- Pedig az vagyok. Jó ember vagy Damon, és ezért hálás vagyok - feleltem, s jólesőn sóhajtottam fel, mikor megéreztem a pattogó tűz, s utána a fellobbanó lángok melegét. Kinyújtottam a kezem, a meleg felé, és forgattam kicsit a csuklóm, ahogy kezem melengettem. Csak akkor engedtem vissza az ölembe, mikor Damon mellém ült, és lassan fordultam kissé az irányába, hogy esztétikusabb legyen a beszélgetés.
Bólintottam, miként a "hangulat" kedvéért lehunytam kicsit a szemeimet. Emlékeztem mikor legutóbb besuhantam, és letepertem Stefan-t, meglepve Őt. És emlékeztem mikor feltáncikáltam az emeletre a lépcsőkön... Na azt most biztos nem ismétlem meg...
- Emlékszem - bólintottam, mert aztán rájöttem, Damon nem gondolatolvasó. Igyekeztem a szavait elraktározni. Emlékezni a dolgokra, bútorokra, ajtókra, ablakokra, ilyenek. Emlékezni, arra mik voltak a falon, ahogy mondta, nappali, konyha, háló...
- Ez azt hiszem menni fog - bólogattam, a falra és a tájékozódásra gondolván. - És a tűz is. Az könnyű, érzem a melegét, szóval elvileg nem nyúlkálok bele - kuncogtam. Igen, a tűz a legkönnyebb, csak odáig szabad nyúlni, amíg nem fáj. És ha hallom ropogni a fát, akkor jó helyre tettem. Ez könnyű(nek tűnik).
- Igen, tegyünk, próbáljuk ki - bólintottam, és felemeltem a kezem, ami pont megtalálta Damon-ét, amit meg is fogtam, és segítségével felkeltem. - Akkor ez most a nappali. Tájékozódjunk... mondjuk a konyhába? - kérdeztem, fordítva a fejem, arra, amerre Ő fogta a kezemet.

- Nehogy már még te légy hálás nekem.... - dünnyögtem halkan, némi szégyenkezéssel, majd jókora tüzet raktam a kandallóban.
- Jól van Lexi - ültem le aztán mellé. - Képzeld magad elé a birtokot, amikor itt jártál. Megvan? - kérdeztem. - Semmi nem változott azóta. Még egy zsámoly sem lett arrébb téve. Szóval... megtalálsz mindent. Egyébként... van egy ötletem a tájékozódáshoz - villanyozódtam fel aztán. - A nappaliban vagyunk. A falon tapéta van. Ha úgy haladsz, hogy közben fogod fél kézzel a falat, az segít. Megmutatja, hol van sarok, hol van forduló. És amint megérzed a csempézett felületet, tudod, hogy a konyhába értél. És ha fa burkolatot, akkor már tudod, hogy az a szobád. Fát teszek a kandalló mellé, azzal is fogsz boldogulni szerintem. Bár gyanítom, ez a tűz nem ég le holnapig. Tegyünk egy próbát a fallal? - nyújtottam neki a kezem.

Hamar odaértünk a birtokra, és amint Damon segített kiszállni az autóból, aztán pedig bejutni a házba, valahogy... rögtön megcsapott az az ismerős légkör... az a régies, kicsit poros, kicsit most állott is, de mégis otthonosan meleg, régies hatás... Megnyugtató volt.
- Emlékszem rá - mosolyodtam el, ahogy óvatosan léptem a lépcsőnél, amit Damon is mondott. Figyeltem, és hallgattam hogyan suhan körbe hogy összekapkodja az említett lepleket, bár lakályos/nem lakályos, én úgysem láttam őket. Bár igaz ami igaz, esztétikusabb ha nincsenek ott.
- Köszi - néztem arrafele hálásan, ahol éreztem a jelenlétét, mikor segített helyetfoglalni.
- Igen, oké - bólogattam, és kezem az ismerős anyagra siklott, a kanapé anyagára, és elmosolyodtam újfent. Nagyon furcsa, de mintha csak hazajöttem volna. Itt olyan jó kis biztonságos érzés volt. Nem bánthat senki, nem jön autó, és elvileg megtalálom a bútorokat. Ez tetszett.
- Hadd mondjam el újra, hogy én tényleg... igazán hálás vagyok érte, hogy ennyit segítesz nekem. Ha lesz rá mód, hogy megháláljam, kérlek ne habozz szólni - mondtam, miközben hallgattam a szöszmötölt, és tettem fejben néhány kísérletet, azonosítani a zajokat, amiket hallok, padlódeszka nyekergése, ahogy lép, az ablakon zörgölődő faág, meg ilyenek... Próbáltam átérezni a ház jelenlétét... odafigyelni...

