Nagyon jól tudom, hogy kereshettem volna az elmúlt évek során, de valahogy nem mertem. Féltem, hogy egyszer a múltam felbukkan és tudomást szervezve róla meggyűlöl. Jobb volt úgy elválni, hogy még nem utál. Bár most, hogy itt van elég nagy az esélye ennek.. Azért remélem, hogy titokban tudom tartani előtte a múltam. Nem szeretném azért elveszíteni, amit a múltban tettem. Azt már tényleg szeretném magam mögött hagyni.
Lötyögtettem a poharamban az italt egy darabig, majd mikor megszólalt tekintetemet a pohárról rá szegeztem.
- Szóval egy vámpír. Esetleg az tudod, hogy nő vagy férfi? Vagy milyen információid vannak róla? A tartózkodási helyét sem tudod..? - Érdeklődtem. Tényleg segíteni akarok neki, mert nagyon jól tudom, hogy neki milyen sokat jelentenek a barátai. Meg hát, azt sem nézi tétlenül, hogyha bárkinek lemészárolják a családját. Régebben engem nem érdekelt az ilyesmi. Mert hát azt hiszem én is bőven lemészároltam családokat régebben.. Na, de erről jobb ha ő nem tud.
- Azért annyira öreg nem vagyok. - Mondtam nevetve. Nem vagyok már mai gyerek, de azért mégis..
Mosolyogva megfogtam a kezét és finoman megszorítottam. Rám számíthat.. Mindenképpen.

Rögtön otthon éreztem magam, de ez talán csak annak volt betudható, hogy hiányoztam neki. Ő is hiányzott nekem, nagyon is, de ezt máskor szándékoztam közölni vele. Még, hogy nem rejtegette. Sose hívott meg magához, épp kapóra jött, hogy segítség kell, legalább tudok kicsit lógni a nyakán, úgyis nagyon rég csináltunk ketten bármit is.
Kényelembe helyeztem magam, és figyeltem, ahogy italt tölt, miközben rátértem a lényegre. Elvettem tőle a poharat, belekortyoltam, és csak az után kezdtem mesélni.
- Nemrég egy vámpír lemészárolta egy nagyon kedves barátom, és a családját. Elhatároztam, hogy bosszút állok, de egyedül semmire se megyek.- Néztem rá, közben a pohár oldalát kapirgáltam. Sóhajtottam egyet, majd folytattam.- Van sejtésem ki lehet, de sajnos semmilyen varázslattal nem tudok a nyomára bukkani. Te öreg vagy, gondoltam, hátha sokkal több vámpírt ismersz, és az az igazsád, hogy ebben a kérdésben csak rád számíthatok. - Fejeztem be, és finoman megsimítottam a karját. Tényleg csak ő van nekem most. Még ha vámpír is.

Hiába teltek el évek az utolsó találkozásunk óta Layla semmit sem változott. Ezt most nem a külsejére értettem, mert még száz év múlva is ugyan ilyen gyönyörű nő lesz, mint most. A belső értékei nem változtak. Ugyanolyan szeleburdi, mint akkor volt, mikor megismertem. De ezt pont így van jól. Pont ezért kedvelem annyira. Vele jól lehet szórakozni.
- Még kérdezed? Szép, hogy hiányoztál. - Mondtam miközben végigmértem az örömtől csillogó szemeimmel. Nem gondoltam volna, hogy még egyszer láthatom, majd még.. Viszont biztos van oka annak, hogy itt van. Csak úgy nem keresne meg.. Bár nála soha nem lehet tudni.
- Én nem rejtegettem előled.. - Ezt legalábbis nem. Bár ez is a múltam egy része. Meg már a jelenemé is. De ez nem az az része, amire egyáltalán nem vagyok büszke.. A ripper korszakomról még mit sem sejt.. A lehető legtovább szeretném ezt titokban. Már amennyire ezt itt Mystic Falls-ban titokban tarthatom.
Kényelembe helyezte magát én pedig addig töltöttem magamnak is meg neki is egy italt. - Hallgatlak. - Nyújtottam felé a poharat, miközben helyet foglaltam mellette.

Éveknek tűntek a percek, amíg várakoztam, de szerencsére az ajtó kinyílt, én meg egyből Stefan nyakába vetettem magam. Sokszor öleltem már meg, ez a mostani mégis jobban esett, mint az eddigiek. beszívtam az illatát, majd kicsit hátrébb húzódtam, hogy ránézhessek.
- Hiányoztam, ugye? – Vigyorogtam rá, majd a karja alatt egyszerűen besétáltam. Sosem jártam még nála, úgyhogy bármilyen zavar nélkül néztem körbe, szinte tátott szájjal.
- Te aztán tudsz élni, hallod-e? Képes voltál rejtegetni ezt előttem? – Fontam karba a kezem, és ránéztem. A hangomban volt egy kis sértődöttség ugyan, de a szemem nevetett, vagyis tudhatta, hogy kicsit sem haragszom. Újra körbe forogtam, majd, akár megengedte, akár nem, lehuppantam a kanapéra, és keresztbe fontam a lábaim.
- Segítened kell.

(Stefan szobája)

Egyáltalán nem siettem lefelé. Talán, ha vártam volna valakit, de ez egyáltalán nem volt így. Talán egy eltévedt személy. Hm, nem is lenne olyan rossz. Legalább jól laknék vele.
Mikor ajtót nyitottam eléggé meglepődtem hiszen Layla állt az ajtóban. Már jó ideje nem láttam. Nagyon nem jó, hogy itt van. Mert az egyenlő azzal, hogy elég könnyen rábukkanhat a múltamra, amit még nem árultam el neki. Valószínűleg teljes mértékben megváltozna a rólam alkotott véleménye. Már az sem érdekelné, hogy megmentettem az életét.
- Hát ez tényleg az. - Mondtam nevetve, miközben a derekánál átkarolva szorítottam magamhoz.

Szükségem van Stefanra, jobban, mint eddig bármikor. Nem tudom, hogy miért bízom benne ennyire, mindenesetre muszáj megtalálnom. Ha ő nem segít, nem tudom, hogyan találhatom meg azt, aki lemészárolta Calebet és a családját.
Ezért is kerestem fel Mystic Fallsban. És meg mert valahol laknom is kell. Megigazítottam a ruhám, és becsengettem. Sosem voltam még ennyire izgatott.
Elmosolyodtam, ahogy nyílt az ajtó, és ölelésre tártam a karjaim. Semmit sem változott, még mindig ugyanolyan jóképű volt, mint mikor utoljára láttam.
- Meglepetés!- Ugrottam a nyakába, és szorosan átöleltem.

- Tudom, persze, és... remélem Te is tudod, hogy Te pont ugyanúgy számíthatsz énrám - feleltem, és visszamosolyogtam, mert úgy éreztem a hangjából, hogy Ő is így tett. Az ember hangján érződik ha mosolyog, ahogy az is, ha szívből teszi, és én úgy éreztem, hogy Jenna most így tesz.
- Ahh, értem. Jól van, de tudod, ha kellek, csak hívnod kell, bármikor beszélhetünk, ha úgy érzed, szükséged van egy barátra, vagy egy kis támaszra. Ha arról van szó, inkább hívj fel feleslegesen, mint hogy ne hívj, amikor kellene - mondtam komolyan, biztatva Őt. Szeretném ha tudná, gondolkodás nélkül, hogy ha arról van szó, engem akármikor hívhat, vagy kereshet. Sosem mondanám, hogy nem alkalmas, ha kellenék. Ez szerintem így normális a barátoknál meg a mentornál a tanítvány felé.
- Helyes, ne felejtsd, mert én sem fogom. Szép álmokat, Jenna - köszöntem el tőle én is, s aztán már hallottam is, ahogyan eltűnik a szobából, és becsukódik mögötte az ajtó.
Mély lélegzetet vettem, aztán kibotorkáltam a konyhába egy zacskó vérért, mellyel aztán szépen nekiláttam visszasétálni a szobámba... remélem sikerülni is fog.

