A béke soha nem jöhetett el boszorkány és vámpír között. Ha alapjaiban nézzük, kibékíthetetlen az az ellentét, ami a két faj között évszázadok alatt vált áthidalhatatlan szakadékká. A vámpírok mindig akartak valamit a boszorkányoktól, és nem féltek mocskos módszerekhez nyúlni a céljaikért. Éles sarkítás ugyan, hiszen a boszorkányok is visszaéltek olykor a hatalmukkal, öltek, ha kellett, de én ez utóbbi faj táborát erősítettem. Soha nem lehet bízni olyan lényben, aki halandó vérével táplálkozik, de ugyanez fordítva is igaz lehetett. Hiszen egy boszorkány sem mindig a legmegbízhatóbb. Vegyük például a családomat. Kegyetlenek, gonoszak és hatalomra éhes warlockok voltak, akiktől rettegtek New Orleans kovenjei. Bármit elkövettek annak érdekében, hogy hatalomra tehessenel szert, és ez alól a gyilkolás sem volt kivétel. Okkal hagytam magam mögött a várost, de ezt senki nem tudta, csak a szűkebb baráti kör. Bennem is megvolt ez a gonoszság, a hataloméhség, és jobbnak láttam nem használni az erőmet, mert így nem ártottam senkinek. Így nem szaladt el velem a ló. Bár ha azt vesszük, emiatt voltam könnyű préda Finnek is. Összeraktam régen a képet. Az a fickó az én erőmmel sokra vitte az elmúlt időkben, minden bizonnyal megfigyeltek alaposan, mielőtt kiválasztottak. Hát, mondhatjuk azt is, hogy én is ezt teszem, egyelőre.
- Ha egy bajba jutott anya lennél, ugyanazt javasolnám, amit most. Ha tudod, hagyd el a várost, mert valami készül, és nem biztos, hogy sok túlélője lesz - hajoltam közelebb lehalkítva a hangom. Ezt azért mondtam, mert napok óta éreztem a változást. Ez a város rengeteg rosszat látott már, sokat megélt, és nem hinném, hogy Klaus gyermekének egy ilyen káoszban kellene felnőnie. És ezt nem a menekülő énem mondta, hanem a figyelmeztető. Nem is értettem, hogy gondolhatták, hogy annak a gyermeknek sok esélye lenne a nyugalomra, aki Klaus lánya. Nem csak a vérét örökítette ezzel tovább, hanem az ellenlábasait is.
- Az attól függ, honnan nézed. A boszorkányok kevésbé összetartók, mint a farkasok. Szóval, ha úgy hozná a helyzet, a sajátom ellen fordulnék. - Ahogy megtettem már nem is olyan régen. De ezt neki nem kellett tudnia. - Természetesen ez a legvégső lehetőség, hiszen nem csak az ölés létezik - sóhajtottam egy nagyot, miközben már nagyon kezdtem unni ezt a beszélgetést.
Intettem a csaposnak a következő körért, ami egyben az utolsó is lesz. Mert nem kívánom tovább folytatni ezt az értelmetlen eszmecserét arról, hogy nekem segítenem kell azon az ártatlan gyermeken. Nem, nem kell! Nem a családom, sőt nem is láttam még személyesen, szóval miért is kellene jóságos szamaritánust játszanom? Az igéket nem osztogatják minden utcasarkon, mint a hotdogot.
- Rohadtul nem érdekel, mit gondolnak rólam mások! Ha így lenne, eláshattam volna magam! - csattantam fel egy pillanat alatt feszültté válva a jelenlegi beszélgetéstől. - Nem ismersz, nem tudod, miért maradok távol az egész természetfeletti őrülettől! Jó okom van rá, hogy így tegyek, és ameddig nem látsz bele az életembe, ne próbálj meg belemagyarázni olyat, ami nem létezik! - osztottam ki félelem nélkül. Tudtam, hogy hibrid, de nem rettentem meg ettől a tudattól, vagy attól, hogy erődebb, mint én. Fizikailag megeshetett, de ha kiprovokál, abban nem lesz köszönet.
Én nem vagyok olyan, mint a többi boszorkány, és azt hiszem, erre rájöhetett már. Ha pedig mégsem, akkor lassan rá fog ébredni. Szavait csendesen hallgattam tovább, olykor egy gúnyos mosolyt elejtve felé. Lassan visszafordultam a pult felé, hogy befejezzem az italomat, mintha a mellettem ülő nő nem is velem társalogna. Percekig nem szólaltam meg, majd kivettem pár darab papírpénzt, amit a poharam alá tettem fizetségül.
- Nagyon sajnálom a lányodat, de attól tartok, ő a ti felelősségetek, nem az enyém. És, ami a legfontosabb, nem akarok belefolyni az életetekbe, a függetlenségem megőrzése végett. - Halkan beszéltem hozzá, mert tudtam, hogy minden egyes szót hallott. - Ha ez azt jelenti, hogy szereztem egy újabb ellenfelet a személyedben, ám legyen - mosolyodtam el végül gúnyosan. Nem ijesztett meg, és ezt a tudtára akartam hozni. Így lassan felálltam a székemről, jelezve a távozási szándékomat, mert ennek a beszélgetésnek se eleje, se vége a jelenlegi állás szerint. Nem voltunk egy hullámhosszon, ráadásul nem nekem kellett az ő segítsége, hanem ő akarta az enyémet.
Ráérősen dugtam zsebre a kezem, majd álltam meg a háta mögött, mintha csak most jutott volna eszembe még valami.
