Talán még magam sem tudtam, hogy mi a helyzet, vagy talán csak azt akartam, hogy fájjon neki is, ahogyan nekem fáj. Hogy érezze azt, hogy milyen pokolian tud fájni a pokol tüze a jelenben, az a tűz, amely elől az ember nem szaladhat el, mert az a személy ejti rajtunk, akire az életünket is rábíznánk egykoron. Könnyedén telepszik ismét a tájra csend, ahogyan mesélni kezd. Figyelem őt, hallom amit mond és kár lenne tagadni, hogy nem szeretnék legszívesebben ordítani, vagy csak valahogy a tudtára adni, hogy aki egykoron volt és aki most nem ugyanaz. Mind hibázunk, én is voltam gyilkos és vagyok is talán, de azóta sokat változtunk mind a ketten. Most pedig nem azért ölünk, ha úgy hozza a helyzet, mert úgy tartja kedvünk, hanem azért, hogy védjük azt, ami fontos számunkra és Kol talán pontosan ezt akarja. Azt akarja elvenni Elijahtól, ami a legkedvesebb számára, ami képes őt távol tartani a szörnyetegtől, ami benne él. Amikor viszont a jövőképeit mutatja, akkor szíven meghasad, a lábam megremeg és a könnyek végül utat találnak maguknak. Alsó ajkamba harapok, ahogyan elfordítom a fejemet. Mennék, el akarok innen tűnni, onnan ahol minden egyes lélegzetvétel fáj. Egy-két lépést teszek, de a következő pillanatban mégis Elijah előtt állok, mintha sose mozdultam volna el onnan. Kezem remegve siklik arcára, miközben íriszeiben veszek el. Pillantásunk összefonódik. - Nem vagy szörnyeteg, tudom, még ha te nem is hiszel ebben, Elijah. Láttam azt, hogy miként viselkedsz, miként hallgatsz a szavaimra, de… - kezdenék bele, de hirtelen nem lelem a szavakat, hogy miként is akarnám folytatni. Sietve rázom meg a hajamat. – Miért hagyod, hogy a testvéred játéka megfertőzzön? Miért hagyod neki, hogy elérje a célját és azt vegye el tőled, ami a legértékesebb? Talán a jövő egy darabkáját mutatta, de azt nem mutatta meg, hogy mi volt az ahhoz vezető út. Egyedül gyengébbek vagyunk, míg együtt erősebbek. Hope-nak nem fog baja esni, hiszen pontosan azok védelmezik, akiknek a szívében legnagyobb helye van. Jövőt senki se ismerheti igazán, mi alakítjuk azt… Kérlek… - simítok végig arcán gyengéden, ha nem lökte el korábban a kezemet. – Kérlek, ne hagyd, hogy Kol játéka miatt veszítselek el. Egy olyan játékban, ahol a testvér testvér ellen fordul és ott támad, ami a legfájóbb. – pillantok rá szinte kérlelően, mint aki képtelen elengedni őt. Nem fogom hagyni, hogy Mikaelson kegyetlen játékainak a bábuja legyek. Kol se mindható, de legfőképpen halandó, hiszen ő már nem vámpír. – A kötelék, amely köztünk van erősebb bárminél, de ahhoz az kell, hogy ne hagyd, hogy a félelmeid befolyásoljanak. Segíteni szeretnék, ahogyan eddig tettem, még ha ez oly elképzelhetetlen is. Szükségem van rád, még akkor is, ha újabb ezer vihart kell kiállnunk, de ne kérd tőlem, hogy egy Mikaelson aljasjátéka miatt álljak félre, vagy figyeljem azt, ahogyan elsétálsz… Szív megenyhül, karjaimba zárnám és vigaszt nyújtanék számára. A bennem lakozó elszántsággal ajándékoznám meg, hitemmel, amit kettőnkkel kapcsolatban létezik. Egy híd, amely bármely szakadékot képes lenne átívelni, ha ő is úgy akarja. Távol van, de mégis oly közel. A félelmét érzem az ereimben, mert én is félek, de mégis tudom azt, hogy ketten együtt igazán erősek lehetünk. Nem csak a harcban, mármint abban a harcban, ami nyilvánosan zajlik, hanem egymás számára. Támasz, vigasz és gyógyír, amelyet senkit más nem adhat meg számunkra.
Sok mindent elmondtak már a bátorságról, de a bátorságot a félelem határozza meg. A gyávák az életük elvesztésétől rettegnek, de ha nem csupán a halál az, ami riaszt, akkor érted meg a sötétséget. Tudod, hogy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be, tudod, hogy van, amit elvesztettél, és ami sosem lesz meg újra, és hogy van, ami a halálnál is rosszabb. Nem mindig könnyű, néha nagyon nem, ez a színtiszta igazság. Lehetünk bajban, rossz helyzetben, tartósan nehéz helyzetben is. De ahogy a földi Nap is minden reggel fölkel és eloszlatja a sötétséget, úgy föl kell hozni a belső napunkat is. Magától nem mindig jön fel, de vannak, akik elővarázsolják egy szóval, egy pillantással, egy illattal, vagy tettel. A világ, amelybe születtünk, ritmusra jár, akárcsak a lélek. Él benne a sötétség, ahogy a fény is, és egyedül rajtunk, az erőnkön múlik, melyik kerekedik felül. Nem felejtjük el, és nem is tagadjuk, hogy sebezhetőek vagyunk, és bármikor újra megsérülhetünk, mégis bízunk. Ahogy Hayley is bízik bennem, minden bántó, vagy sértő szavam ellenére, amivel igyekeztem távol lökni őt magamtól, mindannyiunk biztonsága érdekében. A szeretetnek nagyon sokféle formája kapott már helyet repertoáromban, de csak most döbbentem rá, hogy mind közül a szerelem bizalma a legnagyobb kincs. Megrándul az arcom, mikor Hayley szavai szinte ökölcsapásként csattannak - nem, nem az arcomon, hanem a lelkemen. Hogy feltételezheti, hogy bármikor is ártanék Hope-nak? Hiszen azért teszek mindent, hogy őket biztonságban tudjam. Ha eltaszítom magamtól a nőt, akit szeretek, talán azzal védem meg az unokahúgomat a legnagyobb szörnyűségtől: az elkerülhetetlen végtől. Hayley szenvedni fog, kínlódni, gyötrődni... de élni fog. Élni! Lehajtom a fejem, mikor rájövök, hogy talán elrontottam végleg mindent. De hát nem ezt akartam? Nem ez volt a végső célom? Akkor miért nem érzem magam elégedettnek? Miért érzem úgy magam, mint az egyszeri ember, aki elvesztett egy hatalmas kincset? - Hayley... - suttogom, mikor elmondom végre az igazságot. Nem tudom, mit is várok igazán. Feloldozást, vagy végső eltaposást? Az egyik út végén a boldogság vár, még ha csak rövid életű lesz is. A másik út végén talán a pusztulás, és halál. És mégis, minden korábbi gondolatomnak ellentmondva, most a kétes jövő szakadékába ugrom - és magammal rántom Hayleyt is. Reakcióját látva nem tudom, hogy mi lesz a következő lépése: vagy a karjaimba veti magát, vagy nekem ugrik, és egy mozdulattal kitépi a szívemet. Hallgatom, szinte szomjasan iszom a szavait, ahogy beszélni kezd, és lehunyom önkéntelenül is a szemem, mikor tenyere lágyan az arcomra simul. - Hosszú időbe telt, mire eldöntöttem, hogy távol löklek magamtól. Olyan messzire, ahol már nem árthatok nektek, és nem árthat a zűrzavar, ami körbefonja a családomat. Majd belepusztultam az érzésbe, és csak most értem meg, hogy téged is csaknem megöltelek ezzel. Mondhatnám, hogy bocsáss meg nekem, de tudom, hogy vannak dolgok, amikre nincs bocsánat. Csak abban reménykedem, hogy egy nap talán képes leszel nekem legalább kissé megadni a feloldozást, mert megérted, hogy amit tettem, miért tettem. Szeretlek Hayley, óvni és védeni akartalak, ahogyan Hope-ot is, és eközben elfeledkeztem róla, hogy immár nem csak a családunk tagja vagy, hanem édesanya is, akinek jogában áll küzdeni a lánya boldogságáért - lépek oda elé, és igyekszem olvasni tekintetében. - Nem könnyű beismerni senkinek sem a tévedéseit, mert megmutatja, hogy nem vagyunk tökéletesek, vagy tévedhetetlenek. Ezer év elteltével is képes vagyok minderre. Hibáztam, és elkövettem olyat, amit nem lett volna szabad. Az egyetlen dolgot tettem kockára, ami mindennél többet ad nekem a világon: téged, és az érzéseidet irányomban. Nem kérhetem, hogy megbocsáss, csak azt, hogy legalább engedd, hogy jóvátegyem. Küzdeni akarsz, harcolni velünk együtt, vállt vállnak vetve? Legyen hát - bólintok. - Erős és magabiztos nő vagy Hayley, olyan bátor, amilyet talán még sosem láttam életemben. Tudom, hogy lehetetlen, de mintha a régi viking harcosok vére folyna az ereidben. Talán pont ez lesz az, ami úgy világít majd előttünk is, mint egy jelzőfény az éjszakában. Nem vagyok képes nemet mondani neked. Légy a társam... a harcban is. Melletted állok, támogatlak, és bízom benne, hogy idővel, ha a fájdalom, amit okoztam, tompul már benned, egyszer újra társad lehetek az életben is. Nem állok többé az utadba, és nem állítalak félre a háború folyamában. De van egy feltételem. Ha bármikor is úgy látjuk, hogy a világ össze fog dőlni, nem engeded, hogy romjai maga alá temessenek. Akkor fogd Hope-ot és menekülj vele innen messze, és vissza se nézz. Megígéred ezt nekem?
