A hajamba túrva léptem be az épületbe. Művészetre vágytam. De múzeumba meg be nem tolom a képemet! Amúgy is... kellene egy friss kávé. Méghozzá jó forrón. Mindjárt lefagy a kezem, és úgy általánosságban az egész testem. Az utóbbi időben mintha kissé több emberiesség szorult volna belém. De ezt ítélje meg inkább más. De... előbb a reggeli, aztán a gondolkodás. Talán ebben az állapotban nekem nem is áll jól ez a fajta tevékenység. Körülnéztem a helyiségben, és végigmértem a szabad helyeket. Nem mintha annyira ne találnék helyet, ha akarnék. Hiszen van két elbűvölő szemem, amit bármire használhatok. Bár ebben a városban már semmi sem biztos. De az utóbbi szokásaim szerint az, aki beszól, vagy éppen modortalan irányomba, az körülbelül egy óra múlva felismerhetetlenül fekszik valami konténerben a város egyik szegletében. Velem nem érdemes szórakozni, kár, hogy ezt nem látják rajtam nagyon sokat. De hát... a hibáiból tanul az ember. Végigmértem az emberkéket, hogy a kávé mellé valami édességet is válasszak... kár, hogy nincs a homlokukra írva, melyik vércsoportba tartoznak. Akkor biztosan nem hibáznám el. Nem vagyok túlontúl válogatós, de vannak kedvenceim. Mindezek azonban jelentőségüket vesztették, mikor megpillantottam egy barna hajú kis szépséget, és elvigyorodtam egy másodperc alatt a már megszokott, ravaszkás kis ajkaimmal. Eleanor... már ha jól rémlik a neve. Valami isteni csoda miatt nem került fel a hosszú listámra ez a szép kis nőszemély. Az okára már én sem emlékszem. Talán nem ártana ismét letesztelnem, hogy mi volt benne olyan jó. Talán hogy ő nem egy sima vértasak volt, neeem... annál sokkal több. A vére édessége még most is itt időzött a számban, ahogy végignéztem rajta. S az, ahogyan reagált, mikor megharaptam... élvezte. Minden egyes alkalommal, mikor összekeveredtünk, ami azért egy időszakban gyakorta előfordult, élvezte, ha vérét veszem. Bár vele másképpen is szívesen múlattam az időt. Teste mindig olyan kis tüzes volt... sok nő példát vehetne róla... és amúgy is, nagyon sok esetben szex közben csapoltam le a vérét. Éppen teljesen kikapcsolt üzemmódban futottam, de... még úgy is tudtam, hogyan varázsoljak élvezetet magamnak, és neki. Talán ezért is maradt életben. Nőt még sosem láttam ennyire élvezni, ha egy vámpír megharapja őt. Lehunyt szemeimen keresztül megjelent a kép. A barna haja, ahogy tenyeremhez ér, és ahogy teste szorosan összesimul az enyémmel. Mellei az én mellkasomat érintik. Hm, mikor is volt már ez... nem tudom, talán fél éve... hiszen nézzünk rá, olyan fiatal még! De őt sose felejtettem el. Életem egyik legszebb két hete volt, és mindent feledtetett velem, ami a múltban történt velem. De végetért... és megigéztem, hogy ne emlékezzen azokra a harapásokra. Talán itt az ideje ismét hogy felevenítsük az emlékekekt. - Kit látnak szemeim egy főiskolán... - mosolyodtam el, mikor odaértem mellé, és végigmértem. - Még mindig olyan jó bőr vagy, mint voltál - mondtam, bár nem igazán szoktam bókolni. Ezt sem annak szántam, csupán megjegyzésnek.
Örültem neki, amikor belement az ötletembe, ahelyett, hogy udvariasan visszautasította volna a javaslatomat. Olyan jó volt elbeszélgetni vele, hogy egyelőre még nem szerettem volna megszakítani az eszmecserénket. Mindazok ellenére, hogy ő a diákom volt, valamiért én mégsem éreztem magamat kínosan a társaságában. Nem sokkal később fel is ajánlotta a kávézót, mint esetleges helyszínt, ahol a társalgásunkat folytathatnánk. - Nekem nincsen ellenvetésem! - Mosolyogtam rá jelezve, hogy benne vagyok. Igaz, hogy utoljára a tegnap jártam arrafele. Ez még önmagában nem jelentene semmit, ha nem futottam volna össze a drága Maxfield-el, aki az elmúlt évek alatt alig változott valamit. Na a Wessel való társalgásom nagyon is kínosra sikeredett. Mintha egyikünknek sem sikerült volna még túltennie magát a szakításunkon, pedig nem erről volt szó. Én már túltettem magamat rajta, többé kevésbé. Az elfelejtésében sokat segített nekem az alkohol is.. Elkövetett ellenem valamit, amit soha nem fogok tudni megbocsájtani neki. - Hogy őszinte legyek, én sem számítottam rá, hogy ennyire egy hullámhosszon leszek az egyik hallgatómmal. - Vallottam be neki mosolyogva. - Mit is mondhatnék, az átlagos tanárokkal ellentétben én elég modern vagyok.. - forgattam meg a szemeimet. - De ha kell, nagyon is szigorú tudok ám lenni! - Tettem hozzá komolyan, természetesen nem elijesztési szándékkal mondva a szavaimat. - Elismerem, hogy a német nem mikrobiológia, vagyis nem annyira fontos, de akit érdekel, annak esélyt adok arra, hogy megtanulhassa a nyelvet. - Azt hiszem megint túl sokat beszélek. Nem kellett sokat mennünk, hamarosan meg is érkeztünk a Café Galerie ismerős épületébe.
Örültem, hogy igazából egyikőnknek sem akadt másik dolga és kellemesen el tudtunk cseverészni. Persze nem gondoltam volna, hogy pont vele, az egyik tanárommal fogok... valljuk be, hogy jó kapcsolatot kialakítani. Hiszen valamiért úgy éreztem, hogy nem fogunk megrekedni egyszeri összefutásnál és szájjártatásnál, aminek nagyon örültem volna, hiszen régen nem találkoztam már olyan korombelivel, akivel egy húron pendülök. Jó, néhány évvel idősebb, mint én és a tanárom, de akkor is... ezért még senki sem fog fejbe vágni. Egy jó beszélgetés amúgy sem korhoz, fajhoz vagy akármi máshoz kötött, hanem érdeklődési körhöz és személyiséghez. És szerintem mi ebben a kettőben nagyon hasonlóak vagyunk. - Igen, volt egy ilyen érzésem. Túl szép lenne, ha még engedékeny is lennél. - Nevettem el magam, amikor leültem a pulthoz. A felszolgáló rögtön mellénk lépett, kértem egy kapucsínót, aztán ismét Crystal-ra figyeltem. - Hidd el, a németóráid nekem kikapcsolódásra jók. A mikrobiológia eszméletlen unalmas tud lenni egy idő után, főleg amikor rádöbben az ember, hogy sokkal érdekesebb és értelmesebb dolgokkal is foglalkozhatna. - Mondtam lemondó hanggal. - De már megszoktam és szerencsére nagyjából mindenféle agyi károsodás nélkül át tudom vészelni az órákat. Bár ebben azt hiszem sokat segít Maxfield doki... ha még a tanár is vén, begyepesedett és unalmas lenne... - Sóhajtottam hatalmasat, aztán realizáltam, hogy mit mondtam, ami miatt kissé kényszeredetté vált a mosolyom. Nem volt szokásom mentegetőzni, de... oké, hogy jól éreztem magam, ám mégis egy kollégájáról beszéltem. - Bocsi, csak... mindegy, bizonyára te is tisztában vagy azzal, hogy sokan nem a tantárgy miatt járnak be az órájára. - Legyintettem és belekortyoltam a frissen megérkezett kávémba. Lehet, hogy néha lakatot kellene tennem a számra. De az már nem én lennék... nem volt szokásom visszafogni magam, erre már ő is rájöhetett.
