Előzmény
Elena Gilbert Salvatore Nem is tudtam megmondani, mitől féltem jobban... hogy ha teljesen erőre kap majd, hátat fordít nekem, vagy... attól, hogy ellök magától azon nyomban, amint kiérünk innen...
- Persze... - fogtam meg a kezét, majd amennyire tudtam, segítettem neki, hogy kijussunk a pincéből. Lassabban, mint általában, de... most ő volt a fontos.
(Damon és Elena háza)
Damon SalvatoreUtána akartam még szólni Vicnek... elmondani, milyen hálás vagyok... de hamarabb eltűnt, minthogy szólhattam volna. De nem számít... tudom, hol keressem, hogy megköszönjem amit tett értem. Értünk...
- Menjünk... - bólintottam Elena szavaira, és kinyújtottam a kezem. - tudsz egy kicsit... segíteni? - tápászkodtam fel nehézkesen.
Elena Gilbert SalvatoreMielőtt belekezdtem volna, Vicki bejelentette a távozását. Voltaképpen még az a puszi sem zavart, amit Damon arcára nyomott, de a vicces célzására nem tudtam elmosolyodni... fájt minden porcikám a bűntudattól...
- Vicki... - szóltam utána. - Köszönöm - pillantottam rá hálásan, majd mikor a lépteinek hangja elhalt, Damonre néztem. - Igen... az a ház a MI közös otthonunk... Delenáé, Davidé, a tiéd és az enyém... MI négyünké - folyt végig egy könnycsepp az arcomon, a torkomat pedig marta az, hogy... milyen egy ostoba, manipulálható nőszemély vagyok... és hogy miattam történt minden.
- Menjünk haza... - álltam fel lassan.
Victoria de Bellefleur- Részemről ez volt a legkevesebb... tudtam, hogy szeretitek egymást és legyőzve minden ellenszenvet, örülök, hogy segíthettem - jelent meg egy halvány mosoly az arcomon, majd leguggoltam melléjük és mielőtt Elena válaszolt volna Damonnek, megszólaltam. - Viszont nekem ideje mennem. Kimerített ez az egész varázslat. Elfáradtam... - magyaráztam, majd Damon arcára nyomtam egy puszit. - Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy jobb bőrben vagy, mint mikor bejöttünk - mosolyogtam, majd felálltam és az ajtónál fordultam még vissza. - Ha segítség kellene... rám számíthattok - tettem még hozzá.
(Vicki lakása)
Damon Salvatore- Semmi baj - ráztam a fejem. - Ezt... később - töröltem meg a számat, és láttam, hogy a patkány rágta sebem beforr. A kezem viszont feketéllett a kosztól... és éreztem a saját bűzömet.
- Én nem tudom... hogy köszönjem meg - néztem Victoria felé kedves mosollyal. - Ha te nem lennél, akkor... - hallgattam el, majd próbáltam összeszedni magam.
- Haza szeretnék menni - mondtam halkan. - Ha mehetek - néztem félve Elenára.
Elena Gilbert SalvatoreMegkönnyebbülve figyeltem, ahogy issza a vért, közben pedig... hatalmas bűntudat ébredt bennem. Miattam feküdt itt holtan... csakis miattam... én tehettem róla... és tehetek még most is...
- Delena jól van... Kate vigyáz rá... - magyaráztam és Vickit figyeltem, de az arcára volt írva, hogy ő most nem szól ebbe bele. - És... rosszat álmodtam... majd megtaláltam a naplós bejegyzésedet... összeállt a kép... hogy Stefan tehet róla... mindent ő szervezett össze... én pedig bedőltem neki... - csuklott el a hangom.
Damon SalvatoreÉpphogy kiejtettem Vic nevét, mikor az említett már meg is jelent, és véres tasakokat nyomott a kezembe.
Elvettem tőle, aztán félig ülve felnyitottam, és inni kezdtem a tartalmát.
A vér úgy járt át, mint az elektromosság. Éltető erő volt benne, maga az élet. Csodálatos volt, erőt, és vigaszt adó.
Letettem az üres tasakot, és csak néztem magam elé, meg rájuk felváltva. El sem tudom mondani, hogy éreztem magam most. Kétségek, fájdalom, boldogság, megrőkönyödés... megkönnyebbüléssel vegyesen. Mindez úgy dolgozott bennem egyszerre, hogy egy masszává állt össze, eltompította az épp magához térő érzékeimet, és csak tompán meredni tudtam elé. A csodálatos megmenekülésem még mindig olyan hihetetlen volt nekem.
- Delena.... jól van? - préseltem ki magamból. - Honnan tudtátok... - mutattam körbe kérdőn.
Elena Gilbert Salvatore- Vicki mindjárt visszajön... elment vérért - simogattam az arcát gyengéden. - Stefan... nem érdekel, hol van... - ráztam meg a fejemet, majd Vickire néztem, aki Damon kezébe adott egy tasakot, utána pedig mondott valamit, amivel nagyon is egyet értettem. - Igaza van... majd ha jobban leszel.