(folyt. köv. ott)

- Igazán nincs mit, tudod, hogy számíthatsz rám - mosolyodtam el. Nem csak azért, mert úgy éreztem, hálával tartozom neki, amiért felajánlotta a segítségét, hanem azért is, mert bár alig találkoztunk, igazán a szívmehez nőtt. Sőt, mondhatni a barátommá vált. Úgyhogy, minél előbb jönni készülök. Úgysincs különösebben más dolgom, tekintve, hogy a Gilbert-házba továbbra sem vagyok képes belépni. Tényleg, hol lehet Jeremy? A jómúltkor Elenának is elmondhattam volna, ha nem felejtem el, de így... majd ha legközelebb összefutunk, akkor megkérem rá, hogy hivatalosan is engedjen be. - Én pedig megleszek, ne aggódj. Ma nem szándékoztam többet enni. Tudod, a lányom...meg van néhány összeköttetésem, szóval megpróbálkoztam a tasakos vérrel - magyaráztam. Nem volt olyan finom, de hát ez van. Legalább a szomjamat elvette, de nem szeretnék egész életemben azon élni. Meg akarom találni az "egészséges" középutat. - Hát, akkor... jóéjt Lexi. Majd jövök, amint tudok. És nem felejtem el a bulit, amit ígértem - kuncogtam fel, majd kihasználva a nem is olyan régen szerzett gyorsaságomat, már el is tűntem.
/folyt valahol/

(MF utcái)

Jenna egészen jól ráérzett, hogy mit is akarok neki előadni a magyarázatommal. De hát... ez végülis nem meglepő, hiszen Jenna okos, tanult, felnőtt nő, és a normális gondolkodást tanuljuk, így aztán tényleg nem nehéz ráéreznie a helyes útra. Ott van az benne, csak.. segíteni kell kicsit, hogy melyik is az. De ahogy "látom", nem lesz Vele gond.
- Rendben, nem baj, én is úgyis fáradt vagyok már, azt hiszem hamar lepihenek, hosszú volt az este - bólogattam, s miután hallottam hogy kattant a zár, és éreztem Jenna kezét magamon, követtem irányítását, és beléptem Vele együtt a házba. Fura... már egészen otthonomnak érzem ezt a házat, örülök ha "haza" jöhetek.
- Köszönöm, hogy segítettél, és hogy hazakísértél - mosolyodtam el hálásan, ahogy a Damon-től kapott módszer alapján, kezemmel követve a falat, érzékeltem, hogy az előszoba után, megérkeztünk a nappaliba. - Te rendben leszel? - kérdeztem aztán, nem is tudom miért, de... úgy éreztem, valami fura van Benne...

- Én köszönöm Jenna, nélküled iszonyatos unalomban ültem volna itt egész este - kuncogtam fel, bár a "köszönöm" a majdnem megevésemre kissé viccesen hangzott, de mégis jó érzés volt, hogy nem lestem itt egész végig egyedül...
- Engem könnyű megtalálni - mosolyogtam még, ahogy hallottam, hogy Jenna elsuhan a közelből, majd néhány pillanat múltán már mögülem szólt a hangja, így arrafelé fordultam, ahol az ajtót sejtettem. - Szia! - búcsúztam el én is Tőle, majd amikor az ajtó becsukódott, egy mély levegővétellel szedtem össze az általunk kiürített véres zacskókat. Damon szavaira emlékezve, hogy ne hagyjam őket szanaszét, kivittem őket némi bukdácsolással a konyhába, és kidobtam. Azután szépen visszakormányoztam magam némi újabb tébláboló bénázás után a szobámba, hogy ott térjek nyugovóra.

Másnap reggel, valóban csengőre ébredtem. Először, ahogy kezdtem kikászálódni az ágyból, és elindulni botorkálva a bejárat felé, még nem tudtam ki a csuda is lehet... Damon-re vagy Jennára gondoltam volna, ám aztán nem nyert egyik sem. Idegen hang fogadott az ajtó előtt. Mint kiderült... az a valaki jött, akit Damon küldött nekem segíteni. És bár kicsit bizalmatlanul eresztettem be, elvégre idegen, és nem látom a környezetem, de Damon emberében megbízhatok, szóval azért nagyon igyekeztem.
Míg az asszonyság a ház egyes pontjait (konyha, az én szobám) rakta rendbe, én elnavigálódtam a fürdőszobába. Gondoltam, hogy ha el szeretnék nézni abba a bálba, illendő lenne előtte szépen rendbe szedni magam. Persze ahhoz kell azért majd némi segítség, de bíztam benne hogy kapok majd.
És kaptam is, végül a kedves hölgy, akit Marie-nak hívtak, volt olyan kedves, hogy segített, nem csak hogy a frizurámban meg a sminkemben segédkezett, de még egy ruhát is szerzett nekem. Amit bár én csak tapintásból tudtam felmérni, és a szavaiból, de azok alapján gyönyörű darabnak "nézett ki". És felvéve is nagyon jó érzés volt viselni, és... hát Marie azt mondta gyönyörű vagyok benne, vagyis akkor csak nem festhetek olyan tragikusan...
Marie kérdezte, elkísérjen-e engem a bál helyszínére, de elutasítottam. Nem... gyakorolnom kell, társaságban is boldogulnom kell, és ha mégsem... hát majd csak segít nekem ott valaki... Csak a taxi hívásában kértem még segítséget, és a ház ajtajának biztos bezárásához. Ezekben meg is kaptam, s így esett, hogy végül beülhettem egy autó hátsó ülésére, és a sofőrnek megmondva hová is szeretnék menni, el is indulhattam a bálba.

(folyt. köv. Lockwood birtok)

- Köszönöm Lexi... köszönöm, hogy nem rúgtál ki azonnal, és szereztél nekem egy jó estét, ami bizalommal töltött el. A bálon pedig... nos, nem tudom, mit fogok csinálni, ha elmegyek, de örülnék, ha még összefutnánk. Ha mégsem, akkor is... a további viszontlátásra - jegyeztem meg, majd elindultam az ajtó felé. Olyan furcsa volt... fél év alatt még nem nagyon szoktam hozzá, hogy elég kigondolnom, mit akarok, és pár pillanat alatt ott teremhetek, pedig most is ez történt, egy gondolatnyi időm sem volt, és a kezem máris a kilincsen volt. - Szia... - jegyeztem még meg, mielőtt kiléptem volna az éjszakába.
/Folyt valahol/

- Hát... nem mondom hogy nem kell félned ezektől a dolgoktól, de azért nyugi, egyrészt, nagyon igyekszem majd felkészíteni téged, másrészt meg, senki sem legyőzhetetlen, és ha bajba kerülsz, tőlem vagy Damon Salvatore-től, Elena férjétől is bátran kérhetsz segítséget, egyikünk se csukja az orrodra az ajtót - biztosítottam Őt komolyan. Elena nagynénje, szóval Damon tutira nem zárná ki Őt, ha bajba kerülne, és én sem tenném, sem Elena miatt, sem Damon miatt, sem önmaga miatt, mert kedvelem, és mert ez egy mentor feladata, vigyázok a védencemre.
- Jól is éreznéd... Túl erősek a bizalmamhoz nekem is, kivéve Esthert... - bólogattam, na jó, igaz, a többiek amúgy is homályosak előttem, de hát... akkor is, jobb ha az Ördög inkább alszik, mint ha ott sétálgat mögöttem, főleg hogy nem látom. Inkább nem játszadoznék velük...
- Azért csak vigyázz vele, jobb a mérsékelt béke az ilyenekkel, nehogy pont egy rokon végezzen veled - figyelmeztettem sietve, mert az aztán biztos nem tenne jót... senkinek. Elég baj az ha egy rokon vámpír lesz, nem még ha meg is hal aztán... én már csak tudom, az én családomban sem volt könnyű helyzet az átváltozásom, de hát... hát az már régen volt. Gondolni sem jó rá...
- Hát manapság... akármi megtörténhet. Nem lenne rossz dolog. Bár alaposan megdolgoztatnám ha valaki a lovagom akarna lenni, szegény fickónak jó sokat kéne tepernie, hogy megkaphasson - kuncogtam, lévén hogy komoly kapcsolat esetén bizalmatlan lennék, nem is hiszem hogy egykönnyen meghódítható vagyok. Bárki is akarjon majd a lovagom lenni, remélem felköti a gatyáját előre.
- Én is bízom benned Jenna, és bizakodom hogy jó leszel. Minden tőlem telhetőt megteszek majd hogy segíthessek - mosolyogtam bátran, és valóban bízva benne. A hangja alapján nagyon is bíztam. Tényleg. Bíztam hogy jó lesz, és jók leszünk, és Ő jó lesz! Szerintem menni fog!
Mikor hallottam hogy Jenna felkel, én magam is követtem a példáját, én is felkeltem a kanapéról.
- Rendben. Én itthon leszek, jöhetsz bármikor nyugodtan. És ha a bálon is ott leszel, talán... én is elnézek oda, szóval ha bármi baj lenne közben, keress meg nyugodtan, ott, vagy ha ott nem találsz, akkor már itthon - javasoltam, biztató, kedves hangon beszélve. - Ha pedig nem találkozunk alatta, akkor jó mulatást neked.