(hotel, Sarah szobája)

Kisegítettem Lexit a kocsiból, majd kinyitottam az ajtót, és bevezettem, megállva vele a elején.
- Vigyázz, itt van egy apró lépcső lefelé - mondtam, és körülnéztem. - Hát, jelenleg nem túl lakályos, mert minden le van takarva, de ezeket gyorsan összeszedem - kapkodtam le mindenhonnan a nagy lepleket, majd a kanapéra ültettem.
- Gyújtok tüzet a kandallóban, hagy melegedjen át minden, aztán megbeszéljük a többit, rendben?

- Mrs. Salvatore... vissza a mi megszokott kis életünkbe - ültem be Elena mellé, miután bezártam magam után a birtok ajtaját, és gázt adtam. Az ablakon át még láttam, ahogy benn sürgölődni kezdenek, aztán lassan kihajtottam a főút felé.

(Damon és Elena háza)

Megittuk még a pohár bort, majd amíg Damon lerendezte a személyzettel az anyagiakat, én elfordultam és a képeket figyeltem. Valahogy soha nem szerettem belefolyni ezekbe az ügyekbe. Jó nekem így... tudatlanul, hogy vajon mennyibe is kerül az ilyesmi. Nem mintha Damon nem tudná megengedni magának.
- Ezt most támogatom. Talán a hintó már rossz hatással lenne a gyomromra, ha megint azzal kellene utaznom - mosolyogtam, és Damon kocsijához léptem. NEm vártam el, hogy kinyissa nekem, csak beültem és bekötöttem az övemet.

- Akkor hát Mrs. Salvatore - öntöttem két újabb pohár bort - kettőnkre. A megváltozott múltra... a közös, gyönyörű jövőre. A gyerekekre... a szerelemre, és a karácsonyra - koccintottam poharam kacsintva az övéhez. - Nagyon szeretlek Elena - hajoltam oda egy csókra, és csak akkor néztem fel, mikor a személyzet visszajött.
- Nagyon köszönjük a segítségüket - léptem oda hozzájuk, és a kialkudott bérük kétszeresét adtam át nekik. - Boldog karácsonyt kívánunk mindannyiuknak - ráztam kezet velük. - Kérem, holnap reggel hozzák vissza a birtok kulcsait a házba - mondtam a vezetőjüknek, majd Elena felé fordultam.
- Vissza kell térnünk a jelenbe. A hintó itt marad... kocsival megyünk.

Fogalmam se volt, milyen furcsa érzés volt bennem mindig, mikor Katherine-t emlegette. Mert valahol a fejem mélyén ott volt, hogy ha nincs Katherine, Damon sosem figyel fel rám... ahogy Stefan sem.
- De, egy pohár bor nagyon jól esne. És utána... ha másra nem is, de lefektetni a gyerekeket hazaérünk - mosolyogtam, és még egyszer végigsimítottam a nyakamban lévő medálon.

- Pontosan ezt a nőt akarom ma este elfelejteni... mindörökre - mondtam, és boldogan néztem Elenára. - Boldog vagyok, ha tetszett mindez. Igyekeztem, ahogy lehetett - öleltem Elenát. - Mit szólsz búcsúzóul egy pohár borhoz? Aztán azt hiszem, indulnunk kell. Az embereknek lesz még itt munkája, és a felvigyázó is nyilván utazni akar a családjához karácsonyozni.

