- Na nem mondod. - Horkantok fel hirtelen a meghaltam szövegére. - Képzeld, én is, szóval átérzem - folytatom kissé cinikusan, közben magamra is mutatva, egy kissé oldalra is billentve a fejemet. Ettől aztán nem fogok meghatódni. Ha nem halt volna meg, akkor most nem lehetne itt s nem is beszélgethetnék vele anélkül, hogy az erre tévedők kérdőre ne vonnák az épelméjűségemet. Mert máskülönben egy hulla lenne, nem több. Mindez nem azt jelenti, hogy nem örülük a jelenlétének és annak, hogy ismát viszont láthatom őt, mert mélyen legbelül nagyon is örültem neki, mindössze piszkosult haragudtam rá a történtek miatt. Ő is nagyban közrejátszott a személyiségem alakúlásában, ahogy abban is, hogy ilyen keményszívű és érdektelen lettem az évek leforgása alatt. Régen, kisebb koromban nagyon is anyás voltam.. nyílt titok, hogy Lilyt mindig is jobban szerettem, mint Giuseppe-t. Az apánk egy utálatos, erőszakos féreg volt, nem több. - Szerintem jogosan dobálózom a szavakkal. Nehogy azt hidd, hogy nekem aztán olyan könnyen ment a vámpírléthez való hozzászokás, mert egyáltalán nem volt könnyű. Viszont minden akarat kérdése, ha velünk akartál volna maradni, megtaláltad volna rá a módot. Csak ennyit mondok. - Feleltem, ezzel ezt a témát le is zárva. Aztán, ahogy Elenát felhozta, rögtön gyanús lett nekem, így hát alap, hogy elé suhantam és feltettem neki a legegyértelműbb kértést, amit ilyenkor kérdezhettem. A reakcióját látva egyáltalán nem könnyebbültem meg, hiába állította, hogy nem akarja őt bántani. Méghogy egy anya mindent tud, hah jó vicc. Majd mindketten a házba suhantunk, minek következtében én figyelmesen követni kezdtem a tekintetemmel az ügyködését, vagyis konkrétan azt, amint hirtelenjében egyszercsakfeltépte a padlódeszkát, majd kihúzótt alóla egy régi, poros naplót. Ez meg mit jelentsen? A naplót kisvártatva a kezembe is nyomta.. én meg, csak álltam ott egy darabig és néztem, mintha csak holmi csodára várnék. - Ugye tudod, hogy a naplóolvasás nem az én stílusom. Inkább Stefanra vall. - Miközben beszélek, lazán, csak hogy ne mondja, hogy nem nézek bele, kinyitom a naplót valahol a közepe fele, majd olvasni kezdem a sorait.
Természetesen könnyen beszél, könnyen mondja, hogy van választási lehetőség, nem ő élt egy szörnyeteggel. Lehet, hogy őket is bántottam, de én több pofont kaptam, engem többet bántott és minden hibáért én fizettem meg. Választási lehetőség sosincs, legalábbis jó választás sosincs. - Lényegében meg is haltam.. De neked is van választási lehetőséged. - minden vicc nélkül én tényleg halott vagyok, hisz vámpírrá lettem, de jobb is volt nekik így, talán vissza se kellett volna jönnöm ide. Kicsit sem hiányoztam neki, nem láttam az örömöt a szemében, amikor megpillantott. Mondhatnám, hogy a fájdalom elviselhetetlen, de hazudnék. Igen fontos nekem Damon, a fiam, de nem ő a legfontosabb, hanem az árváim és esküszöm, ha az egyiknek árt, akkor én is fogok neki. Tudtam, hogy megkeményedett a szíve, erre számítottam, de arra nem hogy ennyire rideg és érdektelen lesz velem szemben. Mindig Damont szerettem jobban, volt amikor együtt sírtunk ölelkezve, mindent megtettem érte és Stefanért is, megvettem a jegyeket is, de az apjuk.. az apjuk mindent tönkretett. Talán hálás is voltam, hogy haldokoltam, megmentett, eltudtam menekülni onnan, de a gyermekeimet hátra kellett hagynom. Nem tehettem értük semmit sem, az édesapjuk vámpírvadász volt, minden vámpírt gyűlölt már akkor, amikor fiatal házaspár voltunk. Én a szanatóriumba beleszerettem egy férfiba, egy kedves és udvarias férfiba, aki talán még rosszabb.. Az életem során nem épp a legjobb döntéseket hoztam ez igaz, de próbálkozom, meg teszek mindent, amit tudok, de ha az kevés, akkor nincs miért már küzdeni. - Könnyen dobálózol a szavakkal Damon. - csak ennyit mondok neki, miért is vártam el tőle, hogy megértse? Nem fogja megérteni, nem tudta volna felmérni a kockázatot, hogy én nem tudtam ellenállni a vérnek, hogy csak ártottam volna nekik és fájdalmat okoztam volna. Nem tudtam az anyjuk maradni, nem tudtam volna megvédeni őket, arról nem is beszélve, hogy ha valaki észrevett volna, akkor mindennek vége lett volna. Egyszerűen nem tudtam maradni és ezt neki is fel kéne fognia, ha nem tudja azt sajnálom. - Jó látni, hogy ennyire reménykedsz. - mondom neki, aztán elindulok és mikor Elenáról beszélek, akkor elég hevesen reagál mindenre, szóval ennyire sokat jelent neki? Sose volt az a romantikus alkat, szeretett a nőkkel játszani, ezt megtudtam Oscartól. - Semmi szükség a fenyegetésre és egy anya mindent tud. - csak ennyit mondok neki, majd karommal félretolom az útból és elindulok, de nem emberi léptekkel, hanem vámpírgyorsasággal. Megállok ott, ahol a padlóba rejtettem a naplómat és könnyedén egy mozdulattal feltéptem a padlódeszkát, ami alatt ott volt. Kivettem és Damon kezébe nyomtam, hogy elolvashassa. - Ez egy napló, amit még a szanatóriumban írtam. - magyarázom neki, majd várok a reakciójára.
||- || words: sok || note: Remélem elnyerte a tetszését kedves Henry || [You must be registered and logged in to see this link.]
- Választási lehetőség mindig van. Azzal, pedig egyikünknek sem tettél jót, hogy abban a tudatban hagytál minket, hogy halott vagy. - Feleselek vissza. Én elhiszem, hogy az apánkkal nem volt könnyű, s azt is, hogy tiszta szívéből gyűlölte a vámpírokat, de mindezek ellenére, ha annyira akart volna, akkor felkereshett volna bennünket. Ha máshogy nem is, legalább levelek formájában tudathatta volna, hogy még életben van. De nem, ő nem ezt tette. Inkább hagyta, hogy mi magunk bírkózzunk meg nap mint nap az apánk haragjával. Rendesen örültem annak idején, mikor besoroztak a háborúba, mert így legalább távol lehettem egy ideig az apámtól. Egyedül Stefant sajnáltam.. legszívesebben őt is vittem volna magammal, ha az megoldható lett volna. Csak én maradtam neki, de Katherine még a mi kapcsolatunkat is majdnem tönkretette. - Nem kellett volna ő tudomást szerezzen rólad. Nem azt mondtam. De mindegyis, már hiába is törjük ilyesmin a fejünket, ami történt, az megtörtént. - Mintha álmodnék. Ha nem haragudnék annyira rá és még mindig ugyanaz az ártatlan kisfiú lehetnék, mint egykoron, már rég átöleltem volna őt és talán sírva is fakadnék örömömben, hogy viszont láthatom. Én azonban már felnőttem, illetve nem is éreztem azt a késztetést, hogy át kéne ölelnem. Vagy bármi hasonlót művelnem. Érezze csak pocsékul magát a történtek miatt, megérdemli. Csak elhallgattam, ahogy arról beszélt, hogy mennyire megváltoztam. Igen, felnőttem, egy felnőtt férfi lett belőlem.. akire határozottan nem lenne büszke, ha valaha megtudná, hogy mi mindent tettem meg az eddigi életem során. - Ahha. Hát, reméljük a legjobbakat - mondom kissé szkeptikusan, közben el is indulva mellette a ház irányába. Aztán ahogy felhozta Elenát, ingerültebbé válok, majd elésuhanva állom el az útját. - Honnan tudsz róla? Hacsak egyetlen hajszála is meggörbül miattad... nem állok jót magamért! - Jelentem ki komolyan, mindenféle poén nélkül. Ez nem fenyegetés volt.. csak majdnem. De baj lesz, ha megtudom, hogy ártott neki.
- Damon.. tudod akkoriban nem volt nagyon választásom, csak nektek tettem jót azzal, hogy kiléptem az életetekből. - mondom neki komolyan gondolva minden egyes szavamat, mert így is volt.. egyszer meglátogattam Stefant és már akkor nem tudtam nagyon magamon uralkodni, ne sok választott el attól, hogy a saját gyermekem vérét vegyem. Nem akartam ezt tenni velük, nem akartam hogy az apjuk rájöjjön, hogy mivé lettem, hisz élből utálta a vámpírokat, sose szerette őket és ezt csak még jobban megerősítette, mikor Katherine Mystic Fallsba költözött, lássuk be, hogy Guiseppe nem volt épp a legtürelmesebb és a legkegyesebb ember, ha visszatértem volna, akkor ott öl meg helyben a gyermekeim előtt, ami meg csak még rosszabb lett volna nekik, talán vissza se kellett volna jönnöm ide és semmi keresnivalóm itt, már régóta nem tartozom ide és már régóta nem is kívánják a társaságom, eddig is megvoltak nélkülem és ezután is meglesznek. - Ha visszatértem volna közétek, akkor szörnyetegnek néztetek volna és az apátok a szemetek láttára ölt volna meg engem. - kezdem el neki mondani és már a sírás kerülget, nem volt könnyű a múltról beszélni és tudom, hogy nagyon sok mindent elrontottam, de megérdemeltem, hogy egyszer majd megbocsásson nekem. De tudom, hogy kicsit sem érdekli az, amit mondani fogok neki, Damon sose fog nekem megbocsátani.. Talán fel kéne adnom, talán ide se kellett volna jönnöm, de a szívem valamiért idehúzott és nem akartam innen elmenni, hisz valamikor ez az én házam volt. - Tudom, hogy Stefannal talán könnyebb lenne az egész, de téged szerettelek volna látni előbb Damon, egy kész felnőtt férfi lett belőled. - mondom neki mosollyal az arcomon, hisz tényleg annyit változott, mióta utoljára láttam, akkor még csak egy kisfiú volt, most már azonban egy jóképű felnőtt férfi lett, aki talán néha szurkálódós és kevésbé kedves, de tud kedves lenni és megértő. Tudom, hogy én tettem ilyenné, hogy miattam lett ilyen, de remélem hogy egyszer talán helyrehozhatom a hibáimat és megfog nekem bocsátani. - Mert olyan helyre tettem, amire te nem is gondolnál. - mondom neki a választ, de azonban ebben nem is vagyok annyira biztos, mint amilyen biztosnak kéne lennem. Talán nincs is már ott a napló, amit még nagyon régen rejtettem el, de egy próbát megér, talán lesz rá valamilyen hatással, egyik nap leírtam, hogy mennyire hiányoznak és mennyire rossz nélkülük, de ha nincs meg.. akkor az a kis halvány remény is elúszik, amibe kapaszkodhatok. - Hogy van a kis barátnőd, Elena ha nem tévedek? - teszem fel a kérdést, miközben elindulunk a ház felé végre, nagyon remélem, hogy ott lesz még a napló és talán lesz valamilyen hatással rá, a kérdésre a válasz meg érdekelt, hisz a fiam szereméről van szó, talán kapok érte valamilyen piros pontot vagy nem is tudom..