Egy halk kuncogó hang hagyta el az ajkaimat, mikor bevallotta, hogy a sejtései valóra váltak az engedékenységgel kapcsolatosan. Bármennyire is szeretném, nem kivételezhetek senkivel sem, mert az gyanúra adna okot egyes diákok szemében. No, nem mintha neki a pretekciómra lenne szüksége, sőt! A megérzésem azt súgja, hogy anélkül is el fogja érni a maximális minősítést. - Azért ne szomorkodj! Majd tartok plusz órákat, ha szeretnéd - kacsintottam rá vígasztalóan, miközben helyet foglaltunk a bárultnál. A pincérsrác amint kiszúrt bennünket, már ott is volt előttünk tettre készen. Míg az ő választása a kapucsínóra esett, én inkább megmaradtam a szokásos latte macchiattóm mellett. Nem számít, hány éves leszek, ezt az egyet soha nem fogom kinőni. - Remélem, ezt nem csak azért mondtad, hogy lenyűgözz! - Mosolyogtam rá, hiszen valljuk be, nagyon is jól esett azt hallani, hogy az óráim kikapcsolódásra szolgálnak. Mondjuk, nem szoktam senkire sem rákényszeríteni semmit, a német egy választható tantárgy, tehát aki úgy dönt, hogy felveszi, azért teszi meg, mert érdeklődik a nyelv iránt és nem kényszerből cselekszik. Fura volt vele "Maxfield doki"-ról és a sármjáról beszélgetni, dehát ő a mikrobiológia szerves részét képezte, hogy így fogalmazzak. - Meg tudlak érteni. Az a tantágy, soha nem ált közel hozzám. Különbenis az emberiség azt hiszem, sokkal jobban járt velem így, tanárként, mint orvosként - teszem még hozzá egy szemforgatás kíséretében. - Öö.. igen. - Itt muszáj volt belekortyolnom a frissen megérkezett tejeskávémba. Na, ezt a témát legszívesebben átugortam volna. Bár, az tény és való, hogy a legtöbb diák nem a tantárgya miatt jár be olyan hűségesen az órájára. Szerintem erre már ő maga is rájöhetett. - Ne aggódj, nem fogom visszamondani neki! Különben nem beszélsz bolondokat. Ha nem az egyik kollégámról lenne szó, azt mondanám, hogy együtt érzek a lányokkal - bukott ki belőlem a véleményem, amit talán jobb lett volna inkább magamban tartani.
- Nos, ha a pluszórák ugyanígy egy kávé mellett zajlanának, akkor benne vagyok. -Mosolyogtam rá. Szó mi szó, már tényleg egyáltalán nem érdekelt, hogy Crystal tanár vagy nem, máshogy kellene beszélnem vagy nem, egyszerűen csak jól éreztem magam egy olyan lány társaságában, akivel végre szót értettem. Nem voltam antiszociális, semmi problémám nem volt a beilleszkedéssel és a campuson is válogathattam a barátnők közül, de úgy éreztem, hogy ilyen zökkenőmentesen még soha senkivel nem indult beszélgetésem. Olyan volt, mintha... nem is tudom... mintha a halott bátyámmal beszélgettem volna, akinek a lelke beleszállt Crystal-ba és így akarja elérni, hogy a közelemben maradhasson. És ez a gondolat, a lehetetlensége, de már maga az érzés, hogy ilyen könnyeden tudok viselkedni... sokkal jobb volt, mint bármi más. - Tényleg nem azért mondtam, hogy pluszpontokat kapjak. -Tettem magam elé a kezeimet, de már csak tréfálkozásból, hiszen láttam rajta, hogy ő sem gondolt komolyan, amit mondott. - De jól tetted, hogy tanárnak álltál. Néha én is elgondolkozom azon, hogy lehet nem az orvosi pályán lenne a helyem... aztán mégis jön valami, ami visszarugdos a könyveim elé. - Vallottam be. Szerettem és szerettem volna csinálni ezt a szakmát, de amikor a főiskola sajátosságainak kutatásában pangás állt be, akkor a motivációm mindig vesztett magából egy kicsit. Majd jött egy új hír és a krízishelyzet sehol. Kicsit szeszélyes voltam ebben a tekintetben. A mosolyom stílusa kissé megváltozott, amikor reagált a véletlenül kicsúszott, Maxfield dokira vonatkozó szavaimra. A hangszíne megváltozott és az arckifejezése is más lett, mintha személyesebben érintette volna a téma, mint azt kellett volna. De ezt már tényleg pofátlanság lenne felhozni. - Szerintem nem kell figyelembe venni, hogy a kollégád, anélkül is együtt érezhetsz velünk. - Mosolyodtam el szélesebben. - Főleg úgy, hogy valljuk be, te sem vagy rossz csaj. - Kortyoltam bele a kávémba szüntelenül vigyorogva.
- Nekem tetszik az ötlet! - Bólintok egy mosoly keretein belül, a pluszórákra tett megjegyzésére. Annyira jó volt vele beszélgetni, nem is tudom, mintha nem számítana, hogy ő egy diákom. Ebben a néhány percben úgy tűnt, mintha mi csak két huszonéves lány lennénk, akik barátként beültek egy kávézóba beszélgetni. Komplikációk, meg minden egyéb nélkül. Azt hiszem, jelen pillanatban még az sem érdekelne, ha ha a dékán vagy valamelyik más kollégám meglátna. Különben sem szoktam kivételezni a diákjaimmal, nem mintha neki szüksége lenne rá. - Nyugi, tudom! Mondjuk, ha azért mondtad volna, sem kapnál pluszpontot - kacsintok rá egy széles vigyorral az arcomon. Persze, nem sértési szándékkal mondtam, amit mondtam és remélem, ezt ő is tudja. - Természetes, hogy néha elbizonytalanodsz, hiszen melyik diák szeret többszáz oldalas tankönyveket bújni és szesszióra készülni? Ám, amíg a tíz évvel későbbi énedet orvosként látod magad előtt, egyértelműen jó helyen vagy! - Veregetem hátba bíztatóan. Én sem mindig tudtam, mi akarok lenni, sőt. Néha még mindig elbizonytalanodom, hogy miért is lettem én tanár. A válaszom erre mindig ugyanaz: mert a boszorkányság csak részmunkaidős állás. Plusz, nehezen lehetne megélni belőle.. Wesről beszélni Kiara előtt, egyértelműen fura volt. A furánál is furább! Nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék. Tény, hogy együtt éreztem velük, ki ne érezne így? Szerintem még azon kolléganőim is hasonlóan éreznek Wessel kapcsolatban, akik kétszer annyi idősek mint én! S ők nem is jártak még vele.. remélem nem is fognak, na jó, hagyjuk. - Hát, lehet.. - kortyolok bele én is a tejeskávémba, jobb ötlet híján.
Többször kellene régiségüzletbe járnom. Ha tudtam volna vagy esetleg valami sejtése körvonalazódott volna bennem annak tekintetében, hogy lassan a fél délutánt olyasvalakivel fogom eltölteni, akit egy nyaklánc nézegetése közben ismertem meg és nem mellesleg ugyanazon a fősulin tanít, ahová én járok, akkor biztosan más lelkesedéssel vettem volna nyakamba a várost. Persze ez sem azt jelenti, hogy hű, de sok minden van, ami felkelthetné itt az ember lányának érdeklődését, főleg, ha hozzám hasonlóan egy nagyvárosban szocializálódott. Így belegondolva alig vártam a pár nap múlva beköszöntő szünetet, az ünnepeket, hiszen akkor hazamehettem és igazi kényeztető napokat tarthattam barátnőkkel, családdal, bevásárlónegyedekkel és minden földi jóval egybekötve. Csak a szívemet fájdítottam, képzeletben meg is csóváltam a fejemet, hogy gondolataimat visszatereljem a jelenlegi helyzetre és a finom kávéra, amit folyamatosan kortyolgattam. - Ne is mondd. - Mosolyodtam el, amikor a tíz évvel későbbi önmagamat emlegette. - Öt éve a bíróságon láttam magam, mint ügyvéd, négy éve, mint újságíró a Vogue-nál, azóta pedig a fehér köpenyben rohangálok, amit egyébként szerintem igazán lecserélhetnének, mert hiába tiszteletet parancsoló és tudást sugárzó, de eléggé visszataszító is. -Vontam fel a szemöldökömet. Egyáltalán nem féltem kifejezni a véleményemet idegenek előtt sem, Crystal-t pedig szinte már nem is éreztem idegennek. Mintha ezer éve ismerném, csak a hallgatása rántott vissza kissé a földre. Gyanús. De olyan cukin gyanús, hogy akkor hallgatott el, amikor Wes-ről volt szó. Ajaj, csak nem kényes pontra tapintottam? A képességem megvan hozzá. - Kicsit olyan "inkább nem beszélek, hátha nem veszi észre amit gondolok" stílusban hallgatsz. - Jegyeztem meg egy szélesebb mosollyal rá pillantva. - De legyen, én nem fogok elkezdeni kombinálni. -Megvontam a vállaimat. Az ő ügye az ő ügye, nem az enyém, pofátlan pedig nem akartam lenni. Vagyis akartam, viszont nem ennek volt itt az ideje annak ellenére, hogy az oldalamat rendkívül fúrta a kíváncsiság. - Van már terved az ünnepekre? -Váltottam inkább témát, mielőtt kellemetlenül kezdte volna érezni magát.
