Biztos vagyok abban, hogy mind a kettőnk fejében megfordult az, hogy vajon mi lenne most, ha nem ment volna el. Akkor is vajon elég vak lettem volna ahhoz, hogy higgyek egy ősi érzéseiben, tetteiben? Magam sem tudom, de talán ő itt lett volna, hogy megállítson, hogy megóvjon a naivságom ellen. De ez már örökre rejtély marad, sose fog kiderülni, hogy mi lett volna ha… S talán nem is kell, hiszen nem szabadna a múltban élnünk, hanem a jelenben kellene, de senki se képes erre. A múltunk nagyban meghatároz minket, s csöppet se bánom, hiszen így tudom, hogy kiben bízhatok, ki az, aki átvert már vagy éppen magamra hagyott, ugyanakkor a saját baklövéseimből is tanulhatok. – Vagy talán csak rájött arra, hogy még se vagyok főnyeremény, még se egyszerű mellettem az élet. Talán csak túl naiv és ostoba voltam Seb. Ostoroztad magad? – pillantottam rá kicsit kíváncsian, hiszen nem egészen értettem, hogy miért is tenne ilyet. Miért ostorozná magát, hiszen nem voltunk összenőve, a szabadsága megmarat, még ha fájt is a távozása. De talán neki ott, az egyetemen jobb volt, mint ebben a kavalkádban.
- De ha veszélyes lesz, akkor nem maradhatsz… - suttogtam úgy, mint akiből hirtelen elszállt volna az élet. Nem, ennyire még én se vagyok önző. Nem akarom őt bajba sodorni, hiszen már így is túl sokan haltak meg.
Mosolyogva hallgatom azt, amit mond, mintha egy-két szó, egy-két esemény, amely az ő boldogabb életét övezte képes lenne az én életembe is azt csempészni. Sejtem, hogy miket mondhattak, hiszen nem vagyok vak, másrészt én is voltam diák, nekem is volt olyan tanárom, akivel talán sok mindent műveltem volna, de azóta túl sok minden megváltozott. – Legalább gyakorolod az önuralmat. – húzódnak ravasz mosolyra az ajkaim, majd hamarosan közé és a fal közé szorulok, de csöppet se bánom. Még is valami miatt fura hatással van rám a közelsége, de még se akarok elszakadni tőle. Nem mennem, pedig talán el kellene futnom, mielőtt még túl késő lesz.
Szavaira aprót dobban a szívem, amikor pedig arcát tenyerembe hajtja, akkor még egyet. Túl meghitt, olyan, amilyen még sose volt előtte és ez egyszerre ijesztő. – Nem csaptam még fel lakberendezőnek, de az alkohol bármikor jöhet, hiszen egy kis buli mindenkinek kell. – mosolyodom el, majd lassan ellököm magam a faltól, s elindulok valamerre, pedig fogalmam nincs, hogy merre kell menni. Végül sietve kapom el a kezét, hogy jöjjön már ő is, hogy mutassa az utat, az pedig, hogy az ujjaink összekulcsolódnak-e, vagy éppen a kezeink elválnak egymástól… Nos, az már a jövő zenéje volt, de alig vártam, hogy megérkezzünk.

