Az, hogy ezúttal mi végett kötöttem ki itt, az isten háta mögött, arra nem is tudnék kézenfekvő választ adni. Jobban esett volna valami belvárosi helyen űznöm az unalmat, hiszen bármikor képes voltam rá a legalapvetőbb eszközökkel, ezúttal azonban számottevő az, hogy.. nem ismerek senkit. Mindenkinek olyan vagyok, mint egy jámbor kisfiú. Legalábbis a külsőm alapján. De talán ha kicsit mélyebbre néznek, érzékelik, hogy ez hamis illúzió, és mindez csak a látszat. Bár én nem szoktam adni a látszatra, hiszen nem leplezem önmagamat. Maximum annyiban, hogy nem fedem fel múltam titkait. Hiszen kinek van köze ahhoz, hogy egy király eltitkolt gyermeke voltam? Egy fiú, akit a saját mocsadék apja látogatott majdnem minden este mindaddig, míg el nem patkolt. Hogy... gyermekkoromban örömömet leltem kisállatok meggyilkolásában. Az anyám elhagyott, sose volt igazán ott... pedig végignézte... végignézte, akárhányszor a király kiélte rajtam beteges vágyait... Már tudtam, miért jöttem ide. Már régóta egyetlen dolog foglalkoztatta a gondolataimat. Azon kívül, hogy méltó revansot vegyek azon, akit testvéremnek hittem, miközben ő maga sem volt vérszerinti örökös. Scarlett úgy tűnt el egyik pillanatról a másikra ott a játszótéren, mintha egész életében ez lett volna a szakterülete. Bár már előlem is megszökött, hát mi újdonság volt abban neki, hogy köddé váljon? De Wanda az, aki ténylegesen érdekel. Miatta jöttem ide. Hagytam egy rövid üzenetet a kollégiumi szobájánál, hogy jöjjön le ide. Hogy valaki... várni fogja itt. Talán nem is sejti, hogy újra itt vagyok, hogy mellette akarok lenni. Egyetlen nő sem tudott igazán lekötni, pedig én aztán sosem vetettem meg a társaaságukat: azt sem, hogy megöljem őket a lehető legkegyetlenebb módszerekkel.
Azt mondják, hogy veszélyes a tűzzel játszani, mert könnyedén megégetheted magad. Talán nekik van igazuk, de attól még a bor nem válik vízzé és fordítva se. Lehet, hogy apám a törvényt képviselte és általában a jó ügyért állt ki, de ennek ellenére ő is bepiszkolta már a kezét miattam. Nem tudtam, hogy vérfarkas géneket örököltem, hiszen senki se mondta és meg is lett a következménye. Megtörtem az átkot, legalább egy jó dolog kikerekedett belőle, de ennek ellenére is még mindig úgy gondolom, hogy valakinek köszönhetően váltottam ki és öltem meg a nevelőt. Nem hittem sose a véletlenekben, legalábbis nem ilyen dolgokkal kapcsolatban, ahogyan abban is biztos vagyok, hogy nem véletlenül kellett meghalnia annak a három srácnak se az egyetem melletti erdőben. Minden okkal történik. Már csak arra kell rájönnöm, hogy ki állított csapdát nekünk… A nyár szinte észrevétlenül röppent tova és újra itt voltunk az egyetemen. Ott ahol három lány lelke egymásba fonódott és szörnyű titkokat rejtegettek. Legalább a múlt évet megúsztuk úgy, hogy kiderüljön a gyilkosság. Továbbra se találtak semmilyen hasznos információt, de tettem is ezért. Az apámat bízták meg, így szinte mindig tudtam azt, ha esetleg valahol nyomra bukkant volna. Én pedig készségesen tűntettem el. Sietve dobom le a táskámat az ágyra, amikor is észreveszek egy levelet. Pár lépés után máris a kezemben van és csodálkozva veszem szemügyre, hiszen a nevem áll rajta. Nem értem, hogy ki küldhette, de hamar lesz sejtésem. Nem régen találkoztam egy titokzatos személlyel, aki mások szerint maga az ördög fia és talán nekik van igazuk, de a tűzzel játszadozni még mindig élvezetesebb, mint a vízzel. Pillanatok alatt bontom ki és amikor végére érek, akkor egyszerűen csak elégetem a levelet, mert nem akarom, hogy bárki megtalálja. Főleg az apám ne, mert néha rosszabb, mint egy kopó. Hangosan csapódik be mögöttem az ajtó, kicsit szaladva haladok végig a folyosón, végül körbepillantok, majd elindulok lefelé, amikor meggyőződök arról, hogy senki se lát. A pince ajtót sietve lököm be, majd magam mögött bezárom. A lépteim szinte vízhangoznak, de nem érdekel, hiszen hamarosan meglátom őt. Tisztes távolságban megállok és kíváncsian figyelem a férfit. Mit akarsz Matthias? – szegezem neki minden kedvesség nélkül a kérdést, hiszen nem szeretem, ha megmondják azt, hogy hova menjek. De talán sokkal inkább a bennem kavargó érzések ellen akarok így küzdeni, mert még sose volt senki olyan hatással rám, mint ő.
Mondhattam volna azt, hogy csak erre jártam. Megannyi hazugság fordult már meg a fejemben ilyen sok idő eltelte alatt, mégis miért lenne ez az egész helyzet más, mint a többi? Csak mert ő Wanda, és neki nem hazudom? Hát, még ez is előfordulhat, habár nálam nincsen ranglétra, nincsen fontossági sorrend... mindig is megtaláltam a magamnak való helyet, és ha emiatt le kellett valakit lökdösnöm a képzeletbeli trónjáról, hát megtettem, és kis szerencsével úgy tettem meg, hogy nem téptem le az illető fejét. A nők meggyilkolása mindig is kellemesebb időtöltés volt, lényegében két legyet ütöttem egy csapásra, kevertem a kellemest a hasznossal, hiszen bennem van, hogy gyilkoljak. Csak így vagyok teljes, és ha valaki kényszerít arra, hogy álljak kötélnek, vagy hogy mondjak le valamiről, ami igazán fontos lenne számomra, hát valószínűleg ő lesz a következő a sorban, akit mindenképpen el akarok majd tüntetni. Akartam már leállni... volt egy rövid időszak az életemben, amikor pár hónapot kibírtam anélkül, hogy vér tapadt volna a kezemhez... de ez a ritkábbik eset. És csak akkor egyszer fordult elő, hogy kibírtam. Sosem tudtam lemondani a vérről, és kétlem, hogy bárki kedvéért megtenném. Főleg nem egy másik gyilkos kedvéért. Hiszen Wanda is az... előttem nincsenek titkai, és minden kétértelműséget kizár az, hogy már vérfarkas. Ehhez pedig láss csodát, már ölnie kellett. - Hm. Én is örülök, hogy újra látlak, Wanda, nagyon hiányoztál. - Szavaimat átitattam furcsa gúnnyal, némi negédes bájolgással, miközben egy előkelő mosoly rajzolódott a szám szegletébe, és közelebb léptem hozzá, hogy beszívjam haja levendula illatát. - Ennél némileg szívélyesebb fogadtatásra számítottam, tekintve, hogy nem tegnap láttalak utoljára - sóhajtottam fel. Még emlékeztem mindenre. Tudtam, hogy az életének fő megrontója én vagyok. Bár ott van benne a sötétség magától is. Csak túl sok jó ember veszi körül, így sosem törhet ki belőle az igazi... legalábbis szerintem ő az igazi.
Tudom jól, hogy apám ellenezte volna ezt az egészet és talán pontosan ezért voltam itt, hogy őt bosszantsam, meg talán még valami más miatt is, de arra még nem igazán találtam meg a megfelelő szavakat. Nem értettem, hogy mit szeretne és mit keres itt újra. Régóta nem láttam már és azt hittem, hogy jó messze ette őt a fene. Még szerencse, hogy a gondolataimban nem tud olvasni, mert biztos vagyok abban, hogy alátámasztanám azt, hogy még se vagyok angyali és jókislány, mint amennyire igyekszem annak mutatni magamat. De hozzá képest még mindig jónak gondoltam magamat, de hogy miért? Fogalmam sincs, hiszen még egyáltalán nem is ismertem. A kijelentésére megforgatom a szemeimet, majd egy kisebb nevetéssel is jutalmazom a kedves hangsúlyban kimondott szavakat. Az ajkamba harapok, amikor túl közel sétál hozzám, hogy az illatomat újra elrejthesse elméje egyik szegletében. Sietve fordulok meg pár másodperc után, hogy újra szemben legyek vele. Ha annyira hiányoztam, akkor miért nem kerestél meg? Miért csak üzentél? – kérdezem tőle ártatlanul, miközben ujjaimat végig futtatom a jól ismert ajkain. Ismertem már csókjának rabul ejtő játékát. Azóta is mindent megtettem, hogy többé ne történhessen meg. Akár mennyire is vágytam rá. Egyszerűen nem engedhettem, hogy valaki uraljon. Főleg nem egy férfinak. Azt ki kell érdemelni, nem gondolod? – kérdezem tőle ártatlan pillantás keretében, s ha még nem kapta el a kezemet, akkor gyengéden végig simítok az arcán és közben a szemeimmel fogva tartom. Nem ma kezdtem az ilyen fajta játékokat és vele se ez volt az első találkozásunk. Végül pedig egy sóhaj keretében arrébb lépek és lassan körbe pillantok. Miért pont ezt a helyet választottad? Lehetett volna ennél sokkal szebbet is találni ilyen tájra. – szólalok meg elmélkedve, majd újra és újra körbepillantok, mintha csak valami után kutatnék, ami segít abban, hogy rájöjjek mit is keresek itt, de semmi. Ez pedig bosszantó. Mit szeretnél Matthias? Nem hiszem, hogy egy éjszakai csók miatt toppantál volna be ide. – s közben mosolyogva fordulok meg és őt figyelem. Egy pillanatra se tévesztem szem elől. Szeretek tisztában lenni a dolgokkal. De most még is úgy éreztem magamat, mintha egy marionett bábú lennék és ő rángatná a drótjaimat.
