Egyre nagyobbakat és nagyobbakat kellett nyelnem, hogy ne kezdjek el zokogni. Ha sírni kezdek... akkor soha nem fogom tudni megtenni azt, amire készülök. Annyira fájt, hogy így kellett látnom a lányomat, hogy ezt még a legnagyobb és leggonoszabb ellenségemnek sem kívánom. A szívem darabokra tört, azt hittem, hogy a pár évvel ezelőtt történtek után már semmi nem fog megtörni vagy elszomorítani. Nem így lett. Ez a helyzet teljesen más volt, de ugyanolyan fájdalmas.
Nem engedtem el az arcát, de azt a kósza, legördülő könnycseppet lesimítottam onnan. Mély levegő... meg tudom csinálni... nehéz döntés, de nem hagyhatom, hogy a lányom emlékezzem rám és ez a kis idő végigkísérje az életét, hogy állandóan felemlegesse, hogy itt voltam. Neki is jobb lesz úgy, hogy azt hiszi, nem találkozott velem kétéves kora óta... én csak neki akartam jót, de minél többet gondolkoztam, annál jobban gyengült az elhatározásom. Cselekednem kell. Most. Hiába esett a lehető legjobban az, hogy azt mondta, tudja, hogy szeretem. Ezt akartam hallani!
- Figyelj rám. - Néztem mélyen a szemeibe, amelyek ugyanolyan könnyesek voltak, mint az enyéim. - El kell felejtened, hogy itt voltam. Feküdj vissza aludni és reggel csak arra emlékezz, hogy milyen jól pihentél. - Mosolyodtam el keserűen. Erőt kellett vennem magamon, hogy folytatni tudjam... képtelenségnek tűnt. - Annyit fogsz tudni rólam, amit eddig... semmi mást. - Ekkor már kis híján előtört belőlem a zokogást, de próbáltam... próbáltam tartani magam. Miért teszem ezt a saját lányommal és magammal? Megtehetném, hogy elviszem innen... - Az viszont mindig jusson eszedbe, hogy azt tedd, amit te szeretnél tenni. Azt szeresd, akit szeretni akarsz, nem azt, akit szeretned kell. Ne engedd senkinek, hogy elnyomjon és akármire kényszerítsen. A lányom vagy. Légy önmagad. - Mosolyodtam el halványan és keserűen, amikor megszakítottam a szemkontaktust. A tekintete üressé vált, az én pupilláim visszanyerték normális méretüket... vége van... a lányom már nem emlékszik rám.
- Szeretlek, kislányom. - Suttogtam még és odahajoltam, hogy adjak a homlokára egy puszit és ebben a pillanatban engedtem utat a könnyeimnek, ám következő másodpercben eltűntem, mintha ott sem lettem volna. Még azt sem mondhattam, hogy az emlékem ottmaradt vele. Ez nem volt igaz.

( Köszönöm a játékot, drágaságom. )

Megfogta a kezemet, és tudtam, hogy itt és most, hamarosan vége ennek. El fog menni. De mégis hogyan tehetné meg azt, hogy elfeledteti velem mindazt, ami most történt? Ez nem egy álom, melyet bármikor elfeledhetnék. Ez egy különleges nap, egy éjjel, melyet mindig is ismerni fogok, és tudni fogom, hogy mi történt. A dátum, a nap, a hold, és a csillagok... mind-mind beszélni fognak róla.
Hallgattam a szavait, s azokat már nem bírtam csak úgy elviselni. Nem ment, kész rémálom volt mindaz, ami most történt. Hirtelen változott ez az érzés, a jót átváltotta a keserűség, a szomorúság, és tudtam, hogy most sírnom kell... könnyeznem... kiengednem magamból azokat a patakokat, amik most kikívánkoznak.
- Tudom... tudom, hogy szeretsz... - súgtam halkan, majd nagyot nyelve éreztem, hogyan érinti arcomat, és lassan, de ezzel eltűntetett egy könnycseppet a szememből.

