Mosolyt váltott ki belőlem, habár egyes emberek egy ilyen mondat után az asztal alá szégyellték volna magukat. Bennem nem volt meg ez az érzés, az emberi énemmel temettem el minden naivitást, kedvességet, együttérzést... és egyáltalán nem volt hangulatom ahhoz, hogy megpróbáljam akár a legapróbb érzelmet is átvenni tőle. Testvérek. Annyira sok érzelgős blablát szenteltek egymásnak, közben pedig aligha hittem abban, hogy az önzetlenség a végletekig terjedt volna. Én példának okáért sosem adtam volna az életemet a testvéremért. Igaz, így könnyű volt beszélni, hogy nem adatott meg. Hála az égnek. Az apám így sem szentelt nekem elég figyelmet, miután az anyám fogta magát, és lelépett. Mi lett volna még akkor, ha azt a piciny figyelmet is kétfelé kellett volna osztania? Titkon sem vágytam soha arra, hogy megadasson ez a bizonyos áldás. Nem volt gyomrom hozzá, míg az előttem ülő férfi valószínűleg mindent beáldozott volna azért, aki éppen a szóban forgott, és akinek a felemlegetésével idáig csalogattam. Még nem volt elég idejük megtanulni az élet nagy leckéjét. Senki nem ért annyit, hogy kockáztassuk miatta az életünket. - Hát akkor miért nem kérsz elnézést? - kérdeztem, megjátsszva az értetlenséget, majd felsóhajtva könyököltem a pultra. - Elég idős vagyok, de kérlek, tegezz. Ki nem állhatom ezt a távolságtartást. - sóhajtottam fel lemondóan. Az emberekbe volt programozva, de ez valami új szokásnak tűnt. Régen nem voltak ennyire félősek az emberek, szerettek osztozkodni, bárkivel megtalálták a közös hangot. Ma már túl tárgyilagos a világ. Az emberi érzések és értékek a béka feneke alá másztak, de nem mintha hiányoltam volna őket. Csak azt nem szerettem, ha egyesek, például a velem szembenülő - megcáfolt ebben a hipotézisben. Váratlanul bukott ki belőlem a nevetés, miután befejezte a mondanivalóját. - Ó, egy szerény farkas. Te is olyan önmarcangoló vagy, aki akarata ellenére lett szörnyeteggé? Ugyan. Majd kihevered ezt a traumát. - legyintettem. Nem szerettem lelkizni, és nem is az ő társaságában fogom elkezdeni ezt az amúgy rém idegesítő szokást.- Ha így lenne, nem egy teljesen ismeretlen farkassal üldögélnék egy koszos, lepukkant bárban. - tettem hozzá. Találhattam volna bárkit, igen. De aligha sikerült volna olyat, aki ne egy általam ellenségnek vélt falka tagja. - Attól, hogy eddig még nem tettem meg azt, amivel idáig csaltalak... nem jelenti azt, hogy nem is fogom. -váltott át a mosolyom egy negédes grimaszba. Nem kellett kétszer mondania senkinek, hogy átharapjam valakinek a torkát. A fenyegetőzéshez pedig már eléggé hozzászoktam.