- Egyre félelmetesebbeket mondasz, mondtam már? Vasfű, vadászok, ősiek, nitrát... meg az alapdolgok. Kezdem úgy érezni, hogy halandóbbá váltam, mint egy átlagember, ami elég cink, nem? - kérdeztem vissza. A fene sem hitte volna, hogy bár a fokhagyma egy büdös nagy hazugság, vannak ennél sokkal cifrább dolgok is. Hihetetlen, mennyi veszély leselkedik rám... mázli persze, hogy sosem féltem a veszélyes dolgoktól. Ha így lenne, na, akkor oltári nagy pacilepényben lennék, akár már most is.
- Nem akarnék bekerülni a Mikaelson családba. Még akkor sem, ha igazából olyan gyávák, mint ahogyan te mondtad... Valahogy sosem érezném biztonságban sem a fejemet, sem a szívemet, sem egyéb testrészeimet - csóváltam meg a fejemet. Tényleg, vajon mi lehet ez a hatalmas titok körülöttük? Azt hiszem, egyszer mindenféleképpen kénytelen leszek kideríteni a dolgot, már csak a magam szórakozása kedvéért is. Szerettem kutatni a dolgokat, de attól függetlenül a pletykákat utálatosnak tartottam, példának okáért.
- Mindegy, John amúgy is utál, ha vámpír vagyok, ha ember, szóval ebben a tekintetben teljesen mindegy, hogy meg akar-e ölni - vontam vállat könnyednek ható mozdulattal, bár a hangomból nem ez sütött. Mi nem illettünk össze, de ennek ellenére eléggé bántott, hogy ilyen ellenségesen alakultak a dolgaink. Elvégre nem titok, hogy én is megvetem őt, tiszta szívemből.
- Ki tudja? Lehet, hogy majd egyszerre találjuk meg a lovagjainkat - jegyeztem még meg, mielőtt megint csak visszakanyarodtunk az eredeti témához, a mentorkodásos segítségadáshoz. Természetesen felvilágosított arról, hogy nem egy hét a munka, és hogy mennyire fontos, hogy megbízzak benne. Nos igen, azt hiszem, a bizalom az egyik legfontosabb dolog, ha valaki ennyire rábízza önmagát egy másik emberre... Mert ki tudja, miket kell kiállnom, hogy ellent tudjak állni? Nem lesz sétagalopp a dolog, de bevállalom. Én, a harcos Jenna készen állok rá.
- Teljes mértékig megbízom benned, Lexi. Nem bántottál, pedig minden okod meglenne rá... miért ne bíznék? Benne vagyok... akarom a dolgot... és a végén azt hiszem, egészen biztos én leszek az egyik leghálásabb páciensed - húztam ki magamat büszkén, majd nem sokkal később kinéztem az ablakon. Atayég, de elszaladt az idő! Ideje lesz mennem, elvégre lassan itt az éjszaka, nemsokára meg az alapítók bálja. - Azt hiszem... - álltam fel. - Én lassan indulok. A bál után meg visszatérek, amint csak tudok, és elkezdhetjük a kiképzést.

- Ohh, abban az esetben rengeteg időd lenne, tekintve, hogy nincsenek vámpírdilidokik - nevettem én is vele. Nah, tényleg, ez is egy jó kifejezés, annak is nevezhetném magamat. Nyitok egy rendelőt, és én leszek a vámpírok hivatásos dokija. Esküszöm, címlapsztár lennék, ha lenne újságunk is. De ez tetszik, vámpírdilidoki.
- Így van. Főleg, hogy ha azt nézzük hogy oké, a verbéna ellen talán lehet magad felvértezni, de még akkor utána ott van a nitrát is, na azt FŐLEG nem javaslom kipróbálásra, mert oké, a verbéna nagy mennyiségben is csak gyengít, de a nitrát, na az halálos. Legalábbis ezt hallottam, mert rajtam még szerencsére senki nem próbálta ki, viszont ismertem egy srácot aki sokat tudott mindenféle alakokról a világunkban, és neki voltak vad sztorijai. De a lényeg, hogy szerintem sokkal kifizetődőbb az óvatosság mint a bohóckodás - bólogattam komolyan, gondolatban kicsit beleszámolva... hogy elég szerencsésnek mondhatom magam, az utóbbi két évtől eltekintve még nem akart senki komolyan kinyírni. Nem akartak nitrátkoktéllal kinyírni, és agyon is csak egyszer akartak lőni. Egész szép átlagom van ahhoz képest...
- Igen, tökéletesen jól érted. De egyébként nem csak a fiait, mert van egy lánya is. De igaz ami igaz, ebben a családban aztán dúl a szeretet. Nem szívesen házasodnék be közéjük, az tuti. Bár ha bajban vagy, Esther elvileg segítőkész nő, nekem is segített, tekintve hogy Ő élesztett fel. Igaz, a szemem világa nélkül, de az nem az Ő sara... - vontam vállat, bár a látásom még mindig sajnáltam. És nagyon bíztam benne hogy Damon-nek igaza lesz, és visszakapom idővel. - Aha, igen, gondolom nem örülnének. Az a Klaus egyenesen királyi fenségnek tekinti magát. Bár... passz... annyira talán nem is lehet nagykutya, ha azt nézem, hogy évszázadokon át bujkált. Pár évvel ez előttig a kutya se látta, még a járdát sem piszkolta be, senki nem tudta létezik-e egyáltalán az ősi család. Sok pletyka keringett, de csak azok, Elsőt egy darabot se láttak sehol, mintha a föld alá bújtak volna. Szóval nem tudom igazából... vagy ilyen gyáva banda, vagy szeretik a hülyét játszani, vagy lehet tényleg van aki erősebb náluk és az elől bujkáltak - kuncogtam fel, mulatva a gondolat abszurd létén. Az ősi elsők mint gyáva banda... hát önbizalomkeltőbb volt így gondolni rájuk, végülis tényleg csomó ideig bujkáltak... de hát ettől még nem mennék el becsöngetni hozzájuk hogy megkérdezzem, ahhoz túl "jó" a hírük.
- Ja, elég sanszosnak tűnik, mert a Gilbertek híresek erről - válaszoltam... bár talán ez felvilágosító értékű lehet, mert nem tudom mennyire tudja hogy az a családi ág bezony a mi köreinkben simán csak mint "vadászok" élnek, prédának vagy vámpírnak még nemigen hallottam őket, azaz... prédának néha, de vámpírnak még soha tán. Gilbertet nem. Damon az első vámpír igaziból, akiről tudom hogy "csatlakozott" a családhoz, és Elena ugye minden, csak nem vadász... és nem is vámpír. A feljebbvaló család a Petrova bagázs, de ők nem Gilbertek, szóval nem számítanak...
Elmosolyodtam Jenna szavain. Kedves volt, és igazán jószívűen fogalmazott... Persze, lehet hogy valahol vár rám a lovagom, vagy majd fog... de egyelőre még nem akadt az utamba. De míg nem jön, addig sem bánkódom, miért is tenném? Remekül megvagyok egyelőre magamban, majd ha jön, itt lesz, és akkor... majd bizonyára változik a véleményem is. Csak a megfelelő férfi kell hozzá.
- Köszönöm, kedves vagy. És valahol bizonyosan Rád is várni fog az a lovag, aki boldoggá tehet. Ha szerencséd van, előbb is akadsz majd rá, mint én - mondtam még mindig mosolyogva. Bár ahogy emlékeztem... még életemre... igen, azért némi érzelmi oka is volt, hogy nem is nagyon kerestem azt a bizonyos lovagot... az első szerelmem után bőven elég volt az egyszeri férfitársaság, és Stefan barátsága, nem kerestem szerelmet... De talán egyszer... ha eljön egy új "Nagy Ő".
Ám addig is míg a szerelem nem jön, ez az új "projekt" is nagyon jónak indul, mert tetszett ez az egész. Hogy újra mentorkodhatok... és hogy a mentoráltam ilyen lelkes. Ez jó! Nagyon jó, a lelkesedés és a vágy remek elegyet adhat, és hajtóerő a család, az életszeretet, szóval Jenna remek alany lehet. Nagyon jó vámpír lehet még belőle! És szívesen is veszem hogy az is akar lenni, mert ez a legfontosabb az egészben. Az Ő akarata. Mert amit akarunk azért küzdünk, és ez bizony... küzdelem, mert kemény munka, és mert nem 5 perces feladat. De bíztam benne! Bíztam hogy jók leszünk együtt!
- Szeretem a lelkes "pácienseket" - vigyorogtam el magam, és azt hiszem tán még büszkén ki is húztam magam. Élvezet volt hallgatni Őt. - De azt ugye tudod, hogy ez nem egy egyszerű feladat? Önkontrollt építeni nem egy hét lesz, érted? És meg kell bíznod bennem, teljesen, maradéktalanul. Bíznod benne hogy sem rosszat nem akarok neked, sem bántani nem foglak, még ha netán olyat is teszek vagy mondok, ami meglep. De mindent elmagyarázok amikor esetleg olyan helyzethez érünk, rendben? Csak bízzál bennem - mosolyogtam kedvesen, de közben komolyan is, mert komoly volt a téma.