- Nagy kár, hogy ajtóstól rontottál a házba, és fölényesen próbáltál a lelkemre hatni, pedig hittem, hogy neked ennél több eszed van anyaként... - suttogtam szárazon a véleményemet, és bár nem láthatta, a hangomon kiérződött egy elégedett mosoly, ami a szám sarkán játszott.
- Nálam ez a módszer nem jön be, én nem a többi boszorkány vagyok - jeleztem neki, hogy rossz útra tévedt azzal, hogy az életemet bírálta, majd a tetteimet, végül ráérősen sétáltam ki a hátsó ajtón a hűvös New Orleansi éjszakába.

Szavaira csak bólintottam, mert néha már én se tudtam volna megmondani, hogy melyikük a jobb. Mindenki reménykedett abban, hogy Hope jelenléte legalább hatással tud lenni Klausra, de azt még mindig nem tudtam, hogy jó hatással volt rá, vagy inkább nem. Ha tehetném, akkor talán már régen elmentem volna, magam mögött hagyva ezt a sok őrületet, ami itt minden lépésünknél jelen van, de nem tehetem meg több ok miatt se.
- Miért nem? Csak azért, mert Klaus gyermekének az anyja vagyok? Ha csak egy bajba jutott anya lennék, aki félti a lánya életét, akkor máris másképpen állnál a dolgokhoz? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen nagyon is érdekelt, hogy ő vajon miért és milyen bélyeget sütött rám. Igen, én is vettem el már életet, de legfőképpen azokét, akik a lányom életére akartak törni, illetve akkor, amikor a lányom „elvesztését” nem bírtam feldolgozni és senki nem volt, aki megállítson. De örömömet leltem volna bármelyik élet elvételében? Nem, egyáltalán nem. Nem akartam több fejet a sárba tiporni, én csak a lányomat akartam óvni, s a „családomat”.
- Pedig úgy tudtam, hogy itt a boszorkányok nagyon is összetartóak. Képes lettél volna a sajátjaid ellen fordulni, ha azt hozza a lépés? – talán nem kellene ilyet kérdeznem, de szerintem jogosan tettem meg. Ha annyira nem tartozik felelősséggel, akkor vélhetően semmilyen érzések nem kötik őt a társaihoz, így az se érdekelné őt, ha egyik nap arra kelne, hogy a legtöbb boszorkány halott? Drasztikus elgondolás, de néha szükség van ilyenekre, még ha csak elméletben is, ahhoz, hogy megtudjuk, hogy tényleg valaki mit érez vagy gondol.
Csendesen hallgatom, amit mond, hiszen számítottam arra, hogy valami hasonlóval fog előállni, de szerintem egy szóval se említettem, hogy a múlt árnyairól beszélek, s nem a jelenről. A múlton részben már túlléptem, akkoriban még megbíztak benne, legyen, vagy talán csak sokan rosszul érezték magukat, azért, amit Finn művelt a testében. Ki tudja, de engem a jelen jobban érdekelt. Könnyedén fordultam felé és álltam a pillantását.
- Egy szóval se említettem, hogy akkoriban nem bíztak benned. – hívtam fel rá a figyelmét egy apró mosollyal az arcomon. – Én a jelenről beszélek. Hátat fordítottál a két vezetőnek, a boszorkányoknak, visszautasítottál egy eléggé jelentős pozíciót, majd pedig láthatatlanná próbálsz válni az utca tömegében… Vajon mit gondolnak sokan arról, aki mindennek hátat fordít és még a „sötétségben” próbál maradni. Ebben a városban főként olyanok tesznek ilyet, akik valamire készülnek… A szabadság sose tart örökké, de csaléteknek mindig is tökéletes az ilyen személy, ha amúgy ártatlan lenne. – ohh, szerintem akadna olyan, aki a nyakába varrna ezt-azt, ha tudná, hogy merre találja, vagy ismeri a múltjának apró történéseit, hiszen a többség eléggé paranoiás már ahhoz, hogy mindenkiben ellenséget lásson. S ő tökéletes báb lenne egy valódi ellenség számára, ha maga nem is válna azzá.
- Legalább valamiben egyetértünk, de nem én döntök egyedül arról, hogy Hope hol is van. – jegyeztem meg komolyan és láthatta, hogy nem viccelek. Ha a lányomról volt szó, akkor nem ismertem tréfát, akkor akár olyan voltam, mint egy oroszlán, aki a kölykét bármi áron megvédené. – A másik dolog meg részben pontatlan, mert minden csatához legalább két fél kell, s itt már előtte is meg volt a csata, vagy legalábbis az elő szele hála Marcel törvényeinek. – ohh, itt semmi se volt békés, még ha annak is tűnt. A boszorkányok, ahogyan a farkasok se tűrték volna el örökké azt, hogy egy vámpír parancsolgasson nekik. A Mikaelson család megjelenése inkább csak még inkább megkavarta a paklikat és a kedélyeket.