Utáltam, ha játszadoztak velem. Felettébb türelmes embernek tartottam magam, olyannak, aki nem kapta fel a vizet apró dolgokon és azt is hagyta, hogy a történetek kiforrják magukat, mert néha már megégette magát az elhamarkodott ítélkezéssel, de jelenleg…. nem láttam értelmét annak, hogy megértően, az ég óvjon, kedvesen viselkedjek. Ez a nő már első ránézésre úgy tűnt, hogy felér az ördöggel és az eddigi viselkedése sem engedte, hogy más véleményt alakítsak ki róla. - Inkább a halál, minthogy elnézést kérjek. – Pontosan emiatt a stílus és a nő ajkán hordozott mosoly miatt kerültem a vámpírokat. És a természetfeletti ügyeket általában. Semmi kedvem nem volt balhékba keveredni és engedni, hogy egy hibás gén határozza meg a mindennapjaimat, ám úgy tűnt, hogyha az élet az utamba akarja sodorni ezen a téren a változatosságot, akkor meg is fogja tenni. De miért ennek a nőnek a képében kell megérkeznie a figyelmeztetésnek? - Elég idős? Ha már tegeződünk és ismerkedünk, megkérdezem, pontosan hány éves is vagy? – Illetlenség egy nőtől megkérdezni a korát, de a testvéremet fenyegetni még nagyobb bunkóság volt. Persze Ivana képes volt megvédeni magát, a nyakamat rá, hogy engem is kiütött volna egy perc alatt, de egy vámpírral szemben, akin nem látszanak a korának fizikai jelei, nem hiszem, hogy lett volna esélye. Ezek a lények a korral idősebbek lesznek, ami szintén nem az én malmomra hajtotta a vizet. Remek, kezdtem magam elnyomva érezni. - Nem bánom, hogy átváltoztam és nem e körül forognak a gondolataim. Nem igazán zavar, viszont inkább kimaradnék az ezzel kapcsolatos ügyekből. Te vagy az új pszichológusom, hogy ennyire aggódsz az esetleges önmarcangolásom miatt? – Vicces is lett volna beállítani egy terapeutához azzal a szöveggel, hogy havonta egyszer négylábúvá változom. Ennek a feldolgozása csak arra személyre maradt, akivel megtörtént, jobb esetben meg tudta osztani a gondolatait egy falkával vagy bármi mással. Én nem voltam falkatag, nem is akartam az lenni, tökéletesen megelégedtem az ilyen téren is egyedülálló státuszommal. – Fogadj meg egy tanácsot: ha tényleg ennyire magadra haragítottad a város falkáit, akkor állj fel innen, pattanj be a kocsidba és a lehető leggyorsabban hajts át a városhatáron. Most minden fenyegetésre ugranak, kár lenne, ha összeakadnál valamelyik dühös farkassal. – Intettem a pincérnek, hogy hozzon a nőnek még egy kört abból, amit iszik. – Sajnos még mindig nem látom esélyét annak, hogy bármiben segítsek neked, főleg, hogy ismét a húgomat fenyegeted. Ha egy ujjal is hozzáérsz, nem leszek olyan kedves, mint most vagyok, arra mérget vehetsz. – Akár ígéretnek is vehette a szavaimat annak ellenére, hogy a legtöbb esetben távol állt tőlem a durvaság. Nem voltam az erőszak embere.
- Hm. Hát, játszhatunk a te szabályaid szerint is. - rántottam egyet a vállamon, habár még így is sikerült megőriznem a nőiességemet. Régen mondták már nekem, hogy inkább meghalnának, mintsem hogy eleget tegyenek egy kérésemnek. Ezért a cukifiúért viszont kár lett volna, így próbáltam az asztalon tartani a kezeimet, a fogaimat pedig az ínyem alatt. Egyetlen szerencséjeként tartottam számon, hogy egyáltalán nem kívántam egy vérfarkas vérét. Teljesen felesleges lett volna pazarolni, voltak olyan barmok, akik szerették őket kiszipolyozni, meghagyom nekik a lehetőséget. Amúgy is szerettem megválogatni azt, hogy ki is került arra a bizonyos listára. - A vérfarkasok vérében van, hogy ennyire bátrak, vagy tanuljátok? - Az utóbbi időben próbáltam csak akkor gyilkolni, ha arra feltétlenül szükség volt, és egyelőre ő még nem feszegette azt a bizonyos határt. Ez mondjuk az ő szerencséje, és nem az enyém. Hátradőltem, mintha ezer éve ismerném, és teljes biztonságban érezném magamat mellette. A távolságtól ez eléggé messze állt, nemcsak azért, mert nem ismertem ezer éve, hanem mert ha kettőnk valakinek félnie kellett, az nem én voltam. Legalábbis reméltem, hogy nem fog ujjat húzni a türelmemmel, mert nem voltam egy