- Őszintén remélem, hogy nem néz bolondnak... Bár ha annak is néz, legalább lesz pár pillanatom, amíg ki akarja hívni a vámpírdilidokikat - kuncogtam fel. Most komolyan... miért ne nevetnék a helyzet ezen fajta abszurditásán? Igazából fogalmam sincs, hogyan reagálna rá, tekintve, hogy sokáig nem is ismertem, de normális ember még az anyjára is kihívja a mentőket, ha furcsán viselkedik.
- Ezek a fanatikusok meg őrültek. Nem tudom, mi a jó abban, hogy megkínzod önmagadat csak azért, hogy aztán megvédd. Ebben nincs logika... egésze biztos teli van buktatókkal a dolog, nem igaz? Biztos ezt is le lehet küzdeni, és akkor a sokévnyi önsanyargatás nem igazán ér semmit... Meg egyébként is, carpe diam, egyszer élünk. Elméletileg... - jegyeztem meg, amikor visszagondoltam a beszélgetésünk elején felvázolt rövid élettörténetére, mely szerint egyszer, sőt, kétszer is meghalt, majd fel is támadt. Na jó, ezek szerint ez az állítás így nem teljes egészében igaz. Na de attól ki tart vissza, hogy azt tegyük, amit csak akarunk, természetesen normális keretek között? Különösebben senki, ami azt illeti...
- Aha, szóval egy egész, velejéig romlott, elcseszett famíliáról van szó, élükön egy szuper hókuszpókuszokat gyártó anyáról, aki csak úgy unalmában szörnyetegekké változtatta a fiait. Értem én... Furcsa egy szerzet lehet a nő, de majd ha kíváncsi leszek, egyszer megkérdem, milyen célok vezérelték. - A megjegyzésem után elhallgattam egy darabig. Szóval ha véletlenül összefutnék egy Mikaelsonnal, jobb lesz futnom, mielőtt nem leszek szimpi a számára. De akkor is... milyen cél vezérelhetett egy anyát, hogy ilyet tegyen a gyerekeivel? Elvégre, a vámpírokról az évszázadok alatt az terjedt el, hogy nem képeske érezni, és gonosz, torzszülött teremtmények. Persze itt vannak rá az élő példák, hogy nem, de azt hiszem, ebből sokkal kevesebb van, mint hinném. - Egyébként szerintem nem is igazán hagynák, hogy náluk ősibb vámpírok után kutassanak... elvégre komoly presztízsvesztést érnének el, ha valaki rájönne, hogy néhány másikhoz képest csak pitiáner kis senkiházik, nem gondolod? Biztos megszédítette őket a hatalom, és nem hiszem, hogy el akarják veszíteni... - Osztottam meg vele a véleményemet. Nos, azt hiszem, ha a közvetlen közelünkben tartózkodna egy a ki tudja, hány közül, már más lenne a véleményem, és valószínűleg mindent elkövetnék, hogy Lexi szóhasználata szerint szimpatikusnak tűnjek, de így nem éreztem szükségét a képmutatásnak. Azt hiszem, úgysem köpne be egyiknek sem.
- Szóval vámpírvadászok... Azt hiszem, a családomban van vagy volt egypár mániákus közülük - jegyeztem meg, miközben Johnra gondoltam. Furcsa volt a viselkedése, ha nem azt néztük, hogy mennyire utálom a jópár évvel ezelőtti... kilengésem miatt. Néhány utalás, néhány titok... igen, talán vámpírvadásznak is simán beillene. Különben nem ijedtem meg egyiktől sem... ha véget kell érnie az életemnek, akkor érjen véget. Persze nem most rögtön, ráér az még évek múltán is, de példának okáért fogalmam sincs, mit csinálhatnék háromszáz év múlva, amikor talán már minden valaha volt rokonom meghalt. Aztán újra áttértünk a gyerektémára, és nagyvonalakban elmagyarázta, hogy miként is működik a vámpír-foganási gépezet. Hm... érdekes egy dolog, az már biztos. Persze jobban érdekelt az a megjegyzése, hogy még nem találta meg a lovagját.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy vár rád valahol a herceged... vagy lovagod, vagy ahogy éppen aktuálisan nevezni kell. Csak lehet, hogy még meg sem született... Elvégre ez a jó az öröklétben, nem? Sosem tudhatod, mikor jön el az igazi, mindent elsöprő, lángoló szerelem... - magyaráztam átszellemülten. Talán azért változtam át, hogy ötven év múlva tényleg az igazit találjam meg, és ne valami tahó állatot... Aztán Lexi nevetett. Átszellemülten, ami azt illeti, mert azt hiszem, tetszett neki a kérés, hogy segítsen, és nem sokkal később be is bizonyosodott, hogy a létező legjobb "embertől" kértem segítséget.
- Azt hiszem, lehet, hogy nem véletlenül futottunk össze, kedves vámpírmentorom - nevettem én is, miközben szinte fel sem tűnt, hogy már úgy beszélek hozzá, hogy tényleg, tényleg akarom, hogy az legyen. - Ki más tudná jobban elmagyarázni, hogy miért érdemes ezt meg azt csinálni, meg hogyan küzdhető le a vérszomj, mint az, akinek ez a hivatásos vámpírszakmája? - kérdeztem vissza vidáman. Igen, határozottan az voltam. Úgy éreztem, meg vagyok mentve... hogy van valaki, aki tényleg tud segíteni, és nem fogja elnyomni az emberségemet, mert ő maga is emberi, vámpír mivolta ellenére. És szinte ki akartam ugrani a bőrömből, és úgy táncolni, meg tapsikolni örömömben, mint egy öt éves, aki megkapta a kedvenc játékát.

