Pár pillanatig nézem a halott lányt a földön, majd oda megyek Chrishez az árnyékba és megölelem. - Megöltem őt... - mondom halkan, és hangomban lehet érezni a lelkiismeret-furdalást. - Mit akarsz mondani? - mondom és ránázek. Hét ágra süt a nap, így nem tud sehova sem menni. Bemegyek az árnyékba, majd lehúzom az ujjamról a gyűrűt és neki adom oda, tudok magamra vigyázni.
Rázom a fejemet Lexi szavaira. - Igen, megölted őt, de ne törődj vele. - Tettem hozzá, hogy nyugodjon meg, hiszen nincs miért aggódnia. Egy ember volt, mint a többi. Lexi tisztában lehet azzal, hogy ez az első gyilkolása, de azonban nem az utolsó. Én sem tudom megállni a vért, se semmit, de még is megvagyok. Bár aki ellenem szegül, az inthet a fejének. Elkeseredtem, amikor nekem nyújtja a gyűrűt. Erőszakosan visszarakom az ujjára, bár ha tehetném, akkor rá is forrasztanám, hogy le ne merje venni. - Ha leveszed, akkor nem beszélek veled többé.- Hangom komoly, teljes szigorúsággal telt meg. Nem tudok mit mondani, hogy ha nem hajlandó megtartani. Muszáj lesz, mert nem halhat meg. - Nem tudsz magadra még vigyázni. - Vágtam rá hirtelen, mert még nagyon friss, így nem tudja, mi hogyan merre. Ezért vagyok én itt. Igaz, nem tudok sehova sem menni még, de nemsokára amúgy is esteledik, így majd megoldjuk a gondunkat. De aztán az ötletem eszembe jutott. - Szeretlek, Lexi. Csak ez fog minket éltetni örökkön örökké. És mivel szép életet akarok neked, ezért szeretném, ha otthagynád az iskolát. Helyette itt leszek én, aki taníttat. Egy ideig nem fogsz iskolába járni, de ha felkészültél mindenre, akkor miért is ne járhatnál? Lehet, hogy vámpír vagy, de attól függetlenül az élet megy tovább úgy, ahogyan eddig. De most már nem magányosan.- Tettem hozzá suttogva, s ajkaira egy rövid csókot leheltem. - Szeretlek, Lexi.- Mondom újból, s le hunyom a szememet, és azzal nyugtattam magamat, hogy itt van velem,és mostantól vigyáznom kell rá. Olyan mint én, így már nem jelentek rá nagy veszélyt. Szeretem őt, és soha nem tudnám bántani. ha kell, előbb tépem ki az én szívemet.
Bólintok majd vissza veszem a gyűrűt. Jól áll rajtam, de hatalmas lelkiismeret-furdalásom van, hogy e miatt Chris nem tud sehova sem menni, miattam. Végig hallgatom szavait, majd sóhajtok egyet. - Pontosan, az élet megy tovább. Én szeretnék suliba járni, és valahogy megpróbálom nem megölni a barátaimat... És holnap után megírom jól a töri dogámat, mint a többi ember. - mondom neki, de nem vagyok benne biztos. 1) nem tudom, hogy most mikre vagyok képes és 2) Chris megcsókolt, ilyenkor felébrednek a jól ismert lepkék a gyomromban.
Ott voltunk az erdőben jó pár órát, aztán szerencsére beesteledett.
Lexi & chris Csak hallgatom szavait, és megnyugszom, amikor visszaveszi a gyűrűt. - Egész más lettél.- Suttogom halkan, de ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem. Dehogynem! Jobban, mint valaha! Csak nem szeretném, hogy miattam legyen bűntudata. - Tudod, boldogabb leszel, hidd el. Ez egy előny a vámpírlétnek. Az érzések felerősödnek minden iránt.- Magyarázom el neki, hogy ne aggódjon a mostani állapota miatt. Ez normális. Bár, elhiszem hogy ilyen sokkos, hiszen nem mindenki bírja el, hogy vámpír lett. Megértem az ő érzéseit, hiszen én magam sem tudtam másképpen blokkolni. - Legalább te egy ismeretlent öltél meg, és nem a szüleidet, mint ahogyan azt én tettem.- Javítottam ki, hogy ne aggódjon semmi miatt. Majd megszokja az én segítségemmel. Nem tudom, hogy mit mondjak. Lexinak magának kell megtalálnia azt, hogy hogyan kell viselkednie. Minden vámpír magát irányítja, nem lehet egyiket sem betaníttatni, vagy befolyásolni.