Nem hiszem el, ez nem lehet igaz, képtelenség, ilyen nincs. Ő meghalt, nem lehet most itt. Az egész múltunk nem épülhetett hazugságra, pedig sajnos nagyon úgy fest a helyzet, hogy pontosan ez történt. A fájdalmunk, amit Stefannal éreztünk az elvesztésének pillanatában, a gyász.. hiábavaló lett volna? Minden, amin keresztülmentünk.. fölösleges volt? Azonban, nem is ez fájt a legjobban, hanem az, hogy ahelyett, hogy elénk állt volna újdonsült halhatatlan testében és megpróbálja kimagyarázni a történteket előttünk, ő inkább elhúzta a csíkot és élte tovább az életét, mintha mi nem is léteznénk. Na tessék, Damon, ha eddig nem lett volna épp eléggé elcseszve az életed, most ezt is hozzáírhatod a listához. A saját anyád is utál. Hogy is van az, mikor a gyerek csalódik az anyjában? Nem tudom, de én határozottan úgy éreztem magam. - Abban a pillanatban megszüntem a fiad lenni, hogy állítólag tűdőbajban meghaltál. - Javítottam ki őt, mert ha azt feltételezte volna, hogy most, hogy újra felbukkant az életünkben, minden hirtelen ismét a régi lesz, nagyon nagyot tévedett. Aztán mesélni kezdett. Elmondta, hogy a szanatóriumban változtatták vámpírrá, több napos szenvedés után. - Eddig minden szép és jó, de esetleg megtudhatnám, miért nem kerestél fel bennünket utána? Miért kellett abban a hitban tartanod, hogy halott vagy? Stefan a poklok poklát élte meg abban az időben. - Nem, nem fogom elismerni előtte, hogy az öcsémhez hasonlóan engem is ugyanúgy gyötört a hiánya. Még mit nem. - Rossz döntés volt előbb engem felkeresni. Stefannal jóval hamarabb célt találhattál volna, az én tüskéim ugyanis jóval élesebbek és nagyobbat is tudnak szúrni. - Nem értettem, miért hozzám jött először. Vajon mi járt a fejében akkor, mikor meghozta ezt a döntést? Hogy jobb minél előbb túlesni a nehezebb falaton? Hah, csak szeretnéd. Ismét erőltetni kezdi a házba való bemenést, de nekem eszem ágában sincs engedni a kérésének. Miért olyan fontos számára, hogy a négy fal között legyünk? Biztos vagyok benne, hogy amit bent megoszthatna velem, azt idekint is el tudja mondani, nincs szükség falakra körülöttünk. - Miből gondolod, hogy amit mutatni akarsz az még odabent van? - emelem fel szemöldökeimet érdeklődve, tudomást sem véve a felém nyújtott kezéről. - De legyen, ha valóban olyan fontos, hát üsse kő. - Adom meg magam, egy sóhajtás keretein belül, félig az épület fele fordulva, hogy láthassa komolyan beszélek.
Nem gondoltam volna, hogy örülni fog nekem, de hogy is várhattam is el volna tőle annyi év után. Úgy néz rám, mint aki épp most pillantott meg egy kísértetett és nem igazán tetszik nekem ez a tekintet, az igazat megvallva jobban örülnék, ha elmosolyodna, de nem.. Ő csak így néz rám továbbra is. Tényleg oly sok éve volt már, hogy ennyire közel volt hozzám, talán mégsem kellett volna elmennem Juliannal arra a hajóútra, de azt sem bánom, mert boldog voltam, akkor végre éreztem, hogy élek, a volt férjemmel ezt sosem tudtam átélni, állandó terrorban és fenyegetésben éltem gyermekeimmel, kiket majd hátrahagytam. Talán sosem fogom megbocsátani magamnak, de ők sem fogják megbocsátani nekem, tudom és teljesen igazuk is lesz, bár.. Nem is tudom, hogy minek jöttem ide, hogy miért akartam ennyire látni Damont, azt hittem hogy semmit sem fog jelenteni nekem az, hogy vele lehetek, de lám még is sokat jelent és ez.. Még nem tudom, hogy jó vagy rossz dolog-e egyáltalán. Annyi kérdésem lenne hozzá, annyi mindent mondanék neki, de tudom hogy felesleges, mert nem találták meg a naplót, melyet hátrahagytam a házba, ha azt megtalálták volna, akkor tudták volna, hogy még életben vagyok. De nem így alakultak a dolgok és ők eddig nem szereztek tudomást erről.. Talán ha nem zárnak be a börtönvilágba, akkor felkerestem volna őket és minden máshogy alakult volna, de teljesen felesleges ilyeneken gondolkodnom. Most az a fő, hogy viszonylag jól jöjjek ki ebből a találkozóból és ne utáljon meg még jobban... Azonban mikor kiejti azt a bizonyos szót, akaratlanul is mosolyra görbül az arcom, tehát felismert és tudja is hogy ki vagyok. - Fiam. - mondom örömteli hangon, bár ez kezd átmenni olyan.. hogy is mondják ezt a mai szlenggel? Azt hiszem a gagyi anya-fia taliba? Nem, még nem vagyok oly biztos abban, hogy megfelelően használom ezeket a szavakat, melyeket kéne. Minden olyan fura ebben a világban, hogy inkább visszamennék az időbe, ha lehetne, de sajnos nem működik olyan könnyen. Itt azonban most Damon a lényeg és nem az, hogy mennyire kellemetlen számomra ez az egész világ. Most már Julian is itt van velem és nagyon is jól esik a közelsége, hogy újra az a férfi tarthat a karjaiban, akit nagyon szeretek. Majd mikor megpillantja a kezemben tartott virágot, akkor elkezd nevetni, ami nem épp annyira kellemes számomra, de tudom nagyjából hogy mire gondolhat. Nem hiszem, hogy ennyivel visszaszerezhetem őket, egyáltalán ha ezt szeretném, mert a mai napig nem sikerült eldönteni, hogy valójában mit is szeretnék. Majd a javaslatomat, hogy menjünk beljebb és kényelmes környezetben beszéljük meg a dolgokat teljesen figyelmen kívül hagyja, talán újra meg kéne büntetnem úgy, ahogy régen is tettem. De nem tudom, hogy most mi számára a legkedvesebb játéka, melyet elvehetnék tőle, de abban biztos vagyok, hogy van egy szerelme. Ha jól rémlik, akkor a neve Elena Gilbert. Nagyon csinos és kedves kis hölgynek tűnik, de Damon ízlése régen sem volt épp a legkifinomultabb, bár lehet az évek alatt ezen sikerült változtatnia. - Tudod, hogy tüdőbajom volt és elvittek egy szanatóriumba... Napokig szenvedtem, míg egy kedves és szeretetreméltó ember átváltoztatott vámpírrá. - kezdem neki magyarázni azonban tudom, hogy nem lesz neki kellemes végighallgatni a történetem, hisz hozzátartozik az is, hogy elhagytam őket egy teljesen idegenekből álló családért. Ő hozzájuk a vér kötött, de az új családomhoz már más kötelék.. Nem tudom, hogy mit gondoltam mikor idejöttem, tudom hogy jobban szeretné, ha akkor meghaltam volna abban a betegségben, de nem én kértem hogy változtassanak át engem vámpírrá. - Még nem tud, de hamarosan sort kerítek arra is. De menjünk be, mutatni szeretnék valamit, fiam. - felelek a kérdésére és reménykedem benne, hogy most talán végre elindul velem, nyújtom neki a kezem, miután pár lépést tettem felé, azonban nem hiszem, hogy elfogadja.. Damon sose.. Annyira felkavaró itt most vele lenni, szavakba se tudom önteni, annyi minden feltör az emlékezetemből. - Hiányoztatok.. - csúszik ki a számon akaratlanul is, de mentegetőzés helyett inkább elmosolyodom és reménykedem, hogy ő is hasonlóképp tesz majd.