Egy harc, amely az egész várost átszőtte, de talán nem is ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy már a családunkba is bejutott. Most amikor a városrészekre omlik, közben olyan, mintha a családunk is pontosan ezt tenné. Döntünk egymás feje felett, a testvér testvére ellen fordul, de miért? Miért kell ismét egymás ellen vonulniuk, nem volt már elég a vérontásból? Senki se látja, hogy miként pusztul el a világ és mi a célja mindennek? Az, hogy ki ül a trónon? Tényleg erről kellett mennie az egész dolognak, vagy a múltba elszenvedett sérelmek miatt? Nem érdekelt, vagyis érdekelt, hiszen a lányom élete is veszélyben volt és azé a férfié, akit jelenben pillanatban talán egyszerre löktem volna magamtól távol, hogy több sebet ne ejthessen és egyszerre vontam volna ölelésemben, hogy feloldozzam őt a korábban kibontott szavakért, de még se tettem semmit se. Csak álltam őt és figyeltem. Ahogyan a nevemet kiejtette, ahogyan rám nézett, de még se tudtam megenyhülni, akkor még nem. Legszívesebben felnevettem volna, de sokkal inkább kínomban és fájdalmamban, mint örömömben, de aztán megtört volna és a szavak szép lassan felé szálltak a szellő ringatásában. Az, amit éreztem és gondoltam. Úgy éreztem, ha most se sikerül szívéig hatolni, akkor elbuktam, elbuktam a legnagyobb csatamezőn. Irányába, a szívünk dallamában, ezért kapaszkodtam és reméltem mélyen legbelül, még ha arcom ebből semmit se mutatott. Egy álarc, amely egyszerre tesz minket erőssé és gyengévé. Szívek dallama, ami a porba lök, de ugyanakkor felemelhet. Egy dallam, amelynek minden ritmusát imádtam, amellyel szívem dallama oly sokszor összefonódott, hogy közös dallamot járjon a tiltott mezők egyikén és most? Most hirtelen talán minden talán csak egy gyönyörű emlék fog maradni, vagy ki tudja. Egy mese, amelyet a nagykönyvek fognak egyszer elmesélni, egy szerelmes férfi és nő, melyet részben talán a család családjuk mérgezett meg… Türelmesen vártam a reakcióját, mintha az lenne az utolsó szalmaszál, amibe még kapaszkodni tudok. Egy vallomás, amely elpusztított, de még se akarom hagyni ezt, nem engedhetem meg, hogy pusztulásba döntsön Kol tette, hogy elvegye azt tőlünk, ami az egyik legértékesebb számunkra. Nem hagyhatom, hogy a méreg tovább terjedjen és mindent felemésszen. Csendesen hallgatom a szavait, fájdalom, szerelem, remény és még ezernyi érzést láthat az íriszeimben táncolni, miközben hallgatom őt. A pillantásommal fogva tartom őt, szavak, amelyek egyszerre fájóak, egyszerre bűnbocsánatkérőek, de mégis ki volnék én, hogy feloldozza őt? Valóban meg lenne ehhez a hatalmam, megadhatom neki azt, amire vágyik? Ezernyi kérdés egy viharos tengeren állva, amely bármikor lecsaphat, távol vagy éppen közel sodorhat minket, de akár simán el is nyelhet. - Olyat kérsz, amivel a szívemet kellene kitépnem. – szólalok meg óvatosan, miközben egy könnycsepp gördül végig az arcomon. – Miként hagyhatnálak itt, Elijah? Miként fordíthatnék neked hátat? – kérdeztem meg fájdalmasan, majd egy aprót sóhajtottam, miközben kezem ismét arcára siklott. Figyeltem őt, nem szóltam semmit se, mintha íriszeiből akarnék olvasni. – Ígérem, de azt nem, hogy nem fogok mindent megtenni azért, hogy visszakapjalak. Még akkor is, ha éveken át kell kutatnom utánad, vagy éppen azért, hogy miként kaphatlak vissza. – szólaltam meg szelíden, miközben ujjaimmal ajkán simítottam végig. Azon az ajkakon, amelyek perzselőek voltak és legszívesebben ismét megízleltem volna. – Azt akarom, hogy tud, még ha a szívem nehéz is, örökké dalolni fog neked, míg el nem jön a vég. Örökké szeretni foglak ezernyi veszélyen át és szeretni a legsötétebb perceidben is. - léptem egészen közel hozzá. Talán ez volt a feloldozás, a saját kis feloldozásom, hogy rájöjjön arra, hogy bármekkora bűnt is követett el ellenem nem olyan régen a szavaival, annak ellenére is még mindig szeretem és nem fogok hátat fordítani neki. Fáj, túlzottan is, de még se érdekel. Nem fogom hagyni, hogy közénk álljon a testvére és megadni azt az örömet, hogy lássa miként törik meg a testvére. – Mi volt pontosan a terved? Mire készültél? – kérdeztem meg végül kíváncsian, de az íriszeimmel továbbra is fogva tartottam az ő pillantását, miközben egyik kezem továbbra is arcán pihent.
