Nem zárhattam ki a saját szobájából, az nagy bunkóság lett volna, és amúgy is, hallanom kellett a történetet. Álltam vele szemben, és hallgattam, ahogy belekezd, és már éreztem, hogy ez bizony hosszúra fog nyúlni. Leültem mellé az ágyra, és az ölembe ejtettem a kezem, miközben hallgattam. haragudtam rá, nagyon, jobban mint eddig bárkire. mert hazudott, mert titkolózott, és mert azt hitte emiatt majd nem fogom szeretni.
a meséje végén már teljesen felé fordulva, törökülésben ültem az ágyon, úgy néztem rá. Megköszörültem a torkom, és halványan elmosolyodtam.
- El ne felejtsem megköszönni Lexinek, hogy melletted van. - Suttogtam, majd megfogtam a kezét, és komolyan pillantottam a szemébe.
- Figyelj Stefan, de tényleg figyelj, mert csak egyszer fogom elmondani. A barátom vagy, az egyik legfontosabb, nem a múltban, hanem itt, a jelenben. Nem attól a Stefantól kértem segítséget, nem abban a Stefanban bízok jobban, mint saját magamban, hanem ebben itt! - Böktem meg a mellkasát, majd folytattam. - Nem örülök, hogy titkolóztál, és nem mondtad el, de megértem. Ennek ellenére ugyanúgy nézek rád mint eddig, nem félek tőled jobban, és ugyanúgy meg kupán váglak, ha butaságot csinálsz. Mert fontosabb annál a barátságunk, hogy eldobjam, mert pár évtizede történt valami. - Fejeztem végül be mosolyogva, és oldalra billentett fejjel figyeltem. Csak remélni tudtam, hogy nem titkol előlem semmi mást.

Megkönnyebbültem, mikor hallottam hogy közeledik az ajtó felé. Talán hajlandó lesz meghallgatni. Bár ez sem biztosíték arra. Lehet, hogy csak nekem akarja vágni az ajtót. Vagy minden mást a fejemhez vágni. Végül is. Érhető, hiszen nem mondtam el neki, hogy ki voltam. Ennek is köze van ahhoz, aki ma vagyok, de valahogy úgy éreztem jobb ha ezt eltitkolom előle. Nem vagyok benne biztos, hogy megmaradt volna a barátságunk és nekem ez a legfontosabb. Féltettem annyira, hogy inkább eltitkoltam előle, hogy ki voltam mintsem elveszítsem.
– Teljesen megértem a reakciódat és azért jöttem, hogy mindent elmagyarázzak. – Foglaltam helyet az ágyamon pont ott, ahova irányított. Nem is tudom hogyan kezdjem meg, hogy mennyire menjek bele a részletekbe, de talán erre, majd rájövök miután belekezdtem. Csak először el kell kezdeni, ami mindig nehéz.
– Szóval nem mindig voltam olyan, amilyen most vagyok. Vámpírrá is egy baleset folytán váltam.. El akartam búcsúzni az apámtól, de Ő megrémült, mikor meglátott, hiszen Ő maga volt aki megölt előtte. Aztán hadonászni kezdett egy fadarabbal ami végül a saját testében kötött ki én pedig nem bírtam ellenállni a kísértésnek és innom kellett belőle. Ez az egész megváltoztatott. A testvérem nem akart vámpírrá változni én mégis úgymond kényszerítettem rá. Ezután pedig úgy bántam az emberekkel, mintha tényleg csak azért lennének, hogy ne haljak éhen. Járkáló vértasakok. Semmi több. Sőt.. Volt, hogy elég beteges játékot űztem velük. Rávettem egy házaspárt, hogy a férj megigya a feleségének a vérét és még sorolhatnám. Erre egyáltalán nem vagyok büszke és jobbnak is láttam, ha nem tudsz róla. Gondolom azt is tudni akarod, hogyan változtam meg vagy miért. Lexi segített rajtam, akinek az előbb bemutattalak. Ő volt, az aki megtanított kontrollálni a vérszomjam. Nélküle talán még mindig ugyan az a szörnyeteg lennék, aki voltam. Igaz nem olyan régen ismét sikerült letérnem a helyes útról, de újból visszamásztam és most próbálok a helyes irányba haladni. Nehéz.. De próbálkozom. – Fejeztem be a kis mesémet, majd kíváncsian vártam a reakcióját.

Csak álltam, ráztam a fejem, és el sem jutott a tudatomig, hogy egyáltalán beszélnek hozzám. Vagy inkább csak nem akartam, hogy eljusson, pedig minden szót hallottam… miért velem történik mindez, miért mindig én tudom meg utoljára a dolgokat? Leroskadtam az ágyra, és a tenyerembe temettem az arcom. Mégis mit mondhattam volna? Hogy segíthettem volna, nem is ismerem, hogy bízzak benne, mikor ő is vámpír? Még ha Stefan bízik is benne, ő olyan jó, nem ismeri fel egyből a rosszat.
Nem tudom meddig ülhettem ott… nem is érdekelt, sírni akartam, de nem tudom miért. Hiszen nem tudtam, mi is történt, hogy pontosan miről volt, csak szenvedtem anélkül, hogy meghallgattam volna Stefant, és elítéltem, annak ellenére, hogy senkiben nem bíztam annyira, mint benne.
Amint meghallottam a hangját az ajtó mögül, felpattantam, és az ajtóhoz szaladva rögtön kinyitottam azt. Szomorúan, kicsit talán kétségbeesve néztem fel rá.
- Ne haragudj, hogy olyan éretlenül viselkedtem. De magyarázatot várok, amit köteles vagy most megadni! – Ragadtam meg a kezét, elhúztam az ágyig, leültettem rá, és szembe álltam vele. A mellkasom előtt összefontam a kezem, jelezve, hogy készen állok a hallgatásra, és reménykedtem a legjobbakban. Mást nem tehettem.

