Napok óta úton voltam annak ellenére, hogy azt gondoltam, sohasem fogok visszatérni ide. Tizenöt éve volt már annak, hogy magam mögött hagytam ezt a helyet, azóta túl sok minden történt velem. Egy normális ember biztosan nem tudta volna feldolgozni azokat, amiken én keresztülmentem, most viszont vámpírként - ha csak rövid időre is -, de visszatértem arra a birtokra, ami tulajdonképpen a börtönöm volt.
Nem akartam sokági maradni, maximum egy fél óráig. Éjszaka volt, mindössze a hold és a csillagok világították meg a tájat, de én ennek ellenére is tökéletesen láttam, elvégre az éjszaka lényének lettem teremtve. Az mellékes, hogy a gyűrűm segítségével nappal is kimerészkedhetek az utcára, akkor is az éjszaka volt az enyém. És én az övé.
Leszálltam a lóról és könnyű, hangtalan léptekkel tartottam az ajtó felé. Biztos voltam benne, hogy már mindenki alszik, vámpírként pedig megtanultam, hogy hogyan legyek zajtalan, hogy ne vegyenek észre az áldozataim. Az erőm segítségével egy pillanatba tellett, míg eltörtem az ajtózárat, így be is léphettem a birtok belsejébe. Szinte semmit sem változott az évek alatt, ám nem azért jöttem, hogy nézelődjek. Egyetlen szobát kerestem. Egyetlen egyet.
A folyosón sétálgatva a lépcső aljához értem. A szoba minden bizonnyal az emeleten van. Éppen felléptem volna az első lépcsőfokra, amikor fényre lettem figyelmes. Valaki meggyújtott egy gyertyát.
- Ki van ott? - Hallottam a kétségbeesett női hangot, amelybe egy csepp félelem is vegyült. Nem csodálom, hogy megijedt, nem sokan szoktak járkálni az éjszaka közepén a sötét házban.
A nő közelebb merészkedett, a gyertya fénye ekkor már megvilágította az arcomat. Megölhettem volna, de amikor megláttam, hogy ki ő, megnyugodtam. - Asszonyom...- A nő mindössze ennyit suttogott, de ezt is úgy tette, mintha szellemet látott volna. Ezen sem lepődtem meg, hiszen tizenöt év az tizenöt év és most csak úgy, mint derült égből villámcsapás felbukkanok itt, ráadásul szinte láttam a tekintetén, ahogy végigmért, hogy az volt a legelső kérdés, ami megfogalmazódott benne, hogy miért nem öregedtem egy percet sem? Elvégre már túl kellene legyek a harmincon.

- Luiza! - Húztam apró mosolyra a számat, közben pedig közelebb léptem a szolgálóhoz. Ő már akkor is itt volt, amikor hozzámentem Cedric-hez, az egyik legkedvesebb alkalmazott volt a birtokon. Szinte mindig neki öntöttem ki a lelkemet. - Ne légy ennyire meglepődve. Látogatóba jöttem. - Komolyodott meg a tekintetem. - Merre találom a lányom szobáját?
Szólásra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. Én sem tudtam volna mondani semmit és furcsa módon most nem is a türelmetlen, hallhatatlan vámpírként viselkedtem, hanem moderáltam magam. Ám amikor már fél perce nem szólt semmit, ismét megismételtem a kérdésemet. - Az Uraság azt mondta, hogy senkit se engedjünk be a házba a tudta nélkül. A Kisasszonyhoz pedig senki sem mehet fel. Csak mi. - Luiza mindvégig a földet szuggerálta, nem nézett a szemembe. Az a mocsok bezárta a lányomat? Mi az, hogy senki nem mehet fel hozzá? Olyasfajta indulat kapott el, ami már régen... olyasmi, mint amit akkor éreztem, amikor még itt laktam.
Nagy levegőt vettem, hatalmasat nyeltem, egy pillanatra le kellett hunynom a szemeimet, hogy ne ugorjak neki a szolgálónak. Ő nem tehet semmiről, ez zakatolt az agyamban. - Nem érdekel, hogy mit mondott az Uraság! - Ejtettem ki gúnyosan és csöpörgő utálattal a Luiza által használt megszólítást. A hangomat próbáltam nem felemelni, nem kell arról senkinek sem tudnia, hogy itt vagyok. Elég, hogy ő észrevett. - Sohasem érdekelt, most sem fog. Hol van a lányom szobája, Luiza? - Kérdeztem most már sokkal erélyesebben, mire a nő még egy utolsó "ezt nem lenne szabad" pillantást vetett rám, majd elindult a lépcsőn felfelé. Én pedig mindenféle vonakodás nélkül követtem.