- Azt hiszem ha a lányod tud róla mi vagy, nem fog bolondnak nézni, ha megkéred, hogy kicsit körbeszimatolhasd próbaként. Na meg persze nem kell ezt olyan feltűnően tenni, ha esetleg nem akarod vele megbeszélni. Elég megállnod mellette, és venni egy mély lélegzetet, vagy csak megölelned, és közben beszívni egy mély levegőt, mintha mi sem történt volna - javasoltam, felkuncogva a képen, amint elképzeltem... hát Jennát és a lányát úgy konkrétan nem tudom ugyebár, de egy fiatal nőt, és lányt magam elé képzelni még nem volt nehéz. Az meg főleg nem, amint az egyik szimatolgat mint egy vadászkopó. De hát nem, olyan komoly mozdulatsorra azért nincs szükségünk, elvégre elég kifinomultak az érzékeink.
- Helyes, nem is kellemes dolog. Persze... vannak ebben is fanatikusak, akik fejükbe vették, hogy ha minden nap beszednek ebből egy keveset, akkor immunisak lesznek egy idő után rá, de... ezt nem tudom alátámasztani, én nem csináltam, nem vagyok önkínzó - mosolyogtam, fejemet kissé megrázva. Bár azt hiszem Stefan egyszer próbálkozott vele, de nem tudom meddig próbálkozhatott, azt tudom, hogy én nem vágyom önkéntes kábulatra... mármint ilyenre. Ha egy másik akárki ki akarna ütni verbénával, akkor most akarna kiütni vele, és nem 30-50 év múlva például. Szóval nem is látnám értelmét.
- Igen, Klaus-ék, és igen, többen vannak, az egész Mikaelson család. Igazából nem tudom hányan vannak, nem számolgattam őket, és... amennyire infóim helyesek, csak egyet ismerek közülük, Esther-t, a "főboszit" - macskakörmöztem a levegőbe szemforgatva, és elhúzva a számat. Persze, hálás vagyok neki meg minden, tök jó élni, és örülök, na de ez így azért akkor is kemény kiszúrás... - Elvileg igen, őket tartják a legelső vámpíroknak a világon, és tőlük ered az összes többi, azaz mi is. Legalábbis a pletykák így tartják, hisz még soha nem állt neki senki ezután nyomozni, vagy ha mégis, nem hirdette ki, hogy talált-e már ősibbet mint az Elsők, és... valószínű Esther sem vizsgálta körbe a világot mielőtt megcsinálta a vámpírokat... Mert egyébként Ő csinálta őket. Ő boszorkány, nem az első gondolom a világon, de valószínűleg a legősibb most már... és így a legerősebb is. A szóbeszéd szerint egy nap gondolt egyet, és valami okból kifolyólag vámpírrá hókusz-pókuszolta az összes gyerekét. Ha kíváncsi lennél rá hogy is volt "nem pletykaszinten", igazából Esther-t megkérdezheted, Ő is a városban van, és... elvileg Ő az egyetlen a családban aki százas, vagyis nem nyír ki ha nem vagy neki szimpi - javasoltam, mert hát amit én el tudok róluk mondani,az csak ami évek alatt a fülembe jutott, és amit magam tapasztaltam egyszeri találkozásomkor Esther-től. Szóval ezek azért szegényes infók voltak.
- Akkor jobb ha vigyázol, mert ez a város egy vámpír-mágnes, és mostanában egyre több itt a "fura" értsd ez alatt hogy koros, figura. Meg a vadász. Na velük vigyázz a legjobban, mert ők gyilkosabbak mint egy öreg vámpír, ők ravaszabbak és cselesebbek, és a kor fejlődik szóval mindig kitalálnak valami újat. Könnyű megismerni őket, mert mindig karóval a "zsebükben járnak", vagyis ha találkoztok, tuti megpróbál kinyírni amint furcsaságot észlel rajtad, és megsejti hogy mi is vagy. - Oké, nem akartam ráijeszteni, de a vadászok nem tréfásak, és mindig vérre mennek, szóval biztos hogy nem jó ötlet alábecsülni egyet sem.
- Igen, lehet gyereked így is. Persze... az általános elmélet az, hogy nem lehet, legalábbis a többség nem foglalkozik a lehetőséggel, de... különben lehet. Nekem nincs, de... nem azért nincs mert vámpír vagyok, csak... nem passzolna egy kisgyerekhez sem az életmódom, sem... az, hogy még nincs lovagom. De lehetne akár nekem is. Mivel, amíg elegendő vér van a szervezetünkben, addig a tested emberien viselkedik... nagyjából. Persze ez nem azt jelenti hogy például náthás is lehetsz, de... gyereked az lehet. Ismerek vámpírt akinek van, bár Ő férfi, de mégis van neki, és az Ő családjában van olyan nő is úgy tudom, aki vámpír, és van gyermeke, mármint... kicsi, szóval bizonyosan vámpírként szülte. Amennyire tudom, persze ennek is vannak "szabályai", vagy feltételei, hogy úgy mondjam, például, vámpírnak vámpírtól nem tud gyermeke születni. Gondolom ez lehet az oka hogy nincs tele a világunk terhes vámpírnőkkel, mivel a legtöbben inkább fajtársakkal szoktunk összejönni, nem emberekkel, farkasokkal, vagy boszorkányokkal. Mert utóbbiaktól lehet, ha jól csiripelték a madarak - gondolkodtam, legtöbbször hallgatózni voltam míg szellem voltam, és akkor voltak néha jó kis infók, amiket nem ártott megjegyezni... gyerekekről asszem Damon-ék háza táján hallottam...
Lassan bólogattam, amikor Jenna mesélni kezdte, mit is érzett mikor ölt... igen, részben aggódtam, hogy ha ennyire tetszett neki, nem biztos hogy embermentes kosztra vágyik, de... persze, igazából minden vámpír így érzi először, amikor Ő a... hmm... "király", nevezzük így... mikor a tápláléklánc csúcsára kerülünk, és ott van még a varázs. De aztán ahogy elértünk a bűntudatig a magyarázatban... halovány kis mosolyra húzódtak ajkaim. Helyes... akkor megvan az embersége. Persze ezt már éreztem azalatt is hogy beszélgettünk, de ha a vérszomj mellé a bűntudat is párosul, és az emberi gondolatok, akkor főként így van. Akkor Ő egy nagyon jó vámpír lehet még.
Emellett meg megjegyeztem, hogy hoppá... Elena és Gilbert, Ő Damon Elenája... hát akkor innét volt ismerős Jenna neve! Elenáéktól! Emellett, nem kis meglepetés volt, mikor kérte hogy segítsek neki, de... kicsit el is nevettem magam a gondolatra. Atyám, de rég volt már...
- Tudod Jenna... - kezdtem kissé előrébb hajolva, és kezeimmel a térdeimre támaszkodtam. - A vámpírok általában nem dolgoznak. Inkább csak mulatnak. De vannak fura figurák, különcök, akik szeretnek tanulni, vagy dolgozni, meg ilyesmik. Nah, én is egy ilyen fura fazon vagyok - kuncogtam fel. - Nevezhetjük úgy, hogy... a vakságom, és még egy-két életemet akadályozó apróság előtt, még pár éve, amolyan... hmm... vámpírmentornak tekintettem magamat. Tanácsadónak, aki megpróbálta elmagyarázni azoknak akikkel összeakadt, hogy miért is jó szeretni, miért jó emberien élni, és nem megölni másokat. Ez egy kemény munka, és eddig csak egyszer volt hogy rendes, bentlakásos "kurzust" tartottam, de az eltartott vagy... pár évtizedig, sőt, egyszer-kétszer elölről is kellett kezdeni, mert az illető pasiból volt - nevettem fel kissé, oh, ha ezt Stefan hallaná, kapnék a fejemre, demitagadás, élvezném. - Szóval, ha... nem zavar hogy egy vaksi jómadár osztogat tanácsokat, én nagyon szívesen segítek neked, amiben csak jelenlegi helyzetemben tudok - mosolyogtam kedvesen. Oké, lehet könnyelműen vágok bele, de hát... na, meggebedek a tehetetlenségtől, és ezt meg szeretem csinálni. Régen is jó volt mikor egyesek elgondolkodtak azon amit mondtam, és próbálkoztak jobbak lenni, és... mikor Stefan-t eltérítettem a vérszomjtól, akkor is olyan büszke voltam, szóval... miért is ne? Jenna kedves, jóravalónak tűnik, és Elena rokona, tehát Damon iránti tiszteletemből is, bőven belefér, hogy segítsek neki.

- Jellegezetes illat. Tea, kávé, esetleg karkötők. Értem, azt hiszem, ezt feljegyzem a fejemben - bólogattam hevesen. Bár azt hiszem, ezt egyébként is tudtam... Azt hiszem, Elena meg Damon beszélt is erről, amikor Klaus megigézett engem, és azt is megemlítették, hogy így már felesleges lenne verbénát szednem... ÉS mintha Chelsea is erre figyelmeztetett volna. - A lányom azt hiszem, verbénát szed. Szerinted mit szólna, ha hazamennék, és elkezdeném szagolgatni, mint valami Tarzan-lány, hogy kiderítsem, mennyire érződik rajta? Szerintem jó móka lenne, főleg mert elmegyógyintézetbe nem utalhatna be - nevettem fel, magam elé képzelve a jelenetet. Azt hiszem, mindenképpen megérne egy misét, már csak azért is, mert ezzel tényleg gyakorolhatnám az érzékeimet... Aztán jöhetne valaki más is. Ki szedhet még verbénát ebben a városban az ismerőseim közül? Most, hogy így Lexi mondja, egészen biztos sokan... Mintha az átváltozásom előtt mindenki hülyének nézett volna ezzel kapcsolatban, és most már amúgy sem tehetik meg a dolgot. Őszintén remélem... - Különben nem szeretném kipróbálni a verbénát, az elmondottak alapján - borzongtam meg. Talán egyszer volt, hogy mozdulni sem tudtam, de az is inkább volt egy kisebb hullámvölgynek köszönhető, mintsem igazi bénultságnak. Mindenesetre nem szeretném kipróbálni, milyen, ha közben még üvöltöznöm is kell kínomban. Talán a szülésnél azért mégsem rosszabb... Bár, ki tudja.
- Ezek az Elsők csak nem Klausék? Egyedül őt ismerem, de ha többes számban emlegeted őket, minden bizonnyal többen vannak. ÉS ha jól sejtem, ők voltak a Föld legelső vámpírjai, és mi tőlük eredünk, blablabla... Na de ők honnan erednek? Biztosan nem így születtek, mert az elég érdekes lett volna... - tűnődtem el. Azt hiszem, ezt nem kérdeztem meg tőle, amikor néhány egyéb dologra kérdeztem rá. Például a mit érez az áldozata dolog, amit talán már el is felejtett. - Nem szeretnék túl sok nálam idősebbel összefutni, pedig... Ha azt nézzük, ebben a helyzetben szinte mindenki idősebb nálam. - Azt hiszem, a kelleténél egy kicsit jobban ömlöttek belőlem a szavak, de ez abszolút Lexi társaságának volt köszönhető. Na meg annak, hogy előszeretettel válaszolt a kérdéseimre. Ő azért mégiscsak jobb mentor lenne, mintha Klaust kérném meg rá, mert valljuk be... azért, mert levette rólam az igézést, még nem esne nehezére egy gyilkossá formálnia engem. Aztán megakadt a gondolatom egy elejtett, kósza félmondaton.
- Szóval, azt mondod, még vámpírként is lehet gyerekem? De hogyan? Hiszen... érted. Akkor minden vámpírnőnek gyereke lenne már, nem igaz? - kérdeztem rá. Hiszen neki sincs, legalábbis nem említette eddigi rövid ismertségünk alatt.Persze, ha arról volna szó, egyszer, ha tudok uralkodni magamon, akkor akarok majd egy kisbabát. Akit nem vesznek el tőlem... Akit én nevelek, akit én árasztok el a szeretetemmel, és akinek mindent megadhatok. És aki már a kezdetektől anyának szólít, nem pedig Jenna néninek, vagy valami másnak. Akinek tényleg én vagyok az anyukája, az egyetlen ember, akit kezdetektől fogva szeret.
Aztán áttértünk a vérre, és nem hagyta ki, hogy megemlítse, mi történt nem is olyan régen. Mondjuk... nem csodálom, hogy megemlegette, mert nem volt túl kellemes emlék, ami azt illeti. Sőt! Azt hiszem, ezt én is megbántam a sajgó hátammal, nem csak ő, a vérző nyakával...
- Hogy hogy éreztem magam? - kérdeztem vissza. Ezt még egyik ismerősöm sem kérdezte meg tőlem, mert ez nem az az átlagos "Hogy vagy? Süt a nap, de király!" kérdések közé tartozik. - Hát, istennőnek éreztem magam. Úgy éreztem, hogy enyém a világ, és senki, senki nem állhat utamba, és hatalmas vagyok, meg legyőzhetetlen. És egyszerűen csodás volt! ÉS kipróbáltam többször is, de aztán... volt egy pillanat, amikor belegondoltam. Azok, akiknek kiontottam az életét, valakiknek a valakijei voltak, mint én Elena Gilbert nagynénje, meg ilyenek. És akkor megjelent az a maró érzés a belsőmben, hogy én nem ilyen vagyok! Meg hogy nem szabad ilyenek lennem! Szóval... nem tudom, bunkóság ilyet kérnem alig egy órás ismertség után? Szóval, úgy láttam, neked nagyon megy ez a vámpírság, és örülnék, ha... segítenél. Később meg ígérem, hogy meghálálnám valamivel - ajánlottam fel.