(Nappali)

Lassú léptekkel indultam meg az emeltre, hiszen valahogy nem akartam felérni. Nem akartam szembesülni azzal, ami most fog következni. Vagy neki áll hozzám vagdosni dolgokat vagy egyáltalán szóba sem áll velem. Vagy, ami a legrosszabb el kell mesélnem neki a múltamat, aminek azt hiszem ugyanez lenne a vége. Szóval semmiképpen nem fogok ebből jól kijönni. Ez az én formám. Miért is lenne másképpen?
Mikor az ajtómhoz értem nem léptem be csak úgy.. Nem kell nekem előtte megerősítés, hogy egyáltalán hajlandó velem beszélni vagy megpróbálkozzak-e azzal, hogy bemegyek. Azért egy boszorkánnyal nem szívesen húzok újat főleg nem egy ilyen lobbanékonnyal.
- Layla, bejöhetek? - Kérdeztem miután kopogtattam az ajtón. Csak nem gyűlöl annyira, hogy ne engedjen be.. Azért az egy kicsit már túlzás lenne. Főleg mivel az én szobámban tartózkodik.

Layla nem szólalt meg, ami miatt egyre idegesebb lettem ahogy teltek a percek. De mindegy is.. Most először Lexivel kell foglalkoznom. Aztán ráérek vele megbeszélni a dolgokat.. Addig is megnyugszik, amíg nem vele foglalkozom. Vagy éppenséggel végig gondolja a hallottakat és fogja magát aztán olyan messzire megy, hogy többé soha nem találom meg. Nem hibáztathatom érte, hiszen azért mégis.. Én voltam az, aki ezt elcseszte. Nem mondtam el neki a múltam egy igen meghatározó részletét. Méghozzá azt, hogy mi voltam.
– Ezt sajnálattal hallom, de azért szerintem legalább a gyűrűdért tehetünk, majd valamit. – Bele sem merek gondolni, hogy milyen érzés lehet vaknak lenni. Már attól rosszul vagyok, ha pár percre  be kell hunynom a szemem és úgy közlekednem. Vámpír vagyok és az érzékeim eléggé kifinomultabb, de egyik sem tudja megadni azt, amire a szem képes. Hiszen látni talán az egyik legjobb dolog az életben. Remélem azért, majd találunk valami megoldást a látására is, mert nem akarom, hogy a legjobb barátom - akinek köszönettel tartozom, hogy egykor „megmentett” és nem hagyta, hogy az a szörnyeteg legyek, aki voltam és aki ma is lennék, ha ő nem lenne – vak legyen.
– A bálok manapság jobb kihagyni. Én mindig megszívom az ilyesmin. A múltkori után a gyűrűm krepált be.. Már nem is emlékszem mi volt a témája.. Csak arra, hogy akkor eléggé nagy összetűzésbe keveredtem a Lockwood gyerekkel. – Azért remélem Caroline-nak már megjött az esze és ott hagyta a francba. Mindig talál valami fontosabbat, mint ő.. De nem szólhatok bele az életükbe egyszerűen csak egy baráti tanács lenne tőlem ez az egész.. Bár egyikükkel sem találkoztam az utóbbi időben.
– Rendben van. Ha gondolod.. Akkor keress meg minket odalenn. – Szóltam oda Layla-nak, majd elkezdtem kivezetni Lexi-t ki az ajtón, majd szépen le a lépcsőn. Remélhetőleg jót fog tenni Layla-nak, hogy egy picit egyedül hagyjuk. Bár, ha távozni akar azt úgy is hallani fogjuk.. Annyira csak nem rossz a hallásom.. Még mindig iszonyatosan ég a fejem azért, hogy nem figyeltem oda Lexi jelenlétére.

