Riadt madárként ugrok egyet. Soha nem utasított még el egyetlen vámpír sem, egyetlen egy sem bánta éhségemet még sajátjukat csillapíthatták. Marcangol a vágy, a mohó, mindent akaró és felemésztő óhaj én pedig talán most először nem tudom mit csináljak, hogy enyhítsek a kialakult helyzet élén. Persze egyszerű lenne visszaszívni meghívásomat és távozásra kényszeríteni de azzal csak magammal szúrnék ki. Kell nekem. Szükségem van rá. A fájdalomra amit adni tud. Arra, hogy elrabolja tőlem a dominanciát, elvegye megalkuvó szavaimat és fogait húsomba vájva lopjon vért, erőt miközben fájdalommal tölti fel testem minden egyes porcikáját. Felsóhajtva hagyom magára és a konyhába indulokm hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. Hallgatni megtanultam már és azt is jól tudom, hogy olykor jobb hagyni a férfiakat a gondolataikkal mint szavakkal erőszakolni nyugalmat felzaklatott gondolataikra. Végül két pohár víz lesz az egyből amivel még én is tudom, hogy csak az időt húzom mielőtt visszatérnék és helyet foglalnék mellette. Riadt őzgidaként verdes a szívem. - Sajnálom. - nehéz-e kimondani? Pokolian. Megteszem? Meg. Azért nehéz mert én önmagamért szeretek behódolni, mert a saját akaratom azt diktálja, hogy ha megteszem, nekem csak jobb lesz. Ez a férfi pedig arra kényszerít szavak nélkül, tettek nélkül, hogy azért adjam fel a velem született dominanciát, hogy neki örömet okozzak. S ez pedig hirtelen vágott mellkasba, olyan váratlanul, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Tanácstalan vagyok, tehetetlennek érzem magam és nem tudom, hogyan elégítsem ki hirtelen támadt haragját, hogyan tegyem helyre a fel sem fogott de elkövetett hibámat. Gondolatok kergetik egymást, a szív csak pumpál, az ereim egyre dagadnak, forog a világ, az érzések, fogak karistolják az ajkaimat, a saját fogaim marnak az édes húsba oktalan, sietve, hogy aztán feszültséggel teli vércsepp buggyanjon elő amit azonnal le is nyelek. Idegesen gyűröm szoknyán szélét, tekintetem lesütve várom az ítéletet ami majd felemel vagy eltemet. S ha vétkem végül megbocsátásra lel, ha újjászülethetek a megváltás szavaiban akkor tekintetem a férfira emelve döntöm oldalra a fejemet ám ezúttal nem felhívásként. - Most először nem tudom, hogy kellene lépnem. - ejtem ki szavaim csendesen, megfontoltan és kissé talán reszketve, megfelelni vágyva, hirtelen éhesen az elismerésre, a dicséretre, arra, hogy a mellettem ülő idegen elégedett legyen velem. Ez a felismerés még mindig megriaszt de közben egyre közelebb terel hozzá, az akaratához, ahhoz, hogy azért adjam fel minden erőmet, hogy őt szolgáljam.
Mi engem ölt, a forró gyötrelem, most végig ömlik rajtad, mint a genny...