Van egy régi mondás, miszerint azt szoktuk bántani, akit szeretünk. És néha éppen pont azért, mert szeretjük. Nagy igazság lakozik eme mondás mélyén, de bölcsesség biztosan nem. Miért is kellene épp azt sértenünk, akit szívünk mélyéből szeretünk? Kinek jó az, ha a másikat szenvedni látja? Ostobaság megtenni ezt, és lám, én önként és dalolva sétáltam bele ebbe a csapdába, most pedig félek, vajon képes leszek-e felépíteni a bizalmát, amit néhány szóval elvettem tőle, és ő maga vajon képes lesz-e megadni nekem a megbocsátás nemes ajándékát. Bocsánatot kérni valakitől bonyolult dolog, kényes kötéltánc a dacos büszkeség és a könnyes bűnbánat között, és ha nem nyílunk meg teljesen a másiknak, minden bocsánatkérés üresnek, hamisnak hangzik. De mégis: az ember sohasem olyan szép, mint amikor bocsánatot kér és amikor megbocsát; ezek az élet legszebb pillanatai. Az ember a legnagyobb testi és lelki megpróbáltatást is eltűri, ha van valami értelme. Eltűri, ha tudja, hogy ezzel jogot válthat magának a jobb jövőhöz. Eltűri, ha látja, hogy egyelőre ez a szabadság ára. Eltűri esetleg még ilyen kilátások nélkül is, ha tudja, hogy valami nagy és tiszta ügyet szolgál vele. De nem lehet eltűrni akkor, mikor valaki lelkét szakítom ki vele, és könnyek érte a jutalom. Néha mérlegelni kell, vajon mi nyom többet a latban: saját önfejűségünk, vagy épp a fájdalom, amit okozunk, még akkor is, ha nemesség vezérli a kiejtett szavakat. Amíg minden össze nem dől, fogalmunk sincs arról, hogy mi mindenünk van, és az mennyire törékenyen és tökéletesen áll össze. Remeg a lelkem, míg válaszát várom, mert nem tudom felmérni, mekkora mértékű pusztítást okoztam vajon benne önző, önös ötletemmel. Talán megölel, és egy szóval, egy érintéssel megbocsát, de az is lehet, hogy mellkasomba mélyeszti öklét, és marokra fogja szívemet, hogy én is érezzem a szenvedést, amit én okoztam az övének. Hayleyt, és ezt a kettőnk közt létrejött helyzetet megnézve, bármelyik verzió megtörténhet. Egy pillanatra lehunyom a szemem, ahogy megérzem tenyerét az arcomra siklani. A finom érintés megnyugtat, mint mikor a háborgó tűzre vizet öntenek, vagy mikor az eleven, lüktető sebre gyógyír kerül. Feléled bennem a remény, hogy talán még nem rontottunk el mindent. Hogy van még visszaút, és vissza lehet fordítani az idő kerekét oda, mikor még nem állt közénk a családom, a háború, egy hadseregre való vérfarkas, Kol, és önnön hiú ostobaságom. A zöldeskék szempár az enyémbe kapcsolódik, és egy apró könnycseppen át ragyog felém tekintete. Látom, hogy legszívesebben más szavakat sorjázna, mégis, szemmel láthatóan megérti miféle aggodalom vezérel. Ígérete egy apró reményfonál, hogy ha a világ csakugyan végképp kifordulna sarkából, legalább neki, és Hope-nak lesz még lehetősége új életre. Egy olyan életre, amit majd fel kell építenie - csak akkor már lehet, hogy nélkülem. - Sosem tudtam, hogy miután megtaláltam Niklaus megváltását, mi motiválhat még engem, mi célt találhatok még vajon az öröklétben. Most már tudom. Oly elmondhatatlanul sok minden történt velem hosszú életem évei alatt. És mégis, ha válaszolnom kellene a kérdésre, hogy mi volt a legjobb, legszebb az életben, ami eddig történt velem, egyértelmű lenne a válasz. Mert a legjobb, legszebb, ami történhetett velem, az nem esemény. Nem valami, hanem valaki. Akinél szebb és jobb nem történhetett volna velem. Te vagy - mondom halkan, és egy mosoly jelenik meg szám sarkában. Nem szomorú, nem lemondó, sokkal inkább boldog mosoly. Tudom, hogy szeret, ahogy én is őt. És engedek: nem csak a szerelem, hanem az ő akaratának is, mert vannak oly szegmensei az életnek, ahol még ő a bölcsebb nálam. Belátom, hogy tévedtem, és az első perctől kezdve nem csupán társként, hanem harcostársként kellett volna tekintenem rá. De még nem késő, hogy kijavítsam, és helyrehozzam a hibámat. Ennek feltétele viszont nem más, mint az őszinteség, mindig, és minden körülmények között. És kérdését hallva úgy hiszem, itt az ideje, hogy elkezdjem vele gyakorolni eme erényt. - Tudom, hogy nem fogsz örülni az igazságnak, de bízom benne, hogy képes leszel megérteni a céljaimat - lépek egy lépést hátra, és körbehordozom tekintetemet a tisztáson, mintha azt várnám, hogy akit említeni készülök, mintegy varázsütésre megjelenik, megkönnyítve ezzel a dolgomat. - Nyilván ellenezni fogod az ötletemet, de hidd el, tudom, mit teszek. Említettem neked, hogy felkerestem Faye Charpentiert, és ennek az okát is megvilágítottam. Sajnos, Miss Charpentier a jelek szerint nem táplál irántam pozitív érzelmeket. Kereken elküldött melegebb éghajlatra, és azóta sem adta jelét annak, hogy fontolóra vette volna az ajánlatomat. Úgy gondoltam, ahogy én féltelek téged, Hope-ot, és családom bármely tagját, úgy nyilván egy farkas is ugyanígy érezne. Ahogy én megtennék bármit a biztonságotokért, alighanem Miss Charpentier is képes lenne erre. Meg akartam hát keresni a hugát, aki jelen idő szerint a mocsárban időzik, hogy akár kérleléssel, akár fenyegetéssel, de rávegyem, hogy hasson a nővére józan eszére, addig, míg nem lesz késő, és ki nem tör a megállíthatatlan háború. Mert ha késlekedünk, és nem tanulunk meg együtt élni egymással, nem mi vetünk véget a háborúnak, a háború fog végezni velünk.
Talán önzőség volt, de nem akartam arra gondolni, hogy egyszer majd nélkülük kell távozni. Nem akartam azt, hogy a lányom csak mesékből ismerhesse meg a családját. Nem kizárt, hogy nem éppen ártatlan bárányokból állt a családja, de attól még volt szívük. Még annak ellenére is, hogy sokszor pont az ellenkezőjét akarták hirdetni és elhitetni a világgal, de ennek ellenére én még egészen jól láttam már azt, hogy mi is zajlik a felszín alatt valójában. A könnycseppben talán pedig benne volt a néma feloldozás, a fájdalom, amit okozott, ami részben talán egy óceán két ellentétes oldalára sodort minket, ugyanakkor mégis egymás mellett álltunk. Sebek, félelmek és démonok, amik a korábban történtek miatt életre keltek és örökké maradni fognak, még akkor is, amikor egymás karjaiban dőlünk és hagyjuk, hogy a testünket átjáró érzések magukkal rántsanak minket. Sose lesz már semmi se olyan, mint régen, hiszen eltörölni nem lehet, de egyszerre tett minket talán gyengébbé, ugyanakkor erősebbé, hiszen azt sikerül túlélnünk, talpon maradni, akkor ezernyi vihar se lesz képes elszakítani minket egymás karjából. Egyszerűen vannak olyan dolgot, amit ezrek is megpróbálhatnak szétszakítani, de még se fog sikerülni, mert túl erős a kötelék, ami összefűzi két ember sorsát láthatatlanul és veszélyesen. Csendesen hallgatom a szavait, egy pillanatra még a szemeimet is lehunyom, mintha így akarnám elűzni a démonokat és hagyni, hogy a szavai, az érzései lengjenek körbe és rántsanak ismét közelebb hozzá. Aztán ismételten ráemelem tavasz színében pompázó íriszeimet és ajkaim széle megrándul, mosolyra húzódnak, szemeim csillognak, még annak ellenére is, hogy a fájdalom ott csücsül benne. A szerelem szikráját, mintha tényleg képtelenség lenne kiirtani belőle. – Szeretlek Elijah Mikealson, még akkor is, ha vannak olyan pillanatok, amikor talán … - húzódtak ajkaim játékos mosolyra, hiszen biztos tudtam, hogy be tudná fejezni a mondatomat. – viszont tudom, hogy sokszor másokért cselekszel, de közben sose feled azt, hogy erősebb vagy a legtöbbeknél és bölcsebb is. Ahogyan azt se, hogy jobb emberismerő vagy mind közül és pont ezért ne engedd azt, hogy ott támadjanak, ahol tudják, hogy fáj, de valójában esélyük se lenne. – szólaltam meg szelíden, hiszen ez volt az igazság. Kol nem hiszem, hogy túlzottan élve jutna el hozzám, vagy a lányomhoz, ahogyan én se őrültem meg annyira, hogy ne tudjam azt, hogy mikor jobb inkább elsétálni, mint a fejem nélkül távozzak. Kicsit felvonom a szemöldökömet, ahogyan belekezd a mesébe, de nem közeledek felé. Csak állok ott és némán hallgatom. Talán jobb is, hogy inkább a tájat kémleli, mert könnyedén láthatná az arcom vonásaiból, hogy mennyire nem tetszik az ötlete, az, amire készült. Egy aprót sóhajtok és mire ismét találkozik a pillantásunk, addigra újra elrejtem az érzéseimet. Kezemet könnyedén csúsztatom farmerem zsebébe, majd teszek pár lépést és figyelem most én a tájat. – Tudod, ez inkább Niklaus stílusa lenne, hogy megpróbálna ilyen módon békét kötni. Úgy gondolod, hogy a fenyegetőzés képes lehet valaha elhozni a békét? Tényleg ebben a hitben élsz Elijah? A félelem és a kegyetlenség csak még tovább fogja borzolni a kedélyeket. A háború be fog köszönteni, hiszen már itt van a nyakunkon, mintha a béke gondolata csak a mi képzeletünkben létezne. Láthatod, ő inkább kockáztat vagy áldozza a sajátjait, de miért? Hogy ő kerülhessen a trónra? – keserű nevetés hagyta el az ajkaimat, majd egy virágot az ujjaim közzé csíptettem és azt figyeltem. – Miért akar itt mindig valaki uralkodni a másik felett? Miért nem létezhet szabadság, mint máshol? Ott se élnek békében, de még se ekkora a gyűlölet, mint ezen a helyen. Sok bűnt elkövetett már sok ember, de még se tanul senki se. Amíg valaki mások felett akar állni, addig itt sose lesz béke. – a mondandó végére pedig zöld színben pompázó íriszeimmel megkerestem. Nem láttam értelmét annak, hogy még több kegyetlenség szülessen meg ezen a vidéken. Most is oly csendes ez a táj, amire mindig vágynék, de valójában nem az. Inkább csak vihar előtti csend.