- Ha én nem is, de... egy ugyanilyen arcú nő élt akkor - mosolyodtam el keserűen, és a nyakkendőjét kezdtem figyelni, ami igencsak furcsán volt megkötve, ilyet még nem is láttam a modern időkben.
- Rendben, holnap este. Szavadon foglak fogni... - kuncogtam, majd nyeltem egyet. - Hm... nem, nem volt semmi baj a hintóval. Talán rosszul lettem volna, ha bizonyos okok miatt hajlamosabb lennék a rossziullétekre, de ilyesmi nem fenyeget - adtam egy puszit az állára. - Nagyon tetszett ez a délután. A vacsora, a zene, ez a ruha... minden.

Levettem, és a kanapé háttámlájára tettem a zakómat, aztán kissé beletúrtam a hajamba, hogy visszakapja modern formáját.
- Te viszont gyönyörűen festesz ebben a ruhában. Ha éltél volna akkor, amikor én, a szalonok ünnepelt szépsége lehettél volna - bókoltam, és élveztem a csókokat. - Úgy hiszem, amire most nincs időnk, azt holnap este, ajándékosztás után bepótolhatjuk - kacsintottam. - Nos, javíts ki ha tévedek, de ezek szerint nem bántad meg, hogy eljöttél ma a birtokra. Remélem a hintó nem rázott össze teljesen.

Miután kettesben maradtunk, a zene is abbamaradt, én pedig nagyot nyelve bújtam oda Damonhoz, hogy felnevessek.
- Akkor vesd le a zakót - húztam le róla, és végignéztem a továbbra is elegáns öltözetén. - Nagyon furcsák ezek a ruhák... de mégis nagyon vonzóak - bújtam oda hozzá újra, és kislányosan bólintottam egyet.
- Nemcsak egyet, rögtön kettőt - kezdtem el finoman csókolni őt. - Ha nem tíz percünk lenne, adnék mást is, de... azt majd legközelebb egy ilyen alkalomkor - simogattam a hátát.

Rámosolyogtam Elenára, aztán a személyzet felé fordultam, és megkértem őket, hagyjanak minket kettesben néhány percre, ők pedig bólintva kivonultak.
- Nos, ez viszont azt is jelenti, hogy zene nélkül maradunk - nevettem Elenára. - De remélem ez nem probléma - túrtam a hajamba. - Furán érzem magam ezekben a régi ruhákban. Idejét sem tudom, mikor öltöztem így utoljára. Ez a ruha volt rajtam, mikor... mikor átváltoztam - tettem hozzá.
- Nos, ha már így kettesben vagyunk... kapok egy csókot? - kérdeztem Elenát.

- Nem is végleges elküldésre gondoltam... - ráztam a fejemet, miközben még midnig nem engedtem el a nyakát. - Csak szeretném, ha... mindenhogyan visszatérhetnénk a múltba. És hogy... kicsit teljesen kettesben legyünk, hogy Katherine helyét, emlékét... mindenhonnan száműzzem. Ha nem is véglegesen, de... abból az időszakból, mikor bántott téged azzal, hogy szeretett... - suttogtam a fülébe. - Csak kettesben akarok lenni veled...

- Elküldeni - követtem Elena pillantását egy másodpercig csodálkozva. - Nincsenek megigézve, ha erre gondolsz - mosolyogtam. - És nem is küldöm őket messzire, mert rájuk vár a feladat, hogy ma még rendet tegyenek a birtokon - mondtam. - De ha gondolod, a szomszéd szobába átküldhetem őket egy kis ideig - simogattam Elena hátát.

- Nekem így is teljesen át tudod adni... és nagyon régen éreztem már ilyen jól magamat... úgy értem, régen volt ilyen romantikus hangulat kettőnk között, ahol tényleg minden a szerelemről szólt, az emlékekről... és változásról... - motyogtam mosolyogva, és újra megcsókoltam, de aztán félrenéztem a körülöttünk lévő többi emberkére.
- Mondd... te el tudod őket küldeni? - kérdeztem suttogva.