(Nappali)

Érdeklődve hallgattam, hogyan magyarázkodik a barátnőjének. Ezek alapján, jelenleg érző-Stefan van a helyzet magaslatán, bár ezt kitaláltam már abból is, hogy engem is kedvesen fogadott. Legalább a szeme jó, ha már fülészetre el kell kísérnem. Akár lassan a gyámja is lehetnék, folyton orvosra szorul, és magától sose jön rá. Most süket, szegény emberem. Ezt egy darabig nem mossa le magáról azok után amiket végig kellett hallgatnom.
- Gyanítom hogy nincs. A bátyád elment elvileg a világ legerősebb boszijához, aki a városban van, és aki engem is feltámasztott, megkérdezni, hogy van-e mód visszaszerezni a látásom, de mivel nem tért vissza ide, gyanítom, nincs megoldás, mert azt mondta, ha van, visszajön elmondani. Szóval gondolom nincs menekvés, vak maradok - húztam félre a szám, és keserűen gondoltam bele, hogy vak maradok örökké, és ha a gyűrűmnek is vége, akkor egy darabig nem csak azért leszek a ház foglya, mert elütnek ha kimegyek, hanem azért is, mert szénné égek. Hű de szép kilátások, nem mondom... mázlista egy életem van... Ahányszor belegondolok, annyiszor érzem magam egyre rosszabbul...
- Bálon? Melyik bálon? - kérdeztem vissza meglepetten. Miért okozná a bálon való megjelenés ezt...?? - Voltam egy bálon, de nem rémlik hogy ott bármi olyan történt volna, ami miatt a gyűrűm megbolondulhatna... - csóváltam a fejemet tanácstalanul. Nem mondhatják komolyan hogy talán ez valaki szívatása... ez azért nagyon szemét dolog lenne... és egyáltalán ki, és hogy??  
- Örülök - feleltem válaszul, mikor Stefan bemutatott minket egymásnak a barátnőjével. De a lány nem felelt, szemlátomást kiakadhatott... Hupsz... ez valószínűleg az én saram. - Öhm... Stefan, szerintem gyere, segíts nekem lemenni, hagyjuk kicsit magára a barátnődet, lehet hogy... jól jönne neki, ha kicsit nem látna Téged - kapaszkodtam meg Stefan kezében, és húztam finoman magam felé, hogy indulásra ösztönözzem. Szegény leányzót asszem kiakasztottam, lehet hogy pár perc alatt összeszedi magát, ha nem látja az én kis barátomat. Meg... én is tudnék mit mondani Stefan-nak, hallgatóság nélkül is... amit talán jobb ha a kislány nem hall...

Azt hiszem ez az egész helyzet nem is alakulhatott volna rosszabbul. Mondhatni két tűz közé kerültem. Most vagy elkezdek magyarázkodni Layla-nak, hogy miért is tette azt a megjegyzést Lexi, amit tett vagy pedig Lexi-n segítek.. Nem hiszem el, hogy képes voltam figyelmen kívül hagyni. Oké.. Katherine társaságában aligha figyelek bármire is.. Most nem okolhatom őt, hogy az ő hibája lenne.. Azt hiszem mind a ketten figyelmetlenek voltunk.
Úgy döntöttem, hogy először megpróbálom Layla-t megnyugtatni afelől, hogy nem fogom darabokra tépni, mint ahogy senki mást sem. – Ez az egész egy hosszú történet a múltamból.. Amint nem akartam elmondani, hiszen egyáltalán nem vagyok rá büszke, de azt hiszem ez most már elkerülhetetlen lesz.. De először ha nem bánod.. – Fordultam vissza Lexi felé. – Ígérem később mindent elmondok. - Ráérek magyarázkodni.
– Mit lehetne tenni, hogy rendbe jöjjön a szemed? Nincs erre valami varázslat? – Pillantottam Layla felé reménykedve, hogy még szóba áll velem ezek után. Végül is el fogok neki mondani mindent..
- A gyűrűd is? Te is ott voltál a bálon? Mert nekem azután krepált be egy darabig, de most már elméletileg rendben van.. Legalábbis, amennyire én érzékeltem igen. – Pillantottam a gyűrűmre.. Szép kis napok voltak az egyszer biztos. Örülök neki, hogy nem tartott tovább. Bediliztem volna, ha csak éjszaka mozdulhattam volna ki.. Bár abból is lett valami jó.. Na, de mindegy..
- Layla, Lexi. Lexi, Layla. – Mutattam be őket egymásnak.. Bár ezt talán már előbb kellett volna. – Szóval tudnál rajtunk segíteni.. Kérlek? – Néztem kérlelően Layla-ra. Ha elrohan.. Akkor elrohan. Viszont mindenképpen keresnünk kell valakit.. Segítenem kell Lexi-n.. Főleg azok után, hogy nem hallottam.. Nem figyeltem oda rá..