|| folyt. a lakásodon? >>> Link

Az egyáltalán nem kérdéses, ha vissza mehetnek a múltba, akkor másképp csinálnám. Vele maradnék, ameddig csak szüksége van rám. Meg akkor is, ha elsőre úgy tűnik, hogy jó kezekben van. Tévedtem ezzel kapcsolatban elismerem. Nem gondoltam volna, hogy valaki képes lenne arra, hogy a már így is megtört lelkét meg inkább a porba zúzza. De vannak, akiknek nem számít milyen határt lépnek át. Tudom én is ártottam neki, de közel sem ennyire szándékosan. Mert ha nem is teljesen, de boldognak tűnt. - Hayley, amikor elmentem boldognak tűntél. Fogalmam nem volt arról, hogy az egész csak átmeneti. Nem értem, hogy miért nem becsült meg téged. Ostoba lépés volt tőle elszakadni tőled. Ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam. - Ostorozhattam magam, amiért naivan hittem benne, hogy helyre jönnek a dolgai. De most inkább igyekszem helyre hozni mindazt, amit elrontottam. Sosem fogok hátat fordítani neki. Nem lennék képes arra, hogy még egyszer ilyen egyszerűen elsétáljak. Látván hogy mennyivel rosszabb passzban van, mint mikor elmentem. Ezt nem fogom megbocsájtani magamnak.
- Ígérem, egy percig sem kell aggódnod, hogy elmegyek. Nincs az a pénz, amiért elhagynálak. Tanultam a hibámból. - Ha most ekkora pofonnal jutalmazta a távozásom nem akarom tudni, hogy mégis mit kapnék, ha másodszorra is eltűnnék. De az igazság az, hogy inkább nem is játszom a gondolattal, mert nem fog megtörténni.
- Inkább azt mondanám, hogy tudják, hogyan kell szórakoztatni az embert. Anélkül, hogy igazából felfognák. Meg nehéz nem felröhögni, amikor azt ecsetelik, mit művelnének velem. - Talán ez a legnehezebb az egészben. Úgy tenni mintha nem hallanám mindazt, amit egymás között sutyorognak. Már ez is egyfajta önkontroll gyakorlás. Ha ezt megállom a vér számomra már nem jelent akadályt. Talán Hayley-nek is jót tenne egy ilyen kikapcsolódás.
- Ahogyan én sem szeretnélek bántani. Soha. - Finoman beledöntöm a fejemet a tenyerébe, mert rettenetesen jó érzéssel tölt el az érintése. Nem is értem, hogy tudtam elszakadni tőle. Szinte vonz magához a közelsége. Egyenesen bódító hatással van rám. De egy ilyen gyönyörű nő melyik férfi eszét ne venne el? Még most is, mikor úgy néz ki, mint egy megtört kis madár. - Van egy apróbb lakásom nem olyan messze innen. Ha gondolod, oda mehetünk. Alkohol van bőven és fogjuk rá, hogy van elég hely arra is, ha kicsit tombolni szeretnél. - Néha szükség van arra, hogy kiadjuk magunkból a fájdalmat fizikailag. Felőlem lebonthatja az egész házat. Könnyedén hozzájuthatnék egy másikhoz. Nem fájna nekem igazából semmibe.

Mindenki hibázik, hiszen talán ez tesz minket még mindig emberivé. A hibáink miatt még inkább emberiek vagyunk, még ha már oly távol is vagyunk attól. Tudtam, hogy nem mehetünk vissza, nem hozhatjuk helyre azt, ami a múltban történt, de talán nem is akartam. Egyszerűen csak hinni szerettem volna abban, hogy a múlt hibáiból tanulhatunk és nem ismétli meg önmagát. Figyeltem, hallgattam őt, minden apró rezdülését szinte elmémbe véstem, mintha csak attól tartottam volna, hogy ha erősebb szellő jön, akkor elsodorja tőlem újra őt az élettől. – Jó kezekben? – kérdeztem vissza egy kissé talán gúnyos nevetés keretében, majd megráztam még a fejemet is, hiszen nem értettem, hogy miből gondolhatta ezt. A szeszélyes Klaus lett volna a jó kezek, vagy a nem törődöm és semmibe vevő Elijah? Talán erős voltam, de azt is tudtam, hogy én se leszek képes mindig mindent elviselni az új családomban, de amíg a lányom nem lesz újra a karjaim között, addig nem tehetek mást. – Többé ne sétálj el, mert ha megteszed, akkor ne kerülj az utamba. – talán kissé fenyegető volt, ugyanakkor érezhette a fájdalmat is, ami ezekbe bújt, mintha csak az elvesztésének a gondolata is fájt volna. – Szóval az ifjúság nem nyűgöz le? Biztos vagyok abban, hogy rengetegen járnak hozzád, hiszen ki ne szeretne ilyen tanárt? – kérdezem tőle játékosan és picit talán megenyhülve, majd pár perccel később már a hátam a falnak simul. Onnét figyelem őt, amikor pedig közelebb jön, akkor még inkább nem veszem le róla a szemeimet. Figyelem őt, azt ahogyan fölém tornyosul, miközben a fejem mellett megtámasztja magát kezeivel. Oly közel van, oly egyszerű lenne megérinteni ama ajkakat, de nem lehet. Nem szabad. Többé nem tehetek ilyet, nem akarok újra és újra arra ébredni, hogy hibát követtem el, hogy csak kihasználtak. Egyszerűen nem menne már.
- Sose akarnálak bántani, ezt te is jól tudod. – mosolyodom el, s kezem egy pillanatra arcára siklik. Figyelem őt a sötétségben, majd végül leejtem a kezemet. – Esetleg szállásod már van? Vagy a régi házad? Farkasok közé és ősök közé se vinnélek, mert félnék, hogy a csini popod bánná. – mosolyodom el, miközben játékosság csendül a hangom. Igen, valami csendesebb hely kellene, egy olyan hely, ahol nem láthatják minden apró rezdülésünket, s nem hallhatják ki mondott titkokat se…