Erina szobája

- Remek! - álltam fel, és csakis az illem miatt nem forgattam meg szemeimet. Még mindig tombolt bennem a tűz, melyet kiváltott belőlem. És nem tudom, mire vágytam. Felpofozni őt, esetleg a szemébe ordítani a torz valóságot. De talán potnosan az a valóság, amit ő mond nekem, és nem az, amit én képzelek. De miért olyan nagy valótlanság a szabadság elképzelése? Ahhoz akarok hozzámenni, akit én magam választok.. akit szeretek, és tisztelek. S ki viszont szeret engem. Nem lennék képes kötelek között élni, mint ahogyan tették ezt az anyámmal. Ő sem bírta sokáig. És én nem akarok elhagyni egy gyermeket. Nem. Én vinném magammal. Nem érdekelt volna, hogy mi lesz ezzel a férfival, akinek fontosabb az üzlete, mint a saját lánya érzelmei.
Felegyenesedtem, és jelezni akartam, hogy ez a beszélgetés még nem ért véget, hát mindenféle meghajlás és biccentés nélkül hagytam ott a konyhaasztalnál. Nekem nem kell a karja, hogy felszálljak egy hintóra.

- A Georgiev birtok udvara -

Nem a kívánt hatást reagálta. Beszélt. Azt ismételte viszont csak, amit én mondtam. Nem volt benne belenyugvás, vagy engedelmesség, inkább azt a feszült várakozást éreztem, mintha bármelyik pillanatban robbanhatna...
ÉS ezt nem tűrtem el. Nem tűrhetem el tőle!
- Remek. Most hogy ezt megbeszéltük, időszerű lesz lassan indulnunk, már bizonyára várnak bennünket, fontos nap a mai - jelentettem ki határozottan, és úgy néztem Erin szemeibe, hogy kétsége sem férhessen hozzá, nem tűröm el ha ellenkezni próbálna, bizonyosan rá fogom venni, ha kell erőszakkal, hogy elinduljon, ahova én mondom. Csak Erin maradt nekem, jó helyet akarok neki, és ezért kész vagyok bármilyen eszközt bevetni. Nem csak mert az egyetlen gyermekem, hanem azért is, mert az anyja árulása után csak ketten maradtunk. Én tudom hogy boldog lehetne ha engedelmes, jó lányhoz méltóan viselkedik, de ehhez el kellett érnem hogy úgy viselje magát. Ami nem könnyű az anyja temperamentumával... Nem kívántam lemondani Róla is. Reméltem, Erin megérti amit Tatia soha. Hogy a szeretet ott van, csak hagynia kell hogy elérje Őt. Tatia nem hagyta hogy elérje a szertetem. Reméltem, Erin hagyja majd, hogy leendő ura hű vágyai és érzései termékeny talajt találjanak a szívében.

