Hogy is képzelhettem, hogy a lányom rögtön a nyakamba ugrik és az örömtől megbűvölve fog vigyorogni? Természetes, hogy bolondnak nézett. Én is annak néztem volna saját magamat. Ideállít egy számára teljesen idegen személy és azzal jön, hogy az anyja... badarság, nem? Nem, számomra nem volt az, de számára az lehetett. Elvégre nem hiszem, hogy minden nap megesik vele egy-két ehhez hasonló szituáció.
- Erina... - Léptem hozzá ismét közelebb egy lépéssel, miközben nagyot nyeltem. A torkomban gombóc keletkezett, ám ezzel együtt kiszáradt a nyelőcsövem is. - Nem vagyok őrült. Sok minden vagyok, de őrült nem. - Próbáltam halkan beszélni, nehogy valaki meghallja, hogy itt vagyok. - Én vagyok az, az anyád. - Néztem ismét a szemeibe. - Tatia Petrova. - Motyogtam, mivel a szavai hatása alá kerültem. Azért hagytam el, mert nem szerettem eléggé? Szóval ez lett volna a fedősztori? Hogy nem szerettem a kislányomat és alkalmatlan voltam az anyaságra? Talán a szökésem bizonyítja a második részt, de az elsőt semmiféleképpen, mivel imádtam a kislányomat. Miután megszületett csak neki éltem, senki másnak. És a beteljesületlen vágyaimnak... - Hallgass meg, kérlek. Nem lehetek itt sokáig, de én vagyok az. Senki sem tudja, hogy eljöttem ide... sem az apád, sem a szüleim, senki. De látni szerettelek volna. - Ült ki egy nagyon halvány, de szeretetteljes mosoly az ajkaimra, ahogy a lányom kissé értetlen és rémült arcát vizslattam.

Szinte elkábultam. Ahogy a lányomat figyeltem az agyam kikapcsolt. Nem az érzelmeim, hanem az agyam. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, csak mosolyra húztam a számat és néztem az alvó gyermekemet. Ilyen érzés lenne igazából, tényleg anyának lenni? Hogyha ránézel a gyermekedre, az lenne a legnagyobb boldogság? Mert én bizony úgy éreztem, hogy tíz év távlatából tényleg ez a legjobb dolog, ami velem történhetett. Hogy itt vagyok a lányomnál.
Akkor tértem magamhoz, amikor Erina kinyitotta a szemeit és az ágy másik végébe ugrott. Természetesen nem ismert fel, arra viszont kíváncsi voltam, hogy az apja mit mesélt neki rólam. Mesélt valamit egyáltalán vagy annyiban hagyta a dolgot és még a nevemet sem lehet kiejteni a birtok egész területén?
Elmosolyodtam. A gondolataimat elfelejtettem, mivel a lányom hangszíne kitörölte ezeket belőlem. Hasonlított az enyémre, legalábbis a hangsúlyozásban. Én is mindig ilyen hangsúllyal tettem fel az ilyesfajta kérdéseimet.
- Én... - Mit mondhatnék? Rögtön mondjam el, hogy az anyja vagyok? Igen, ezt kell tennem! Ki tudja, hogy mennyi időm van, mielőtt a szolgák vagy Cedric be óhajt ide jönni, mert képesek rá. És én azt akarom, hogy tudja, ki vagyok. - Én vagyok az. Az édesanyád. - Mondtam a lehető legkedvesebben és legszelídebben, ám belül kezdtem félni a reakciójától. Mi van, ha sikongatni vagy ordítani kezd? Akkor gyorsan el kell majd tűnnöm... azt meg nem szeretném.
Az ágynak ahhoz a részéhez léptem, ahol éppen Erina ücsörgött, de nem mertem nagyon közel menni hozzá. Teret akartam neki adni, hiszen már kész felnőtt nő. Döntse el, hogy mit szeretne csinálni. - Kislányom... hiányoztál. - Mosolyodtam el a szemeibe nézve. Ugyanolyanok voltak, mint az enyémek.