- Egy warlock, aki nem használ mágiát. Tudod, ezt eléggé nehezen tudom elhinni. – s a nézésem is elárulta azt, hogy nem túlzottan hiszek neki. Vélhetően, ha nagy szükség van rá, akkor képes lenne használni azt. – A tetteim következményét vállalom, így emiatt nem kell a fejednek főnije. – jegyeztem meg ridegen, majd kiittam ismét a poharam tartalmát, miközben a nedű végig marta a torkomat. – A testvéri háborúk örökké élni fognak, ahogyan a veszély is állandóan ott fog lebegni körülöttük, de egy elszigetelt, pártatlan boszorkány körül már annál kevésbé. S a lányomnak a békét akarom elhozni, nem pedig egy újabb veszélyt…

Visszakaptam az életem, és nem hagyhattam, hogy valaki újra átvegye felette az irányítást. Sem vámpír, sem hibrid, sem boszorkány nem lehetett olyan hatalmas, hogy elorozza azt, amit végre ismét birtokolhattam. A szabad akaratot. Mert számomra ez mindennél többet ért, és nem fogom engedni, hogy holmi hibrid - aki nem mellesleg Klaus családjához tartozott - elvegye tőlem. Ez az én privilégiumom, és többé nem adom ki a kezemből. Az élet rövid, nem bujkálhatnék, de ez még mindig jobb választás, mint folyamatosan azt hangoztatnom, hogy nem segítek ennek, vagy annak a lénynek. Senki nem irányít többé.
Hayley elég rossz módon kezdte ezt a beszélgetést, hiszen ha nem azzal jön, hogy márpedig segíteni fogok neki, mert addig innen el nem megy, talán máshogy álltam volna hozzá. Nem, ezeket nem szavakkal fejezte ki inkább, hanem a testbeszéde árulta el. Én viszont makacs voltam akárcsak ő, így nem tágítottam. Talán ez a beszélgetés nem vezetett sehova, de nem is akartam. Az persze jó pont volt, hogy nem esett a torkomnak, bár ha ezt tette volna, nyilván ájultan feküdne, és mire felébredne, hűlt helyemet találná, és úgy eltűnnék a szeme elől, hogy nem találna ismét rám. Szóval, ha azt vesszük, számára még lenne remény, ha nem élne a Mikaelson családdal, mert amennyi rosszat hallottam róluk...
Felsóhajtottam, hogy tudtára adjam, mennyire üresnek tartom ezt a beszélgetést kettőnk között, bár szerintem ezt ő is ugyanúgy tudhatta abból, hogy alig vettem fel vele a szemkontaktust. Nem kedveltem a vámpírokat, ez nyílt titok volt. Ez alól pedig a mellettem ülő hibrid kisasszony sem volt kivétel. Magukban hordozták a halál ígéretét akaratukon kívül is. Nem mondtam egy szóval sem, hogy a boszorkányok különbek, mert az hatalmas hazugság lett volna, mégsem tudtam eltekinteni attól a hidegségtől, ami belőle is csak úgy áradt.
- Nem, nem tévedsz. Marcel Klaus fogadott fia, és nem érzem különbnek őt sem, mint bárki mást - jegyeztem meg félvállról, hiszen én igyekszem mindent szemmel tartani. Főleg az óta, hogy Finn megszállta a testem, olykor óvatosan pillantok minden idegenre az utcán, de tudom, hogy az a fickó többet nem próbálkozik nálam.
- Nem lennék tőle boldog - reagáltam a kérdésére, miközben próbáltam megfejteni őt. Miért engem keresett meg? Miért hiszi azt, hogy azért, mert független vagyok, könnyedén rávehet egy varázsigére? Ez aligha kivitelezhető annak fényében, hogy nem használok mágiát, de úgy látszik, ő ennek nem volt tudatában. Nem baj, majd idővel ezt is elárulom neki, ha már túlságosan is terhes ez a beszélgetés.
- Igazán sajnálatos, ami veled történt, de nem hat meg. Amit a fajtám tett, az nem az én felelősségem, így nekem nem kell helyrehoznom, csakis annak, aki tette - fordítottam felé a fejem, miközben emlékeztettem, hogy nem voltam azok között, akik megölték őt, és igazából sajnálatos, de hidegen hagyott. Hibrid lett, halhatatlan, átlagon felüli erővel bíró lény, aki igenis meg tudta védeni azt az ártatlan gyermeket. Nem hiszem, hogy ez farkasként ugyanilyen könnyedén ment volna.
Szavain ismételten felnevetek, szárazon és érzelmek nélkül, miközben végigmérem minden vonását, ahogy beleélve magát a beszédbe próbál győzködni valamiről, amit én már lerendeztem magamban, Caminek hála. Így ezzel nem bosszant fel, ha pedig mégis érzem, hogy engem okolnak, akkor inkább elhagyom azt a közeget. Mert ezt másképp nem lehetett, hiszen mindenki nem tekintett el afelett, hogy megszállták a testem, hanem az én számlámra írták.
- Vajon mennyire bíztak meg bennem a társaim, ha engem akartak eredetileg régensnek, hm? Minden bizonnyal eléggé ahhoz, hogy egy ekkora feladatot a nyakamba akartak aggatni, mint valami aranyérmet. Én mit tettem? Kedvesen elutasítottam, esélyt adva az ifjú Davina Claire-nek, aki eddig egész szépen teljesít. Nekem nem kell hatalom, vagy elismerés, Hayley. - Szavaim hűvösen csengtek, őszinték voltak, mert minek is hazudjak? Feleslegesnek tartottam kertelni, vagy elfedni a valóságot. Úgy hiszem, hogy okkal akartak engem régensnek, és az nem azért volt, mert nem bíztak bennem. Léteztek persze ilyen emberek is, de nem ők hozták meg a döntést.
- Annak a gyereknek nincs helye New Orleans-ban. Fejek pedig mindig is hullottak, nincs hatalmam megállítani, vagy megakadályozni azt. A legnagyobb oka a városban uralkodó káosznak a Mikaelson család, ezt elismerheted te is - folytattam tovább a gondolatmenetemet nyugodtan, miközben lassan kortyoltam még egyet a poharamban pihenő aranyszín nedűből. Nem láttam értelmét tovább húzni ezt a beszélgetést, így mély levegőt vettem, és teljes testemmel fordultam felé.