- Nem valtoztam meg, szimplan nem vagyok egy torekeny kiscsaj. - mondom neki vallat vonva. Kimegyek a fa alol es az eget nezem. A szel erre fujja a ver szagat, valahol megserultek... Az arcom egybol elvaltozott. - Segits Chris... Nem akarok gyilkos lenni. - mondom de alig birom itt tartani magamat. Vissza megyek a fahoz s leulok a tovebe, es felhuzom a labam majd kezemmel atkarolom.
Lexi & Chris - Sssss...- susogom fülébe oly halkan, hogy talán még ő sem hallotta. Amikor visszajött, s a fa tövébe leült mint egy árva kislány, leültem én is mellé, és karomat másik vállára téve, s fejét vállamra döntöttem. Nem tudom, hogyan magyarázzam el neki, hogy mi is itt a probléma. Tudja jól, hogy érte bármit megtennék, és ha úgy akarja, akár ő is azt tesz így, amit akar. Én nem akadályozom meg a gyilkolásban, hiszen csak magamból indulok ki mindig. Tudom, hogy nem egyszerű, de általában mindent úgy kell csinálni, hogy a kellemest a hasznossal. Én nem akadályozom meg semmiben sem, inkább még csak biztatom is! - Már gyilkos vagy, Lexi.- Nézek rá meglepődve, hiszen már nem ártatlan, mióta ivott a véremből. - Vállaltad a felelősséget, mikor megkértél rá. - Nézek vissza ekkor az égre, melyet Lexi is figyelgetett nagy érdeklődéssel. A nap már lassan haladt le medréről, lassan már én is kimozdulhatok egy picikét. Én is érzem a vérszagot, de én megtanultam magamat visszafogni. Bár az sem sokszor sikerül, de itt maradok, mivel Lexinek szüksége van rám. - Tudod... hiába vagy vámpír, de még is van emberséged. Ezt ne feledd. Ha nincs, az azt jelenti, hogy kikapcsoltad.- Magyaráztam el ezt a részét is, hogy ne gondolja magát egy szemétnek, mert nem az! - Hidd el... boldogabb leszel, mint voltál. Örökkön örökké.- Ölelem most már szorosabban magamhoz, s néztem tovább a napot magam is elmélyülve. Avagy inkább csak néztem, de nem láttam. Olyan... üresjárat.
Fejemet vállára döntöttem, majd vettem egy mély levegőt, de még mindig éreztem a vér szagát... - Veled akarok lenni, de nem úgy, hogy gyilkolok. Látni a szemükben a félelmet... - mondom lehunyt szemekkel és próbálom itt tartani magamat, hogy ne menjek sehova és ne öljek. Mert nem akarok! Nem akarok senkit sem bántani! - Ki lehet kapcsolni?! - nézek rá fel elkerekedett szemekkel. Régen mesélt olyat, hogy kikapcsolta az érzéseit... Láttam őt úgy, rideg volt és kegyetlen. Nem érdekelte őt senki és semmi, gyilkolt ahogy a kedve tartotta. Nem voltak érzései és nem törődött a következményekkel, és azzal, hogy kinek árt és kinek okoz fájdalmat. Megoldhatnék vele mindent, és jó életem lenne vámpírként, csak az a baj, hogy nem tudom, hogy hogyan kell kikapcsolni az érzéseket...