Az elmúlt egy óra eseményei egyérteműen megkérdőjeleztek mindent, amiben eddig hittem. Összebarátkozni az egyik diákommal, hát nem egészen ez lebegett a szemeim előtt, amikor ide érkeztem tanítani. Pontosan az ilyen pillanatok miatt szeretem Whitmore-t. Errefele mindig történik valami, amit senki nem tudna megjósolni előre. És most nem a kellemetlen dolgokra céloztam.. annak idején, mikor megismernem West, Isten a tanum rá, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mi ketten.. járni fogunk. Két teljesen különböző világban éltünk, ő szorgalmas és stréber volt, míg engem jobban izgatott a divat és a bulizás. És mégis.. bár, a kapcsolatunk nem volt hosszú életű, de szerettük egymást. Azt hiszem. Szavai hallatán, egy széles mosoly jelent meg az arcomon. Annyira ismerős.. - Na ne, ilyen nincs! - Csillan fel a tekintetem a felismeréstől, hogy én is pontosan így éreztem pár éve. - Akkor én jövök. Tizenévesen színésznő akartam lenni, de mikor a szüleim jóvoltából kaptam egy kis szerepet egy rajzfilmben és megtapasztaltam, mekkora felhajtással is jár a dolog, rájöttem, hogy a színészkedés nem nekem való. Utána újságíróként láttam magamat. Az érettségi után egyetemre mentem földrajz szakra, de öt idegen nyelvet is felvettem mellette fakultatív tantárgynak. Aztán egy évre eljöttem Whitmore-ra.. majd következett a világkörüli túrné. A nyelvek valahogy mindig is részesei voltak az életemnek, így lettem tanár - vonok vállat összegzésül. Hosszú út vezetett idáig, azt egyértelműen levonhatom mint következtetést, azonban szeretek tanítani és ez a fontos. Annyira felszabadultan viselkedtem, hogy fel sem tűnt, hogy pontosan akkor hallgattam el, mikor Wes került terítékre. Ez biztos gyanúra ad majd okot neki.. S mint kiderül, valóban így történt, amit ő hamarosan meg is osztott velem. Kínos csend, annyira utálom, amikor sor kerül rá! - Ez bonyolult.. - maradtam inkább ennyinél, majd hagytam, hogy elterelje a témát, mert egyelőre nem álltam még készen rá, hogy megosszam vele a dolgokat. Nem arról volt szó, hogy nem bíztam volna benne, csak ahhoz, hogy kikotyogjam a múltbéli dolgaimat, kicsit többet szerettem volna megtudni róla. - Még nem terveztem semmit. - Feleltem az ünnepekre vonatkozó kérdésére - Valószínüleg a bátyámmal ünnepelek, ha addig kibékülünk, vagy ahogy alakul. S neked? - folytatom őszinte érdeklődéssel.
Azt hiszem szélesebben már nem is mosolyoghattam volna és legszívesebben megkérdeztem volna Crystal, hogy hol járt eddig, miért csak most találkoztunk? Mindenesetre az biztos, hogy találkoznunk kellett, mert nem lehet, hogy hirtelenjében ennyi hasonlóság csupán véletlenül ugrik fel. Biztosan rengeteg dologban különbözünk, de minek ilyeneken gondolkozni, amikor végre teljesen felszabadultan viselkedhetek valakivel és úgy érzem, hogy ez a rövid idő elég volt ahhoz, hogy elinduljunk a barátsághoz vezető úton. Nálam ez nagy szó, sokkal inkább voltak ismerőseim, mint igaz barátaim, akiknek megnyíltam volna és figyelmen kívül hagyhattam a szavaim ellenőrzését, szóval... örültem és jókedvem volt, amiért itt ücsörögtünk és beszélgettünk. Reméltem, hogy ő is így van ezzel, de a viselkedéséből kiindulva biztosan nem a háta közepére kíván. Ha így lenne, már régen elköszönt volna. - Egy nap még mindketten lehetünk újságírók. Ha már ennyi mindent csináltunk és akartunk lenni, akkor meg is kellene valósítani valamelyiket. - Mondtam jókedvűen, mielőtt kiittam volna az utolsó korty kávémat is a pohárból. Újat rendelni nem akartam, mert akkor túlságosan felpörögtem volna és lehetetlen küldetés lett volna a normális esti pihenés, amire szinte csak az elkövetkezendő pár napban lesz lehetőségem, mivel az általam készített beosztás szerint jövő héten ideje lesz elkezdeni normálisan rendezni a sulis dolgokat. Szerencse, hogy a kisebb túlórázás után majd jönnek az ünnepek. - Van egy bátyád? - Még egy hasonlóság. - Nekem is... vagyis volt. - Halkult el egy kissé a hangom és eltűnt belőle az előző percekre jellemző boldog él. Ő mégsem tudhatta, hogy ez kellemetlen téma, de a szavaimból már rájöhetett. - Ha nem jönne össze a bátyós karácsonyozás és New York felé jársz, akkor szívesen látlak. - Szólaltam meg aztán ismét, hogy elterelhessem a saját gondolataimat. - Persze lesz egy kis családi ünneplés, de imádom a várost járni, amikor esik a hó. És elvileg New York-ban most fehér lesz a karácsony. - Olyannak tűnhettem, mint egy kislány, viszont nem is tudom, mi jobb annál, mint hóesésben korcsolyázni a Central Parkban vagy kissé átfázva betérni egy üzletbe, ahol miközben kiolvadnak az ember végtagjai szebbnél szebb dolgok közül válogathat.
A napom sokkal jobb fordulatot vett, mint amire számítottam. Csak azt az egyet nem értettem, hogy eddig hogyhogy nem futottunk mi ketten még össze? Annyi mindenben hasonlítottunk. A néhány éves korkülönbség ellenére is úgy éreztem, ráakadtam a lelkitársamra. Tanár-diák kapcsolat ide vagy oda, meg szeretném őt ismerni. Mindent meg akarok tudni róla, mert amit eddig elmondott, az csak megerősített engem abban, hogy mennyire szerethető egyéniség. - Igazad van. Legalább egy-két cikket írnunk kellene valamelyik újságnak. Az igazi áttörést egyértelműen a Vogue jelentené.. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem az a kedvenc magazinom. - Vallottam be a gyengeségemet az újsággal kapcsolatban. Az az igazság, hogy 15 éve minden egyes kiadott példányukat beszereztem. Azt hiszem, azon hirességek neveit is fel tudnám sorolni akik eddig szerepeltek a címoldalon. Persze ez csak egy álom marad, hiszen nagyon kevésnek adatik meg a lehetőség, hogy cikket írjon a világ legmenőbb divatlapjába. Mikor a bátyámról kérdezett, hevesen bólintottam egyet. Aztán a hangja elhalkult, ahogy hozzátette, hogy neki csak volt egy bátyja.. te jó ég, szegénykém! Testvéri veszekedések ide vagy oda, elképzelni nem tudnám, mi lenne velem Nik szokásos piszkálódása nélkül. - Sajnálom - érintettem meg finoman az egyik vállát együttérzően. Még ezer dolgot tudtam volna hozzáfűzni, de inkább csendben maradtam. Mindegy mit mondanék, mert semmi nem könnyítené meg a fájdalmát, amit a bátyjának elvesztése okozott. - New Yorki karácsony.. túlságosan is nagy a kísértés - vallottam be egy hatalmas sóhaj kíséretében. - Fehér karácsony.. séta, a Times Square, Manhattan.. ki nem szeretne a Nagy Almában élni? - tettem fel a költői kérdés.