Georgiev-birtok

A hideg is kirázott, miközben felsétáltunk a lépcsőn, majd végiglépkedtünk a folyosón. Nem szerettem ezeket a falakat. Arra emlékeztettek, hogy nem voltam boldog... nem mintha most az lennék. Mégis meg kellett néznem, hogy mi lett a lányomból. Tudnom kellett, hogy mi történt vele, hiszen most éppen a jobb napjaimat élem,amikor érdekelnek az ilyen dolgok. Időm, mint a tenger, ezt az ügyet pedig nem hagyhatom annyiban. Látnom kell a kislányomat - aki már nem is olyan kicsi -, de csak így, az éjszaka leple alatt. Ha nappal jönnék ide félő, hogy egy pillanat alatt megölném a férjemet.
Luiza megállt az egyik ajtó előtt, így én is megtorpantam. - A Kisasszony már alszik. Nem volt könnyű napja. - Mondta rám nézve. - Asszonyom... mit keres maga itt? -Bátorkodott feltenni a kérdést, de én mindössze elmosolyodtam. Már vártam, mikor kérdezi meg. - Mindenki úgy tudja, hogy... - Magyarázkodni kezdett volna, de leintettem. Nem volt kedvem ezt hallgatni. Ki tudja, mit hazudtak össze-vissza... bár ha van egy kis becsület a családomban, akkor felvállalták, hogy megszöktem. És én büszke is voltam erre.
- Ne mondj többet. Senkinek sem szabad tudnia arról hogy itt jártam. - Léptem közelebb hozzá és belemélyedtem a szemeibe. - Te sem láttál semmit, csak arra fogsz emlékezni, hogy milyen szépet álmodtál az éjjel. Most menj a szobádba és aludj el. Megértetted? - Elszakítottam a tekintetem az övétől és megnyugodtam, amikor egy igenlő választ kaptam, valamint Luiza fogta magát és távozott is. Tökéletes.
Pár pillanatig álldogáltam a lányom szobájának ajtaja előtt. Tényleg be akarok menni? Még ha alszik is... nem tudom, mit fogok érezni, ha meglátom. Ismét szomorúságot és újra beleköltözik a fejembe a tudat, hogy elhagytam őt? Nem, ezt nem akarom... nem akarok ilyesféléket érezni.
De muszáj volt... ha már itt voltam, akkor látnom kellett a lányomat. Lenyomtam a kilincset és figyelve arra, hogy halk legyek benyitottam az ajtón. Sötét volt, nagyon sötét, de a holdfény kis részben bevilágította a szobát, így rögtön megláttam a szoba közepén elhelyezkedő ágyat, amiben egy lány aludt. Az én lányom, akit tizenöt éve nem láttam. Elszorult a torkom a gondolatra. Istenem.. mit tegyek?
Közelebb lépkedtem, a magabiztosságom egy másodperc alatt szertefoszlott. Mi lesz, ha felébred? Elfutok? Mit mondhatnék neki? Úgy éreztem, hogy a gondolataim olyan hangosak, mint a harsonák, mégis egyre és egyre közelebb értem a lányom ágyához. Gyönyörű szobája volt, hatalmas, igazi mesébe illő. Tényleg megkap mindent, amire szüksége van... ezért hagytam itt. Hogy semmiben ne szenvedjen hiányt.
Megálltam az ágya mellett. Tökéletesen láttam az arcát... annyira gyönyörű volt. Egy tizenhét éves, kész felnőtt nő. Mennyi mindent hagytam ki... mennyi mindenről maradtam le. Csak álltam ott az ágy mellett és összeszorítottam az ajkaimat. Felemeltem a kezem, hogy megérintsem a kislányom haját. Elmosolyodtam. Soha sem hittem volna, hogy még egyszer láthatom őt...