Arcizmai feszültek, s normál esetben teljesen biztos voltam abban, hogy ettől a pillantástól rögtön leültem volna, és illedelmesen reggelizem tovább. Most azonban volt bennem egy löket. Most nem hagyom magam, nem vagyok az apám egy szolgája, aki kedvére utasít engem. Talán igaza van: anyám lelke lakozik bennem is. És nem fogok kalitkában élni, mint egy madár.
- Úgy teszem, ahogyan te mondod.. - ismételtem szavait, de nem gépiesen, ahogyan ezt elvárták volna egy ilyen szóváltás után. Csak ismételtem, mindenféle élet nélkül a hangomban, már ezzel érezve, hogy mekkora nagy gödörben vagyok. Egy csapdába sétált bele az anyám, és ebből ő kiszabadult. De engem benne hagyott. Ha látna... ha csak látná, hogy nekem sem könnyebb az életem, talán érezné a bűntudatot, hogy mit tett meg velem? Itt hagyott, egy vadállatnak a karmai között, aki vak engedelmességet vár. Pontosan azt, amire én nem vagyok képes.
- Akkor nem leszek a leányod. - mondtam, a szemeibe meredve, mindenféle félelem nélkül. Elszánt voltam. Ha úgy kell, hát megmutatom neki, hogy képes vagyok megállni a saját két lábamon, az ő pénze, és a "szeretete" nélkül is.

Ökölbe szorult a kezem. S rendkívül... rendkívül közel álltam ahhoz, hogy egy olyan istentelen mértékű pofonnal utasítsam rendre leányomat, amilyet még talán soha senki nem kapott áldott hazánkban, de tán még a külhonban sem. Számat pengevékony vonallá préselve szegtem le fejem egy bő pillanatra, míg Erin hangja szólt fülem mellett. Ha nem tudtam volna hogy nem az, bőszen hittem volna, az anyja ül vélem egy asztalnál, s az Ő vérmes okosságait, vágyálmait hallgatom. S ez szívemnek elviselhetetlen fájdalom volt, mély és kimondhatatlan, szinte uralhatatlan...
- Ebben a házban... ezen a birtokon... - kezdtem sziszegve, minden szóért erősen küzdve, hogy ne kiabálva csapjam fejéhez, hanem sziszegő ugyan, de tompított erejű hangon adjam tudtára, miközben megembereltem magam, és felemelve fejem, mélyen szemeibe néztem, viszonozva pillantását -, anyádról több szót, SOHA nem akarok meghallani eme falak között. Elég legyen hát már belőle. Elment. S hogy miért tette, az Ő dolga. Téged énrám hagyott, s az én dolgom, hogy megalapozzam jövőd, biztonságod, életed... Úgy teszel, miként én mondom! - csaptam az asztalra öklömmel, erre az egy mondatra kicsúszván kezemből az irányítás, bődülve szólaltam fel.
De aztán nagy levegőt vettem, és lazítva kezemen, megfogtam lányom kezét.
- Erina, szívemben élsz, mélyebben miként bárki más tehetné - kezdtem egy olyan mondatba, melyről fogadtam, sosem mondom ki, de most valamennyit kiengedtem rejtekéből, enyhítendő tán szeretett gyermekem szívének vágyait -, anyádnál kilométerekkel mélyebben, szorosabban, így hiheted, ha mondom, nem akarok néked rosszat. De ha ellenszegülsz nekem... úgy éljek, többé nem leszel a lányom, megértetted? - kérdeztem komolyan, arcom szilárd maszk mögé rejtve, hogy egy szikra fájdalmat se kaparinthasson meg belőlem. - Légy jó leányom, légy hálásabb azért amit kaptál a Sorstól, biztonságban, szeretetben, jómódban... hálásabb mint anyád volt - kértem, s bár parancs volt, volt bennem némi igyekezet, mely kéréssé burkolta. Most még.

