Katherine-nek fogalma nincs arról, hogy milyen érzés a saját elméd foglyának lenni, mert én pontosan így érzem magam. A legrosszabb az egészben, hogy az egyik pillanatban még olyan, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és nem mentem volna keresztül azokon a dolgokon, amiket egyértelműen magam mögött hagyhatok a következőben pedig, mintha megint visszavetnének oda és kezdeném a dolgokat a legelejéről. Egyszerűen nem értem, mikor tudok ettől az egésztől megszabadulni. Mondogathatom magamnak, hogy már nem ott vagyok ez egyáltalán nem segít a helyzetemen. Elmondom én ezt ezerszer, de az elmém olyan élesen vetíti elém a képeket, hogy egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy az nem a valóság főleg, mivel bő három hónapig tényleg az volt a valóság. Most lehet, hogy másnak ez egyáltalán nem jelentene problémát, de nekem az. Főleg, mivel nem bízom meg saját magamban és félek attól, hogy ártanék Katherine-nek. Bármennyire sem a szívem csücske Katheirne az utolsó találkozásunk óta nem érdemli meg, hogy rajta csattanjon az ostor, amiért nem bírok uralkodni az elmémen.
– Ezzel most arra szeretnél utalni, hogy te nagyon is tisztában vagy azzal, hogy mit akarok?   – Természetesen nem mondom azt, hogy bánom a társaságát. Mert így legalább egy pillanatra kizökkenhetek a nyomoromból, de akkor sem szeretném, ha itt lenne, mikor rám jön az a roham. Veszélyben lenne én pedig nem akarok senkinek sem ártani. Még akkor sem, ha nem vagyok magamnál. Ez az egész olyan, mintha kikapcsolnám az érzelmeimet. Csak az talán még azért rosszabb, mert akkor szánt szándékkal teszem a dolgokat itt pedig nincs választásom, mert önmagamon kívül vagyok. Elveszem az elmémben. A fizikai dolgokért nem vállalok garanciát, mert nem tudom, hogy míg én a saját fejemben az emlékemben időzök mit tesz a testem. Miképpen reagál az emlékekre. Leginkább törött székeket tudok felmutatni fizikai reakció gyanánt, de nem hiszem, hogy ez az, ami magában foglalná a megoldást. Török, zúzok, mikor önmagamon kívül vagyok és nem akarom, hogy most Katherine legyen az, akit én szépen lassan porrá zúzok. Így kis ketyeg a feje felett az óra, de nem én akarok lenni az, aki megadja neki a kegyelemdöfést. Meg amúgy is. Katherine Pierce-ről beszélünk. Ő túl fogja élni ezt is. Ha másért nem is azért, hogy röhöghessen a nyomoromon, míg ő makkegészséges.
– Legyen, ha ettől jobban érzed magad, akkor igazad van, de most, hogy már ezt elismertem ennyi erővel távozhatsz is.   – Nincsen időzítő az elmémen nem tudom, hogy mikor következik be az újabb rohamom. Ezért nem szeretném, ha egy olyan személy lenne mellettem, aki képtelen megvédeni magát velem szemben és Katherine most pontosan ilyen volt. Egyszerű ember. Nem vámpír. Ha az lenne egyáltalán nem félteném. Könnyedén a földre tudna teríteni, de most nem több egyszerű embernél és egyáltalán nem törődik azzal, hogy odafigyeljen magára. Komolyan nevetséges. Soha nem hallgatott rám, de azt hittem az élete többet jelent számára mindennél most mégis itt állt olyan közel hozzám, hogy könnyedén kitörhetném a nyakát, ha elkapna egy roham. Vámpírként olyan gyorsan ott teremnék, hogy azt se venné észre, hogy elmozdultam a helyemről ő pedig halott lenne én pedig, mikor visszatérnék az elmém mély rétegei alól bűntudatba temetkeznénk és abban sem lennék biztos, hogy képes lennék tovább érzelmekkel együtt élni. Ugyanakkor, ha elfordítanám azt a fránya kapcsolót, akkor ezek a képzelgések is megszűnnének. Bár ebben nem vagyok teljesen biztos ezért inkább maradok a jelenlegi helyzetnél és próbálok könnyíteni magamon. Anélkül, hogy az érzéseimet lehúznám a mélybe. – Ez nem olyan egyszerű Katherine. Mondogatom magamnak, hogy ez nem a valóság, de egyszerűen nincs kiút ebből az egészből. Benne ragadok a fejemben. Nem tudok elrohanni előle. Maximum, ha levágnám a fejemet a helyéről és megszabadulnék a gondolataimtól, de szerintem ez egyértelmű, hogy miért nem akarom ezt megtenni.   – Megráztam a fejemet és egyszerűen csak magam elé bámultam. Mennyire egyszerű lenne, ha csak elmondanám háromszor biztonságban vagyok és az egész köddé válna, de egyáltalán nem ilyen egyszerű. Sőt talán nem is lehetne komplikáltabb. – Ha már annyira okos vagy, hogy megmondtad csak én segíthetek magamon, akkor találd már meg azt a rohadt ajtót és csukd be a formás feneked után.   – Megemeltem a hangomat pedig nem akartam. Egyszerűen csak azt akarom, hogy elmenjen innen. Már ott tartok, hogy én magam fogom kirakni az ajtón kívülre, mert egyszerűen nem képes felfogni, hogy bárhol máshol szívesebben látnám jelen pillanatban, mint itt. Mondjuk cseveghetnénk telefonon vagy küldözgethetne képeket arról, hogyan teljesíti a bakancslistájára felírt dolgokat, de nem a közvetlen közelemben, amikor mondhatni önveszélyes vagyok. Körülöttem semmi nem marad egyben. Sem szék, sem pohár.. Semmi. Ez alól pedig Katherine sem lenne kivétel, de ő képtelen felfogni. Hogy mennyire gyűlölöm a makacsságát. – Miért attól, hogy a képébe röhögsz annyival jobb lesz? Szerintem azzal sem vagy előrébb. – Egyik pillanatról a másikra, mintha szépen lassan kezdenék újra az elmémbe taszítódni. Megpróbálom magam a felszínbe kapaszkodni, de sokkal erősebb az elmém, mint én magam. Egyszerűen nem tudok küzdeni.
Aztán ujjaim Katherine nyakára fonódtak és a tudatomon kívül egyre szorosabban szorítom, miközben válaszolok a kérdésére továbbra sem szabadulva a bevillanó képektől. - Thomas Fell, Honoria Fell, Marianna Lockwood, Christopher Gilbert, Margaret Forbes.   – Még az utolsó név előtt elengedem a torkát és hátrálok egy lépést, majd a levegőért kapkodok. Tekintetem Katherine-re kúszik és megnyugszom, hogy nem tettem benne nagyobb kárt. Meg is ölhettem volna. – Köszönöm.   – Motyogok csak ennyit és a padlót kezdem bámulni. – Most már szerintem érted, hogy miért lenne jobb, ha távoznál, szóval kérlek. – Udvariasan utalok arra, hogy talán most lenne a legjobb, ha hátat fordítana nekem és a makacsságának és egyszer az életben hallgatna rám. Már, ha kedves számára az élete.

Mennyivel egyszerűbb megadni magunkat a fájdalomnak és küzdelem nélkül feladni, majd a tükörbe állva zokogni nyomorunkon. Sokkal könnyebb, mint harcolni. Így egyszerűen csak beletörődünk és elfogadjuk, hogy nem lesz más, képtelenek vagyunk a változtatásra, mielőtt még megpróbáltuk volna. Olyan egyszerű, de mégis borzasztóan szánalmas. Hivatalosan is addig vagy valaki, addig érdemelsz tiszteletet, ha a legnagyobb problémák közepette is képes vagy felállni a padlóról.