- Na, haladunk, már a hangom és a képem megismered - forgattam meg a szemem, bár ez is csak látványvilág volt, mert a helyzetemen ez nem segített... hangyácskányit bosszantott, hogy én nem egyszer kihúztam a hátsóját a slamasztikából amibe lökte magát, erre én meg még annyit se kapok vissza, hogy észrevegyen, és ne a fülem hallatára kettyintgesse a barátnőit? Hát csodaszép, de tényleg...
- Hát, kedves jó barátom, két égetnivaló gondom lenne. Egyik sürgetőbb mint a másik.. - húztam el a szám, mikor már éreztem hogy ott áll mellettem, sőt, a lovagom még a kezemet is megfogta. Nocsak, ösztön? Vagy csak nagyon béna vak vagyok... - Ha ráérsz az újabbik barátnőd mellett, akkor az egyik gondom az, hogy vak vagyok, és a házadban sok a lépcső ami a szobádig vezet, ha nem veszed észre az ember lányát, a másik gond meg az, hogy bekrepált a gyűrűm - emeltem fel a szabad kezemet a levegőbe, valahova Stefan és énközém. - És ha esetleg magadtól nem esett volna le, akkor ez utóbbi az égetnivalóbb. Szó szerint... - mondtam magyarázón, azért még mindig némi éllel a hangomban.
De, vélhetően régi jó neveltetésemnek köszönhetően, azért amikor meghallottam az újdonsült leányka hangját, akkor Feléje is fordítottam kicsit a fejem, fülelve, merre is hallatszik a szuszogása.
- Szia! Lexi vagyok! Bocsi hogy így rátok törtem, de gondban vagyok - ismételtem el neki is a magyarázatom, amiért bunkózok, de... meguntam, és inkább most, mint akkor, mikor már Ők is egymásba gabalyodnának... fúj... na azt nem akarom még egyszer hallani ahogy Stefan nővel van, akkor inkább megyek elüttetni magam a városba...

- Hát, egy darabig biztos maradok. Szóval élvezd ki! – Kacsintottam rá, és elmosolyodtam. Igen, határozottan tudnék vele lenni nagyon sokáig, akár évtizedekig.
De aztán zizegtek, nekem meg azonnal felállt a szőr a karomon. Bár Stefan mellettem volt, akkor is féltem, mert bárki ránk ronthatott. És rontott is, nekem meg kikerekedett a szemem. Hogy milyen állapot? Felpattantam, szinte Stefannal egy időben, és hatalmas szemekkel néztem, ahogy odaugrik, és segít a lánynak.
Nem szólaltam meg, mit mondtam volna? Mutatkoztam volna be? Magamtól nem, Stefannak kellett volna bemutatnia, de láthatólag nem akart, én meg nem akartam rájuk erőszakolni magam. De valami nem hagyott nyugodni. Hátrébb léptem egyet, és erőt véve magamon, halkan, szinte suttogva mégis megszólaltam.
- Stefan, mégis mit jelentsen, hogy érzéketlen gyilkológép? Te…Te is olyan vagy? – Csuklott el a hangom a végére, és még egy lépést hátrébb mentem, már szinte az ágy végénél jártam. Nem akartam elhinni, és továbbra is csak kikerekedett szemekkel bámultam rá. Vagyis rájuk.

Bármennyire is szerettem volna békében eltölteni pár percet Layla-val éreztem, hogy nem fog összejönni. Mondjuk jobb is ez így.. Mert még a végén hát, hogy is mondjam.. Talán valami olyat tennénk, amit utána megbánnánk.. Leginkább ő.. De ezt inkább hagyjuk. Felkaptam a fejemet és ezután rögtön fel is ültem az ágyon, mikor mozgolódást hangjait véltem felismerni a házban. Akkor viszont ezek szerint akkor sem képzelődtem, amikor Katherine-nel voltam.. Na ne már, hogy valaki végig itt volt.. De mégis ki?
A kíváncsiság kezdett eluralkodni rajtam, ahogy hallottam egyre közelebb ér az illető. Ki is mehettem volna, de egyszerűen nem akartam. Most jobbnak láttam, ha nem hagyom magára Layla-t. Viszont az már egyszer biztos, hogy én ebből nem fogok jól kijönni. Nagyon nem.
Határozottan nyitott be már szinte durván.. Mint akit felháborít az, hogy itt beszélgetünk.. Mondjuk, ha ez nem is hát az igen, amit Katherine-nel.. Öhm.. Hagyjuk.
– Lexi? – Kérdeztem teljesen meglepődve aztán hálát adtam az égnek, hogy egyenlőre még nem álltam fel, mert akkor most rögtön dobtam volna egy hátast. Muszáj ezt most pont Layla előtt.. Oké.. Az utóbbi időben elég gyakran ingáztam a két oldalam között, de nem így akartam, hogy megtudja. – Sajnálom Lexi.. Tényleg.. Figyelmetlen voltam.. Sajnálom. – Motyogtam, de ekkor már ott álltam mellette, hogy megfoghassam mielőtt még megbotlana valamiben..
– Miben is kellene a segítségem? – Kapartam meg a torkomat.. Tudom, hogy nem úszom meg ilyen könnyen, de azért megpróbálhatom elterelni a témát..

(Vendégszoba)

Hát... nem állítom hogy nem rezgett a léc hogy pofáraessek a lépcsőn, de szerencsére a kapaszkodás megmentett, és üggyel-bajjal sikerült feljutnom nyaktörés nélkül az emeletre... Idefent még nem jártam mióta vak vagyok, vagyis... csak keveset, és fel is adtam egy idő után, mert nem volt értelme, így most örültem, hogy a hangokat tudom követni, különben nem találtam volna meg Stefan szobáját.
Mikor megálltam az ajtó előtt, tapogatózva kerestem meg a kilincset, és kissé talán lendületesebben mint az indokolt lett volna, de... csak beléptem, és mivel már nagyon elegem volt a sötétből, meg abból hogy akadálypálya a ház, ahol lépten-nyomon napfénysugarakba ütközöm, melyek az ügyesen betervezett ablakokon át, mindenfelől elő-előbukkannak, így kész művészet nekem élve eljutni bárhova, így gyűrű nélkül...
De csak sikerült, szóval egy lendületes ajtónyitással beléptem Stefan szobájába, és mellőzve a jó modort, egy rendkívül kedves szöveggel indítottam...
- Sziasztok. Bocs ha zavarok, de... Stefan, ha esetleg éppen az érző éned van porondon, és nem az érzéketlen gyilkológép, volnál esetleg szíves segíteni kicsit? Vagy kimosni a füled? Mert bordélyban érzem magam! - hadartam teljes komolysággal, abba az irányba meredve, ahol Őt sejtettem...