Nagyon kevésszer sikerült elérnem apámnál ezt a szintet. De azt sem mondom, hogy olyan engedelmes gyermek voltam. Nem, szerettem magamra felhívni az apám figyelmét ostobaságokkal, gyermeteg butaságokkal, hogy ne csak a munkájával, hanem velem is törődjön. Mit ér egy porcelánbaba, mit ér egy fülbevaló, ha nem ad vele szeretetet, és melegséget, ahogyan egy rendes apa teszi? Ezért is voltam irigy a szolgálókra. Ők meleg családi fészekben cseperednek fel. Anyjukkal és apjukkal, talán testvérekkel. De én ezt nem érdemeltem ki.
- Mit ér hát ez a rang, ha még az anyám sem volt hajlandó benne élni? - kérdeztem, s nem is vettem észre, mi bukott ki saját számon. De végre nem vigyáztam nyelvemre. Olyan őszinte voltam, mint előtte talán még soha. - Sajnálom, apám. De az, ami alattunk van, nem biztos, hogy előnyünkre válik. Az anyámat sem tartotta itt. S míg egy nemes nő elszökik, elszökik a férje és a saját családja elől, egy olyan névtelen senkinek, egy pórnépből kikerülő fiatalnak mégis van anyja! Vannak testvérei, mindenkije megvan, de lelgfőképpen szeretetet ad és kap! - vált olyan hevessé a hangom, mint talán előtte még tényleg sosem. Ez nem lesz olyan gyerekjáték, mint várom, ebben bizonyos vagyok. De nem tudok a fenekemen ülni, míg apám férjet kerít nekem, és egyéb ügyeket dönt el helyettem. Egy olyan életről álmodom, melyről én döntök.

- Hogy... már megbocsáss... akihez hozzá akarsz majd menni? - kérdeztem vissza, mintha csak nem hallhattam volna jól, pedig igencsak közel voltunk, így ha suttogja is meghallottam volna, minden probléma nélkül. Közel voltam hozzá hogy felnevessek a kis naiv elképzelésén, de aztán egy mély levegővétellel sikerült türtőztetni magam, s az asztal felett kissé közelebb hajoltam Erinhez. - Sajnálattal kell hogy kiábrándítsalak, gyermekem, a naiv leányálomból, de a jövendőbeli hites urad NEM a pórnépből fog kikerülni, efelől biztos lehetsz. Nemes embernél kisebb rangúhoz hozzá nem adnálak, s mivel jelen állás szerint én rendelkezem afelől, kihez mész vagy nem mész hozzá, jobb is ha elkezdesz megbarátkozni a gondolattal, hogy rangodhoz méltó urad lesz, legalább olyan, mint apád - böktem ujjammal saját mellkasomra, érthetővé téve, ha netán lenne még kétsége, hogy a parancsolója ÉN vagyok, és akihez megy, NEM lehet egyszerű közember, sem most, sem soha elképzelve.
Arcom szigorú, szemem kemény, de nem voltam keményebb, sem kiállásomban, sem hanghordozásomban, mint máskor. Nem volt bennem düh. Vagy ha volt is, elnyomtam előle. Komoly voltam, kétséget nem ébresztő. Szilárd, mint egy szikla. Túl eszes, és szép, valamint makacs az én leányom ahhoz, hogy gyönge kézzel foghassam kezét... nem... vasmarok, az kell ide. Anyja lánya, most kell hát megfognom az elején a gyeplőt, nem hagyva elkanászodni.
- És nyugalmad érdekében, tudatom, tisztán látom, hogy mind emberek vagyunk, ők is, mi is. Ám de az égi fejedelmeknek hála mi, feljebbvalók lettünk, míg ők szolgálók. Minket szolgálnak. Mindenki ott áll eme sorban, ahová felküzdötte magát, munkával, becsülettel. Légy hát kedves, ne állíts be szörnyetegnek, azért, mert én tudom, hol a helyem nekem, neked, és nekik - intettem fejemmel az egyik cselédlányunk felé, aki épp a helyiségbe lépett. S akinek intettem, hogy elviheti a tányéromat.