El sem hiszem. Az orvosin nem sokan vannak, sőt még a barátnőim között sem, akik egyáltalán el tudják képzelni, hogy mi vonzott régebben és akár most is az újságírásban. Nekik a tények vannak, a genetika, a konkrét dolgok és a földhözragadtság, talán ezért nem is nagyon passzolok bele néha a közösségbe, hiába próbálom magam visszafogni és asszimilálni a csoporttársaim közé lassan három éve... erre találkozok Crystal-al, méghozzá egy véletlen folyamán és szinte mindenben, amit kiejtettem eddig a számon egy véleményen vagyunk? Hihetetlen. Hol volt mostanáig? Ha hozzá hasonló emberekkel lennék körülvéve sokkal szebbek lennének a hétköznapok. - Néhány éve még az volt a nagy álmom, hogy majd én leszek az, aki leváltja Anna Wintour-t. - Vigyorodtam el szélesen. A divat iránti érdeklődésem nem hagyott alább, ám találtam egy másik életcélt... persze ezt is meg lehetne valósítani, mert hát milyen groteszk univerzum az, ahol előbb lesz az emberből vámpírokon kísérletező orvos, mint egy újság főszerkesztője? Belegondolva ijesztő az életem. - De akkor már megvan, hogy kivel tudom elkövetni ezt a merényletet. - Kacsintottam rá cinkosan, magamban és felé mutatva is jól mulatva. Kutya legyek és ugassak, ha gondoltam volna, hogy ilyen jól alakulhat a délutánom, amikor csak egyszerű kis császkálást terveztem. Amikor a vállamra helyezte a kezét csak biccentettem egyet. Nem akartam elrontani sem az ő kedvét, sem a sajátomat, biztos vagyok benne, hogy a bátyám sem lett volna odáig ezért a viselkedésért, inkább fenéken rúgott volna, minthogy vele törődjek. Emiatt mosolyodtam el ismét látva a reakciót, amit New York említése csalogatott elő belőle. - És a korcsolyázásról a Central Park-ban nem is beszélve. Vagy a kacsák etetéséről. Imádom. - Sóhajtottam. Mikor lesz szünet? Azt hiszem ezentúl számolni fogom a perceket. - New York a világ legjobb városa, szerencsés vagyok, hogy ott lakhatok. - Puszta ténymegállapítás volt. - Oda kellett volna járnom egyetemre és ha már itt tartunk neked sem a Whitmore-on kellene elpazarolnod a karriered nagy részét, hanem valami menő helyen kellene járkálnod. Mindenki odalenne érted. Tipikusan olyan vagy, aki a Borostyán ligás egyetemekre született. - Én is olyan voltam, de a legfőbb céljaimnak nem felelt meg sem a Yale, sem a Columbia vagy a Harvard.
Így visszagondolva a tinédzserkoromra és az akkori álmaimra, rá kellett döbbennem arra, hogy az elképzeléseimnek alig tudtam csak a felét megvalósítani. Akkoriban szorgosan vezettem a naplóimat, illetve egy elképesztően hosszú bakancslistát írtam mindazon dolgokról, amiket el szerettem volna érni az életben. Ezen a listán olyanok is helyet kaptak, amiket ma már inkább kitörölnék gyorsan, mintsem azon filozófáljak, hogy miképpen is tudnám őket kivitelezni. Például feltett szándékom volt, hogy megtanuljak mandarin nyelven kommunikálni. Szerencsére az évek elteltével lankadt az érdeklődésem a kínai nyelv iránt. Ám, a kivitelezetlen terveimről akaratalanul eszembe jutottak a jó dolgok is, melyek egyáltalán nem kerültek fel a listámra.. és itt a képességemre gondolok, az élet azon ajándékára, melyről oly sokáig semmit sem tudtam. - Még mindig megteheted.. vagyis helyesbítek, meg is fogjuk tenni- kacsintok rá egy huncot vigyorral az ajkaimon. Nyílt titok, hogy mindig is irigyeltem Anna Wintour karrierjét, illetve azt, amit eddig letett az asztalra. Nagyon tehetséges asszony, de ahogy telnek az évek, egyre inkább közeledik a 70-hez. És ahogy jelenleg kinéz, nem hiszem, hogy rendelkezne a halhatatlanság képességével. Kíváncsi vagyok, kire esik majd a választása, az utódját illetően. Kezeimet együttérzően helyeztem a vállára, mire ő egy biccentéssel válaszolt. Akármennyire is tudni szerettem volna a részleteket, nem firtattam tovább a témát, ugyanis Nik felhozásával is épp eléggé a kényes pontjára tapintottam. Ha majd beszélni szeretne, szívesen meghallgatom, de inkább várok addig, amíg ő dönt úgy, hogy beszélni akar. New York említésére a bennem levő kislány újra felszínre tört. Nem egyszer jártam már a városban, de hiába látogattam el újra és újra a látványosságaihoz, még mindig nem untam meg egyiket sem. - Bizony, nagyon szerencsésnek mondhatod magad, hogy ott születtél. - Azonban az egyetemek említésére, egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat. A szüleim mindigis a Yale fele irányítgattak. - A Borostyán ligás egyetemeket nem nekem találták ki - forgattam a szemeimet. -Bár, a szüleim próbáltak a Yale fele terelgetni.. A gond azonban ott kezdődött, hogy a jog fele irányítgattak, míg engem az egyáltalán nem vonzott. Úgyhogy maradtam a California-i egyetemnél, ami szintén elismert világszerte. - Jó érzés volt vele ilyesmiről beszélgetni. Másnak nem tudnék, ennyire nyíltan mesélni a múltamról, Kiara mégis kivételt élvez ez alól. -Ha akarnám bármikor itt hagyhatnám Whitmore-t, de az igazság az, hogy van valami benne, ami visszahozott erre az Isten háta mögötti helyre.- Vallottam be egy sóhaj keretein belül, de a konkrét "valamit" még inkább nem fedtem fel előtte. - És neked mi a mentséged? Miért pont ide jöttél a Columbia vagy Yale helyett? Egy párhuzamos univerzumban akár még csoporttársak is lehettünk volna- mutattam rá a nyilvánvalóra, utalva arra, hogy mindkettőnk fejében megfordult a világ legsikeresebb egyetemeire való jelentkezés.
Elvigyorodtam. A Crystal-al folytatott beszélgetés közben nem is tudtam volna savanyú képet vágni, hiszen olyannyira egy hullámhosszon éreztem magam vele, hogy semmi okom nem lett volna szomorkodásra. Végre találtam valakit, aki az ostoba gyermekkori ötleteimre is bólintani tudott, együtt érzett a régi vágyaimmal, szintén kishúg volt, úgy éreztem magam, mint egy óvodás kislány, aki az első nap megfogja annak a másiknak a kezét, akit barátnőjének szemelt ki és eldöntötte, hogy ők márpedig addig együtt lesznek, míg világ a világ. Szokásom volt az első benyomást alapján ítélni, igyekeztem levetkőzni az előítéletességemet, de ebben az esetben egyáltalán nem bántam. Crystal kedves volt, mosolygós, rendes, vicces, olyan ember, akire mindenkinek szüksége kellene, hogy legyen az életében. Nagyon, nagyon reméltem, hogy nem ez volt az egyetlen találkozásunk, mivel túlságosan szimpatikus volt ahhoz, hogy ne próbáljak meg összebarátkozni vele tanári pályafutása ide vagy oda. - Nem New York-ban születtem, hanem Philadelphiában. Ötéves voltam, amikor a városba költöztünk, mert anyát ott kapott munkát, az apám pedig bárhol el tudott helyezkedni, mivel szerte az országban megtalálható volt a cég, ahol dolgozott. De el sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy a költözés mellett döntöttek. – Vallottam be őszintén. Ha valamit szerettem, akkor azt nagyon nagy hévvel tettem, legyen az egy épület, egy város, ember, kiskutya, nyaklánc, bármi, amihez ragaszkodni kezdtem. Mégis mi értelme annak, hogy érzelmek nélkül éljük le az életünket, mint a megfásult babák? Semmi. – És ezért is voltak tervben a Borostyán-ligás sulik. Magániskolába jártam, amikor középiskolás voltam és bevallom, volt idő, amikor a sznobok közé tartoztam. – Belekortyoltam a kávémba, mintha csak rejtegetni szerettem volna a múltam ezen részét. Akkor más volt fontos,a csillogó ruhák, bulik, társadalmi rang elengedhetetlen kellékei voltak a mindennapjaimnak. Félelmetes, mennyi mindent megváltoztathat egy szerettünk halála. - Yale? – Vontam fel a szemöldökeimet mintha rosszul hallottam volna. – Ezt már tényleg nem hiszem el! – Hangom magasabb frekvenciát ütött meg a csodálkozás következtében, mosolyom ismét szélesebb lett, miközben megcsóváltam a fejemet. – Általános iskola óta a Yale-re készültem. – Mondtam őszintén. – Bár nem jogra, amire téged akartak küldeni, hanem nemzetközi tanulmányokra vagy újságírásra, természetesen. – Vontam meg a vállam. Életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer az orvosi padjait fogom koptatni, viszont nem bántam meg a döntésemet. És nem csak azért, mert belecsöppenhettem egy veszélyes, érdekes világba, hanem mert időközben felnőttem és rájöttem, mennyivel jobb lehet életeket menteni, mint egy asztal mögött üldögélni és hallgatni a diplomáciai maszlagokat. - De akkor te fogtad magad és nemet mondtál a szülőknek, hogy márpedig nincs kedved jogra menni? Hogy lett belőled tanár? – Kérdeztem rá. Igazán érdekelt, mi vonzotta abban, hogy a felnövekvő nemzedéket oktassa.