Azért is kedveltem annyira a jelenlétét, mert sosem tudtam, hogy mit fog tenni. Ismertem az élete hibáit, tudtam, hogy az anyja elhagyta, és azt is, hogy csak az apjára számíthat már. Akit amúgy szeret bosszantani, de azt hiszem, ez minden normálisnak születő gyermekben ott van, főleg ilyen korban. Vagy nem. Sejtésem sincs a gyerekek és fiatalok evolúciójáról, és nem is érdekelt soha, tekintve, hogy én magam sosem voltam sem normális gyerek, fiatal meg aztán pláne nem. Örök életre egyetlen testbe ragadtam, nem öregszem, és mindezt egy boszorkánynak köszönhetem, ám néha érzem, hogy megcsillan bennem a valódi korom: annyi mindent láttam már, emberek százait meghalni, tömegsírba lőni, és betegességem legnagyobb jele, hogy soha senkit nem sajnáltam egy másodpercre sem. Csak otromba festéknyomok egy palettán. Haldokló csillagok az égen. Az egyik legyőzi a másikat, ezek vagyunk mi, emberek. Ösztön hajt bennünket, néha ez az ösztön az, hogy hű társat találjunk magunknak egy életre, néha pedig azt diktálja, hogy tépjük ki valaki gerincét és hangszert gyártsunk belőle. Valójában teljesen mindegy. És a legborzalmasabb még számomra is, hogy Wandával kapcsolatban percenként akartam mást csinálni, mindig attól függött, vajon éppen milyen viszonyban közelít hozzám... vagy enged közel magához. - Nem szeretek egy főiskola lánykollégiumában sétálgatni. Túl sok a kísértés. - sóhajtottam fel, de a szemem sem rebbent, ahogy végigsimított ajkaimon. Tudta rólam, milyen a fantáziám, miből élek, és hogy miért élvezem annyira, hogy nőket gyilkolok. Számomra ez jó volt, és valószínűleg sosem lennék képes teljes egészében lemondani erről az egészről senki kedvéért. Csak vontam a vállamat. Én sosem érdemeltem ki semmit, nem is céloztam meg ezt a dolgot. És nehezen viseltem, ha megérintenek. Amióta gyermek voltam, senkinek nem engedtem ehhez hasonlót, habár a gyermekkoromban szerzett sebhelyek pár darabja még a testemen időzött, és ezt az örök élet sem tudta eltüntetni. Elkaptam a csuklóját, hogy ne érintse tovább az arcomat, de rögtön körbe is fordult a helyiségben, mire csak elvigyorodtam. - Ne mondd, hogy nem passzol tökéletesen a személyiségemhez egy sötét pince. És itt aztán senki nem zavar meg semmiben. - A szemeim végigmérték egész alakját. Kicsit változott meg az utolsó találkozásunk óta, de előnyére. Nem mintha vele kapcsolatban a szépség érdekelt volna a leginkább. Ismét vállat vontam. - Nem, csókolózni tényleg nem osonok be sehová - billent oldalra a fejem, és megvártam, mire ismét szembefordul velem. Csak ekkor mozdultam meg, tenyerem a nyakára tapadt, és így taszítottam a hideg falhoz, amelyet valószínűleg évek óta nem érintett senki. Közel hajoltam az arcához, leheletem csiklandozta a bőrét, és hol a tekintetét, hol az ajkát fürkésztem lázas lélegzetvételek közepette. - De tudod. Csak kérned kell, és elmegyek. Ha ennyire bánod, hogy itt vagyok. - halkítottam a hangomon, bár erről inkább az tehetett, hogy teljesen elvette az eszemet a játékával.
A legtöbb nő csak álmában, fantázia országában szeret játszadozni a tűzzel, az ördöggel, de én nem. Tudtam, éreztem az ereimben, hogy Matthias veszélyes lehet rám nézve, s talán mindenkire nézve, de még se érdekelt. Szerettem játszadozni vele, kísérteni a sorsomat és megtapasztalni azt, hogy éppen mit bír elviselni. Mennyire képes a közelemben megmaradni, az érintésemmel milyen hatást váltok ki belőle. S még amiatt se rohantam el, hogy tudtam mikre képes és miként képes ölni. Mind a ketten öltünk, s nem is egyszer, de vele szemben én bántam a dolgot, de talán pont ez volt a szép az egészben, hogy az ördög és a picit ördögi teremtés találkozásának mi lesz a vége, miként fog alakulni a sorsuk. Elpusztítják egymást, vagy esetleg sokkal váratlanabb dolog sül ki az egészből. Néha a kísértés jó, mert utána még édesebb a cél. – szólalok meg mosolyogva, s egészen addig játékosan ujjaimmal hol az ajkát, hol az arcát járom be, amíg el nem kapja a kezemet. Mosolyogva pillantok rá, miközben a szemeimet még az ártatlan és cuki nézéssel rendelkező macsekok is megirigyelhetnék. Szeretem húzni őt, kísérteni a saját sorsomat, mert tisztában vagyok azzal is, hogy nem kísérelné meg azt, hogy esetleg eltűnjek az életéből, így engem nem fog bántani. Amit meg másokkal tesz, arról meg sok esetben nem is tudom. Lelkének a bugyraiba még nem igazán sikerült betekintést nyernem, de amennyit láttam… Nos, arról tudom, hogy a legtöbb ember menekülne és próbálná minél messzebbre elkerülni. De én nem vagyok átlagos és magam se tudnám megmondani pontosan, hogy mit is keresek itt. Kíváncsian veszem szemügyre a helységet, majd mosolyogva pillantok rá, utána pedig újra a poros pincét figyelem. Úgy néz ki, mint amit az elmúlt évtizedek alatt senki se látogatott meg. Az se kizárt, hogy erről a pincéről már régen elfeledkeztek. Na, meg a legtöbb ember nem is mer lemenni a pincébe, mintha ott valami szörnyek laknának. De az emberek furák, de ennek köszönhetően érdekes és nem unalmas az élet. Úgy érzed, hogy olyan fog történi, amiben valaki képes lenne megzavarni? S talán hozzád illik, de mi van velem? – kérdezek egyből vissza egy pimasz mosoly kíséretében, miközben őt fürkészem. Mindig is szerettem játszadozni másokkal. Talán részben emiatt is választottam ezt a szakmát, de leginkább vele szerettem játszani, mert ahogyan ő se tudta mindig azt, hogy mit fogok lépni vagy mondani, úgy számomra is sokszor ismeretlenek voltak a következő tettei és ez még érdekesebbé fűszerezte ezt az egészet. A válaszát hallva még szélesebb lett a mosolyom, s amikor megéreztem az érintését, akkor egy fura bizsergés futott végig a gerincem vonalán, de a következő pillanatban már a hűvös falnak simult a hátam. A teste és a fal közé szorultam, de nem bántam. Egy picit oldalra billentettem a fejemet és kíváncsian fürkésztem őt. Attól függ, hogy csak nézni fogsz, vagy lépni is. – s közben ajkaim ravasz mosolyra húzódtak, hiszen láttam, hogy a szemei merre vándorolnak néha-néha. Az ujjaimmal pedig megtaláltam a felsőjét és közelebb húztam, majd a fülébe suttogtam, miközben a másik kezemmel vándorútra indultam a mellkasán lejjebb és lejjebb, mint ami sose fog megállni és talán így is volt. Talán egyszerűen csak kínozni szerettem volna őt. – Kérni fogsz, vagy elveszed, amit akarsz Matthias? – a leheletem a fülét, a nyakának a vonalát szinte cirógatta. A kezem viszont egyáltalán nem állt meg, ahogyan lefelé haladt, kivéve, ha esetleg megállított.
- Túl sok kísértés van az életemben. Hidd el, ha egyszer úgy döntök, hogy mindet meg is szerzem... minden lesz, csak nem édes. - Olyan voltam, mint egy ragadozó. És sajnálatos volt, hogy ezt ő is tökéletesen tudta rólam, mégsem félt tőlem. Ez az egész annyira furcsán épült fel. Bár sosem érdekelt, ha egy nő félt tőlem, így az sem mozgatta volna meg a szívemet, ha esetlegesen a képembe vágja az ajtót, azt ordítva, hogy nőjek fel, nem ilyen a való világ. Ám az, aki ezt tenné, egyet elfelejtene. Én teszem a világot való világgá, az én kegyetlenségem erősíti nap mint nap az emberekben azt a bizonyos félelmet és reszketést, hiszen nincsen nagyobb rettegés annál, mikor egy még el nem kapott gyilkos sétálgat az utcákon. Nem vallottam volna be azt sem, hogy összességében hány nővel végeztem már, mióta életben vagyok. Elvégre nyilván Scarlett is jól sejtette azt, hogy lehet, hogy állatokkal kezdtem, de nem maradtam le ezen a szinten. Már kinőttem abból, hogy élvezetet okozzon az állatok megnyúzása... ennél sokkalta évlezetesebb dolgokra esküdtem meg. És volt bennem egy olyan bizarr sejtés, hogy ezt senki kedvéért nem lennék képes feladni. Az életem ebből állt össze. És ha itt a vágy bennem, hogy megöljem Wandát, de nem tehetem... akkor muszáj máson levezetnem mindezt. Míg ő a koszos és mocskos pincét figyelte, én azt néztem, ahogyan mindezt teszi. Tetszett, elvégre minden, ami én voltam, tükröződött itt is. Nem volt szükségem drága házakra, luxus szállodákra, pénzre és fényűzésre. Egy ilyen helyről jöttem én is, és azt hiszem, hogy hiába volt király az apám, az anyám csak egy koszos takarítónő volt, és minden bizonnyal nem apám egyik fényes termében jöttem a világra, hanem egy szétázott falú kis kunyhóban. Mindig is otthon éreztem magam az efféle helyiségekben. - Az, ami hozzád illik, számomra elérhetetlen. Én azt sosem fogom tudni megadni neked. - Teljesen őszinte voltam. Mit köntörfalaztam volna? Ránéztem, és tudtam, amit tudnom kellett róla. Már ha a külsőség elárulna róla mindent, de lehetett itt egy csinos kis pofika, ettől eltekintve ő ennél többet rejtett. És engem amúgy is csak a belsőségek érdekeltek. Valójában minden értelemben. Nem riadt vissza, és hiába taszítottam a falhoz nyakánál fogva, ő magához vont engem, és tekintete már most többet mondott minden szónál. - Honnan van egy ilyen védtelen, kicsiny lányban ennyi kihívás? - kérdeztem halkan, miközben a lehelete a nyakamat cirógatta, és lehunyt szemmel tapadtam ajkaira. Mondhatni, ezért is jöttem. De már a látványa is felért egy sikerrel. - Hiányoztam? Valld be, hogy így volt - szakadtam el ajkaitól, így kínozva tovább. Sokszor nem habozom, és elveszem, amit akarok. De a vele való játék mindig is hozzátartozott az egész kapcsolatunkhoz. Vagy minek is nevezhetném ezt a zavaros kis... affért?