Stefan nem elég erős, hogy ezt megtegye. Így hát itt kell lennem, hogy segítsek és kezet nyújtsak neki, hiába vagyok nemkívánatos személy a Salvatore házban. Általában oda megyek, ahová csak akarok, így ez az erőtlen elutasítás, amellyel Stefan próbál folyton elküldeni a birtokról, nem fog távozásra bírni. És ezt ő is tudja, de amolyan a remény hal meg utoljára alapon mégis tovább igyekezett megfélemlítéssel is az ajtó felé küldeni.
- Néha magunk sem tudjuk, hogy mit szeretnénk. - jegyeztem meg sejtelmesen.
Most azt mondja, hogy nem akarja gúnyos megjegyzéseimet hallgatni, de még az én társaságom is biztosan jobb, mint a néma csend és a kegyetlen gondolatok, amelyek az elméjét ostromolják. Valójában ő sem tudja, de szüksége van ezekre a csípős megjegyzésekre és nem kell lediplomázott pszichiáternek lennem, hogy ennek az okát megmagyarázzam. Egyszerűen csak kellenek neki az ilyen általános dolgok, amelyek a mostani nyár előtt nagyjából a mindennapjai közé tartoztak. Az, hogy hallja, az én hozzáállásom az élethez és csípős nyelvem nem változott, talán emlékezteti őt, semminek sem kell máshogy alakulnia. Az élet ugyanúgy megy tovább és minden visszatér a rendes kerékvágásba. Katherine Pierce továbbra is az a személy marad, akit nem lehet elküldeni és, aki sokszor olyanokat mond, amiket nem szeretnének hallani.
– De attól még, hogy kioktatlak, amit mondok, az igaz marad. – tettem hozzá elégedetten.
Keserves nevetése előtt is biztos voltam benne, hogy tudja, nem fogok elmenni, csak azért, mert ő azt mondja. Én mindig ott vagyok, ahol akarok lenni és sosem teszek ok nélkül semmit. Most sem azért vagyok itt, hogy megölessem magam Stefan azzal a felével, aki még mindig azt hiszi, hogy egy vasládikóban fuldoklik. Azért jöttem,  hogy röhöghessek egy jót és lássam, nem csak én vagyok szarban, de mostmár fogalmam sincs, mi a célom ezzel az egésszel. Csak szimplán megiszom a tartalék whiskeyt vagy - tőlem rendkívül szokatlan módon – lelket öntök valakibe. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hová fajul ez a nap.
- De tudnál! - erősködtem. Ő nem bántana. Szép szavak. Talán még jobban meg is érintettek volna, ha nem tette volna hozzá, hogy ha az agya elborul akkor bizony megváltoznak a dolgok. - Koncentrálj a jelenre és nem ragadsz le megint a múltban, Stefan. Maradj magadnál, vagy ha elvesztél, találj vissza. Ne próbálkozz, ne igyekezz, csináld. - mondtam mérgelődve. - Használd az eszed, találd ki, hogyan juthatsz vissza. - forgattam meg a szemem idegesen.
Már komolyan, engem is feszültté tesz ez a tesze-tosza viselkedés. Nem szeretem, ha így viselkedik. Tudom, hogy ez ő és ugyanúgy, mint engem, őt is képtelenség megváltoztatni. Nem is akarom, hogy más legyen, hisz akkor már nem is ő lenne. Stefan pedig úgy jó, ahogy van. Ilyenkor persze rendesen ki tud akasztani, de hihetetlen módon ő még a sajnálatot is ki tudja hozni belőlem.
Homlokráncolva figyeltem mozdulatait és a gyötrelemtől eltorzult arckifejezését. Bunkó módon beszéltem vele, de csak le akartam húzni róla a terhet. Meg akartam menteni a gondolataitól, saját magától is. Épp elég ezt nekem csúf szavakkal megtenni, hadd ne próbáljam meg nyálasan, kicifrázva. A mellette gugulós, lelkizős program Elena reszortja, én a dolog oroszlánrészét végzem.
- Mond csak, ha rojtosra beszélem a szám, akkor sem érted meg, amit mondok? - kérdeztem gúnyosan. - Senki más nem segíthet rajtad, csakis te. Itt állhat valaki melletted és őrizhet, de senki nem tud bejutni a gondolataidba, hogy helyetted kipucoljon mindent. - magyaráztam. - Tudom, hogy a takarítás nem férfias dolog, de itt az ideje, hogy felhagyjunk az ilyen formaságokkal. - mondtam szemforgatva. Nagyon úgy tűnik, hogy a pszichológia nem az én szakterületem, hacsak a doki dolga nem az, hogy bemosson mindenkinek, aki olyan nehéz eset, mint Stefan. Legszívesebben ezt tettem volna, de sajnos az erőfölények még mindig nincsenek kiegyenlítve kettőnk között. Nyár elején még mertem volna adni neki egy nyaklevest, de mostanában nem vagyok formában, ami a fizikai erőnlétet illeti.
- Változna bármi, akkor ha lógatnám a fejem és bőgnék egy sort? - vontam fel szépen ívelt szemöldököm. - Nem. - feleltem meg saját kérdésem. - A sorsunkkal így is, úgy is meg kell küzdeni. A legjobb, ha csak röhögsz a seggfejen.
Feltűnt, hogy mostanában elég sokan filozófálok az életről, a sorsról meg az egyéb ehhez hasonló szemét dolgokról. Míg menekültem, eszembe sem jutott ilyen apróságokon gondolkodni. Egyszerűen nem volt időm rá. Mindig a következő útvonalam terveztem és figyeltem, hogy merre jár az ellenség. Nem is tudom, hogy melyik élettípus a legmegfelelőbb számomra. Azt hiszem, 1864 jött be a legjobban, amikor megismertem a Salvatore fivéreket és kedvemre rángathattam őket. Atya ég, elkezdtem nosztalgiázni, mint a megkeseredett öregasszonyok? Ide, a követlező pohár whiskey-vel.
- Elhiszem, Stefan. - bizonygattam. - Nem könnyű leküzdeni, de sikerülnie kell, mert nem maradhat örökké így ez az állapot. És őszintén sajnálom, hogy nekem kell közölnöm veled, de ez nem fog megoldódni magától. - sóhajtottam fel fáradtan.
Másodpercek töredéke alatt történt meg az egész, mégis úgy éreztem, hogy Stefan vasmarka legalább egy órája tartja fogja a nyakam és szorítja el tüdőm elől az éltető oxigént. Valahogy veszélyhelyzetben éberebben tudok gondolkodni. Ilyenkor megszólal a vészjelző és az idegesítő villogás mellé még valami nyávogó hangot is hallat, amely közepette kell nekem kitalálni, hogy mi tévő legyek. Szerencsére hamar feltaláltam magam és, amikor Stefan kiejtette az édesapja nevét a száján, biztosan tudtam, hogy ma nem fogok meghalni. Legalábbis nem itt, Stefan keze által. Ez mindenképpen megnyugtató.
- Ki volt a következő? - nyögtem fuldokolva. - Sorold...

–  Ha továbbra is csak ezekre a cinikus megjegyzésekre vagy képes Katherine… Nagyon jól tudod, hogy merre az ajtó. Mert elhiheted, hogy most legkevésbé szeretném hallgatni, ahogyan kioktatsz. – A problémám forrása egyáltalán nem az volt, hogy kioktat vagy éppenséggel gúnyos megjegyzéseket tesz. Ezzel az ég világon semmi bajom nem volt. Hogy mégis miért? Ez rettenetesen egyszerű. Azért nem volt ezzel problémám, mert tudtam, hogy ez Katherine. Ha fene, fenét eszik sem tudnám megváltoztatni meg nem is akarom, mert ő így tökéletes ahogy van. Csak ne lenne ilyen makacs. Akkor talán rá tudnám venni arra, hogy végre elmenjen innen, mert nem arra készülök, hogy egy oltáron feláldozzam magam a sátánnak egyszerűen csak jobban jár, ha nincs a közelemben most. Nem vagyok ura önmagamnak. Olyan, mintha ismét ripper lennék, de akkor legalább tisztában voltam a cselekedeteimmel csak pont tettem az egészre magasról, mert nem érdekelt, hogy egy ember meghalt miattam. Csak egy újabb név volt a listámon semmi több. Most pedig még annak az életét is féltem, aki tulajdonképpen, már halálra van ítélve.