Hallgatom szavait elmélyülve. Tudom, hogy még egyelőre nem olyan, mint ahogy szeretné, de szokás kérdése. Nincs két órája, hogy vámpír. Én is először így reagáltam, bár mellettem nem volt senki, tehát durvábban csináltam eme dolgokat. A szüleimet megöltem, az ő vérükből lettem teljesen vámpír. Nem bánom, mit tettem, mert vámpír vagyok, és nem bánok semmit sem. Nem vagyok érzékeny semmire sem, így nem is aggódom afelől, hogy Lexi hány embert fog megölni. Aggódnom kéne. Olyan, mintha ki lennének kapcsolva az érzéseim, de azért még sem tartok még ott. - Valóban ki lehet, hiszen meséltem róla neked, és láttad.- Nézek rá, mintha minden olyan jó lenne. Magam is tudom, hogy nincsen így, de nem szabad felkapnom a dolgot, különben Lexi, ő maga is zaklatott lesz, amit nem szeretnék. - A halottakkal pedig ne törődj. Ahányat megölsz, kétszer annyi jő újra a világra.- Nézek rá elmosolyodva, ami tényleg igaz. Ha egy ember meghal, kétszer annyi jő újra világra körülbelül. Nem kell értük aggódnia egy tapottat sem.
Felpattanok a földről és dühösen nézek le rá. - Nem akarok gyilkos lenni! Segítened kéne ezt megakadályozni de nem segítesz. - mondom és le-fel kezdek el járkálni, hogy ne menjek a vér irányába. Soha sem voltam még annyira erős mint most, hisz itt tudom magamat tartani ami elég nagy szó, mivel csak 2-3 órája, hogy vámpír vagyok. Legszívesebben mennék és szárazra csapolnám, de nem tehetem. - Hogyan csináltad? Mármint azt, hogy anno kikapcsoltad az érzéseidet? - állok meg előtte és ránézek. Sokkal könnyebb lenne érzéstelenül, és nem kéne kínoznom magamat azzal, hogy itt tartom magamat ahelyett, hogy inkább mennék és kedvem szerint csapolnám meg az embereket.
Rázom a fejemet mosolyogva, mikor arról kérdezősködött, hogy hogyan lehet kikapcsolni. Ekkor én is felállok gyorsan, és megragadom két vállánál fogva gyengéden, mélyen a szemébe nézve. - Tudtad, hogy mivel fog járni! - Magyarázom el neki nyugodt hangnemben, bár nagyon nem szeretnék vele összeveszni, mert nem ez a tökéletes alkalom, hogy összekapjunk. - Az érzéseket okkal tudod kikapcsolni, ha nincs rá ok, akkor lehetetlen! - mondom el végül a titkát, mert nem titkolhatom, különben még kitudja, mivé fajul el az ő kíváncsisága. Jót akarok neki, de ő valahogy ezt most nem hagyja. - Tudod mit? - engedem el, és egy lépést hátrébb teszek tőle. Hogy ne érezze magát egyedül, ezért eszembe jutott valami. - Ketten fogunk ölni. Amikor megéhezel, én is ölök, akárcsak te. Így nem fogod azt érezni, hogy te vagy a hibás. Hm? mit szólsz hozzá? - kérdezem hirtelen rá kapva. Azt akarom, hogy én legyek a hibás, ne pedig ő, különben nagyon nem lesz jó vége.
Szemeibe nézek, mikor megfogja a vállamat. Mikor hozzámér egyből lenyugszom. - Igenis van okom rá, hisz előbb öltem mikor nem is akarok gyilkos lenni és felemészt a büntudat. - mondom halkan és a holttest felé biccentek. Tényleg nem akarok gyilkolni, soha sem akartam senkinek sem rosszat, még az ellenségeimnek sem. Most még is egy ember vére szárad az Én kezemen... Én öltem meg... - De én nem akarok ölni... - mondom és lehunyom a szememet. Érzem az ereket a szemem alatt és azt, hogy a szemfogam elkezd kinőni. Nem akarok inni, főképp nem úgy ha megölöm az illetőt....