- Udvar -

A szobámba kértem a vacsorámat. Nem méltóztattam apámmal együtt vacsorázni és egy asztalhoz ülni. Mert.. fájdalmat okozott, aggályokat hozott létre fejemben, és összeszorított szemekkel, remegő, összekoccanó fogakkal próbáltam leküzdeni azt, hogy ne fojtsam meg álmában. Szerettem az apámat. Sosem lennék képes bántani. Csak ha a helyzet megköveteli. De akkor sem fizikailag fogom megtenni, hanem másképpen.
Elfogyasztottam a pohár bort, és a tányérom tartalmát. Ízletes volt.. méghozzá kellőképpen. És felsóhajtottam, mikor átvéve pizsamámat, megtaláltam azt a kis selyem anyagot, amit az a fiú adott nekem. Akaratlanul mosolyodtam el. Vajon az anyám megértene?
- Miért nem vagy velem...? Miért mentél el...? Egyedül Te segíthetnél nekem. - lábadt könnybe a szemem, majd befeküdtem az ágyamba, és magamra húztam a takarót. Minden este láttam az arcát magam előtt. Az álmaimban ő kísértett.. de tudtam, hogy soha nem fog eljönni értem. Elfelejtett. Már nem létezem számára.

- Hát nem nevetséges? - kérdeztem rögtön, amint a lány belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót, hogy segítsen nekem felöltözni. - Éppen rémálomból ébredek, vigasztalnia kellene, meg is teszi, erre őt perc múlva kitér arra, hogy van egy barátja, akit meg kellene ismernem. Hát hogyne, mikor lesz az esküvő? - fintorodtam el, és úgy éreztem, most azonnal sírva fagadok.
- Én ezt nem bírom tovább... - motyogtam kesergően, miközben a fűzőmet kötözgette, így kénytelen voltam kihúzni magam. - Bármit megadnék, hogy olyan lehessek, mint te. Egy egyszerű cseléd, akinek az apja nem befolyásolja az életét. - mondtam barátságosan. Hiszen mindig ilyen voltam a szolgáinkkal.
- Köszönöm. - mondtam neki egy apró mosollyal, majd kiindultam a szobából.

- Birtok -

- Akkor hát úgy legyen - biccentettem, majd kiléptem az ajtón, de még visszafordulva hozzátettem. - Akkor hát az étkezőben várlak - mondtam, aztán továbbléptem a folyosó felé, intve az éppen szemközt érkező cselédnek, hogy menjen be Erinhez, és segítsen neki összekészülni. Én magam pedig folytattam az utam, ezúttal már az ebédlőbe, hogy ott várjam be a lányomat.

(folyt. köv. Georgiev birtok)

- Igen, szeretnék reggelizni. - bólintottam határozottan, és megálltam az ágy végében, hogy kiterítsem a ruhámat. Amint kisétál, át is öltözöm. De nem szokásom az apám előtt öltözködni, ahogyan nem is illik ezt megtenni. A szolga az egy dolog. Velük mindig jól el tudtam trécselni. És ha most is jönne egy, az remek lenne. Ki kell panaszkodnom magam, míg apám vár rám.

Elégedetten láttam, hogy lányom engedelmesen cselekszik, felkel, és ruha után nézett. Odébb húzódtam, és az ajtaja felé indultam.
- Jól van - bólintottam megelégedve, és a kinyitott ajtóban álltam aztán meg. - Készülj el, én kint megvárlak. Szeretnél reggelizni mielőtt elmegyünk? - érdeklődtem finoman. Az ifjú hölgyeknél ez mindig kérdéses, izgalom, hangulat, bonyolult az nekem, hogy foglalkozzak vele, de Erin bizonyára el tudja dönteni, óhajt-e étkezni, mielőtt elmegyünk.

Nem, még mindig nem voltam nyugodt. Egyáltalán nem. Még most kezdtem - ha nem is látszódott - zaklatott lenni. Rossz sejtéseim voltak ezzel a valakivel kapcsolatban, akit be akart mutatni nekem.
- Öhm... rendben van. - biccentettem nagyon kicsit, és lassan kikászálódtam az ágyból, hogy az apámra nézve keressem elő az egyik tiszta ruhámat. Igaz, sok kedvem lett volna a tegnapi koszosban menni ismerkedni. De félő, azt a szemtelenséget apám nem tűrte volna el tőlem. Mennyire élveztem volna pedig a helyzetet!