A múltbeli álmok felelevenítésével ismét felszínre tört belőlem az egykori bohókás lány, aki szinte bármit megadott volna egy vadonatúj Gucci cipellőért. Nem tagadom, boltkóros voltam.. na jó, léteztek nálamnál kórosabb esetek is. Én ugyanis beértem azzal is, ha minden szezonban beszerezhettem a legtrendibb darabokat. Hiányzik az a felelőtlen életmód, mikor a legnagyobb problémámat az jelentette, hogy mit vegyek fel másnap a suliban. Akkoriban a természetfelettiekről sem tudtam, ahogyan arról sem volt fogalmam, hogy egy vagyok közülük. Wessel is minden rendben ment.. de aztán történt egyet s más, s elváltak útjaink. Én világkörüli útra indultam és ráakadtam a jelenlegi önmagamra, míg az ex barátom az egyetem befejeztével tanárként kezdett praktizálni. A többibe inkább bele se akarok gondolni. - Oh, értem. De akkor is szerencsés vagy, mert ott nőhettél fel! Kiskorodtól a Nagy Almában, egyesek joggal feltételezhetnék, hogy ez alatt rá is untál a városra. - Kuncogok jóízűen a saját, abszurd feltételezésem hallatán. Nem hinném, hogy előfordulhatott volna olyasmi.. különbenis nem is biztos, hogy létezik egyáltalán olyan született new yorki, aki a város teljes területét bejárta már. - Sznob voltál? - Néztem rá megjátszott meghökkenéssel és undorral az arcomon. Persze, nem bírtam sokáig, hamar le is hullott a lepel a színészi teljesítményemről. - Engem a társadalmi rang valahogy sosem érdekelt. Csak a ruhák, a pasik és a bulik - vonok vállat bűnbánóan. Szent ég, ha visszagondolok arra, hogy annak idején mik is voltak az elvárásaim egy pasitól.. szégyenben falra tudnék mászni. Eléggé materiális voltam. Ugymond Wes volt az első komolyabb kapcsolatom, aki ténylegesen is érdekelt. A Yale-el kapcsolatos reakcióját látva, nem tudtam megállni nevetés nélkül. Oh, szóval ő nemzetközi tanulmányokat vagy újságírást szeretett volna ott tanulni. Hát, a jognál mindkettő érdekfeszítőbb, az tény. Mintha én egyáltalán beleillenék a jogászok világába.. - Túlságosan is fura lenne, ha mindennel kapcsolatban egy véleményen lennénk. - Vonok vállat, miközben a kávémba kortyolok. Ő oda akart járni, míg engem kirázott a hideg annak gondolatától, hogy pont egy Borostyánligás egyetemen hallgassak jogot. Az egyetem önmagában még vonzott is magához. de a szak, amire küldeni akartak.. brr. Azt a harcot is alig sikerült megnyernem. - Mindenesetre az sem semmi, hogy kis híján mindketten a Yale-en kötöttünk ki. A Sors keze is benne lehet - folytatom, a sors említésekor cinkosan rákacsintva. - Nem ment az olyan egyszerüen - sóhajtottam, közben akaratlanul is felelevenedtek előttem azok az átveszekedett éjszakák. - A szüleink mikor nagy nehezen belátták, hogy a bátyám hajthatatlan és az apokalipszis kitörése valószínübb, mint az, hogy ő egyetemre jelentkezzen, én váltam az új célpontjukká. Apánk, egy igen felkapott ügyvédként, úgy gondolta, szép lenne ha valaki tovább vinné a vállalkozását. Kár, hogy mi ezt egész másképp gondoltuk. - Vallottam be neki a történteket, a végén megengedve magamnak egy apró mosolyszerűséget is. Nem igazán beszéltem erről korábban senkinek sem.
Szinte láttam rajta, hogyan elevenednek meg előtte is az emlékei. Régen volt már, hogy ilyen hirtelen ennyi mindent elmondjak magamról valakinek, főleg, hogy úgy gondoltam az egyetemi barátkozós korszakomon már túl voltam azzal, hogy megtaláltam a saját sleppemet. Persze nem az a típus voltam, aki kizárta az ismerkedés lehetőségét, sőt, szerettem új, általa még nem ismert emberek társaságába kerülni, mégis mostanában tartottam attól, hogy mi van, ha nem jövök jól ki az ismerőseim ismerőseivel vagy csak random idegenekkel? Régebben egyáltalán nem küzdöttem ilyen téren megfelelési kényszerrel, de a mostani már egy teljesen más világ volt attól függetlenül, hogy nem most csöppentem bele, hanem már a harmadik évemet tapostam a Whitmore-on. Ettől függetlenül mindig tudott újat mutatni. Mint például Crystal-t, Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy régiségüzletben fogok összefutni valakivel, akivel igazából csak pár év van köztünk, ettől függetlenül abban az iskolában tanít, ahol én a mindennapjaimat töltöm. Ennek mennyi esélye van arra, hogy véletlen legyen? - Megunni? Soha. Remélem te sem gondoltad komolyan. – Biztos voltam benne, hogy ő is lehetetlennek tartja az előbbi elképzelését. – Azért voltak hátulütői is annak, hogy ott éltem. Mint ahogy az előbb is elmondtam… ha nem egy new york-i magániskolába jártam volna, ahol annak volt neve, aki szívesen átgázolt a többieken a saját sikere érdekében, akkor valószínűleg nem lenne olyan szelete annak az időszakomnak, amit legszívesebben behajítanék egy sarokba és felgyújtanék. Nem csak sznob voltam, hanem egy szívtelen kígyó. – Vallottam be megforgatva a szemeimet. Legszívesebben arcom csaptam volna az akkori önmagamat figyelmeztetve, hogy nagyon gyorsan térjen észhez, mielőtt még késő lenne. De szinte meg volt írva, hogy a megtérésem megtörténjen… a bátyán halála kirángatott a habos-babos világból, ami visszatekintve nem is volt annyira igazi, hogy egyáltalán időt pocsékoljak az emlékére. – Te mindig a kedves szomszéd lány voltál vagy neked is vannak sötét korszakaid? Most már belementünk, ebből te sem hátrálhatsz ki. – Széles mosolyra húztam a számat. Crystal első ránézésre is olyan volt, mint egy hercegnő, aki a kedves mosolyával a másik királyság mogorva királyát is egyetlen pillanat alatt leveszi a lábáról, el sem tudtam róla képzelni, hogy valakivel rosszul viselkedjen. A lényéből nem ez sugárzott. Én pedig jó emberismerő voltam. - Én hiszek a sorsban. Szóval mondjuk azt, hogy abban is az ő keze volt, hogy összefutottunk. – Az ő csészéjének koccintottam az enyémet. Mintha mindig ismertem volna, olyan érzésem támadt. Nem kellett előtte megjátszanom magam, visszafogni a mondandómat és azt hiszem, ő is ugyanígy volt ezzel. - Azt hiszem, a bátyádat is kedvelném. Szembemenni az akaratos apával nem egyszerű, az már biztos. – Ugyan az én apám soha nem erőltette sem rám, sem a testvéremre az akaratát, mégis rengeteg olyan barátom volt, akiknek az életkedve is elment attól, hogy felkeltek reggelente, annyira megutáltattak velük mindent a szüleik. Nem hagyták őket érvényesülni, eldönteni, hogy mit szeretnének csinálni. Látni is rossz volt, ahogy szenvedtek. – De végül megbékéltek? Vagy tipikus filmes sztori a tiétek, amiben kitagadtak titeket az örökségből is, mert nem azt csináltátok, amit elvártak tőletek? – Kérdeztem érdeklődve.
