Látszólag nagyon belemerült a gondolataiba, ugyanis eléggé zavartan nézett rám, mintha nem tudná, mit feleljen. - Ezzel egyet tudok érteni .. - sóhajtottam fel a hatalmas választékra meredve. - Annyi finomság van és én mégsem tudom megkóstolni az egészet.. - húztam el a számat kelletlenül. - Dee, rendelhetünk különbözőket és majd megkóstoljuk egymásét is. Feltéve, ha nem akarod az egészet megrendelni egyszerre - vicceltem el a dolgot. - Úgy már párral előrébb leszünk - nevettem fel végül. - Mellesleg, Rory vagyok - mutatkoztam be egy széles mosollyal az arcomon.

Már egy ideje ácsorogtam a pult előtt, de még mindig nem igen sikerült választani. Merengésemből egy hang ébresztett fel.
- Óóó, szia. - Felfordítottam a fejemet miközben elmosolyodtam. Kicsit kínosan éreztem magam, hiszen alig tudtam odafigyelni arra, hogy mit is kérdezett, mert túlságosan elterelték a figyelmem az édességek. - Nem, nem igazán. Legszívesebben mindegyikből ennék egy picit. - Fordultam vissza a pulthoz és reménykedtem, hogy jó kérdésre válaszoltam.

(Rory lakása)


A nagy nézelődésben annyira magával ragadott a hely varázsa, hogy kénytelen voltam közelebbről is szemügyre venni a cukrászdát. Nyámi, mindig is imádtam az édességeket, és ez azóta is így van. Rögtön a pulhoz tartottam, hogy felmérjem a kínálatot. Már a látványukra összefutott a nyál a számban. Megnyalva az alsó ajkam próbáltam választani közülük. Azonban ekkor feltünt, hogy van valaki mellettem. Egy szőke csajszi, és szemmel láthatólag ő is pont azon töri a buksiját, amin én.
- Helló - köszöntem felé barátságosan. - Te tudsz választani?? - kérdeztem rá felkuncogva, a választék felé mutatva.

Oké,szóval akkor tudja,nincs semmi baj. Éreztem én rajta,és azt is, hogy valami nincs rendben vele,mert nem olyan mint egy normális ember. Olyan mint egy túlbuzgó angyal. Vagy nem is tudom...
-Ritka,igen. -mondtam motyogva,és bólintottam egy nagyot.
-Nem lennék túl indiszkrét,ha megkérdezném,hogy te mi is vagy valójában?! Mert nem tudom eldönteni.. -sóhajtottam,egy féloldalas mosoly keretében,majd ismét beleittam a forrócsokimba.

(Violet háza)

Nem siettem idáig. Furcsa pedig már nagyon az ínyemre lett volna valami édesség. Leparkoltam, majd a kocsikulcsot a táskámba hajítva beléptem a cukrászdába.
Körbenéztem, majd előre lépkedtem a pulthoz, hogy megnézzem mi esne leginkább az ínyemre. A számban teljesen összefutott a nyál ahogy megláttam a különféle édességeket. Azt már biztosan tudom, hogy ha választanom kell biztosan többet fogok egynél.