Mondhatnám, hogy olyanok vagyunk, mint a testvérek.. De hát azt hiszem még nem jelenthetem ki. Mind a ketten vonzódunk valamilyen szinten a másikhoz. A testvérek között pedig ilyen nincsen. Szóval maradjunk inkább csak annál, hogy jó barátok vagyunk. Egyenlőre. Meg amúgy is, ha a múltam kiderül ennek az egésznek lőttek.
– Nekem tökéletesen megfelelne. – mondtam nevetve, miközben eldőltünk az ágyon. El tudnám viselni, hogy egy örökkévalóságot töltsek el vele. Egy gyönyörű, kedves és vicces lánnyal ki ne akarna. Mondjuk ne tervezzünk ennyire előre..
Mikor rákérdezett, hogy hány lányt hoztam már fel ide.. Ha tudná, hogy nem is olyan régen távozott az utolsó.. Akkor talán rögtön fel is pattanna az ágyból. Általában csak különleges nők fordulnak meg az ágyamban.. Nem mintha ez most másképp lett volna, hiszen valamilyen szinten Katherine is különleges.. De ő már a múlté. Csak úgy, mint Elena. Le kell zárnom magamban és kész.
– Volt egy pár, de különlegesnek kell lenni ahhoz, hogy egyáltalán az ágyam közelébe jöhessen az illető. – Mondtam vigyorogva. Ez egy burkolt célzás volt arra, hogy ő is különleges.


// Semmi gond. Nekem sem volt túlzottan sok időm itt lenni az utóbbi időben (szintén munka). Szóval nincs gáz. //

Nagy szobához nagy ágy dukál, ezt már akkor leszűrtem, mikor beléptem. be is támadtam az ágyát, rugóztam rajta egyet-kettőt, majd mikor leült mellé, a vállára hajtottam a fejem.
- Óh, tehát azt szeretnéd ha örökre a nyakadon maradnék, ugye? - Nevettem fel, és hátradőltem az ágyon, húzva magammal Stefant is. Azt hiszem mellette tudnék is élni egy évnél tovább, de nem voltam biztos magamban. a plafont kezdtem bámulni.
- Pontosan hány lányt hoztál már fel ide? És ne merészeld azt mondani, hogy egyet se, mert úgyis rájövök, ha hazudsz, és jaj lesz neked! - Fordultam az oldalamra hirtelen, és a tenyeremen megtámaszkodva ránéztem. Játékosan meglengettem előtte az ujjam, de a szemem nevetett, sőt, én magam is nehezen fojtottam vissza a kuncogást.

// Bocsánat, hogy mindig eltűnök, csak a munka.. az nagyon borzalmas beosztással működik :c //

Csak megforgattam a szemeimet, amikor azt mondta, hogy meglátjuk mennyire leszek nagy legény. Ha a hátamra ugrik, ha nem.. Én ugyanúgy bírni fogom a dolgokat, de azért kíváncsi lennék, hogy tényleg ráugrana-e. Valószínűleg igen. Legalábbis ahogy én ismerem simán kinézem belőle.
Mikor felértünk a szobámba jöttem rá, hogy nagyon is jó ötlet volt összepakolni, miután Katherine távozott. Valószínűleg semmit nem kérdezett volna, hiszen, mint mindig most is tisztában tartotta volna a magánéletemet. Ahogyan én is az övét. Nem is tudom, hogy van- e valaki az életében. Vagy akár csak a láthatáron.
Természetesen rögtön az ágyamat szúrta ki.. Mondjuk ez az, ami vonzza az emberek tekintetét, ha ide belép. Szóval nem hibáztatom. Ezért is nem örülnék annak, ha egyszer valaki rám nyitva, hogy éppen valakivel vagyok. Na, de ennek elég kicsi a lehetősége.
– Akkor az a nagyon fontos kellék már meg is van. – Foglaltam helyet mellette vigyorogva. Most jelenleg úgy néz ki, mintha senki nem lakna itt. Vagy már évek óta elhagyatottan állna.