Keservesen felnevettem azon, hogy kijelentette nem megy el. Nem is számítottam másra. Majd pont én tudnám rávenni őt valamire mondjuk arra, hogy menjen el, mert egyszerűen így biztonságos a számára. Ha azt mondom neki, hogy ne ugorj már bele légy oly kedves a kútba biztos vagyok benne, hogy megteszi. Csak azért, hogy még véletlenül se hallgasson rám. Na, jó ez egy rendkívül őrült példa volt, de teljes mértékben bemutatja azt, amit Katherine Pierce képvisel. A folyamatos, aktív ellenállás a még épp elméjű énemmel szemben. Pedig bármelyik pillanatban elveszíthetem a fejemet és ki tudja, akkor mire leszek képes vagy éppen mit fogok csinálni. Nem vagyok magamnál.. Azokban a pillanatokban visszarepülök abba az időbe, mikor még a víz alatt voltam. –  Igazad lehet abban, hogy nem bántanálak. Én nem bántanálak, de azok a pillanatok egyszerűen.. Nem tudom megmagyarázni, hogy mégis milyen. Nem vagyok magamnál. Egyszerűen csak ott létezem és az, hogy mit csinálok itt a jelenben fizikailag.. Arról fogalmam nincs, hiszen az egész csak a fejemben játszódik és ezzel én is tisztában vagyok, de nem tudok uralkodni ezen az egészen. Sajnálom. – Ha van egy kicsi esze, akkor elmegy innen. Legalább egyszer ne legyen ennyire makacs. Meg ne akarjon bizonyítani se nekem sem pedig magának. Mert ennek most nagyon nem itt van a helye. De komolyan. Ha bántanám.. Bele sem akarok gondolni.. Miért nem képes egyszerűen csak elmenni, mikor azt mondom, hogy menjen el? –  Akkor már legalább azt tudjuk, hogy sem a Bourbon sem pedig az érzelmeim kikapcsolása nem vezet előrébb. Akkor szeretném hallani tőled a megoldást, hogy mégis szerinted hogyan is tudnék ettől megszabadulni. Mert pszichológushoz egyértelműen nem fordulhatok a problémámmal, de szerintem csak úgy, mint én te is rájöttél. Te pedig gondolom nem szívesen segítenél át engem ezen a roppant nehéz időszakon. – Mindenről híres Katherine csak nem éppen az önzetlenségéről. Meg nem is akarok ebbe az egészbe belekeverni senkit sem bármennyire is szükségem lenne egy személyre, aki itt van velem az őrület szélén. De megértem, hogy senki nem jelentkezik önként vagy úgy egyáltalán. Nem várom el.. Komolyan. Nekem is épp elég megküzdenem ezzel az egésszel nem várom el mástól, hogy végigsétáljon velem egy ilyen nehézkes úton, amikor egyáltalán nem szükséges.
–   Látom még mindig próbálsz viccet csinálni a helyzetből. Nem is lepődöm meg ezen. – Tulajdonképpen örülök annak, hogy ő még próbál pozitív lenni. Nekem valahogy ez mostanában nem megy. Lehet, hogy önmagamat sajnáltatom az ő szemében pedig egyáltalán nem ez az én célom. Ha annyira sajnáltatni akarnám magam idehívtam volna mindenkit Mystic Falls-ban, hogy sajnáljon engem, amiért ilyen rettenetes dolgon kellett keresztül mennem. Vagy inkább elmentem volna valami ilyen csoportba, ahol kibeszélhetjük azt, hogy miért is olyan elcseszett az életünk, amilyen. Na, ez utóbbira sem vágyom egyáltalán nem. Ez a dolog nem az én asztalom, szóval.. Megmaradok magamnak. Ez a legjobb megoldás azt hiszem.
–   Elhiheted, hogy sokkal könnyebb ezt az egészet mondani, mint végrehajtani. – Nem futhatok el a dolgok elől. Fizikai képtelenség. Nem a természetben kell rohannom valami elől, mert azzal még valamilyen szinten ki lennék békülve. Szó sincs ilyesmiről. Ez az egész az elmémbe van bezárva és egyszerűen nincs menekvés a dolog elől. A fejem mindig is a helyén fog maradni és megpróbálhatok újra meg újra valami kiutat keresni ebből, de el fogok bukni. Nem tudom, hogyan kellene átküzdenem magam ezen a helyzeten. Nincsen pszichológiai diplomám, de ha túlküzdöm magam ezen komolyan mondom elvégzem ezt a szakot magamnak, hogy később már ennyivel okosabb legyek. Hülye ötlet? Lehetséges, de jobbal jelen pillanatban nem tudok előállni.
Egyik pillanatról a másikra elszakadt bennem a cérna. Újra átvette az uralmat a fejem felett ez az egész és nem tudtam megállítani. Nem olyan volt, mint egy film, amit nézek, hogy megnyomom a szünet gombot és az egésznek vége. Nem, közel sem.. Nem tudtam megállítani egyszerűen csak elöntötték az emlékek a fejemet én pedig levegőért kapkodtam, de annyira felesleges volt. Az elmének nagy hatalma van. Ha az ember elhiszi, hogy beteg az is lesz.. Mert fejben eldöntötte.. Nekem is ezt kellene, de nem tudom eldönteni azt, hogy ez az egész nem történt meg csak egy rossz álom. Az ujjaim egyre szorosabban fonódnak Katherine torka köré és még csak észre veszem. Nem akarom bántani, de a testemet most nem én uralom.. Az elmém bezárt és nem enged. Fulladozom. Nem kapok levegőt. –  Giuseppe Salvatore. – Mondom rekedtes hangon.

- Oh, anyám! Ez a mártír magatartás ragályos? Mert akkor nem kéne többé Elena Gilbert közelébe menned. – mondtam szememet az ég felé fordítva.
Oké, Stefan egyébként is mindig igyekezett mások testi és lelki épségét maga elé helyezni, de ez azért már túlzás. Legalábbis részemről egészem felháborító. Most haragot kellene érezni és csalódottságot, amiért nem az egyik barátja érkezett, hanem a majdnem mennyasszonya. De sebaj, majd dühöngök én helyette is.
Egyszerűen bámulatos mennyire képmutatóak tudnak lenni. Elítélnek, amiért csalódást okozok, hazudok, rombolok, nagyképűsködöm, önzően viselkedem blablabla… És, amikor szükség van rájuk, sehol sincsenek. Sokkal rosszabb elviselni a képmutató embereket, mint azt, aki bár kellemetlen tulajdonságokkal rendelkezik, de nem tagadja meg őket. Ezek után esküszöm, hogy sósavba mártogatom Elena pofikáját, ha valaki még egyszer hozzá merészel hasonlítani.