Úgy álltam az ismerős női alak előtt, mint aki szellemet látott. Pontosan ez lenne a tökéletes kifejezés arra, amit átéltem.. mert Ő az volt. Annak kellett lennie. Nem lehet életben, nem, annyi éven át.. nem keresett sem engem, sem Stefant egyszer sem. S erre most megjelenik itt, a semmiből, mint valami kísértet. Az anyánk. Ez nem holmi hallucináció, hanem a valóság. A józan eszem kezdett vissza térni. Aztán a nevemen szólított. Fogalmam sincs, mit kellene tennem ebben a pillanatban, de azt hiszem, semmiképpen sem fogok úgy cselekedni, ahogyan azt elvárnák. Ha ez a kész átverés, ajánlom most bújjon elő a bokorból a felelős, mert máskülönben nagyon nagy mészárlásra fog sor kerülni a következő fél percben.. - Anyám. - Egy szó, ennyi, több nem jött ki a számon. Az is halkan és hitetlenkedve, mint aki továbbra is makacsul ragaszkodik ahhoz a verzióhoz, hogy csak a fantáziája játszik vele. Ott állt előttem az a nő, akit emberkoromban annyira tiszteltem és szerettem. Aki, mesét mondott esténként, velem sírt és kacagott ha kellett.. azok után, hogy eltünt szó nélkül most ismét felbukkant. Akaratlanul is észreveszem az egyik kezében tartott orchidea csokrot és közben visszafolytok egy irónikus kitörni készülő kacajt. Ha komolyan azt feltételezi, hogy ennyitől a nyakába fogok borulni, nagyon nagyot téved. Ismét megszólalt, de figyelmen kívül hagyom a javaslatát, miszerint jobb lenne bemennünk a házba. Az immár az én házam, illetve semmi joga parancsolgatni nekem, hogy hová menjek és mikor. Azt a kiváltságát elveszítette abban a pillanatban, ahogy ott hagyott Stefannal bennünet az őrült Giuseppe-vel. - Egyáltalán hogyan lehetsz életben? - bukik ki belőlem a kérdés, anélkül hogy megmozdulnák. Az elmémet időközben olyan emlékképek lepik el, amikre most semmilyen körülmények között nem akartam visszaemlékezni, mikor még igazán szerettem őt, tiszta szívemből. - Stefan tud rólad? - Talán ennek a kérdésnek vagyok a legkíváncsibb a feleletére, de valami azt súgta, hogy nem lesz a válasz. Egy ilyen dolgot az öcsém soha nem tartana titokban előttem.
Nehéz döntéseket kellett meghoznom a mai napokban és most már odáig is eljutottam, hogy találkozzak a volt családommal. Furcsa érzések töltenek el, miközben készülődöm, de nem tudom, hogy mit érzek. Egyszer már akartam Damon-nal beszélni, de még mielőtt megpillanthatott volna és tovább is suhantam, nem bírtam elviselni, hogy semmit sem érzek már irántuk, hisz régen ők jelentették számomra a mindenséget, de mára már új családot alapítottam. Hogyan álljak elé, hogyan mondjam meg neki mindezt? Azt hiszik, hogy nem szerettem őket, hogy nem volt nehéz hátrahagynom a véreimet, pedig elviselhetetlenül nehéz volt. Megpróbáltam értük megtenni mindent, szembe szálltam Guiseppe-vel és próbáltam megszöktetni őket, azonban nem sikerült.. megkaptam méltó büntetésem és nem csak Damont, hanem engem is elvert.. a férfi, kit szerettem. De Julian más, ő kedves, jószívű, segítőkész, igazi úriember és szeret. Kell ennél több egy női szívnek, mely már oly régóta sajog a magánytól? Nem, ennyi pont elég ahhoz, hogy reménykedjen egy második esélyben, egy esélyre ahhoz, hogy újra megtalálhassa a boldogságot. Szóval lassan készen álltam a nagy találkozóra, de... Még mindig egy furcsa érzés kerülget, azonban elhessegetem magamban, ma újra látni fogom Damont. Nem lesz könnyű, sőt. Lehetetlen lesz megértetni vele, hogy mindent muszájból cselekedtem, de meg kell próbálnom, talán akkor elmúlik az érzés. Remélem tudnak pár órát nélkülözni a kis árváim és nem fognak rosszul viselkedni. Mindig nehéz szívvel hagyom őket hátra és búcsúzom el tőlük, de meg kell tennem, most nem tudok máshogy dönteni. Még mindig kicsit fura ez a világ, minden annyira más lett, minden annyira megváltozott, mióta utoljára erre jártam és ezek a guruló micsodák is borzalmasak voltak. Bevallom próbáltam megtanulnia kezelésüket, de az utolsó eszköz melyet láttam az egy vonat volt és azt sem tudtam irányítani, nemhogy egy XXI-századik kocsit vagy mi fenét. Kénytelen voltam megidézni egy ember, hogy elvigyen a virágoshoz, hogy tudjak venni valami szép ajándékot. Amint megvoltam vele, indultam is a régi házamhoz, melyet még együtt építettünk fel Gusieppe-vel, féltem hogy csak a vagyonom miatt vett el, azért hogy felépíthesse ezt a házat, de.. Tudom, hogy szeretet, csak elméjét megszállta valamilyen szörnyeteg, melynek hatására szörnyűségeket művelt. Ha akkoriban már lettek volna olyan szakorvosok, mint a mai világban, talán minden másképp alakult volna, talán nem lett volna minden olyan szörnyű, de nem gondolhatok ilyenekre, most nem erre kell koncentrálnom. Nem kell sokat várnom érkezésemtől számítva, pár perc múlva meg is érkezett Damon, aki hamar felismert jelenlétemet, azonban mikor megpillantott, hát nem ezt a reakciót vártam volna. Miben is reménykedtem? Hogy sírva a nyakamba ugrik az én fiam, akit hátrahagytam szenvedni apjukkal? Nem volt szándékos, egyáltalán nem volt az, de nem tudtam mást tenni.. Teszek felé pár lépést, majd nehézkesen, de szóra nyitom ajkaimat. - Damon.. - csupán ennyit tudtam mondani, nem ment tovább. Mit mondjak neki? Annyi idő telt el, mióta utoljára láttam és azóta akkora harag és gyűlölet keletkezhetett a szívében irántam... A kezemben tartogatott orchiedát nem merem neki adni még, minden bizonnyal csak tönkretenné, hisz tőlem való, miért is tartaná meg? Megemberelem magam és újra szóra nyitom az ajkaimat, még mielőtt bármit mondhatna vagy tehetne. - Beszélnünk kellene, nem fáradunk beljebb? - kérdezem tőle mosolyogva majd fejemmel a ház felé intek. Olyan rég nem jártam itt, de a ház még mindig rendben volt tartva, nem volt lelakott és elhanyagolt, szépen rendben tartották. Próbálok a szemébe nézni, ha engedi és ha sikerült is belenézni, akkor sem tudom sokáig tartani a szemkontaktust, annyira... annyira... felkavaró, igen, ez a legjobb szó erre. Annyira felkavaró a látvány, olyan dolgok villannak be a fejemben, melyekről még csak reménykedni sem mertem volna.. Amikor Damon átölelt és azt súgta lefekvés előtt: "Szeretlek anya!". Hiába a sok idő és az új család, az ilyen... az ilyet nem lehet könnyen elfelejteni.
Hazaérve a Grill-ből, ahol az elmúlt néhány órámat Enzóval iszogatva töltöttem el, már alig vártam, hogy elérjek a kanapéig, majd a távirányítóval a kezemben dőljek ki, mint egy laposkő. Nem mintha olyan fárasztó lett volna a mai napom.. ha tehetném, minden időmet olyanok társaságában tölteném, mint Enzo és persze Elena.. Amikor meg nem lehet, akkor pihenni akarok, mert valamikor azt is kell.. Mondjuk az én esetemben azt sem lenne muszáj, kibírnák én bármennyit szunyókálás nékül, ha akarnám, de most inkább az alvást választom, mert meg mernék esküdni rá, hogy pár perccel korábban az egyik járókelőből kettőt láttam. Kicsit kótyagosan és emberi tempóban indulok el a bejárat felé. Az a legjobb a vámpírlétben, hogy az embernek részegesen sem kell attól tartania, hogy netalán eltéved. Valószínüleg már rég odabent lennék, az áhított kanapén, ha meg nem torpanok útközben. Egy ismeretlen illat csavarta az orromat.. valaki van a közelemben. Egy vámpír. Veszek egy 360 fokos fordulatot, majd földbe gyökerezik a lábam, mikor rájövök, ki is áll immár előttem. Ez valami rossz vicc, vagy rémálom..? Ő nem lehet itt.. hisz már meghalt. Az anyám ismerős arcvonásait pillantottam meg magam előtt. Gyorsan, nem túl észrevehetően megrázom a fejem, majd pislogok is párat, de a látvány utána sem változik meg. Már nem látok kettőt belőle - hála a jó égnek, mert belőle egy is sok -, de az az egy sehogy sem válik köddé. Az elmém egy nagyon mocskos játékot űz velem, ami legutoljára akkor fordult elő, mikor egy nyavajás farkas megharapott.
Kicsit elhúztam a szám. Igen, azt hiszem, mindenki ettől próbálja megvédeni a tulajdon családját. Egy-egy embernek elég nagy tragédia, megrázkódtatás egyetlen szívrohamban meghaló rokona szenvedését végignézni, míg Jeremy már látott elvérezni, elszáradni vámpírokat, embereket... látott már vámpírt megkarózva, és mi több, fájdalmas volt bevallani, de inkább kívántam volna azt, hogy nézzen szembe ezer szívrohammal, mintsem hogy még egyszer végig kelljen néznie azt, ahogyan egy barátja vagy szerelme meghal. Én kevertem bele ebbe az életbe, és ha nem így lett volna, ha nem vagyok hasonmás, a legnagyobb aggodalmam most az lenne, hogy vajon melyik híd alatt fetreng bedrozogva. Vagy hogy melyik elvonóra juttassam be. - Alaric csak segíteni akar. De remek taktika ellene, hogy... úgy teszel, mintha megtennéd, amit kér, majd mikor nem figyel, hát fittyet hányva... szóval visszatérsz a saját elképzeléseidhez. Bár a végén így is, úgy is kioktatás vár - húztam el a számat vigyorogva. Sajnáltam, hogy nem a tulajdon szüleink vannak mellettünk, hogy tanácsot adhassanak nekünk az élet nagy kérdéseit illetően. Jeremynek főleg nagy szüksége lett volna rá, de valószínűleg már nem annyira... hiszen felnőtt. És azon kívül, hogy ne rúgják ki, nem kellene most nagyobb gondjának lennie. Mindentől próbáltam megkímélni, talán pontosan ezért került ki annyira a látókörömből az utóbbi időben. Felsóhajtottam. Azóta szerettem volna mergkeresni Caroline-t, miután láttam őt a temetésen. Az anyja halála megrázta őt, és most lett volna a legnagyobb szüksége valakire, aki már volt hasonló helyzetben. És megkozkáztatnám, hogy... Jeremyt is szoros szálak fűzték Liz Forbes-hoz. Miután anyáék meghaltak, ő vette át a felügyeletünket, míg Jenna ide nem tudott költözni. Anyánk helyett anyánk volt. - Még kell idő Mattnek ahhoz, hogy jó vezető válhasson belőle - sóhajtottam fel. - Azt sem tudom, hogy most mi lesz a városban, ki lett Forbes seriff helyettese? - kérdeztem, majd keserű mosolyt villantottam. Nagyot nyeltem, és oldalba böktem őt halk kuncogással. Azt tudom, hogy ha Damon és én jól meg is vagyunk, azt nem Jeremy előtt kell mindenképpen bemutatnunk. Szóval. Szó sem lesz semmiféle összeragadásról. Így is kockázatos, hogy egy fedél alatt élnek, tekintve, hogy az egyik ostobaságom végett az otthonunk porig égett. - Na várj, milyen mostani életeddel? Az lenne az életed, hogy iskolába járj, mi ennél fontosabb? - kérdeztem, és megálltam, hogy belenézzek a szemeibe. Valamit titkolt előlem, és ez egyáltalán nem tetszett. Caroline-ról kérdezett.... de valahogy nem tudtam mondani semmit. Tekintve, hogy az egyik legjobb barátnőm engem is kerül. Féltem, hogy valami ostobaságot művel az anyja halála miatt. - Hallgatlak, Jeremy. Mi a mostani életed fő célja?
ne haragudj a késésért <3 || [You must be registered and logged in to see this link.]