- Nem használok mágiát, így, ha akarnék, sem tudnék segíteni. De elárulhatnád a nagy vádaskodásaid közepette, hogy mi a valódi oka annak, hogy nem a család boszorkányát kéred meg arra, hogy segítsen? Miért érne meg egy újabb vitát, ha fény derülne arra, hogy külső segítség után kutatsz? - kulcsoltam össze ujjaimat, miközben érdeklődve figyeltem a reakcióját. Gyanús volt nekem, hogy engem keresett fel, hiszen a rég elveszett nővér nálam sokkal erősebb boszorkány, minden bizonnyal erősebb védelmet tudna biztosítani a gyermeknek. A kérdésemmel igazából csak blöfföltem, hiszen honnan sejthetném, miként reagálna a nagy ősi hibrid, ha a gyermekük anyja külön utakon jár.

Nem csodálkoztam azon, hogy ő se volt valami barátságos velem, de míg Klaus, vagy a legtöbb Mikaelson családtag már rég a falhoz szegezte volna, vagy éppen a torkán mutatott volna be különféle masszás dolgokat, addig én még mindig higgadtan és nyugodtan ültem a pultnál, miközben az italomat fogyasztottam el. Hope biztonságban volt és jó kezekben hagytam, hiszen Rebekah mindig örömmel ugrott be segíteni és vigyázott rá. Sok fortélyt ellestem tőle, hiszen neki mégis csak több tapasztalata volt, mint nekem. Ő lehetett kezdetben a lányommal, míg mindenki azt hitte, hogy meghalt és a szívem is darabokra hullott azokban az időszakokban. Élt, de még se lehetett velem. Tudok én is kegyetlen lenni, de számomra nem ez volt az elsődleges dolog, s vélhetően sose lesz. Még akkor se, ha Mikaelson családdal töltöm a mindennapjaimat, vagy az egyiküktől van a lányom.
Kertelhettem volna, de úgy éreztem, hogy ő is a lehető leghamarabb megszabadulna tőlem, ahogyan én se akarok távol lenni a lányomtól, most hogy végre visszakaptam. Ezért is vágtam bele a dologba. Tudom, hogy nem szép dolog senkitől se egyből szívességet kérni, de ha megtenné, akkor továbbra is könnyedén hagynám azt, hogy láthatatlan maradjon, s a „családom” által se érhesse semmi kár őt.
- Akkor talán Marcelt se kellene elfelejtened, vagy tévedek? Vagy éppen azon boszorkányokat, akiknek nem tetszik a béke, meg persze a farkasokat se, akik nem a fennhatóságom alá tartoznak, vagy tévednék? – pillantottam rá kérdőn, hiszen ha a megannyi veszélyt akarjuk összeszámolni, akkor ne ragadjuk le azoknál, akik jelenleg a várost irányítják és hozzák a törvényeket, mert a kocka még nem lett elvetve. Messze vagyunk még attól, talán túl messze is.
- Ha így lenne, akkor zavarna? – kérdeztem meg könnyedén, miközben az ujjamat végighúztam a pohár ajkán, hogy újra jelezzem a csaposnak, hogy töltse meg. Annyira könnyedén már nem hat rám az ital és mivel eléggé döcögősen haladunk, így jól jön az erősítő. A hangneme meg nem különösebben tudott meghatni. Már megszoktam a megvetést, ahogyan a kitagadást is a múltamban, majd pedig a jelenben is megjelent sok teremtmény pillantásában a megvetés, amikor a Mikaelsonok mellett látott meg. Az élet sose volt kegyes és nem is lesz már az, de a lányom számára meg akarom teremteni a békét és a biztonságot.
- Súlyos árat? Nem tagadom, de nem ismersz, s ahogyan az emberek se csak feketék és fehérek, úgy talán a vámpírok se. Nem én akartam vámpírrá változni, hanem ha jól rémlik, akkor a te fajtád vágta el a torkomat, hogy utána megöljön egy ártatlan gyermeket. Ezek után szerintem felesleges vádaskodni, hogy mennyire romlottak a vérszívók, mert köztetek is vannak igazán gonosz és szívtelenek, de mégis éltek. – hangom eléggé komolyan csendült, s ha esetleg rám pillantott, akkor se hatott meg. Eléggé őszinte teremtés voltam, ahogyan ő is. Mind a ketten kimondtuk azt, amit gondoltunk. Miért kellene véka alá rejteni? Akkor lehet üzletet kötni, ha mind a két fél akarja. S nem akartam rá kényszeríteni, de talán a lányomért még ezt is megtenném.
- Vajon mennyien tudnának benned bízni? Remetének vonultál, elszigetelődtél mindenkitől... Miként hatna egy félreérthető pletyka rólad? Rád kenni? Talán kicsit, de azok után, hogy egyszer a társaid megpróbálták megölni, eléggé nehéz lenne nem ezt gondolni, vagy tévedek? – nem túlzottan érdekelt arcának a rezdülései, nem ijedtem meg, ahogyan nem is jelent meg egyetlen egy rezdülés se. Mondhatni semmit se lehetett leolvasni az arcomról. Ha veszélyt érzékeltem volna, akkor vélhetően már nem lennék ennyire békés teremtés, de nem háborúzni jöttem, abból már van elég a városban. Én szövetségest akarok, egy olyat, akit senki ellen nem akarok felhasználni, de szükségem van rá.