- Nem megyek el. – jelentettem ki határozottan. Látszott rajta, hogy nem fog erőszakkal kitoloncolni az ajtón, viszont szavait komolyan gondolta. Azonban tőlem aztán gondolhatta komolyan, attól még igaza nem lesz. Teljes mértékben biztonságban érzem magam a közelében. Nem csak az a tény duzzasztja önbizalmam, hogy egy ősi vámpírt is képes vagyok legyőzni egy pár Jimmy Choo-val – bár ez is épp elég lenne -, hanem egyszerűen tudom, hogy Stefan nem fog ártani nekem. Jelenlegi helyzetében szándékosan még a légynek sem ártana és hiszem, hogyha begolyózna, akkor kitudnék találni valamit, amivel visszahozhatnám. – Tudod miért? Mert nem fogsz kárt tenni bennem, Stefan. – És természetesen a büszkeségem miatt is, de ezt már nem tettem hozzá hangosan. Biztos nem gondolta komolyan, hogy csak úgy szó nélkül, engedelmesen kisétálok az ajtón. Nem, Stefan tudja, hogy bármit mond, annak csak az ellenkezőjét fogom tenni ‘csak azért sem’ alapon. – Nos, jó próbálkozást, egyedül sosem fogod helyre tenni. Az ilyen folyamatokhoz segítség kell. Nem azt mondom, hogy fordulj orvoshoz, mert még nem őrültem meg, de valaki mégis kell, aki segít rajtad.
Azt sem tudom, miért töröm magam ennyire. Ő itt játssza nekem a hattyúk halálát, amikor a problémája már nem is igazi probléma, ahhoz képest, amin én megyek keresztül. Van egy szavam is? Nincs, pedig én nem csak víziókat látok a halálomról, hanem minden egyes percben érzem az érintését. Bosszantó, hogy játssza itt nekem a nyomorultat, miközben én haldoklom, nem ő.
- Tisztában vagyok vele. - feleltem cinikusan. – Nem is akarom elbillenteni a kapcsolót. Ostoba trükk és csak ideiglenesen orvosolja a problémákat. Olyan, mint a Bourbon. – emeltem egy kicsit feljebb a poharam, majd bele is kortyoltam.
Én sosem alkalmaztam azt a bizonyos kapcsolót. Ez az egész pedig nem ilyen kétoldalú. Nem a kapcsoló iránya dönti el, hogy éppen gonosz vámpírkák vagy jók vagyunk… khm… vannak. A lényeg az egyéniség erején múlik. Az olyan érzékenyek, mint Stefan vagy Elena azonnal öldökölni kezd, ha véletlen elbillen a mutató, majd önmarcangoló életmódot folytatnak. Unalmas és menthetetlenül szánalmas. Az erősebbek valók vámpírnak. Az olyanok, mint én, akik nem félnek ölni, de tudják a határokat.
- Ahogy mondod. – bólintottam. – Tíz dolcsiért és egy üveg Bourbonért megjósolom a követező hónapod. – villantottam felé egy bájos mosolyt, ami szinte azonnal el is halt. Nem vagyok vicces kedvemben. Ez az egész tavas dolog, mártírjáték és fejlógatás lehangoló. Bevallom, szórakoztatóbb társaságot is kereshettem volna ezen a délutánon és bár még mindig elmehetnék, valamiért nem megy. – De már elmúlt, Stefan. A földön vagy, jóval a tengerszint felett és a levegő tele van oxigénnel, ami csak arra vár, hogy belélegezd. Igen, egy ideig erősebben kell koncentrálnod, hogy ne golyózz be teljesen, de akárhányszor előtörnek azok a pillanatok, akkor csak gondolj arra, hogy már nem ott vagy. – mondtam mérgesen. – Legyél erősebb, Stefan. – Roppant idegesítő, hogy így elhagyja magát. – Ha hiszed, ha nem, én sokkal, komolyabb problémával küzdök. A testem fokozatosan adja fel a szolgálatot. Az átkozott gyógyír gyorsítja fel az öregedési folyamatot és az is lehet, hogy már csak egy hónapom van kitalálni, mit tegyek, mielőtt meghalok. És úgy nézek én ki, mint, aki feladta?! – vontam fel szépen ívelt szemöldököm. – Úgyhogy azt ajánlom, hagyj fel az önsanyargatással és küzdj. – tettem még hozzá kissé higgadtabban. Igyekeztem nem elröhögni magam, amikor a Rebekah-s rész következett. Ez az ősi ribanc folyamatosan hülyét csinál magából és én remekül szórakozom ezen. – Tessa vagy Rebekah nevét foglaljam az esti imáimba, mikor hálát kell adnom, amiért kegyetlenül elvették az emlékeid, majd ezt ki is használták? – kérdeztem gúnyosan.
Amikor megragadta a nyakam, megfordult a fejemben, hogy ezúttal szót kellett volna fogadnom. Reflexszerűen odakaptam a nyakamhoz és Stefan kezére tettem a tenyerem, de eközben ügyetlenül elejtettem a kést. Remek. Elvesztettem az egyetlen fegyverem, amiatt az ócska ösztön miatt, amit még vámpírkoromból hoztam át. Akkor semmiségnek tűnt az ilyen erős vámpírok markából kiszabadulni. Most már kicsit neccesebb az ügy, de semmi gond. Ura vagyok a helyzetnek.
- Nem, Stefan. Nincs igazad, képes vagy rá. – nyögtem alig hallhatóan, hisz levegőt venni sem tudtam erős markának szorításától. – Gondolkozz, már nem a víz alatt vagy… Jól vagy, Stefan. Épségben vagy. – suttogtam vörösödő fejjel. – Sefan… Nem kapok levegőt. – Kétségbeesetten kaparásztam a karját, de mintha meg sem érezte volna. Vad, beteges tekintetet meresztett rám. Tudtam, hogy most valamit tennem kell, különben nem az idő végez velem, hanem egy Salvatore fivér. Micsoda szégyen lenne! – Kit öltél meg legelőször? – nyögtem, majd esetlenül kapkodtam levegőért, amiből nagyon kevés tudott bejutni a tüdőmbe. De az ötletem már megvolt, így ettől felbátorodva, takarítottam meg egy kis oxigént a következő mondatomhoz. – Stefan, mond ki… az első ember nevét, akit megöltél... miután átváltoztál. – utasítottam alig hallhatóan.

– Akkor azt is elhiheted, hogy amire most legkevésbé szükségem van az mások társasága. Sokkal nagyobb biztonságban van mindenki, ha távol tartja magát tőlem. Egészen addig, míg ezt az egészet helyre nem teszem a fejemben. A legjobb lenne, ha te is ide se jöttél volna vagy egyszerűen csak elmész még mielőtt kárt tennék benned.   – Ha annyira azt szerettem volna, hogy az emberek itt tolongjanak gondoskodtam volna arról, hogy mindenki megtudja élek és virulok, de miért tettem volna ilyesmit? Hogy azaz elmebeteg hasonmásom megint visszadobjon a tó fenekére? Nem vágyom én oda vissza félreértés ne essék, mert még az kellene nekem, hogy megint ott lubickoljak, de komolyan. Bár még így is ott ragadtam az elmém fogságában. Hiszen mindig vissza-vissza repülök és egyszerűen nem tudom, hogy mégis miképpen küzdhetném át magamat a dolgokon. Amikor átélem nem tudom elhitetni magammal, hogy ez az egész nem a valóság. Hogy mégis miért nem? Mert így éltem három hónapig. Nem két hétig.. Nem egy hónapig, hanem három hosszú hónapig anélkül, hogy valakinek feltűnt volna. Megértem, hogy a hasonmásom köztük járt-kelt, de azért Elena-t és Katherine-t is meg lehet különböztetni egy idő után. Még akkor is, ha Katherine, már elég könnyedén bújik bele Elena bőrébe. Idővel rájöttünk volna ebben az esetben. De nekik három hónapig nem sikerült? Vagy, ha sikerült is eszük ágában nem volt megkeresni? Azt reméltem, hogy Elena lesz az, aki kinyitja azt a széfet. Nem, mintha csalódott lennék amiatt, hogy Katherine és Caroline volt az. Így legalább tudom, hogy kinek számítok annyit, hogy megkeressen. Caroline.. Na, meg Katherine. Róla aztán nem gondoltam volna, hogy ilyen önzetlen dolgot tesz. Bár mindig is hangoztatta, hogy én voltam az, akit tényleg szeretett meg még mindig szeret, de az utóbbi időkben ez egyikünktől sem hangzott el. Sőt, mi több egyetértettünk abban, hogy egyikünk sem akarja látni a másikat. Nem volt túl rózsás az utolsó találkozásunk azelőtt, hogy segített az életem megmentésében. Azt legalább tudom, hogy nem állt szándékában megölni. Akkor sem és még most sem. Ez egy jó jel, nem?