Victoria de Bellefleur(konyha)
Pont akkor értem ide, mikor a nevemet hallottam és Stefanét. Talán jobb lett volna most nem ezzel kezdeni, hogy az öccse egy szemét gyökér.
Letettem a véres tasakokat elé, majd megszólaltam. - Először kapj erőre... majd urána mindent elmesél Elena - suttogtam.
Damon SalvatoreElmosolyodtam erőtlenül, ahogy a kezemre tette a kezét, és a saját arcár szorította.
- Szeretlek - súgtam halkan, aztán a szemem forgattam a bejárat felé. - Victoria....? - kérdeztem. - Ugye ő... ő segített? Hol van ő? És Stefan.... - szorult össze a szívem. - Ő hova lett?
Elena Gilbert Salvatore
Engedtem, hogy eluralják az ösztönei és igya a vért, de egy idővel később már képes volt józanul gondolkodni, elengedte a kezemet és megköszönte, majd végigsimított az arcomon a kezével, mire én a keze után kaptam és megfogtam, hogy ne engedje el az arcomat.
- Sajnálom... annyira sajnálom... - telt meg ismét könnyel a szemem.
Damon SalvatoreMeleg bőr ért az arcomhoz... a számhoz, és megéreztem a vér szagát. Ami nekem most magát az életet jelentette.
Megízleltem a vért, Elena édes vérét, és mohón, nagy kortyokban nyelni kezdtem. De nem sokáig. Tudtam, hogy Davidnek is szüksége van rá....
- Köszönöm - szakítottam el magam egy jóleső sóhajjal a kezétől, és a vér valamennyire képessé tett már mozogni is. Legalábbis annyira, hogy a kezem felemelve végigsimítsak az arcán.
Elena Gilbert SalvatoreAz arcát simogattam, miközben hallgattam a szavait, de Vicki már indult is. Az viszont meglepett, mikor mellém lépett és felsértette a csuklómat. De tudtam, mire ment ki a "játék".
Amíg ő elment, Damon szájához tartottam a csuklómat, hiszen tudtam, hogy... mivel szüksége van rá, el fogja fogadni. - Kérlek, idd meg... szükséged van erre is...
Victoria de BellefleurMár indultam volna, hogy vért hozhassak Damonnek, a kérése szerint, hiszen értettem a célzást, de... aztán visszanéztem és odaléptem Elena mellé, a csuklójáért nyúltam és egy kisebb kést elővéve a zsebemből, óvatosan megsebeztem.
- Kell az igazi vér is neki... - tettem hozzá. - Itasd meg a véreddel, addig én hozom a tasakosakat - mondtam, majd kettesben hagytam őket egy kicsit.
(Konyha)
Damon SalvatoreMég alig fogtam fel, mit is történt... egy-két emléktöredék visszatért, mint a nagyon álmos embernek, aki valamennyire az emlékeibe idéz egy álmot, de... valahogy még mindig olyan tompa volt.
Hallottam Victoria hangját, és próbáltam arrafelé fordítani a fejemet... aztán Elena csókolt meg, és olyan boldognak éreztem magam, mint már régen nem.
- Vér... - nyögtem halkan, és felfelé néztem, a nappali felé, remélve, hogy értik a jelzést, hogy odafenn a hűtő tele van....
Elena Gilbert SalvatoreFeszengve vártam... főleg mikor Victoria már térdre esett, mert nem bírta tovább... és a szívem hatalmasat dobbant, mikor megláttam, hogy Damon... KINYITOTTA A SZEMÉT és rám nézett!
Először csak pislogtam rá, könnyes szemekkel, majd nem törődve azzal, hogy Vicki Damont szólogatta, odahajoltam a szájához és egy könnyed csókolt leheltem rá, hogy érezhessem, nem álmodom. - Istenem... hát életben vagy... Damon... szerelmem... - simogattam, de még midnig nem voltam képes teljesen megnyugodni. - Itt vagy... és már sosem engedlek el... - simogattam az arcát.
Victoria de BellefleurAz orrom elé kaptam, mikor már a lábaim sem tartottak és kinyitva a szemeimet, láttam, hogy Damon... a bőre olyan, mint régen... és nyitogatja a szemeit...
Sikerült... hát sikerült... még ha olyan gyenge is lettem, mint a harmat, megérte...
- Damon...? - szólaltam meg, hiszen láttam, hogy Elena még csak... próbálja alkotni a szavakat.
Damon SalvatoreRagyogó fény vett körül. Meleg, és jóleső érzés... olyan biztonságot adott... olyan szeretet, amihez foghatót talán még életemben sem éreztem.
De a fény halványodni kezdett... mintha lekapcsoltak volna egy lámpát. Nem hirtelen, hanem fokról fokra halványodott, mintha valami erő messze húzta volna tőlem. Aztán sötétség jött. Áthatolhatatlan sötétség... csak hangokat hallottam. Az egyik mintha Elenáé lett volna... a másik pedig Victoria hangja.
Próbáltam visszakúszni a fény felé, abba a jóleső érzésbe, ahol eddig voltam, de fájdalommal telt meg először a tüdőm, aztán az egész testem.... egy halk hörrenés, egy rándulás.... és mikor felnyitottam a szemem, Elena könnyáztatta arcát láttam magam előtt.