De mindegyik kísértés ennyire csábító? – kérdeztem vissza egy hamiskás mosoly keretében, s mintha meg se hallottam volna a mondatának a végét. Nem érdekelt. Különösebben nem. Ha féltem volna tőle, akkor nem lettem volna itt, nem sétáltam volna bele újra és újra az ördög hálójába kísértve a saját sorsomat. Egyszerűen csak szerettem a tűzzel játszani és még az apró perzselések se voltak elegek ahhoz, hogy elijesszenek vagy a frászt hozzák rám. Sétálhatsz a parázson, elfuthatsz a démonaid elől, de néha csak egyszerűen meg kell állnod és szembe nézned velük. Mélyen a szemükbe és elveszni benne. Lehet, hogy nem volt jó fiú, de ez se érdekelt. Nem nekem kell azzal törődnöm, hogy másokkal mit tesz. Egyedül az számít, hogy valami miatt engem nem tud bántani és időről, időre visszatér kísérteni, elvenni azt, amiről azt hiszi, hogy végre megkaphatja, de sose járt még sikerrel. Játszom vele, kínzom, mintha csak magát az ördögöt kísértené a másik ördög valami fura és kicsit talán kegyetlen játékban. Nem értettem, hogy miért itt találkoztunk. Talán ő itt érzi otthon magát. Sötét és bizarr helyeken, de más részt meg talán ez is kicsit érdekesebbé és eléggé furává teszi az ilyen találkozásokat. A lehető legfurább helyeken találkoztunk, mintha számára sose létezne az az élet, amire még a napsugarak is vidáman táncolnak. Mintha számára tényleg csak a sötétség létezett volna, de ha így lett volna, akkor valószínűleg én se éltem volna már. Kell ott több mindennek léteznie. Kell még ott valaminek lennie, mert a sötétség ura nem kegyelmezne senkinek se. - Honnét tudod, hogy mire vágyom? Honnét tudod, hogy sose lennél képes megadni számomra? – kérdezem tőle suttogva, incselkedve vele, kínozva őt. Lehet szépen is játszani, de annak sose volt itt a helye. Egyik találkozás se a finomkodásra, a bájologásról szólt. Mindegyik általában a csúf igazságról és a vágyakról, amit vagy megkapunk, vagy nem. Vagy is-is. Kapunk is, de nem is igazán. Mintha valami fura ördögi táncot járnánk és csak arra várnánk, hogy mikor fog felemészteni minket a lángja… Hamarosan a hátam is a falnak simul, de nem mozdulok, nem sikítok, nem félek, hanem sokkal inkább közelebb húzom magamhoz és játszadozom velem, ahogyan talán ő akarna velem. – Ki mondta, hogy védtelen vagyok és kicsi vagyok? – s ajkaim ravasz mosolyra húzódnak, majd amikor ajkai ajkaimat érintik, akkor elveszem abban a pillanatban, de mielőtt túl mélyen beszippanthatna, elhajol tőlem, mire egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. - Ha csak úgy bevallanám az túl egyszerű lenne, nem gondolod? – s ajkain húzom végig az ujjamat, majd a másik kezem a nadrágjánál jár, s minden habozás nélkül siklik egyre lejjebb, érintve a férfiasságát, de csak nadrágon kívül, hogy még inkább megőrjítsem őt. – Hiányoztam? – kérdezek vissza egy ördögi mosoly keretében és nem eresztem el őt a szemeimmel. Bár én már tudom a válaszát, mert ha nem lenne, akkor most nem is lenne itt. De itt van és akar valamit, amit talán megkap, talán nem.
- Ami egyszer elcsábít, addig nem hagy nyugodni, míg meg nem kapod - leheltem egész halkan az igazságot. Ő viszont ezalól bizonyos kivételt képezett, tekintve, hogy nem ez az első alkalom, hogy találkozunk, és valószínűleg nem is ez az utolsó. Volt benne valami, ami már felért egy lánccal, talán ez volt az a bizonyos tartós csábulás, amit nem lehet kielégíteni, vagy egyszerűen nem elég úgy megkapni, ahogyan én azt elképzeltem. Mert a teste már az enyém volt, nem tudtam megszámolni, hogy hányszor raboltam el az élvezetek szigetére magammal, ennek ellenére sem éreztem azt, hogy csillapodott volna a vágyam iránta. Mindig újabb és újabb adag kellett belőle, és ez tényleg egy drogfüggő életéhez volt hasonlítható. De nem tudtam volna letagadni azt sem, hogy hiába ez a furcsa kötődés, még mindig nem adtam fel a normális életemet, még mindig vannak áldozataim, és van egy olyan érzésem, hogy azt akkor sem fogom tudni feladni, ha levágják a fejemet. - Nem olyan férfi vagyok, aki rendelkezik olyasmivel, ami elég egy nőnek. - Őszinte volt a hangom, de tárgyilagos, elvégre tény hogy sosem kezeltem a nőket úgy, ahogyan azt a nagykönyvben megírták. Nekem ők csak tárgyak voltak, bizonyos igényeket elégítettek ki, ahogy az ágyban, úgy akkor is, mikor átmetszettem a torkukat. Nekem ez volt a normális, így álltam bosszút minden nőn az anyám hibáiért, és már nem volt itt, hogy bocsánatot kérjen, vagy hogy azt mondja, nem tehetett mást. De, tehetett volna. Elvihetett volna az apám közeléből. Én inkább haltam volna éhen, mintsem egy olyan nyamvadt patkány közelében éljek... - És nem is akarok senki szőke hercege lenni fehérlovon. Az nem passzolna az imázsomhoz - vontam egyet a vállamon kevésbé látványosan. - Nem látok mögötted hadsereget. És le kell rád néznem. Szóval védtelen és kicsiny vagy. - Játszadoztam vele. Ahogyan ő játszadozott velem, képletesen ugyan, de a véremet szívta, ami elég ravasz volt tőle. Talán ezért is akadt meg a szemem rajta. Sok tekintetben hasonló játékokat űzött mint én. Kivéve annyiban, hogy ő nem lelte örömét férfiak legyilkolásában, bár már semmiben nem lehetünk bizonyosak. És ez az egész pont annyira tetszett, mint amennyire a helyzet hozta magával. Rabul ejtett, és még a levegőt is elfelejtettem normálisan venni, miközben elvesztem a tekintetében. - Régen a rossz lányoknak... levágták a kezét - susogtam halkan, mikor ujjait a nadrágom elejénél éreztem, és nagyot nyelve csúszott mindkét kezem a csípőjére. Komolyan kellett volna vele beszénem, mert kivételesen nem csak azért jöttem, hogy csillapítsam mardosó vágyaimat. - Sajnos pár percig komolyabb vizekre kell eveznem... az apád a közelben járt, igaz? - kérdeztem csendesen, teljesen kizökkentve magamat. Nem találkoztam még a férfival, de tudtam, hogy miféle. Főleg Wanda meséiből.
- De ha jól gondolom, akkor ezek alól is van kivétel. Olyan kivétel, amit jobb néha többször megkapni, vagy csak egyszerűen túl mérgező falat lenne. – mosolyodom el egy sokat sejtető pillantás keretében. Tudom jól, hogy a legtöbb nő, lány, akikhez köze volt holtan végezte, de valami miatt én másabb vagyok. Talán csak szerencsés, vagy egyszerűen túl vakmerő és játékos, olyan fajta játékos, mint ő, csak kicsit szelídebb keretek között. Tapad vér a kezemhez, nem is egy ember élete, de ezt neki nem kell tudnia. Nem azért ölök, mert élvezetet lelek benne, vagy legalábbis kicsit talán igen, de sokkal inkább balesetként történik az, hogy egy-egy ember életét veszti általam. Mondjuk azt, hogy a halál előszele vagyok néhanapján. - Ohh, egyik nő se ugyanolyan, így nem tudhatod ezt, vagy ezt eme hosszú évtizedek alatt nem tanultad meg? – kérdeztem tőle játékosan és talán kicsit cukkolva őt, miközben picit oldalra is billentettem a fejemet és mosolyogva fürkésztem őt. Nem mozdultam meg, hiszen túl voltam már azon, hogy féljek tőle, vagy az se kizárt, hogy sose féltem igazán tőle. Vonzott a rejtélyessége, a szemeiben megbúvó ördög, vagy éppen a rosszfiúkra emlékeztető mosolya. De az se kizárt, hogy csak a lelkem sötét felét sikerült neki elcsábítania és felszínre hoznia minden egyes találkozásnál. Lehetséges, hogy itt volt, de még se érdekelt. Szerettem ravaszul játszadozni vele, ahogyan ő teszi vele. Mondhatni tökéletes passzoltunk egymáshoz, kiegészítettük egymást a játékok során, ahogyan két lego darab is összeillik, úgy illettünk egymáshoz. – Akkor mi szeretnél lenni? A rejtett vágyuk, ami utána felemészti őket? – ajkaim ravasz mosolyra húzódtak, mielőtt még ujjaim vándorútra keltek volna. - Az se kizárt, hogy ez csak a látszat, hogy mások azt higgyék könnyű préda vagyok. – lehet, hogy alacsonyabb voltam, de nem ma született bárány. A lelkem elég sötét volt ahhoz, hogy könnyedén letépjem valakinek a fejét, vagy kitépjem a szívét, ha az életem függne tőle. Nem volt sose a lételemem az ölés, vagy mások kínzása, ahogyan neki, de ha úgy hozta a helyzet, akkor nem haboztam cselekedni. A kezem közben ismerős, de mégis talán kicsit ismeretlen terepre tévedt, de egyáltalán nem bántam. Ez is a játék része volt. – Még szerencse, hogy nem régi időkben vagyunk, mert akkor kevesebb móka jutna számunkra. – mosolyra húzódtak ajkaim, majd egy aprót alsó ajkamba harapva pillantottam fel rá. Érintése pedig perzselte a bőrömet, de még is úgy tettem, mintha semmit se jelentene, mintha nem lenne akkora hatással rám, mint egyébként. De aztán érdekes fordulatot vesz a beszélgetés, hiába látom azt, hogy nem vagyok közömbös számára, mert mégis rossz irányba tereli a témát. Amikor meghallom a szavait és kérdését, akkor egy kisebb sóhaj hagyja el ajkaimat és azzal a lendülettel lököm el magamat, majd távolabb sétálok tőle, mint egy durcás kislány, vagy inkább mint egy felhúzott nőstény. – Igen, itt járt. Esetleg szeretnéd inkább vele tölteni az idődet? – kérdeztem tőle kicsit gúnyosan, majd kíváncsi pillantással fordultam felé, de csak pár másodperc erejéig, majd pedig visszafordultam és végig húztam az ujjamat a poros berendezésen. – Esetleg ügyvédre van szükséged? – szólalta meg tetetett unalmas hanggal, majd végül a falnak dőlve újra megtaláltam őt a pillantásommal.