Hallgatom reménytelen szavait nyugodtan, még mindig nem húzva fel magamat a dolgon, hiszen nem szabad magamnak sem idegeskednem, mert Lexi megérezné, és a végén pedig ő is átvenné a hangulatomat, amire nincs szükség. Nem tudom magam sem, hogy hogyan magyarázzam el neki a dolgokat, hogy ne aggódjon. Nem is emlékszem, hogy én mikor éreztem aggodalmat egy halott után. - Ne aggódj már hogy öltél. Az már nem lesz jobban halottabb...- mosolyodok el egy poént beleszőve, hogy ne depizzen itt nekem, mert akkor én magam ölöm meg... Nem tudom, hogy mit csináljak vele. Egyszerűen ha így aggódik a halottak iránt, nagyon nehéz lesz vele mit kezdenem, de még is a végsőkig kifogok érte tartani! - és... mit szólsz a vértasakokhoz, akkor? - kérdem én, mint naiv hülye, aki a barátnőjét egy szörnyeteggé tette. Én hülye... lehetett volna annyi eszem, hogy nem teszem meg! Erre meg itt találom magamat... nem akarom, hogy szenvedjen!
Felsóhajtottam. Számomra soha nem volt kellemetlen egy szituáció, s most sem sikerült elérnie azt, hogy kellemetlenül érezzem magam a bőrömben. Éppen ellenkezőleg! Kezdett feltölteni a helyzet energiával, főképp mikor megéreztem, és ő maga is egyértelművé tette, hogy hibriddel állok szemben. Velük még nemigen volt dolgom, s ami biztos, hogy most sem fogok unatkozni, nemde? - Csak most látlak először. Miért gondolod, hogy máris felfedem lelkem legmélyebb titkait? - kérdeztem felvont szemöldökkel, de magam is rájöttem, hogy ez nem méltó viselkedés számomra, főként hogy mindig szerény és illedelmes vagyok én magam is. Hogy miért? Mert így neveltek. De azt hiszem, apám halála elkezdett kiváltani belőlem egy olyan lényt, amely eddig a mélyben szunnyadt, s most készül kitörni. Nem jó párosítás egy szerény lány és egy vérszomjas szörnyeteg... hiszen a kettő olyat eredményezhet, melyre talán kifejezés sem létezik. - Az apám halott. - közöltem aztán nagyot nyelve, s ebből talán már érthette, hogy miért nem ugrálok örömömben. De tekintetem kíváncsisággal töltődött meg, mikor szavait meghallva közeledni kezdtem feléje. - Mégis, miben tudnál segíteni te? - kérdeztem ismét, tekintetem gyanúval telt meg. Érdekelt, hogy mégis egy ismeretlen hogyan akar rajtam segíteni. - Nem is ismersz. Életedben soha nem láttál még. És msot... segíteni akarsz? - sóhajtottam, de ez inkább a nyelés egy elfojtott verziója volt.
Mikozben hallgatom ot, vegig az jar a fejemben, hogy vajon hogyan lehet kikapcsolni az erzeseket... Chris azt mondta, hogy csak az tudja kikapcsolni akinek oka van ra. Nekem van okom, foleg, hogy felemeszt a buntudat... Lehunyom a szememet es sohajtok egyet, es arra koncentralok, hogy ne legyenek erzeseim. Nem foglalkozok azzal, hogy Chris itt van. Erzem, hogy sikerulni fog.
Nézem Lexit, aki egyre inkább csak elmered a semmibe. Nagyon merem remélni, hogy nem arra készül, hogy kikapcsolja. Én most figyelmeztetem egy dologban, utána pedig már csak ő dönti el, hogy miként akar élni. - Ha kikapcsolod, akkor ugye tudod, hogy én is ezt fogom tenni? - kérdezem tőle, hogy tisztában van-e vele, mert én nem fogok szórakozni úgy, hogy az érzéseim megvannak, neki pedig meg nincsenek. Eléggé hosszú meló lenne nekem, és semmire sem jutnék vele, hiszen nem tudnám visszarántani az érzései közé. ha én is kikapcsolom, akkor kvittek vagyunk! Akkor ő is érezni fogja később, hogy nekem hogy esett, mikor kikapcsolta. Nem szeretnék neki rosszat. Szeretem őt, és nem akarom magára hagyni! Csak nézem őt meredten, közömbösen, nem mutatva érzéseket, mintha én is készülnék azt tenni. Folyamatban van. Ha leállítja magának, akkor én is ezt teszem.