Pearl
Figyelmesen hallgattam Pearlt, ahogy a testemben lezajló változásokról beszélt. Ő egészen biztosan megérti ezt, hiszen ő maga is édesanya, és... És már én is. Nem számít, hogy még nem foghatom a karomban, de itt van bennem, és növekszik, és hamarosan majd tényleg megfoghatom és a karomba zárhatom már. ÉS a francba is, annyira várom! Ez a vágy lassan teljesen eluralkodik rajtam, főleg Pearl szépséges, és könnyfakasztó beszéde után. Igen, könnyezem... Mert ahogy ő mesél, ahogyan elragadtatva mondja, hogy bármi is történt, neki Lucy és Anna a legfontosabb... És ahogy átragasztotta rám a várakozás örömét... Akartam. De nem úgy, mint egy csinos férfinyakat, vagy egy csodálatos ruhát emberkoromban, hanem csak... Szeretni akartam. Már most megóvni mindentől, aztán nézni, ahogy felnő, bepótolni, amit az én szüleim nem tehettek meg. Vagyis, erre nem leszek képes. Apát nem tudok adni neki, de ott lesz neki Eyal, mint a legnagyszerűbb nagybácsi a világon. Keresztapának viszont mást szántam neki. Azt a barátomat, aki ilyenkor sem hagyott el engem, és aki tudom, hogy mennyire büszke lenne, ha valóban ilyen közel engedném az életemhez. Gabe.
- Bocsáss meg, csak... Ez annyira szép! ÉS a hormonok, na azok tényleg rakoncátlankodnak - jegyeztem meg mosolyogva, miközben letöröltem a könnyeimet. Oké... Azért ezt speciel utálni fogom.- NA meg... Ó, istenem, Pearl, érezni akarom! A karomban tartani, és megadni neki a világ összes szeretetét. Hiszen ismerem már azt... A pénz nem számít, az bármikor eltűnhet, de ha szeretem... Akkor olyan lesz, amilyen szeretném, hogy legyen - töprengtem, majd hirtelen bevillant nekem, hogyan beszélt Pearl arról a gyerekorvosról. Hm... határozottan furcsa.
- Na és mesélj csak erről a Noahról. Jól néz ki? - kacsintottam rá.

Vivienne

Nem akartam másra kitérni, mert az utolsó szavai eléggé célzatosak voltak. Legalábbis én úgy éreztem ki belőle. Merthogy... Mystic Fallsban élünk. És tudunk egyets mást erről a hülye helyzetről, ami kialakult ebben a városban.
- Azért... eléggé ritka az olyan ebben a városban, mint te vagy. - sóhajtottam és végignéztem rajta. - Ember vagy. - tettem hozzá, nagyot nyelve.

- Jól teszed, én is így voltam ezzel - bólogattam mosolyogva, bár persze engem másféle érzelmek is csalogattak a doktor felé, de... valahogy nem tudtam eldönteni hogy vajon helyesek-e azok az érzések vagy sem.
- Én is szeretem a várost. Furcsa, de másodszorra is épp úgy az otthonom lett mint először, sok-sok éve. - És a gondolataimban ott úszott a tény, mennyire különös, akkor is egy gyermekemmel jöttem, most is így vagyok itt. Hisz Anna felnőtt... és már jól megvan az anyja nélkül is. Ezúttal Lucy a felelősségem, és... csak fohászkodhatok az égiekhez, hogy Őtőle ne szakítsanak úgy el, mint Annától anno.
Meglepődötten néztem Sarah szemeibe, hisz ilyen beszédet még nem hallhattam tőle. Egész más volt... de ez a változás mosolygásra késztetett. Tipikusan úgy beszélt akár egy kezdő édesanya. Akiben formálódnak az érzések a születendő gyermeke iránt... Fontos volt, és szép ez az időszak...
- Tudod... akkor, sok éve, mikor átváltoztattattam Annát... képtelen voltam elviselni az érzést hogy ha nem teszem, meghal. Sem az elvesztését, sem a magányt nem viseltem volna el. Sosem szerettem úgy senkit mint a gyermekeimet, és ez minden jó anyával így van. Tudom hogy sok vámpír nem ért velem egyet, de a mi létünk sem kell hogy egyenlő legyen a vérontással. Én... mióta kijutottam a kriptából, nem öltem embert, és boldog vagyok így. Mióta más mód is van hogy éljünk, nem ontottam egy ember vérét sem. Csak a lányaimnak szentelem az életem, és boldog vagyok. - Persze ha a gondolataim valósággá lehetnének, ember lennék, én is, Anna is, és Lucy sosem szerezne tudomást a "mesevilágról", de mivel ez nem állt hatalmamban, maradt nekünk a látszat, az az élet, amiben "mintha" emberek lennénk, és emberien élnénk, családdal, szeretettel.
- Most hogy nő benned is egy élet... átértékeled majd az életed, mert Ő kerül az élre. Kétszer fogsz mindent átgondolni, előbb Őérte, aztán magadért. Vámpírok vagyunk, az érzéseink erősebbek, intenzívebbek. Ha minden jól megy, akkor jobban fogod szeretni mint valaha bárkit - mosolyogtam Rá, s közben néztem hogy Lucy lemászva a székéről, átsétál hozzám, és kéredzkedik fel az én ölembe. Felvettem Őt, és a lábamra ültettem, s így most Ő is innen nézegette Saraht.
- A terhességed most tarthat ott, amikor a hormonjaid a leginkább kezdenek pezsegni, és az érzelmi világod kialakul a kicsi felé... ez fontos időszak. Irigyellek is érte, mikor én itt tartottam Lucy-val, abban a hitben voltam hogy együtt halunk majd meg a kriptában. De talán épp ezért kezdtem olyan mélységesen szeretni. Meghaltam volna vele. És sokáig azt is hittem hogy halott... Majdnem 150 évig hittem... és még az sem lett volna elég hogy kiheverjem, elfelejtsem... vagy ne szeressem. Mikor megtudtam hogy mégis él bennem, életem legcsodásabb ajándéka volt, Anna mellett persze. Hidd el, hatalmas ajándékot kaptunk, hogy ebben a formánkban is, anyák lehetünk, mint emberkorunkban és emberi állapotunkban. Sohasem lehetne ennél nagyobb kincsünk. Nincs vér, ami felérne ezzel a mély gyönyörűséggel - mondtam meggyőződve, hisz az én szívemben ez volt. Nem tudtam Sarah mit gondol, hogy érzi, hisz minden vámpír más, ahogy minden anya is, de abban biztos voltam, ha akarja, akkor fogja is tudni örökké szeretni a gyermekét, ahogy védelmezni is, és minden rendben lesz velük. Bíztam ebben.