Keserűen elmosolyodtam. Persze, hogy nem érti, ezt csak a vámpírok érthetik... a hozzám hasonló szörnyetegek, akikkel az én lányomnak soha nem lett volna találkoznia, most mégis itt vagyok és bár nem árultam el neki, hogy mi vagyok, miért látszom még ennyi idő elteltével is húsz évesnek... nem kellett volna engednem az akaratomnak, miszerint jöjjek el és nézzem meg őt. Ám ha nem így tettem volna, akkor évekig, évtizedekig vagy még hosszabb ideig marcangolt volna a gondolat, hogy megtehettem volna, beszélhettem volna a lányommal, mégsem tettem. Melyik a jobb? Nem tudom, fogalmam sincs és nagyon tanácstalan voltam... mit tegyek?
- Erina. - Néztem rá szomorkásan és gyengéden megfogtam a kezét.Búcsúzni készültem és nem volt könnyű... nem akartam újra magára hagyni őt, hogy védtelen legyen az apja akarata ellen és ne legyek mellette élete legfontosabb pillanataiban. Egy szívtelen dögnek éreztem magam... nem voltam több, mint egy lelketlen nőszemély. - Bármi történjék, azt akarom, hogy tudd, hogy mindig az én kislányom leszel. - Látva a szeme sarkában megjelenő apró könnycseppet nekem is erőnek erejével kellett visszatartanom magam, hogy ne kezdjek el sírni. Ismét fájdalmat okozok a lányomnak... hogy lehetek ennyire kegyetlen? - Mindig szerettelek. Akkor is, amikor megszülettél, amikor járni tanítottalak, amikor elhagyta az első szó a szádat... és akkor is, amikor elmentem innen. Nem telt el olyan nap, hogy ne gondoltam volna rád és ne hiányoztál volna. Valószínűleg ezt nem hiszed el, pedig igaz. - Szorítottam össze az ajkaimat, de ezzel is csak azt akartam megakadályozni, hogy eleredjenek a könnyeim. - Sajnálom. Sajnálok mindent, sajnálom, hogy nélkülem kellett felnőnöd. Nem így terveztem, nem ezt akartam... csupán megtörtént és azt bánom a legjobban, hogy nem vittelek magammal. Nem várom el, hogy megbocsáss nekem, mert... én sem tenném. Csak tudd, hogy az anyád szeret téged. - Simogattam meg az arcát elszoruló torokkal és szívvel.

- Még... még mindig nem értem. - ráztam meg fejemet, miközben úgy néztem rá, mint borjú az új kapura, és... fel nem tudtam fogni, hogy mire ez a kérdés. Akarom-e elfelejteni...egyáltalán, hogy tudnám elfelejteni? Semmi esélyem ehhez hasonlóhoz, és... ha a fene fenét eszik, akkor sem lennék képes ezt elfelejtreni.
- Ha akarnám sem vagyok képes arra, hogy mindezt elfelejtsem... nem? - kérdeztem, és egy apró könny jelent meg szemem sarkában. Nem tudom, mit akarok... az anyám... ismét el akar menni. Nélkülem.

- Ne foglalkozz azzal, hogy ostobaság-e vagy sem. - Néztem komoly tekintettel Erina szemeibe. Számára talán badarságnak tűnhetett, de én tudtam, hogy képes vagyok rá, hiába fájt volna. Tudtam, hogy a lányomnak nem maradhatnak meg ezek az emlékei, egyszerűen nem emlékezhet rám, főleg nem így. Csak... látni akartam őt egy kicsit, hogy mégis milyen már szinte teljesen felnőtt nőként. Erre a kis időre anyának éreztem magam.. az ő anyjának, de a tudat, hogy elhagytam őt széttépte ezt a képet.
- Csak mondd meg... szeretnéd elfeledni, hogy itt voltam? Könnyebb lenne úgy neked? - Kérdeztem suttogva. Úgyis ez lesz a vége... de meg kellett kérdeznem, hogy mit akar.

Az érzelmek tomboltak bennem, és egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne most a jó... mit akarjak, mit ne akarjak, de talán ezt nem is nekem kellene tudnom. Hanem neki, aki hosszú évek után idejött, a képembe mondta, hogy ő az anyám, és annak idején elhagyott, mert nem volt más választása. Számomra ez még mindig olyan nyers valóság, de tudtam már, hogy milyen az, mikornem szeretünk valakit, mégis hozzá akarnak kényszeríteni. S... közelálltam ehhez. Nagyon közel. Minél előbb ki kell találnom valamit.
- Mégis... hogy érted ezt? - lepődtem meg. - Hogyan feledhetném az egészet? Ez ostobaság! - bukott ki belőlem.