Én úgy vélem ha kézzel-lábbal erőlködtünk volna se sikerül a távolságot minimálisra csökkentenünk közöttünk. Mind a ketten rengeteg dolgon mentünk keresztül rövid időn belül. Elena-nak meg kellett küzdenie a gyásszal ahogy nekem is, ott volt számára a vámpírlét, ami rengeteg akadályt gördített elé, számomra pedig az Ötök voltak olyan hatással, hogy kifordultam önmagamból. Ölni akartam, a saját nővéremet is megakartam ölni..Lehet, hogy ez a szakadék egyikünknek sem tett jót és most majdnem a nulláról kell kezdenünk, de mindenképp jobb volt, mint ha egymásnak estünk volna és vagy Ő, vagy Én, de valamelyikünk holtan végezte volna..megint. Testvérek vagyunk, de ez már nem abból áll, hogy fogjuk a másik kezét mikor átkelünk az út túloldalára. Számunkra ez már csak vérkötelék, egy kapocs, ami összeköt minket és hívja a másikat, ha éppen szükség van rá. Elmosolyodtam ahogy a cseppet sem gyenge nővérem olyan finoman ahogy csak tudott oldalba bökött. Rég volt már valóban, hogy csak úgy kötetlenül eltudtunk nevetgélni vagy beszélgetni valami olyasmiről ami nem boszorkányokról, rituálékról és böszme nagy farkasfogakról szól. -Az már évekkel ezelőtt volt, azóta láttam már ezerszer morbidabb halált is, na meg, nem kell drogozni ahhoz, hogy olyan dolgokat lássak amik nem férnek bele egy normális ember élet ideáljába. - Vigyorogtam rá. Igen, az a drogos korszak volt életem egyik legnagyobb hülyesége, de valahogy akkor az volt a jó, az volt ami segített felejteni, elvonatkoztatni a valóság fájdalmától, néha úgy éreztem szárnyalok, néha pedig úgy, hogy én vagyok az, aki mindent megtehet. Van amikor még hiányolom is ezt az érzést, de már letettem róla, igaz az alkohol még mindig játszik, de hé, a drogozást hagytam abba, nem az önpusztítást. -Igen, a legtöbb egy karót nyelt alak, Alaric ezzel szemben szeret kioktatósdit játszani, de úgy csinálja, hogy a végén mindenképp megfogadjuk a tanácsát, őrjítő. - Mosolyogva túrtam bele kissé már hosszabb hajamba, rám férne egy hajnyírás hamarosan. Én a részemről valahol megértem Alaric-et, semmi köze sem volt hozzánk mégis próbált a jó irányba rugdosni mikor igencsak elkanyarodtam. Ám ettől még semmi szükségem gyámra és felvigyázóra, azt hiszem képes vagyok megállni a lábamon magam is. -Matt-el járna jól a város, Ő biztosan lelkiismeretesen végezné a feladatát. Na meg nem elhanyagolható tény, hogy mindent tud a természetfelettiről, gyakorlott, képes volna átvenni Caroline anyjának a helyét. - Bár nem szép így gondolni rá, egy lecserélt tárgyra, de ez a helyzet áll fenn, a városnak, a polgároknak szüksége van egy seriffre, egy emberre aki képes elhitetni velük a nyugalmat és közben még a munkáját is elvégzi mint normális, mind természetfeletti járőrként. -Hát ez remek, tényleg remek, csak össze ne ragadjatok.. - Forgattam meg a szemeimet. Damon-nek is voltak értelmesebb húzásai, de abban a lexikonban elvesznek ami az életét írja le. 1000 oldalból úgy 5-6 lap tartalmazhatja az élete jótetteit. Nem örülök neki, hogy a nővérem körül járkál. A mi viszonyunk soha sem lesz felhőtlen, de szerintem már az is jó, ha nem akarjuk megölni egymást. -Elena, a középiskolát sem fejeztem be, miért gondolod azt, hogy lennének nagyobb terveim a közeljövőben? - Vontam fel a szemöldököm. -Nem akarok főiskolára járni sem semmiféle iskolába. Köszönöm szépen, de a mostani életemmel ez nem fér össze. - Miért van az, hogy mindenki az iskolával nyaggat? Még Lory is felhozta a múltkor, hát egy perc nyugtom sem lehet? -Mi a helyzet Caroline-nal? Régen láttam már. - A szőke ciklon, aki mindig valami őrületes bulival dobta fel a hangulatot a városban, most valahogy igen csendes, semmi túlszervezkedés, vagy hasonló Carolineosság.
Csak bólintottam, bár eleve nem voltam hajlandó elismerni azt, hogy nem lehettem volna ott mellette akkor is, ha embert megpróbáló feladatok vártak rám. Pontosan ezért kellett volna vele lennem... hogy együtt tegyük meg a nagy lépéseket. De így én is kimaradtam az ő életéből... és ő is az enyémből. Rábíztam az életre, miután Alaric meghalt, és egyedül maradt. És azon kívül, hogy értesítettek róla, hogy elég ritkán jár be iskolába, nem sokat hallottam felőle... azon kívül, hogy vadász lett, és... nagyjából féltem a közelébe kerülni, mivel pont az ötök közé tartozik... - Persze, hogy nem tehetünk róla - böktem egy kicsit oldalba, majd halkan, némi keserű éllel a hangomban felnevettem. - Már jó ideje nem beszélgettem senkivel normális, hétköznapi dolgokról... az életem varázslatokból áll, és vérből, ellenségekből és ismeretlenekből... néha igazi kikapcsolódás végre olyat találni, aki tud valami újat mutatni - vigyorodtam el. - Hihetetlen, hogy felnőttél. Legutóbb még azon kellett aggódnom, hogy ne csináld ki magad Vicki Donovan miatt - emlékeztem vissza. Rossz időszak volt... és ugyan azóta számtalan dolog történt meg kettőnk között, de arra a drogos korszakra kifejezetten emlékeztem. Diplomatikusan megköszörültem a torkomat, mikor Alaric stílusáról kezdett beszélni. Jogos volt minden szó, hiszen bárhogyan is nézzük, Alaric sosem volt vérszerinti apja senkinek, és mi is véletlenül, Jenna által kerültünk be a képbe, nem úgy jött ide, hogy tervei között szerepelt a gyámság. Beledobtuk a mély vízbe... én pedig lógva hagytam, hogy nevelje egyedül az öcsémet. - Hiszen tanár! Tudod, hogy milyenek a tanárok... öööö... khm... - kuncogtam halkan, sejtelmes pillantást váltva felé. Jeremynek sem kellett bemutatni azokat az apró csínyeket, amiket én, Bonnie és Caroline elkövetett még a suli elején... még mielőtt anyáék meghaltak. Valójában nem voltunk mindig olyanok, mint most. Voltunk gyerekek... gondtalanok. Nem érdekelt, ha miattunk járnak be a szülők a suliba. Igaz, nem voltunk olyan kegyetlenek, ezek apró, játékos csínyek voltak. - Matt-et esélyesnek látom arra, hogy ő legyen most a város új... seriffje. Legalábbis előbb-utóbb oda is juthatna. Elvégre... öhm... most hogy Caroline mamája... - szomorodott el a pillantásom. Annyira fájó pont volt... az egyetlen olyan személyt is elveszíteni anyáék és Jenna után, aki részt vett az életünkben, gyerekkorunkban. Jeremyvel is sokat törődött, miután anyáék elmentek, és ő vigyázott mindkettőnkre, míg Jenna be nem költözött. - Hé, Jer! - bukott ki belőlem, mikor Damonről érdeklődött. - Amikor szabadidőnk van, jövök én... vagy jön ő. Változó gyakorisággal - vontam egyet a vállamon. Tudtam, hogy nem kedveli. De miért hibáztathatnám őt ezért? Én sem szerettem mindig... tudom, milyen gyűlölni Damon Salvatore-t. Csak mellékes, hogy azóta tudom, milyen szeretni. - Nem bírjuk sokáig egymás nélkül - fűztem még hozzá, majd mindkét kezem eltűnt a zsebemben. - Hahaha. Azért már tudom, hogy lehetőleg ne engedjelek titeket egy helyiségbe - sóhajtottam fel, apró mosollyal a szám szélében, majd előre néztem, és jött a kvöetkező kérdés. Nem akartam tovább Damonről beszélni, hisz nem azért vagyunk itt. - Beadtad a jelentkezésedet valamelyik főiskolára? Szeretném, ha... tovább tanulnál, Jer. És ha ehhez az kell, hogy megigézzem a fél tanári kart, hát... - vágtam elgondolkodó, ártatlan pofát.
ne haragudj a késésért <3 || [You must be registered and logged in to see this link.]