- Noah Clever? Megjegyzem a nevét, egészen biztos, hogy inkább rá bízom a gyerekem, mint valami antivámpiristára. Egyébként igen, szeretnék maradni, ameddig csak lehet. Furcsa, de Mystic Falls majdnem képes pótolni a hazámat. Persze nem azért... Hanem mert évszázadok óta először érzem, hogy van valakim - magyaráztam. Igazából soha nem beszéltem neki Eyalról, mert a magányos, magának való ragadozó szerepébe, aki nem öl, de megront és megcsonkít, nem illik bele az érzelgősség. Sőt, soha nem voltam az a fajta. Inkább csak az a nyavajgós, hisztizős fajta, aki szeret, de nem tudja, hogyan. A francba... Mi van, ha nem fogom tudni szeretni? - Annyira új ez nekem, Pearl! Igazából soha nem értettem, hogy miért változtattad át Annát, amikor te nem akarsz az a vérbeli gyilkos lenni. Sem manipulátor, mint én. De azt hiszem, már tudom, mert soha nem éreztem még ilyen mértékű szeretetet, mint most őiránta. Pedig még alig tudok róla valamit, és már most millió dolgot szeretnék megélni vele!

(Ne haragudj,hogy nem írtam,csak nem láttam,hogy te írtál.:S)

Harmony;;

-Nem is túlzottan szeretem őket. -egy picit megvontam a vállam,majd folytattam. -..De van egy-két olyan,ami hihetetlenül jól meg van csinálva. -mosolyodtam el.
-Hát igen,de csak mert azt szeretném hogy Liz boldog legyen,és hogy a kicsi ne apa nélkül nőjön fel. -mondtam úgy,mintha ez az egész dolog teljesen természetes lenne..
-Az ok egy kicsit húzósabb. Szívesen mesélnék róla,de ami azt illeti,nem lehet. -motyogtam, kissé lesütve a fejemet. Ha tudnám,hogy tud a természetfelettiről,már régen kikotyogtam volna neki,a szokásomhoz híven.
-Csak annyit,hogy elég sok rossz dolog történik mostanság. Akár egy igazságon alapuló horrorfilm. -mondtam ki egyszerűen, egy pillanatra elmerengve a dolgokon, amiket az újságok cikkeiben olvasni és a híradóban látni lehet...