Bőrömet nem perzseli kártékony anyag, vére csekély mértékű alkoholtól kesernyés, hova tovább érzéseivel fűszerezett... A kismadár heves szárnycsapásai, verdesése a csontkalickában felforrósította a keringést, sürgette a tisztulását pár miliszekundummal, az adrenalin csípős utóízzel szegődött a fémes alap mellé. Kellemes hőmérsékleten fogyasztható, de akarva-akaratlan zavarja meg menetrendemet Panna felfelé nyújtózkodása. A kezdeményező fél szerepét nem szívesen hagyom elbitorolni, kellemetlen, viszketegen lopódzik a bőröm alá és hidegen borzolja meg a tarkómat; ösztönös válaszul kapja hát az éles villanást, a szemek összeszűkülését, mivel nem törődik a gombszemű. Két szénfekete bogárja fénylik, elvakultan, mely a következő másodpercben nemkívánatos érintést eredményez. S ím, kiütközik a testvéri kapocs mibenléte... nem különbözünk oly` mértékben egymástól, mint azt hinni lehet. Csuklója után kapok, szívdobbanásnyi időt hagyok a számára, mielőtt szorosabbá válna ujjaim szorítása, mely nemtetszésemet hivatott a tudtára hozni. A legrosszabbat piszkálta fel álmából a feltételezés, mely az általam rossznak vélt tételezésből vált valóra; az efféle játékok nem képezik nálam a jóízlés színtárát. Koránt sincs ínyemre. Megemelem, feljebb, lábujjhegyre kényszerítve az egyébiránt is aprócska teremtést, most ácsingózzon a magasabb vad nyakába... kinek gyomra sajnos rosszkor kondul. Félrefordítom az üstököm, leszegem s hunyom a szemeimet, míg megereszkedik a karom, hogy egy gyengébb lökéssel taszajtsam kellő távolságba a tébolyodott vágyú nőszemélyt. - Rosszabb vagy, mint egy kiéhezett tinédzser. - morgósan morzsolom a szavakat a képzeletbeli bajszom alatt és ellépek mellette az első adandó alkalommal helyet foglalni a legközelebbi ülő alkalmatosságon. Fotel, kanapé, fából tákolt szék, nemes egyszerűséggel sz*rom le, mire vethetem le magam, míg amaz nem maga a föld. - Kapkodsz, csuklóból elcseszed. - karcos, száraz tény kerül napvilágra vélemény címszóval. A hirtelen feltörő indulatomat időben le tudtam nyelni, hajszálon múlott az ellenkezője az addig békésen szendergő étvágyam feléledése ellenére. Zsebemben matatok a cigaretta után, hogy a dohány füstös íze elnyomja a vérét, amely felerősíti a problémát, jelentőséggel ruházza fel s amint meglelem a dobozt kibukik az alantas gondolat, mint föld alól a féreg... a mérhetetlen szánalom.
Sötét leszel, behorpadt néma seb, akár az éj, s az arcom odalent...
Telhetetlen feszültséggel pumpálja szívem a vért, felkavartan verve odabent a csontok börtönében, arra az egyetlen megrettentő pillanatra amikor önkéntelenül rántom meg gyöngén, határozatlanul s mit sem tudóan a karom amikor meglátom előreugró, vérre s életre éhes, bőrt és húst szaggató szemfogait. Gyülemlő várakozásom központjaként emelem csuklóm feljebb, finoman sürgetve a türelmet. Rezzenéstelen figyelem minden mozdulatét és elnyíló ajkakkal bámulom hirtelen bőrt szaggató mozdulatát, a feltörő vért melynek egy cseppjét gyöngéden ajkához emeli és megízleli a mocskos mérgektől mentes, a rövideknek hála némileg keserű ízemet. Közelebb lépek. Csöndesen, váratlanul, mohón. Óvatos, töretlen lassúsággal nyúlok szabad kezemmel ajkaihoz s simítok rá az édes fájdalmat robbantó fogakhoz. Lábujjhegyre magasodás közben harapok olyan éllel ajkamba, hogy vér szökkenjen elő; majd megcsókolom. Nincsenek lehunyt pillák. Tág pupilláimon keresztül kebelezem magamba a felettem magasodó ragadozó látványát amint véremmel ajándékozom mikor könnyű de annál határozottabb csókot adok neki. Ezer fokkal lángom bennem az vágy és ver szét mindent testemben az indulat, amikor ismét két talpamra ereszkedve fordulok el tőle. Nem szólok egy szót sem. Szavak helyett öljenek a tettek... persze ma éjszaka inkább csak játszanak. Lopjanak vért, csaljanak csalfa álmot de ne gyilkoljanak. Nem a halál peremén táncolás az édes kín számomra és nem attól tódul fejembe adrenalin. Nem. Az én madzagom más bábmester rángatja. Az enyémet a szubmisszivitás táncoltatja egy olyan világban, ahol az embernek a dominancia üvöltést és pofont jelent még a halhatatlannak olyan irányítást melyet kár volna veszi hagyni. Persze vannak halandó kivételek de oly kevés érti csak meg igazán a nyelvemet és csak oly kevés képes elveszejteni a fájdalom mámorító és édes gyönyörében, hogy megéri a kockázat, hogy megéri vért fakasztani és táplálni az oroszlánt semmint hagyni had menjen más gazellára vadászni. Önzőn figyelem önön behódolásomat és mint külső szemlélő figyelem, ahogy halálos nyugalommal mégis az irányítástól megfosztott zaklatott szív dobbanásaitól hangosan foglalok helyet a kanapén. Tényleg csak percek teltek volna el? Mintha órák óta kergetne a vágy, mintha órák óta suttogna füleimbe mocskos titkokat, mintha órák óta verné szét a húsbörtönt amibe fojtva van. Tekintetem egy pillanatra elkalandozik saját zaklatottan lélegző testemen majd újfent Quinn felé fordulok. Oldalra hajtott fejjel vésem tekintetem az övébe. Kérdőn. Várakozva. Egy türelmetlen bestia forrongó vérével ereimben. A szoknyát mégis ártatlan angyalként igazgatom, tincseim újra és újra eltűröm. Izgatott liliom mi tiprásra vár.