- Hát... igen, ki lehet szúrni, ha odafigyelsz, mikor az illető közelébe kerülsz, akit meg akarsz igézni. Ha verbénát szed, annak általában a jellegzetes illatát is árasztja magából. Hogy milyen módon, az attól függ, hogyan használja. Vannak akik a családtagjukat úgy védik ezzel hogy az illető nem is tud róla, így például a teájába, kávéjába öntik, vagy a parfümjükbe keverik. Ezek által az illető lehelete, vagy a bőre illata számodra szúrósnak, erősnek hat majd, mert a verbéna bántja majd az érzékeidet. Ha valakinek esetleg a zsebében van némi, magából a növényből, vagy abból font ékszere van, esetleg nyakláncba rejtettek neki belőle, azokat még erősebben megérezheted, mert a puszta növény mindig erőteljesebb hatású mint annak folyékony kivonata - magyaráztam, ahogy közben egy hajtincsemet húztam ujjaim közé, azzal játszva, mintegy elterelésül, hogy legyen mégis mire figyelnem, és ne csak üljek ott, bambán meredve magam elé. Beszélgetés közben az elég gáz, meg én s akarom megszokni hogy csak ülök és nézek a semmibe, mert az túl árulkodó egy esetleges külső szemlélőnek. Nem akartam olyan kiszolgáltatott látványt kelteni, mint amilyen vagyok igaziból. - A mozdulatokat, a szemek kimeredését, vagy egyéb testi jeleket el lehet játszani, és itt sok a jó színész, így azok nem bizonyító erejűek, de a szaglásod bármikor megmentheti az életed. Főleg ha az illetőnek mondjuk a szervezetében van verbéna, és te inni készülsz belőle. A verbéna, mivel még nagyon fiatal vagy, elég durván hatna rád, kb. moccanni se bírnál a kíntól, és míg te a földön fetrengesz, bárki könnyűszerrel karót döfhet a szívedbe, így ezzel nagyon vigyázz - böktem szabad kezemmel figyelmeztetőleg a nyakam felé, szemléltetve a táplálkozási... "kényszerét" melyet még láthatóan nem tud irányítani úgy ahogy kellene, ha az életben maradásra hajt.
- Az igézés működik vámpírokkal szemben is, de... csak akkor, ha a megigéző az egy ősi vámpír, vagy egy Első. Ha például egy 600 és 1000 év közötti vámpírral futsz össze, na Ő minden nehézség nélkül meg tud téged igézni. Még engem is, nemhogy téged. És minket verbéna sem védhet meg tőlük, meg az a könnyebbség sincs meg, hogy ha meghalunk, minden előző igézés lehullik rólunk. Ha minket igéznek meg, az bizony addig tart, míg a vámpír aki tette velünk, fel nem oldja, vagy... míg Ő meg nem hal. Úgyhogy az őskövületeket is okosabb inkább kikerülni, veszélyes banda - persze, mondom ezt én, aki anno egy nálánál jóval idősebb nő"területén" vadászgattam pasira. Pff... de hát na, tanulni sosem késő, néha még nekem sem. Jennának pedig főleg, hisz alig "élt" még... és asszem kedvelem, szóval kár lenne érte. Inkább jobb ha mindenre felkészül.
- Akkor a gyűrűkérdés letudva - bólintottam lassan, raktározva hogy akkor a lánya is a közelben is van, tudja is mi az anyja, és Jenna tud a boszorkányokról. - De arra is vigyázz, mert fiatal lévén a napfény elég gyorsan megölne, gyorsabban mint például engem. Nekem pár pillanattal több időm lenne fedezékbe vonulni, mint neked, ha a gyűrűm valamiért elvesztené az erejét, vagy eltűnne a kezemről - simított végig egyik ujjam a másikon lévő gyűrűn. Ez is lutri, hát még akiknek mondjuk láncuk van. Még mindig tovább tartana például az ujjamról leszedni ezt, mint a nyakamból kitépni egy nyakláncot.
Elnevettem magam a tervezgetésén. Hmm... és kellemes emlékeket idéztem fel, hosszú utazásaimról. Szép emlékek... és néhol buja emlékek... Jó is volt. És jó lenne újra menni. Hisz a világ még oly nagy, és én még mindig csak egy szeletét láttam.
- Görögország mesés, a férfiak, a táj, a városok... minden olyan, mint valami mesekirályság... lenyűgöző... De azért a macsókkal is vigyázni kell, egyrészt, mert ott is sok lény megfordul, és másrészt... khm... mert a macsók kielégíthetetlenek, mi pedig hiába vagyunk vámpírok, még így is lehet "következménye" egy kellemes esténknek - utaltam lehetőleg árnyaltan rá, hogy a védekezés nem árt meg, ha nem akar egy amerikai-görög kis poronttyal visszatérni az utazásairól.
- Igen. És igen, tökösebbek talán, de abban csak ismételhetem magam, hogy a koros vámpírtársakkal vigyázz, mert egy idősebb férfi ugyebár bármelyik korból érkezhet, és vagy elcsavarja a fejed, vagy kitöri a nyakad, aztán nincs már idő azt mondani, hogy hoppá. Bár... valaki minél idősebb, annál biztosabb hogy nem akar csapatban nyomulni, szóval a végére igencsak beképzeltté válnak, ami bármelyik pasinak lehet a végítélete. Lehet hogy erősebbek az idősebbek, de néha nem az erő az ami számít, hanem az ész, meg az óvatosság. Például kifizetődő lehet nem rögtön kimutatni bárkinek, milyen erős, meg talpraesett is vagy valójában. A meglepetés ereje még ma is jó dolog - ,mosolyodtam el egy kis csalafinta gondolattal a fejemben, hogy de jó is volt, mikor még 1-200 éve kevesebb volt a verbénás alak, és könnyebb volt játszani, de... viszont utána igézés helyett a bájainkkal játszadozni még inkább élvezetes volt... Ma meg... a pia még mindig jó barát.
- Ha elszánod magad, akkor le tudod küzdeni. Sohasem késő. Még fiatal vagy, nem csoda hát ha a vér kitölti minden idegszálad, mikor megérzed a hívogatását, vagy mikor rácuppansz valaki nyakára - húztam el kicsit a szám, mert a célzással is vannak azért ott még problémák. Lásd, az én esetem. - De ha gyakorolsz, és minél többet iszol az elején azért még vértasakból is, akkor előbb-utóbb megtanulod megfelelőn kontrollálni magad, hogy ivás közben figyelj az illető szívének az ütemére is. Abból hallani fogod, mikor állsz ott, ami már túl sok lesz, és megtalálod a határt, ahol meg kell állnod, vagy megölöd. Hogyan érezted magad, miután úgy ittál először valakiből, hogy az illető belehalt? - kérdeztem kíváncsian. Érdekelt, mi lakozik benne, ott belül, mélyen. Az a lény, akit csak a vér érdekel, és örül ha megkapja, bármi is legyen az ára, vagy... az az ember, aki nem akar emberéletet kioltani azért hogy Ő maga jóllakjon. Persze akkor sem ítélem el ha emberevő, de hát... én az emberséget keresők táborába tartozom, szívesebben próbálkozom hát másokban is azt megtalálni, nem a gyilkost.

