- Dehogynem fogod - válaszoltam közömbösen, és ahogy leányom visszatért a szobájába, nyomában haladva én magam is elsétáltam a sajátomba. Mára már nagyon is elegem volt a lányomból... Magányra, nyugalomra vágytam, és mélységes csendre. Zúgott már a fejem, Erina minden szava ott duruzsolt a fülembe. Nehéz volt elviselni... és nehéz volt nem tenni ellene erővel... akarattal... Nehéz volt nem ráruházni a sajátomat... Nehéz volt apaként és emberként egyaránt viselkedni... és nem megoldani könnyebben... Nehezebb egyedül apának lenni, mint valaha hittem volna. És nehéz jól cselekedni. Tudom, hogy Erinának jó lesz, ha férjhez megy. Rendes, dolgos férfi lesz a férje, jómódú ember, tisztes úr. Nem lesz baja soha a lányomnak. Csak... meg kell várnom, hogy ezt Ő is meglássa. Addig... türelmesnek kell lennem... valahogyan...

(folyt. köv. Georgiev birtok)

Meglepett, hogy ezúttal nem egy pokolian nagy pofonnal jutalmazott, de úgy hiszem, most azt is túléltem volna. Annyi erő, annyi.. annyi fájdalom volt bennem, hogy talán belé is rúgtam volna, ha még egy ujjal hozzám mer érni, és csak szórakozzanak a szolgáink, szórakozzanak a produkción. Még sosem láthattak olyat, hogy egy gyermek szembeszegül az édesapjával.
- Sosem fogom feladni, apám. - suttogtam halkan, ismét hátat fordítva felé. Ha kell, megmérgezem, vagy valahogyan megölöm azt a férfit, akit a férjemnek szán, de akaratom ellenére nem fog hozzákényszeríteni. És ha kell, ítéljenek halálra. Küzdeni fogok a szabadságomért.

- Erina szobája -

Úgy véltem, nem szól már többet, csak szót fogad szépen, és elmegy a szobájába. Kimondottan örvendtem volna már némi kis nyugalomnak, ha végre hajlandó lett volna visszavonulni, s nem itt köszörülni nyelvét, az engedetlen mindenséginek. De persze most sem volt ily könnyű, mint amiként én azt elképzeltem. Még most, a reményteli indulás pillanatában is képes még olyat mondani... pontosabban kérdezni, amivel a gyomromban forgatja a tőrt.
- Ajánlom... Erina - vettem mély lélegzetet, hogy dühöm magamban bírjam tartani, s ne jutalmazzam Őt még egy atyai pofonnal -, térj vissza szobádba, mielőtt meggondolom magam, és a holnapi ebéd helyett holnapi menyegzőt szervezek - néztem arcára, indulattól lángoló tekintetemmel. Ami sok, az már tényleg sok, ez a lány egyre rosszabb, mi lesz tán a következő, hogy majd Ő oktat ki engem?? Ebből itt és most elegem is lett, vagy megtanulja fegyelmezni magát, sürgősen, vagy olyan hamar köttetem be fejét, hogy arra sem lesz ideje, hogy kimondhassa, hogy "Igen, akarom."

Szinte görcsbe rándult a gyomrom, ahogy beszélt hozzám, és a férjemről beszélt. Az isten már, miért kell mindig, de mindig erre kilyukadnia? Én nem akarok férjhez menni! Legalábbis nem ahhoz, akit Ő szánt nekem. Ebből az életből már elegem van. Számomra minden jó lenne, csak ebből tudnék végre menekülni. Utcára? Még az sem érdekelne talán, de nem bírom elviselni ezt a helyet már.. ahol fojtogat az apám akarata. Egyszer megöl.
Vállamra tette kezét, és összeszorítottam szemeimet, de miután majdnem elindultam, még kibukott belőlem egy olyan kérdés, melyet talán magam sem engedhettem volna meg magamnak. - Anyámra rá tudtad valaha is erőltetni az akaratodat?

- Nos, Kedvesem, akkor bizonyára örvendesz majd új életednek, a férjed oldalán, mikor már nem nekem kell majd felelned viselt dolgaidról, s nem én leszek az, ki megmondja, mikor mit tegyél - válaszoltam vissza, kegyetlen éllel a hangomban, mert Erina szavai bántóak voltak. Mintha én legalábbis valami zord haramia lennék, mintha az élete csupa keserűség lenne mellettem... mintha én a gonosz várőr lennék, Ő pedig a zord tömlöcben sínylődő hercegkisasszony.
- Javaslom, térj meg a szobádba, drága leányom, pihenj le, s majd ha már képes leszel a jólnevelt formádat hozni, akkor kerülj újfent a szemem elé. Épp elegendő fejtörést okoztál már mára szegény apádnak - forgattam meg szemeim, s nem törődve távolságtartásával, melléje léptem, és vállára helyeztem a kezemet, hogy a ház felé invitáljam.