A számla fontossága számomra igazából elenyésző, de mit tegyen a teendőnek éppen híján lévő vámpír, ha egy program az orra előtt pirul el? Unatkozzon vagy nézze meg magának mi sül ki belőle? Sokkal jobban hangzik az utóbbi, minthogy akár egy másodpercre is elkalandozzanak a gondolataim hány ellenlábast szerez az adott órában a fivérem. Mintha csak bárányokat számolnék elalvás előtt... Szükségszerű bármilyen megnyugtatással is szolgálnom vajon Pannának vagy bőségesen elegendő az arcjátékom is, ami a megszokott halvérűséggel keveredik? Egy szekundum erejéig elmerengek rajta, végül ha már oly` határozottan ragadja meg a kezem a kijelentését követően... nem látom szükségét a cáfolatnak. Sem a megerősítésnek. Lényegtelenek, mert az élete nem fog megrövidülni általam - hacsak nem a fokozott mértékű stressz és csipetnyi sokk, amit majd okozok... okozhatok. Eldől egy bizonyos ponton, nem vagyok könnyelmű, nem vagyok bizalmaskodó, így nem hagyom lankadni az ösztöneimet, amik érdekes felvetést duruzsolnak a fülembe. Óvatos vagyok. Ez nem változott bennem az idők során. Már-már engedelmes szörnyként, kit puha pórázra tettek fel követem a könnyen lépdelő nőszemélyt, hogy fény derüljön az általa elképzelt helyszínre. Nem kérdezősködök róla út közben, az út végén úgysem hiszem meglepetésként fog érni a végeredmény. Kulcs csörren, ajtó nyikorog, padló ereszkedik meg a belépők súlya alatt és megkönnyebbüléssel fogadja, mikor odább lépnek róla egy másik deszkadarabra az előszoba területén. Elengedett kezem csak a zsebembe csúsztattam vissza, a kabátoméba, minek levételére még nem érzek feltétlen ingert... ő érkezett haza vagy egy lakásba, hová kulccsal rendelkezik. Átforgatom a fejemet, érzem, miként beállt az izom és roppan az ízület, hangosan, fájón, mint amelyiket évszázadok óta nem mozgattak át. Lehunyt szemem, mikor kipattan egyből összetalálkozik a gombját megoldó nőével és hogy bármennyit is kapkodnék-e, sietettném netán...? Dehogy. Várakozón tekintek rá - ő pontosan mit is vár s hogyan teszi azt?
Én megtehetném és mégsem teszem, csak tervezem, csak épphogy fölvetem...