Elena Gilbert SalvatoreCsendre intett, én pedig rögtön Damon arcát kezdtem fürkészni. Érzékeltem ugyan, hogy a lángok magasabbra csapnak körülöttünk és egy lágy szellő is bejutott valahogy a pincébe, de nem érdekelt, mi történik... csak az, hogy Damon térjen végre magához.
Victoria fájdalmas kiáltására viszont odakaptam a fejemet rá és láttam, hogy kifolyik a vér az orrából... kezdtem aggódni... még ennél is jobban... ő volt az egyetlen reményem... lehet, nem sikerül... de erre nem akartam gondolni...
Csak visszanéztem Damon arcára és vártam az isteni csodát...
Victoria de BellefleurIgaza volt... csak próbáltam minél tovább húzni az időt... mert ki tudja, nekem most menni fog-e? Annyira... legyengültem a múltkori kis csiri-csáré miatt... - Minden tőlem telhetőt megteszek, ebben biztos lehetsz - mondtam Elenának, majd mielőtt bármit is mondhatott volna, csendre intettem és lehunytam a szemeimet.
Erősen koncentráltam... hiszen az egyik... legnehezebb varázslattal állok szemben... egy lény feltámasztása... nem könnyű dió. Kis szellőfúvást éreztem az arcomon, ami bizonyára már a varázslat egyik előzménye lehetett... majd lángok felcsapódását éreztem, rögtön valami fényest láttam a lehunyt szemhéjaimon keresztül, de ekkor valami mérhetetlen fájdalom hasított a fejembe... minden erőmmel próbáltam kizárni a kínokat, de nehezen sikerült... nem magamra kellett most koncentrállnom... hanem Damonre...
A halántákomhoz kaptam, éreztem az orromon kifolyni valami meleg folyadékot, ami valószínűleg a vérem lehetett... a lángok pedig egyre magasabbra csaptak, de aztán hirtelen elaludtak...
De még mindig nagyon koncentrálltam... addig ezt kell tennem, míg nem hallom a jelét annak, hogy sikerült a varázslat...
Elena Gilbert SalvatoreLetöröltem a könnyeimet, és Vickire néztem.
- Ne húzd az időt... én már... nagyon vissza akarom... őt kapni... annyira szeretem, kérlek... ne húzd az időt... - hajtottam a fejemet Damon homlokára, miközben az arcát simogattam.
Victoria de BellefleurElena gyorsan felpattant és gyorsan vissza is tért. Közben bámultam a karót és arra gondoltam, milyen szép is lenne egy bosszú... annál édesebb sosincs... de az most nem hiányzott egyikőjüknek sem. Csak essenek túl ezen, legyenek újra boldogok és pont...
- Köszönöm - biccentettem Elena felé, amint a kezembe nyomta a gyertyákat, én pedig körbesétálva a test körül, mind a néggyel körbetettem Damon testét, bár reméltem, Elena nem fog ott zavarni a jelenlétével.
- Biztosan készen állsz? - pislogtam felé.
Elena Gilbert SalvatoreHa képes lettem volna mosolyogni, most biztosan azt tettem volna, de helyette csak szavakkal tudtam kimondani az érzéseket. - Köszönöm... örökké hálás leszek neked, csak hozd vissza... - öleltem magamhoz szorosabban az életettelen testet, de ahogy Vicki a gyertyákról beszélt, óvatosan elengedtem és felállva siettem fel az emeletre, hogy a konyhából előássak pár elég régi darabot.
Majd visszatérve Victoria kezébe nyomtam őket és visszatérdeltem Damon mellé, ismét a karjaimba zárva, de a könnyeim még mindig folytak. - Kérlek... csináld...
Victoria de BellefleurSzomorúan néztem rá. Soha nem akartam és szerettem élőlényeket visszahozni az életbe. Mert néha nagyon drága ára volt... az erőm nem mindig volt elég hozzá... és nagyon legyengített is. De látva a könyörgését, a tüzet a szemében, hogy ő maga is meghalna, ha Damon nem jön vissza, nehézkesen bólintottam.
- Segíteni fogok... nekem is a barátom... és nem kérek semmit cserébe... - csóváltam a fejemet. - Nekem elég, hogy... segíthetek - mondtam, majd felálltam. - Ott maradsz mellette...? - néztem le Elenára. - Mert szükségem lenne néhány gyertyára. Te jobban kiismered magadat itt.
Elena Gilbert SalvatoreMegjelent Vicki is, én pedig teljesen kétségbe esve pislogtam felé, ahogy mellém térdelt és megsimogatta a vállamat.
- Kérlek... mondd, hogy te vissza tudod hozni... kérlek, segíts! - néztem rá könyörögve. - Bármit... bármit megadok, csak hozd vissza a gyerekeim apját! - kérleltem szívet szaggatóan és megragadtam a karót, ami kiállt Damon szívéből, majd kirántottam. - Tudom, hogy sokat kérek... de bármit megteszek érte!
Victoria de BellefleurElena első kiáltása még nyugodtabbnak tűnt... a második viszont már alapos sietségre adott okot.