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 16, 2015 11:45 pm
Sok olyan dolog történt amit nem lehet visszapörgetni. Nem mondom, hogy nem lehetett volna másképp, de minden úgy történt ahogy annak kellett. Megtaláltam a nővérem naplóját, megtudtam az igazságot, ezzel végül is minden megváltozott, mindenre fény derült. Én sose kételkedtem abban, hogy a nővéremnek fontos vagyok, hogy is lehetett volna így mikor szinte minden tettemet nyomon kísérte. -Elena, voltak bőven gondjaid, azon felül is, hogy az öcséd a maga élete ellen dolgozott. Amiken keresztül mentél ezerszer több volt, mint amit egy normális ember eltudott volna viselni. - Nem haragszom rá, nem is érzem úgy, hogy elhanyagolt volna, végül is nem vagyunk már gyerekek, mind a ketten felnőttünk, nekem sincs szükségem pátyolgatásra. -Ha nem lettél volna hasonmás, akkor nem ez vont volna bele a játszmába, akkor a drogok végeztek volna ki, hidd el, ez elkerülhetetlen volt, az, hogy most már két világban egyensúlyozunk nem a te hibád, erről se te, se én nem tehetünk. - És ez tényleg így van, nem neheztelek rá, egy percig sem fordult meg ez a fejemben. Annyi minden történt, a csoda az, hogy most itt állunk egymással szemben, tekintve, hogy hányszor is haltunk már meg. Szerintem a legkevesebb az, hogy kicsit eltávolodtunk egymástól. Lényegében akár örökre is megtörténhetett volna, de egyikünk sem maradt a túlvilágon olyan hosszú ideig. -Néhány tanácsot..a néhány tanácsa általában monológba fullad és a végén szörnyen kioktató tud lenni. - Vigyorodom el. Kevés olyan ember van akitől elfogadom a kritikát, Rich az egyik ilyen. Pont akkor lépett be az életünkbe amikor a legnagyobb szükség volt rá. És ha bár bébiszitterre a legkevésbé van szükségem, azért, mint barátra igen. Azonban vannak dolgok amiket jobb szeretek csupán magamnak megtartani. -Matt egy cseppet sem változott, kivéve, hogy most még szenteskedőbb, de ettől eltekintve még mindig a jó öreg Matt. Igen, valami embervédő alakulatnál tölti az idejét, naponta körbe rohanja a várost és közben még arra is van ideje, hogy fenéken billentsen, ha valami olyat teszek ami szerinte nem helyes. - Nevetem el magam. Persze ez így elég mókás, de amikor tényleg meg is teszi, na az már kevésbé. Matt inkább az öklében hisz és nem a szavak erejében, legalábbis mostanában így áll a helyzet. Néha még én is behúzom a nyakam ha olyan kedve van. -Az jó, mennyire sokszor találkoztok? - Húzom fel a szemöldökömet. Nem, nem tetszik, hogy Damon továbbra sem került ki a képből. Na nem mintha erre bármikor is esélyt láttam volna. És én sem vagyok az a személy aki eltilthatná a nővéremet tőle. -Feltűzni ereklyeként? Na nem azért, de nem nézegetném egész nap a falon lógó vámpírt, kivéve, ha a feje lógna ott egy almával a szájában. - Viccelődöm ugyan, de van benne némi igazság is. -Sose kedveltem, a megbékélés így eleve el van ásva, romlott egy alak. A múltban történtek pedig régen nem árnyékolják be a jelent, egyszerűen csak szíven tudnám szúrni, semmi több, nem neheztelek rá, nagyon nem. - Mosolyodom el. Szerintem megtudnánk tartani a 3 lépés távolságot egymással, ha arra kerülne a sor, de azt is csak Elena miatt. Nem fogom kedvelni Damont, erre fikarcnyi esély sincs.
Kudarc... hányszor hallottam ezt a szót az elmúlt időszakban. Mégis, Jeremytől hallani ezt elkeserítő... az egyetlen olyan ember az életemben, akit védeni akartam mindentől, és mégis, mi lett belőlem? Egy nővér, aki eltűnt az öccse életéből... ő soha nem érdemelt ezt a bánásmódot, még akkor sem, mikor drogozott és Matt nővére után koslatott... annyi tragédia érte már, a szüleink halála, Jenna halála... és nem törődtem az érzéseivel. Miért is törődtem volna, kérdeznék mások, hiszen én magam önző módon el voltam foglalva önmagammal. - Sajnálom, Jeremy. Meg kellett volna kímélnem téged a kudarcoktól - suttogtam egészen halkan, a hangom viszont télnyleg tele volt bűntudattal. - Ezt az egész életet miattam kaptad, az én hasonmás mivoltom indította el a lavinát... és megfeledkeztem rólad, arról hogy mindenek előtt nővérnek kell lennem - nyeltem egyet. Ez igaz, minden egyes szó. Sosem érzékeltette velem, hogy nem adok eleget, de én tudtam magamról, hogy egyáltalán nem vagyok méltó arra, hogy a nővére legyek. Elvártam, hogy az iskolai tanárok neveljék, majd kiderült, hogy szinte iskolába sem jár... nem tudom elölről kezdeni. Dacos szavaira azonban el kellett mosolyodnom, és megveregettem a vállát. - Igazad van. Már felnőttél. Nincs szükséges pesztrálásra. De azért... Rick csak jót akar, és ha nevelni nem is hagyod magad, talán néhány tanácsot érdemes lesz tőle elfogadnod - kacsintottam rá. Férfiak... igazából könnyebben megbeszélik egymással a dolgaikat, mint ő velem. Mondjuk remélem, ha a képbe kerül valami lány, akkor előbb-utóbb engem is tájékoztat róla, nemcsak az újságban fogok olvasni róla. Ráadásul hiába kérném, hogy Damont tekintse példaképnek. Akkor már inkább... Rick-et példaképnek! - Ez... tipikus Matt - nevettem fel halkan, majd ismét zsebre dugtam mindkét kezemet, úgy sétáltam tovább, közben beszívva a friss levegőt. - Régen hallottam róla - gondolkodtam el. - Valami új... embervédő akció alakult a városban, vagy mi - vontam egyet a vállamon. Nem ismerem a project részleteit, de Matt leköti magát vele. Ez a lényeg. És a Damon témától már eleve nem vártam semmi jót. - Igen, Damonnek köszönhetően jól mennek a dolgaim. Bár kicsit nehézkes, hogy ő itt, én pedig a főiskolán, de megoldjuk az ebből származó problémáinkat - vontam egyet a vállamon egy apró mosollyal. A hangneme mindent elárult, már tudom, hogy miként gondol Damonre... továbbra is. - Jer, én nem akarom, hogy barátok legyetek, vagy haverok. Csak annyit, hogy ha egy légtérbe kerültök, ne akarjátok egymást feltűzni a falra ereklyeként. Mindketten a... családom vagytok - mosolyodtam el halványan, de tudom, hogy Jeremy éppen abban a korban van, hogy ő csakis a saját gondolataira figyel, és a saját útját járja. Nem kedveli Damont, nem meglepő, hisz egyszer megölte őt. Csak a szerencsén múlott, hogy ott volt az a gyűrű... - Még mindig nem békéltél meg vele, ugye? - kérdeztem aztán hirtelen. Stefan a következő lépcsőfok, de ő nem olyan, mint Damon. Vele könnyebb... kijönni. Damon folyton cinkeli Jeremyt. Stefan sosem tett ilyesmit...
ne haragudj a késésért <3 || [You must be registered and logged in to see this link.]
Sose kívántam azt, hogy a nővérem minden lépésemet kövesse és árgus pillantásokkal járjon a nyomomban. Egyszerűen önállóságra vágytam, mindentől és mindenkitől mentesen. A szüleink halála váltotta ki ezt belőlem. Kettőnk közül talán én voltam az aki jobban magába zuhant és letért az útról, alig múltam 15 mikor meghaltak, szerintem érthető, hogy minden ami pusztító az volt a jó. Elena mindig is a maga világában élt és egyszerűen az a világ nem fért össze az enyémmel. Talán lelketlennek tűnök, de a szüleink halála rádöbbentett arra, hogy a szabadság egy karnyújtásnyira van tőlem csak el kell érnem, küzdeni kell érte. Mostanra azért bonyolódtak a dolgok, Elena és én kezdünk kissé eltávolodni egymástól, valahol ez érthető, de valahol pedig fura. A testvérek, történjen bármi nem válnak el egymástól, mi mégis elszakadóban vagyunk. Nem tudom, hogy ennek köze van-e ahhoz, hogy a nővérem halhatatlan lett és én vagyok az, akinek felelőssége a gyilkolásuk, hogy megvédjem az ártatlan halandókat...túl bonyolult, nem is szeretek ezen sokat agyalni, mert ha egyszer belekezdek az hosszú ideig kitart, túl hosszú ideig. Régebben Elena volt az aki túlzásba vitte az aggódást, aki minden pillanatban szemmel akarta tartani az öngyilkos hajlamú kisöccsét. ha más pozitív nincs is abban, hogy keveset találkozunk, akkor ez az egy akkor is itt van. Végre érezhetem, hogy a döntéseimért egyedül én vagyok felelős. -Nem csupán megviselt, Elena, egyszerűen feladtam, tudom, hogy nem szép dolog, és, hogy érthetetlen, de belefáradtam a kudarcokba és feladtam. - Sóhajtok. Szerettem Bonnie-t, szeretem most is, de az, hogy folyamatosan elveszítem egy idő után már csak keserűséget hozott, a remény meghalt. Már nem szerelemmel tekintek Bonnie-ra. Ez valahogy..elmúlt. És mellesleg Anna visszatért..még mindig fura újra látni, megérinteni, hozzászokni, hogy itt van újra. Próbálok a közelében lenni, hogy segítsek neki, barátok vagyunk..vagy valami olyasmi, nem tudom, még ez egy teljesen új helyzet, szerettem régen, de most még kavarognak bennem az érzések, nem tudom hányadán is állunk, csak annyit tudok, hogy szeretnék mellette lenni. -Semmi bajom nincs Alaric-kal. Csak nincs szükségem gyámra, magam is elboldogulok ahogy eddig is. - Mondom dacosan. Tudtommal nem vagyok védtelen, nem vagyok gyerek és eddig is megálltam a magam lábán. Mi változna most azzal, hogy visszatért Rick? Semmi, nekem így pont jó, ahogy most van. -Megakart keresni csak olyankor lekötöztem és megfenyítettem. - Nevetem el magam. Matt mondhatni félig-meddig a szövetségesem, barátom és a tyúkanyóm. De ha azt mondom neki, hogy ez csak rám tartozik akkor azt elfogadja még ha tudja, hogy nem kellene. -Damon..hmm...gondolom az jó. - Grimaszolok. Továbbra sem tartom Damont a világ védőszentjének. -Jól mennek itt a dolgaid? - Attól mert nem tartjuk a kapcsolatot csak elég ritkásan azért szeretném tudni, hogy a nővérem jól érzi-e itt magát. -Damon képes még itt is rontani a levegőt? - Csúszik ki a számon. Akaratlanul buggyantak ki belőlem a szavak. Nem akarom Elena mellett látni, de mit is tehetnék ez ellen? Semmit.