Látom, nem éppen a barátságosabb fajtába kóstoltam bele. Pedig általában belenyúlok a "tutiba", milyen sajnálatos, hogy.. ez ebben az esetben nem jött össze.. megint. Igazából azután a céda után azt gondoltam, hogy több utálatos nő nem létezik. Ez azt hiszem, hamar cáfolásra fog kerülni. - Ha már üzemanyagot nem tudsz kölcsönözni, bízni merészeltem abban, hogy netán így segítesz egy bajbajutott "szerencsétlenen". - forgattam meg a szemem, de csak akkor, mikor szemmel láthatóan tudtam, hogy nem néz rám. Még csak az kellene, hogy mérföldeket kelljen sétálnom a városba, mert ez a magassarkús nő itthagy engem! Inkább nem, köszönöm. - Alec. A nevem Alec. - nyeltem egyet, majd félrebillentettem a fejem. Szinte tudtam, hogy az agyamat akarja borzolni azzal a ténnyel, hogy a telefonját az orrom előtt forgatja az ujjai között... egy centire a céltól, és mégis minden az ő kezében van még mindig. Szó szerint. - Öhm... nem értelek. - szűkültek össze a szemeim. - Nem ismerlek téged sehonnan. és kétlem, hogy te bárhonnan ismerhetnél engem, drága... névtelen segítőm. - próbálkoztam meg egy mosollyal, de biztos voltam abban, hogy ezzel sem fogok áttörni azon a burkon, amely ilyen merevvé és undokká teszi. - De azt hiszem, máris megállapíthatjuk, hogy nem egy fajból származunk... boszorkány. - tettem hozzá nagyot sóhajtva. Hogy én mindig ráfaragok ezekkel a banyákkal...! Az előző cirka pár évtizedre tett koporsóba, és lehet, hogy most sem állok tőle messze. Ebből a nőből... bármit kinézek jelenleg.
Csukott szemel hallgatom figyelmesen szerelmem szavait. Nem tudom, hogy mit tehetnék... Egész életeben jó voltam, és most egyik pillanatról a másikra vettem el egy ártatlan ember életét. Chris mondhat bármit, hogy ne foglalkozzak ezzel, de ez nem megy ilyen könnyen! Ez ennél sokkal több. Főleg annak mint nekem, hogy eddig senkinek sem ártott. Olyan mint általános iskolában, hogy valaki azért lesz "rossz kislány" hogy menő legyen. Pedig nem az. - Nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Hisz öltem, pedig nem akartam. Nem akarok gyilkos lenni, és ne gyere azzal a dumával megint, hogy ne foglalkozzak vele, mert nem tudok nem foglalkozni vele!!! Érted?!? Nem megy, nem tudok úgy tenni mintha nem öltem volna meg egy ártatlan ember életét! - mondom neki elé suhanva, így már csak kb 2-3 centi választ el minket egymástól. Tekintetemben lehet látni, hogy félig már kivannak kapcsolva az érzéseim, és nem érdekel, hogy ő is kikapcsolja! Nem akarok örökké büntudatban élni...