- Tévedsz, drágám. Minden nő egyforma. Csupán míg páran tudják, hol a helyük és tisztában vannak az adottságaikkal, addig a másik véglet mindennek az ellenkezője. És őket... annyira nem kedvelem. - Vontam egyet a vállamon. Wandát kedveltem, habár ő sem az a fajta volt, aki csak úgy megragadt a megszokottná, ennél ő jóval többre vágyott, és tudtam, hogy én ezt számára sosem fogom tudni megadni. Nem lennék képes kibontakoztatni a lehetőségeket, amik benne rejlenek, elvégre... nem ez volt a dolgom. Engem nem erre béreltek fel, sőt. Ami azt illeti, soha senkivel nem osztottam meg, mi van bennem, és miért lettem annyira elcseszett, hogy örömömet leljem a nők megölésében. Inkább férfiakat kellene majdnem élve felboncolnom, mondaná egy nagyokos, merthogy valójában nem a nőkkel, hanem a férfiakkal van bajom. Az igazság viszont az volt, hogy az anyám nemtörődömsége tett azzá, ami vagyok. Az, hogy sosem állította meg az apámat... ha nem valami más viszi el, valószínűleg az ő torkát is én metszem ketté. - Az akarok lenni, akit utoljára látnak abban a keserves életükben. - Őszinte voltam, minek hazudtam volna? A retinájukba akartam égni, csak hogy örök életükre, a halálban is engem lássanak... nekem nem volt ennél több hatalmam. Csak ennyit akartam. - Érdekes egy látszat. Bár a szememben nincsen könnyű nő... - Végigmértem őt még egyszer, tetőtől talpig, miközben keze érintését érzékeltem magamon... lentebb és lentebb. Némileg bele kellett harapnom az alsó ajkamba, bár nem akartam azt láttatni vele, hogy velem ilyen egyszerű elbánni... mert nem volt az, sokkal több volt bennem az önkontroll, mint másokban. Csak éppen nem amellett a nő mellett, akit már régóta a karmaimban tartok. - Ugyan. A régi időkben csak óvatosnak kellett lenni. Azt hiszed, akkor erkölcsösebbek voltak az emberek? Ez csak egy látszat, amit szeretnek ráhúzni az akkori gyáva, mocskos, befolyásos férgekre, de amúgy... nagyobb fertő volt, mint bármely mostani földrészen. - A középkor mocskos volt, minden tekintetben. Nem én voltam a legnagyobb mocska. - Nem vagyok oda a férfitársaságért. És az ügyvédekért sem. A több évtizedes munkám során megszámolni sem tudom, hány embert földeltem el, de még sosem találkoztam az igazságszolgáltatással - vontam egyet a vállamon, majd figyeltem a kissé eltávolodó alakját. A falnak dőlt, én viszont még nem mozdultam, csak követtem őt pillantásommal. - De úgy vélem, csak akkor vagy biztonságban, ha ő is a közeledben van. Egy ilyen veszélyes időszakban... - Azt már hozzá sem tettem, hogy a legnagyobb veszélyfaktor én vagyok az életében.
Szavaira csak egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat, ezzel is tökéletesen kifejezve azt, hogy nem igazán értek vele egyet. Egyetlen egy ember se ugyanolyan, ha úgy lenne, akkor eléggé unalmas lenne és mi se trécselnék egy sötét kriptában. A nők meg pláne nem egyformák, de nem fogok én erről beszélgetni, vagy felvilágosítást tartani. Vagy én születtem túl furának, vagy túl nagy az a kör, amibe belesorol minket. Magam sem tudom, hogy melyik a jobb és melyik nem. Nem voltam egyszerű, ahogyan ő se, de pontosan ez sodort minket néha egymás karjaiba, mert csak ott találhattuk meg azt, amire a lelkünk oly nagyon szomjazott. A játék pedig már a lételemünk volt, így persze, hogy az se maradhatott el. – Honnét veszed, hogy keserves volt, meg veled eltöltött ide csak maga lehet a mennyország, vagy tévednék? – pillantottam rá egy sokat sejtető pillantás keretébe és a szavakat úgy suttogtam a fülébe eleinte, mint egy gonosz kis szírén, majd pedig egyszerűen újra a falnak dőltem. Ohh, nem voltam angyali teremtés. Talán már az égiek is megbánták azt, hogy a földre küldtek, bár az se kizárt, hogy az ördög egyik elejtett földi porontya vagyok, én már azon se lepődnék meg. - Akkor legalább az eszedet nem csak itt lent hordod. – s azzal a kezemmel a férfiasságát érintettem meg, hiszen egyetlen egy nő se könnyű eset. Mosolyogva figyelem őt, ártatlan és tündéri pillantások közben, miközben hagyom, hogy az ujjaim szabadon garázdálkodjanak a testén, mintha csak én maga lennék a kísértés gyermeke. – Úgy beszélsz, mintha te sose merültél volna el a halmok és forró vágyak tengerében akkoriban. Nehogy azt mond, hogy akkoriban Matthias egy szent volt, aki csak szerelemből hált egy-egy nővel, s nem pedig amiatt, amit a búja vágyak kecsegtettek. Vagy a fel-fel libbenő szoknyák rejtettek. – ohh, talán picit nyers vagyok, de ismer már annyira, hogy nem rejtem véka alá azt, amit gondolok, de a játékosság még mindig ott ült orcámon, ajkaim szélén, s a szemeimben is megcsillant. Aztán előkerült édesapám, ohh mily lelombozó téma, pedig azt hittem, hogy vére egy kis szórakozás is kijut nekünk, de tévedni emberi dolog. Sietve távolodom el tőle, hogy körbe pillantsak jobban a helységben, majd egy porral fedett asztalnak dőlök. - Pedig már kezdtem azt hinni, hogy megváltozott az ízlésed. – szólaltam meg úgy, mintha csak az időjárást közöltem volna, majd végül felpattantam az asztalra és onnét figyeltem őt. – Valószínűleg nem adtál nekik elég időt arra, hogy azonosítsák magukat, mert oly telhetetlen vagy. – ohh, hogy az ördög szarvát húzgálom minden egyes cukkolásommal, akkor legyen. Nem túlzottan tud meghatni, szeretem magam megégetni. – Ő mellette biztonságban? Ezt te se gondolhatod komolyan, hiszen még nála is jobban meg tudom magam védeni. S milyen veszély elől? Előled? – nevettem el magamat, majd megráztam a fejemet. – Vannak olyan veszélyek, amiket megéri kísérteni. – pillantottam rá, egy kisebb hívogató pillantás közepette.
Nem szeretek csapdába esni. Általában én voltam az, aki másokat kalitkába zár, míg magammal szemben ezt semmilyen formában nem engedtem. Ennek több oka is volt, talán maga a gyerekkor, mely kapcsán sosem lettem teljes értékű felnőtt. Sőt, már gyereknek is elég elcseszett voltam, de ez más lapra tartozik. Akkor nem tudtam kitörni, most viszont nem állna már semmi az utamba. Nem tudnak elnyomni és nem is hagyom nekik. Wanda viszont akárhányszor kinyitja a száját, sosem tudom, mit ejt majd ki rajta. Féltem tőle, még ha nem is látványosan, bár inkább attól, amit képes kiváltani belőlem. A félelmemnek sosem adtam jelet, nem voltam az a fajta, aki maga alá csinál, csak mert meglátott egy feketemacskát az utcasarkon, de még csak attól sem ijednék meg, ha valaki nekem rontana egy hentesbárddal. Valószínűleg nevetnék. Ez a lány viszont rosszabb minden rosszfiúnál, rossz hatással van a szívemre. Vagyis, pont ez a lényeg. Előtte nem volt szívem. Mióta ismerem, azóta van. És rossz hatással van rám, soha nem akartam így érezni senki iránt. Ez valami új, valami olyan, ami mentes minden sötétségtől... én pedig nem akartam száműzni az életemből azt, ami voltam. Senki kedvéért. Először el akartam kapni a kezét, mikor a nadrágom elejét érintette. Egy halk sóhaj bukott ki belőlem, majd lehunytam a szemem, de csak pár másodpercre. - Velem kapcsolatban sosem tudhatod, hol hordom az eszem - mondtam teljesen őszintén. Képes lett volna kihasználni azt, hogy játszadozzon velem, de még volt annyi eszem, hogy ezt ne hagyjam neki. Elvégre miért tettem volna? - Matthias sosem volt szent - tettem aztán hozzá, és szavai hatására valami harag gyulladt a mellkasomban. Ilyesmit is csak ő tudott kiváltani belőlem, azt hitte, hogy ismer. De egyetlen ember ismert a legjobban, és ő ettől még távol volt. - Ő egy vérengző gyilkos, akit még addig kellett volna a bölcsőjébe fojtani, amíg volt rá lehetőségük. Sok csapástól kímélték volna meg az emberiséget - ejtettem ki a szavakat lassan, határozottan, eltökélten. Nem volt mit titkolnom, nem egy név száradt a listámon, hanem sokkal több. Háromszáz év alatt sodortam végig a történelmen, mint valami háború, nagyjából ennyi ember életét követeltem puszta szórakozásból. - Amit akartam, mindig is elvettem. És ez ezután sem fog megváltozni - fűztem még hozzá. Nem tudtam, képes lennék-e változni. El sem gondolkodtam ezen a lehetőségen. Szerettem azt, ami vagyok. Nem undorodtam, és az nem is érdekelt, ha más ezt tette. Az tény, hogy jobban kötődöm ehhez a nőhöz, mint bárkihez az elmúlt két évszázadban, de meg kellett volna gátolnom abban, hogy még inkább a bőröm alá férkőzzön. A saját vesztemet okozhatja, ha még ennél jobban... ragaszkodnék hozzá. Utánasétáltam, hogy ismét megálljak előtte. Ő már ült, méghozzá az asztalon, szétnyitva lábait álltam be közéjük, így nagyjából egy magasságba kerültem az arcával. Tenyerem arcára tapadt, és nem érdekelt, hogy mit is mondott az apjáról. Be kellett volna látnia, hogy nem beszélek hülyeségeket. Mellettem akkor sem lnene biztonságban, ha kilenne mind a négy kerekem. - Meg kellene ölnöm téged - masszíroztam tenyeremmel a selymes arcot, szavaim pedig suttogva szálltak a levegőben. - Megölnöm az egyetlen élőlényt, aki képes ezt kiváltani belőlem. Utálom. Egyszerre szeretem és utálom - leheltem egészen halkan.