- Hű, pont sikerült belefutnod egy ilyen orvosba? - kérdeztem meglepődötten. - Akkor mázli hogy sikerült, öhm... "rávenni" az együttműködésre - mondtam, s el tudtam képzelni Sarah miként oldotta meg. - Fura, egyre több vámpírellenes illető tűnik fel nálunk, eddig azért mi voltunk többségben a környéken. Vagyis szerintem még most is, de... örülnék ha ez így is maradna - simogattam meg közben Lucy kezét, és néztem Rá hatalmas szeretettel. Nem akarnám olyan helyen nevelni, ahol vadásznak ránk. Eddig egész jó volt itt az életünk, nem szeretném ha ez változna az ellenzőink miatt.
- Egyébként, ha akarod, én ismerek egy nagyon rendes gyerekorvost, a későbbiekre, a kicsinek, ha gondolod. Bár nem tud rólunk, de nagyon jó szakember, a neve Noah Clever - mosolyogtam, s magamban tettem csak hozzá, hogy nem mellesleg nagyon helyes is. - Mikor egyszer Lucy beteg lett, Ő volt az ügyeletes, kijött, és nagyon meg voltam vele elégedve, hamar meg is gyógyultunk, igaz, Édesem? - néztem közben Lucy-ra, aki lelkesen bólogatott, bár szerintem nem is érdekelte miről beszélünk, mert épp az ablakon bámészkodott kifelé.
- És most te is itt laksz? Mármint hosszútávra tervezel a városba? - fordultam vissza Sarah felé.

- Nos, fogalmam sincs - jegyeztem meg, miközben a kezem továbbra is a hasamon nyugodott. Annyira... kellemes volt, pedig még csak nem is éreztem. Majd hamarosan... és ezt már alig várom. - Igazából jobban kiakadtam a kórházban azon, hogy terhes vagyok, és nem érdekelt a kora. Most képzeld el - nevettem fel az emlékek hatására, ahogy belövöm a doki vénájába a véremet. - Pont kifogtam egy antivámpirista dokit, aki undorodik tőlem, de kénytelen nekem segíteni, különben átváltoztatom. Az a sok hercehurca... sokkal jobb volt a régi időkben szülni, még ha sokan bele is haltak - jegyeztem meg. Oké, most már steril környezet, meg minden egyéb, de a vérvétel elég hamar lebuktathat, hogy más vagyok.

Vivienne

- A mai horrorfilmek nem is igazi horrorfilmek. - mosolyogtam, de a torkomon akadt némi forrócsoki, mikor meghallottam tőle egy mondatot. Miszerint ez a világ is eléggé horror. Talán... talán csak én kombinálom túl, de ez a lány tisztában van ezzel a világgal...! Azt hiszem. Na, majd mindjárt.
- Óh, ez sajnálatos. Nincsenek együt... - motyogtam. Sok ilyen család élt a városban. És a világon. De mi jó lehet úgy gyermeket vállalni, ha nem tudják együtt felnevelni? - Gondolom, az okokról nem szívesen mesélsz. - sóhajtottam, de nem tolakodóan, inkább csak finoman.
A számhoz emeltem a bögrémet. - És mondd cska... mit értettél az alatt, hogy eléggé horror ez a mai világ is? - kérdeztem halkan.

- Ezt is megértem - biccentettem egyet, mikor Sarah nemet mondott a vizsgálatra. Bár nekem se kéne tudnom kié Lucy... bár Őt ugyanígy szeretném bármilyen esetben, de az apja más kérdés... Bár nekem is lett volna választásom, hogy akarom-e tudni. Még Brad-et is előbb választottam volna mint hogy Jonathan legyen... Ő volt a lehető legrosszabb... De Lucy-ért igaz, örökké hálás leszek neki.
- Igaz - mosolyodtam el, Sarah szavain, és jólesőn néztem hogyan ér a hasához. Ez olyan szép volt, és meghitt... örültem hogy láthatom. - És mond, hol tartasz a terhességben? - kérdeztem kíváncsian, hisz a kicsi szíve erősen vert, gyorsan, és számomra gyönyörűen, hisz emlékeztem milyen csodás volt hallgatni anno Lucy szívét...