Azt hittem, elájulok s soha többé nem kelek fel, mikor megláttam a lányom arcán azt a mérhetetlen nagy keserűséget, amit ismét én okoztam neki. Nem akartam, soha nem akartam megbántani, most mégis ismét sikerült. De mégis mit mondhatnék neki? Hogy jöjjön velem? Mi lenne akkor? Ez nem neki való élet lenne... a menekülés, az otthon nélküliség, a tudat, hogy az anyja egy szörnyeteg és nem csupán képletesen értve, hanem tényleg az. Egy vámpír, egy gyilkos. Igen ez vagyok én.
- Szeretnéd... el akarod felejteni, hogy itt voltam? - Nyeltem hatalmasat, amikor már rá mertem nézni Erinára. Megtehetném hogy elfeledtetem vele... és ez lenne a legjobb neki és nekem is, de... nagyon nehezemre esett volna.

- Értem. - súgtam olyan halkan, olyan keserűen, hogy magam is azt hittem, hogy... ennél keserűbb még soha nem ért engem. Pedig az apám "uralma" alatt sokat megéltem már, de... ilyen szívfájdalmat még soha.
- Tudod.. könnyebb volt úgy élni, hogy nem ismertelek. Nem tudtam, hogy ki vagy, nem ismertem az arcod vonásait.. egyszerűen könnyebb volt minden. S most... ha kilépsz azon az ajtón, nem fogsz hagyni nekem semmit, csak szomorúságot... és azt, hogy az anyám él... de még mindig nem akar engem. - fordítottam el fejemet, és éreztem mellkasomba nyilalni a fájdalmat, amivel reagáltam saját szavaimra is.

- Nem ez a lényeg, Erina. Nem olyan értelemben nincs semmim. - Sóhajtottam. Hogyan mondhatnám el neki? Egyszerű... sehogy. Nem szabad, nem tudhat a vámpírokról, ahogy arról sem, hogy én is közéjük tartozom. Mégis mit tehetnék, hová vihetném? Nem, nem tehetem ki semmi veszélynek, annak az életnek, amelyet én élek.
- Történt néhány dolog, ami miatt minden megváltozott. Miután elmentem innen minden a feje tetejére állt. - Nyeltem egyet. - Jó és rossz értelemben egyaránt, de most a rossz van érvényben. És én nem akarom, hogy rossz legyen neked. - Néztem rá olyan őszintén, amennyire képes voltam. Annyira fájt ezeket mondanom, mégis muszáj volt, hiába tudtam, hogyha itt hagyom a lányomat, akkor valószínűleg olyan élete lesz, mint amilyet eredetileg nekem szántak. - Nem vihetlek magammal... nem tehetem ezt veled.

Egy pofon máris érkezett, még ha csak verbális szinten is. Fájt, hiszen... az anyám, s nem akar magával vinni. - Nem érdekel, hogy nincs semmid... engem sosem érdekelt a pénz, és ezt apám nem érti meg. - ráztam meg fejemet, majd visszaültem az ágy szélére, és nehezen, de nyeltem egyet.
- MI az, hogy.. nincs semmid? Annyi mindened volt itt... és most már nincs semmid? - kérdeztem apró pislogásokkal, miközben felé fordítottam fejemet. Micsoda mglepetések vannak... engem legalábbis lesokkolt, ahogy ez az egész megtörtént. És történik.

Összeszorult a szívem. Persze, hogy legszívesebben elszökne, ezen nem is csodálkozom. Nem hiszem, hogy Cedric akármit is változott volna az évek során, talán még elvetemültebb lett, mint volt. Biztosan rosszabb volt, hiszen hozzá akarta kényszeríteni a lányomat egy olyan férfihez, akit nem szeret és akivel még nem is találkozott. Nem normális viselkedés ez és felettébb érdekes is, hiszen tudhatná, hogy milyen végkimenetelei lehetnek egy ilyen kapcsolatnak. - Nem vihetlek magammal, Erina. - Nyögtem ki nagy nehezen. - Nekem nincs otthonom, nem tudnál velem jönni. Az életem túlságosan... más, mint a többi emberé. - Csak ennyit mondhattam, nem köthettem az orrára, hogy vérszívóvá változtam évekkel ezelőtt és hogy azóta is szüntelen a világot járom.Nem értené meg.