Tudom, hogy nem egyszerű a számára beengedni másokat, de mégsem éreztem azt, hogy még szüksége lenne rám. Mármint nem úgy tűnt, mintha éppen túlságosan egyedül lenne, szóval az is lehet, hogy egyszerűen csak félreértettem. Elismerem, hogy hibáztam, mert nem kellett volna meghátrálnom, de a múltban lévő hibáimat már nem javíthatom ki. Egyszerűen csak igyekezni fogok ezúttal ténylegesen, érdemlegesen megszerezni a bizalmát. Utána pedig mellette maradni nem számít, hogy mit gördít az utunkba a sors. Lehet, hogy nem vagyok a legtökéletesebb lelki szemetes, mert én az esetek többségében a problémák elől menekülök, de azért ott tudok lenni a másiknak, ha szüksége van rám. – Nagyon sajnálom Hayley, hogy megtettem, de tudom nem kifogás ez az egész mégis, úgy láttam, hogy nagyon jó kezekben vagy. Ezért is bátorkodtam elmenni. De tudom, hogy legalább szólhattam volna és tényleg sajnálom, hogy csak így egyik pillanatról a másikra kisétáltam az életedből.. Nem érdemelted meg. – Néha pontosan olyan szeszélyes vagyok, mint egy nő. Ha valamit a fejembe veszek, akkor annak meg is kell történnie. Valahogy visszavonzott Whitmore és bevallom önző lépés volt tőlem visszamenni, ami nem is végződött jól, de most már tényleg itt maradok. – Drágám.. Nálad jobb társaságot nehezen találnék. Még akkor is, amikor teljesen kikelsz magadból.. Elviselhetőbb vagy. Bár egyszer komolyan megfontolhatnád, hogy eljössz velem oda.. Jót nevetnél a sutyorgásokon. – Az egyszer biztos, ha vissza is mennék vigyáznom kellene, mert most már kétszeresen rajta van a hátamon a célkereszt. De azért, ha szeretné miatta szívesen visszamennék. Már csak azért is, hogy legalább egyszer őszinte mosolyt láthassak az arcán, vagy úgy őszintén felnevessen. Ha már ez sem segítene, hogy ez valóra válhasson, nem tudom mit tudnék tenni érte.
Ahogy a falnak támaszkodik én magam is odasétálok hozzá, hogy szemtől-szembe állhassak vele a kezeimmel pedig a feje mellett támaszkodom neki a falnak. – Tudod jól, hogy a barátod vagyok. Még a hibáim ellenére is. Igen, aggódom érted. Bármiről is legyen szó, itt vagyok és már nem megyek sehova. Ha ütni akarsz valakit még arra is vevő vagyok csak ne itt csináljuk, mert azért nem szívesen püföltetném magam darabokra egy gyönyörű nő által az utca kellős közepén.– Tényleg őszintén ajánlom fel önmagam a számára. Egyszerűen a szemébe nézek és látom rajta, hogy mennyi fájdalmat cipel magával, aminek súlya alatt nem is értem, hogy nem törik meg.