Egy ideig csak a szemeit néztem. Annyi múltbéli dolog után... tudom, hogy sok szárad a lelkemen, bele kellene törődnöm olyan dolgokba, amelyeket elkövettem, amelyeket Jeremy nem érdemelt meg tőlem... beletörődés. A szó, amely soha nem szerepelt a szótáramban. Egy szó, mely valakinek olyan, mint egy madár. Megérkezik, és fészket rak. De az én madaram mindig tovaszáll. Én pedig ugyanolyan nyugtalan maradok, és ugyanúgy azon töröm magam, hogy megfejtsem az okokat... miközben a bűntudat felemészti a gyomromat. Vámpírként ez még veszélyesebb, hiszen most már levezethetem magam ártatlan emberek megölésén. De nem engedhetem, hogy ez ismét felszínre törjön. Mikor megutóbb szenvedtem, megöltem egy embert... azóta nem akarok arra gondolni, hogy ez ismét megtörténhet. Egyszerűen nem... Jeremy a szememben mindig az én kisöcsém volt. Nem vettem észre, mikor vált ennyire önállóvá, mikor készült fel ennyire az életre... mikor vette át az én szerepemet... nekem kellene vigyáznom rá. Az ő érzéseire. Nem pedig fordítva, pedig azt hiszem, jó párszor adódott úgy, hogy ő volt az, akire számítottam. - Örültem volna, ha ott vagy... de! - emeltem fel a mutatóujjamat egy apró mosoly kíséretében. - Nem baj. Tudom, hogy mennyire megviselt téged az egész... ügy. Rick már régóta halott, Bonnie pedig... fel kellett készülni a legrosszabbra, Bonnie halálára, de... - ráztam meg a fejem. Egykoron tényle gnem tudtam elképzelni, hogy támogassam kettejük dolgát, de ma már egészen hozzászoktam. Az öcsémnek mindig problémás lányok jutottak, Vicki Donovan, Anna... ideje lenne már egy olyan lány melett lennie, aki lehetőleg nem hal meg két nap után. Mondjuk Bonnie sem egy könnyű eset, ez biztos. De remélhetőleg most már nem fenyegeti veszély. - Mi bajod Rick-kel? - kérdeztem halkan. A hangjában nem is tudom, hogy mit hallottam meg. Nem akarja, hogy a gyámja legyen vagy mi a probléma? Esetleg túl nagynak képzeli magát ahhoz, hogy gyámja legyen? Jeremy esetében nem lehet elég nagynak lenni... Matt. Róla teljesen megfeledkeztem. Hát, igen. Remek barát vagyok, tagadhatatlan. Az egész életemet mással sem töltöm, minthogy tanuljak, ha már összejött a főiskola. Ezt el is akarom végezni. Orvos akarok lenni... mint apa volt. - Örülök, ha Matt melletted van. Bár meglep, hogy nem keresett fel néha egy kis helyzetjelentéssel, hogy mennyire rossz fiú vagy - szemtelenkedtem vele, majd oldalba böktem. Tudtam, hogy egyikük sem tartozik nekem jelentéssel. De vicc gyanánt most ez is elmegy, a humorom megkopóban. - Igazából... - sóhajtottam nagyot. - szerencsére most, az utóbbi időben minden szép és jó. A legnagyobb problémám pár vizsga, szóval mondhatni, az élet sosem volt még ennyire nyugodt. Damon is jól van - fűztem aztán hozzá, és figyeltem arca reakcióit. Jó lenne látni, hogy ezúttal hogyan áll Damonhoz.
ne haragudj a késésért <3 || [You must be registered and logged in to see this link.]
Igaz, hogy az elmúlt időszak nem volt felhőtlen közöttünk, de ennek is nyomós oka van. Belefáradtam abba, hogy mindig a hátrautasított srác vagyok akit mindenből ki kell hagyni, mert Elena kisöccse és jobb ha életben marad. Elegem lett továbbá abból, hogy Elena megígért dolgokat, de sosem alakultak úgy, bíztam benne számtalanszor, de mindig csalódnom kellett, Bonnie halála is egy hasonló esemény. Ám ezektől függetlenül Elena a nővérem és szeretem. Történjen bármi - márpedig mindig történik - Ő akkor is a testvérem marad, az egyetlen élő rokonom és a család számít. Családunk tagjait sorjában vesztettük el és már csak Ő maradt nekem, nem akarok távolságot tartani tőle, egyszerűen ez most így jött ki lépésként. Kellett egy kis elhatárolódás, gondolkodni való idő és most itt vagyok, hátha kíváncsiak vagyunk még egymásra. Miután szorosan magamhoz öleltem elengedem végül. Látszik rajta, hogy a helyzettel Ő sem igazán tud megbirkózni, tátong közöttünk egy bizonyos űr amit nem tudom, hogy valaha is áttudunk-e majd hidalni. Sok dolog történt ami éket vert közénk. Persze jó néhány dologhoz nekem is volt közöm. Először is beleszerettem a legjobb barátnőjébe, majd fokozatosan váltam valaki egészen mássá, kiléptem Elena kisöccsének árnyékából és lettem az a Jeremy aki most vagyok. Elindulunk sétálni, a lépéseink üteme ugyan monoton, de a csendet akkor is megtöri és minden jobb a kínos hallgatásnál. -Igen, én is azt hittem, hogy ott leszek, de máshogy alakultak a dolgok. Nem tudtam magam rávenni, hogy megjelenjek ott és mindent ott folytassak ahol az bezárult. - Bonnie mindig is sokat jelentett nekem csak eleinte ez nem úgy nyilvánult meg, mint később. Ez a sok szakadás ami elválasztott minket nem tett jót a kapcsolatnak. Valahogy úgy érzem elszakadtunk egymástól és bár még mindig fontos nekem, már nem szerelemmel gondolok rá. Fura, hogy ez a dolog ilyen egyszerűen kihűlhet az távol töltött idők során. -Igen, hallottam róla, hogy visszatértek és ennek örülök is. Persze nagyon remélem, hogy Rich-nek semmi terve nincs velem, mint gyám. - Fintorodom el. Azt hiszem a helyzetet tekintve köszönöm, de ebből nem kérek. -Nos, ezzel is, azzal is. Legtöbbet Matt-el lógok és mondhatni rosszabb egy gyámnál, minden lépésemre tyúkanyóként figyel és lassan az agyamra fog menni. - Persze én tudom miért teszi, mert az utóbbi időben a beszámíthatóságom kissé szinten aluli. Elena-nak azonban erről nem kell tudnia, jobb, ha ez megmarad Matt és én köztem. Nincs szükségem a nővérem aggódó tekintetére. meg vagyok, jól vagyok. -És te? Mi történt mióta nem beszéltünk. - Bizonyára sok minden. Elena élete mindig is túlpörgött volt.
Egy rövid időre engedte csupán, hogy az elmúlt időszakot valamelyest megpróbáljam elfelejteni az ölelésében. Nem voltunk ugyan vérszerinti testvérek, de mégis sokat jelentett az, hogy ennek ellenére mégis képes rám nővéreként tekinteni. Ahogyan ebben meg is állapodtunk. Mi mindig testvérek maradunk, próbáljon egymás ellen fordítani bennünket akárki. Hiszen ez a család lényege. Összetartás... és támasz. Jeremy viszont az utóbbi időben... érthető okokból mellőzte a társaságomat. Valamiért... meg tudom őt érteni. Talán tényleg velem van a baj? Valószínűleg igen. Én papolok a családról, a szeretetről és összetartásról, mégis... annyi minden szárad a kezemen, annyira sáros vagyok mindenben... tudom, hogy megannyi dolgot másképpen tehettem volna, és akkor talán nem történik meg sok olyan esemény, amely megnehezítette az életünket... de mindig rosszul döntöttem. Elengedett, ezzel automatikusan tettem én is hasonlóképpen, majd nagyot nyeltem. - Igen, eléggé... köszönöm - mosolyogtam rá, még ha halványra is sikeredett a gesztus. Jeremy annyira... más most, mint azelőtt. Nehezemre esett megemészteni egykoron, hogy Bonnie-val együtt... szóval... mindegy. De tudtam, hogy jó hatással vannak egymásra. Bonnie pedig nemrég teljes mértékben visszatért, már nem horgony többé, és mindenkinek segített... de vajon ő és Jeremy még mindig tartják a kapcsolatot? Úgy tűnik, egy dolgot elfelejtettem megkérdezni az éppen beköltöző barátnőmtől. Vajon mi van közte és az öcsém között jelenleg? - Főleg most, hogy nincsenek többé utazók és minden kerek és egész és... szóval - nyeltem egyet. Túl sokat tudnék beszélni, de valószínűleg nem erre kíváncsi. - Persze, menjünk - biccentettem, majd megindultam, közben zsebeimbe süllyesztettem ujjaimat. Próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, hogy ne rontsak ajtóstól a házba, de félő, hogy mégsem vagyok elég erős hozzá. - Régen hallottam már felőled... azt hittem, ott leszel, mikor Bonnie megment mindenkit - mosolyodtam el ismét amolyan "tudod, hogy Bonnie a hős"-féle arckifejezéssel. - Elég sokan visszatértek... Stefan és Lexi... és Rick is - fordítottam felé a pillantásom. Kettejüknek biztosan találkozniuk kell majd, hiszen most, hogy Rick itt van, ismét ő lett Jeremy gyámja. - Mivel töltöd az idődet az utóbbi időben? - kérdeztem végül. Ha nem Bonnie-val vagy Tylerrel van, akiket nap mint nap látok a főiskolán, akkor hol lóg... és legfőképpen: kivel.
ne haragudj a késésért <3 || [You must be registered and logged in to see this link.]