Gyorsan kezdtem el szedni a lábaimat, levágtattam a lépcsőn és ugyan nem voltam útba igazítva erre felé, de rögtön megtaláltam a pincehelyiséget.
Ott benn pedig Elena zokogott... az ölében pedig Damon... karóval a szívében. Élettelenül. - Elena... - kapkodtam a levegőt, még próbálva párszor pislogni, hátha rosszul látom. De nem... úgy törtébt, ahogy az látszott. - Istenem... - súgtam elszörnyedt arccal, majd beljebb léptem és leguggoltam Elena mellé, aki talán még... reménykedett valami szépben és jóban.
Együtt érzően pislogtam rá, sajnálkozó arccal.
Elena Gilbert Salvatore(Birtok)
Akármennyire is vigyáznom kellett volna most a sietséggel, mert egyértelműen nem tett túl jót a kicsinek, de nem tudtam elviselni a gondolatát, hogy Damon... idelenn van... egyedül... és ki tudja, milyen állapotban...
A fal mellett tapogatóztam, de a pincehelyiség előtt akaratlanul felgyorsultak ismét a lépteim és a düh és a félelem elég erőt adott, hogy a remegő kezeimmel kinyissam a vastag ajtót.
A szívem pedig mintha hirtelen ezer, meg ezer darabra tört volna... a látvány... az, hogy egy karó... és az én szerelmem... Könnyek gyűltek a szemembe és rázni kezdtem a fejemet. - Nem... nem... ez nem lehet... ez csak egy RÉMÁLOM lehet...! - estem szinte térdre a test mellett és ugyan nem láttam a régi vonásait, csak nehezen, de... zokogni kezdtem. - Damon... szerelmem... kérlek... - motyogtam, mintha tudnék valamit tenni... de már nem tudok... - Istenem... - vettem a fejét a térdemre és az ajtó felé bámultam. - Vicki! - ordítottam, de már sokkal több keserűséggel és fájdalommal... mintha én magam is halott lettem volna... amikor megláttam Damont...
Stefan SalvatoreFelkeltem mellőle, és részvét nélkül bámultam az élettelen testet.
- Hát ennyi volt, Mr. Salvatore - néztem a karót, amit a szívében hagytam. - Mondtam. A végén én nyerek... és sosem adom fel. Csak türelmesnek kellett lennem. Elenának pedig ilyen naívnak.
Elindultam kifelé, és vissza sem nézve bevágtam magam mögött a pince ajtaját.
Egy gonddal kevesebb. Most már minden figyelmem Elenára kell fordítanom.
(birtok)
Damon Salvatore[You must be registered and logged in to see this link.] Már szinte fel sem fogtam a szavait. Csak egy valamit láttam a kezében. Egy karót. És már tudtam, hogy számomra itt a vége. Az öcsém képében eljött a végzetem.
Futni akartam, menekülni, de képtelen voltam. A testem cserben hagyott. Tűrtem hát rezzenéstelenül, hogy letépje az ingemet, és nekem szegezze a karót.
A szemébe néztem még egyszer, kerestem benne az embert. Nem a szörnyet, akivé vált, hanem azt a Stefant, akit úgy ismertem, és úgy szerettem. Akivel valaha egyszer emberek lehettünk... szerető testvérek.
A fájdalom hulláma minden izmom megfeszítette, ahogy a karó a szívembe hatolt.
Ebben a pillanatban eltűnt a koszos pince, eltűnt a fájdalom, és minden szenvedés. Mintha szárnyalni kezdtem volna, ki a kor ette falak közül, a kék égen, a felhők szárnyán. Súlytalan lebegéssel, felszabadultan, otthagyva a szenvedés rágta testet a földön.
De csak egy pillanatig tartott az érzés. Valami visszarántott a földre, vissza a pincébe, és a fájdalom újra visszatért.
Behunytam a szemem, és még utoljára Elenára gondoltam. De csak arra emlékeztem, ami szép volt. A szerelemre, a csókokra, az ölelésekre. Üzenni akartam neki, hogy a legutolsó gondolatommal is őt szerettem. Még most is őt szerettem. És a kicsi Delenát... az én édes kislányomat. És Davidet... akit nem fogok már látni soha, de soha.
- Elena... - súgtam még halkan a semminek, aztán megremegtem, és a fény kihúnyt felettem.
Eljött értem, és karjaiba ölelt a Halál.
Stefan Salvatore- Szerintem erre egyszerű a válasz - néztem szét, és ez ezer éves, rozzant székhez léptem. Egy mozdulat, és máris szilánkokra zúztam.
Felvettem egy jókora darabot, ami éles és hegyes volt.
- Egy dolgot jelent, amit mondtam. Hogy addig míg te élsz, Elena igazán sosem lesz az enyém, és az én lelkem sem lesz nyugodt - pörgettem a karót az ujjaim között, aztán letérdeltem mellé, és egy rántással szétnyitottam rajta az inget.
- Kár, hogy így alakult. Régen olyan jó testvér voltál. Ha nem vetettél volna szemet Elenára, más is lehetett volna a történet vége.