Biztos vagyok abban, hogy legszívesebben apám bezárna egy szobába a tetteim miatt, de számomra apám nem túlzottan létezett. Számára az ügyei voltak az elsők, hiába tettem bármit. Természetesen, ha bajban voltam, akkor megjelent, de semmi több. Nem ő nevelt fel, hiába bíztak a gondjaira. Talán a szüleim miatt lettem fekete macska, talán nem. Sose fogok erre rájönni, de azt tudom, hogy szeretek veszélyesen élni, az örödögöt kísérteni, még akkor is, ha emiatt akár meg is halhatok. Legalább olyan életem volt, amit egy csöppet se bánok. Nem sokszor volt olyan, hogy egy fiú vagy egy férfi igazán képes lett volna felkelteni a figyelmemet, de Ő, Matthias képes volt rá. Nem menekülhettem előle, bármennyire is szerettem volna. Pedig tudtam, hogy ő egyáltalán nem a jófiúk társaságát erősíti. De talán pontosan emiatt kötődtem hozzá bizonyos szinten, mert mellette megtaláltam a veszélyt, számára valamilyen szinten én lehettem a kísértés, esetleg a végzet. Másrészt meg magam sem tudtam néha, hogy mire miként fog reagálni, ahogyan én se agyaltam túl sokat a tetteimen, vagy a szavaimon, mintha a következmény nem számítana. S talán tényleg nem számított. Ezért is volt merszem csak úgy egyszerűen a férfiasságán végig simítani, érinteni, s a sóhaja zene volt a füleimnek… Talán jelen helyzetben talán pontosan az a dallam, ami képes volt elérni azt, hogy még a lábam köze is kicsit görcsbe ránduljon és még inkább akarjam őt. - Talán pont emiatt még érdekesebb ez az egész. – arcomon egy huncut mosoly jelenik meg. Sose tagadtam, hogy szeretek a tűzzel játszani, s számomra jelenleg ő volt a tűz, ami megperzselhet, ”megajándékozhat” vagy éppen el is pusztíthat, de még se érdekelt. Egyszerűen csak kockáztattam. S hamarosan a levegő szinte majdnem felrobbant, de nem a kéjtől, vagy a vágyaktól, hanem hirtelen inkább olyannak tűnt, mint aki dühös. – Talán igazad van…. – billentettem oldalra kicsit a fejemet, majd egy aprót ajkamba haraptam. – de sok jótól is megfosztották volna a női társadalmat… - suttogtam eme szavakat. Biztos voltam abban, hogy részben olajt öntök a tűzre, de nem érdekelt. Attól még, hogy nők százai haltak meg a keze alatt, még el kell ismerni azt, hogy aki nem tapasztalta meg, hogy mire képes az még sose élt igazán. Na meg az se mellékes, hogy az én életem is eléggé unalmas lenne az én személyes ördögöm nélkül. – Legalább nem kell attól tartanom, hogy időközben megpuhulsz. Még mindig megszerzed, amit akarsz. Ez eléggé magával ragadóan hangzik. – kuncogtam el magamat, majd hamarosan ott is hagytam őt, mintha semmit se számítana. Mintha csak olyan könnyedén kitudnék lépni a hatása alól, mint amennyire könnyedén a lábaim az asztalhoz vittek. Örültem annak, hogy az apámmal kapcsolatos dolgot nem firtatja tovább, hiszen biztosan tudja, hogy mennyire „remek” a viszonyunk. Talán még én magam is néha kitépném a szívét, így nem csoda, hogy nem akarok apám karjai közé rohanni, mint egy kisgyerek. Figyeltem, ahogyan egyre közelebb sétált hozzám. Arcomra egy féloldalas mosoly kúszott. Amikor pedig a lábaim közé sétált, akkor még szélesebb lett a mosolyom. Ujjaim újra a mellkasán barangoltak, miközben egyre lejjebb vándoroltak a felsőtestén, s közben a lábán simítottam végig az egyik lábfejemmel. Szavaira pedig kicsit feljebb szökött a szemöldököm. Éreztem arcomon az érintését, mibe úgy simultam bele, mintha az lenne a legédesebb érintés. A kezem a nyaka köré siklott, közelebb csúsztam hozzá, majd ajkaimmal először ajka mellett érintettem meg a bőrt, majd hátra felé indultam el, a füle irányába. – Talán a végzeted vagyok. Talán maga az ördög küldött, hogy csapdába ess. Már csak az a kérdés, hogy maradsz vagy elfutsz. – suttogtam a fülébe eme szavakat, majd egy ajkaim perzselő érintésével ajándékoztam meg a nyaka vonalát, miközben az egyik kezem a nadrágja alá siklott be, ha csak meg nem állított benne.
Valójában mindig is több voltam egy olyan férfinál, aki a nőkre puszta tárgyként tekintett, és egy dolog vezérelte el hozzájuk. Engem nemcsak a test, vagy az abban rejlő gyönyörforrás érdekelt. Ennél több kellett ahhoz, hogy a tökéletes kielégülésre szert tehessek, és Wanda még nem is tudja, mibe keveredett bele. Az egésznek megvolt a maga varázsa, mégis hátborzongató lehetett volna külső szemlélőknek. Nekem nem volt az, hacsak nem vettem szemügyre azt, hogy olyan terepen jártam, amelyre előtte még nem tévedtem. Az egész érzelmes világ távolállt tőlem, és még ezt sem tudtam mire vélni. Wanda új fejezet volt. Valami teljesen nagy újdonság. Mintha egy évszázadok óta rosszcsont gyerek megkapta volna a karácsonyi ajándékát, amit ezúttal sem érdemelt volna meg, de a jó teremtő megsajnálta. Bár nem szorultam senki sajnálatára, volt az életemben elég nő, elsétálhattam volna. Egyetlen döntés lett volna, hogy vissza se nézzek... de még nem akartam új útra térni. Új? Inkább régi. Hagyományos. Évszázadok óta teszem, amit teszek. Itt az új éppenséggel az, amit Wanda mellett tapasztaltam. És nem tudtam eldönteni, a kíváncsiságom nagyobb-e vagy a büszkeségem. - Érdekesebb? Inkább veszélyesebb - jegyeztem meg, válaszolva a kijelentésére. Ő szerette a veszélyt. Én szerettem a veszélyt. Hol itt a probléma? Valószínűleg ott, hogy iylen szempontból sem könnyű megférni egymás mellett. Túl domináns alkat voltam ahhoz, hogy hagyjam szóhoz jutni, ha olyan kedvem támad, ráadásul ő pontosan szöges ellentéte ennek az illúziónak: nem hagyná, hogy elnyomjam. Talán ebben van a varázsa az egésznek, ebben új az egész. Nem lettem tőle egészségesebb mentálisan, nem lett bennem több józan gondolat, csak éppen megtanultam egy új leckét. Bármikor jöhet egy olyan, mint ő. De még neki sem engedném, hogy elfeledtesse velem a saját utamat. A habitusaimat. Nem változnék meg senki kedvéért. Sem most, sem később. - Ó, fejezd meg. A végén még elpirulok - vigyorodtam el magam is szemtelenül. A női társadalomnak húsz másodpercnyi mámor miatt felesleges lett volna értem imádkoznia, hacsak nem adjuk hozzá azt a rövidke kis időt. Nem szerettem kapkodni, minden másodpercet kihasználtam. Nem voltam erőszaktevő, mindenkit úgy csábítottam el, ahogyan jóelsett, és talán a korcs világ bizonyítéka, hogy nem kellett sokat győzködni egyiket sem. - Hm. Más nő nem nagyon tudná elfogadni azt, ami vagyok. Te pedig még támogatnál is benne... pedig nem tűnsz osztozkodó típusnak. Vagy ennyire tudod, hogy úgyis mindig visszatérek hozzád? - kérdeztem kíváncsian. Nem tudtam a fejébe látni, pedig egészen könnyedén ment az eddigi éveim alapján. Ő rejtély volt. Amit meg kellett fejtenem. Végigsimítottam lábán, miután beálltam közéjük, és elgondolkodva sóhajtottam fel. Ő sem maradt tétlen, de nem volt ellenemre a kis játék. Minden másodperc maga volt a mennyország, bár én tipikusan az a fajta voltam, aki soha nem fogja megismerni az igazi megváltást. Csak mert nem érdemlem meg. De nem is bánom. - Tévedsz, drágám. Én vagyok az ördög - suttogtam, miután végigsimította ajkaival a nyakamat, majd hajába markolva rántottam oda a számhoz, hogy tüzes, falánk csókkal ajándékozzam meg, kezeim pedig már a felsője legaljánál tevékenykedtek, hogy lerántsam róla a teljesen felesleges darabot. Eddig tűrtőztettem magam, de úgy tűnt, hogy itt és most eddig bírtam.
Fogalmam sem volt arról, hogy mi járhat a fejében, de részben érdekelt, viszont másrészt meg nagyon nem. Jól tudtam már, hogy nem a gondolatok számítanak, ahogyan a szavak se legtöbb esetben, hiszen azokkal olyan könnyedén lehet játszadozni és olyan könnyedén lehet bárkit beetetni, hogy az már néha szánalmas. Sokkal inkább a tettek érdekeltek, s ez most se volt másképpen. Mégis valamennyire a sorsomat kísértettem. Vajon mennyi idő alatt találnának rám, ha esetleg úgy döntene, hogy megöl? Hmm, valószínűleg nem egy hamar, de ismerve az apámat egy idő után talán feltűnne neki és akkor mindenerővel kerestetne. S ha van esze, akkor itt keresne, de fogalma sincs arról, hogy milyen veszélyes játékot űzök egyesek szerint egy elmebeteggel. Legalábbis sokan annak látnák Matthiast, ha ismernék, de számomra nem volt. Inkább egy kaland, akivel élvezet volt eme fura játék. - Vagy talán mind a kettő, hiszen a tiltott gyümölcs, vagyis a veszélyesebb dolgok mindig is érdekesebbek. Nem gondolod? Kiszámíthatatlanok esetenként. – szólaltam meg mosolyogva és közben végig őt fürkésztem ártatlan pillantással, de mégis többről árulkodott a szemem. A korábbi tetteimre utaltam talán kicsit a szavaimmal, vagy éppen ránk. Szeretek irányítani, a tűzzel játszadozni, ahogyan ő is imád irányítani és talán emiatt lehetek másabb az ő szemében, mert nem ijedek meg tőle, mert nem hajtok egyből fejet neki, hanem sokkal inkább pimaszkodom vele, feladom a leckét és kísértem mind a kettőnk sorsát, de ettől csak még szebb ez az egész. Pont ez adja meg azt a pluszt, azt a picike varázst, ami másoknál nincs meg, legalábbis akikkel eddig szerencsém volt, hiszen én se szerződtem sose apácának, se olyannak, aki túlzottan sóvárogna bárki iránt se. Főleg úgy, hogy az se volt biztos, hogy viszont fogom őt látni, így addig is meg kellett találnom azt a személyt, vagy éppen azokat, akikkel lehet élvezni az életet, még ha nem is örökkön-örökké. – S félsz, hogy esetleg az arcpír megártana neked, vagy esetleg miatta gyengének látnálak? – kérdezem tőle szemtelenül, hogy utána csak úgy magára hagyjam és a porosodó asztalon foglaljak helyet. Nem félek neki hátat fordítani. Sőt, talán még el is lökném magamtól, ha úgy tartaná kedvem, csak hogy még inkább szívni tudjam a vérét, hogy még inkább a bőre alá fészkeljem magamat, esetleg az elméjébe, hogy volt olyan nő, aki nemet mondott neki – mint régebben is -, s mégis él még mindig. - Én is telelehetek meglepetésekkel és ha elárulnám a titkomat, akkor túl könnyű dolgod lenne, nem igaz? Pont ezt szereted, ha valami bonyolult és megfejthetetlen. S sose voltam olyan, mint mások. Ezt ne felejtsd el! – jegyzem meg komolyan, majd egy aprót alsó ajkamba harapok, lassan engedem el az ajkamat és közben őt figyelem. Egy másodpercre se veszem le róla a pillantásomat. Ahogyan ő is cselekedett, úgy tettem én is. Sose voltam tétlen, ilyenkor pedig még inkább nem. Főleg, akkor nem, ha lehetőséget adott arra, hogy játszadozzam vele. Szavaira csak elmosolyodtam. – Ha te vagy az ördög, akkor én mi vagyok? A krampusz? Vagy esetleg maga a mennyország küldött, hogy elbukj?!– kérdeztem tőle csöppet se komolyan, majd pedig ajkaim játékával kezdtem el ingerelni őt, amikor pedig elkapta a hajamat, akkor nem tettem semmit se, egyszerűen kivételesen engedtem neki, hogy úgy érezze ő irányít. A csókját viszonoztam, a kezemet feljebb emeltem, de mielőtt ajakink elváltak volna játékosan alsó ajkába haraptam, majd a felsőm valahol landolt, ajkain pedig újra egymásra találtak, nekem se kellett több, a felsőjét egyszerűen szakítottam el, hogy után a kezem újra egyre lejjebb csússzon, majd be végül a nadrágja alá, de nem állt szándékomban megszabadítani őt a ruhájától, legalábbis még nem. Egyszerűen csak kínozni akartam.