Figyelmesen hallgattam a hosszúra nyúlt meséjét. Érdekes volt... amióta csak tudok a vámpírok létezéséről, érdekelt az életformájuk. Mondjuk, ha jobban megnézzük, a régebbi korok annak előtte is, és szívesen olvastam természetfeletti történeteket. Most viszont, hogy én is belecsöppentem ennek a kellős közepébe, minden más lett. Bizonytalan vagyok abban, mi igaz, és mi nem a legendákból. Kik léteznek rajtunk kívül, és kik nem? Biztos voltam benne, hogy boszorkányok vannak, és talán még a vérfarkasokat is említette valaki. Na és a többiek? Ennek vagy utánajárok, vagy utánakérdezek most, de először inkább... Hát, nem más fajok érdekelnének, hanem a sajátom.
- És... valahogyan ki lehet szúrni, ha valaki be akar csapni? Tudod, apró mozdulatok, meg hasonlók. Nem szeretnék ismét bajba kerülni, legalábbis ebben a városban nem. És amúgy a vámpírokkal szemben nem működik? Vagy igen? Hallottam olyan vámpírokról, akiknek lehetséges... - tettem még hozzá, Klausra gondolva. Ő mondjuk Elena szerint is nagyon erős volt. Talán ez a titok? Egyszer majd én is olyan erős leszek? Á, azt nem hinném, ő valamiért különlegesebb.- Különben van gyűrűm. A lányom elintézte, hogy megcsinálja nekem egy boszi, ami egyébként rendes tőle, bár kicsit szokatlan is. Hozzászoktam, hogy magam intézem a dolgaimat - jegyeztem meg.
- Engem igazából Európa bűvölne el. Tetszettek a képek, és azt hiszem, hogy szinte az összes országát meglátogatnám, ami talán még sikerülne is, ha elég hosszúra nyújtom az életemet. Mindenhol egy kis idő... az volna ám szép!Példának okáért imádnám Görögországot... a változatosság kedvéért én szédíteném a görög macsókat az ágyamba - nevettem fel elképzelve, ahogy halomra csábítom őket, aztán talán egy kis plusz szórakozás is kijárhatna nekem a szexen kívül. Mondjuk egy kis vér... De az Akropolisz csábítana a legjobban. Milyen érdekes, bár manapság már eléggé romos, ez még minden ma létező lénynél is öregebb építmény, ami ki tudja, miket láthatott az évezredek során. Talán voltak olyan elvetemültek is, akik a tetején szerelmeskedtek. Azt mondjuk nem próbálnám ki, nem tudnám "megszentségteleníteni" a helyet.
- Szóval az elbűvölő, ifjú hölgy álca akkoriban nagyon bevált. Ezt érdemes lesz megjegyeznem, noha úgy hiszem, a mai világban a nők többsége sokkal tökösebb a férfiaknál - jelent meg egy cinikus mosoly a szám szélén, amit valószínűleg nem látott, de érzékelt a hanglejtésemből. - Az állatokat még nem próbáltam, a vértasakokat már igen. Nem tudom, nekem jobban bejött a nyakból dolog, de ugyanakkor nem szívesen ölnék még többet. Szóval érted... Van még egy kis problémám, de talán le tudom majd küzdeni. - Kihúztam magam. Annyi mindent vészeltem már át! Miért pont ez lenne a kivétel?

Gondoltam az ivási "etikettet" inkább nem vezetem fel neki, ez még kínos lehet számára, vagy nem is tudom. Úgy voltam vele, hogy biztos megkérdezi majd ha szeretne tudni róla valamit, hisz bár nem tudja, de egyszer-kétszer "megbirkóztam" már a hasonló kérdések kínossági vonalával, sőt, szerintem ez még talán kevésbé is lehet zavaró, akármit is kérdezne esetleg, végtére is mikor utoljára csináltam, Stefan-al csináltam, és Ő meg pasiból van, tehát nem volt leányálom ezt-azt megbeszélni vele. Nő a nővel azért lényegesen másabb.
- Igen, ösztönös. De menni fog az, nem nehéz. Lehet hogy eleinte még nem csak akarattal, hanem olyankor is csinálod majd, mint például ha csak beszélsz egy emberrel de közben nagyon erősen szeretnél valamit a tudomására hozni, vagy "beleszuggerálni", na, akkor az lesz az igézés - vállat vontam. -Igazából kb. ez is a definíciója a dolognak, hogy beleszuggerálód az akaratod az illetőbe. Csak vigyázz, mert itt a városban sokan verbénát szednek, ami által nem működik a dolog, viszont akik tudnak rólunk és tudatosan szedik a szert, könnyen átverhetnek és eljátszhatják hogy sikerült amit akartál. Tehát csak óvatosan - intettem óva, hiszen ez az a város, ahol az Ördög tényleg nem alszik. Sok a boszorkány, a vadász, és minden egyéb is. Jobb nekünk óvatosnak lenni, főleg neki, ami azt illeti, hiszen fiatal még.
- Nos, most majd lesz alkalmad, ha kicsit érsz még, és megtanulod a fortélyainkat, ott lesz előtted az egész széles nagyvilág. Nem lesz akadály, ha... - itt kicsit megakadtam, merthogy most este van, azaz sötét, de leesett, hogy nem is tudom, van-e gyűrűje vagy bármilyen más ékszere, ami megvédi... Persze úgy is lehet utazgatni, meg hát manapság már nem kunszt szerezni egyet, de azért az lényeges infó. - Most jut eszembe, meg sem kérdeztem, te tudsz járni a napon? Van valami ilyesmid? - nyújtottam fel a kezem, feléje mutatva (reményeim szerint) a gyűrűsujjam, melyen egy kicsi, kék kővel díszített gyűrű volt.
Gondoltam nem lapátolok bele a magánéletébe... bár ha jól vettem ki a virágnyelvet, voltak rossz tapasztalatai a pasik terén, és az egyikből gyereke születhetett, legalábbis a "következmény" általában ezt jelenti. Ebben a témában mondjuk kívülálló voltam, hiszen oké, a pik terén nekem se mindig volt mázlim, ellenben a gyermekáldás hosszú életem alatt még nem adatott meg, vagyis... nagy igazság szerint nem is kerestem ezt az áldást, elvégre szerettem a bulis kis életem, és nem akartam férjet, meg családot... vagyis... jó, néha igen, de amúgy nem. Jó nekem így. Jó kis élet, bulis, utazgatós. Ezt szeretem!
Azt hiszem a hangjában rejlő bánat elég volt ahhoz is, hogy úgy érezzem, jobb nem felemlegetnem hogy sajnálom a testvérét... Bár egy picit elhallgattam az információ hallatán, részben mert nem akartam belebeszélni a dologba, másrészt részvétből, és hát... úgy éreztem talán egy pillanat csend jót tehet neki az emlék gondolata után...
- Igen, ott születtem. Még emberként is, és aztán vámpírként is. Később a kíváncsiság hozott át ide, hogy ha már úgyis utazgatok, lássam milyen ez a hely. Aztán igazából vehetjük úgy hogy itt ragadtam, mert több időt töltöttem itt mint az őshazában... ez valahogy indig megunhatatlan volt, annyi minden történt - meséltem egy halvány mosollyal az arcomon, kísérve elmémben az emlékeimmel. Mikor először hozott ide a hajó... istenem, de hosszú volt az az út... de viszont nagyon megérte... az első pillantás melyet az új "hazára" vethettem a lenyugvó nap legutolsó sugaraitól kísérve a távolban... Nem is tudom, nevezzük úgy, mágikus pillanat volt. Elbűvölt az új hely és az új emberek, meg... minden.
- A régebbi időkben igazából is-is. Eleinte nehezebb, mert az elején még nem volt gyűrűm, így nappal nem járhattam, amit ki kellett magyaráznom hogy ne keltsek gyanút, vagy jó magyarázattal vagy igézéssel. De egyébként jó volt, mert akkoriban még nagyobb bizalommal viseltettek egymás felé az emberek. Ha kerültem a gyanút, akkor nagyon kedvesek voltak, segítőkészek... Bár igaz, ebben közrejátszott az is, hogy gyönyörű ifjú hölgynek tűntem aki egymaga van a nagyvilágban és szegényke egyedül nem boldogul - kuncogtam el magam. - Akkoriban ez bevett tudomány volt nálunk, magányos hölgyvámpíroknál. Hisz az urak még lovagiasak voltak, és a bájaink jó szolgálatot tettek hogy ne keltsünk gyanút sehol. Egy kedves mosoly, elejtett kendő, valami, elég volt, hogy segítségünkre legyenek - emlékeim közt felrémlett Stefan, és első találkozásunk... pont mint a mai Jennával, majdnem vacsi lettem. - És evés szempontjából sem volt épp egyszerű a magamfajtának, értem ezalatt azt, hogy én nem akartam megölni senkit a véréért, így igyekeztem "születésemtől" kezdve azt gyakorolni, hogyan igyak úgy, hogy ne haljon meg akiből iszok. Próbálkoztam állatokkal is, de az... nos nem volt épp az ínyemre. Meg az olyan mocskos feladat volt, ami régen nem volt szerencsés, mikor inkább illett ügyelni a tisztaságra, mert gyanús volt ha egy délutáni sétából nyakig sárosan megyek például haza a szállásomra. Ezért is örültem, mikor elterjedtek lettek ezek a tasakok, mert ezerszer kényelmesebb és tisztább megoldás - lengettem meg magam előtt az idő közben kiürült zacskómat, aztán előrébb hajolva kitapogattam az asztalt, és oda letettem.