A gonoszság nem létezik, mert egyszerűen minden rossz. A világűr sötét. Gonosznak születünk. A gonosz a kiindulópont, az a természetes. De olykor felragyog egy kevés fény. Ez azonban átmeneti, mert vissza kell térnünk a sötétségbe. Néha nem is magunk miatt kell, hanem mert rákényszerítenek minket a körülmények: és néha keserű vizeken kell átkelnünk, mielőtt elérjük az édeset. A jó szándékot mindig lehet addig csűrni-csavarni, amíg gonoszság lesz belőle. Amikor meghozunk egy döntést, nem csak az okait kell megvizsgálnunk, hanem azt is, hogy mi lehet az eredménye, és hogy nem fogunk-e vele rosszat tenni jó emberekkel. Elfordítom a fejem Hayley arcáról - nem azért, mintha nem akarnám látni őt, vagy gyönyörködni minden vonásában - azért teszem, mert nem akarom elviselni a tekintetét - a rosszalló, vádoló, vagy épp elítélő tekintetét - mikor rátérek ittlétem céljára. Sosem hittem az isteni gondviselésben, mert ha lenne, nem engedné, hogy a fajtám létezzen, nyomort és pusztulást árasztva a világra, most azonban kész vagyok felülvizsgálni eddigi véleményemet. Talán az isteni gondviselés akarta, hogy egyenesen Hayley-be botoljak a mocsár nem épp szűkre szabott világában: ha nem így lenne, talán már Hannah Charpentier lenne kényszerű társaságom elszenvedője, aminek beláthatatlan következményei lehetnének a jövőre nézve. Ha a bennünket ért behatásokra döntéshozással reagálunk, nem csak hogy megbánhatjuk az azonnali következményeket, hanem a döntések hosszú távon ható mintázatát is létrehozhatjuk, ami még sokáig félrevezethet bennünket. - Akkor is, ha vannak olyan pillanatok, amikor talán legszívesebben gyűlölnél, megütnél, vagy akár meg is ölnél - még ha csupán átmenetileg is - fejezem be végül a mondatot Hayley helyett. - Megértem a jogos haragodat. Tévúton jártam veled kapcsolatban, és ezzel fájdalmat okoztam neked. Tudom, hogy nem tehetem jóvá, csak ígéretet tehetek, hogy a jövőben ez nem fog előfordulni. És ezt olyas valaki mondja neked, aki büszke rá, hogy mindig, minden körülmények közt élete során betartotta az adott szavát - emelem fel végül a fejem, visszanézve Hayley-re. - Ezer éven át pontosan tudtam, mikor mit tegyek, mert előre láttam a jövőt, és a végeredményt. Most először érzem századok során, hogy ingoványos a talaj, és nem tudni, a következő lépés vajon nem ránt-e le a mélybe, és nem húzok-e magammal másokat is. A rettegő és fuldokló ember pedig nem mindig válogat az eszközökben - fogom meg Hayley kezét, és megszorítom. -A háború két dolgot képes kihozni az emberből: a legjobbat meg a legrosszabbat. Az emberiség történelme nem más, mint a hadviselés története. Az emberek mindig is egymást gyilkolták, és örökkön ezt fogják tenni. Vagyis az ember legfontosabb tulajdonsága az, hogy mekkora jártasságra képes szert tenni a hadviselésben. Minden más ennek van alárendelve. Ilyen a természet, amivel születtünk, és fajunk tulajdonságai csak még jobban erősítik ezt. Ezért van háború, és ezért oly nehéz békében élnünk egymással. De mikor azt hinnéd, hogy a háború elvett tőled mindent, amit szerettél, találkozol valakivel, és rájössz, hogy nem csak elvenni, de adni is tud valamit. Nekem téged adott. Talán te vagy az egyetlen biztos pont ebben az egész őrületben, és te vagy az, aki képes kihúzni még engem is a lelkiismeret és a hibás döntések ingoványából. Csodálatos vagy, Hayley Marshall. Az őrangyalom vagy - suttogom, és még mielőtt bármit is mondhatna, vagy reagálhatna, magamhoz húzom, és ajkára tapadok.
Az élet mindig újabb és újabb leckéket állít elénk, hogy vajon tanultunk-e a hibánkból, vagy éppen helyesen döntünk-e egy új helyzetben, viszont az is igaz, hogy az élet olykor nem hagy minket egyedül. Néha sodor mellénk egy társat, hogy fogja a kezünket, majd pedig vezessen minket. Fogalmam sem volt arról, hogy tényleg ilyenek lennénk-e ELijah-val, de az életben eleve csak egy dolog biztos, még pedig a halál, de egyébként minden ezerféleképpen történhet, viszont ennek ellenére is hittem abban, hogy mi ilyen társak vagyunk a másik számára. Mind a ketten tettünk már rosszat. Öltem ok nélkül, öltem feleletlenül és azt hittem, hogy jogom van rá, vagy csak éppen dühös voltam a világra, de a legfontosabb az, hogy találunk-e olyat, aki képes eme lépéseinket is, baklövéseinket is megbocsájtani, vagy ha le akarnánk térni a helyes ösvényről, akkor megállít-e. Mi pedig képesek voltunk rá. Annak ellenére is, hogy nem olyan régen szinte sárba, vagyis a mocsárba tiport mindent, a lelkem egy aprócska darabját tépte ki, ami talán sose fog beforrni, de ha egyszer enyhülés és gyógyulás beköszönhető lesz arra a sebemre is, akkor is tudtam, hogy senki más nem fogja tudni elhozni a gyógyírt csak ő. Amikor befejezi a mondatomat, akkor egy aprót bólintok, de úgyse láthatja, hiszen nem néz rám. Szeretném látni azt, hogy arcán milyen érzések suhannak át, de ő is pontosan tudta, hogy kissé temperamentumos tudok lenni. Na, meg néha van egy olyan érzésem, hogy egy pofon tőlem józanítóbb hatással van rá, mint ezernyi szó. Nem szeretek én se fájdalmat okozni neki, se kezet emelni rá, de olykor megesik, hogy mire észbe kapnék, addigra kezem arcán csattan és az íriszeim közben lángokat szór, vagy csak a mélyről jövő szomorúság foglalja el a számára fenntartott trónt. – Tudom, hogy betartod a szavadat Elijah, de nem az ígéreted kell, hanem az, hogy sose felejts el hallgatni a szívedre, mert a szíved akkor is felelhet és segíthet neked, ha nem vagyok éppen melletted. – szólaltam meg egy kisebb habozás után, majd még hozzá tettem a következő pár szót is. – Az, hogy belátod hibáztál ezernyi szónál és tettnél többet jelent, hiszen tudom jól, hogy milyen nehéz ráébrednünk arra, ha hibázunk, de hangosan kimondani aztán végképpen. – nem volt gúny a hangomban. Halkan és őszintén csendült. Tudtam jól, hogy az őszinteség és a megbánás talán a világ legnehezebb dolgai. Szerettem volna megérinteni őt, de mivel elfordult, így én se tettem semmi olyat se, ami ne lenne kedvére való, vagy csak megfosztanám attól, hogy kisebb távolságot fenntartson jelenleg. Csendesen hallgatom azt, amit mond és egy apró sóhaj szakad fel, amely magában hordozz ezernyi érzés a bennem zajló viharból. – A jövő olykor kifürkészhető, míg máskor nem, de ettől szebb az élet. Nem jó mindig ismerni a jövőt, se rettegni tőle. Én is félek Elijah, nem tudom, hogy mi lesz holnap, vagy egy hét múlva. Mikor borul ez a város teljesen vörösbe, mikor fognak sikolyokkal teli utcára ébredni az emberek, de azt tudom, hogy sose szabad hagyni azt, hogy ezek elvegyék a lehetőséget attól, hogy a jelenben éljünk. Hogy a jelenben elvegyék tőlünk a boldog pillanatokat. Nem akarom elvesztegetni az időt, se távol lenni tőled. Szükségem van rád, hiszen minden egyes megélt nap melletted… - de mielőtt befejezhettem volna ajkai könnyedén tapadtak az ajkaimra. Habozás nélkül fontam karomat köré, hogy közelebb húzzam magamhoz, miközben nyelvünk táncra kélt. Majd amikor ajkaink rövid időre elváltak egymástól. – Csak ne feledd, hogy többé nem vagy egyedül. – suttogtam ajkai felet, hogy utána ismét megízleljem ajkát és elvesszek pár percig a mámorban, amit a közelsége képes még ilyen vihar után is ébreszteni bennem.