Nem értettem, számára mi a jó abban, hogy tanácsokat osztogat nekem. Mert elment, és ezzel azt hittem, hogy onnantól kezdve nem érdekli, mi történik velem. Nem érdekli, hogy én kihez, milyen érzelmekkel fogok hozzámenni, és ki az, aki csak a plátói szerelmem marad. És az a fiú... azt hiszem, hogy csakis az maradhat. Mert én nem vagyok olyan bátor... vagy mégis?
- Tudod, hogy mit tennék? Elmennék... elszöknék... apámtól. A karjai alól, csak hogy végre ne azt kelljen tennem, amit ő akar. - mondtam elfojtott hangon, gombóccal a torkomban, hiszen alig választott el valami a sírástól.
- Miért nem viszel magaddal? - kérdeztem rekedten.

Mosolyom nem tűnt el az arcomról. Cedric-en és a családon kívül ki mást érdekelt, hogy egy árus fiával akar megismerkedni a lányom? Engem egyáltalán nem rémisztett meg a gondolat, sőt inkább örültem neki, hiszen a városi nép tudja igazán értékelni az életet, míg az úri családok csak a pompát látják maguk körül. Én is egy ilyen családból származtam, de a lányom ebben is hasonlíthatott rám, mivel én is imádtam a városban járkálni és ismerkedni az ott élő, dolgozó emberekkel. Mindig szebb volt a napom, ha köztük lehettem.
- Szóval tetszik benne, hogy szembe mer szállni az apáddal. - Mosolyodtam el sokkal szélesebben. - Nos, akkor ezt a fiút nem szabad elfelejtened... kevés olyan ember lehet a közelben, aki ezt meg merné tenni. És ha ez a fiú megtette, akkor minden bizonnyal te is érdekled őt. - Pislogtam a lányomra. Az elmúlt percekben akárhányszor csak ránéztem átjárt a büszkeség. A lányom szinte már felnőtt nő, aki most kezdi el tapasztalni az életet és a vele járó összes gyönyörűséget és nyavalyát egyaránt. Milyen kár, hogy nem lehetek vele az elkövetkezendőkben. Ismét magára kell őt hagynom, mielőtt felkel a nap, hiszen akkor bárki észrevehet. De pirkadatig még volt egy kis idő és ennyi járt nekem, hogy a lányommal lehessek. Még akkor is, ha az én hibám volt, hogy elhagytam őt tizenöt éve.
- Ha szeretnél vele újra találkozni, biztos vagyok benne, hogy a személyzet segíteni fog neked. Nekem is mindig segítettek. - Vallottam be. A szökésben is segédkeztek, de ezt a részt inkább kihagytam.

Próbáltam minden egyes momentumát felfogni ennek, de hirtelen belegondolva, rettenetesen furcsa volt, hogy itt van az anyám, és ő faggat engem az apró titkaimról. De miért? Tényleg érdeklem őt? De miért nem jött akkor korábban? Ezt nem tudom egyelőre hová tenni...
- Valami árus fia lehetett... nem tudom, egyáltalán még csak nem is sejtem. - csóváltam a fejemet. - Ő ellenszegült az apámnak, ami méginkább.. felkeltette az érdeklődésemet. - vált melegebbé a mosolyom, ahogyan eszembe jutottak a fiú ellenző szavai.
- És.. védeni próbált engem. Vagy.. nem is tudom, miként mondjam ezt. De melegséget adott az, hogy.. valaki ellenáll az apámnak. - suttogtam rekedten.

Elmosolyodtam. Szóval a lányom szerelmes... ez pedig nagyon jó érzés, hiszen éppen itt az ideje, hogy megtapasztalja ezt az érzést. De a szavai alapján az apja természetesen ellenezné a dolgot, mert egy szegény fiú a választottja. Ez a sznobizmus már évekkel ezelőtt is kikészített... nem méltó Erinához? Mégis miben mérhető az, hogy valami méltó-e valakihez? Pénzben? Nem, egyáltalán nem. Ezt már megtanultam.
- Nem számít, hogy csak egy szegény fiú a városból. - Csóváltam meg a fejem. - Ha érzel iránta valamit, akkor ez az utolsó dolog, amit nézni kell benne. - Mondtam Eirnának. Ő tudta ezt, csak az apja nem. Valahogy neki kellene elmagyarázni, hogy a külsőség nem minden.
- Tegnap találkoztatok? Hogyan történt? - Kérdeztem kíváncsi mosollyal. Szerettem volna, ha mesél nekem. Talán a szolgálóknak el szokta mondani, mi történik vele és mit érez, de nekem sohasem mondhatta. Nem most akartam megváltani a világot, ám ha már itt voltam, szerettem volna minél többet tudni róla.