- Nem te mondtad, hogy mind a ketten tudjuk, hogy mi miatt van veszélyben a gyermek? Talán pont ezért akarok felkeresni egy olyan személyt, aki senkihez se kötődik, de megbíznék benne. – s ekkor újra ránéztem, s kíváncsian fürkésztem őt. Tudom jól, hogy a bizalom ezen a helyen eléggé nagydolog. Nem sokaknak adatik meg, de én számára megadnám, ha megtenné azt, amit kérni akarok. – Meddig akarod nézni azt, ahogyan fejek hullnak értelmetlenül? Mikor fog eljönni az, hogy megint egy ártatlan gyermek fejét akarják majd venni, ahogyan többször már megpróbálták? – fűztem tovább a dolgot és ha lehetőségem volt rá, akkor farkasszemet néztem vele, vagyis nem engedtem el őt a tekintetemmel.

Nem könnyű az élet ebben a városban. Sokak csak a munkával küzdenek, de a felszín alatt ott lappang a sötétség, a kitörni vágyó háború, a nyers gonosz a vámpírok személyében. Belegondolva nem lenne semmi bajom, ha a Mikaelsonok nem döntenek úgy, hogy ide jönnek, és nem akarták volna visszaszerezni a városukat. Ha más helyet választanak, akkor Finn nem vette volna birtokba a testem, és ezzel nem indult volna meg az a végtelennek tűnő dominósor, amit Finn gonoszságainak neveztem. Tisztában voltam azzal, hogy mit követett el, és nem én tettem. Nem tehettem ellene, pedig erős akarattal rendelkeztem, pontosan úgy, ahogy az exfeleségem is. De vele ellentétben nekem fogalmam sem volt arról, hogy megszálltak. Minden bizonnyal, ha így lett volna, akkor Finn lelke már rég az enyészettel lenne egyenlő. Talán egyszer majd bosszút állok, talán nem. Igazából a saját nyugalmam fontosabbnak bizonyult, mint valami felesleges és örökké tartó vendetta, amiben nem biztos, hogy győzhetek. Tény, hogy mágia nélkül egyikükkel sincs esélyem, de talán még azzal sem.
Nem voltam ostoba, mindig felmértem a körülöttem lévőket, mielőtt cselekvésre adtam a fejem. Manapság inkább csendben létezem, elkerülve messziről a Mikaelsonokat, vagy a vámpírokat, sőt még a boszorkányokat is. Idejét nem tudom, mikor találkoztam Davinával, de talán tehetnék egy újabb próbát arra, hogy felajánljam a segítségemet. Tény, hogy nem használtam mágiát, de ettől még igen is tudtam neki segíteni. Vagy tudnék, mert aggódom érte. Nem úgy, mint a mellettem helyet foglaló hibridért, akit igazából maximum látásból ismertem, mert sok szót nem váltottam vele, az biztos. Most pedig idejön, és egyből akar valamit. Jellemző Mikaelson vonás, vagy inkább vámpírvonás? Ez a lényegen nem változtatott.
- Nem érdekel a családod, csak tisztában akarok lenni a városra veszélyt jelentők személyéről - vontam meg a vállam érdektelenül. Kimondtam a véleményem a kedves családjáról, mert tény, hogy én sem azok táborát erősítem, aki rajongott értük. De ezt minden bizonnyal Hayley is megszokta már, pontosan úgy, ahogy a fivérek is. Mikor ismét felébredtem, és Marcel magával hurcolt mindenhová, kifejeztem neki, hogy egyikükre sem vagyok kíváncsi, ne keressenek. De persze ez az infó nem ért el mindenkihez.
- Remélem, ezzel nem arra utalsz, hogy új barátok után nézel, és én vagyok az első a listádon? - Hangomból csak úgy csöpögött a szarkazmus, miközben oldalra fordítva a fejem, megengedtem magamnak egy gúnyos félmosolyt. Hát igen, ha másban nem is, ellenséges hangnemben verhetetlen voltam. De visszatérve a jelenbe, Hayley nem adta fel. Nem is számítottam rá, de én sem adtam fel az elveimet csak azért, mert egy hibrid azt akarta. Így ez az egész egy patthelyzetté alakult, vagy afelé húzott, ugyanis nem szándékoztam meggondolni magam a segítségadást illetően.
- Egyet megtanultam, hogy ti vérszívók mindig okkal kerestek fel boszorkányokat, mert olyat akartok, amit önerőből nem szerezhetnétek meg, aztán, ha nem segítünk, akkor súlyos árat fizetünk érte - nyilvánítottam véleményt ismét. A vámpírok többnyire nem barátkozni, vagy bájcsevegni keresnek meg egy boszorkányt, és ez most sem volt másképp. Ezért, mikor Hayley elmondja azt, amit akart, felnevettem, majd megcsóváltam a fejemet.
- Egy dolog az, hogy megszállták a testem, egy másik viszont, hogy te ezt emlegeted fel annak érdekében, hogy meggyőzz, segítsek. Ráadásul egy ártatlan gyermek esetleges halálát próbálod rám kenni, az több a soknál! - váltam egyre feszültebbé a mondandóm végére. Ajkamat vékony vonallá préseltem, jelezve, hogy számomra ez nem fair játszma, és ezzel nem leszek soha rávehető a segítségadásra.
- Mindketten tudjuk, miért van veszélyben az a bizonyos gyermek. Miért hiszed azt, hogy én valaha is segítenék, hm? Miért nem fordulsz a család boszorkányához? - kérdeztem most én komor tekintettel. Nem volt hangomban gúny, vagy megvetés. Csupán tudni akartam, miért pont engem talált meg Hayley, mikor más is tudna segíteni a problémáján.