Megfogtam a karót, és a mellkasának szegeztem, egyenesen a szíve fölé.
- Isten veled, Damon Salvatore - néztem a szemébe, aztán a következő pillanatban a húsába vágtam a karót. A vére feketére változott, ahogy kispriccelt a testéből, beborítva a kezemet. A teste megfeszült, ahogy haláltusáját vívta, egy-két szót rebegett még halkan, aztán arcán megjelentek a vámpírhalál jelei, az erek.
Megfogta a kezem még egy pillanatra, aztán a kék szemek lecsukódtak. Teste még egyszer utoljára megremegett, aztán kihunyt tekintetében a fény.
Damon Salvatore holtan hevert előttem.
Damon SalvatoreAmit most éreztem, arra nem volt szó, és nem volt megfelelő leírás. Elena az én nevemet emlegette... még most is, ennyi idő után is. Úgy is, hogy úgy tudja megcsaltam, hogy megbántottam, még mindig az én nevem szalad ki a száján. Vagyis még most is... engem szeret.
De Stefan utolsó mondata szinte azonnal kioltotta a tüzet a szívemben, hogy jéghideg rémületnek adja át a helyét.
- Stefan... mit akarsz tenni? - ziháltam dermedten a félelemtől.
Stefan SalvatoreMegálltam egy pillanatra, aztán rántottam egyet a vállamon nemtorődöm módon.
- Nem, nem gyanakszik. Azt nem engedem meg neki - fordultam aztán szembe vele, és megálltam a lábánál. - De egy apró bökkenő van. Az elmúlt csaknem két hétben meg voltam győződve róla, hogy Elena még mindig engem szeret. És így is tűnt. Sőt, ki is mondta, hogy szeret engem. Csakhogy ma éjjel egy őrült szeretkezés közepette a te neved szaladt ki a száján. És neked vallott szerelmet. Ami valljuk be, nekem nem esett éppen túl jól. Ezt ugyebár megérted? Csak ne háborodj - rúgtam egyet rajta keményen - te is megdugtad Victoriát, szóval csak ne borulj ki azon, ha Elena meg velem vigasztalódik.
Megigazítottam a ruhámat, levertem néhány porszemet a kabátról, aztán elgondolkoztam.
- Hol is tartottam? Ja, megvan. Először úgy gondoltam, itt hagylak amíg olyan állapotba nem kerülsz, mint a sírbeli vámpírok annak idején. De megértheted, hogy nem kockáztathatom, hogy előkerülj. Mert Elena valószínűleg újra a nyakadba borulna. Tehát, nem találhatnak meg. Élve legalábbis nem.
Damon SalvatoreHallgattam a szavait, és olyan harag éledt bennem, hogy azt hittem, még a fájó dermedtséget is leküzdi a tagjaimban. De más volt a szív, és más volt a test. A test nem tudott engedelmeskedni, bármennyire is akartam. Félő volt, hogy ha megmozdítom bármely testrészem, a kiszáradástól letörik.
- Delena nem felejt el engem - nyögtem aztán, és amennyire tőlem telt, a szemeibe meredtem. - Delena az én kislányom. Tudja, hogy mennyire szeretem őt... úgy, ahogy az igazi apja sosem lett volna képes. Nekem ő a mindenem... és a kicsi David...
Ekkor elhagyta a száját Elena neve, és én újraéledő reménnyel moccantottam meg kissé a fejemet.
- Elena... más tészta... - ismételtem, és próbáltam rájönni, mit akar mondani ezzel.
- Vagyis... Elenát nem tudod talán olyan könnyen átverni - lihegtem alig mozduló szájjal. - Csak nem gyanakszik? Már nem hisz neked, nem omlik a karjaidba? Csak nem.... átlát már a szitán? - köhögtem egy sort.
A szívem dalolni kezdett, és kissé erősebben vert. Mert ez a néhány szó a reményt, és a boldogságot hozta el nekem.
Stefan SalvatoreMély megelégedéssel töltött el a látvány. Mindig is erről álmodtam ez elmúlt egy évben. Hányszor lejátszottam ezt a jelenetet álmaimban! És most valóra vált. Itt hevert, és haldoklott.
- Engedjelek el? - horkantam egyet gúnnyal telve. - Van is eszemben. Hülye vagyok én szerinted?
Odahúztam egy régi ládát, és leültem, aztán térdemre támaszkodva bámultam bele az arcába.
- Tudod, egy évvel ezelőtt, mikor megszabadítottuk Elenát Lee fogságából, és ő téged választott, én bosszút esküdtem. A szívem ott maradt abban a raktárban, ahol ti ketten egymás karjába hullottatok. De tudtam, hogy az én időm még nem jött el. Készültem, és vártam a revansra. Tudtam jól, hogy előbb-utóbb a kitartásom eredménnyel jár. És látod, milyen igazam van. Igy is lett.
Felkeltem, és jártam a teste mellett fel-alá.