Eleve nem könnyedén engedtem közel magamhoz senkit se, a bizalmamat nem adtam oda mindenkinek, akit a szellő az utamba sodort, de neki odaadtam. Bíztam benne, s talán a szeretet apró szikrája is jelen volt, de egyszerűen csak kisétált, amikor egyre forróbb lett a talaj, így nem csoda, ha nem ugrottam a nyakába, hanem sokkal inkább egy pofont kapott a szeretetem jeleképpen, miközben a szemeim is egy induri-pindurit szikrákat szórtak.
Csendesen hallgattam, amit mond és közben összefontam a karomat magam előtt. Próbáltam hinni a szavaiban, de nehezen ment és nem csak amiatt, mert már egyszer elsétált, hanem sokkal inkább amiatt, mert nem olyan régen már ezt hallottam másnak a szájából, de még se tűnt igaznak. Lehet, hogy bevallottuk Elijah-val, hogy mit érzünk a másik iránt hetekkel korábban, de mintha semmi se lett volna igaz, mintha csak a képzelet játéka lett volna, hiszen azóta nem is láttam szinte, mintha direkt került volna, én pedig ostobán éreztem magamat. S megfogattam, hogy többé nem leszek az, nem leszek báb, akit csak úgy ellöknek maguktól, akkor inkább sose szeressek senkit se. – Honnét tudjam azt, hogy ezek nem csak üres szavak Sebastian? Egyszer már elsétáltál, hátat fordítottál nekem, amikor szükségem lett volna egy barátra, egy olyan személyre, aki szavak nélkül is megért. – a hangom higgadtan csengett, még ha legbelül fájt is a tudat, hogy oly könnyedén egykoron elsétált. – De biztosan a diáklányok jobb társaságok voltak, mint egy őrült és megtört hibrid. – teszem hozzá picit talán fanyarul, hiszen a gondolattól is kiráz a hideg. Jobb lenne, ha inkább hallgatnék. Végül pedig közelebb sétálok az egyik falhoz és annak dőlök neki, majd onnét figyelem őt. A szavaira csak kicsit feljebb szalad a szemöldököm és úgy figyelem őt. – Ki kérdezi az egykori barátom, vagy esetleg a dilidoki éned? – kérdezem tőle mosolyogva, majd egy picit oldalra is döntöm a fejemet. – Túl sok mindent történt Sebastian, túl sok tátongó seb keletkezett, de sokkal inkább az a kérdés, hogy miért vagy itt és miért pillantasz úgy rám, mint aki aggódik értem...

Szó nélkül lelépni nem szép. Még akkor sem, ha azt hiszed, hogy nagyon jó indokod van rá. Mert tényleg. Én komolyan úgy éreztem, hogy jó indokom van rá. Azt hittem, hogy máshol is szükség van a segítségemre, de rá kellett jönnöm, hogy a probléma szépen lassan megoldja önmagát, meg azért egy kicsit jómagam szórakozását is előtérbe helyezem ezt nem tagadhatom le. Mert élveztem a Whitmore-n töltött időt. De azért bevallom, hogy egy olyan szépség közelében, mint Hayley, valahogy mindig is jobban tellett az idő.
Nem vártam, hogy a nyakamba ugorjon, vagy rám mosolyogjon, de azért ilyen negatív fogadtatásra sem gondoltam. A kezemet pontosan oda helyezem ahol az előbb az ő tenyere landolt méghozzá igen csak nagy lendülettel. Kezdem azt érezni, hogy szereti pofozgatni az embereket. Na, jó még ez csak az első alkalom, de azért nem úgy tűnik, mint akinek nem lett volna jobb ezen pofon kiosztásától. – Hát, hiszed vagy sem drágám nem ezért a pofonért jöttem. – Finoman megsimogatom az arcomat, majd egyszerűen leejtem a kezemet a testem mellé. – Sajnálom, hogy szó nélkül eltűntem. Nem volt fair dolog veled szemben ez egész, de most itt vagyok. Ígérem többet nem tűnök el úgy, hogy legalább ne szóljak neked valamit. – Tanultam már a hibámból nem fogom még egyszer elkövetni ugyanazt. Azért ennyire ostoba még én magam sem vagyok. Na, meg persze azt sem szabad elfelejtenem, hogy azért nem vágyom egy újabb pofonra. Nem olyan kellemes érzés, mint neki. Bár nem tudom milyen érzés lehet, mert nőt soha nem ütöttem meg az egész életemben és a férfiakat pedig nem pofozgatom. – Nem úgy nézel ki, mint akinek olyan nagyon jó napjai lettek volna. Esetleg akarsz róla valamit mondani? – Tényleg érdekel az állapota, meg az is, hogyan érzi magát, mert ha nem így lenne, akkor most nem itt lennék. Nem is jöttem volna vissza, de az igazság az, hogy sikerült belopnia magát a szívembe és meglehet, hogy tele van fájdalommal, de most még ez sem tud elriasztani. Valahogy már a puszta gondolat, hogy képes lehetek őt jobb kedvre deríteni engem is jobb kedvre derít. Kell nekem ennél több?