– Te is eléggé jól ismersz ahhoz, hogy tud nem vagyok az a típus, aki más nyomorán röhög. Legalábbis nem akkor, mikor A kapcsoló ebbe az irányba áll.   – Az érzelmeimmel együtt soha nem lennék ilyesmire képes. Mégis mi jogon röhögnék ki bárkit is? Főleg, hogy én még nevetségesebb vagyok nála is. Ő legalább okkal érzi magát nyomorultnak. Öregszik és szépen lassan talán meg is hal. Bár Katherine Pierce-ről beszélünk, szóval ilyesmi még véletlenül sem fog megtörténni ezzel tisztában vagyok. Ha valaki képes lesz maga mögé gyűrni a halált az ő. Szóval csöppet sem féltem, mert tudom, hogy ki fogja találni, hogyan tehetné túl magát ezen az egészen. Mindig elég közel merészkedik a halálhoz, de csak azért, hogy a képébe röhöghessen. Nem, haver még nem jött el az én időm. Aztán pedig újra meg újra visszatér a rendes kerékvágásba, bár most igazából az idő ellen harcol, amit nem igazán tud megfogni. Nem Klaus, nem ellenünk az idő ellen. Képtelen arra, hogy bemosson neki egyet ez is korlátozza a képességeit.
– Szóval megálmodtad és innen tudtad, hol vagyok.   – Ez automatikusan felvetette bennem azt a kérdést, hogy Elena is látta ugyanezt. Ha igen mégis miért nem foglalkozott vele? Mondjuk nem is tudom mit vártam. Amikor kellek én ott vagyok neki, de ezek szerint a dolog nem annyira kölcsönös. Pedig mikor a víz alatt voltam csak a vele töltött pillanatok voltak azok, amik megakadályoztak engem abban, hogy kikapcsoljak és mindent magam mögött hagyva ne is törődjek azzal, hogy a víz alatt vagyok. Bár, akkor ha valaki kiszabadított volna rendkívül keservesen járt volna. Nem érdekelt volna, hogy Katherine az, akinek a vérét lecsapolni készülök. Semmi nem érdekelt volna. Csak, hogy vérhez jussak. – Ha pedig annyira tudod, hogy mit érzek miért nem tudod felfogni, hogy ezt nem tudom csak úgy magam mögött hagyni? Hányszor álmodtál ezzel kétszer-háromszor? Én naponta több százszor fulladoztam és haltam meg. Újra és újra. Nem tudom kiverni a fejemből, ahogy a víz a tüdőmbe áramlik, majd egyszerűen csak feladva a küzdelmet a levegőért meghalok. Három hónapon keresztül történt ez az egész. Nem egy nap alatt. Még akkor is mély nyomott hagyna bennem, de így? Mégis mit vársz? Azt, hogy csettintek és meg is feledkezek róla? Mikor nem voltak emlékeim problémáim sem voltak. Vagyis csak az, hogy miért nem emlékszem semmire. De már visszasírom azokat a perceket még az sem érdekel, hogy Rebekah ki akarta használni az egészet. Mi értelme az emlékeimnek, ha megint úgy érzem, hogy ugyanott vagyok, ahol egész nyáron? Áruld már el nekem, kérlek.   – Az üveg szilánkokra tört a kezeim között felsértve ezzel a tenyeremet, de nem is igazán éreztem a fájdalmat. Bevillant a fejembe az a pillanat, amikor a bányatóba zuhanok. Ütögettem a széf ajtaját, hátha van lehetőségem arra, hogy kinyíljon vagy egy erősebb ütés hatására résnyi helyhez jutva szét tudjam feszíteni azt, hogy kijöhessek onnan, de semmi.. Megtámaszkodtam a kandallónál és levegőért kapkodtam, de úgy éreztem, hogy víz telíti meg a tüdőmet.. Katherine. A francba is, hogy soha nem hallgat rám vagy éppen bárki másra.
Fel sem fogom igazán, hogy mi történik. Ujjaim Katherine torkára fonódnak pedig egyáltalán nem szándékoztam őt bántani. – Nem tudom megtenni, értesz engem?   – Egyre szorosabban fogom a torkát, de nem is igazán tudok erre figyelni. Az egyetlen dolog, ami teljes mértékben uralja az elmémet jelen pillanatban azaz, ahogyan fuldokoltam egész nyáron. Bevillanó emlékképek, amik túlságosan is valóságosnak tűnnek.  

- Elhiszem neked, Stefan. – bólogattam helyeslően, miközben figyeltem, ahogy búskomor arccal újratölti üres poharát. – De nem lenne jobb neked, ha most elmennék. Kell neked egy kis társaság és úgy látom, egyik öribarid sem jelentkezett önként. – mondtam őszintén, bár cinikus mosollyal.
Máskor mind itt pattog, idegesítően vihorásszák végig a lakást, de amikor szükség lenne rájuk, köddé válnak. Na nem, mintha szónoklatot szeretnék tartani a baráti kapcsolatokról. Azt hiszem, bőven akad olyan ember, aki sokkal többet tudna mondani erről, de a nyilvánvalót én is észre tudom venni.
Ezekben a nehézidőkben kellene neki a társaság, a barátok környezete, de nem látom, hogy a nagy versenyzésben úgy beszakítanák az ajtót, mint Damian. Ő bezzeg jött, amikor megtudta, mi van velem. Kissé nem mindennapi módszert választott a belépőhöz, de mindenesetre ott volt és még arról is biztosított, hogy beindítja boszis kapcsolatait a szent cél érdekében, mely ezúttal az én visszaváltoztatásom. Nem kellett kérnem, hogy eljöjjön. Még csak nem is panaszkodtam neki azelőtt a problémámról, mivel azt sem tudtam, merre jár. Óriási hírnevemnek hála értesült a kis balesetemről és rögtön idejött megnézni, mi van velem. Nem vagyok barátkozós típus és vele is az idő nagyobb részében csipkelődünk, szívatjuk egymást, de nem halálosan komolyan és bevallom, én is megtettem volna ezt őérte. Ha hallom, hogy bajban van, eljöttem volna és kihúztam volna belőle, kivéve persze, ha az én testi épségemre is veszélyes lett volna a helyzet. Valószínűleg megpróbáltam volna mindent, terveket szőttem volna, csaltam, hazudtam, manipuláltam volna, nagyjából, amikhez értek, de elsősorban a saját életem mentettem volna. Számomra mindig ez a legfontosabb. Ez önző dolog, jól tudom, még mindig határozottan állítom, hogy az én életem többet ér bárkiénél.
- Jól ismersz, Stefan. – kacsintottam rá. Ismeretségünk alatt már rájöhetett, hogy én sosem csinálok semmit sem ok nélkül. Mindig karok valamit, mindig van valami hátsó szándékom. – Neked is ezt kéne tenned. Röhögni rajtam. Akkor egymáson kárörvendhetnénk és mindketten megfeledkezhetnénk a saját problémánkról. – magyaráztam vigyorogva.