Az emlékeim felelevenítésével arra is rá kellett döbbennem, hogy felnőttem. Igaz, nem annyira, mint mások, de azért rajtam is látszik, hogy komolyabb lettem annál a lánynál, aki az egyetemi évek alatt voltam. Azt azonban senki nem mondhatná el rólam, hogy begyöpösödött lennék. A divat is ugyanúgy érdekel, mint néhány évvel korábban, mindössze annyi az eltérés, hogy nem kapok hisztirohamot, ha nem sikerül időben beszereznem a legtrendibb darabokat. Valamint azt hiszem immár a pasikról is másként vélekedek. Nem érdekel például az, hogy ki mennyire menő, a belső tulajdonságok jóval értékesebbek annál. Mondjuk a külsőre még mindig adok, csak épp nem annyit, mint korábban. Amit nem is bánok. - Hát... na jó, nem gondoltam komolyan. - Hiába, nem tudtam olyasmit állítani, amibe még belegondolni is fájt volna. Képtelenség megunni New Yorkot.. a világ legszebb városát. - Oh, megijesztesz. Még jó, hogy anno nem a Yale-re jelentkeztem. Igaz, nem lettünk volna szaktársak..- ugratom őt, mintha annyira elszörnyülködtem volna a hallottakon. - Na de komolyan, szerintem nem kell szégyelned aki voltál, anno azt várták el tőled, hogy olyan legyél. - Mindenkinek van múltja, amit jobb ha elfogadunk, mert meg nem történtté ha akarnánk, sem tehetnénk a dolgokat. Én sem voltam sokkal jobb.. És hamarosan szóba is került a dolog. - Hát, ami azt illeti.. ahhoz mindig is értettem, hogy miként kell levenni az embereket a lábukról.. - szólalok meg végül, néhány másodperces csend után, nem valami büszkén. - Eléggé felszínes voltam, csak az anyagi dolgok érdekeltek, illetve, hogy mindig megkapjam, amit akarok. A pasi választásaim is csak olyanok voltak.. talán, csak egy olyan akadt közöttük, akivel most, kicsit érettebb fejjel is összejönnék. A tantárgyak közül meg, csak azokbol volt jó jegyem, amik érdekeltek. A többiből, épp hogy csak átmentem.. Egyáltalán nem vagyok büszke az akkori énemre. - Sóhajtottam fel. Ha visszamehetnék a múltba, valószínüleg néhány dolgot egész másként csinálnék, azonban ez nem lehetséges, úgyhogy jobb ha beletörődök a történtekbe. - Legyen igazad! - Mosolyogtam rá, miközben csészéjét az enyémhez koccintotta. - Nincs baj vele, bár mostanában egyre ritkábban látom.. - húzom el a számat szomorkásan, közben eszembe jutva, hogy milyen csúnyán összevesztünk néhány hónapja. Bár, azóta enyhült köztünk a feszültség, hiszen egyikünk sem tud haragudni a másikra huzamosabb ideig és ez így is van jól! - Nem, idővel beletörődtek a döntésünkbe.. szerencsére - nyugtatom meg nevetve. Mondjuk apu arcáról még mindig leolvasható a csalódása, de mostanában már nem teszi szóvá a dolgot. - Különben, mióta mindketten elköltöztünk hazulról, örülnek, ha látnak bennünket. - Mondom. Nagy nehezen, de rájöttek, hogy mi fontosabbak vagyunk, mint a csökönyös vágyaik..
Kicsit rosszul esett saját magamat is szembesíteni azzal, mennyire utálatos dög voltam. Nem volt erre szebb kifejezés és nem is kellett szépíteni a dolgot, az volt inkább csodára méltó, hogy nem akadt senki, aki megpróbált volna kidobni az ablakon észhez térítés céljából vagy hogy a szüleim elviselték a stílusomat. Igaz, őket mindig tiszteltem, leginkább az iskolában és a házon kívül voltam méhkirálynő, de az is éppen elég volt, sőt, visszagondolva szívesen pofon csaptam volna magam. Egy csöppet jó érzéssel töltött el, hogy Crystal sem volt mindig angyali teremtés... a legszebb öröm a káröröm, ugye? Szó sem volt arról, hogy örültem annak, hogy ő sem volt büszke a régi énjére, de vigasztalt a tudat, hogy nem a romlott személyiségem vezetett téves útra, hanem mással is megtörtént az ideiglenes vakság. - Egyre több a közös tényező, mindjárt félni kezdek. Mondanám, hogy lehet ikertestvérek vagyunk, de mivel idősebb vagy, ennek nem látom esélyét.. ha csak nem hamisították meg az anyakönyvi kivonatodat. - Összeszűkítve a szemeimet mosolyogtam rá. Alig ismertem és máris mennyi közös tulajdonságot találtunk... ez hiányzott nekem, egy személy, aki hasonlít rám és akivel beszélgetve úgy érezhetem, hogy bármi kicsúszhat a számon, akkor sem fog hátat fordítani nekem vagy éppen ebben az esetben felállni a székről és hazasétálni. Azt hiszem, a testvérem halála óta nem beszélgettem ilyen jót senkivel, főleg nem olyannal, aki azt szerette, amit én, majdnem hasonló lett az életpályánk és meglehetett volna rá az esély, hogy máshol is összefussunk. - Egyszer? Nagyon különleges pasi lehetett, ha ekkora hatással volt rád. - Felvontam a szemöldökömet, érdeklődő pillantást vetve rá. Nem akartam kiszedni belőle semmi olyat, amit nem akart elmondani, de láttam az arcán, hogy jelenleg is jó érzéssel gondol arra a férfira, így jó témának tűnt rákérdezni.
Az emberek okkal szokták mondogatni azt, hogy a multbeli események határozzák meg a jelenünket. Minden velünk történt dologból, jóból és rosszból is tanultunk valamit. Annyival is többek leszünk. A tapasztalatszerzés miatt, ha másért nem is megérte.. gondolom én. Azt meg különösen jó volt hallani, hogy nem csak nekem voltak olyan pillanatok az életemben, amit másodszor biztos nem tennék meg újra. Oké, ez nem volt szép tőlem, dehát.. önmagam előtt minek tagadjam? - Nem tudok róla, hogy meghamisították volna, de sosem lehet tudni - nevetek fel, mikor összeszűkített szemekkel kezdett el méregetni. - Mondjuk, ha ikrek lennénk, kívülről is jobban hasonlítanánk, nem? - rontom el a mókázás lényegét, a lényeges különbséggel kettőnk között. A családtagjaim nagy része szőke, tehát hacsak ő nem festi a haját, sajnos elég kicsi lenne az esélye annak, hogy rokonok legyünk. De persze ettől függetlenül, nagyon is örülnék egy olyan húginak, mint ő. Azonban, egymás helyett a sors bátyókat adott mindkettőnknek. Hogy jobban jártunk-e velük? Ő biztosan, én viszont nem vagyok annyira meggyőződve róla. Ennél lököttebb és makacsabb testvért nem is kaphattam volna.. néha pontosan annyira utálom, amennyire szeretem. A szavaimból természetesen ki is emelte azt a részt, ahol megemlítettem, hogy akad egy pasi a korábbi választásaim közül, akivel talán most is összejönnék, ha úgy alakulna. Na igen. Ő bizonyos szintig más volt, mint a többiek. Többet jelentett számomra is. - Nos, igen, öhm, ő úgymond több volt egy szépfiúnál.. de azóta sem láttam, tehát olyasmire nem fog sor kerülni - mondom röviden lezárva a "múltam" ezen részét, közben zavartan mosolyogva, s szinte láttam is magam előtt, ahogy az arcom egy-két árnyalattal közelebb kerül a vöröshöz. - Különben, így visszagondolva, neked voltak olyan kiszemeltjeid, akikkel úgymond mostani ésszel is összejönnél? - terelem el szépen a témát magamról, vissza hozzá.