- Elena már belenyugodott a ténybe, hogy elmentél a városból. Engedelmeddel, ezt a kis üzenetet bátorkodtam küldeni a telefonodról az övére. Csak hogy ne keressen. Majd alkalomadtán elmagyarázom neki, hogy olyan aljas vagy, hogy már soha nem is fogsz visszatérni. Delena már azt hiszem, nem is emlékszik rád. Én etetem, pelenkázom, öltöztetem, és én teszem este az ágyába. Te csak a múlt vagy neki. Szerencsére. De Elena - hümmögtem - ő kissé más tészta.
Damon SalvatoreEgy jókora zaj... mintha az ajtó nyílt volna. De már nem tudtam eldönteni, mi álom, mi képzelgés, és mi a valóság. De ez annak tűnt, mert egy jókora rúgás érte a bokámat, és Stefan hangját hallottam valahonnan a fejem fölül.
- Stefan - hörögtem alig hallhatóan. - Jöttél kiélvezni annak az eredményét, amit tettél velem? - néztem rá nagy nehezen. Egyszer-kétszer fókuszba került, aztán a kép a szemem előtt újra homályossá, elmosódottá vált.
- Engedj el - nyögtem nagy keservesen, de már az is fájdalmas volt, hogy a számat szóra nyissam. - Engedj el...
Stefan Salvatore(birtok)
Lassan sétáltam le a lépcsőn, fülelve, hallok-e bármit, ami elárulja, milyen állapotban van a bátyám, de csend volt odabenn. Benéztem a pince kis rácsos ablakán, és megnyugodva láttam, hogy fekszik a földön, szinte teljesen tehetetlenül.
A verbéna szaga és kipárolgása már eloszlott, legalábbis annyira, hogy biztonságos volt számomra. Kissé csípte ugyan a szememet, de nem volt vészes. Nekem legalábbis nem, mert a vér, amit elfogyasztottam, ami az ereimben volt, adott nekem némi erőt. Nem úgy, mint Damonnak.
Egy nagy dördüléssel benyitottam az ajtón, és megálltam Damon teste felett. A szeme néha megrebbent, az ujja meg-megmozdult, de más mozgásra már képtelen volt.
- Jó reggelt kedves bátyám! - rúgtam a lábába egyet, hogy éreztessem vele a jelenlétemet.
Damon SalvatoreHalk kaparászásra ébredtem, és valami éles fájdalom hasított belém, erre tértem magamhoz, már amennyire ez jelen helyzetben lehetett.
Kinyitottam a szemeimet, de már csak homályosan láttam magam előtt mindent.
Egy patkány. Egy aprócska, süldő patkány ült a pince poros földjén, fekete gombszemével meredve rám, miközben éhesen rágta az ujjamat.
- Ssss - riasztottam el, és a hirtelen hangtól elmenekült. Meg akartam mozdulni, megnézni a kezem, mert a gyógyulás, amihez úgy hozzászoktam, valahogy elmaradt. A testemben már nem volt elég vér. Vér híján nem voltam többé vámpír, csak egy nyomorult roncs. Nem tudtam gyógyulni többé... és nem tudtam élni sem.
Hatalmas erőfeszítéssel szemem elé emeltem a kezem, és hangosan felkiáltottam a fájdalomtól. Mintha mázsás kőtömböt mozdítottam volna, és karom csakhamar vissza is hullott a koszos pokrócra, amin feküdtem.
Elég volt egyetlen pillanat... láttam a bőrömet szinte pattanásig a csontjaimra feszülni. Éreztem az izzó, átható fájdalmat, és tudtam, hogy a végső haláltusa elkezdődött.
Már nem tudtam mozdulni, vagy bármit is tenni a létezésem érdekében. A testem feladta a harcot, és kezdett kiszáradni. Az egyetlen ami életben tartott, már nem volt más, csak a szerelem. A szerelem, ami még most is itt égett a szívemben.
Damon SalvatoreNem tudom mennyi ideje lehettem itt. Órák teltek el, vagy már napok? Fogalmam sem volt. Honnan is tudhattam volna? Órám nem volt, a mobilom valószínűleg Stefan vette el. A fény sem hatolt el ide a föld alá. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Vagyis nem teljesen. Egy valamin tudtam mérni az idő múlását. Az iszonyatos éhségen, ami egyre jobban eluralkodott rajtam.
Amíg volt bennem némi erő, a fagyasztóládához másztam, néhány véres jégkristályt találtam benne, semmi mást. Hogyan került ide véres jég, azon most nem gondolkoztam. Nem érdekelt semmi más, csak az életben maradás...
Bűzlöttem, jártányi erőm is alig maradt néhány nap elteltével. Legalábbis... úgy gondolom az éhségből, és erőm fokozatos elvesztéséből, hogy ennyi idő telhetett el. Egy hét talán. Talán tíz nap.
Egy ideig próbálkoztam kijutni, de hol, és hogyan? Az ajtónak közelébe sem tudtam menni, a verbéna távol tartott, és nemcsak az éhség, hanem a méreg kipárolgása is elszívta szinte minden erőmet. A legnagyobb részt nem voltam képes másra, mint heverni a földön, valami különös félájult állapotban.