// nappali //


Nem szabadott rá gondolnom, pusztán baráti szemmel. Nem ezért jöttem ide. És hogy elterelődjön a figyelmem, szükségem volt a csomagjaimra. Egy pillanat volt az egész, és már előttem is állt a két bőröndömmel. Összehúztam a szemöldököm, és a szemeibe néztem.
- Értem, erős vagy. Majd meglátjuk, mennyire leszel nagylegény, ha a hátadra ugok.- Fontam keresztbe a karjaimat, majd megindultam felfelé a lépcsőn, hogy végre a szobájába juthassak. Csak az illatát kellett követni, könnyedén elszökdécseltem, majd mikkr beléptem, egyből az ágyat szúrtam ki. Boldogan elvigyorodtam, ráhuppantam, rugóztam párat, és csak aztán néztem körbe.
- Tudid, mi hiányzik ebből a házból, Stefan? - Néztem rá, és megpaskoltam magam mellett az ágyat, jelezve, hogy ő is üljön le.- Egy nő. Semmi élet nincs ebbe a hodályba. Minden sötéte, semmi szín, vagy akár csak egy váza virág. - Mondtam halkan, de kedvesen, miközben még mindig nézelődtem. Nem akartam kioktatni, se megbántani. Én csak aggódok, hogy nem magányos-e.

- Remélem minél előbb szépségem. - Szóltam utána vigyorogva, majd egy darabig még feküdtem az ágyon, majd magamra kaptam pár göncöt. Bármennyire is jó érzés volt az ágyban feküdni.. Mondjuk azt, hogy egyedül elvesztette a varázsát.
Aztán eszembe jutott, hogy zörgölődést hallottam a házból, de még mindig nincs kedvem vele foglalkozni. Majd ha esetleg összefutok a zörgölődés forrásával akkor fordítok rá figyelmet.
Amíg viszont elvagyunk egymás mellett nem látom értelmét. Pakolászni kezdtem a szobában és perceken belül úgy nézett ki, mintha senki sem járt volna itt. Tökéletes.

Majd, mikor csengetést hallottam elindultam az ajtó felé. Elméletileg nincs senki rajtam kívül a házban szóval senki nem fogja kinyitni. Bár azt sem tudom, hogy ki az és mit akarhat.

(Nappali)

- Ez egyáltalán nem szenzáció... ember koromban sokat varrtam! - Vigyorodtam el. Végül is ez volt az igazság.. Míg ember voltam, szinte elvárták, hogy egy lány tudjon varrni legalább alapszinten. Egy kisebb szakadás, vagy egy gombfelvarrását meg kellett tudni csinálni.
Stefan szemei végig engem figyeltek, ahogy felvettem az ingét, de nem is bántam. Mindig is élveztem ha egy férfi elismerően nézett végig az alakomon. Ez többet ért mint bármelyik bók is. Legalábbis nekem ez is elég volt, már ebből tudtam, hogy nincs ellenükre a látvány. Kérdésemre csak annyit válaszolt, hogy: "tökéletes", én pedig elvigyorodtam, és viszonoztam szenvedélyes csókját, miközben közelebb húzódtam hozzá. Karjaim körbefonták nyakát, és csókoltam ajkait, s majd csak később váltam el tőle. - Valami ilyen választ vártam... - vigyorogtam eltávolodva tőle, és lemásztam az ágyról. Felvettem a cuccaimat a földről... vagyis inkább csak a darabjait, mert nem sok maradt belőlük. Leültem az ágyra, és felhúztam lábamra a magassarkúmat, hisz ezen kívül nagyon mást nem tudtam volna felvenni a cuccaim közül. 
- Na én megyek... majd találkozunk. Hamarosan... - Mosolyogtam rá, és közelebb hajolva hozzá még egy utolsó csókot nyomtam ajkaira, és elhagytam a Salvatore házat. Pedig nem nagyon volt kedvem elmenni.

- Folyt. Valahol. -

– Méghozzá nagyon jó. – Vigyorogtam vissza rá. Miért is ne lenne az embernek jó napja, ha egy ilyen hölgy társaságában tölthet el pár órácskát. Főleg ilyen kellemes pár órácskát. Semmi okom nem volt panaszra, vagy éppenséggel húzzam a számat valami miatt. Egyáltalán nem. Meg, ha lenne is azért annyi eszem van, hogy ezeket ne rójam fel rögtön a nő képébe. De itt semmi ilyesmiről nem volt szó. Ha lett volna már rég udvariasan utaltam volna arra, hogy távozzon. Semmi ilyesmire nem volt szükség. Élveztem a látványát és bőre közelségét az enyémhez. Ő sem éppen arról mutatkozott, hogy untatnám, de azért azt sem várhatom el tőle, hogy napokig itt maradjon.
– Ó, szóval a drágalátos Katherine Pierce egykoron még varrni is hajlandó volt. Micsoda szenzáció. – Mondtam nevetve. Ezt egyszerűen nem tudtam kihagyni. Olyan dolog volt, amit ki kellett mondanom. Aztán, mikor felállt, hogy keressen magának egy inget végig figyeltem minden egyes mozdulatát. hogy milyen gyönyörű nő.. Mondjuk ezt ő is pontosan jól tudja. Nem éppen mondhatnám, hogy ő a szerénység mintaszobra. De, hogy őszinte legyen van mire büszkének lennie. Mondjuk mellette még van két ugyanilyen kinézetű hölgyemény. Viszont mennyit dob mindegyikük külsején a kisugárzásuk. Ez az, ami megkülönbözteti őket. Hiába próbálják eljátszani a másikat. Teljes mértékben képtelenek. Előbb vagy utóbb valami lebuktatja őket. Meg hát nem is igazán rajonganak egymásért, szóval egy idő után önmaguktól adnák fel a dolgot. Megelégelnék a szerepcserét.
– Tökéletes. – Néztem végig rajta, ahogy leült mellém az ingben. Odahúztam magamhoz, majd egy szenvedélyesebb csókot nyomtam az ajkaira.