Akinek a szíve tele van gyűlölettel, annak kevés helye marad a szeretetre. A démonjaid a gyűlöletből táplálkoznak, félelmekből, elhibázott döntésekből. El kell hát engedni mindezeket, még mielőtt oly mértékű pusztítást visznek véghez a pszichében, hogy nem marad már utánuk semmi: még egy apró lélekdarabka sem, amit az isten meggyógyíthatna, vagy az ördög magával ragadhatna. De az emberben mélyen él a jó iránti vágy, csak épp néha kell egy katalizátor, ami ezt beindítja. Másoknak a művészetek jelentik ezt, néhány embernek az élvezetek hajszolása, nekem a szerelem. Létezik olyan, hogy már az első perctől tudjuk, hogy ki az igazi, csak hagyjuk, hogy egy csomó minden az utunkba álljon és akadályozzon, és talán jobb kivárni, hogy a sors újra összefűzzön minket ezen az őrült körhintán, ami soha nem áll le. - Mindig úgy hittem, hogy ezer év alatt kifejlesztettem azt a képességet önmagamban, hogy tévedhetetlen legyek. Úgy tűnik, ebben tévedtem a legnagyobbat - mosolygom el magam, mikor elválunk a csókból, és elengedem Hayleyt. - Úgy érzem most magam, mint az elvakultan ostoba fickó, aki tanárnak tartja magát, míg rá nem pirít egy diákja, a tanár arcába tolva az igazságot. Most is tanultam valamit, ezúttal tőled - biccentek Hayley felé. - Ha Niklaus most hallaná, hogy önként beismertem, miszerint hibát követtem el, az elkövetkező ezer évre alkalmas ugratásra adnék neki okot, és még csak le sem szúrhatnám, mert nem követnék el olyan hibát, hogy elvegyem Hope-tól az apját - sóhajtok színpadiasan, persze - az eddigiekkel ellentétben - egy szavamat sem gondolom komolyan. - Nem tudom, hogy mit tartogat a jövő, de nélküled el se tudom képzelni - ismerem el aztán őszintén és nyíltan. - Ahogyan Hope nélkül sem. Egy gyermek a tisztaságával mindig feltárja nekünk a jövő lehetőségeit. Talán nem is a mi generációnk fogja megmenteni a várost az ő számukra, hanem majd éppen fordítva történik. A gyerekeket nem érdekli vallás, bőrszín, hovatartozás és semmi ilyesmi, ami a mi világunkban már jelen van és él. Ők olyan szeretettel és nyíltsággal közelednek egymáshoz és másokhoz, amit nekünk már újra meg kell tanulni. A jövő olyan lesz, amilyenné alakítjuk. És ami engem illet, én el tudnám képzelni olyan módon, ahogy most talán el sem hiszed. Mondjuk itt, a város legszélén. Egy kis házban, a természetben. Ahol Hope boldogan játszhat, én pedig öltönyből rövid nadrágra, és papucsra váltanék - válik a mosolyom szélesebbé. - De még mielőtt elábrándozunk a jövőnkről, foglalkoznunk kell a múlttal is. És hogy lásd, mennyire bízom benned, a tapasztalatodban, az erődben, a józan eszedben, nevezd ahogy csak akarod, meg kell kérdeznem: készen állsz rá, hogy találkozz Hannah Charpentierrel úgy, ahogy én terveztem? Meg tudod próbálni észérvekkel rávenni arra, hogy győzze meg a nővérét, hogy ne vezesse háborúba a farkasokat, és nyújtson kezet az alkura, amit felajánlottam neki? Tudom, a farkasok keveseknek hisznek, legfőképp nem egy vámpír, és egy Ősi szavának. De te a félholdasok királynője vagy. Benned meg kell hogy lássák a lojalitást, és a hűséget, amit tőlem alighanem csak elpuffogtatott frázisnak gondolnának.
- Úgy tartják, hogy részben azért találkoznak az emberek, hogy tanuljanak a másiktól és ebben is különbözöl a testvéreidtől, hogy nem szégyelled bevallani azt, ha tévedtél. Ők nem túlzottan ismernék ezt be. Főleg akkor nem, ha egy fiatalabb teremtés tenné. – mosolyodtam el barátságosan, hiszen ez volt az igazság. Az emberek sose viselték jól azt, ha valaki kijavította őket, vagy éppen rávilágított a hibájukra. Szeretjük magunkat tökéletesnek hinni, pedig senki se az. Mindegy, hogy mennyi év van mögöttünk, mert tökéletesség nem létezik, ahogyan azt se értettem sose, hogy miért hisszük azt, hogy mindig mindenről csak a másik tehet. Miért nem vesszük észre azt, ha mi magunk is tehetünk a ki alakult helyzetről? Mindenhez két ember kell, nem pedig egy… - Ebben az esetben kész szerencse, hogy nincs itt és ez kettőnk titka fog maradni, nem gondolod? – pillantottam fel rá mosolyogva, majd pedig a kezemet könnyedén ejtettem vissza magam mellé, hiszen korábban arcán pihent. Végül rövid időre a békés tájat figyeltem, amit még beszédünk se zavart meg. Annyira megnyugtató és békés volt, legalábbis a látszat ez volt, de a valóság ennél sokkal több. - Szerencséd, hogy ezt mondod, mert a végén még a mocsárban mártóznál meg. – kerestem meg őt újra az íriszeimmel és egy féloldalas mosoly kúszott az arcomra. Persze csak szórakoztam vele, de attól még ő is láthatta, hogy mennyire is jól esett az, amit a jövővel kapcsolatban mondott. Amikor viszont Hope-t említi, akkor széles mosoly kúszik az arcomra, és egy pillanatra még a szemeimet is lehunyom, ahogyan látom magam előtt kirajzolódni a boldog gyermekkort, amiben fel kellene nőnie, a szeretettel átjárt házat, a birtokot, ahol a jókedv és a boldogság ural mindent, de ez csak ábránd volt. Jelenleg az volt, viszont a szívem mélyéről azt kívántam, hogy egyszer valóra váljon. – Igen, de az is igaz, hogy sokszor a gyermekeket ilyen téren a hozzáállásukat a szüleitől tanulják. Ezért próbálom békében felnevelni, hogy abból a méregből soha semmit se érezhessen, ami néha átjárja családunk tagjait. Súlyos terheket cipelünk mindannyian, de félek attól, hogy ő is azt fog. Nem akarom megpecsételni a sorsát, azt szeretném, ha szeretetben és békességben nőhetne fel. Ha kiderül, hogy pontosan mit is örökölt tőlünk, akkor ő dönthesse el azt, hogy mihez is fog kezdeni. – avattam be Elijaht a vágyaimba, a reményeimbe, mert azt szeretném, ha a lányom boldog lehetne és a saját útját járhatná, nem pedig mások által elvártat. Azt szeretném, ha szabad lenne és az ősök béklyói nem kötnék őt a földhöz többé a felmenői bűnei, vagy mások ártó szándékai. Amikor viszont ismét visszatér ez eredeti tervéhet, akkor hitetlenkedve rázom meg a fejemet. – Sose fogsz változni, igaz? Egy percre se tudnád kicsit élvezni az életet ezekben a viharos időkben se… - mondtam egy apró sóhajjal fűszerezve, majd közelebb léptem az ösvényhez. – Nem, nem mennék veled, mert felesleges lenne. Az itteni farkasok oldalt választottak, egyesek árulónak tartanak, amiatt mert mellettetek állok, míg mások pontosan úgy tisztelnek, ahogyan te is mondtad. Add meg neki az esélyt, hogy önként jöjjön el. Akár meghívhatod az én nevemben is, ha elfogadja a meghívást, akkor van esélyünk, ha nem, akkor sose lesz, vagy talán tényleg olyan árhoz akarsz folyamodni, ami inkább Klaust jellemezné, mintsem téged? – pillantottam hátra, a vállam fölött Elijahra. Nem akartam még több háborút, de ha baja esik a kisebbik Charpentiernek, akkor azt személyes támadásnak fogja venni Faye, azt pedig egyikünk se akarja. – Óvatosan kell játszanunk, vagy a béke örökre elillan. Te se akarhatod azt, hogy a testvére azt higgye, hogy támadunk vagy ártunk a testvérének, mert akkor reggelre már farkasok fogják tépni házaink falát, embereink húsát… A háború pedig azon az estén fog elkezdődni. – tettem még hozzá komolyan, hiszen ha a lányomat bántaná valaki, akkor azt is támadásnak vélném, így akkor miért is lenne másabb egy testvér? Főleg, hogy azon kötelékek is túlzottan erősek.