- Bárcsak megmutathatnám neked ezt a kort igazából is - sóhajtottam. - De csak azt tudom átadni, ami az én emlékeimben él - kezdtem el újra lépegetni Elenával a zene ütemére lassan. - De azok az emlékek... néhány kivételtől eltekintve - boldog emlékek. De veled... még boldogabb vagyok - sóhajtottam lágyan. - Senki és semmi nem lennék nélküled, és a gyerekek nélkül - folytattam. - És ha tetszik ez neked... legközelebb is teremtek rá alkalmat, hogy visszavigyelek az én időmbe. Meglátod, milyen szép is tud lenni. Vannak ötleteim, hogyan valósítsam meg - mosolyogtam Elenára.

Az ujjaim végigsiklottak a medálon, és még mindig mosolyogtam magamban, hát még mikor szembefordultam Damonnel...
- Köszönöm... - viszonoztam gyengéden a csókját, úgy hogy azt hittem, nem is térek magamhoz egy jó ideig, de az óra kongása gondoskodott mindenről.
- Nem, én még nem akarok menni... - karoltam újra a nyakába, mikor táncra hívott, és szorosan odabújtam hozzá. - Annyira élvezem most ez... ezt a kort, ezt a hangulatot... ezt az egészet, amit most adni tudsz... - suttogtam.

- Örülök, ha tetszik - mosolyogtam, előhúzva a láncot a dobozból, és míg Elena hátat fordított nekem, a nyakára csatoltam az ékszert.
- Nagyon jól mutat - mondtam elismerően, mikor újra szembe fordult velem. - Anyám boldog lenne, és büszke. Biztos vagyok benne, hogy ő is úgy tartaná jónak, hogy ez a tiéd legyen. Holnap este, a fa alatt akartam átadni, de... aztán úgy gondoltam, a ma este jobban illik hozzá - hajoltam aztán oda, és nem törődve a körülöttünk állókkal, megcsókoltam Elenát, majd összerezzentem, mikor a falon lévő ódon óra ütött egyet.
- Nincs már sok időnk. Megígértük a felvigyázónak, hogy estére hazaérünk - mondtam kissé szomorúan. - De egy utolsó táncot még kérhetek? - szorítottam magamhoz Elenát újra.

[You must be registered and logged in to see this link.]

- Értek én szó nélkül is... mindent - simogattam továbbra is, akárcsak ő az én arcomat, és már azon gondolkodtam, hogy megcsókolom, mikor is elővett egy dobozt, és amikor átvettem, már könnyes lett a szemem azoktól a szavaktól, amiket mondott nekem.
- Ne is mondj többet... elsírom magamat - szipogtam egy keveset, majd kinyitottam a dobozt, de ekkor már szavak nélkül is bekönnyesedtem... - Ez... ez olyan szép... - motyogtam teljesen elbűvölve, és felpislogtam a szemeibe. - Felcsatolod nekem?

Felemeltem a fejem, hogy Elena szemébe nézzek. Megértette hát... megértette, mit akartam ezzel az estével.
- Köszönöm - suttogtam. - Olyan szegény az emberi nyelv... mert nem tudja elmondani, amit érzek. Csak kimutatni a maga aprócska eszközeivel, jeleivel... és láttatni a szemekben azt, amihez a szó kevés - simogattam Elena arcát, egy másodpercre sem engedve el a tekintetét, és a zenekar új dalba kezdett, a tekintetem pedig az ablakra tévedt. A kellemes meghitt melegben a kinti hóesés látványa olyan volt, mint valami békés, boldog varázs.

[You must be registered and logged in to see this link.]

A zsebembe nyúltam, és elővettem az ajándékot, ami apró dobozba volt csomagolva.
- Ez azért különleges, mert anyám egy régi ékszere is bele van öntve - magyaráztam. - Soha nem találtam még olyat, aki méltó lett volna rá, hogy anyám ékszerét viselje... vagy valamit, ami abból készült. Soha nem találtam ilyen nőt... mostanáig - adtam át neki a kis dobozt.