- Így is... úgy is te vagy a rosszfiú, apám. Nincs olyan szerep, amiben jószerűen tetszelegnél. Talán egyedül a jó üzletember érzését tudod kelteni, de semmi másban nem vagy kiemelkedő. - sétáltam el előle, hogy ne tudjon ismét pofonnal jutalmazni. Ha eddig nem ismerhette a vad lányát, most bele fog kóstolni ebbe a receptbe is. Anyám elhagyott. Sosem bocsájtom meg neki az átsírt éjjeleket. S sosem bocsájtom meg, hogy itt hagyott ezzel a férfival egyedül, ki egyfolytában tilt engem az élet örömteli érzéseitől. A szerelemtől, mely lángra lobbantott ma.. azt hiszem, hogy ez a forró érzelem csupán az lehet. A szerelem lángolása.
- Elegem van ebből az életből, apám. Megkeseríted az életem, s nem vagy hajlandó belátni, hogy nem erre van szükségem. - nyeltem egyet, és hátat fordítottam neki.

- Oh, de, igen, Drágám. Vége van - ráztam a fejem, és bár belül fájt, hogy szemeiben könnyek ülnek. De nem és nem szabadott ezt mutatnom. Csak erős kézzel, Cedric. Ő Tatia lánya, nem hagyhatsz utat kanászodásának. Erősnek kell lenned. - Törődj inkább bele. Kértelek szépen, gyermekem. Te döntesz, kérhetlek is, meg utasíthatlak is. Ne akard azt hogy én legyek a rosszfiú. Jót akarok neked, kérlek, viseld magad jól - néztem mélyen szemeibe, komolyan, kimérten. Nem mutatom neki, mennyire együtt érzek ellenérzetével. Tudom, hogy nem akar kényszerből házasodni, de ha nem érti meg hogy a javát akarom, akkor bizony tényleg kényszer lesz. Lehetne ez sokkal könnyebb is, nem kéne hogy kényszernek hasson. Ha rám hallgatna, boldog lehetne, magának árt vele ha harcol. Így is és úgy is megházasodik, miért kell ezt nehezíteni? Én boldog voltam a házasságommal, Tatia szúrta el az egész helyzetet a harcával... Ha Erin is ezt az utat akarja követni, akkor bizony... rosszul fog járni, mert ha keménynek kell lennem vele, azt nem fogja megköszönni... pedig én azt akarom hogy boldog legyen...

Most először úgy igazán azt éreztem, hogy rá akarom vágni az ajtót. Sőt, úgy méginkább kipróbálnám, hogy az ujjai még ott is vannak. Kegyetlen gondolatok ezek egy magamfajtától? Természetesen igen. De a temperamentumom árulkodik arról, hogy számomra nincs más út, csak a hevesség, a tiltakozás, szavak. A tetteim.. nem érnek semmit. Gyengébb vagyok, mint apám. És tudom, hogy feleslegesen dacolok vele, hiszen mindig az ő akarata fog érvényesülni, mégis próbálkozom.
- Mindezzel még nincs vége, apám. - súgtam egészen halkan, ismét szikrázó szemeket villantva felé, de már megteltem könnyekkel is.

Ahh... hát az én kislányom valóban ostobának nézhet. Még hogy a városon át?? Hoooogyne, persze, majd biztos megismétlem a mai műsort. Hát mi vagyok én, tán gyengeelméjű?? Na nem, a lányom meg a pondró senki "rajongója" bizonyosan nem fognak bolondot csinálni belőlem, megmondtam, ha rajtam áll, többet nem látják egymást. Nem kockáztatok! Ez a frigy meg fog köttetni, és nem engedem hogy a lányom belehabarodjon egy jöttmentbe. Egy senkibe! Egy koldusba!
- Természetesen... - kezdtem, de már most fortyogtam magamban. A lányom nem tudja még, kivel akar harcolni, ha ellenem akar indulni -, nem. Megkerüljük a várost, s az erdei ösvényen megyünk. Remélem, egy favágóval vagy kéregetővel sem jut eszedbe majd zsebkendőt cserélni - szúrtam oda neki gonoszul. Nem hagyom hogy packázzon velem!