Rengeteg minden változott azóta, hogy a Gilbert ház a porig égett a nővéremnek hála. Azóta Matt szállásol el aminek azért megvannak a maga előnyei is, nagy a hely, ki lehet használni, bulikra alkalmas. Matt olykor úgy viselkedik mintha az anyám lenne, ez határozottan a negatív kategória már. Ő akarja megtestesíteni a tökéletesség szobrát, nem iszik, nem fekszik le lányokkal akikről halvány lila gőze sincs kicsoda, rendesen edz és felügyel az elzüllött haverjára. Ám akármennyire is próbálkozik, tudom, hogy ezzel akarja kiküszöbölni, hogy kilóg a városból az egyszerűségével. Nem hibáztatom, csak néha lehetne kevesebbszer tyúkanyó és hagyhatná, hogy azt tegyem amit jónak látok. Most viszont éppen az a helyzet, hogy nem tudom mit csinálok. Itt vagyok a birtokon és nem tudom miért, reggel még megvolt bennem az elhatározás, hogy beszélek a nővéremmel, rég láttuk egymást és azt hiszem a kapcsolatunk is eléggé kihűlt. Történtek dolgok ami szétszakítottak minket. Na meg ahogy Matt sem úgy Elena sem mindig volt oda a dolgaimért, és egy ember bőven elég aki okoskodik és jobban tudja, hogy mi jó nekem. Talán épp ezért is kerültem Elena-t olyan bőszen. Most, hogy kissé kitisztult a fejem és azért valamelyest logikusabban látok mindent, rájövök, hogy rohadt hülye ötlet volt eljönni ide. De már késő visszakozni, mert látom a nővérem felém rohanni és végül a karjaim közt köt ki és majd kiszorítja belőlem a levegőt is. Köszöntése eléggé meglep tekintettel arra, hogy hetekkel ezelőtt láttuk egymást utoljára és akkor sem volt valami vidám traccsparty köztünk. -Én is örülök, hogy látlak Elena. - Viszonoztam az ölelését. Hiányzott Elena. Ez érthető hiszen csak a nővéremről van szó, azonban még nem tudom most hányadán is állunk. Az egyszer biztos, hogy kioktató videóra nincs szükségem, jól vagyok csak valamelyest megtanultam felejteni, megtaláltam a megfelelő módját, nagyon remélem, hogy Matt nem szokta tájékoztatni Elena-t a viselt dolgaimról. -Hogy vagy? - Engedem el végül, hogy szemtől szemben lehessünk. Nem változott semmit sem, mondjuk mekkora hülyeség már ez, hiszen vámpír, persze, hogy nem változott semmit sem. Ellököm magam a szobortól. -Van kedved sétálni egyet? - Utálok egy helyben álldogálni, mert ha beáll az a bizonyos kínos csend akkor is legalább teszünk valamit, sétálunk, nem annyira zavaró.
Szokatlan volt ezeket a szobákat járni, hiszen mióta egy saját ház adott otthont nekem és Damonnek, szinte teljesen megfeledkeztem a Salvatore panzióról. Az időm nagyrészét amúgy sem itt, hanem a Gilbert házban töltöttem, aminek ugyebár... véget vetettem. Az otthonomnak egyetlen gyufa jelentette a végét. A hideg is kiráz ettől a gondolattól, főleg most, hogy ismét teljesen tiszta a fejem. Akkoriban ezt nem mondhattam el magamról. Pedig szerettem volna, de az egész annyira messzinek és távolinak tűnik... mindaz, aki voltam, mára eltűnt. Jó ideje először nincs mitől félnem. Nincsenek utazók, nincsenek problémák... csakis főiskola van. Végre nincs szokásos forgatókönyv, nincs "mentsük meg Elena Gilbert életét". Nem akarom, hogy az történjen, ami mindig... hogy engem kelljen megmenteni. És ezt ugyan sosem mondanám el nyíltan, de tisztában vagyok ezzel a furcsa, és rettentően zavaró szokásommal. Nagyot nyelve túrtam egy hajtincset a fülem mögé, miközben lesétáltam a birtok lépcsőin, és az udvar felé vettem az irányt. - Jeremy? - kérdeztem meglepve, ahogy egy ismerős arcot véltem felfedezni az egyik kőállvány mellett támaszkodva. Ő csak ott támaszkodott, és várt valamire... talán rám. Vagy... nem? Mikor is láttam utoljára? Jó ég. Rossz testvér vagyok. Nem tudtam parancsolni az érzéseimnek; a furcsa öröm, mely úrrá lett testemen, szinte rohanásra késztetett. Az öcsém. Nem tudom, mikor láttam utoljára. Azt tudom, hogy szinte belekényszerítettük abba, hogy vadász legyen, mikor Connor szelleme itt ragadt. Talán azóta... nem változtak az érzései. Talán még mindig megvet. Összesen pár másodperc kellett ahhoz, hogy a karjaiba vessem magam, és szorosan magamhoz öleljem. - Jeremy... annyira örülök, hogy végre láthatlak! - motyogtam a nyakába, de mindenféle mosoly elkerülte most az arcomat. Ez nem azt jelentette, hogy nem örülök, éppen ellenkezőleg: majd' kicsattantam... csak éppen ez nem az a helyzet volt, ahol szívesen és szabadon vigyorogtam volna. Hiszen nem vagyok tisztában a reakciójával.
Boldognak kellett volna lennem amiatt, hogy újra itt vagyok és élek. Éreztem Jeremy gyengéd érintéseit, az ölelését és minden annyira másabb volt. Olyan volt, mintha soha nem éltem volna, mert mindent teljesen másképpen éltem meg. Egy halál ezt teszi az emberekkel? Megváltoztatja őket? Másképpen látják a világot miután visszatérnek? Nem tudom erre a választ, de azt pontosan tudtam, hogy engem megváltoztatott. Rossz volt ilyennek látnom Jeremy-t, mert a boldogság mellett ott bujkált a szemeiben a fájdalom, a szomorúság és talán még a düh is. Vajon sikerül helyre hozniuk Elena-val a dolgot mielőtt túl késő lenne?! Pontosan tudtam, hogy mennyire is múlandó az életünk és féltem attól, hogy esetleg túl későn kapnak észbe. Figyeltem Jeremy-t, de nem kényszeríthettem rá semmire se. Ezt neki kell eldöntenie, hogy mit fog tenni. Amikor kiejti a nevemet, akkor rápillantok, de a szemében túl sok minden tükröződik. Nem akarok választani, mert nem tudnék egyikük nélkül se élni. Mind a ketten teljesen más dolgot jelentenek számomra. Elena, a legjobb barátnőm, olyan számomra, mint egy testvér, de itt Jeremy, aki sokkal többet jelent számomra, mint egy barát. Fontos lett számomra és mellette végre boldognak éreztem magamat. Nem volt családom, s számomra ők jelentették a családomat. Talán kicsit Jeremy-ben láttam a jövőmet, de a barátnőim nélkül se tudtam volna elképzelni. Nem bírtam tovább őt nézni és ahogyan szép lassan az ujjai kicsúsztak az ujjaim közül éreztem ahogy a szívem egyre hevesebben verni kezd, majd pedig szép lassan megadja magát és apró darabokra kezd hullani. Boldognak kellett volna lennem, de ehelyett inkább csak úgy éreztem, hogy szép lassan a fájdalom felemészt. Sok mindent elveszítettem már az életem során, de arra nem álltam készen, hogy esetleg azzal a fájdalommal is szembe kelljen néznem, amit Jeremy elvesztése jelentett volna. Nem mozdultam meg, csak a pár könnycseppet töröltem le, de még mindig nem néztem rá. Háttal álltam neki és hallgattam a szavait. Éreztem, amint a hűvös szellő átölelt engem, de semmi melegséget nem éreztem ezekben a pillanatban. Nem így képzeltem el a visszatérésemet, mert ő hit benne, de most úgy éreztem, hogy minden remény szerte foszlott, pedig már itt voltam. Akkor állj mellettem, mert szükségem van rád. - mondtam neki ismételten, de hangom gyenge volt és megtört. Még mindig nem bírtam megfordulni és a könnyeimmel küszködtem. Ettől féltem a legjobban, hogy ez fog történni velünk, már ha egyáltalán volt olyan, hogy mi. Vajon még mindig képes úgy tekinteni rám, mint a halálom előtt? Még mindig táplál gyengéd érzelmeket felém? Nem tudtam volna pontos választ adni rá, de ettől talán még inkább féltem ezektől a gondolatoktól, mint attól, hogy esetleg soha többé nem térhetek vissza az élők közé. Hallgatom a szavait, de nem tudok megszólalni. Szeretnék mondani valamit, de nem tudok mit. Egyszerűen nem jön ki egy hang se a torkomon. Egy aprót az ajkamba haraptam, majd amikor érzem gyengéd simogatását, akkor becsukom a szemeimet és próbálok rájönni a dolgokra. Miért nem lehet minden olyan egyszerű, mint pár éve volt? De csak egy okot tudtam rá, mert akkor talán soha nem történt volna ez a dolog, amit most érzek. Amit akkor érzek, amikor a közelemben van. Lassan megfordultam és a szemeimbe néztem, s gyengéden végig simítottam az arcán. - Boldog vagyok, ha velem vagy. Maradj mellettem mindig és akkor minden rendben lesz. - mondom neki komolyan és őszintén, majd közelebb lépek hozzá. Figyelem őt és a szél játékát, majd újra megszólalok.- Nem mi döntjük el a sorsunkat, de amíg mellettem vagy, addig boldog leszek és tudom, hogy minden rendben lesz. - közben végig őt figyelem, majd magamat se értve egy apró csókot lehelek az ajkaira, mintha ezzel képes lennék arra, hogy ráébresszem, hogy most itt vagyok és örüljön ennek. Ne a sebeket tépjük fel még jobban, hanem engedjünk a boldogságnak is teret.