Fájt a kezem, amit néha felemeltem, hogy megkapaszkodjak a nyakláncban. Abban a gyűrűben, ami ott lógott egy aranyfonálon. Elena jeggyűrűje, amit azóta sem vettem le a nyakamból soha. Erőt adott és reményt kitartani. De vajon meddig? Valamire rájöttem. Stefan ki akar éheztetni. Ugyanúgy, ahogy annak idején bezárt ide, és meg akarta várni, hogy kiszáradjak. És ha csak valami égi csoda nem történik, ezúttal teljesülni fog a terve.
- Elena... - suttogtam bele a pince sötét csendjébe, mintha csak a szerelmem ott termett volna mellettem, hogy egyetlen gyengéd simogatásával a mennyországba juttasson engem.
- Delena... kicsi hercegnőm - sóhajtottam, és lehunytam a szemem. Tudtam, hogy nemsokára újra el fogom veszteni az eszméletemet. Az elmúlt napokban már ki tudja hányadszor.
Damon SalvatoreRekedten lihegve feküdtem egy darabig, próbálva erőt gyűjteni. Nem tudtam, Elena vajon képes lesz-e engem megérteni, vagy megérezni. Ő ember... lehet, hogy túl gyenge ehhez. Ugyanúgy, ahogy én magam is gyenge vagyok. Olyan ez, mint egy rádióadó. Az tudja fogni, akinek hosszabbak, vagy kissé különlegesebbek az "antennái".
Victoria... ő talán meghall, és segít nekem. Koncentrálni kezdtem, erősen, a kezem ökölbe szorítva. Ugyanúgy, ahogy annak idején Caroline-al, vele is működnie kell! Éreznie, látnia KELL engem! Tudnia kell, hogy bajban lehetek...
Erőlködtem egy darabig, aztán feladtam a hiábavaló próbálkozást. Szinte én magam is éreztem, ahogy a gondolataim, minden erőfeszítésem ott marad velem, mellettem, és át sem jut a pince vastag falain. A rohadt verbéna tett róla, hogy képtelen legyek üzenni. Stefan tudta, hogy mit csinál.
Mennyi ideje lehetek itt egyáltalán? Órák teltek el, vagy már hosszú napok? Nem tudtam a választ.
- Eltűntem! - nyilallt belém a gondolat. - Ha nem jelentkezem, Elena is keresni fog! Fel fog tűnni neki, hogy Delenához sem megyek! - éledt fel bennem a reménysugár, de csak addig, míg kezem a kabátom zsebébe nem tévedt, hogy rájöjjön a telefonom hiányára. Hát persze. Stefan nem vét egy ekkora szarvashibát. Nem tudom mit tett, de biztos vagyok benne, hogy már elérhetetlen vagyok.
Damon SalvatoreSzúró, maró fájdalom térített eszemre. A vállam alatt fájt... valami nyomta a hátamat. Egyre erősebben, mintha valami kemény tárgyon feküdtem volna.
Krákogva próbáltam oldalra fordulni, de olyan nehezen ment. És nem értettem miért.... aztán lassan kinyitottam a szemeimet, és először fel sem fogtam hol vagyok. Koszos, nyirkos falak... földes-homokos talaj alattam. Egy pokróc nem messze tőlem. És valami, ami csavarta-csípte a szememet és a torkomat.
- A szemét... verbénát nyomott belém - hörögtem kissé erőre kapva, és keservesen ülésbe tornáztam magam. Nem kellett volna.
Ekkor már kitisztult a kép előttem, és rájöttem, hogy amit látok, az a mi pincénk. Na nem. Stefan....? Stefan bezárt volna engem ide? De hát... MIÉRT? Már félreálltam az útból... már befúrta magát a helyemre, a szerelmem, és a gyerekeim mellé. Hát neki ez sem volt elég???
Próbáltam feltápászkodni, és imbolyogva sikerült is. Nekizuhantam a pince ajtajának, aztán egy nagy szisszenéssel el is kaptam onnan a kezem. Égetett a vas, mikor hozzáértem. Nem volt kérdéses. Verbénával kente meg az ajtót. És ahogy körbeszimatoltam... a falakat is. Nem tudok kijutni. Az ajtónak a közelébe sem tudok menni.... egy megoldás van. Meg kell próbálni segítséget hívni. Úgy, ahogy annak idején Carolinet hívtam.
De előbb erőre kell kapnom. A fagyasztóhoz támolyogtam, de semmi nem volt benne, csak dér, és jégdarabok. Vér sehol.
A térdeim megadták magukat, a pokrócra rogytam, és fejem a földre támasztva próbáltam rájönni, mitévő legyek. Nincs élelmem. Ha nem nyerem vissza az erőmet, sosem jutok ki. Itt fogok kiszáradni ebben a pincében. Pontosan úgy, ahogy Stefan elképzelte.
Stefan Salvatore(nappali)
Beleizzadtam, mire elhúztam-vontam idáig Damont. Jókorákat koppant a feje a lépcsőkön közben, de nem bántam. Tetszett a hang nagyon.
Bevonszoltam a pincehelyiségbe, és a doh szaga azonnal megcsapta az orromat. Ki tudja mennyi idő múltán voltam látogató itt. Nem számítva azt a néhány percet, amíg elrejtettem, majd kivittem innen a két lány hulláját.