- Boldog karácsonyt, Elena - suttogtam. - Nagyon szeretlek.

[You must be registered and logged in to see this image.]

- Nagyon jól tudod, hogy... bármiben segítek neked - cirógattam meg az arcát nagyon gyengéden, majd ahogy felhúzott, nekem sem volt ellenvetésem, mentem vele, és ebben a pillanatban senki nem tudta volna belőlem kiírni a jókedvemet.
- Csodálatos lesz ez az este... megígérem neked... - karoltam át a nyakát. Régen nyilván nem így táncoltak, de... most nem zavartattam magamat. Én így... így élveztem. - És bebizonyítom, hogy... sokkal jobban szeretlek, mint... mint Ő szeretett... - suttogtam.

- Nem csak megosztom az emlékeket, Elena... - mondtam csendesen. - Hanem szelektálok köztük. Van, amit kidobok... hogy átírjam őket. Más emlékekké formáljam. Olyan emlékekké, amiket bármikor szívesen visszanézhetek - sóhajtottam, majd elmosolyogtam magam. - Ha tetszik az este... mit szólna egy tánchoz? - emelkedtem fel, gyengéden magammal húzva Elenát is, és a nappali közepén átöleltem őt, miközben a zenekar - már némileg modernebb húrokat pengetve - játszani kezdett.

[You must be registered and logged in to see this link.]

- Adjon nekem új, gyönyörű emlékeket, Miss Gilbert - súgtam halkan Elena nyakába.

Egy pillanatra sem hervadt le a mosoly az arcomról, ahogy a családjáról beszélt. Az anyukájáról... akiről Delena is kapta a nevét. Furcsa, hogy... soha nem ismerhetem meg őket. Mert már majdnem kétszáz éve halottak... ez nagyon furcsa.
- Egyszer mindent el kell felejteni, Mr Salvatore... és tiszta lappal kezdeni. Más szemmel tekinteni vissza a múltra... - húztam a kezét az arcomhoz, hogy érezzem az ő melegségét. - Örülök, hogy... megosztod velem az emlékeidet - motyogtam.

- A családommal - melegedett meg a mosolyom, ahogy magam elé idéztem őket... akik már olyan régen nem lehettek velem.
- Meg kellene ismernie őket is - mondtam halkan. - Az édesanyám, Christianna... csodálatos asszony, és anya. Jobbat azt hiszem, nem is kívánhatnék az élettől - révedtem el a múltban. - Az apám, Giuseppe Salvatore... kemény kezű, de igazságos ember. Okos, erős, bölcs apa... de hát ezt a gyermekek csak akkor látják már, mikor ők maguk válnak apává. És az öcsém, Stefan... őt is biztosan megismeri majd. Még csak 17 éves, mégis felnőtt férfi már. Szeretem őt, és magunk közt szólva... büszke vagyok, hogy a bátyja lehetek - mosolyogtam. - Az életünk csodálatos itt. Persze, a polgárháború szele ide is elért... de van birtokunk, vagyonunk, és szerető családunk. Mi más hiányozhatna még? Talán csak.. egy női szív, aminek a sajátunkat adhatjuk - szorítottam meg Elena kezét kedvesen.
- 1864-ben egy nő ugyanígy lépett be a birtokunkra - folytattam aztán. - Ha most Önre nézek, ugyanazt a képet látom... és mégsem ugyanazt. Annak a nőnek egy valamit köszönhetek. Hogy élek... hogy megismerhessem a bolond megszállottság helyett az igaz szerelmet. És remélem, hogy ez az este segít ebben. Hogy majd egyszer, a halálos ágyamon, ami biztos vagyok benne, hogy nekem is eljön majd, ha a múltam erre a pillanatára visszatekintek, ne Katherine Pierce-t, hanem Elena Gilbertet lássam magam előtt. Már akkor is... ott, a régi életemben is. A nőt, akit mindennél jobban szeretek - csókoltam meg Elena kezét.