Tudott bánni a szavakkal. Általában nem figyeltem az ilyesmire, tekintve, hogy nem a nők beszélgetőkéje fogott meg. Engem más érdekelt, de ő volt a ritka kivétel. Nem voltam rest meghallgatni a gondolatmenetét, amelyet nem félt a tudtomra hozni. Akkor sem, ha elvben tért el a nézet az enyémtől. Ismét bebizonyította, hogy miért is vagyok rá kíváncsi még most is. És miért nem végeztem ki az első találkozásunk alkalmával úgy, ahogyan más nőkkel tettem. Amúgy is... másoknál már régen zavart volna, ha ennyit beszéltek volna. Nem szerettem, ha valaki elgondolkodtatott. De most sem az volt a lényeg, hogy végiggondoltam-e a szavakat. Nem, ez már egészen másról szólt. - Talán igaz. Mindannyiunknak az kell, ami tiltott... a tiltott mindig érdekes, mindig édes. Mindig jobb, mint az, ami már megvan. - Csak osztani tudtam a saját nézeteit. De én... egészen más voltam. Csak szimplán veszélyes, egyszerűen be kellett volna tiltaniuk. Vagy megölniük, csak az volt a gond, hogy mikor legutoljára megöltek, megtaláltam a lehető legjobb kiskaput. Közel másfél évszázadig éltem más férfiak testében. Ejtettem rabul a lelküket. Játszottam velük, mintha bábuk lennének. És jólesett. Minden nap, amit más testében töltöttem el, felért egy paradicsomi utazással. Én, aki nem hitt a Biblia egyetlen elemében sem, megtalálta azt a bizonyos békét... egészen addig, míg le nem ment a nap. És nem untam rá az éppen aktuális testre. Megvontam a vállamat. - Még sosem pirultam el. Veled ellentétben - vigyorogtam tovább. Az ő arcán már nem egyszer láttam a pírfoltokat, néha izgalmasabbnál izgalmasabb helyzetekben kerültek elő azok a kis foltocskák. Rajta jobban is nézett ki, neki jobban állt... ennyi volt a rejtély. Egy férfi eleve ne pirulgasson csak úgy, főleg ne egy egyszerű mondattól, mert az kurva gáz. A fiatal kis fruskák elkiabálják magukat, hogy milyen oltári cuki az ilyesmi, de amúgy nem. Nem az. És ezt az a fiúcska is tudja, akin megjelent az apró pír. - Igazából... - követtem őt a tekintetemmel továbbra is. - Nem találkoztam még hasonlóval. Vagy talán túl korán öltem meg őket ahhoz, hogy rájöjjek, éppen olyanok, mint te. De erre kicsi az esély. - Ismét egy vállrántás. Nem voltam túl kíméletes, a gyilkolásnál mindig egy széles palettáról választottam ki a módozatot. Nem érdekeltek a könnyek, a könyörgő szavak... én ilyen voltam. Engem sem sajnált senki, amikor könyörögtem az apámnak, hogy ne bántson. - Te nem vagy mennyországba való. A pokol legédesebb, legkísértőbb teremtménye vagy - suttogtam szinte a szájára, majd elvigyorodtam, mikor beleharapott az alsó ajkamba. Bestia. Nem pokoli teremtmény. Csak egy bestia. A felsőja a porba hullt, nem várt sokáig, hogy széttépje az én ingemet is, de nem az volt az első gondoaltom, hogy vajon miben megyek haza innét... ennél jobban érdekelt valami más. Valami, amit csak ő tudott megadni nekem... - Már elmúltem kétszáz, de... - vándoroltak le ajkaim a nyakára, kezeim pedig a nadrágjánál kezdtek babrálni. - ez a pince minden képzeletet felülmúl - szemtelenedtem el. Semmi erőm nem volt, hogy visszafogjam magam. Nem is akartam. Olyan gyorsan akartam ezt az egészet, ahogyan csak lehetséges volt.
A szavaira csak egy mosollyal felelek, hiszen részben egyetért velem, még ha nem is mondja ezt ki nyíltan. Nem érdekelt túlzottan, hogy mit fog csinálni, vagy mit nem. Sose voltam az a személy, aki a nyelvére lakatott tudott volna tenni, s ez már a tanáraimnak is feltűnt, ahogyan édesapámmal is még nehezebbé tette ez a kapcsolatunkat, de nem tehetek róla. Imádok bajt keverni, ahogyan a véleményemet is kimondani. Mindig is őszinte embernek tartottam magamat, aki néha talán önző, mert az se érdekelt engem, ha a szavaimmal esetleg valakinek a lelkébe gázolok. Egyszerűen csak őszinteség mindenekfelett. Bár az vesse rám az első követ, aki ne szeretne őszinte lenni, s aki állandóan képes lenne hazudni. Ahh, mindegy is. Mosolyogva figyeltem őt, miközben néha ártatlan pillantásokkal figyeltem őt, vagy éppen a tetteit, mintha csak meg akarnám fejteni a következő lépését, pedig pontosan annyira volt titokzatos, mint én lehettem számára. Sose áltattam magamat abba, hogy én vagyok az egyetlen nő az életében, de azt tudtam jól, hogy mást már régen megölt volna, vagy legalábbis elhallgattatott volna, de én nem féltem tőle. Sőt, imádtam az életemet kockáztatni. - Nekem legalább jól áll, s legalább képes vagyok ezzel is biztatni egyes hímeket, hogy csak így tovább. – szólaltam meg könnyedén, mintha nem lenne semmi jelentősége az arcpírnak. Szerintem az egyik legostobább emberi tényező volt, amit néha igazán nehéz volt elrejteni, de már elfogadtam és amúgy is legalább nem kell szavakkal ösztönözni néha az ijedt verebeket, vagy éppen még arcpirosító se kell. Mosolyogva figyeltem őt, miközben talán kicsit incselkedtem is vele, majd a szavai hallatára oldalra billentettem a fejemet. – Ohh, ezt vehetem bóknak is? Nem sokszor mondasz gondolom ilyet, így azt hiszem még egy ok, hogy azt mondjam, hogy különleges kis színfoltja vagyok az életednek és talán a bukásodra rendeltek a földre. – mondom neki egy hamiskás mosoly keretében, miközben nyelvemmel benedvesítem az ajkaimat, s kezem pedig játékosan és csalogatóan vándorolt közben a testemen. - Ne felejtsd el, hogy egykoron maga az ördög is angyal volt. Így talán bennem is csordogál angyalokhoz méltó vér, de inkább tetszik a pokol csábító játéka. – suttogtam neki ajkai felett, majd ujjaim játékosan végig vándoroltak ajkain. – S vigyázz, még a végén azt fogom hinni, hogy elkényeztetsz. – mondtam neki mosolyogva, majd aprót ajkamba haraptam. Nem gondolom azt, hogy mindenkinek ilyeneket mondana, de pont talán ez teszi még érdekesebbé ezt a játékot. Szavaira elnevettem magamat, majd amikor ajkai egyre lejjebb vándoroltak, akkor egy apró sóhaj tört elő a torkomból, a fejemet pedig hátra hajtottam, hogy jobban hozzáférjen. Kicsit megemeltem magamat, hogy a nadrág lekerülhessen rólam, majd egyszerűen megszabadítottam az övétől is. Mosolyogva pillantottam végig rajta, majd a kezeim az alsója szélére vándoroltak, hiszen ha akar, akkor még megszökhet, ha nem, akkor egyszerűen tolta le azt is, hogy szép lassan minden felesleges ruhadarab eltűnjön.