- Mindannyian felelősek vagyunk a saját tetteinkért, ahogy azok következményeiért is - nézek Hayleyre. - Vagy bedugjuk a fejünket a homok sötétjébe, mint a strucc, hogy ne lássuk önnön ostabaságunkat, vagy felvállaljuk a legnehezebbet: hogy tanuljunk a hibáinkból. Tévedsz, mert szégyenlem, hogy hibás döntést hoztam. Ezer év után sem könnyű ilyesmit beismerni. Az ember évekig épít valamit, bármi is legyen az. Jó hír, renomé, jövő és tervek. Aztán ez egy másodperc alatt tönkre mehet. Pár rossz döntés és a mennyből a pokolba zuhanhat bárki. Abban viszont nincs szégyen, ha egy fiatalabb előtt vallom be hibáimat, pláne akkor, ha az a fiatalabb sok esetben bölcsebbnek tűnik nálam - mosolygok, aztán mosolyom szélesebbé válik, mikor Hayley tesz rá egy utalást, hogy szerencsére Klaus nincs itt, így nem lesz, aki még századok múltán is felemlegesse a malőrt, és minden adandó alkalommal az orrom alá dörgölje, hogy semmivel nem vagyok jobb nála. - Te viszont rengeteget tanultál az öcsémtől, ha a problémák megoldásaként azonnal a fizikai erőszakhoz fordulsz - csipkedem meg szavaimmal kissé Hayleyt, mikor megjegyzi, hogy amennyiben nem képzelem őt el a jövőmben, a mocsár iszapjában lenne képes konzerválni. Aztán a viszonyleg könnyed hangulat úgy foszlik szét, mint a köd a napsugártól, bár jelen helyzetünkre nem éppen használnám a napfényes jelzőt. Nem tudom, az én szavaim okozzák-e, hogy egy apró, alig érezhető, de mégiscsak feszültség vibrál újra köztünk, vagy ő reagál a kelleténél hevesebben minden törekvésemre, amivel igyekszem kiküszöbölni egy olyan helyzetet, ami a legsötétebb jövőt tartogatja mindannyiunk számára. - Ez nem a változásról szól, hanem arról, hogy az általad viharos időként aposztrofált fenyegetés közepette nem vagyok képes tétlenül üldögélni a babérjaimon, és a felhők formájáról romantikázni - sétálok el a legközelebbi fáig, és úgy tanulmányozom az évtizedes, repedezett törzset, mintha a világ legérdekesebb látnivalóját fedeztem volna éppen fel. - Tisztában vagyok vele, hogy a farkasok szövetsége még nagyobb csodaszámba menne, mint a boszorkányoké. De vannak olyan helyzetek, amikor minden létező eszközt be fogok vetni azért, hogy elérjem, amit akarok. Az alkum kétféle képpen léphet érvénybe: önként, és kényszerítéssel. De abban igazat adok neked, hogy néha a kétségbeesett lépések a legelhibázottabbak - teszem hozzá, és csak akkor pördülök sarkon hirtelen, mikor hirtelen Klaushoz hasonlít engem, és ez a nem éppen hízelgő jelző tagadhatatlanul rosszul érint, hiába próbálom palástolni, arcom rezdülése elárulja, hogy ez nagyobb pofon volt a lelkemen, mint az, amit tényleg kaptam tőle fizikálisan. - Mint ahogy elmondtam, már letettem róla, hogy fenyegetéssel vegyem rá Faye Charpentiert a közreműködésre. Örülnék, ha nem tételeznéd fel, hogy a szemedbe hazudok, vagy percről percre gondolom meg magam, legfőképpen azok után, hogy mint megjegyeztem, a te döntésed kevésbé volt oly elhibázott, mint az enyém - jegyzem meg kissé hűvös sértettséggel. - Csupán azért szerettelek volna megbízni a küldött szerepével téged, mert mint rávilágítottál, a te szavadra talán jobban hallgat bármely vérfarkas, mint egy Ősiére - vágom aztán zsebre a kezeimet. - De természetesen meghajlok a döntésed előtt, bármi is legyen az. Akár vissza is térhetünk a városba most azonnal. Legfeljebb sűrűn meglátogatjuk a hajdani Kieran atya templomát, és fohászkodunk, hogy elkerüljük a legrosszabbat, ami ránk várhat - mondom kissé gunyoros keserűséggel. Tisztában vagyok vele, hogy elmondhatatlanul vékony a kés pengéje, amin jelenleg egyensúlyozom a farkasok és boszorkányok közt, de az isten szerelmére, tényleg olyan nehéz elhinni, hogy ha valakit, akkor éppen Faye Charpentiert nincs kedvem magamra haragítani, és csakugyan letettem Hannak Charpentier fenyegetéséről vagy bántalmazásáról?
- Tudod, úgy tartják, hogy az az igazán bölcs, aki képes belátni a saját hibáit és hidd el nekem, hogy kevesen képesek erre. Mindannyian hibázunk, mert mindannyian emberből vagyunk, de pont ezen van a lényeg, hogy képesek vagyunk-e más szavait meghallani és belátni a hibánkat, ami pokolian nehéz tud lenni. Én is hibáztam, nem is egyszer és még fogok is, de emiatt se te, se én, se mások nem lesznek kevesebbek. – pillantottam rá komolyan, miközben beszélni kezdtem, hiszen ez volt az igazság. Én se voltam büszke arra, amit friss hibridként tettem és miként vettem el mások életét, miként borultam ki attól, ami történt és mellé még azt is át kellett élnem, hogy halottnak mondjam a lányomat, miközben nagyon is élt és virult. Egyszerűen túl sok volt azt hiszem és tényleg nem törődtem szinte semmivel se. - Nos, talán csak a temperamentumon okozza, nem gondolod? – nem biztos, hogy tanítani kellett rá, hiszen farkas volnék, most pedig két ellentét lakozik bennem, ebből kifolyólag pedig még könnyebben tudok néha talán robbanni, bár szerencsére nem volt szokásom csak úgy senki fejét se letépni, mint ahogyan Klaus teszi olykor. Mintha komolyan azt élvezné, hogy csak úgy szedheti az áldozatait. Amikor viszont meghallom az újabb szavait, akkor könnyedén szalad fel ismét a szemöldököm és egy kisebb morgás is elhagyja a torkomat, mintha még a farkasomnak se tetszene az, amire célozgatni akar. – Szóval szerinted én azt teszem? Romantikázok a felhőkről? Elfeledkezem arról, ami itt folyik? – kérdeztem vissza csöppet se békésen, mert elegendő volt egy apró célzás ahhoz, hogy minden jókedvem ismét elillanjon. Nem értettem, hogy minek kellett ez, hiszen nem ülök én se a babérjaimon, vagy a lányommal vagyok, vagy pedig tervet szövegetek arra, hogy miként tudnám megnyerni magunknak Davinát, de persze erről mit se tudhat, mert ha beállítana ő is velem oda, akkor tudnom, hogy már mindent buktunk. Nem kedveli a Mikaelson fivéreket, engem még mondhatni, így van egy kis esély. De kezdett kicsit olyan érzésem lenni, mintha Elijah arra hajtana, hogy a hangulatot és a köztünk lévő békét miként és mennyire tudja megölni a szavaival, vagy éppen a tetteivel. – Akkor ki beszél arról, hogy tanult a testvéredtől. Azt hiszem, hogy te se panaszkodhatsz és őszintén mégis miben reménykedsz? Kikényszeríted majd a békét, ha a békésebbik úton nem megy? Elrabolsz valakit? Ártasz nekik? – szegeztem neki minden kedvesség nélkül a kérdéseimet, hiszen most is pontosan emiatt lázadnak, hogy vámpírok elnyomják őket, hogy túl sokan vagyunk, de mit nekünk ez a fajta szabadság harc. Majd leverjük erőszakkal és még jobban a bögyükbe keveredünk, legalábbis abból amit mondott. - Én hiszem azt, hogy hazudsz? Mi a franc ütött beléd Elijah?! Miként mondhatsz ilyet mégis? Szerintem sose tételeztem fel rólad, egyedül rólad nem, de örülök annak, hogy ezt hiszed róla! De tudod mit? idézem a szavaidat: „Az alkum kétféleképpen léphet érvénybe: önként, és kényszerítéssel.” Akkor mégis miről beszélünk? Szerintem nem én mondtam azt, hogy vagy kényszerítéssel, ezek után nekem ne mond azt, hogy teljesen letettél erről a módról! – estem neki a szavaimmal és legszívesebben most fordultam volna sarkon azért, amiket mondott. Komolyan kezdem úgy érezni, hogy egyre inkább kezd Klaushoz olykor hasonlítani, vagy csak én ismertem volna ennyire félre? Magam sem tudom, de idegesen túrok a hajamba és lassan fújom ki a levegőt, miközben meghallom azt is, hogy akad közönségünk, mintha a farkasaim éreznék a dühömet. – Ezt most fejezd be Elijah! – mutattam rá dühösen a mutatóujjammal és érezhette ő is, hogy egyre inkább kezd megint vékony határon táncolni. – Beállítani hívatlanul valakihez mégis minek neveznéd? Míg ha meghívod egy találkozóra, ahova önként jöhet máris nem olyan betolakodó dolog, de tudod mit?! Csinálj amit akarsz! Kockáztasd az életed, forgasd ki mások szavait, de ne az enyémeket! Úgyis bármit mondok az nem lehet jó, csak az, amit te elképzeltél! – pillantottam rá dühösen, majd sietve hátráltam meg pár lépést, miközben a léptek egyre közelebb értek. – Nos, remélem boldog vagy, hogy felhívtad mások figyelmét is az itt létünkre. – szemeimben pedig egy pillanatra átváltozott, mintha a bennem lakozó fenevad akarna teret hódítani magának és talán így is volt. Sok minden képes elviselni, de mindent, amit ma kaptunk már nem túlzottan.