Persze, nem gondoltam, hogy majd pont Stefan fog nevetni a nyomoromon. Okoztam neki elég kárt az életben és bőven van a rovásomon az irányába, de a kárörvendés nem az ő stílusa. Ráadásul látszólag annyira el van foglalva a bajával, hogy képtelen másra koncentrálni. Ez már beteges. Oké, nekem is van bajom és határozottan ki merem állítani, hogy sokkal komolyabb, mint az övé. Ő max rosszul érzi még magát pár hétig, esetleg kikapcsolja az érzelmeit és lemészárol egy kisebb várost, de az csak az ott élőknek lesz rossz. Saját magában nem okoz károkat, mert hiába szenved a fuldoklós emlékektől, már réges rég nem a bányató alján csücsül. – Ideje továbblépni a problémákon, Stefan. Már egy ideje nem fulladozol, tegyél rendet a fejedbe. – mondtam el a véleményem csak úgy kérés nélkül, de általában nem is szoktam engedélyt kérni senkitől se, hogy megszólalhassak. – És nem mondhatod, hogy nem érzem át a helyzeted… - húztam el a szám szélét. Soha senki problémáját nem szoktam átérezni. Az ő keresztjük, viseljék ők és engedjék, hogy mással cipeltessem az enyém, de az álmok mintha kissé javító jelleggel hatottak volna a személyiségemre is. Nem, még mindig nem fogok cuki, rózsaszín pizsiben sminkelőset játszani senkivel és körömlakkozás közben kivesézni a dolgokat, majd elérzékenyülve elbőgni magam mások problémáján, de ez az álom még engem is megrendített. Egyszerűen kiráz a hideg tőle, ha arra gondolok, hogy Stefan számára ez nem csak álom volt. – Nyilván az álmok nem adják át a teljes valóságot, de rajtad kívül talán csak én tudom mennyire borzalmas is volt ez igazából.
Meglehet, hogy a többi hasonmásnak is volt róla álma. Meg sem lepne, hisz ez mégiscsak ilyen különleges boszis dolog, amibe mi vagyunk belekeveredve. Azonban nagyon úgy tűnik, hogy az összes közül csak nekem volt annyi sütnivalóm, hogy foglalkozzak is a csukott szememet megszálló rémképekkel.
- Ugyan, kérlek. Te is tisztában vagy vele, hogy már túl késő. – nevettem fel gonoszan gúnyos megjegyzésére. Igen, el vagyok telve magamtól, de nem ok nélkül. Gyakorlatilag megmentettem az életét. Bár nem halt volna meg véglegesen, de egy idő után az unalomtól biztosan.
Nagyon nyeltem és igyekeztem rendezni arcom döbbent vonásait, amikor Stefan összetörte a poharat. Hangja komoly volt, már-már ijesztő és tudtam, hogy most fog begolyózni.
- Nem. – mondtam határozottan, majd felpattantam a kanapéról és az italos asztalhoz fordultam. – Inkább iszok még egy pohárral és tudod mit? Neked is öntök egyet új pohárba, ha már tönkretetted azt. – mondtam szemem az égnek emelve, de nem az alkoholért nyúltam, hanem valamilyen önvédelmi eszközt kerestem. Bármit, amivel fel tudok tartóztatni egy idegrendszeri problémákkal küzdő vámpírt. Nem akarok én ártani neki, csak egy kicsit odaszűrni, hogy megjöjjön az esze. Egy kést találtam a második polcon. Erősen szorítottam a markolatot, miközben a másik kezemmel újratöltöttem a poharakat. Tisztában voltam vele, hogy ha akarja könnyű szerrel kiverheti a kezemből a fegyvert, mielőtt azt használnám, de mégsem állhatok csak úgy itt védtelenül. – Stefan, figyelj rám. Túl kell jutnod ezen. Már nem vagy a víz alatt, már nem fulladozol. Itt vagy és egy hajszálad sem gördült, egy ujjad sem hiányzik, szóval hajtsd ezt fel és próbálj meg rendet tenni odabent. – mondtam határozottan, bár kezemben kissé remegett a kés. Olyan ijesztő látványt nyújtott, hogy sikítozva futottam volna ki a bejárati ajtón, ha nem lettem volna biztos a dolgomban.

Bármit megadnék egyetlen egy normális napért. Vagyis inkább pontosítok. Bármit megadnék azért, hogy egy normális pillanatom lehessen. Mert, ha nem kínoznak a keserű emlékeim azokból az időkből, miközben a sellőkkel barátkoztam.. Akkor arra gondolok, hogy Rebekah-t mennyire helyben hagytam. Szegény lány kapott az alkalmon, hogy esélye lehet a boldogágra, hogy végre elérheti, hogy szeressék, hiszen az emlékeim azok, amik meggátolnak minket az előrébb jutásban. Főleg, mikor annyi nő legyeskedett körülöttem. Mondjuk azt rendkívül érdekesnek találom, hogy egyiknek sem tűnt fel, hogy eltűntem. Lehet, hogy Silas átvette a helyemet? Elég valószínű, de akkor is rosszul esik az, hogy senki nem ismerte fel, hogy az elmúlt hónapokban nem én voltam az, aki velük volt. Na, mindegy nem is tudom miért várom el, hogy bárki észrevegye a hiányomat. Meg van jobb dolgom is, mint ezen gondolkozni. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy nem tudok másra gondolni, mint a fulladásra. Az egyik pillanatban még teljesen rendben vagyok a következőben pedig már úgy érzem, hogy haldoklom. De mikor lefekszem és lehunyom a szemem, hát az össze közül az a legrosszabb állapot. Nem hiába most is veríték borítja az egész testemet és teljesen kimerülve lépkedek a lépcsőfokokon, hogy lejussak a nappaliba, ahonnan a hangok forrása ered. Nem számítottam vendégre és talán jobb is lett volna, ha senki nem jön, mert senki nincs biztonságban mellettem, hiszen ki tudja mit teszek egy újabb kis „roham” folyamán. Nem tudom irányítani a gondolataimat, mikor rám jön ez az egész. Az ágyon többnyire vergődöm, de mikor itt vagy a ház másik pontján vagyok többnyire török-zúzok és annak nem hiszem, hogy bárki szeretne a tanúja lenni. Főleg nem egy olyan törékeny ember, mint Katherine. Nem, mintha lebecsülném biztos vagyok benne, hogy még így is képes pár vámpír maga alá gyűrni egyszerűen csak azt akarom mondani ezzel az egésszel, hogyha elveszítem a fejemet nem igazán vannak ész érvek, amikkel vissza tud rángatni a valóságba. Mondjuk még senki nem próbálkozott vele, mert senki nem volt a közelemben. Eljöttem Rebekah-tól és azt hiszem jobb dolgot nem is tehettem volna. Mert az, hogy így lát összetörte volna szegény lány szívét is. Tudom jól, hogy mennyire érzékeny nekem pedig nem áll szándékomban még jobban bántani, bár biztos vagyok, hogy nem volt neki kellemes hallani azt, amit mondtam, de most már nem szívhatom vissza. Meg amúgy is csak rájön ő is, hogy nem volt a legjobb húzása az, hogy elrabol engem annak a reményében, hogy soha többé nem fogok emlékezni semmire és szép, békés életünk lehet. Mégis mi lett volna, ha évekkel később tér vissza csak az emlékezetem? Vajon addig is kihasznált volna? Azt hiszem ez csupa olyan gondolat és kérdés, amire választ most már soha nem fogok kapni.