Úgy éreztem, hogy ez a város sose lesz békés, sose fog eljönni az a pillanat, amikor már nem kell attól tartanom, hogy a lányomat ki fogja bántani. Ő volt számorma a legfontosabb, illetve az egyik ősi vámpír, vagy legalábbis azt az utóbbi még az volt, de már magam sem vagyok benne biztos. Régóta nem is beszéltünk, s nem találkoztunk. Szépen elterveztük azt, hogy mi lesz és mit szeretnénk, de természetesen nem történt meg. Mintha hirtelen a visszatértünkkel az tovareppent volna, én pedig egyre inkább éreztem azt, hogy újra egyedül maradtam. Itt volt Klaus, tudtam, hogy számára is fontos Hope, de még is eléggé sodrottunk mi is egymástól. Mintha távolléte nem összébb kötött volna, hanem még távolabb sodort volna. Fogalmam nem volt arról, hogy mi lesz akkor, ha ő újra visszatér és ez igazán megrémisztett. Szerettem volna felkeresni Rebekah-t, de a lányom biztonsága érdekében ezt nem tehettem meg. Neki jelenleg ott még jobb volt, vagyis remélem.
Lassan szeltem a város utcáit, miközben egyre több lámpa gyulladt ki, hiszen a nap szép lassan a horizont alá bukott. Figyeltem a csillagokat, az embereket és a szóbeszédeket, miközben a vérünk illata szinte bekúszott az orrom alá, de nem akartam még több embernek ártani, így túl sok ártatlan halt meg miattam. A lépteim egyáltalán nem voltak sietősek, hiszen magam sem tudtam azt, hogy mit keresek, de reménykedtem abban, hogy rájövök, hogy meglelem azt, amit annyira keresek, ami ezt az ürességet betöltheti, de azt már nem tudtam merre keresem. Egyszerűen csak hagytam, hogy a lépteim vezessenek, miközben a vállaimon a súly egyre nagyobb és nagyobb lett. Aztán egyszer csak meghallottam a nevet, a hang ismerősen csengett, mire sietve kaptam fel a fejemet és akkor pillantottam meg Sebastian-t.
Figyeltem, ahogyan közeledik, miközben én is elindultam felé, de ölelés helyett inkább csak egy pofont kapott. Sokat köszönhettem neki, s szerintem pontosan tudja, hogy miért kapta a pofont. – Sebastian…- szólaltam meg végül, s a kezemet közben visszaejtettem magam mellé. - Mit keresel itt? – talán kicsit több kedvesség is szorulhatott volna belém, de pont akkor lépett le, amikor még nagyobb szükségem lett volna rá, így érthető, hogy nem öleltem a kebleimre….

Az utóbbi időben túlságosan sok pusztulást láttam, vagy inkább megtört lelket. Mármint bevallom ez engem is lesodort egy kicsit a helyes útról és három város között ugráltam. Ezek közül kettőben megtaláltam egy hatalmas negatív energia generátort. Míg az egyiken azt hiszem képes voltam segíteni, a másikon már koránt sem. Szerencsémre a harmadikban újult energiára tettem szert és talán vissza is térek később, de jelenleg oda is vegyes érzések kötnek, úgyhogy maradt New Orleans. Már jó ideje annak, hogy nem láttam Hayley-t. Elég nehéz volt számára hozzászokni a helyzetéhez, de én sem mondanám azt, hogy egyik napról a másikra szoktam volna hozzá mindenhez. Mégis úgy érzem, hogy vagy ő a remek tanuló, vagy pedig én vagyok a remek tanár. Na, inkább mondanám az elsőt. Mert habár tanárként dolgozom Whitmore-n, amit élvezek, mert nem is igazán tanítok, de azért ott is látszódik, hogy nem azért vannak annyian az óráimon, mert olyan rettenetesen jó tanár vagyok.
De nem is azért vagyok itt, hogy újabb leckéket adjak, egyszerűen csak arra vagyok kíváncsi, hogy mennyire sikerült túltennie magát a dolgokon. Vagy feldolgoznia. Tudom jól, hogy az élete tele van drámával. Azért én nem szívesen tölteném az időm nagy részét az ősi vámpírokkal, de neki nem igazán van választása azt hiszem. A család részesévé vált. Ha tetszik neki, ha nem. A gyászban pedig talán még inkább összekovácsolódtak. Nem akartam láb alatt lenni ezért sem maradtam, mert még a végén túlságosan is negatív érzéseket keltek az egyik ősiben, aki úgy dönt, hogy jobb nekem a fejem nélkül. Nem félelem ez az egész, egyszerűen csak logikus lépés. Éppen az egyik bár felé tartok, hogy beülök egy italra, mielőtt még megkeresem a szépséget, amikor megpillantom az utcán, mint valami jel, hogy nem kell nekem innom ahhoz, hogy felkeressem. – Hayley. – Szólítom meg, majd egy hatalmas vigyorral a képemen közelítek hozzá és csak remélni tudom, hogy nem vág pofán, amiért eltűntem.

*****