- Nem akarok apasági vizsgálatot - ráztam meg a fejemet. Annyira bonyolult az ügy! Leó örülne, ha az övé lenne, de Nevilét nem fogadná el. Nevil nem érdekel, mert ő tipikusan az a fickó, aki csak megcsinálja a gyereket, de nem kell neki. Gabe lenne csalódott. Ahogy csillogott a szeme, ahogy a leendő unokaöccséről vagy húgáról beszélt... Nem. Nem akarom tudni, ki az apa.
- Hát - kuncogtam fel. - Tudod hogy van ez. Vonzom a jóképű, veszélyes férfiakat. Csak számomra épp... Másképp lett veszélyes. De már nem bánom - csúsztattam a kezemet a hasamra. Határozottan nő és keményebb. És hamarosan érzem is. Ki hitte volna, hogy egyszer így fogok viselkedni!

- Oh, hát az úgy már kicsit bonyolultabb - túrtam kissé én is a hajamba, talán csak olyan másoló ösztönmozdulat gyanánt, amikor az apáról mesélt, és hogy kettő is lehet. Igen, az úgy nehéz kérdés, és... igaz, hogy ez így nem egyszerű, viszont ha nem bánja hogy van, akkor baj az nincs, olyan biztosan nincs amit ne lehetne megoldani. - De lehet apasági vizsgálatot csináltatni majd, ha meg akarod tudni, és akkor kiderül, melyik fél az apa, az akit szeretsz, vagy akivel véletlenül sikerült a dolog. Legalábbis persze, ha ki akarod deríteni - tettem még hozzá, hiszem nem mindegy. Élhet az információ nélkül is, és akkor nincs gond, ha attól van, akit nem szeret. Vagy mondhatja azt hogy azé akit szeret... bár az veszélyes játék, hisz hazudni nem jó ilyesmiben.
Szomorkásan sóhajtottam mikor Annát említette, de észben tartottam, hogy nem lesz baj, hisz nem vesztettem el Őt. Épp ellenkezőleg, visszakaptam! És ha majd elérem Emily-t akkor újra élni fog, és akkor minden a legnagyobb rendben lesz. Ellenben Sarah szavai kíváncsivá tettek, mert eszembe jutott általuk valami.
- Csak azt ne mond, hogy neked is... - pillantottam le a hasára, majd vissza a szemeibe. - Farkastól lehetnek? - De aztán észbe kaptam, és az izgatottan csillogó szemeire reagálva válaszoltam. - Igen, normálisak. És hát emberek. Nem örökölték a vámpírságot, hiába hogy vámpír az anyjuk. A farkas gének viszont bennük vannak. De csak úgy mint bárki másban abból a családból. Csak akkor aktivizálódik bennük a gén, ha felnőve megölnek valakit, és remélem azt nem fogják megtenni, szóval... ebből a szempontból normálisak, okosak, és rendesen fejlődnek. Ha jól értem, és egy farkastól vagy terhes... akkor a te babád is rendes ember lesz, csak vigyázz hogy ne öljön meg senkit, és akkor farkas sem lesz.. - mondtam komolyan, bár reméltem hogy a szavaim biztatólag hatnak rá.

- Igazad lehet - bólintottam. Tényleg nem kéne aggódnom. Igazából semmit nem tudok a terhességről, de mintha halványan derengene, de inkább az, hogy a parasztasszonyok még akkor is szorgalmasan dolgoztak, ameddig csak tudtak. Bár nem hiszem, hogy amiatt idegeskedtek volna. Ellenben én... - De még azt sem tudom, hogy ki az apja - túrtam bele a hajamba. - És itt kezdődik a probléma. Az egyiket szeretem, a másikat... Nem mondanám. Csak egy furcsán alakult éjszaka volt, és a fene sem hitte volna, hogy ez lesz belőle. Persze nem bánom - magyaráztam, aztán eljutott a tudatomig, hogy Anna szellem. Oké, nem csak az, de azért meglepett. Hát még hogy egy vérfarkastól vannak ikrei! Ez igencsak azt jelenti, hogy Pearl a segítségemre lehet.
- Oké, azt hiszem, most azon kéne fennakadnom, hogy a lányod meghalt. De... mivel feltámasztod, van egy másik dolog, amit megemlítettél. Egy vérfarkastól vannak gyerekei. Ezek a gyerekek... - hajoltam közelebb hozzá izgatottan. - Normálisak? Nincsenek bennük farkas gének?