Ott a pont, még ha nem is törvényszerű, hogy az ikreknek hasonlítaniuk kell, azért több közös vonás van a fizikai megjelenésükben, mint kettőnk között volt. Elvégre csak ránk nézett az ember és maximum annyi hasonlóságot látott, hogy mindkettőnknek volt haja, szeme és füle. Sok más nem egyezett meg rajtunk, csupán az alapvető emberi testrészek megléte. - Örülnék, ha ikrek lennénk. Nem csak azért, mert lenne egy lánytesóm, hanem azért is, mert égig érő lábaim és hosszú szőke hajam lenne. - Elvigyorodtam. Tökéletesen meg voltam elégedve a külsőmmel, sem az alakommal, se a magasságommal, semmimmel nem volt bajom, de azért meg kellett hagyni, hogy Crystal a maga tőlem minimum tíz centivel magasabb alkatával és minden egyebével könnyebben volt topmodellnek nézhető, mint én bármikor leszek. Valószínűleg a diákjai is meg voltak őrülve érte, nem is lenne ezen csodálnivaló. Szép, okos, fiatal, a hozzám hasonló korú fiúk nagy részének ez nagyon számít annak tekintetében, hogy bejárnak-e órára. - Nem láttad? Elengedted magadtól a szőke herceget? Ez egy elég szaftos sztori ahhoz, hogy természetesen hallgass róla és megint rám tereld a szót. - Sok időbe nem tellett, hogy rájöjjek, nem igazán szeret magáról ilyen részleteket megosztani, de hát ki is hibáztatná ezért? Voltak, akik nem voltak odáig az efajta beszélgetésekért és egyébként sem régóta ismertük egymást... atyaég, jól benne voltunk már a délutánban és még délelőtt indultam el járkálni a városban. Nem mintha máshol lett volna dolgom. - Nem, nem, nem. - Megcsóváltam a fejem, hogy meghamisíthatatlanul bizonyítsam az álláspontomat arról, véletlenül sem jönnék össze ismét egy régebbi barátommal. - A múltba való visszanézésnek ezt a fajtáját nem nekem találták ki. Ahogy mondtad, ma már több eszem van attól, hogy azok közül akárkivel is kezdjek. - Belegondolva, nem is volt hosszú és komoly kapcsolataim. Tinédzserként kinek vannak egyáltalán komoly szerelmei? Rendben, ismét tisztelet a kivételnek.
- Hidd el, magasnak lenni nem is olyan jó dolog - nevetem el magam, mikor az égig érő lábaimról kezdett beszélni. Sőt, néha maga a pokol tud lenni, pláne ha magassarkút akarok felvenni, vagyis az esetek többségében. Egyáltalán nem kellemes érzés látni, ha a kiszemelted a sarkaid miatt képletesen megmondva összezsugorodik melletted. A legjobb esetben is, egy szinten lesztek.. ha azt akarom, hogy néhány centivel magasabb legyen nálam, egy legalább 2 méteres egyedet kell kiszemelnem.. - No, meg a szőkés poénok sem valami kecsegtetőek, de már hozzájuk szoktam - forgatom a szemeimet, egyfajta beletörődés jelét mutatva, mert az emberek elméjébe valamiért beleívódott az a dolog, hogy a szőke egyenlő a butával. Persze, attól, hogy az ember haja szőke, még nem jelenti azt, hogy hülyének is kell lennie, de erről inkább nem is vesznek tudomást. Ám, idővel megtanultam nevetni az ehhez hasonló megjegyzéseken és nem felkapni a vizet miattuk. Mondjuk szőkés viccek ide, vagy oda, arra soha nem vetemednék, hogy befessem a fürtjeimet, ahhoz túlzottan is ragaszkodom a természetes hajszínemhez. - Hát, öö.. ez nem ilyen egyszerű - forgattam a szemeimet, közben a szőke herceg szóhasználatán is elmélkedve. A hajszíne stimmelt, de hogy "herceg" is lett volna, azt nem tudom.. Mindenesetre a nyári tábor lejárt, mi meg eltávolodtunk egymástól és azóta sem kerültünk újra össze. Minden okkal történik. - De igen, a fején találtad a szöget - bólintok kuncogva, mikor a szóelterelésről kezdett beszélni. Időközben a tekintetem a telefonom kijelzőjére tévedt. Szent ég, hogy eltelt az idő. Nem mintha, sietnék valahová. Túlságosan is rég beszélgettem ilyen jót valakivel, pláne úgy, hogy közben egyszer se pillantsak az órára. Remélem ha itt megszakad a beszélgetésünk, az még nem fogja a kapcsolatunk végét is jelenteni, mert én szívesen összeülnék vele máskor is. Tudtommal, abban nincsen semmi kifogásolnivaló, ha egy oktató összebarátkozik egy diákjával.. pláne ha a szóban forgó diák nőnemű. - Na, biztos vagy te ebben? Egyetlen eggyel sem? - Nézek rá úgy, mint aki egyetlen szavát sem hiszi el. - Biztos akadna ott valaki, akivel ma is kerülne közös témátok.. - Vagy csak én vagyok az, aki erről így vélekedik? Az is lehetséges. Ami a múltban történt, annak lehet ott is kell maradnia.
Jó, hogy nekem tökéletesen megfelelt az én magasságom, hajszínem és szemszínem, de melyik lány ne akarna Crystal-ra hasonlítani akkor is, ha szerinte van némi átka a kinézetének? Minden kinézetnek van, de az egy méter hosszú lábakra nem mondtam volna nemet, ahogy a valószínűleg még akkor is fénylő szőke hajra, amikor kikelt az ágyból. Ugyanakkor hittem abban, hogy mindenki máshogy szép, nekem sem volt okom panaszra eddig a külsőmmel kapcsolatban. Viszont Crystal reakcióját igazán imádtam, mint minden szavával, ezzel is megmosolyogtatott. Eddig miért nem találkoztunk? Sokkal jobbak lettek volna a rossz napjaim, ha tudom, hogy akármelyik órában összefuthatok egy vele hasonló jelenséggel. - Pedig azt hittem a szőke hercegnő mellé automatikusan jár egy szőke herceg. Ha nem is rögtön, valamikor mégis. – Nem teljesen volt igaz ez az elképzelés, mégsem tudtam elképzelni, hogy Crystalt valaki el akarja hagyni. A hibái az összes embernek megvannak és nem három perc alatt fogom őt kiismerni annyira, hogy következtetéseket vonjak le, arról pedig főleg nem, milyen lehet egy kapcsolatban, de aki elbűvölő és kedves az elbűvölő és kedves, ennyi az egész. Első ránézésre persze. - Nem, tényleg nincs. – Megcsóváltam a fejem, teljesen őszintén beszéltem. Leginkább a szőnyeg alá söpörtem volna azokat a fiúkat, akikkel nekem az eddigiekben kapcsolatom volt. Nem is biztos, hogy ezeket kapcsolatnak lehetne nevezni, elvégre az éretlenség elég vaskos határát súrolták, de mégis mit várhatna az ember egy kamaszlánytól? – A középiskolában tipikus kamasszerelmeim voltak, de abból sem sok, csak kettő. Az egyikőjük a családom régi barátainak fia volt, az óvoda óta ismertük egymást és igazából arra sem emlékszem már, hogy jöttünk össze… azt hiszem az egyik szilveszteri bulin és azt hittük jó ötlet lesz megpróbálni, de inkább maradtunk volna barátok… - Halványan megforgattam a szemeimet és aprót sóhajtottam. Vannak dolgok, amiket a maguk kategóriájában kell hagyni akkor is, ha noszogatnak a változtatásra. – Utána pedig az iskola nagymenőjével jártam, de nem azzal a nagymenővel, aki az izmos és eszetlen fajta volt, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon rafinált volt a srác. Nem is volt hosszú életű, nem bírom azokat, akik uralkodni akarnak felettem. – Lazán vállat vontam. Elég szomorú lett volna, ha zsenge koromban engedtem volna a lelki terrornak. Annál azért több eszem volt és anyám teljesen máshogy nevelt. – Amióta egyetemista vagyok szégyen, nem szégyen, de időm sincs a pasikra. Vagy órákon ülök vagy a suli utáni dolgaimat rendezgetem és örülök, ha élek egy hétköznap után. Leginkább akkor jártam szórakozni, ha hazamegyek és a családom hivatalos valami partira. Ha más nem, azok pletykálásra tökéletesek. – Mosolyodtam el ismét szélesen. Volt egy érzésem, miszerint Crystal tökéletesen beilleszkedne abba a világba, igazi társasági pillangónak tűnt. Az idő vészesen repült és sötétedni kezdett, mire egyáltalán észrevettem, hogy még mindig a kávézóban ültünk. Mintha csak pár percet beszélgettünk volna és szerencsére Crystal is így érezte. Tényleg nem hittem volna, hogy majd a véletlennek köszönhetek egy személyt, akivel ennyire egy rugóra járt az agyunk és akivel úgy tűnt, még sok közös találkánk lesz.