Ott hagytam Damont heverni a pince közepén, majd levettem a táskámat, és kipakoltam a tartalmát. Kesztyű. Ez volt a legfontosabb.
Magamra kaptam két gumikesztyűt, és verbénával kentem meg a pince ajtajának belsejét. Ez biztosítja majd, hogy ne nagyon mászhasson a közelébe a kijáratnak.
A földre dobtam egy pokrócot, majd körülnéztem. Gondolkoztam, kötözzem-e össze, de feleslegesnek ítéltem. A verbéna majd tesz róla, hogy jottányi ereje se legyen.
Kivittem a táskát a pincén kívülre, majd jöhetett az utolsó felvonás. Emlékeztem még arra, mi történt, mikor először idezártam, hogyan hívta Carolinet. Ezt a lehetőséget, hogy segítséget hívjon, ki kellett küszöbölni. De előtt még kivettem a zsebéből a mobilját. Jól fog ez még jönni.
Négy verbénás üveget vettem elő a táskából, és sorra a pince négy falához vágtam őket, a maró szag pedig azonnal megtámadta még az én nyálkahártyámat is. Köhögve, prüszkölve jöttem ki, és hatalmas dörrenéssel becsaptam a pince ajtaját.
Visszanéztem, ellenőrizve mindent, de ügyes voltam. Ezúttal nem vétettem hibát. Damon itt marad. Szép lassan kiszárad, és élő múmiává válik. Akkor meg majd elviszem innen. Messze valahová. Ki tudja hová. Talán elásom majd valahol.
(nappali)
Stefan SalvatoreHallottam, mit mondott Elena Damonnak, még mielőtt letette volna a telefont, és diadalmasan a levegőbe bokszoltam. Majd kirángattam a két hullát az eddigi nyughelyéről, és gyorsan kifelé indultam.
(birtok)
Stefan SalvatoreVártam egy jó negyedórát, aztán elővettem a telefonomat, és olyan hangon szóltam bele, mintha most tudtam volna meg, hogy a világvége még ma bekövetkezik.
- Elena - mondtam ijedt hangon - halottak vannak a birtokon. Itt vagyok a pincében... és egy fagyasztó ládában két lány hullája van. Jó néhány napja itt lehetnek... és teljesen meztelenek - nyeltem egy hatalmasat. - Ez borzalmas - leheltem még hozzá. - Most már nincs kétség... Damon tette. Újra gyilkol.
Stefan Salvatore(Damonéktól)
Ahogy a birtokra értem, azonnal le is porzottan a pincébe. Most minden azon múlt, hogy Damon felfedezte-e már a lányokat. Bár nyilván nem, hiszen már Elena előtt fel is fedte volna, hogy gyilkos vagyok újra.
Felnyitottam a hűtőláda tetejét, és a két halott arcába bámultam bele. Pompás, tökéletes!
Leültem egy kupac szemétre, és vártam egy keveset, hogy úgy tűnjön, mintha tüzetesen végignézném a birtokot, közben egy régi-régi melódiát dúdoltam, még abból az időből, mikor megismerkedtem Katherine-el.
Damon Salvatore(hotelből)
Úgy nyomtam a gázt a birtokig, mint akit három állam teljes rendőrsége üldöz. Csikorgó fékkel álltam meg régi otthonom bejárata előtt, és ügyet sem vetve a csendre, a kihaltságra, és a bennem tomboló fájdalmas, vagy épp nosztalgikus érzésekre, egyenesen ide rohantam le. A pincébe. Tudtam, hogy amit keresek, annak itt kell lennie....
És csakugyan, néhány perc keresgélés után meg is találtam. Nehéz volt... súlyos... de ez volt az egyetlen megoldás jelenleg, hogy visszatartsam magam attól, hogy legközelebb már ne csak támadóvá váljak, hanem egy gyilkossá is.
- Elena... és... a kicsi - nyögtem hirtelen, mikor eszembe jutott, hogy ez azt jelenti... hogy nem láthatom őket. Nem tudom meddig. Talán napokig. Talán hetekig, vagy még tovább. Talán... ha nem leszek képes leállni... akkor soha többé sem.
- Sajnálom.... annyira sajnálom - motyogtam, de tudtam, hogy nincs sok időm. MOST képes voltam emberként érezni, és gondolkodni. De nem tudhattam meddig... Hát igyekeznem kellett.
Kicipeltem a pincéből, amiért eljöttem, bezártam magam mögött a ház ajtaját, és a vérszomjjal küzdve hajtottam tovább.
(erdő, régi Salvatore birtok pincéje)
Elena Gilbert SalvatoreElőzmények:
[You must be registered and logged in to see this link.] Utolsó hozzászólás: Damon Salvatore: 2011.01.20, 22:30
Ott maradtam egyedül a pincében, a csendben. Egy darabig álldogáltam, és csak reméltem, hogy nem fogom megbánni a döntésemet. Lekapcsoltam a villanyt, bezártam az ajtót, és felmentem a nappaliba.
(folyt. ott)