Kár lenne tagadni, hogy nem volt több az ellenség a városban, mint a barát. Klaus könnyedén fordított mindenkit maga ellen, mintha nem lenne következménye a tetteinek, ahogyan sokan a Mikaelson családból is. Emlékszem egykoron Davina szavaira is, hogy Klaus felesége, nője lennék, vagy valami ilyesmit mondott. Pontosan annyira nevetném ki most is azt az illetőt, aki ezt állítaná, mint akkor tettem, mert egyik se voltam. Volt egy felelőtlen éjszakám, aminek következtében egy Hope megfogant, majd pedig harcok árán, de végül megszületett. Már a jövetelét övező út se volt egyszerű és ez azóta se változott. Ha rajtam múlna, akkor csak megvédeném a falkámat, fenntartanám a békét és elvonulnék egy csendes házba, hogy igazi anyja lehessek a lányomnak, de ehelyett én is belekeveredem egyre inkább ebbe a felfordulásba, ami minden egyes lépésünket övezi most már. Sokan egynek gondolnak a Mikaelson családdal, de pontosan annyira ellenzem sokszor az ő tettüket is, mint másokét. Számomra a béke lenne fontos, nem pedig a hatalom, vagy éppen mások megbüntetése, legfeljebb akkor, ha megérdemli az a személy. Máshol is viszonylag békében élnek a fajok, de itt… Mondjuk azt, hogy egyszer talán pontosan akkorát fog szólni ez a háború, mintha csak egy atombomba csapodba se és vélhetően pontosan az ártatlanok fogják megbánni. Nagyon remélem, hogy Caminak se fog baja esni. Ahogyan Elijahnak, vagy éppen Rebekahnak se. Fontosak számomra, ezt kár lenne tagadni. Egy család lettünk a lányom lévén, s az is tény, hogy Elijah felé gyengédebb szálak is kötnek, de ezt se verjük nagydobra. Nem akarunk még több támadási felületet adni másoknak a kezébe. S pontosan eme háborúzás miatt kell nekem olyan személy, aki egyik félnek az oldalán se áll, hanem sokkal inkább láthatatlan akar lenni, mintha csak egy szellem lenne.
- Mondjuk azt, hogy egész jó vadász vagyok. – szólaltam meg könnyedén, hiszen farkas vagyok részben, könnyedén kiszimatolom azt, hogy ki merre jár. Másrészt meg remek a hallásom is, hogy meghalljam azt, amire szükségem van. Szívéjes fogadtatásra meg nem számítottam, de ha már valami túl egyszerűen menne, akkor szerintem az már módfelett gyanús lenne.
- Igen, Hayley... – pontosan tudom, hogy miként hívják őt. Ohh, hogy ne ismerném, hiszen korábban sokszor is láttam. Sőt, még akkor is, amikor Mikaelson fivérek közül az egyik bújt el a testében hála Esthernek köszönhetően.
- Látom felkészültél a családomból, majd ha családfát akarok kutatni, akkor tudom, hogy kitől kérjek információt. – feleltem pontosan annyira szívélyesen, mint amennyire ő közölte velem a gondolat menetét, majd meglöttyintettem az italt a pohárban, hogy utána végül lehúzzam és kikérjem a következőt. Csendesen figyeltem őt, s hallgattam azt, amit mond. Mindig is lesznek olyan ügyek, amiket jobb családom kívül intézni. Főleg akkor, ha a családtagok lábai alatt bármikor beszakadhat a föld a korábban elkövetett és vélhetően az elkövetkező időszakban elkövetni kívánt tettek miatt.
- Nem tudom, hogy honnan veszed a belharcokat, másrészt, ahogyan mondani szokás a családodat nem választhatod meg, de a barátaidat annál inkább. – nem erőltettem azt, hogy engem figyeljen, mert nem akartam még ennyire túlreagálni a dolgokat. Hol őt, hol pedig a szemközti falon pihenő italosüvegeket figyeltem.
- Talán okkal jöttem hozzád, s nem pedig az általad emlegetett nővérhez. – fűztem tovább a dolgot, majd kíváncsian pillantottam körbe a helységben.
- Tudom, hogy roppant rossz érzés lehet az, hogy a te testedben követtek el nem éppen jónak nevezhető tetteket, de vajon még egy halált képes lennél elviselni? Egy aprócska és ártatlan lánynak a halálát? Mert esetleg pont amiatt halna meg, mert nem segítettél? – kérdeztem meg kíváncsian és talán szemét húzás volt felhánytorgatni azt, amik történtek a múltban anélkül, hogy bármit is tehetett volna, de Hope védelméért bármire képes lennék. Számomra ő a legfontosabb, s ez sose fog változni.

Nem akartam részt venni a természetfeletti harcában, mert nem az enyém volt. A legtöbben a Mikaelsonok tettei miatt kívántak bosszút állni, és tehettem volna én is, de nem érte meg. A nyugodt életem sokkal fontosabb számomra, hogy újra kialakítsam magamnak, amit elvettek tőlem. Ez természetesen nem egyszerű feladat, hiszen mindent kezdhettem elölről. Gyűlöltem az egészet, és tényleg itt akartam hagyni New Orleanst. Úgy legalább mindent magam mögött tudhattam volna, és most nem kellene szembesülnöm minden egyes nap azzal, amit valaki más tett a nevemben. Nem voltam vak. Láttam egy-egy tekintetben a megvetést, de inkább elfordítottam a fejem. Hallgattam Camire, mert egyetértettem vele abban, ha elköltöznék, azzal csak elismerném valaki más tetteit. Ráadásul a menekülés nem megoldás semmire. A múltam akkor is utolérne, mert az elől nincs menekvés.