† Music:[You must be registered and logged in to see this link.] † Note: Bocsánat ez most gyenge lett. † Words: - [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem tudom megemészteni ezt az egészet. Tudom, hogy lassan már mindenki gyűlöl engem aki körbevesz, de nem tudok mit tenni. Úgy érzem, hogy teljesen egyedül maradtam, mivel senki sem hajlandó kompromisszumot kötni. Mennyi ideig elhúzódott az, hogy Bonnie halott volt? Meddig? Valaki tud rá pontos időt mondani? Nem. Azért nem, mivel annyira megszokta már ezt a drága nővérem is, hogy már senki se tudja megmondani, már mióta tartott ez az egész. Én meg egyedül baromira kevés voltam ahhoz, hogy bárkit is visszahozzak, főleg nem Bonniet, ugyanis egy boszorkány nem állna velem szóba. Meg különben is?! Én látom Bonniet, én találkoztam vele, de azt vártam, hogy vajon Elenának eszébe jut -e ő, hogy valaki, valami hiányzik? Hogyan is mondjam... jó sokára jutott eszébe neki minden. Nem fogok helyette semmit sem csinálni, és néha már jobbnak látom azt, ha ő tovább tanul a whitmoreon, én meg elmegyek valahová máshová tanulni. De Bonnie miatt meg soha nem akartam innét elmenni. Mindig is ő volt nekem, bár bevallom, az elején a fene se gondolta, hogy bármikor is lesz köztünk valami. Én egy drogos elmebeteg voltam, akit nem érdekelt a változatosság kedvéért megint csak semmi, ő pedig akkor is nagyon szorgalmas, és segítőkész lány volt. Én meg...? Mivel törődtem? Volt nekem valaha is életem? Segítettem -e egyáltalán valakin? Oh, ugyan már! Nekem soha nem volt életem, és nem is lesz. Csak nézem őt, de alig lelek fel tekintetében bármi örömöt is. Annyi mindent kérdeznék tőle, és annyi mindent mondanék el neki, illetve azt, hogy mennyire szeretem, de ezt mindig is gyáva voltam kimondani. Annyira fáj minden... - Bonnie...- csusszan ki a neve ajkaim közül nagyon halkan, olyannyira, hogy éppen csak nem gondolatból szövődő mondat volt ez. Vele akarok menni, de amikor rá nézek erre az egészre, elkap egy undor, felmegy a torkomba, és hirtelen távozik;vagy is hánynom kell az egésztől. Ez tett tönkre mindenkit! Bonnieról tudom, hogy soha nem hagyná magára Elenát, és nem is fordul meg a fejében egy percig se, hogy visszaadja ezt a sok nem törődést, amit Elena adott neki. Tudom, hogy a nővérem hozta őt vissza, de annyira nagy haragot érzek, hogy éppen csak nem tudom kézzel megfogni. Annyira fáj, annyira kínoz, annyira összeroppant minden. - De, én mindig itt vagyok neked.- szólalok fel hirtelen, hadarva, és amikor elfordul, úgy érzem magam, mint egy idióta, aki még azt is képes megbántani, aki egyáltalán nem is érdemli meg. Nem akartam Bonniet ezzel megbántani, de nem akarok összeveszni újra a Salvatore, és a Gilbert famíliával. Nem tudnám magamat megállítani, és lehet olyat mondanék, amit máskülönben soha. Vadász vagyok, az ötök közül, aki nem ismer szeretetet, kegyelmet, sem pedig összetartást. Nem tudom, hogyan szöktek ki szeméből a könnyek, de azt tudom, hogy mind miattam. Nem akartam őt megbántani, de tudom, hogy nagyon egyedül van. Felajánlanám neki azt, hogy menjünk el innét, csak mi ketten, és hagyjunk itt mindenkit. De tudom; ebbe ő soha nem menne bele. Újra, és újra feláldozná magát csak azért, hogy az én nővérem boldog legyen. Na és? Bonnieért valaki megmozgatta a kezét? Valamit tett érte? Az addig rendben, hogy Elena visszahozta, de ennél Bonnie sokkal többet érdemel, és nem ezt, hogy nesze itt van semmi fogd meg jól. Ez mi ez? Háttal áll nekem, én pedig vagy másfél méterrel távolabb. Tudom, hogy letörölte már a könnyeit, elvégre láttam, hogy óvatosan közelített ujjaival szeme felé, arcához, hogy letörölje azokat. - Te is tudod, hogy én már mit szeretnék régóta. - Kezdem el, de aztán fogalmam sincs, mit akarok mondani. Annyira össze vagyok zavarodva, hogy inkább már összefüggéstelenül beszélek nemsokára. De veszem a bátorságot, összeszedem magam, és megpróbálom folytatni tovább. - Azt akarom, hogy te legyél boldog. De én egyedül? - mutatok magamra, tudom, nem látja, hiszen háttal van, de... fogalmam sincs semmiről sem. - Ahhoz én nagyon kevés vagyok. Ahhoz már elég vagyok, hogy elmenjünk innét. Te nem erre szerződtél, hogy újra, és újra feláldozd magad. És mi van akkor, ha már nem lehetne a végén téged visszahozni? Bocsássanak meg nekem a fentiek, meg mindegyik okostojás, de én ezt nem fogom hagyni újra! - jegyzem meg határozottan, és bizonyára tisztán ki lehetett venni hangomból, hogy nem a habokba beszélek naivan. Hiába is tartanak legtöbben egy bunkónak, de mindig a legkomolyabb, és a legigazabbak a szavaim. - Nem foglak újra elveszíteni.- Folytatom tovább, és közelebb lépek, s jobb karomat felemelve, simítom végig alkarját ujjammal, ámbár alig értem hozzá; szinte nem is éreztem. - Te nem erre szerződtél. - mondom újra, hogy értse meg. Senki sem erre szerződött, hogy itt dekkoljunk a hasonmások között, hanem élet miatt jöttünk ide. Illetve, az életet nem mi kértük, de valamiért ide raktak minket. És nem azért, hogy szenvedjünk, és Krisztus módra viselkedve áldozzuk fel magunkat. Nem akarom, hogy Bonnie szenvedjen. De félek, hogy újra, és újra megfog történni az, hogy elvesztem újra. És abba bele fogok roppanni, jobbik esetben pedig beszedek annyi gyógyszert, hogy két perc után elalszok örökre. Én nem bírom ezt az egészet...
...and blow out the candle-light ...
Δ[You must be registered and logged in to see this link.] Δ Remélem tetszik.
Az emberek sokszor gondolkoznak azon, hogy lenne-e olyan, akinek hiányozna, ha örökké elmenne, ha már nem lenne visszaút. Kíváncsi arra, hogy kik gyűlnének össze a halálának a hírére, ki lenne az aki megsiratná, ki az aki örülne neki, de sajnos ez soha nem teljesülhet. A halálból általában nincs vissza út, természetesen vannak biztosan kóborló, magányos emberi lelkek is a nagyvilágban, de én csak egyetlen szellemmel találkoztam a halálom után és ő is éppenséggel boszi volt. Talán még a másvilág is másabb lehet számunkra, azoknak akik nem halandóak, hanem természetfeletti lények? Minden más nekünk? Nem tudom erre még én magam sem a választ, pedig hetekig bolyongtam szellemként a nagyvilágban, de valami miatt a két világ között ragadtam, de ezt egyáltalán nem bántam, hiszen legalább tudtam rájuk vigyázni, velük lehetettem, még ha ők nem is láttak engem. Elveszett voltam, de még se teljesen. Egyre jobban kezdtem megszokni ezt az életet, de természetesen teljesen még nem sikerült megbékélnem a dolgokkal. Nem nagyon mondtam, mutattam ki azt, hogy mennyire bíztam abban, hogy Elena terve sikerülni fog, de még se tudtam ottmaradni. Féltem attól, hogy esetleg nem sikerülhet, s akkor mi lesz? Nem bírtam volna ott lenni abban a percben, mert nem hallott volna engem. Fura volt hirtelen újra érezni mindent. Éreztem az esőcseppeket, a szél gyengéd simogatását, illetve Jeremy közelségét, érintését. Annyira másabb volt minden. Talán eddig is nem is adtam nagyobb jelentőséget ezeknek a dolgoknak, de most hirtelen minden apró dolognak értelme lett. Olyan volt az egész, mintha hirtelen teljesen más szemszögből figyelném a világot. Vajon ilyenek az olyan betegek is, akik kómából ébrednek fel? Ők is ezért változhatnak meg ennyire, vagy velük valami történik a másvilágon, vagy ott ahova kerülne arra a rövid időre. Annyira misztikus ez az egész dolog, az élet, hogy még magam sem tudnék válaszolni rájuk, pedig egyszer már meghaltam, de most újra esélyt kaptam arra, hogy éljek. Jobban fogok vigyázni rá, de újra képes lennék megtenni azt, amit megtettem Elena-nak, hiszen a barátom és nekem már csak ők maradtak, így nem csoda, hogy bármire képes vagyok értük. Szerettem volna bemenni a többiekhez és elmondani nekik a hírt, de Jeremy hirtelen megállt és nem mozdult meg. Megálltam és egy darabig nem is néztem rá, mondhatni addig amíg meg nem szólalt. Tudtam jól, hogy mennyire nem szereti ezt a házat, esetleg még mindig az bántja, amit a nővére tett, vagy ami belőle lett. Testvérek, s nincs egyedül. Most már én is itt vagyok, hogy segítsek neki, de most nekem lenne szükségem a támogatására, mert nem vagyok abban biztos, hogy egyedül képes lennék oda bemenni. Lassan fordulok meg, s figyelem őt. A boldogság, talán a fájdalommal, vagy esetleg a dühvel vegyül a szemeiben. Benne meg inkább a boldogság a félelemmel elegyedig, de magam sem tudnám megmondani, hogy miért. Hirtelen úgy érzem, hogy magam sem tudom, hogy mit fogok ezek után tenni, vagy mi lesz velem, hiszen ahogyan figyelem őt úgy tudatosul bennem, hogy tényleg nincs már senkim se. Édesapámat is elvették tőlem, a nagyim meghalt, de legalább vele szellemként találkoztam, mégha csak röpke időre is. Érzem, amint egy-két könnycsepp utat tör magának, s végig szalad az arcomon, az állam vonalán, majd pedig társul az esőcseppekhez az aszfalton. Szükségem van rád. Kérlek. - néztem rá, s próbáltam visszatartani a többi könnyemet, hiszen én vagyok Bonnie Bennett, aki mindig erős marad és soha nem sír, legalábbis akkor nem, amikor mások látják. - Jeremy, nekem már nem maradt senkim se. Csak te és ők, de egyedül nem vagyok képes oda bemenni, mert mi van akkor, ha a nővérednek esetleg valami baja esett? - egyre halkabban beszélek, majd pedig szép lassan elengedem a kezét és elfordulok. Figyelem a falevelek játékát a borongós időben, mintha még az időjárás is báljósló lenne. Lassan letörlöm a könnyeimet és hirtelen egyedül érzem magam, mint még soha. Legalábbis még soha nem éreztem ennyire magányosnak és elveszettnek magamat, mint ezekben a percekben.
† Music:[You must be registered and logged in to see this link.] † Note: Remélem tetszik † Words: - [You must be registered and logged in to see this link.]
Kezdőlap
||
|| --- || 
|| --- || 
† Words: -