Telnek-múlnak a pillanatok, az idő gyors villanásai. Mégis ezeknek a pillanatoknak lehet a legmélyebb hatásuk az életünkre. Vagy megragadjuk és a saját hasznunkra fordítjuk, vagy elszalasztjuk őket. Úgy hiszem, azok a pillanatok maradnak velünk a legkitartóbban, amiket elhalasztunk, mert a megbánás olyasmi, ami soha nem hagy el minket. Nem múlik el nap anélkül, hogy ne gondolnék rá, mennyi mindent hagytam veszendőbe menni, hány lehetőséget szalasztottam el. Most pedig szinte a küszöbén állok, hogy nem tanulva a múltban elkövetett hibáimból, a jelenben is elkövessem azt a vétket, amire nincs, és nem is létezhet bocsánat. Egyedül én vagyok felelős az életemért, a gondolataimért, a cselekedeteimért. Nem okolhatok senki mást. Én irányítok, én vállalom a felelősséget. És most el kell döntenem, hogy a hátralevő napokat milyen szellemben kívánom eltölteni: a legjobbat kihozva belőlük vagy áldozatként, sajnálva magamat és az elvesztegetett lehetőségeimet. De mintha valami különös, eddig sosem tapasztalt átok ülne rajtam, szinte önmagam sem hiszem el saját szavaimat. Mintha egy vadidegen lény beszélne a torkomból, és lökné ki helyettem a szavakat, amiket nemhogy kimondani nem akarok: mintha nem is az én agyamban születnének meg. Mintha feltámadt volna egy másik Elijah, aki átvette volna a helyemet, aki bennem élne kitéphetetlenül, hogy kéjes örömmel romboljon le mindent, ami még szép volt, és megmaradt az őrület közepette, ami körbevett bennünket. A kapcsolatokban a túléléshez néha szükséges, hogy a partnerek odaálljanak egymás elé, és mindketten torkuk szakadtából üvöltsenek. Ezt hívjuk az "igazság pillanatának". Ez az a pillanat, amikor a párok szabad folyást engednek az addig felgyülemlő nézeteltéréseknek, és ezzel nyugvópontra jutnak a dolgok. Akik ezt mondják, azok viszont tévednek, vagy csak épp nem mindenkire húzható rá úgy ez a tézis, mint emberekre az egyenkabát. A mi esetünkben nincs nyugvópont, épp ellenkezőleg: ahogy látom, és hallom Hayley dühét, sértett büszkeségét és méltóságát, azon sem lennék meglepve, ha engedve a benne élő hibrid csábításának, a következő pillanatban négy lábon állna előttem, és kihasználná az alkalmat, hogy revansként megtépjen, ha már a szavak nincsenek hatással rám. Mintha egy bogaras, szeszélyes démon rángatná az idegeimet, úgy viselkedem. Összezavarom nem csupán a körülöttem lévőket, de még önmagamat is... és nem értem, miért vagyok annyira más, mint eddig. Vagyis, sejtéseim vannak róla... de sajnos ezek a sejtések végképp nem teszik könnyebbé a dolgomat. - Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad. Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd - mondom végül rekedten, de igazából nem tudom, Hayleynek, vagy önmagamnak szánom a szavaimat. Talán mindkettőnknek szüksége van rá. Kérhetnék bocsánatot, esküdözhetnék égre-földre, hogy semmit nem úgy gondoltam, ahogy kimondtam, de úgy hiszem, ennek nem lenne értelme. Ahogy Hayley rávilágított: tettekkel, és nem szavakkal kell bizonyítanom, de a tettek épp a legrosszabb irányba visznek el. - Az emberi test végtelenül intelligens, bölcs és komplex rendszer, és amíg életben vagyunk, át van itatva tudatossággal, lélekkel, amitől a test él. De ha a lélek beteg, vagy haldoklik, akkor a test is elpusztul vele egyetemben, vagy másoknak okozza a pusztulását - szorítom kezem a halántékomra, mintha csak ezzel akarnám késztetni agyamat, hogy dobja ki magából a fekete felleget, amit Kol ültetett belém, és némán kérlelem a sorsot, hogy hagyjon még nekem egy kevés napfényt, és egy kevés józan eszet... - Én úgy hiszem... - kezdek bele a mondatba, de a befejezéséig már nem jutok el. A szavak valahol elvesznek a megszületés és a kimondás közt félúton. De ha nem így lenne sem tudnám elmondani már, amit szeretnék. Mert léptek kelnek életre körülöttünk, megreccsennek a földre hullott ágak, surran az avar, és - mintha a földből nőttek volna ki - emberek vesznek körbe mindkettőnket. Nem kell sok logika, hogy kitaláljam, kik is ezek, és azt is, hogy a düh torzította arcokból ítélve tudjam: itt és most akár vérre menő küzdelemre is számítsak. És mintha csak a bennem lakozó fenevad szándékozna válaszolni a kihívásra: arcomon megjelennek vámpír mivoltom jegyei, hogy ha kell, egyesével mélyesszem bele fogaimat mindegyikükbe.