Nem lehettem büszke magamra azért, mert újra használtam az erőmet hónapok után, de nem tehettem mást. Ha visszavonulok, vagy beleegyezem annak a nőnek a koszos ajánlatába, Cami mára halott lenne. Fontos részévé vált az életemnek, egy nagyon jó barátra leltem személyében. Nélküle nem tartanék ott, ahol most. Bevallom, sokkal érettebb a koránál, és annak ellenére, hogy a kereszttűzben él, nem fél semmitől. Ez az, ami nekem is erőt adott folytatni az életem ebben a városban.
Ehhez pedig úgy kellett járnom az utakat, mintha nem léteznék. Nem akadtak rám, mert nem akartam, hogy ezt tegyék. Természetesen nem zártam ki a másik opciót sem, de tudjaggák a válaszom, így megeshet, hogy ezért nem is kerestek fel. A végeredményen végül is egyik lehetőség sem változtatott.
Egy húzásra hajtottam fel a kávémat, majd egy korty alkohollal öblítettem, mikor megéreztem a belépő személy természetfeletti voltát. Szándékosan nem fordultam hátra megnézni, hogy ki az, ha engem keres, nyilván ide fog jönni. De bár ne így lett volna. Nem lehet nyugtom sehol? Komolyan bárki másra számítottam, de nem az egyik Mikaelsonra. Jó, nem igazán volt Mikaelson, de a lánya a hibridtől van, így ha azt vesszük, ő is közéjük tartozott. Megforgattam a szememet, és sóhajom elárulta a nemtetszésemet.
- Mégsem eléggé, mert megtaláltál - jegyeztem meg hangomban leplezetlen gúnnyal. Nem rejtettem véka alá az ellenérzésemet az iránt a család iránt, akinek ő a szerves részévé vált.
Nem néztem rá, és megeshet, hogy ez illetlenség, de már rég nem tartottam ott, hogy ez érdekeljen. Biztosra vettem, hogy akart valamit, még mondania sem kellett volna, mégis felnevettem, ahogy kimondta a bűvös szavakat.
- Hayley, igaz? - kérdeztem hirtelen a nevét, mintha nem emlékeznék jól, de igazából nem érdekelt. Így nagyot sóhajtva ittam ki az italom, majd intettem a pultosnak a következő körért, amit perceken belül megkaptam.
- Ezt te sem gondolod komolyan, igaz? - néztem rá végül gúnyos arckifejezéssel. - Ugyan mi olyat tudhatnék én, amit családon belül ne tudnál elintézni? Hiszen, ha azt vesszük, van egy boszorkány nagy testvér, aki a semmiből került elő, és két Ősi vámpír... bocsánat egy vámpír és egy hibrid, aki a legnehezebb szekrényeket is arrébb tudják tolni... Rólad nem is beszélve - vezettem végig a gondolatmenetemet elmélkedve, olykor gúnyt belecsempészve a szavaimba, főleg mikor Klaust és Elijaht említettem.
- Így, ha azt vesszük, minden a birtokotokban van a várost is beleszámítva - adtam hangot a nemtetszésemben a kezemben forgatva a poharamat. Nem féltem tőle sem, hiszen nem kellett. Nem fog megölni, és bármivel is próbálkozna, megtörni sem lesz képes. Nincs semmije, amivel rávehetne bármire, szóval nem értem, miért keresett meg.
- Tehát nem értem, hogyan tudnék én segíteni neked - folytattam a szavaimat, majd feltartottam a mutatóujjam -, bár tudom! Sehogy. Nem kívánok részt venni a belharcaitokban, oldjátok mg magatok! - Hangom rideggé vált, ahogy kimondtam a végszót. Igaz, végig sem hallgattam őt, de mégis éreztem, hogy nem tudom lerendezni ennyivel. Mégis reméltem, hogy érezte a szavaim mögött megbúvó gyűlöletet a családja iránt, melyet most az ő nyakába zúdítottam.
Végül, mint aki jól végezte dolgát, elfordultam tőle, hogy lassan kortyoljak egyet az italomból, mert tudtam, hogy ennyivel nem úszom meg.

Ha egy harc végett ért, akkor mindig jött egy újabb. Sose gondoltam volna azt, hogy egyszer az életem ennyire fel fog borulni, mintha szép lassan a korábban zavarosnak és bonyolultnak hitt percek lettek volna a békés percek és ez, a jelen pedig lenne maga egy háborgó tenger, aminek a hullámai bármikor újra magasba csaphatnak.  Idővel én is erősebbé váltam, határozottabb lettem, mint bármikor, ugyanakkor gyilkossá is váltam, még ha nem is akartam. Eleinte mert nem tudtam uralkodni a vérszomjamon, vagy éppen amiatt, mert a lányom életére akartak törni. A vihar talán sose fog eltűnni, főleg, amíg mi itt vagyunk, de mégis olyan világra vágyom, ami nem lehet az enyém, mert sose lesz itt béke. Pedig Hope megérdemelné, hogy egy békés világban nőjön fel, de a családja itt van és bármennyi rossz is történt csak nagyon végső esetben lennék képes elszakítani a lányomat a Mikaelson családtól. Másrészt az én szívem is idehúz. Miként tagadhatnám meg azt, még ha tiltott is lenne?