A válasz alázattal érkezik, vékony bőrt ajánlón, mire először csak szemem sarkából pislantok oda... a kínálkozó lehetőséget elsietni több szempontból is hiba lenne. Finoman kapom el a vékony csuklót, egyik ujjam a pulzust ellenőrzi, hiába hallhatom a szív zakatolását minden megerőltetés nélkül. Szeretem érezni az életet... a sűrű folyását érintésem alatt, hömpölygését a nyelőcsövemet melengetve, de a pillanatra feléledő mohóságot, ami feléled a szememben gyorsan csitítom. Korrigálok egy fél centinyit a tartáson, hogy kényelmesebbé tegyem a hozzáférést és ekkor már láthatóvá válnak a jelek, amik sejtett mivoltomra utalnak. Szám elnyíltakor a hegyes szemfogak, amik vészesen közel érnek a márványos selyemfelülethez... ám csak egy picit sértik fel. Precízen, hirtelen szakítják fel. Ínyenc módjára szemlélem a kibuggyannó, gazdag nedűt és szabad kezem mutatóujjával törlöm le, hogy megbizonyosodjak róla - nem a forró pokolt fogom lenyelni a vérbénának köszönhetően. Elengedhetetlen lépés manapság, sajnálatos, de elengedhetetlen. Az igézés próbáját nem kedvelem túlságosan, sőt... kijátszható s ki szeretne a kívül piros, belül rothadó almába jóízűen, mit sem sejtőn beleharapni...?
Meredten állok. Nem mozdulnak a tagjaim. Csak figyelem őt, ahogy egyre közelebb kerül hozzám. Tekintete már nem hoz zavarba. Érzem, ahogy kattan bennem a zár és oldódik a lélek. Engedek a terelő ölelésnek. Lépéseim hirtelen-könnyűek. Bólintok. - Persze. A számla. - kapaszkodó a nevetés ami a háttérből zendül és szélnek eresztő a káromkodás mögülem. Fel-felrebben előttem az adrenalin robbanó ízének elfojtása de nem akarom ellökni édes melegét, izmokat rángató izgalmát, a vért zúdító erőt ami testemben tombolásra készen áll, egyelőre mozdulatlan, a maga álmatlan valóságában készülve a jól ismert fájdalomra ami majd megtisztítja elmém, ami majd megszabadítja a dominaként korbácsoló, földre húzó-taszító láncoktól. - A számla nagyon fontos. - nyalom meg szám szélét s ha végeztünk a levegő olyan ébresztően csapja meg arcomat, hogy hirtelen levegőt is elfelejtek venni. Szembefordulok a férfivel. - Nem meghalni jöttem. - ejtem ki halkan de annál határozottabban szavaimat. Nem. - Nem meghalni jöttem. - ismétlem el tekintetét vizslatva majd gondolkodás nélkül nyúlok karja után. Nem kulcsom össze gyermeki bájba ujjainkat, nincs szükség a romantika halálára az éjszaka. Nincs hazugság, nincsen mocsok. Fájdalom van, lesz. Felszabadító, édes-méreg, kíméletlen mégis erőt adó, mélybe taszító majd a magasba emelő színtiszta, igazi fájdalom. Lépteim magabiztosak, érintésem erős. Mintha nyoma sem lenne annak az ártatlanságnak mely belepirult a bókba és mely alázattal sütötte le tekintetét. Fesztelen éled egyre bátrabban a szeplőtlenség de csak addig még a lakáshoz nem érünk. Amint belépünk a lakásba és fordul a kulcs a zárban olyan néma csönd ereszkedik szívemre, hogy egy pillanatig elgondolkodom, élek-e még. Nem kellenek a város mocskos sikátorai. Nem kell a kapkodás. Idő kell. Fájdalom kell. Jelen kell. Nem taszítom falnak, meg sem próbálom. Nem a csókjára vagyok éhes bár bevallom izgat a gondolata az ajkainak az ajkaimon. Mozdulatlanul állva hallgatom visszatérő dob-szívemet majd oldva a kabátka gombját helyezem a darabot a helyére. Rápillantok. A ragadozóra. A csodálatos szörnyetegre. A halhatatlan rémre. Az álomtalanra aki az álmodóba készül marni. Oldalra ejtett fejjel lépek hozzá közelebb és nyúlok arcához. Könnyű és súlytalan az érintés. Épp csak felhívja magára a figyelmet. Épp csak annyit üzen; a meztelen csukló a fájdalom ölelésére vár.
Kezdőlap