- Ne aggódj, senki olyannak, akitől tartanod kellene - feleltem nyugodt, de némiképp komoly hangon. Pont úgy tudta felvonni a szemöldökét, akár az anyja. Esküszöm, még a szeme is épp úgy csillogott közben, ahogy kíváncsi kis tekintete villant. - Egy jó barátnak, aki remélem neked is szimpatikus lesz. Egy jóravaló embernek, akit munka közben volt szerencsém megismerni - tettem még hozzá. Nem kívántam rögvest elkiabálni, de bíztam benne hogy a jóravaló, és engedelmes lányom, jólnevelten és okosan viselteti majd a sorsot, melyet szántam neki. És kicsit sem üt majd az anyjára.

Nem is tehettem mást, beletörődtem, hogy nem akarja hagyni nekem, hogy segítsek. Bár meglehetősen furcsa volt a viselkedése, és ez... hát mondjuk úgy, nem volt mindennapi. Egyenesen... hátborzongató volt.
- Öhm... kinek is akarsz bemutatni? - vontam fel a szemöldökömet. Pont ettől féltem. Ha most azt mondja, hogy valami olyan ismerősének, akivel közös ügyük van, hisztizni fogok.

-Nem hiszem.. -sóhajtottam feszülten- Szerintem ez a munka nem neked való. Legalábbis lelkileg nem..-néztem komoly tekintettel a szemeibe. Nem akartam szóba hozni, hogy mostanában mit kezdtem el írni.
-Viszont, majd lesz egy meglepetésem. -derült aztán fel az arcom villámcsapásszerűen.
-Bemutatlak valakinek. Hátha az elfeledteti veled a rémálmokat. Azt szeretném, hogy boldog legyél.

Halvány mosolygással emeltem fel a fejemet, ahogy elhangzott egy lényeges mondat a szájából. Néha azonban... nagyon is úgy éreztem, hogy olyan célokra szán engem, ami a munkájának kecsegtető. Tehát... valami ügyfeléhez hozzáadni, vagy valami, hogy biztos legyen az üzlet. Ettől nagyon féltem. De tudtam, és egyre elhatározottabb voltam, hogy ezt aztán végképp nem fogom hagyni! Inkább leszek öngyilkos, vagy kitagadott lány, de nem fogok behódolni ennek az akaratnak.
- Tudok segíteni neked valamit a munkádban? - néztem fel végül a szemeibe mosolyogva. - Hátha eltereli az én figyelmemet is... és tudod, hogy szeretek veled dolgozni. - jelent meg egy kislányos mosoly az arcomon.

( Semmi gond. )

-Ugyan, tudod, hogy te sosem zavarsz...Fontosabb vagy mint a munkám. -jelent meg egy halvány, de annál inkább őszinte mosoly az arcomon. Azt már kevésbé akartam közölni vele, hogy éppen az anyjának készültem levelet írni. Bár magam sem tudom, hogy lenne-e értelme. Egyszer úgyis eljön az az idő amikor viszont látom, és megkaphatja tőlem azt a hosszú esztendőkre visszavezethető szenvedést amit hátrahagyott maga után.

/ Ne haragudj a késő válaszért. /

Igazából elhallgattam a tényt, miszerint majdnem minden vonásomban érzem az anyámat. Szabad akartam lenni... de ezt nem mondhattam meg neki. Illedelmesnek kellett maradnom, ahogy ezt elvárták tőlem, és a magamfajta fiatal lányoktól, és ifjaktól.
- Sajnálom... én nem akartalak felzavarni, és megzavarni a munkában. - ráztam a fejemet már megnyugodva.

-Ezt örömmel hallom és boldog vagyok, hogy nem örököltél tőle a vonásaidon kívül semmi mást. -jelent meg egy halványabb mosoly az arcomon. Örültem, hogy ő nem olyan mint Tatia, talán csak néha olyan makacs mint az anyja, de ennyi és semmi több szerencsére.
-Miért hagynálak el? Ne is gondolj ilyen butaságra! -ráztam meg a fejemet.
-Amíg csak szükséged lesz rám itt leszek veled. -biztattam. Nem akartam, hogy kételkedjen bennem ha már az anyja miatt is át kellett élnie egy csalódást, nem kell több.