- Ohh hogy jó napod van! - Vigyorodtam el. Végül is ezek után már igen csak elvártam, hogy ezeket mondja. Kellemes élmény volt ez a mai, mind a ketten tudjuk szóval nem is nagyon örültem volna ha vitát nyit ebben a témában, és esetleges benyögte volna, hogy valami nem volt jó. Már elég időt töltöttem itt így is, és hát a vita az még jobban elhúzta volna azt az időt amit itt töltök. Stefan tudom jól, hogy nem fog akadályozni abban, hogy elmenjek. Nagy valószínűséggel ezzel a kis idővel is megvan elégedve amit vele töltöttem. Ha meg nem... akkor azt meg úgyis megtartja magának.
- Több mint 500 éve nem varrtam meg semmit, szóval szerintem kihagyom ezt a lehetőséget! - Nevettem fel halkan, és ahogy mondta nekiindultam, hogy kiszolgáljam magamat egy inggel. Kimásztam az ágyból, és lassan a szekrényhez sétáltam. Persze Stefan közben hátulról élvezhette a meztelen látványomat, de ez nem különösebben zavart az előbbieket tekintve. Kinyitottam a szekrényt, és kivettem belőle egy fekete hosszú ujjú inget, és magamra húztam. Egy kicsit feltűrtem az ing ujjait, és a tükörhöz léptem, hogy megnézzem magam. Hát persze, hogy nagyobb volt rám az ing mint én, de hát a célnak tökéletesen megfelelt. Összegomboltam pár gombot rajta, és Stefan felé fordultam.
- Na milyen? - Kérdeztem véleményét egy huncut mosollyal, leültem mellé az ágy szélére.

Mint ahogy mindennek ennek is vége szakad egyszer. Tudom jól, hogy Katherine már nem sokáig bírja itt mellettem. Hiába az a törékeny kinézet.. Egyszer ő is ráeszmél arra, hogy most éppenséggel elhagyta az álarcát, ami mögé állandóan elbújik. Ha pedig ez megtörténik az első dolga az lesz, hogy összekaparja magát és távozzon. Nem fogom megállítani. Eszem ágában sincs. Ha menni akar menjen. Nem vagyok én börtönőr, hogy itt tartsam.
– Fogalmazzunk úgy, hogy csak azért, mert jó napom van. – Mondtam neki vigyorogva. Meg nem is találtam okot arra, amiért ellenkezhetnénk. Azt mondta el, amit én is elmondtam volna.. Szóval feleslegesnek láttam a vitát. Bár lehet, hogy akkor tovább maradt volna.. De ez is bőven elég volt a számomra.
– Szolgáld ki magad, de felőlem itt maradhatsz és összevarrhatod a saját felsődet. – Megnézném, ahogy neki állna varrogatni. Mondjuk ez egy olyan dolog, amit biztos, hogy nem fogok látni tőle.. Majd pont ő fog nekiállni varrogatni. De én azon férfiak közé tartozom, akik szerint az ingünk sokkal jobban áll egy nőn, mint rajtunk.. Szóval inkább az mellett állok.

Jó volt Stefan-al, de egyszer minden véget ér, és ennek is vége lesz márpedig most! Nem szívesen fogok elmenni innen, de így is elég időt töltöttem el itt. Ennél hosszabb ideig úgyse menne Stefan-al. Vagyis nem tudom, még nem nagyon próbáltuk, de talán nem is fogjuk ezt megpróbálni. Mondjuk furcsa lenne, ha együtt lennénk egy ideig úgy igazán. Elképzelhetetlennek tűnik... vagyis annyira nem, de hát na! Nem tudom milyen lenne.
- Mindenben egyet értesz velem? - Kérdeztem rá vigyorodva, de aztán újra összeforrtak ajkaink még ha csak egy kis időre is. Elváltam ajkaitól, és felültem az ágyon, de azért vállam fölött Stefan-ra néztem halványan elmosolyodva. Jó volt, szép volt de talán itt is van a vége. Maradnék én, de már mennem kell. Vagyis nincs olyan sürgős dolgom ami miatt mennem kéne, de mégis elérkezettnek láttam az időt, hogy távozzak. - Tudsz adni egy inget? A felsőm inkább van darabokba mint egyben! - Vigyorodtam is el visszagondolva arra mikor ugyanis leszakította rólam azt a felsőt, ami azóta darabokban hever a földön, pont úgy ahogy még jó néhány ruhadarabom is.