Most egy kicsit elöntötte a ... az agyamat. Nem válaszoltam szavaira, csak karjaimat mellkasom elé tettem, és azon dolgoztam, hogy kikapcsoljam én magam is az érzéseimet. Lexinek még egyenlőre nehezen megy, tehát lassabban. Én csak egyet gondolok, és kinyomom azt a "piros gombot". Tehát, a gond meg van oldva! - Ahogyan akarod. De akkor mi soha nem látjuk egymást többé, ugye tudod? - teszem fel neki a kérdést, és elnézem, ahogyan már folyamatban van nála a kikapcsolás. Nekem is, ugyan. Én magam tartom még vissza, hogy meggondolja magát, mert akkor én sem teszem meg. És ha még is megtörténne mind a kettőnknél, azért nem látnánk egymást, mert akkor egyikőnk sem lenne kíváncsi a másikra. Érzéstelenül szeretni, biztatni, vigyázni? ugyan! Azt csak egy érzelmes vámpír tenne, s egyik sem, aki kikapcsolta. De ha ő azt az utat válassza, akkor tegye! Hiába próbálkoznék akármivel, akkor sem hallgatna rám. Miért is?
Oh hát magamhoz képest még igyekszem egészen rendesen viselkedni, de arra egyelőre nincs esély, hogy csak úgy szemrebbenés nélkül átadjam neki a telefonomat. Nem, amíg ennyire ismerős az arca, amíg tudom, hogy láttam már valahol... valakinek a fejében. Mert nem szó szerint ismerős, abban egyre biztosabb vagyok, hogy nem találkoztunk még, akkor van rá esély, hogy ő is megjegyzett volna magának, de erre nem került sor, máshonnan maradt meg az emlékezetemben, az pedig akkor nagyon is fontos lehet. - Pedig azt mondják egy kis séta senkinek sem árt meg. - döntöm kissé oldalra a fejem egy halvány mosollyal, ami persze egyértelműen csöpög a gúnytól. Oh, nem vagyok én vicces kedvemben és igazából még örülhet annak, hogy egyszerűen csak könnyedén elbeszélgetek vele egyelőre és nem máris a fejéből próbálom kinyerni a szükséges információkat. Mindkettőnknek egyszerűbb lenne a könnyebb megoldás, de hát meglátjuk, hogy végülis melyiket kell majd alkalmaznom. A neve is kiderül, bár ez nem visz engem közelebb, hiszen csak az arcát láttam. Pech... főleg jelen esetben számára, mert én úgyis megtudom, amit akarok. Mindig meg tudom, csak idő kérdése. - Sheilah... - biccentek egy aprót. Egyáltalán nem zavar, ha tudja a nevem. Biztos vagyok benne, hogy már az apám is tisztában van vele és ha elengedem - mert máshogy innen nem szabadul - és találkozni fog netán vele, akkor legalább megmondhatja, hogy ki volt az akivel merő véletlenből összefutott az út mentén. Talán ez a mai unalmas nap még jól is alakulhat? Legalábbis számomra, mert számára nem sok esély van rá. - Remek következtetés Alec! - a telefonomat visszasüllyesztem a zsebembe, miközben a mutatóujjamat az égbe emelve szélesebben mosolyodom el, és ellépek mellette, mintha csak körbe akarnám járni, felmérni, hogy pontosan mivel, kivel van dolgom. Az persze nyilvánvaló, hogy mivel, csak azt nem tudhatom még, hogy mi köze az apámhoz. - Beszélgessünk és mesélj nekem mondjuk... Patrickről. - közelebb lépek hozzá és az utolsó szót már szinte közvetlenül a fülébe suttogom, egy kicsit talán még ösztökélve is rá, hogy ha netán hiányosak lennének az emlékei, akkor könnyebben beugorjon neki, mit is akarok tőle. A hangomból bőven érezheti a fenyegetettséget. Meg tudom, amit akarok máshogy is, neki az egyszerűbb, ha magától beszél.
Nem akarom őt elveszíteni, hisz még csak most kaptam őt vissza. És mint kiderült jó pár évig próbáltam elnyomni az iránta érzett szerelmet de nem sikerült, és pont ezért ki kell bírnom az átváltozást. Nem szabad meghátrálnom, de kétségbe esni sem eshetek. - Jó rendben nem kapcsolom ki, de... De akkor tanítsd meg azt, hogy hogyan tudom kontrollállni a vérszomjamat. Mert én nem akarok gyilkolni, te teheted, de én nem akarom. - mondom a szemeibe nézve és abba hagyom azt, hogy kikapcsolom az érzéseimet. Nem tudom, hogy mi lesz még, hogy i lesz a közeljövőben, de azt már tudom, hogy érzésekkel akarok élni, és nem hagyhatom el önmagamat, nem felejthetem el azt, hogy ki is vagyok igazából.