Hevesen rázni kezdtem a fejemet. - Nem... én soha nem akarok olyan lenni, mint ő. Én... én gyűlölöm őt... - mondtam ki a véleményemet remegve, és megfogtam az apám kezét, amivel arcomat simogatta. Ilyenkor még ez a hideg érintés is nagyon jól esett tőle. Mert valljuk be... ritkán jött oda hozzám. Csak akkor, amikor rémálmok gyötörtek.
- Ugye... te soha nem hagysz el engem? - néztem rá reménykedve, bár nyilván még midnig az álom hatása alatt voltam. Normál körülmények között soha nem kérdeztem volna ilyet.

Amikor kijelentette, hogy őt látta már egyből tudtam kiről van szó.. Tatia...Reméltem pedig, hogy nem miatta van már megint ez az egész, de mégis..
-Ugyan már Erina.. Tudom, hogy az édesanyád és szükséged lenne rá, de el kell fogadnod, hogy itt hagyott minket. -próbáltam az arcát simogatva nyugtatgatni- Nem tudom pótolni teljes mértékben őt, sőt egyáltalán nem tudom, de idővel minden jobb lesz, csak te soha ne légy olyan mint ő. -néztem szemeibe visszafojtva a saját kitörni készülő gyűlöletemet Tatia irányába. Előtte sosem akartam kimutatni mind azt ami a mai napig is a szívemet nyomja, nem akartam még ezzel is terhelni.

Mire újra kinyitottam összeszorított szemeimet, az apám ott ült mellettem, és aggódóan nézett rám. Igen, ilyenkor mindig ilyen volt velem... ilyenkor érezhettem a szeretetét, és erre mindennél jobban szükségem volt.
- Én... őt láttam... - suttogtam, remegő hangon, szinte reszketve, de pontosan érthette, kiről beszélek. Főleg mivel... nem szívesen mondtam ki apám előtt az anyám nevét... biztosan fájt neki.

/Georgiev birtok/

Mintha csak kergettek volna úgy rohantam fel a lépcsőn és vágódtam be a szoba ajtaján. Amint beléptem megpillantottam a lányomat az ágyban fekve könnyes szemmel és verejtékes arccal.
-Erina! Mi történt? -kérdeztem aggodalommal fűtött hanggal és odasietve az ágyához ültem le mellé, hogy letörölhessem a könnyeit. Mostanában egyre többször leszűrődtek sikítások a szobájából, fogalmam sem volt, hogy miért gyötörhetik rémálmok, csak remélni mertem, hogy nem az anyja miatt. Épp elég az, hogy elment, de csak szenvedést hagyott maga után.

Éreztem saját verejtékemet a számban. Borzalmas képek úsztak a szemem előtt... szemek... egy száj... az arc... vajon Ő az anyám? Egy illúzió, vagy netán más? Magam sem értem... de minden este látom őt, egy-egy lidérces álmomban... nincs velem... de akarom, hogy velem legyen... tizenöt éve már, hogy elment... én mégis akarom vissza az anyámat! Még ha gyűlölöm is közben. Muszáj... szükségem van rá. Te jó ég... az apám kedves, és jó ember... de birtokolni akarja az életemet. Nem bírom elviselni az anyai szeretet hiányát...
Nagyot nyeltem és kipattantak a szemeim. Minden álom úgy ért véget, hogy az a nő bejelenti, hogy újra elmegy, és többé nem tér vissza.
- Nem! Nem! - ordítottam úgy, ahogy csak a torkomon kifért, és közben éreztem könnyeimet kifolyni a szememből. Fájó érzés volt... szükségem lett volna most valakire, aki meghall... aki jön, és segít nekem.
- Apám...! - hagyta el ennyi a számat. Hozzászoktam, hogy Ő ilyenkor még a dolgozószobájában ül és körmöl. De talán... meghall engem.

Erina szobája