- Tudod, a pirulás a szégyenérzet egyik fizikai jele. Nem véletlen, hogy az elmebetegek sosem pirulnak el - vigyorodtam el. Legalábbis sosem szándékoztam tagadni, hogy nincsenek normális, ép gondolatok a fejemben. A legjobb mégis az volt az egészben, hogy el tudtam magam adni úgy, mintha teljesen hétköznapi lennék. A nők szerették a rosszfiúkat, csábította őket a furcsa sötétség, amely körül ölelte ezeket a férfiakat. Köztük engem is. De minden nőben ott a vágy, hogy megszelidítse a saját bejárású rosszfiúját. Én pedig erre zsigerből alkalmatlan voltam. Senkiért nem tértem volna le erről az émelyítő, mocskos útról, amelyben vér színezte a macskakövet, és emberi testrészek voltak a járda díszítőelemei. - De te utálod őket. Nem tehetsz ellenük semmit - tettem még hozzá, utalva a vöröslő foltokra. Ez nem olyan emberi tulajdonság volt, amelyet egy legyintéssel el lehetett volna intézni. Nem akarattól függött. De rajta még ez is remekül mutatott, és mi több, fokozta bennem az iránta érzett beteges vonzalmat. Felvontam a szemöldököm, de nem tűnt el arcomról a vigyor. - Nagyon magabiztos lehetsz, ha azt gondolod, hogy lenne esélyed elbuktatni a földön - jegyeztem meg szemforgatva. Ki nem állhattam ezt a blablát, mert nem hittem sem angyalban, sem mennyországban, ahogyan az ördögöt és a hét bugyros poklot sem tartottam teljesen hitelesnek. Csak bibliai fogás, amellyel könnyű elijeszteni a gyerekeket a rossztól, és vígasz az öregeknek, hogy a halál nem a vég. Bár teljesen feleslegesnek tartottam, ez már olyan volt nekik, mint halottnak a csók. Vagy csak én nem tudtam értékelni a hitet. Ismertem a legtöbb imát, gyerekként én is sokáig harsogtam őket, hogy valaki megszabadítson a beteges apámtól. De soha nem történt semmi. Nekem kellett elintéznem, a saját két kezemmel. Isten nem létezik, és ha van is ördög, az a földön él, több millió ember bőrébe bújva. Ujjaim végigszántotta az arcán, de tekintete helyett inkább a nyakán kidudorodó ereket vettem szemügyre. - Mégis mi csábító lenne a jóságban? A rossz, a gonosz sokkal érdekesebb volt mindig is, mióta világ a világ. Ha nem így lenne, mindannyian papok és istenfélő tisztes polgárok lennénk - ecseteltem viszonylag csendesen. Ahhoz képest, hogy általában némileg fennhangon osztom a saját magam meglátásait, most visszafogtam magam. Legalábbis a szavakkal. Amint beállt az a bizonyos csend, és ő készségesen engedte magát, már nem finomkodtam. A nadrág könnyedén csúszott le róla, de ő sem maradt le sokkal, és ugyanígy tett az én ruhadarabommal. Soha, egyetlen nővel sem kerültem olyan viszonyba, hogy igényeljem a társaságukat többször. Valójában egyetlen állandó nő sem volt az életemben a történelem során. Wandán és Scarletten kívül. Ajkaim a nyakára siklottak, pontosan oda, ahol az imént szemet szúrt az a vastag ér. Nem voltam vérszívó, nem ilyen szempontból tetszett annyira ez a bizonyos véna, de tudtam, hogy kellőképpen felizgattam, a vér emiatt száguldozott hevesebben a testében. Ismert, tudta, hogy nem kenyerem a gyengédség, én sosem várnám rózsaszirmokkal, vagy csokor virágokkal. A romantikát kihagyták belőlem, de sosem hiányzott. Nem volt bennem vágy aziránt, hogy hízelgő papuccsá változzak. Szinte szétfeszítette a testemet a vágy, amit iránta éreztem. Hetek óta forgott körülötte minden gondolatom, azóta akartam újra látni, bár egy ideig inkább próbáltam elfojtani ezt az érzést. És momentán a lábai között állva már úgy gondoltam, hogy megérte. Már nem tudtam csak úgy uralni az ösztönöket, önző módon akartam, és mikor testem eggyé vált az övével, pár másodpercig csak mozdualtlanul élveztem a pillanat varázsát.
- Szóval te elmebeteg lennél? Ahhoz nem gondolod, hogy túl helyes vagy? – kérdeztem tőle teljesen komolytalanul és ezt biztosan ő is érezte, hogy nem komoly a kérdésem. Az már máskérdés, hogy helyes volt és ezt kár lett volna tagadni, hiszen sok nő oda lett volna érte, mégis annál kevesebb élte túl a vele való találkozást. Azért arra kíváncsi lennék, hogy rajtam kívül még kik azok, akik képesek őt túlélni. Szavaira pedig csak megforgattam a szemeimet, hiszen ebben igaza volt. Ellene nem tehettem semmit se, maximum a hajam mögé tudtam rejteni az arcomat, viszont annyiból szerencsés voltam, hogy nem voltam az a fajta, aki minden apró és csetlő bókra elpirosodik. Már csak az kellene, akkor tuti keresnék ellene valami gyógyírt. Bele se merek gondolni, hogy úgy mennyire borzalma is lehetne az élet. - Jaj, hol hagytad a humorodat Matthias? – kérdeztem tőle kuncogva, hiszen lehet, hogy vigyorgott, de azért a szemeit másról árulkodtak. Én is utáltam a hasonló helyzeteket és szövegeket, de most még se bírtam megállni, hogy ne traktáljam vele és ne húzzam tovább az oroszlán bajszát. Amíg nem harap nagyot, addig nagy baj se lehet. Kíváncsian fürkészem őt és a közelségének köszönhetően a levegőt is egyre szaporábban veszem. A mellkasom hevesen emelkedik, de nem fordítom el a fejemet. Figyelem őt. Állom a pillantását, majd ajkaim mosolyra húzódnak. – Egyetértek, de tudod néha nem a sötétség a vonzó dolog, hanem sokkal inkább az, akit a sötétségben társként kapunk, hogy lelkünket még inkább megrontsa. – suttogtam a fülébe, amikor közelebb hajoltam hozzá, majd ajkaim éppen hogy megérintették arcának a vonalát, mintha csak égetné a bőre ajkaimat. De szó se volt erről, inkább csak játszadozni szerettem volna vele. Mosolyom továbbra se tűnt el arcomról. Nem féltem tőle, mintha ellenem nem használna az ijesztő tekintete, vagy kisugárzása. Mintha tényleg ő tartana életben azzal, hogy újra és újra felbukkan és a sötétséget elhozza az életembe, s vele együtt a kalandokat és azon érzéseket is, amiért őt ennyire habozás nélkül közel tudom engedni, nem úgy, mint a sok seggfejet az egyetemen. Ők azt hitték menők, de nem azok. Tudtam, hogy tőle romantikára ne várjak, de nem is akartam. Egyszerűen csak érezni akartam újra azt, ahogyan kitölt, ahogyan elveszi az eszemet és ahogyan testünk egymásba olvad. Amikor vele voltam együtt, az teljesen másabb volt, mint amikor mással voltam. Ő mámorítóbb volt és rabul ejtőbb, ahogyan én is számára, mint a legtöbb nő. A ruhák hamar hullnak alá, miközben ajkaival testemet ingerli. De nem csak az alsók kerülnek le. Ujjaim gyengéden simítanak végig a felsőtestén, majd amikor belém hatol, akkor egy kisebb sóhaj tör fel. Egy jól eső sóhaj, pár pillanatig pedig mind a ketten elveszünk ebben az érzésben, hogy utána a vágyak egyre inkább magukkal ragadjanak minket. Minden egyes mozdulata, még ha nem is volt gyengéd túl mámorító volt, s mindig megérte várni rá. Ilyenkor pedig egyszerűen többre és többre vágytam általa. Ujjaimmal a hajába túrtam, majd ajkaimmal érintettem a vállának a vonalát, ha hagyta, hogy utána ujjaimmal gerince vonalán simítsak végig. A mozgásom vele együtt történt, hiszen a testünk egy ritmusra járt. a lábfejemmel pedig a lábán simítottam végig, miközben néha egy-egy sóhaj tört elő a torkomból.
Elvigyorodtam. - Csak levontam a következtetést - válaszoltam a kérdésére, habár a bókon, amivel jutalmazott, nem lepődtem meg. Mindenki helyesnek tartott, a nőknek általában ez volt a legelső reakciójuk, mikor megláttak, az utolsó pedig az, hogy bár soha ne talákoztak volna velem. Az pedig, hogy sosem pirultam el, eléggé egyértelmű utalás volt arra, hogy valami hiányzik belőlem. És ez remek következtetés volt arra, hogy valójában kurvára nincsenek helyén az érzéseim, az ítélőképességem pedig éppen egy két éves szintjén ragadt meg. Neki megvolt a választása. Választhatott volna egy olyat, akinek mindene a helyén van. Aki egy kicsit sem elcseszett, és olyan ígéreteketekkel halmozhatja el, amiket én még hírből sem ismertem. Talán mert nem szerettem ígérgetni, és nem is terveztem belekezdeni. Én nem fogom őt feleségül venni, és nem hiszem, hogy valaha is lennének gyerekeink. Neki be kell érnie velem. Bár eléggé jó nyomon jártam, nem nagyon tudna élni nélkülem. Ha mégis, hát gondoskodni fogok arra, hogy szüksége legyen rám. - Amikor a közeledben vagyok... nem a humoromat szeretem csiszolgatni- nedvesítettem be ajkaimat, miközben továbbra is a szemeit figyeltem. Ez eléggé nyilvánvaló tény volt. Általában nem sok időt töltöttünk beszélgetéssel, mégis jobban ismertem, mint a tenyeremet. A szerelem erős kifejezés lett volna, bár leginkább azért, mert soha senki kapcsán nem éreztem ilyesmit. Nem tudtam, milyen az... vagy egyáltalán ez mi, ami kettőnk között van. Nőt még aligha hagytam életben, Wanda pedig már nem egyszer járta meg a poklok poklát, méghozzá az én társaságomban. Az más kérdés, hogy kivételesen élvezetes utazások voltak ezek, a legmegdöbbentőbb mégis az a tény, hogy még életben van. Pedig mikor először megláttam... azt hittem, aznap este ő lesz a prédám. - Nem tudom, tudnálak-e még jobban megrontani. Bár alapvetően azt hiszem, te elég megrontott voltál már előttem is. Ha nem így lenne, már régen nem élnél - szemtelenkedtem. Sosem tagadtam le előtte, hogy az első indíttatásom felé nézve a gyilkosság volt. Nem akartam életben hagyni. Amíg meg nem szólalt. Amíg rá nem jöttem, hogy nem olyan, mint a többi. A sötétség gyermeke volt, akárcsak én. A lelke egy része annyira fekete volt, mint az enyém, mégsem... volt velejéig gonosz. Benne megvolt a lehetőség a jóra, arra, hogy teljes életet éljen ezáltal. Talán nélkülem... de ha egyszer megkaparintott, tőlem ne is akaron szabadulni. Tett tettet követett, nem akartam leállni... őt akartam. Ezért is voltak vehemensek a mozdulataim, amikor a ruhák többségétől megszabadítottam. Túl éhes voltam. Rá éheztem, és ebben a pillanatban egyszerre akartam birtokolni... közben abban remélve, hogy ő is akar engem. Osztozkodni akartam, vele sosem voltam önző. A mozdulatlanságom nem maradt állandó, miután testem eggyé vált az övével. Egy másodpercre a szemébe néztem, mielőtt ugyan kicsit sem gyengéden, de mozdulni kezdtem, majd szájára hajolva éhezően megcsókoltam. Már-már haraptam, kezeim a csípőjénél kalandoztak, így tartva minél szorosabban magamnál. A sóhajok és nyögések nélkülzhetetlen dallamok voltak a fülemben. Annyira forró volt, annyira... nem ismertem a jó szót erre az egészre. Soha senkivel nem tapasztaltam ehhez foghatót, főleg nem úgy, hogy nem azon fantáziáltam, hogyan fogok végezni vele utána. Az állati ösztönök győztek, bár sosem ismertük a gyengéd szeretkezést. Ez egy egészen sajátos műfajunk volt, uralkodtak a bennünk lakozó farkasok. Ajkairól a nyakára vándoroltam, nyelvemmel csiklandozva a bőrét, majd gyengéd harapással érkeztem a kulcscsontjához. Egyik kezem a combjára markolt, a tempó még őrjítőbbé vált. Aligha éreztem azt, hogy alig kezdtük el, mégis... olyan gyorsan csihol bennem tüzet, annyira könnyen magával tud ragadni... túl közel kerültem az extázis állapotához.