Fülemben azzal a vacakkal ami anyám szerint soha nem rohad ki a fülemben és a nagy tatyómmal igyekeztem át szelni az erdőt, hogy miért? Nos nem tudom, csak azt tudom, hogy ki vagyok és miért megyek ebbe a kis városba. Azt mondják ez a hely átkozott tele van olyan dolgokkal amiért az ember nem szívesen megy oda. Nem hiszek a dajka mesékbe így ezekben a hülyeségekben sem. Igyekeztem lépést tartani, mert be vallom őszintén be rezeltem ettől a helytől. Talán sok horrort nézhetek, de nem itt szokott lenni amikor a baltás gyilkos kergetni kezd?
Egy nemes pillanatra már kezdtem meggyőződni arról, hogy netán felolvad ebből a jég halmazállapotból, és hajlandó lesz segíteni. Én tényleg csak egy bajbajutott idióta vagyok, aki körülbelül másfél órája arra vár, hogy valaki erre jöjjön, és eddig csupán ő volt hajlandó az erdő ezen szakaszára tévedni. Remélem, nem egy sorozatgyilkos, és ellenőrizni megy az áldozatainak tetemét, nehogy megtalálják őket. Bár ehhez a "szakmához" túl csinos ez a nő. Igaz, a mai világ tele van meglepetésekkel.. erre is csak én tudok gondolni. A mosolya szinte égett a gúnytól, csoda, hogy nem hagyott nyomot. Majd a nevét már kész meglepetésnek éreztem, hogy hajlandó volt elárulni. Ez viszont még midnig nem jelent semmit. Elvégre hogy is szokás ez? Pontosabban: régen mi is volt a szokás? Álnév mögé bújni. Nem tudhatom tehát, hogy ez a nő elég agyafúrt-e... vagy magában az az agyafúrt gondolat, hogy elárulta a nevét? Nyilván szereti a kihívásokat. - Remek a szaglásom.. - suttogtam halkan, majd lemondóan sóhajtottam, mikor visszasüllyesztette mobilját a zsebébe. Hát, ez megint zsákutca. El fogok tudni ma menni innen úgy, hogy nem kell öt mérföldet sétálnom? De ahogy közeledni kezdett felém, a tekintetem összeszűkült. A vérfarkas akaratlanul is ki akart törni belőlem, annak ellenére, hogy eddig mindent próbáltam úgy intézni, hogy erre ne kerülhessen sor. Példának okáért barátságos akartam lenni. De hát ez megint nem jött össze, mert a partner nem alkalmas efféle célok gyakorlására. - Patrick? - kaptam fel a fejem, de nem túl látványosan. Nem engedtem, hogy túlontúl nagy érdeklődést mutasson testbeszédem felé. Pedig az mindig árulkodó. - Ki vagy te? - tettem aztán hozzá, és arcom tükrözte tudatlanságomat. Ahogy pillantása elmélyedt az enyémben, kezdett valami nagyon furcsa múltbéli kép lejátszódni előttem. Ő ismer engem ezek szerint, látott már... nekem is látnom kellett őt? Akaratlanul is felrémlett ez a szembogár... - Némi fenyegetőzést vélek érezni a hangodban. - sóhajtottam ismét, és elléptem mellőle, hiszen a szavai már olyan közel voltak a fülemhez (szó szerint), hogy ezt a közelséget egyszerűen nem bírtam lenyelni. - Nem értem, miről beszélsz. Ki az a Patrick? - próbáltam tenni az ártatlant. Kevés sikerrel. Hiszen az imént a kérdésemmel körülbelül totálisan lebuktattam magam. Hizsen tudom, kiről beszél.