Próbáltam másra figyelni. Bár még a pohármosás sem tűnt egy egyszerű feladatnak. Pár napja jöttem vissza dolgozni, miután rájöttem, hogy a gondok nem oldódnak meg önmaguktól, és az nem segít, ha a kollégiumi szobában töltöm el a napom nagy részét. Luke meghalt, nekem pedig méltó bosszút kell állnom érte. Kai meg fog fizetni ezért, nem volt joga neki megküzdenie vele. Nekem kellett volna... és ha meghalok, hát legalább abban az értelemben nyugodtan távoztam volna, hogy Luke életben maradt. Már nem sírtam, elfogytak a könnyeim. Azt hittem, hogy sosem jön el ez a perc, habár tény, hogy jó ötletnek tűnt beleköpni azok poharába, akik ízléstelen megjegyzésekkel támadtak be. Azt gondolták, hogy ha én itt állok, és netán kiszolgálom őket egy-egy üveg sörrel, máris a kurvájukká válok, de egyikük sem ismerte Liv Parkert. Nem olyan fából faragtak, aki csa úgy hagyja magát. Csak éppen... most nem voltam széktörő kedvemben. Egyik sem sértett meg annyira, hogy igazán le tudjam vezetni magamat egy kis fenyegetőzéssel. Mindig nevettek, hisz amelyik kutya ugat, az bizonyára nem harap. Velem kapcsolatban viszont tévedtek. Én haraptam is, miután hangosan megugattam őket. Felpakoltam az utolsó székeket a záróra közeledtével, majd az utolsó poharakat is elöblögettem. Nagy levegővétellel csavartam rá pár ott maradó kupakot, mikor meghallottam, hogy valaki mögött becsukódik az ajtó. Lépések zaja ütötte meg a fülemet, és mikor odafordultam, egy fiatal srác terpeszkedett a pultnál. - Öhm... bizonyára nem tudsz olvasni. Zárva vagyunk - böktem a fejemmel az ajtó irányába, ahol már kinn lógott a tábla. Nem volt kedvem barátságosnak lenni, habár tudtam, hogy láttom már valahol. Talán az egyik előadáson. De nem rémlett a neve. És tulajdonképpen ő sem. Ami azt jelenti, hogy vagy keverem valakivel, vagy szimplán nem jár be rendesen órára. - És záróra után nincs... kiszolgálás - tettem még hozzá, bár ez egyértelmű volt. Talán megtaláltam azt, aki most igazán felbosszant majd, de nem lenne szerencsés előhozni belőlem azt az állatot, aki azóta vágyódik valaki fájdalmára, hogy Luke meghalt.
Nagyon nem úgy alakulnak a dolgaim, mint ahogy azt elterveztem, sokkal nehezebb kifogni Klauson, mint gondoltam. Nem tudom megtalálni a boszorkányt, aki képes lenne egy csecsemő testébe zárni a nagy és félelmetes hibridet.. mindenki fél tőle. Teljesen más lenne a helyzet, ha hibrid helyett egy boszorkány lehetnék, akkor magam intézném el a dolgot és nem szorulnék senkire sem. Nagyon utálom, hogy újra egyetemre kell járom, nem kis meló volt, hogy újra felvegyenek, szerencsére a dékán nem szed verbénát. Az iskola meg még mindig olyan rohadt unalmas, mint amilyen eddig is volt. Jöhetne valami izgalom is az életbe, valahogy már másik élethez szoktam és vért izzadok a padokban. Alig bírtam kivárni, hogy végre végezzek az utolsó órámmal, ideje lenne már végre felkeresni a többieket is, ma a folyosón pl láttam Elenat, de nem mertem odamenni hozzá, mi van ha nem akar látni? Bár ezen felesleges gondolkodni, most csak arra van szükségem, hogy leigyam magam a sárgaföldig. El is indultam egy bárba, ami állítólag nagyon jó, reménykedem benne, hogy nem csak túloztak és érdemes lesz oda elmenni. Azonban mikor kinyitom az ajtót és belépek a csinos kis szőke csajszi nem fogad valami lelkesen. Valami apácatípus lehet egy dögös testbe zárva. - Tudom, tudom, de.. hát tudod ez az egyetlen jó hely arra, és gondoltam megszánhatnál egy pohárka piával. - mondom neki vele ellentétbe kedvesen. Nincs kedvem vele ellenkezni, ha nem akarja megengedni, hogy maradjak, akkor megigézem és akarata ellenére maradok itt, nekem mindegy csak kapjak piát. De mintha gondolatolvasó lenne, nem akarja megengedni, talán ideje lenne megigézni, de.. most ehhez sincs kedvem, valamit ki kéne találnom és hamar. - Ezen a héten minden este segítek kitakarítani, ha maradhatok és beszélgetünk kicsit. - mondom neki mosolyogva, majd egy kacsintást is megengedek felé, remélem ez már hatással lesz rá. Na jó, még nem tudom hogy betartom-e, de ki tudja. Szóval most reménykedem abban, hogy nem zavar el és a hatás kedvéért a szívemre helyezem a kezem. - Ígérem.
Nem szerettem az alkudozást, néha nehéz volt jól kijönni belőlük. Főleg ha másra bíztuk az irányítást az efféle egyezségekben. Gyakorta húzhattuk a rövidebbet, nekem pedig most aligha volt szükségem arra, hogy a főnököm kirúgjon egy ilyen kis suhanc miatt. A gyászomat megértette, hisz nem mindennap hal meg az ember testvére - szerencsére. Ez eléggé morbinak hatna, de.. azt már nem nyelné le tőlem, ha kasszazárás után bárkit kiszolgálnék, csak mert az illetőnek nincs kedve áttenni a seggét egy másik bárba. A napokban jó volt látni a nevető embereket, még ha néha el is kapott az irigység. Én nem voltam képes rá. Sem mosolyogni, sem jópofát vágni, ha egy-egy pojáca idejött hozzám, és viccelődni próbáltak. Nem voltam rájuk vevő. És a szememből leolvashatták, hogy örülhetnek, amiért nem verem szét a fejüket a tequilás üveget. Talán ebben rejlett volna a megoldás. Meghúzni azt az üveget, hogy ne gondoljak a saját sérelmeimre. - Máskor talán ess be fél órával korábban - válaszoltam egy negédes grimasszal. Mosolynak nem lehetett volna nevezni. Folytattam a székek felpakolását, majd nagy sóhajtással sétáltam vissza a pult mögé. De a srác még mindig ott állt. - Láttalak már valamelyik órán. Átjáróháznak tartod a főiskolát - jegyeztem meg teljes közönyösséggel, majd levettem két tiszta poharat, és teletöltöttem tequilával. Az egyiket elé löktem, a másikat én ittam ki, majd jólesően végigfutott rajtam a hideg. Voltaképpen már nem is érdekelt, hogy egyedül iszom, vagy társaságban. A nevét nem tudtam, nem is nagyon érdekelt. Nem új információkra vágytam, inkább arra, hogy minden érzést, amit a napokban elfojtottam, egyszer és mindenkorra el tudjak felejteni. - Óh, igen. Ez azt jelenti, hogy a héten maradsz - biccentettem, a poharára mutatva. Nem jár ingyen semmi. Reggel nyitáskor beteszem az italok árát a kasszába, és nem derül ki ez a kis szabályszegés. - Egyébként nem muszáj beszélgetnünk, akár hátat is fordíthatsz - tettem még hozzá. Nem voltam kedves hangulatomban, és ha számított a kiszolgálás, hát többet a lábát nem teszi be ide.
Kezdőlap
• 