Azt hiszem... szoknom kéne, hogy a látás hiánya nem egyelő automatikusan a figyelem hiányával. Legalábbis neki még így is feltűnt, hogy nem voltam valami gyengéd a vértasakokkal, szóval odadobott nekem egy papírzsepit, hogy töröljem le az arcomat. Rendes tőle... És talán jobb is, ha ezt használom, mert jobban megnézve még az orrom hegye is véres lett. Na mindegy, majd rájövök én ennek a technikájára is.
- Még nem igazán próbáltam az igézést. Bár azt hiszem, ez ösztönös dolog, szóval akkor is menne, ha éppen nem tanultam, ugye? - kérdeztem bizonytalanul. Nem akartam felsülni azzal, hogy olyan béna vámpír vagyok, hogy még igézni sem tudok, pedig ahogy kivettem mások szavaiból, ez egy nagyon jó dolog, sőt, néha még életmentő is. - Sőt, az Államokat sem igazán hagytam el. Jártam már egy-két helyen, de ott is inkább azért mert élni akartam kicsit az életemet. Persze ha azt nézzük, előtte is azt tettem. Már tinikoromban vonzottam a bajt, meg a seggfej pasikat, szóval meglett ennek a következménye - utaltam burkoltan arra, hogy van egy lányom, akit egyébként évekig nem láttam. - A nővéremnek persze beadta az élet, ő szerencsére megtalálta élete párját. Csak ne lett volna az a szörnyű baleset pár éve... - borzongtam meg. Az a nap katasztrófa volt. A szüleink már régen nem éltem, a lányomról isten tudja, hol volt, és egyedül ő állt már csak közel hozzám. Azt hiszem, akkor csak Elena és Jeremy miatt nem omlottam össze. - Különben, te Európában születtél? A régebbi időkben könnyebb, vagy nehezebb volt a rejtőzködés? - A két kérdés merőben eltért egymástól, de én mindkettő válaszára nagyon, nagyon kíváncsi voltam.

Hallottam miként suhan el a közelemből és sietett át a konyhába, ahol a hűtő nyílásából következtethettem, hogy megtalálta amit keresett. Kicsit tapogatóztam a kanapé karfája mentén, és leültem, biztos ami biztos hátradőlve, és megtapogatva kissé a nyakam, de az rendben volt, csak némi vér árulkodott még róla, hogy ott bizony seb volt, de magának a sebnek már nyoma sem volt. Ez legalább még mindig jól működik nálam, így bíztam benne, hogy menni is fog majd az is amit Damon mondott, és a látásom is meggyógyul egy kis idő múltán.
Jenna közeledő lépteire fejem a hang irányába fordult, s kicsit meglepődtem, de elmosolyodtam, ahogy az én ölemben végezte egy tasak.
- Köszi - mondtam hálásan, kezembe véve azt, s a zacskó száját kitapogatva, téptem le az azt lezáró szelepet, és kortyonként lassan bele-beleittam. Közben nem tudtam nem meghallani, hogy Jenna, a fiatalokra erősen jellemző vehemenciával tépi és habzsolja a vért, amit a felszálló illatok i alátámasztottak, ahogy a vér szaga szétáradt a szobában. Igen, fiatal még, a vér illata és íze enyhén bolondíthatja az érzékeit, ezért nem tanulta még ki a türelem művészetét.
- Tessék - húztam ki a zsebemből egy zsebkendőt, és a hangok irányába nyújtottam, gondolom ilyen intenzitású étkezés mellett biztos hogy az arca nem maradhatott tiszta, vagy minimum legalábbis a szája.
- Én imádtam utazni. Igazából körül-belül két évvel ez előttig azt is tettem egyfolytában. Bejártam sok-sok államot, országot, mindenféle egzotikus helyeket, és a világ nagyvárosai közül is sokat. Legtöbbször egyedül utazgattam, de volt hogy egy barátom is elkísért ide-oda, vagy épp én mentem oda ahol Ő volt, és együtt mókáztunk a városokban. A vámpírutazás könnyű ha már tudod magad kontrollálni, hiszen az igézéssel bármit megszerezhetsz, fuvart, szállást, enni és innivalót, vagy akármit. De persze ésszel kell csinálni, mert még mi is szemet szúrhatunk egy bekamerázott létesítményben például, szóval ajánlott nem randalírozni ilyen helyeken, mert nem szeretnénk egymást a híradóban viszontlátni - mosolyogtam mesélve amit tudtam.

Oké, végülis ő ajánlotta fel, hogy szolgáljam ki magamat, tehát ehhez is tartottam magamat, miután befejezte a mondanivalóját. Olyan gyorsan iszkoltam ki a konyhába, és olyan gyorsan találtam meg az említett kincsesbányát, hogy talán még két percre sem volt szükségem. Hoztam magamnak vagy két zacskót, de gondoltam neki is, mert hát... eddigi tapasztalataim alapján a vér szaga igencsak csábító lehet. Persze lehet, hogy ő már jobban bírja a dolgot... Mindenesetre odadobtam az ő ölébe is egy csomagot, majd mint egy állat (nem túlzok) rávetettem magam. Vér... azt hiszem, ebből soha nem lesz elég. Finom, vörös, éltető folyadék... Nem is értem, hogy miért undorodtam tőle, amikor még ember voltam. Mindenesetre a két zacskó nem tartott túl sokáig, és bánatosan néztem a velem szemben lévő tükörben vértől mocskos arcomat. A kultúrált vámpírkajálást még tanulnom kell.
- Válaszolva a kérdésedre - kezdtem bele, mert nem volt kedvem letörölgetni a számat. Majd lenyalom, de előbb még megvárom, hogy elkezdje a történetét. Egyébként sem látja, hogy hogy nézek ki, szóval tökmindegy. - Igen, nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen utazgatni. És hogy tetszettek-e azok a helyek, ahol már jártál - ültem le az egyik fotelbe.

(A birtok és az udvar)

Ahogy az ajtóig már eljutottunk, onnét már a falat tapogatva tenyeremmel szépen megtaláltam a nappalit... legalábbis erős sansz volt, hogy oda lyukadtam ki, nyomomban Jennával. Ami biztos is lett, mikor előre lépkedve megtaláltam a kanapét, és azt tapogatva álltam meg ott mellette.
- Azt hiszem gyorsabban kapsz inni, ha inkább küldelek, szóval a hűtőben, a konyhában találsz vértasakokat... ott... - mutattam abba az irányba, ahol kis hallgatózás után hallottam a hűtő ismerős, tompa zúgását. - Vegyél nyugodtan amennyit kívánsz, én pedig megvárlak téged itt - paskoltam meg a kanapé karfáját. - Utána ha érdekel, mesélek miért jó utazgatni. Azok közül amiket te mondtál, én többet is láttam. Némelyikhez jó kis sztorijaim is vannak - nevettem el magam, Stefan-al közös régi túrázásaink emlékére. Imádtam Vele bulizni, és mindig jó kis helyeket is jártunk be, olyanokat, melyekről kislányként anno sok-sok éve nem is álmodtam még. Szép idők... és talán egy nap újra tudok majd utazgatni. Néha úúúúgy viszket érte a talpam, pedig szinte alig támadtam még fel...

Kissé elkalandoztak a gondolatai, és csendben vártam, hogy visszatérjen a jelenbe. Nem akartam zavarni. Ki tudja, hol és merre járt? Biztos valahol ott, ahol boldogabb lehetett, mint amilyen itt és most.
- Helyes! - mondtam biztatóan, és a kezét fogva felálltam. - Igen, ez a nappali. A kandallón ülünk. Ha elindulsz jobbra... ott a fal - mondtam. - Kb három lépés - tettem hozzá, és odaoldalaztunk, majd engedtem, hogy a fél kezét a falra tegye. - Ez a selyemtapéta még majd' kétszáz év elteltével sem kopott meg. Most sem fog, szóval smirglizd nyugodtan - vigyorogtam egyet. - És akkor egyenesen indulj el. Az első jobb fordulónál ott a konyha.

(konyha)