Minden reményem elveszett. Már nincs semmi, ami arra adna okot, hogy megéri nekem itt maradni. Holnapra muszáj csinálnom valamit, ami megakadályozza, hogy eljussunk addig a birtokig.
- De ugye... a városon keresztül megyünk? - jött ki belőlem meggondolatlanul. Nem akartam belekeverni azt a fiút, de látnom kellett őt. Pár másodpercre? Nem is jelent ez most sokat... de nekem igen. Muszáj látnom őt egy kicsit.

Már hazaértünk, és én bizakodtam benne, hogy Erina megnyugodott már, és képes lesz rendes ifjú hölgy módjára viselkedni, de... sajnos miközben lábam a földet érte, már meg is hallottam leányom hangját, mely cseppet sem beleegyezően csengett... Visszafordultam hát feléje, és úgy feleltem a kérdésére.
- Természetesen igen, teljesen biztos. Megyünk - mondtam teljesen komolyan, és tántoríthatatlanul. Nem is gondoltam másként, ha gondolja, akár magára is zárhatja a szobája ajtaját, akkor is megyünk. Nem fog megint kibújni a feladat alól.

- Szófia utcái -

Mit is tudnám tagadni, hogy nem tetszettek apám utolsó, nekem címzett szavai... a vőlegényemhez holnap ebédre... nem, a gyomrom ezt nem bírja elviselni. Nem fogom kibírni. Ezt muszáj megakadályoznom! Már tudom is... láz... vagy valami ,de ki nem teszem holnap a lábamat erről a birtokról! A szolgálólányok mindig segítették a kis trükkjeimet... és a hideg levegő biztosan megteszi a hatását, ki gondolná azt, hogy csak tettetem a betegséget?
- Biztos, hogy holnap... el kell mennünk... ODA? - kérdeztem, de nem mondva ki a helyszínt.

- Helyes - bólintottam, és magam is helyet foglaltam lányom mellett, és intettem a kocsisunknak hogy indulhatunk. Erin mondatára inkább már nem mondtam semmit, békésebb megoldás volt, ha csendben töltjük utunkat. Nem szeretném a házunk falain kívül fegyelmezni, így bizakodtam, hogy képes lesz viselkedni idekint, és nem hoz minket kínos helyzetbe, mert azt... azt bizony megemlegette volna. Ha az a vágya hogy a várost nézegesse, hát tessék, nézze csak.

(folyt. köv. Szófia és utcái)

Összeszorítottam fogaim, így próbálván türtőztetni magam, de nagyon nehezemre esett. Hogyan várhatnak el tőlem ilyet? Én és a hallgatás? Hiszen tudhatja az engem segítő szolgáló is, hogy beszélek, ha csak lehet. Nem nekem találták ki az etikettet.
- Rendben, apám. - mondtam furcsa hangon, miközben engedelmesen szálltam fel a hintóra, majd leültem, és illedelmesen helyet foglaltam az ablak mellett, ott bámulva ki.
- Menjünk a városba! - mondtam, és érezhette hangomon, hogy ha nem így lesz, most leszállok a hintóról és nem megyek az ismerőséhez.

Leányom viselkedése példa nélküli volt. Vagyis... példa volt rá már korábban, de akkori még változtatás-értékű viselkedés volt ez. MOST nem az. Amit elhatároztam, úgy is lesz, s ha ez Erinnek nincs ínyére, az az Ő gondja, mindaddig, amíg megteszi ennek ellenére amit mondok neki. Addig dúlhat-fúlhat szigorúan magában, amíg ezzel nem hátráltatja a jövőjét.
- Légy olyan szíves és viselkedj, Erina - léptem a lányom mögé, már az udvaron, amikor utolértem Őt. - Nem akarom még egyszer ezt az illetlen távozást tapasztalni tőled, sem birtkon belül, sem pedig kívül, még azt hinnék, közönséges állatok közt nevelkedtél - róttam meg komoran, és kezem nyújtottam neki, hogy úriember módjára segítsem. - Ne hozz rám szégyent, és magadra se, kedvesem - kértem, vagy utasítottam, ahogyan neki kényelmesebb megfogadni.

- Birtok -

Az egyik lány engedelmesen segített volna, hogy előkészülhessek az útra még egy-két aprósággal, de egy kedves mosollyal elutasítottam ezt, jelezvén hogy mindezt megtudom csinálni magam is. Talán apám nem látta, és ez lenne a legeslegjobb, mert megint az egzecíroztatását hallgatnám egy ideig.