- Hogy mit tegyél? - kérdeztem vissza, kissé meglepődötten. Halkan felnevettem, és kezem bátorítón tettem Sarah kezére. - Hát először is ne aggódj, az árthat a gyereknek. És nyugodj meg, szerintem nincs olyan ember, akinek eredendően ne lenne való a gyermek áldása. Ismerek itt a városban is nem egy olyan vámpírt, akikből nem néztünk volna ki felelős szülői gondoskodást, aztán remek szülők lettek. Példának okáért ott van Anna is, nekem Ő mindig gyerek volt, sosem hittem volna hogy egyszer neki lesznek gyerekei, erre... tessék, úgy képzeld el, hogy ikrei vannak. Igaz ugyan, az apa személyében voltak zökkenések mert nem nagyon örültem neki, de aztán megbékéltem vele is - kalandoztam odébb kissé, de aztán megráztam a fejem és elmosolyodtam újra. - És nem Ő az egyedüli, vannak itt más vámpírszülők is, és egyikükkel sincs baj. Neked is menni fog, meglátod, minden rendben lesz - mondtam biztatón.
- Annával? Hát... az hosszú történet. A rövid verzió, hogy... mióta utoljára beszéltünk Te meg én, azóta Ő férjhez ment, lett két gyermeke egy vérfarkastól, és... sajnos meghalt. De a szelleme itt van a városban, kommunikáltunk, és fel fogom támasztatni, így... azt hiszem már nincs gond vele. Bár már nagyon szeretném ha újra élne, de már az is csak idő kérdése.

Nem hiszem, hogy meg kellett volna kérdeznem, honnan tudja a dolgot. Tudja, és kész. Az alapján, hogy már jócskán elmúlt az első harmad, és ha jól figyelek, akkor halkan, nagyon halkan én is képes vagyok hallani őt, csak még nem érzékelem... Hát, nem nehéz kitalálni, mi is a helyzet mostanság.
- Az egy elég érdekes és kacifántos történet. A lényeg, hogy... fogalmam sincs, mit tegyek most - tártam szét a karomat. Oké, csak egy egyszerű "beszéljünk a régi barátokkal" beszélgetést szerettem volna kezdeményezni, ehhez képest meg... hát, Pearl lehet az, aki megadja a választ a kérdéseim egy részére.
- Nem vagyok egy anyatípus, Pearl. Igaz, gyerekeket még a legsötétebb korszakomban sem öltem, de most komolyan! - kezdtem bele, de aztán visszaszívtam. Nem akarta általánosítani azzal, hogy ki akarna egy olyan anyát, akinek vér csöpög a szája szélén, mert Pearl ennek ellenére is jó. Legalább az alapján, ahogy Annával bánik. - Tényleg, mi is van Annával? - kortyoltam bele a cappucinómba. Jó sok tejszínhabbal, ahogy istenien finom.

Lucy-nak is elég volt a bemutatkozás most, utána vissza is vetette magát a tányérjára, és kis ujjával kezdte a maradékokat felcsippentgetni, nehogy egy kis része is megmaradjon a sütinek.
- Igen, Ő az enyém - mosolyogtam bólogatva, és végigsimítottam kislányom haján. - Az én kis másfél évszázados angyalkám . kuncogtam, Sarah-ra kacsintva jelentőségteljesen. - Ő az egyetlen újság igazából, mellette szép az életem most. Anna is mellettem van, bár... Ő nem egészen úgy ahogy szeretném, de ott van, és Lucy is itt van nekem. És örülök hogy látlak, nagyon jól nézel ki - néztem végig sugárzó alakján, s szinte ragyogott az arca, amit... először nem értettem, de a fülemet nem csapta be az átlagos szép külső, hallottam amit hallani lehetett a hasa felől... - Inkább te mesélj, hogy mi is van veled - kacsintottam Rá, olyan mindent tudóan.

- Üdvözöllek, kedves Lucy - mosolyogtam tovább, és a sütistálát figyeltem. Most, hogy már túl vagyok a bemutatkozáson, ő újra nekilátott, hogy elpusztítsa. Szívesen rendeltem volna valami számomra ismeretlen sütit, de nem tudtam volna megállni, hogy ne rendeljek Lucynek is... És ki tudja, mennyi édességet ehet egy kisgyerek. Jut is eszembe, ennek is utána kéne majd néznem.
- Miújság, Pearl? - kérdeztem vidoran, miután leadtam a rendelésemet. Cappucino. - Ha jól sejtem, Lucy a tiéd. És ha így van, te vagy az én legnagyobb segítségemre - magyaráztam. Jó kedvem volt. Bizakodtam, hogy minden normális lehet a terhességemmel kapcsolatban.