Nem is számítottam egyébre, hanem pontosan erre. Erre az arcra, erre a kifejezésre, ahogyan csak hozzám szólt, ahogyan oktatni próbált, miszerint soha nem leszek a "pórnépbe" való. De ők is emberek, ezt apám nem érti meg?!
Eleinte benne volt a mozdulat a lábaimban, hogy felállok, és szóvá teszem a véleményem, mit sem törődve azzal, hogy szolgák hada vesz körül minket még reggeli alatt is, végül szelíd arccal jegyeztem meg, valami furcsa éllel:
- Tudod apám, talán egyszer, a pórnépből fog származni az, akihez hozzá akarok menni. - mondtam negédesen, és természetes arckifejezéssel. - Ők is emberek, apám. És nem tekinthetők holmi szolgának, vagy senkinek. - tettem még hozzá, bár teljesen bizonyos voltam abban, hogy az előző mondatomat nem mosolygással fogja honorálni.

Nem tetszett nekem amit művel. Ez a hangnem, ez a pillantás... az átok... mintha az anyját látnám mellettem ülni... Hogy az Ördög vinné el azt a nőt... s minden érzelmet, melyet valaha gerjesztett szívemben, vagy akár a leányoméban, s mindent, mit a lányom tőle kapott örökül, mindent, mi Rá emlékeztet.
- Nos, ha csak ennyiről van szó... - köszörültem meg a torkom, és magam is abbahagytam az evést -, akkor megkérlek, Erina, hogy rendezd az arckifejezésed, mert nem a pórnépbe való vagy, hogy úgy nézz ki, mint ők. Hagyd a szenvedélyt a nászéjszakádra, és ne nekem add elő a vágyódó leányt. Az én gyermekem vagy, viseld magad illően, légy oly' kedves. Nem tűröm ezt a hangnemet - néztem a szemeibe szigorúan, s ellentmondást nem tűrve. Nem hagyom hogy megnyakasodjon. Elkövettem azt a hibát, hogy hagytam az anyját szabadon, és lám, mire jutottam vele. A lányomat nem veszthetem el... Nem tűröm el az anyja szabadlelkű stílusát Tőle is.

Megpróbáltam úgy nézni, hogy ne láthassa az arcomon azt, amit szavai kiváltottak belőlem. Ő ezt nem érthette. Én nem vágytam erre a giccsre, és erre a pompára. Amire vágytam, az a melegség, amit azok a szegény emberek tudnak adni nekem. Míg ők ebben keresték a mindennapi kenyerüket, én néha kiszöktem hozzájuk, a vásárba, és ha nem is vásároltam semmit, rögtön úgy éreztem, hogy ott már a puszta tekintetükkel több szeretetet és odaadást adnak nekem, mint amennyit a saját apám. És ettől a torkom is kaparni kezdett.
- Mert szeretem azt a helyet. Nem vágyom drága holmikra! - dobtam le a szalvétámat makacs tekintettel. Állítólag ezt az anyámtól örököltem, már ahogy néha elcsíptem egy-egy szófoszlányt a cselédek szavaiból.

Nem kaptam szóbeli választ a szavaimra, de nem is baj, nem kerestem ennek érdembeli okát. Néhány elkövetkező percben némán ettünk mind a ketten, szó csak akkor hangzott el újfent, mikor én épp a teámba ittam bele. Erin kérdésére felemeltem tekintetem, és a szemeibe néztem.
- Igen, átmegyünk - bólintottam lassan, tanakodva, mire is irányulhat eme kérdés. De nem kellett kérdeznem, a folytatás is jött már lányom szájából. - Megtudhatnám esetleg, hogy mi is a gond a francia és angol ruháiddal? Ne feledd el, kedvesem, nem egyszerű parasztok vagyunk, hogy afféle egyszerű, semmitmondó ruhákban illegesd magad, úrilány vagy, viseld magad akképpen. Miért akarnál egyszerű ruhát vagy ékszert magadnak, mikor gyönyörű drága holmijaid vannak? - kérdeztem, mely közben, részben igyekeztem elnyomni nemtetszésem, bár kevés sikerrel. Tudni akartam mi ütött ebbe a lányba, de akármi is, nem láttam rá semmi esélyt hogy engedjem mindenféle rongyban mászkálni a tulajdon gyermekemet.