Mintha csak egy perc békesség se juthatna nekünk, mintha valamiféle átok ülne rajtunk, ami elől megpróbálhatunk elfutni, menekülni, de még se tudunk, mert mindig utolér. A legrosszabb pedig az, hogy már nem csak a családon kívül dúl legtöbb esetben a háború, hanem családom belül is, mintha már semmi se lenne szent, mintha semmi se számítana igazán, csak az, hogy a saját sérelmeink, vagy éppen téveszméink felszínre törhessenek és olyan károkat okozhassanak, amiket sose lenne szabad. Talán másabb tálalásban, másabb helyzetben könnyebben képes lettem volna elengedni a szavait, de most még se ment. Dühös voltam, ahogyan sértett is, hiszen mélyen legbelül nagyon is mély sebeket okoztak a szavai, mert tőle pont ezt nem vártam volna. Sok mindenkiből kinéztem volna hasonló aljasságot, de pont belőle nem, viszont az élet megint könnyedén nevet az arcomra, hogy bebizonyítsa azt, hogy sokszor pont azok támadnak hátba, vagy szúrják a szívünkbe legmélyebben a kést, akitől pont nem ezt várnánk. - Nem hiszem, hogy most lenne itt az ideje annak, hogy filozófia órát tarts Elijah, ahogyan nem érdekel már az, hogy miként is pusztul a test. Te indítottad el a lélek pusztulását, akkor mégis mit vársz? – kérdeztem meg tőle rezzenéstelen arccal, mint aki hirtelen kiölt minden érzést magából és részben talán így is volt, hiszen mélyre igyekeztem eltemetni minden egyes bántásának köszönhető fájdalmat. - Tudod, úgy tartják, hogy néha nem árt előbb végig gondolni azt, amit mondunk, mielőtt kiejtenénk a szavakat, mert hiába nem gondoljuk komolyan, akkor se lehet már semmisé tenni. Ezt talán neked kellene leginkább tudnod, vagy még ezer év se volt elegendő ahhoz, hogy ezt a leckét megtanuld? – nem volt kioktató a hangom. Inkább csak érzelemmentes volt, mint aki már beszélni se akar, nem akar itt maradni, csak el akar menni, de addig nem teheti meg, amíg ez a férfi itt van. Nem akarom, hogy ámokfutást rendezzen netán ott, ahol nagyon nem kellene. Nem nézném ki belőle, hogy ekkora ostobaságot tenne, de sok mindent nem néztem volna ki és most meg itt vagyunk, így miért lepődök már bármin is? Nem kellene, lassan már semmin se… Kíváncsian hallgatnám, hogy mit akar mondani, de a szavak a torkán akadnak, ahogyan a farkasaim megjelennek és kíváncsian minket figyelnek. Védenék azt, amik az övék, ahogyan nem is rajonganak azért, hogy egy ősi háborgatja a területüket. Erőteljes morgás tőr a felszínre a torkomból, ami mintha veszélyt és fenyegetést is hordozna magában, de elegendő ennyi is, nem kellenek szavak, hogy a helyükön maradjanak. Érezhetik, hogy jobb ha nem mozdulnak most, de amikor visszatér a tekintetem Elijahra, akkor sietve termek előtte, hogy az állát elkapja az ujjaimmal és felém fordítsam. – Ha egyhez hozzányúlsz, akkor utána ne csodálkozz, ha testvéred vére fog kelleni! – felelem teljesen komolyan és érezheti, hogy nem viccelek. Nem szokásom ilyennel, de nem fogom hagyni, hogy felrúgja az egyetlen békéhez vezető utat, ami még létezik ebben a rohadt puskaporos hordóban. Akár ellöki kezemet, akár nem, akkor se mozdulok és őt fürkészem. – Elmondtad, hogy miért akartál távol tartani ettől az egésztől, de tudod még mindig nem voltál teljesen őszinte, ezt mind a ketten tudjuk. – töröm meg végül a csendet és most újra megjelenik az aggódás a hangomban. – Itt lenne talán az ideje annak, hogy beavass, hogy mi a fészkes fene ütött beléd, hogy miért viselkedsz úgy, mintha néha nem is lennél önmagad. És mielőtt belekezdenél abba, hogy szó sincs róla, akkor csak nézd meg most magad Elijah. Azokra támadnál, akik mellettünk állnak csak azért, mert védenék azt, ami az övék, aki a vezetőjük, ha arról van szó. – mutatok körbe a kezemmel, hiszen védenének mind engem, mind a területet, de még se mozdulnak, mert én azt parancsoltam, de ő mégis a benne lakozó fenevadnak át akarja adni magát. Sok mindent lehetne mondani, de azt nem, hogy jól van. És ha nem csak ezt a viselkedését nézzük, akkor ott van az, amiket korábban mondott vagy éppen reagált.
Az erkölcsöt rá lehet erőltetni az emberekre külső eszközökkel: szabályokkal, törvényekkel, büntetéssel - de ezek belső tartást nem adnak, és nincs jelentőségük. A valódi erkölcs, ami belső parancsra határozza meg az ember viselkedését, mindig a saját tetteink következményeinek belátása után alakul ki, amikor tudom: ha bántok, engem is bántani fognak, hogy ugyanazt élem át a másik oldalon, mint amit én tettem. Ezt meg kell tapasztalni, át kell élni nem is egyszer, ahhoz, hogy belső törvénnyé váljon, ami már nem engedi, hogy olyasmit tegyünk másokkal, amit magunknak nem szeretnénk. Ezer éven át képes voltam betartani ezt a saját magam által magamra rótt viselkedést, de most úgy érzem, mintha a lelkemben nem lenne semmiféle tisztaság - csupán egy fekete, fenyegető árny, amibe belebámulva egy démon arc néz vissza rám. Minden átoknak csak akkor lehet foganatja, ha az, akit megátkoztak, megengedi, hogy működhessen az átok. Ha szeretsz valakit, aki viszontszeret, az különösen sebezhetővé tesz. Nála jobban senki se bánthat meg. Hosszú életem során rájöttem, hogy mindörökké kötődünk azokhoz, akiknek ereikben hasonló vér folyik, vagy akikkel összekötnek érzelmek és események. Bár családtagjainkat vagy sorsunk kísérőit nem választhatjuk meg, e kötődés lehet a legnagyobb erőnk vagy akár legnagyobb bánatunk is, és ez okozhat minden másnál pusztítóbb rombolást a lélekben. És Hayley-nek igaza van: nem csak az én lelkem pusztul el lassan Kol ármánykodása és taktikája folyamán, én magam is pusztítok - és éppen azt, akit a legkevésbé kellene. Ha van valaki, aki még talán biztos pontot jelent ebben a világban, és őrületre hajlamos agyamban, az Hayley maga - már ha ezek után még biztos pontnak mondhatom egyáltalán. Nem lepődnék meg rajta, ha épp ő menekülne a legmesszebbre tőlem. Talán nem is a rém taszítja, akit lát, hanem a csalódás: hitt benne, a lelke mélyéről hitt, hogy más vagyok, mint családom többi tagja, más mint Niklaus. Tőlem kapta élete talán legnagyobb és legfájóbb csalódását. Az ilyesmit pedig nem lehet könnyen - vagy talán sehogy sem - megbocsátani, és elfelejteni. Magam sem tudom, mit szeretnék mondani - bocsánatát kérni, győzködni, hogy nem így gondoltam semmit, vagy épp valami zavaros, kissé instabil magyarázattal szolgálni szavaimra - de nem jutok el odáig, hogy szóra nyissam a számat, vagy épp érdemben mondhassak bármit is. Alakok, arcok tűnnek fel a tisztást körülvevő fák és bokrok szövevényében, szemek villannak felénk megvetéssel, gyűlölettel telve. A farkasok számára nincs más élettér, csak a mocsár, és most joggal hihetik úgy, hogy egy vámpír, ráadásul egy Ősi csak elpusztításra ítélt betolakodható lehet - még úgy is, hogy királynőjük társaságában álldogál. Elijah Mikaelson - aki alig néhány nappal ezelőtt létezett - most alighanem diplomatikus szavakkal bizonyítaná a farkasoknak, hogy nincs mitől tartaniuk, nem török életekre, és nincs szándékában a vérontás, épp ellenkezőleg. A régi Elijah Mikaelson tudná, hogyan értsen szót a mocsár lakóval, és hogyan hűtse le a meglehetősen forró kedélyeket. A mostani Elijah Mikaelson viszont, aki nemrég született, és aki már biztos szörnyeteg mivoltában, és akit lázas álomképek és rémlátások gyötörnek Kol mesterkedésének következtében - a lehető legrosszabb megoldást választja egy vélhető nézeteltérés tisztázására: a harcot magát. A bennem lakozó vámpír vért kíván ontani, minden józan megfontolás ellenére azt akarja, hogy ma a halál arasson ezen a tisztáson. Mégsem kerül sor a mészárlásra, és szégyen kimondanom, hogy ez nem rajtam, hanem egyedül Hayley-n múlik. Maga felé fordít, torkából egy mély morgás tör fel, szemei hibridsárgán villannak fel, és tisztában vagyok vele, hogy komolyan gondolja minden szavát: ha kell, ő maga fog egy jól irányzott harapással megállítani abban, hogy ártsak a tágabb értelemben vett családjának és embereinek. Fogaim összecsikordulnak, homlokomon verejték üt ki, meggörnyedek, ahogy minden erőmmel igyekszem visszagyűrni mellkasomba a kitörni készülő rémet. Sok küzdelmet vívtam már életemben, de talán ez mind közül a legkeményebb, mert itt önnön ellenségem én magam vagyok, és magamon kell győzelmet aratnom. A józanság egyetlen, aprócska pillanatában kihasználom a lehetőséget: nem várakozhatok tovább, és a menekülő visszavonulást választom gyáván. Kézen ragadom Hayleyt, még mielőtt tiltakozhatna, és vámpírsebességgel tűnök el a mocsár útjai között - vele egyetemben.
Kezdőlap