Sok harcot megvívtunk, melyeknek néha volt külső nyoma, míg egyes csatáknak senki se adta jelét. Pedig a vihar nem csal kívül tudott tombolni, hanem mélyen legbelül is a lélek apró és rejtett zugaiban. Olyan helyeken, amiket senki se láthat. Mindenkinek áldozatott kellett hozni, de most, hogy Hope ismét velünk volt már hetek óta, úgy éreztem, hogy kicsit az egyensúly kezd helyrebillenni. Túlzottan is hiányzott már, s nem csak ő tért haza, hanem Rebekah is. A család szép lassan egyesült, még akkor is, ha nem mindig mindenben értettünk egyet, de kiálltunk a másikért és óvtuk azt, ami a számunkra fontos volt. De azt is tudtam, hogy amíg egyszer nem jön el az igazi béke ideje, addig senki sincs biztonságban és azt sose viseltem volna el, ha Hopenak bármi baja esik.
Ezért is szeltem most az utcákat, hogy valakit megtaláljak. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű meggyőznöm őt arról, amit szeretnék, de talán ő az egyetlen esélyem. Tudták-e a többiek, hogy mire készülök? Nem, hiszen akkor azt mondták volna, hogy ott Freya, de nem akartam belerángatni a családot, s úgy éreztem, hogy Vincent segíthet abban, hogy Hopenak ne essen baja. Sietve léptem be a bárba, majd a tekintetemmel végig pásztáztam a helységet és hamarosan meg is pillantottam a keresett személyt. Nagy levegőt vettem, majd határozott léptekkel indultam el a pulthoz, oda, ahol ült.
- Hello Vicent! – köszöntem neki, majd helyet is foglaltam a mellette lévő széken. – Egész jó vagy abban, hogy minél láthatatlanabb maradj mindenki számára. – mert tény, hogy nagyon üresen kivonta magát mindenből. Bár részben érthető is, hiszen a testét jó ideig nem ő uralta, de most nem erről szeretnék beszélni, hanem sokkal inkább a lányomról. Amikor pedig a pincér megkérdezte, hogy mit kérek, akkor sietve rendeltem Wishkyt. – Szükségem van a segítségedre. – tértem részben egyről a tárgyra barátságosan, hiszen nem a hogy léte érdekel, hanem sokkal inkább más. Oldalra fordultam, miközben megtámaszkodtam a pulton és kíváncsian fürkésztem őt.

Az életem megváltozott akkor, amikor felébredtem a kilenc hónapnyi „kómámból”. Finn Mikaelson elvett tőlem valamit, de a helyére más költözött. Soha nem kedveltem a vámpírokat, és az utálatom irántuk ezzel a tettével csak nőtt.
Az igazat megvallva el akartam hagyni a várost, hogy az egész természetfeletti mocskot magam mögött hagyhassam, mert oka volt annak, hogy nem éltem a kovenemmel. Saját életet alakítottam ki, munkám volt, amit egy csettintéssel tettek tönkre. Ezért ismét a hátam mögött akartam hagyni minden egyes rohadt percét, de végül Cami győzött meg tudat alatt, hogy maradjak, bár az erőmet továbbra sem használtam. Felhagytam vele, és bár ezzel önmagam tagadtam meg, nem kívántam részt venni egyik harcban sem.
Mondhatjuk azt is, hogy belefáradtam. Nem hagytam, hogy dróton rángatva használjanak, nem kellett mágiát használnom senkiért sem. Sokan önzőnek gondolhatnak emiatt, de nem különösebben adtam ezekre a véleményekre. Inkább másképp segítettem az embereket, akiket Vincent terrorizált a nevemben. A rendőrségnek segítettem megoldani a gyilkosságokat, mivel pszichológia szakon tanultam. Ezzel segíthettem, és nekem ez így volt tökéletes. Egy élet így is kevés lesz arra, hogy mindazt a gonoszat jóvá tegyek, ami kilenc hónap alatt történt. Tudtam, hogy nem én tettem, elfogadtam, hogy azért váltam könnyű prédává, mert nem használtam az erőmet, de ettől még nem váltak meg nem történtté.
Szóval itt maradtam a városban, és ha a mágiámat nem is használtam, még tudtam segíteni, megfejteni igéket, vagy megoldani bűnügyeket, és ezzel jobban éreztem magam. Elégedettséggel töltött el, hogy senki nem tudott megtörni, hogy fejet hajtsak az akaratuk előtt. Sem a Mikaelsonok, sem Marcel, de még az Ősök se, akik régensnek akartak. Helyettem Davina vált azzá, aki sokkal jobb választásnak bizonyult az ügyükkel kapcsolatban, mint én, aki elzárkózott az ereje elől.
Szemmel tartottam a várost, olykor szellemként járva az utcákat, és tudtam, hogy valami készülődött, de egyelőre nem szóltam bele. Ez az egész nem az én harcom, így nem akartam belefolyni. A mai napomat is megfigyeléssel töltöttem, voltam a rendőrségen is, majd úgy döntöttem, hogy beülök az egyik bárba, ahol átgondolhattam azt a múltkori esetet, ami majdnem egy általam kedvelt személy életébe került. Éreztem, hogy nem kerülhetem ki életem végéig azt, ami vagyok, de nem kellett volna ilyen hamar megtörténnie. Mély sóhajjal ültem le a pulthoz, rendelve egy kávét, és éreztem, hogy ez ma kevés lesz.
- Egy bourbont kérek mellé - szóltam a pultos után, majd az elém lerakott kávét kevergetve próbáltam rendezni a gondolataimat.