Jó érzés volt, hogy nem kellett foglalkoznom semmivel. Semmi teher nem nyomta a vállamat. Egyszerűen csak szabad voltam. Tudom, hogy hosszú távon ez az egész nem a tökéletes megoldás Katherine-nel. De most mit csináljak? A jelen pillanatban mind ketten élvezzük, bár nagyon jó tudjuk, hogy ennek az időknek hamarosan vége. Valami úgy is szétszakítja. Vagy megint elkerülgetjük egymást, ha nem is szándékosan. Maximum akkor meglátogat, ha szüksége van egy kis nyugalomra. Mert ezt megkaphatja tőlem és én is tőle. Csak hát egyértelmű, hogy nem ez az, amire vágyom. Talán nem kellene megfektetnem minden szembe jövő hölgyeményt. De nem tehetek róla. Olyan gyönyörűek, hogy nem tudok olyan embert mutatni, aki képes lenne ellenállni. Kijelenthetem, hogy a Petrova-k körében az utóbbi időben én igencsak népszerű voltam. Hogy most ez rossz vagy jó? Egyenlőre még nem jöttem rá.
– Azt hiszem ebben is egyet kell értenem. – Ahogy puha ajkával megérinti az enyémet.. Az egyszerűen valami mámorító. Nem lehet szavakba önteni. Valami zörgölődés félét hallottam, de nem fordítottam neki különösebb figyelmet. Van jobb dolgom is jelenleg.

Stefan közelebb húzott magához, és karjai körbeöleltek. Ajkaimat nem is engedte, amit nem is bántam készségesen viszonoztam a csókját, és nem is húzódtam el tőle. Jó volt, ahogy a karjai közé zárt, és éreztem, hogy nem is akar elengedni. Nem tudom meddig, de jó ideig maradtam volna még így vele. Elterelte a gondolataimat, jó kedvem lett tőle, és már nem is éreztem magam rosszul bármi miatt is. Csak ennyivel tud rám hatni... És most még az sem nagyon zavart, hogy ennek következményei is lesznek. Valahogy nem tudtam most erre gondolni.
Belemosolyogtam a csókba, és lassan elváltam az ajkaitól. - Ezt a végtelenségig tudnám folytatni! - Mosolyogtam halványan, és szemeibe néztem, de továbbra sem távolodtam el tőle, de nem is tudtam volna, mert karjai még mindig körbefogtak.
De viszont hangokat hallottam odalentről. Úgy látszik nem vagyunk egyedül a házban, de megpróbáltam nem törődni vele. Végül azért mégis csak rájöttem ki is ez a valaki. Lexi... Stefan nagy barátja. De nem különösebben foglalkoztam vele, nem említettem meg neki felesleges lenne.

Minden pillanatát próbáltam kiélvezni a csendnek és a nyugalomnak, na meg persze Katherine közelségének. Mivel nem vagyok jós és még egy aranyos gömböcském sincsen, ami dalolni kezdene arról, hogy mi lesz a jövőben így hát nem tudom mikor lesz ilyenre újból alkalmam. Bár nem várom el attól a gömbtől, hogy daloljon nekem.. Azzal is bőven megelégednék, hogy hogyan tovább. Vagy mi lesz. Mert akkor azt hiszem már ki tudnám következtetni a tetteimet, hogy mit fogok tenni.. Bár elvileg az ilyesmivel megváltoztathatom a jövőt és akkor még sem az lenne, amit a gömböcske mondott nekem. De mivel nincsen olyan kis gömböcském, ami beavatna a jövőbe az ilyesmitől még csak félnem sem kell.
Most viszont a pillanatnak élek és nem törődök azzal, hogy mi lesz egy óra múlva vagy esetleg egy év.. vagy egy évszázad múlva. Itt tartom Katherine-t a karjaim között és én ezzel tökéletesen meg vagyok elégedve.
Szorosan magamhoz húzom és ajkait egy pillanatra sem eresztem el. Jó érzéssel tölt el az, hogy a sajátomon érezhetem az övét. Valamilyen szinten feltölt energiával. Eszem ágában nincs most elengedni.

- Akkor mostantól teljesen biztos leszek benne! - Mondtam halkan elmosolyodva, nehogy megzavarjam a hangulatot. Jó volt így, és nem is nagyon akartam ezt megszakítani. Ki tudja most milyennek lát most Stefan... Talán olyannak aminek nem szeretném, hogy lásson. Mondjuk nem kifejezetten láthat most gyengének, maximum sebezhetőnek, de ez is egy verziója a gyengeségnek. Most viszont nem lát keménynek, olyannak amilyen úgy általában lenni szoktam. Nem sok ember lát ilyennek így Stefan ebben is kivételnek mondható.
De nem őrlődök ezen, hogy milyennek lát, mert ebben az esetben ez nem nagyon zavar. Stefan már jól ismer, és neki sem muszáj mindig a ribanc énemet látnia. Gondolom ez neki sem nagyon baj, de aztán kitudja, nem tudom tényleg mit gondolhat.
Rögtön mosolyra húzódott ajkai amint fölé hajoltam egy csókra. Tudtam, hogy nem nagyon fog ellenkezni, és viszonozta is a csókomat. Szenvedélyesen tapadt ajkaimra, én pedig közelebb húzódtam hozzá, és nem is váltam el az ajkaitól.