Igazából ha nem mondja, akkor is tudom, hogy apám megőrült. Vagy legalábbis kezd affelé haladni, én meg utálom, ha bolondok vesznek körül. Csak.. mégis az apám. S nem szabad bántanom Őt. Annak ellenére, hogy ő készakarva, vagy akaratlanul, de bánt engem is.
Aztán anyám újabb szavaira valami mosolyféle jelent meg ajkaim körül, és visszaültem az ágyra, úgy meredve magam elé, mintha az a fiú, akit láttam a városban, a piactéren, most is itt lenne velem szemben.
- Igen, azt hiszem, hogy... szerelmes vagyok... de még csak a nevét sem tudom... - súgtam szomorkásan. - Ő egy szegény városi fiú... tegnap láttuk apámmal a városban, és... - hajtottam le a fejemet. - Apám elzavarta őt. Csak mert Ő szegény... és nem hozzám méltó ennél fogva... - mondtam elszontyolódva.

A sejtéseim beigazolódtak, Cedric férjhez akarja adni Erinát, méghozzá egy olyan férfihoz, akit a lányom nem szeret, sőt még nem is ismer. Ennyire nem tanult az én esetemből az a fafejű ökör? Én is megszöktem tőle, mégis mit gondol, a lányom miért lesz más? Elég ránézni és látszik, mennyire hasonlít rám és az előző percekben meg kellett állapítanom, hogy nem csak külsőleg, hanem belsőleg is mutat hasonlóságokat velem. Ugyanaz a hanglejtés, ugyanaz a makacsság... szinte rémisztő.
- Az apád bolond. - Jelentettem ki, bár ki vagyok én, hogy Cedric ellen beszéljek? - Veled nem történhet meg az, ami velem... - Csóváltam meg a fejem, aztán eszembe jutott egy újabb kérdés. - És neked... dobogtatta már meg valaki a szívedet? - Kíváncsi voltam, hogy a kislányom szerelmes-e. Minden bizonnyal erről is lemaradtam...

- Csak... annyit mondtam neki, mikor felvezette, hogy férjhez akar adni... hogy ne akarjon a Te sorsodra juttatni, mert akkor én is el fogom őt hagyni, és soha többé nem fog viszont látni többé. - mondtam rekedten, hiszen fájt nekem erről beszélni, de mégis megtettem. Mert.. szerettem az apámat. Valahol mélyen a szívemben. Mégsem éreztem most indokoltnak, hogy félnem kelljen tőle. Félni mondjuk sosem féltem.
Megfogta a kezem, és meglepett, mikor hirtelen tanácsosztogatásba kezdett. Nem vártam el tőle. De nem is mondhattam, hogy fejezze be.
Csak egy bólintással jeleztem, hogy értem szavait, és mikor rólam kérdezett, hogy milyen az életem, nem tudtam örömteli mosolyt mutatni, hiszen másfél napja rémálom az életem.
- Mióta "felnőtt korba" léptem, apám és az én viszonyom megromlott. - nyögtem ki. - Férjhez akar adni egy olyan férfihoz, akit sosem láttam még. S aki az ő üzleti ügyeihez fontos. Nem rám gondol... hanem a saját üzletére. - mondtam fátyolos tekintettel.