–  Elhiheted Katherine, hogy most annak örülnék, ha még csak ennek a háznak a környékére se jöttél volna. Ebben pedig nincsen semmi rosszindulat ez egyszerű őszinteség. – A poharam hamar üressé válik én pedig rögtön újratöltéshez folyamodom. Azaz egyetlen probléma, hogy már az ital sem tudja elűzni ezeket az emléket maximum egy kicsit homályosabbá teszi, de a hatás még mindig ugyanaz. A fulladás egyszerűen borzalmas. Nem tudom, hogy fogom túltenni magam ezen az egészen. Egy normális ember az ilyen traumát egy pszichológussal beszélné meg, de én mégis hogyan állítsak be egyhez? Hé, egész nyáron fuldokoltam a vízben és még most is ez a trauma kísért esetleg van valami ötlete, hogyan vethetnék véget? Nem azt hiszem határozottan elküldene engem.. Vagy kényszerzubbonyban hurcolnának el, ami nem hiszem, hogy túlságosan sokat fogna vissza belőlem. De egy próbát megér a dolog. Meg is tenném, ha a bezártság lenne a megoldás, de csak még jobban előidézné a dolgokat. – Akkor azt hiszem ezért cserébe tartozom egy köszönettel, de akkor térjünk rá arra, hogy mégis mit akarsz azon kívül, hogy röhögni rajtam. – Tisztában vagyok vele, hogy Katherine ott volt abban a pillanatban, mikor végre kiszabadultam abból a széfből – habár még most is fél lábbal benne vagyok azt hiszem – úgyhogy tisztában van a helyzetemmel. Hogy nem vagyok a stabilitás mintaképe. Szóval elég merész ötlet volt a részéről, hogy idejött, de kétlem, ha kitessékelném távozna. Nem az a típus.
–  Csak ne telj el túlságosan magadtól. – Jegyzem meg egy kisebb gúnyos mosoly kíséretében. A múltunkra való tekintettel nem fogom megölni vagy éppen a halálba sodorni. Főleg, ha már volt egy olyan gyenge és rendkívül idióta pillanatom, hogy megkértem ennek a nőnek a kezét. A kandallóhoz sétálok, majd legurítom a második pohár whiskyt is, amikor a kezemben összetörik a pohár és fejemben ismét bevillannak a képek a fulladásomról.. –   Menj innen, Katherine. – A hangom teljesen komoly. Nem kívánom őt az áldozataim listájára felírni.

Furcsa, sőt egészen kellemetlen volt Stefant így látni, főleg, hogy nem csak tudom, mi történt vele, hanem magam is éreztem. Betegesen sápadt arcát láttam csak, ami annyira meghökkentett, hogy izmos felsőteste szinte bele sem fért a látóterembe. Nem kellett volna meglepnie, hiszen hogyan kéne kinéznie egy ilyen borzalmas nyár után?!
A történtekről még álmodni is szörnyű volt. Először csak töredékeket láttam. Éreztem a vizet a tüdőmben, a fémdoboz hűvös érintését és a levegőm folyton elfogyott. Nem érzékeltem, hogy az álom valamilyen üzenetet hordoz magában. Egyszerűen csak a gyógyír kellemetlen mellékhatásának tudtam be, hiszen ébrenlét közben is kísértettek az ehhez hasonló rémképek a halálommal kapcsolatban. Rettenetesen féltem a közeledő végezetemtől. –attól pedig még jobban, hogy valami meglátja rajtam ezt az ijedtséget. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy életben tartsam magam és ne tegyek eleget az ellenségeim vágyainak. Eszembe sem jutott álmokkal és az értelmükkel foglalkozni. A könyvtáramból a mai napig hiányoznak az ilyen álomfejtő ostobaságok, amikbe a jósasszonyok és a szerencsétlenebb emberek hitet ölnek.
Amikor aztán Stefan is megjelent valamilyen módon a rémálomban, kezdtem egy kis figyelmet fordítani felé. A kép még mindig nem állt össze és még abban sem voltam biztos, hogy Stefan-e az, aki abban a dobozban fulladozik. Nem akartam elhinni, de Silasnek engem is sikerült behúznia a csőbe. Ha nem változtam volna emberré, akkor lett volna energiám másra is koncentrálni. Akkor pedig minden bizonnyal pár nap alatt észre vettem volna, hogy Silas nem az, akinek hisszük. Ő nem Stefan. Én azonban nég akkor sem éreztem különösebb gyanút. Az egészet az ember testemre fogtam, mint minden mást is és igyekeztem kevesebbet aludni.
Az álom azonban már nyitott szemeim előtt is ott lebegett, úgyhogy kénytelen voltam foglalkozni vele. Amivel pedig az ember sokat foglalkozik, azt megálmodja. Caroline Forbes volt az első, akit felhívtam a teljes álmom után. Akkor már tisztában voltam vele, hogy ez az ügy komoly és nem jósnőnek csaptam fel, hanem ez a hasonmásos összeköttetés szórakozik az álmaimmal. Nem magyaráztam neki, nem kértem ki a véleményét sem – a szöszik agyafúrtságában amúgy sem bízom -, mert tudtam, hogy igazam van és arra egyszerűen nem volt idő, hogy megálljunk pár órára és kávé mellett tárgyaljuk ki a dolgot. Azonnal cselekedni kellett.
Való igaz, szörnyen zavart, hogy pont Stefan került ebbe a helyzetbe, de az még jobban, hogy nekem is végig kellett szenvednem, ha csak pár pillanatra is. Éreztem a halálát, a halálom, majd újraéledtem vele együtt és a víz megint megfojtott. Soha, még csak messziről sem szeretném látni a Bányatót. Ha nekem ilyen megrázó élmény volt, akkor neki már biztosan az agyára ment az egész. Ráadásul az ősi banya is megszapulta egy kicsit és biztos vagyok benne, hogy Rebekah Mikaelson ostoba személye is szerepet játszik ebben a beteges kinézetben. Egy gyenge idegzetű ember képtelen elviselni az eredeti szöszi idegesítően otromba jellemét.
- Ez fájt, Stefan. – mosolyogtam tovább. – Mond nyugodtan, hogy örülsz nekem. Szörnyű lehet egy ekkora házban egyedül, vedd úgy, hogy társaságommal megszabadítottalak a magánytól… és a gondolataidtól. – mondtam, de hangomba kivételesen nem keveredett semmi gúny. – Egyébként csak azért jöttem, hogy elmondjam; Nagyon szívesen. – teszem hozzá ezúttal flegmán. – A kis szöszke barbie baba biztosan nem jött volna rá, hogy merre van a barátja, ha én nem kényszerítem, hogy ugorjon be a tóba. – Na jó, most kissé túloztam. A lényeg az, hogy még most is a medencéjében úszkálhatna, ha én nem szóltam volna Caroline-nak. Az már részletkérdés, hogy nem kellett kényszerítenem az ugrásra, hiszen ha kellett volna még bele is löktem volna. Sőt, egy kicsit lelkesebben végeztem volna az ügyet, ha belelökhettem volna, de már késő bánat.
Egyáltalán nem zavar, hogy nem kívánatos vendég vagyok. Sőt, ha így állunk, nem is kell vendégként viselkednem. Olyan otthonosan érzem magam ebben a házban, mintha csak hazajöttem volna és ez az érzés nem függ össze az itt lakók vendégszeretetével.
Tisztában vagyok vele, hogy mélyponton van és én csak púp vagyok a hátán. Visszajött az emlékezete és szembe kell nézni a nyárral, az emlékekkel, a csalódásokkal és önmagával is. Nehéz túljutni mindenen, ha közben horrorisztikus álmok kísértenek egy tóról és egy vaskalitkáról, de viselkedhetne egy kicsit kedvesebben is.