békés hisztérika. - Közel járok az ezerhez. De még nem látnak szívesen egy nyugdíjas klubban sem. - sóhajtottam fel lemondóan, mintha tényleg próbálkoznék bejutni ilyen helyekre. Inkább meghagytam ezt a dolgot az anyámnak, ráfért volna a társalgás és némi sakkozás pár öreglánnyal. Egy nő mellett éreztem magamat fiatalnak, és az Tatia Petrova volt. - Amúgy igen. Úgy látom, hogy segítségre szorulsz. Azt hittem, nyilvánvaló, hogy most praktizáltam. -vontam meg a vállam. Soha nem lettem volna szemetesláda. Soha, senkié. Márpedig aki elment agyturkásznak, az nem más, mint bolond, buta emberek lelki szemetese, közben pedig annyira belefeledkezik mások problémájába, hogy elfelejti a saját életét élni. - Egyelőre köszönöm, de nem szándékozom elhagyni a várost. Egy előnyöm van, nyilvános helyen ülök, amíg itt vagyok. Az pedig már az én problémám lesz, hogy mi vár rám, ha kilépek innét. - komolyodott meg némileg a tekintetem, de csak addig a pontig, amíg nem rendelt nekem egy újabb kör italt. Ki gondolta volna, hogy megteszi? Nyilván feltűnt neki, hogy igazán kiszáradtam. És addig sem embereket méregetek, hogy kit is csapolhatnék meg, ha kisétálok innen. - Ó, és mit csinálsz, ha még egyszer a számra veszem a húgit? - vontam fel a szemöldököm sunyi vigyorgással. - Na jó, nem ezért jöttem ide. Semleges farkasnak tűntél. Nekem pedig pont arra van szükségem. Bár ha egy kicsit is utálod a vámpírokat, az még előnyömre válhat.
- Milyen kegyes felajánlás. – Ez a nő veszélyes volt, ehhez nem férhetett kétség. Ahhoz sem, hogy pontosan tudta, miért van itt, mit akar tőlem és hogyan fogja elérni, hogy az ő szájíze szerint táncoljak és úgy ugráljak, ahogy ő fütyül. Sütött róla, hogy nagy gyakorlata van a dologban és nem én vagyok az első, akit megkörnyékez a kívánságaival. Engem leginkább az zavart, hogy még mindig fogalmam sem volt arról, hogy talál meg és mit akarhat tőlem. - Lehet, hogy a vámpírok hozzák elő belőlünk. – Nem hittem volna, hogy egyszer ilyen szavak fogják elhagyni a számat. Világéletemben kimaradtam a híres csatározásból, ami a városban és a világban ment a két fajt között, de most már kezdtem megérteni, miért van ez a fene nagy egyet nem értés. Már csak attól feszültebb lettem, hogy a nővel szemben kellett ülnöm, pedig nem voltam egy „hamar felkapom a vizet” fajta. Normális esetben valószínűleg még a kedvemre is lett volna a társasága, elvégre egy gyönyörű és okos nőről volt szó, de a kisugárzása nem hagyott nyugodni. Taszított és idegesített. - Egész jól tartod magad. Gondolom, az évek leginkább belül hagynak nyomot a ti esetetekben. – Hányszor hallottam már, hogy a vámpírok rosszak, gonoszak, nincsenek senkire sem tekintettel és tőlük romlottabb lényeket nem hordott hátán a bolygó… néhány haverom akaratán kívül belekeveredett a csatározásokba és ha ez a nő nem lenne ékes példája az általuk elmondottaknak, akkor most is hülyének nézném őket. – A te dolgod, hogy maradsz vagy mész, ez tényleg nem érdekel addig, amíg nekem nincs közöm hozzá. – Ezen sajnos már túl voltunk, nem hittem abban, hogy kisétálhatok anélkül, hogy bele ne keverednék valamibe. Nem lettem volna képes faképnél hagyni a nőt úgy, hogy eddig majdnem minden második szavában a húgomat fenyegette, akit nem tehettem ki veszélynek azért, mert kívülálló akartam maradni. Ivana talán ki volt képezve arra, hogy szétrúgjon néhány feneket, de a vámpírokkal szemben védtelen volt. - Ne aggódj, ha továbbra is fenyegetni fogod, hamar megtudod. Neked sose volt kit védened vagy egyszerűen csak elfelejtetted, mit meg nem tennél a szeretteidért? – Összeráncoltam a homlokomat. Nem érdekelt az élettörténete és nem olyan típusnak tűnt, aki egy sóhaj után mesélni kezdene, úgyhogy inkább én vettem mély levegőt és fordítottam ismét felé a fejem néhány pillanatnyi csönd után. – Ideje lenne elmondanod, mit akarsz pontosan. Sikerült idecsalogatnod, jól sejtetted, mindenkitől független farkas vagyok és neked hála kezdem eléggé megutálni a vámpírokat. Nyert ügyed van.