Nem kellett túlságosan sokat várnunk, Lucy alig nyammogta el a süteményét, és én törölgettem meg maszatos száját, amikor hallottam nyílni az ajtót, és odapillantva a belépő Sarah-t pillantottam meg.
- Szia! - mosolyogtam vidáman, hisz nagyon örültem hogy látom Őt. És magamban nevettem, ahogy láttam meglepett arcát, mikor meglátta Lucy-t, s mellénk ülve alaposabban is megnézhette a kicsikémet. Lucy is kíváncsian szemlélte a hozzánk csatlakozott, számára idegen nőt. De a kedves mosoly a zsánere volt, hát úgy láttam Sarah is rögtön szimpatikus lett neki.
- Lucy vagyok - felelt Ő Sarah kérdésére, és a kicsi kezét nagy mosollyal nyújtotta oda neki, ahogy azt nem is olyan régen tanultuk. Kuncogva néztem az én "nagy kislányomat", és most azért igazán büszke voltam.

Pearl
Viszonylag hamar odaértem a cukrászdába, de ennek ellenére Pearl már ott volt. Az a piszkos kötelességtudat a tökéletesség iránt még mindig nem tűnt el. Pearl néha még viccelődött is velem, hogy néha túl sokat törődök magammal. Az ő oldalán pedig ott ült egy kislány, aki fogalmam sem volt, ki lehetett. Nem emlékszem, hogy említette volna. Talán örökbe fogadott, mert mindig is nagyon gyerekpárti volt?
- Sziasztok - ültem le hozzájuk. A kislány rögtön rám emelte a tekintetét. Szent ég! Ha hinni lehet a pletykáknak, a gyerekek sokkal jobban kedvelik a leendő anyákat, mert érzik, hogy azok lesznek. Mindenesetre a kislány elmosolyodott, én pedig magamon is meglepődve odanyúltam felé.
- Szia. Sarah vagyok. Hát téged hogy hívnak, kicsi lány? - kérdeztem, tudva, hogy Pearl egyáltalán nem veszi zokon, ha először egy kisgyerekre figyelek.

-Hű,azt meghiszem. -nevettem el egy pillanatra magam. Nem akartam elszólni a dolgokat,lehet nem tud róla, de mégis van valami különleges ebben a lányban,úgy érzem ő nem olyan mint én,nem egyszerű ember.
-Nem túlzottan szeretem ezeket az elcsépelt agyonvérezett horrorfilmeket,amiket manapság készítenek. Elég horror van itt ebben a való életben is. -tettem egy enyhe célzást arra,hogy tudok a természetfelettiről.
-Igen,necces lenne ezt úgy megoldani. Barátokkal sem igen tudok menni,hiszen nem rég érkeztem,eddig nem volt alkalmam ismerkedni. -vontam egyet a vállamon.
-A baba az apjával? -meglepődtem a kérdésén. -Neem. Őő,hát vesz.. -rendben Viv,kezdesz túl sokat mondani. -Szóval a nővérem és a baba apukája sajnos nincsenek együtt. -válaszoltam egyszerűen.

Vivienne

- Ebben a városban igencsak könnyű lenne valami gyilkosnak, vagy éppen áldozatnak beöltözni. Ahogy tudom, eléggé sok a váratlan fordulat errefelé. - suttogtam. Azt se tudtam,, hogy ő tud-e valamit erről a világról. Talán nem is sejt semmit a vámpírokról. És abban az esetben az én szám nem jár el.
- De rengeteg jó horrorfilm is van. - bólogattam tovább, kavargatva az italomat. - Igaz, gondolom hogy a testvéreddel mennél. És a kisbabáknak ilyen parti még nem való. - folytattam a gondolkodásmenetemet. - Ő... együtt él a baba apjával? - kérdeztem végül kíváncsian. Na jó, talán túl kíváncsi vagyok.