- Örülök, hogy még mindig törődsz velem. – vigyorodtam el, majd belekortyoltam az italomba.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen pocsék lesz az emlékeimmel. Egyfolytában azt akartam, hogy visszakapjam őket és most tessék. Itt vannak, de most meg azt mondom, hogy vegye el valaki és dobja ki a kukába vagy gyújtsa fel őket, mert én nem vagyok semmire sem kíváncsi. A nő, akit szerettem nem az enyém és elég gyenge próbálkozásaim vannak azzal kapcsolatban, hogy túllépjek rajta, szóval.. De nem is ez a legrosszabb egész életemben talán az volt a legrosszabb, hogy elveszítettem Elena-t a bátyámmal szemben, de ez már semmi. Ahhoz képest, amit a nyár folyamán átéltem, hát köszönöm szépen ez a legkisebb bajom. Igaz, hogy Elena volt az, akibe kapaszkodtam, míg fulladoztam.. Miatta nem kapcsoltam ki az érzéseimet, de most már rájöttem, hogy ezek puszta emlékek és az ember nem ringathatja ebben magát. Na, meg persze akárhányszor lehunyom a szememet visszarepülök abba a széfbe. Most is aludni akartam, de akárhányszor lehunytam a szememet a tüdőm képletesen megtelt vízzel és olyan volt, mintha még mindig ott lennék. Nem tudom, mikor és hogyan fogom ezt az egészet magam mögött hagyni. Talán Silas megölése lenne a megoldás. Mondjuk megoldás vagy sem meg fogom tenni. Az a rohadék az oka annak, hogy ott rohadtam egész nyáron újra és újra megfulladtam és ez még most is kísért nem hagy nyugodni. Hiába szabadultam ki még mindig ugyan ott vagyok. Habár most Rebekah-val lennék tudatlanul, ha megmagyarázatlan módon nem térnek vissza az emlékeim. Hálás vagyok a dolognak meg nem is. Egyrészt nem kell hazugságban élnem, de azért mégis csak jobb hazugságban élni, mint szenvedni. Mert én ezt nem tudom másnak nevezni, mint kínzásnak. Újra és újra átélem az egészet pedig már nem sellőkkel úszkálok. Nem, mintha megtehettem volna, mert nem a bokámhoz láncoltak súlyokat egy széfben rohadtam. Semmit nem láttam a külvilágból. Abban a pillanatban, hogy magamhoz tértem újra kezdődött az egész procedúra. Levegőért kaptam, de a tüdőm egyszerűen csak megtelt vízzel.. Nem volt lehetőségem még csak egy kicsi sem, hogy levegőhöz jussak.
Verejtékben úszva ébredek fel. Hát, ha bele akarok fulladni valamibe, akkor lassan már ott tartok, hogy az ágyban képes leszek saját magamat megfojtani. Kikászálódok az ágyból és hallom, hogy lett a bejáratai ajtó kinyílik. Nem várok senkit meg tudtommal, mikor beestem az ajtón teljesen üres volt a lakás. Nem érzem szükségesnek, hogy pólót húzzak, hiszen a testem maximum javít az összképen. Legalábbis feljavítja a hatást az emberekre. Nem a sápadt fejemet fogják nézni, hanem a verejtékes testem. Nem, mintha sokkal jobb lenne, de legalább egy kicsit eltereli a figyelmet.
–  Katherine. Mondanám, hogy örülök annak, hogy látlak, de ehelyett inkább csak annyit kérdeznék, hogy mégis mit keresel itt? – Kérdezem, majd elveszem tőle a plusz poharat is fel is hajtom a tartalmát. Bárcsak ez megoldana bármit is, de nem.. Már a pia sem segít. – Szerintem neked nem kell abba jég még a végén megfázol. – Tisztában vagyok azzal, hogy ember. Már amennyire.. Mikor találkoztunk az éhség volt az, ami lefoglalt ő pedig ember volt és kapóra jött volna, de Caroline nem engedte. Tényleg.. Vele vajon mi a helyzet? Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy nem ott vagyok még mindig. Legalábbis azt hiszem.

A kárörvendés egy nagyon hasznos érzelem. És, akinek a problémáján örülni tudunk, az tulajdonképpen egy ajándékot ad nekünk. Először is néhány szórakoztató percet, aztán megnyugvást, hogy nem csak nekünk megy ilyen rosszul, végül megértést, mert a bajban ragadt emberek általában teljes egyetértésben állítják, hogy az élet szar és, a sor egy szadista, szemétláda meglehetősen otromba humorérzékkel. Ilyenben pedig élmény megegyezni bárkivel is, természetesen azután, hogy kiröhögtem magam az illető problémás helyzetén.
Éppen ezért mentem el a Salvatore birtokra. Noha, amikor utoljára itt jártam, elvettek tőlem néhány csepp vért a legnemesebb fajtából, de kárpótlásul szemtanúja lehettem egy hasonmás és egy banya hihetetlenül drasztikus haláltusájának. Egy élmény volt. A sors pedig úgy hozta, hogy újra kárörvendeni mehetek az egyik kedvenc fivérpárosom nevét birtokló óriási villához. Bár bevallom, amikor a fülembe jutott, hogy Stefan visszatért Mystic Falls-ba összes emlékével együtt, nem a kárörvendés volt az első gondolatom. Sápadt, elgyötört arca kúszott lelki szemeim elé és bárhogy próbáltam, nem tudtam kiverni a fejemből. Csak a kárörvendés segített. Borzalmasan hasznos érzelem. Elűzi a szánalmat, a bánatot és dühöt is.
Taxit fogtam és így mentem a birtokra. Megesküdtem, hogy soha többé nem használok tömegközlekedést, de mivel túl gyenge vagyok ahhoz, hogy lopjak egy autót, kénytelen voltam hívni egyet és fizetni is érte. A bejárati ajtóhoz vezető utat már kénytelen voltam sétálva megtenni, de a magas sarkúban – igen, úgy gondoltam, hogy ez a megfelelő alkalom újra csinosnak öltözni – kész rémálom volt. Az ajtóhoz érve még megigazítottam a hajam és az egyik ablakban ellenőriztem, hogy nem őszült e be valamelyik hajszálam. Magam sem értem, minek ez a hűhó, csak azért jöttem, hogy nevessek egy jót. Ennyi.
Majdnem kopogtam. Már udvariasan felemeltem a kezemet és csaknem hozzáért a mutatóujjam a lakkozott fához, de az utolsó pillanatban elkaptam onnan a tenyerem és azzal a lendülettel nyomtam is le a kilincset. Úgy léptem be a bejárati ajtón, mintha csak hazaérkeztem volna, majd továbbmenten a nappaliba és a félig teli whiskey-s üveg látványa olyan boldogsággal töltött el, hogy körbe nézni is elfelejtettem. Megtöltöttem egy poharat, majd egy nagy korttyal ki is ürítettem. Az ital marta a torkom, de feltüzelte bensőm és már sokkal kevésbé érdekelt a derekamba és térdembe hasító fájdalom.
Hangokat hallottam a hátam mögül, így gyorsan meg is fordultam és elégedetten elvigyorodtam, amikor Stefan alakját láttam közeledni az emeletre vezető lépcső felől.
- Stefan! – üdvözöltem félelmetesen bájos mosollyal az arcomon, majd töltöttem még egy pohár italt. – Kérsz egyet te is? – érdeklődtem, majd mielőtt válaszolhatott volna töltöttem egyet neki is. Csak rá kell nézni, ide komolyabb doktori diploma sem kell. Dr Katherine Pierce diagnózisa alapján néhány üveg minőségi alkohol szükséges a beteg kezelésére. – Nincs valahol jeged? – kérdeztem, miközben megkerültem az italpultot és helyet foglaltam az egyik kanapén. Még az is lehet, hogy jéggel dobálva fog kikergetni a házából, bár jelenlegi állapotában nem sok esélyt látok erre.

Szőke szépség [You must be registered and logged in to see this link.]

Szőke szépség [You must be registered and logged in to see this link.]

Szőke szépség [You must be registered and logged in to see this link.]

Szőke szépség [You must be registered and logged in to see this link.]

Szőke szépség [You must be registered and logged in to see this link.]

Szőke szépség [You must be registered and logged in to see this link.]