Egy sóhaj, ennyivel reagáltam szavaira, és reméltem, hogy tudja, most többet nem is akarok mondani, mert egyrészt: eszem, másrészt: félő, olyat mondok amit ő nem fog tetszéssel dícsérgetni. De muszáj ezt leküzdenem, különben.. elkönyvelem magam hálátlannak, aki ellenszegül az apjának.
- Gondolom, átmegyünk a városon is, vagy nem? - kérdeztem, miután lenyeltem egy falatot, hisz illedelmes kislány nem beszél teli szájjal. - Szeretnék körülnézni... ezen a napon mindig van egy kis vásár... tudod, ékszerek, ruhák, de nem azok a márkásak, amik csak Franciaországból és Angliából valóak. Hanem.. - ezt nem tudtam megfogalmazni. IGaz, nagyon is jól tudtam, hogy apám nem szeretett a rangunkon alul adni semmire, és ezt sem fogja széles vigyorgással fogadni.

Némán szemléltem, miként Erin belép a helyiségbe, és helyetfoglalt mellettem.
- Igazán csinos vagy - mondtam neki kedves-félén, egy nyugtázó mosollyal. Örültem, hogy látszólag komolyan veszi a találkozót. Elvégre... a jövője függhet tőle. Örültem, hogy nem ágál, hanem ellenkezőleg, kedves, udvarias, és szépen mutatkozik.
- Mi megyünk - adtam választ leányom kérdésére. - Reggeli után, a lovakat már befogták, szóval kényelmed függvényében, ha úgy érzed végeztél, akkor bármikor indulhatunk is majd - mondtam nyugodtan. Cseppnyi gondolatom sem irányult afelé, hogy Erin netán direkt húzná az időt, ha felajánlom ekképp hogy az ő igénye szerint fordítva időt az étkezősre, utána indulunk, ha Ő késznek jelenti ki magát. Természetesen ha efféle dolog járna a fejében, indulásra is sarkallnám, de míg Ő nem tanúsít felém és a programunk felé ellenállást, én is lehetek nyájas, s kedves.

- Erina szobája -

Próbáltam határozott nyugodtságot erőltetni a képemre, miközben leértem az emeletről, és egy elbűvölő mosollyal ültem le a saját helyemre, ahol mindig is ültem, hogy megfogjam a poharam, és rögtön beleigyak a juice-ba.
- Ez nagyon finom. És friss. - mondtam, az egyik lánynak címezve, aki mindig segédkezett a reggeli elkészítésében, és ő egy szégyenlős mosollyal kisietett.
- Nos, apám... - fordultam ekkor az említett felé. - Mi legyünk a vendéghez, vagy ő jön hozzánk? -kérdeztem mintha lelkesednék az ötletért.

(Erina szobája)

Leányom szobájából egyenesen az étkezőbe jöttem, ahol már a két személyre megterített asztal várt. Leültem az asztalfőre, és egy forró tea kíséretében várakoztam nyugodalmasan.

Egész éjszaka a dolgozószobámban gubbasztottam és azon gondolkodtam, hogy mit írhatnék Tatiának. Igazából nem is tudom, hogy minek akarok neki levelet írni..Bizonyára már régen más ágyában fetreng.
Egyre csak halmozódtak mellettem az összegyűrt papírgalacsinok. Ötletem sem volt, hogyan és miként írjam le neki amit érzek és gondolok róla. Órák múlva már úgy döntöttem, hogy inkább feladom, csak idő kérdése és úgyis viszont látjuk egymást, de nem baráti kedélyek között.
Idővel kezdett elnyomni az álom, és tehetetlenül terültem el az íróasztalon.
Talán órák múlva riadhattam csak fel Erina keserves üvöltésére. Csapot papot otthagyva rohantam fel a szobájába.

[Erina szobája]

Birtok