Bólintottam. Szóval tiltólistán van a nevem a házban. Miért is vártam mást Cedric-től? Ő ennek a birtoknak az ura, azt csinál, amit akar, de azt nem teheti, hogy nem beszél rólam a lányunknak. Még ha csak rossz dolgokat is, de legalább mondott volna el egy történetet, amiben én vagyok a gonosz boszorkány. Akkor teljes szívéből utálhatna a lányom, nem csupán azért, mert elhagytam őt.
- Megütött? - Kaptam fel a fejem Erina szavaira. Soha, egyetlen ujjal sem érnék hozzá a gyerekemhez, az sem érdekelt, hogy ez néhány családban elfogadott volt. Láttam elég példát rá az Újvilágban. - Azért, mert rólam beszéltél? - Ez még rosszabbul esett. - Mégis mit mondtál neki? - Kérdeztem és hirtelen felindulásból kezeim közé kaptam a kezeit. - Erina, figyelj rám. Az apád nem egy szörnyeteg... csak túl sok ilyen vonás van benne. Ami a legfontosabb, hogy mindig eléri, amit akar, ha pedig nem tudsz szembeszállni vele, akkor elvesztél... úgy gondolhatod, hogy nekem könnyű ezeket mondani, hiszen megszöktem tőle, de ez nem így van. Vele éltem és rájöttem, hogy szereti érvényesíteni az akaratát másokon. - Sóhajtottam. - Dacolj vele, de csak finoman, nem menj rögtön szembe az árral. Tégy neki kis engedményeket és akkor hirtelen fogja érni, ha egy napon az lesz, amit te akarsz. - Mosolyodtam el nagyon halványan. Tudtam, hogy nem volt jogom ilyesfajta tanácsokat adni neki, ám már lejátszódott a kép a szemeim előtt, hogy Cedric milyen életet akarhat a lányomnak és egyáltalán nem tetszett.
- Szeretném, ha... mesélnél magadról. Arról, hogy milyen az életed. - Nyögtem ki halkan. Erina eladósorban lévő lány volt és féltem attól, hogy vele is az történik majd, ami velem: belecsöppen egy szerelem nélküli házasságba.

Már nem is feleltem semmit, mikor azt mondta, túlságosan szeretett, hogy veszélynek tegyen ki engem. De mégis annak tett ki. Mert nekem itt kellett élnem, s ki tudja, mi történt volna akkor, ha apám eszét veszti, mikor anyám elhagyta? Bár az ellenkezőjében nem vagyok teljesen biztos, hiszen vannak őrült húzásai, megeshet, hogy mégis veszített valamennyit józan ítélőképességeiből.
- Nem mondott semmit.. nem szeret rólad beszélni. - jelentettem ki rezzenéstelen arccal. - S azt sem szereti, ha én beszélek rólad.. de mostanában gyakrabban fordult elő, hogy szóba kerültél. Az egyik alkalommal egy jutányos pofont kaptam érte. - siklott kezem arcomra. Azt nem mondtam ki, hogy apám szerint egyre inkább hasonlítok az anyámra.

- Azért, mert túlságosan is szerettelek ahhoz, hogy veszélynek tegyelek ki. - Néztem rá komolyan, amikor feleltem a kérdésére. Nagyokat kellett nyelnem, de most nem annak volt itt az ideje, hogy a kőszikla szerepében tündököljek. Nem, most úgy kellett beszélnem a lányommal, mint az anyja. Nem tudom, hogy képes vagyok-e erre, de meg kell próbálnom. Ezért vagyok itt.
- Ismerem az apádat, tudom, hogy milyen ember. Mindenkire rákényszeríti az akaratát és nagyon meggyőző tud lenni. De reménykedtem abban, hogy mindent megad neked, amire szükséged lesz az életben. - Vettem egy mély levegőt. - Még ha engem nem is helyettesíthetett, pedig biztos vagyok abban, hogy megpróbálta. - Mosolyodtam el keserűen. - Mit mondott neked... rólam? Miket mesélt?

Próbáltam rá úgy nézni, mintha képes lennék emberszámba venni azok után, amit megtett velem. De nagyon nehezemre esett, hiszen... elment. Elhagyott engem. Miért nem vitt magával? Akkor nem kellene mindezt újra és újra túlélnem... apám ugyan jómódú, de viccet nem ismer, és ez a nő ezt nagyon is jól tudja. BÁr nem tudom hogy kettejük viszonya milyen volt így, hogy ez az egész csupán egyoldalú volt, és anyám nem érezte iránta a szerelmet.
- Miért... miért nem vittél magaddal engem is? - kérdeztem rekedten.