Éjnek évadja van, de ha valaki meg akar találni, az meg fog. A város ugyan nagy, de minek után szeretek a dolgok sűrűjében lenni, egyenes út vezet a város szívébe, hozzám. Ott vagyok igazán otthon, ahol szavak nélkül megértenek. Példának okáért, mikor átlépem a küszöböt és fülembe kúszik a tompítatlan jazz-muzsika, már egy pohár vár a pulton az italommal. A dolgok olyan gördülékenyen mennek, amennyire csak lehet, én pedig ezzel ha nem is maradéktalanul, de elégedett vagyok. A Mikaelsonok visszatérése óta a város a feje tetejére állt volna, ha nem lépek közbe. Ez már rég nem az a világ, amit ők ismernek és itt hagytak majd egy évszázada. Az én módszerem ugyan legalább annyira drasztikus volt, mint Klausé, de mérföldekkel hasznosabbnak bizonyult lojalitásra törekedni és kivívni az embereim tiszteletét, ahelyett, hogy a félelemkeltés lett volna az elsődleges célom. Tetszik vagy sem, az a helyzet, hogy nem tudom őt nem észrevenni, és nem is akarom. Vonz magához, mint lepkét a gyertyaláng, pedig már épp elégszer égettem meg vele magam. Mégis közelebb megyek, vegyes érzelmek harcolnak bennem, de ennek látszata nincs, még ő sem lehet képes arra, hogy átlásson rajtam. Az évek alatt tettem róla, hogy tökéletes pókerarcom legyen, egészen addig, míg úgy akarom. Most is csak az érzelmeimet leplezem, a neheztelésemet egy cseppet sem. - Sejthettem volna, hogy itt is egy Mikaelsonba fogok botlani.. - nevetek fel, de keserűség költözik a hangomba. - Ugyan Rebekah, ne vágj olyan képet, mint aki szellemet lát.. - villantom rá a tekintetem. Hangom éle betölti a teret, pár pillanat erejéig többek is ránk kapják a szemüket, de aligha érdekel. Azzal mindenki tisztában van, hogy milyen huzavona zajlik a város egykori és jelenlegi vezetői között, a turisták pedig egyszerűen csak továbbállnak,nem zavarnak különösebben sok vizet. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy a bátyjai esetlegesen nem dicsekedtek el neki azzal, hogy ha rajtuk múlik, a folyóban lelem a vesztem, aztán tovább is lépek a gondolat felett. Rebekah remek színésznő, ráadásul bizonyította már, hogy nem okoz neki problémát, hogy hátrahagyjon. Annyiszor próbáltam érte gyűlölni, de azt az energiát másba fektettem és igyekeztem kiverni őt a fejemből, hogy ne kelljen a csalódottságot éreznem, amit okozott. - További jó szórakozást.. - iszom meg a maradék italomat, a pohár viszont nem éli meg, hogy letehessem az asztalra, lerí rólam, hogy a bosszút szomjazom, de neki még így sincs félnivalója. Nem így az összes többinek. - Jut eszembe. Alkalomadtán add át SZÍVélyes üdvözletemet Elijahnak, mielőtt én teszem.. - lépek el mellőle, és azzal a lendülettel egy fiatal torkába mélyesztem a fogaimat. Nem túl diszkrét, de jelenleg ez az egyetlen opció arra, hogy ösztöneimnek éljek.
Kezdőlap