- Akkor talán ne most változtass eme szokásodon. – mosolyodom el csöppet se ártatlanul, hiszen roppant mód nem érdekelt jelenleg a humora. Talán még párpillanattal korábban igen, de már nem. Most már sokkal inkább más járt az eszemben és vélhetően neki is, legalábbis a tettei és a szavai ezt sugallták. Én pedig ennek roppant mód örültem, hiszen ha elveszett költőket kerestem volna, akkor inkább az irodalomszakkört keresem meg, s nem pedig ide jövök ebbe a poros és elhagyatott pincébe, ahova invitált. Én pedig még ha nem is könnyedén mentem bele, de mindig itt voltam. Még akkor is, ha kissé a nyelvemet szabadjára engedtem és pimaszkodni mertem vele, azzal a férfival, akiről tudtam azt, hogy könnyedén venné el bárki életét és még egyetlen egy könnycseppet se ejtene, de valahogyan nem zavart ez. Nem akartam megváltoztatni őt, talán nem is akartam azt, hogy minden másodpercben mellettem legyen. Én csak újra és újra azt akartam, hogy feltűnjön, s miénk legyen az éjszaka, a nappal, vagy akár hajnal, vagy pont a napfelkelte. Mindegy volt, hogy milyen napszak volt, mert sose éreztem mással olyat, mint vele. Nem voltunk finomkodok, se óvatosak egymással, mintha nem is ismernénk ezt, de még ennek ellenére, vagy talán pont ennek köszönhetően volt ennek egy fura, de magával ragadó pikantériája, mert ez másabb volt, mint amilyenek másokkal szemben voltunk. – Akkor azt hiszem kész szerencse, hogy ennyire csintalan farkasnak születtem. – s ajkaim mosolyra húzódnak, de sokkal inkább felhívó volt keringőre, mintsem elutasítás a pillantásom. Tudom, hogy meg akart ölni, de még élek és azóta is többször sikerült meglelnünk az örömöt, így nem most kezdek el aggódni, hiszen néha talán túlzottan felhúzom az agyát, de aztán remek módját mindig megtaláljuk annak, hogy levezessük a feszültséget. Ahogyan most is tesszük. A ruhák pedig könnyedén hullottak le, meghajolva az akartunk előtt. Láthatta rajtam, hogy pontosan annyira akarom őt, mint ő engem. Tudtam jól, hogy nem lesz finomkodó, de ennek ellenére minden egyes mozdulatával szinte csak növelte a vágyaimat és ennek nem féltem hangot se adni, ha volt rá lehetőségem. Ujjaim a testén vándoroltak, néha a hajába túrtam, miközben viszonoztam ajkának a játékát. Sőt, ha volt egy kis lehetőségem, akkor még ajkába is haraptam félig-meddig finoman, miközben testünk egy ritmusra járt. Minél inkább közeledtünk ahhoz a ponthoz, s minél inkább ajkaival, vagy éppen harapdálásaival ingerelte a testemet, annál inkább mélyebbről törtek elő eme érzések. Végül pedig a testem megfeszült, kicsit a fejem is hátrébb bicsaklott, miközben a nevét ejtettem ki a vággyal fűtött sóhajok közepette, miközben a mámor teljesen magával ragadott, kicsit még a hátát is felsértettem a körmeimmel. Az se kizárt, hogy talán még a vérre is kiserkent, de hamar be fog neki forrni…
Ismertem a testét. A sajátomat még annál is jobban, még ha nem is hosszú ideje kaptam csak vissza. Sok évet kellett várnom arra, hogy végre találjak egy olyan boszorkányt, aki hajlandó segédkezni nekem a brilliáns ötleteimben, de minden elpazarolt pillanat megtérült abban a pillanatban, mikor sikerült. Büszke voltam saját magamra, hogy kibírtam ilyen hosszú, hosszú ideig. Nem sokan lettek volna képesek rá a helyemben, nem mintha... a várakozáson kívül lett volna más dolgom. Pár gyilkosságon kívül. Azokat mindig is nagyon élveztem. Nem tudtam volna lemondani róluk, és Wanda kedvéért sem tenném meg. Neki úgy kellett elfogadnia, ahogyan voltam. Ha nem teszi meg, valami szörnyűség történhet, és nem én leszek az áldozat. Utáltam, ha ellentmondanak nekem, hisz gyerekként én voltam az elnyomott. Utána hozzászoktam ahhoz, hogy az én szabályaim érvényesek. És ezt sem ő, sem más nem tudná kitörölni belőlem. Sem átprogramozni. Ez voltam én, néha egy kegyetlen gyilkos, máskor szenvedélyes szerető, de... az utóbbi inkább csak vele kapcsolatban fordult elő. A maradék időmben inkább durva mészáros voltam, semmint gyengéd szerelmes. Valami megnyugodott a lelkemben, mikor egy-egy nő szemében elaludtak azok a kis lángok. Az élet tüze. Magam sem tudom, milyen kisebbségi érzéseket akartam legyőzni azzal, hogy nőket öltem. Egyetlen férfi vére száradt a kezemen, és az az apámé volt. De az ő vére is inkább azon a tákolt kötélen száradozott, semmint a tenyeremen. Az a bizonyos kielégülés nem várakoztatot bennünket sokáig. Fokozta az érzéseimet azzal, hogy belemarkolt a hátamba, majd végigszántott rajtam a szinte tűhegyes körmeivel. A véremnek sem kellett több, kiszabadult a felsértett bőrömön. A saját vöröslő véremen kívül csak az övét utáltam jobban. Kivéve mikor én vettem. Vagy ő az enyémet. - Durva játékot játszol - suttogtam aztán, némi verejtékkel a homlokomon, mikor a rezgés elmúlt a testemben, és képes voltam magamhoz térni abból az állapotból, ahová egymást varázsoltuk pár másodpercre. Lehetett volna több időnk is, de nem voltam az a fajta, aki csak úgy nyújtja a dolgokat. Elhajoltam. Végigmértem az arcát, majd elkaptam a kezeit, és végigmértem a tényleg éles körmöket, amelyek alatt némi bőrt vettem észre. A saját bőrömet, ami a hátamból került oda. - Ha vért akarsz, csak szólnod kell - jelent meg egy vad, kegyetlen vigyor a szám szélében. Bármikor csinálok neki vért, ehhez még karmolnia sem kell.
Vannak olyan emberek, akik keresik a veszélyt, a kihívást, vagy csak szeretnek a tűzzel játszani, míg mások inkább menekülnek előle, vagy bármit képesek megtenni azért, hogy magát az ördögöt távol tartsák maguktól. Én inkább azon voltam, hogy újra és újra közelebb kerüljek magához az ördöghöz. Sose voltam könnyű eset, szerettem a saját kis önkényes törvényeim szerint élni, játszadozni olykor másokkal, miközben a munkában a makulátlan személyt hozni, vagyis még csak próbatárgyalások voltak, de hamarosan én is kiléphetek a nagyok közé, ott pedig sose engedném meg azt, hogy más diktálja az ütemet. Itt megtettem, sokszor a kezébe adtam az irányítást, hiszen pontosan tudtam, hogy mennyivel jobban szereti azt, ha ő van fölényben ilyen téren, de ennek ellenére gyakran voltak mégis csípős megjegyzéseim, vagy éppen olyan tetteim, amivel talán még inkább felhergelhettem őt. Szeretek a tűzzel játszani, főleg, ha róla van szó, hiszen egy kicsit megpiszkált tűz néha nagyobbat tud szólni. S sose vágytam a filmekből áradozó romantikára, inkább csak a köztünk lévő tűzre vágytam, mondhatni szeretők voltunk, hiszen hűséget és vakságot se fogadtunk sose. Mi értelme lett volna, ha így élvezetesebb volt és jobban képesek voltunk a másik bőre alá férkőzni?! A testünk, vagy éppen a sóhajaink, de még a szívünk dobbanása is könnyedén elárulja, hogy ismét sikerült megajándékoznunk a másikat a gyönyör ez bizonyos formájával, vagy éppen érzésével. A mellkasom még mindig hevesen emelkedik, miközben a vére az ujjaimat, vagy legalábbis a körmeimet színezheti, hiszen abban a pillanatban kicsit másképpen térképeztem fel a hátát, mint esetleg szokás. Talán másnál az lett volna a végszó, de velem szemben szerencsére nem. – Sose a gyengeségről voltunk híresek, vagy netán változtál volna? Bár nekem nem úgy tűnt. – szólaltam meg játékosan és kicsit talán kihívóan, míg végül egy aprót az alsó ajkamba haraptam. Lehet, hogy azt játszottam, de mi nem voltunk semmilyen értelemben se szokványos pár. Mi inkább imádtunk a tűzzel játszani, mintha csak azt akartuk volna megtudni, hogy köztük valahol lappang-e bármiféle határ. Álltam a pillantását, s leplezni se lepleztem azt, hogy eléggé kedvemre való volt az, ami történt, vagy éppen csak a látvány. A következő pillanatban meg már a kezeimet tartotta fogva és a véres körmeimet fürkészte. Kíváncsian figyeltem őt, majd amikor meghallottam azt, amit mondott, akkor egy kisebb nevetés hagyta el a számat. – Hmm, tudod jól, hogy szeretem megszerezni magam azt, amire vágyom. – hajoltam közelebb hozzá, hogy szinte nyaka vonalát a leheletem súrolta, majd egy szenvedélyes csókot hintettem oda… - De igazán hízelgő, hogy megtennéd. Szóval, ha netán vérben lenne kedvem fürdőzni, ha már legendák szólnak róla, akkor te varázsolnál nekem olyat? – kérdeztem tőle csöppet se komolyan, majd az íriszeimmel megkerestem ő…
Kezdőlap