Igaza volt, tényleg nem tettem semmit. Semmi olyat, amire büszke lehettem volna... az ő szemszögéből nézve. Mert én igenis örültem, hogy itt hagytam ezt a birtokot, várost, országot, földrészt... csak őt sajnáltam, a lányomat, hogy őt nem vittem magammal. Szemrehányó volt, szinte nem is akartam, hogy másmilyen legyen. Megérdemeltem, magamnak ástam ezt a vermet.
- Erina, figyelj rám... - Megörültem, amikor azt mondta, meghallgatja a mondandómat. Csak az volt a probléma, hogy hirtelen bele sem tudtam kezdeni a történetbe. Mit mondhatnék, mivel kezdhetném? Erre nem voltam felkészülve. - Nem tudom, mit mondott rólam az apád... de abban biztos vagyok, hogy nem ugyanazt fogom elmesélni, amit ő mondott neked. - Szögeztem le rögtön, majd nagyot sóhajtottam.
- Nem téged hagytalak el... hanem őt és az életet, amibe belekényszerítettek. - Arra még rá akartam kérdezni, hogy hogy értette azt, hogy Cedric ugyanazt akarja tenni vele, mint velem tették... férjhez akarja kényszeríteni? Az nem lehet! - Nem voltam boldog... mindössze te voltál a vigasz és a kárpótlás az életemben. Az, hogy megszülettél. - Mosolyodtam el halványan a lányom arcára nézve, majd nyeltem egyet. - Voltál már szerelmes? - Kérdeztem halkan. - Ha igen, akkor tudod, hogy milyen érzés... én ezt nem éreztem apád iránt. Nem szerettem őt, nem szerettem az életemet. Ember voltam... - Észre sem vettem, hogy mi bukott ki belőlem. - Nem tudtam így élni... fájt... itt belül. - Tettem a szívemre a kezemet. - Nem kaptam levegőt... el kellett mennem innen... és magammal akartalak vinni, de nem tudtam, hogy mi fog várni rám. Nem akartalak kitenni semmiféle veszélynek és reménykedtem benne, hogy az apád mindent megad neked, amit én, mint szökevény nem tudtam volna. - Néztem rá komolyan és úgy, mint aki a megbocsátásáért esedezik. Megtörten. - Sajnálom, Erina. - Mondtam szomorúan. - Sajnálom...

Fennakadtam egy bizonyos mondaton... hogy ő tudja, hogy mit tett. Tudja, hogy olyat tett, amit nem kellett volna... - TE nem tettél semmit! - sziszegtem dühösen. - És pontosan ez a baj! Nem tettél az égvilágon SEMMIT értem! Itt hagytál egy olyan apa karmai között, aki ugyanolyan életre akar ítélni engem, mint amilyenre Téged ítéltek! Boldogtalanságba akar hajszolni, mert neki ez a normális! De most, hogy látlak... azt hiszem, akkor sem tennél semmit, ha itt maradtál volna... - mondtam szemrehányóan, és csak azt akartam, hogy ne is jöjjön közelebb hozzám... csak maradjon távol tőlem, hagyjon békén, nem érdekel, hogy egy és ugyanazon vér csörgedezik ereinkben... gyűlölöm őt, mindennél jobban gyűlölöm.
Utóbbi szavai azonban felkeltették érdeklődésemet... és szinte pattogva a dühtől, de mégis valami nyugodtságot erőltettem magamra.
- Hallgatlak... - nyögtem ki nagy nehezen, de még mindig közömbösen.

A szavai durván csengettek és azok is voltak. Számomra legalábbis. Egy anyának ez a legrosszabb: ha a gyermeke így beszél vele és ilyeneket mond neki. Ám tudtam, hogy én rászolgáltam, egyáltalán nem volt arra oka a lányomnak, hogy ne mondjon ilyeneket. Én viszont nem nagyon tudtam mit reagálni... bennem akadt a szó, a mellkasom szorítani kezdett, főleg amikor apró könnycseppeket láttam meg a szemében. Talán el akarta titkolni, de előlem nem lehetett. Én mindent láttam.
- Nyugodj meg... - Szólaltam meg végül nagyon halkan, szinte suttogva. Gyűlöl? Gyűlöl... édes Istenem! - Ne mondd ezt, kérlek... - Pislogtam rá és nagyokat kellett nyelnem ahhoz, hogy ne sírjam el magam. Én nem sírok... nem szoktam... sok éve már annak, hogy könnycseppeket engedtem ki a szememből. - Nem gyűlölhetsz. Én vagyok az anyád és... nem lehet, hogy gyűlölsz. Tudom, hogy sok mindent tettem, amit nem kellett volna, de kérlek... hallgass meg. Fogalmam sincs arról, hogy az apád miket mondott neked... hallgasd meg az én történetemet is, kérlek! - Szinte könyörögtem Erinának, miközben bátortalanul leereszkedtem mellé az ágyra. Talán nem fog lerúgni onnan.