Eszem ágában sincs odaadni neki a telefonomat és remélem, hogy kezdi sejteni, hogy nem fogom egy könnyen tovább engedni. Egy kicsit még biztos, hogy itt marad, akármennyire nem tetszik ez neki. Tudnom kell, hogy mit tud az apámról, mert valamit biztosan tud. Láttam az arcát, láttam egy kósza emlékképben, ami megmaradt bennem, csak nehezen bukkant most elő újra, de már egyre biztosabb vagyok benne, hogy ő volt. Ahogy tovább nézem az arcát, ahogy tovább fürkészem tudom már, hogy így van, és az is egyre tisztább, hogy ő is tudja, hogy kiről beszélek, akármennyire is először úgy próbál tenni, mintha fogalma sem lenne róla. Egyébként nem hiszem, hogy látott már, én legalábbis nem személyesen találkoztam vele, ha csak az apám nem adott ki neki olyan feladatok, amikor meg kellett figyelnie. Nem lepne meg. Vicces, hogy egymást kutatjuk, vagyis ő maximum követi meddig jutok, én viszont keresem őt, mert egyelőre még nem tudom, hogy hol van, de ez csak idő kérdése. Meg fogom találni, el jön majd annak is az ideje, hogy a nyomára bukkanok, ehhez kétség sem férhet. - Némi fenyegetőzést drágám...? - szökik fel kissé a szemöldököm, miközben bájosan elmosolyodom és persze a kérdését tökéletesen figyelmen kívül hagyom arra vonatkozóan, hogy ki vagyok én. Mindent meg tud abban a pillanatban, amikor én akarom, addig viszont teljesen felesleges kérdéseket feltennie, mert biztos, hogy egy árva választ sem kap majd rájuk. A nagy ártatlan pislogásra kénytelen vagyok elnevetni magam. Nem kifejezetten bizalomgerjesztő ez a nevetés, ez azt hiszem tökéletesen érezhető. Kárörvendő talán, fenyegető még inkább. - Ne nézz hülyének, tudom, hogy ismered és te is tudod, hogy tudom. Játszunk máshogy, vagy elmondod, amit tudsz róla magadtól is? - kicsit oldalra döntöm a fejem, ahogy követem tekintetemmel, amikor ellép mellettem. Menekülés persze, próbálkozhat, de sokáig nem jut, ha én nem akarom. Azért tud még gond nélkül arrébb lépdelni, mert én engedem neki, remélem ezzel tökéletesen tisztában van. Aztán kicsit megnyalom a számat miközben hümmögök, mintha épp nagyban mérlegelném a következő lépésemet, netán a következő szavaimat. - Patrick a drága jó apukám, és nagyon szeretném bepótolni vele az elmulasztott... apák napjákat. - a hangom most is gúnytól csöpög. Oh igen, még ajándékot is vinnék neki, karót a szívébe, ha vámpír, vagy bármi mást, ha netán boszorkány, nem számít. Az biztos, hogy el teszem őt láb alól, mert azóta, hogy tudok róla csak erre vágyom. Az az alak megerőszakolta az anyámat, az az alak lelépett és kész. Az az alak tudtán kívül megteremtett engem, akit nem hajt semmi mást csak a bosszú... meg fogom találni, ha beledöglök is.
Felsóhajtottam. Számomra soha nem volt kellemetlen egy szituáció, s most sem sikerült elérnie azt, hogy kellemetlenül érezzem magam a bőrömben. Éppen ellenkezőleg! Kezdett feltölteni a helyzet energiával, főképp mikor megéreztem, és ő maga is egyértelművé tette, hogy hibriddel állok szemben. Velük még nemigen volt dolgom, s ami biztos, hogy most sem fogok unatkozni, nemde? - Csak most látlak először. Miért gondolod, hogy máris felfedem lelkem legmélyebb titkait? - kérdeztem felvont szemöldökkel, de magam is rájöttem, hogy ez nem méltó viselkedés számomra, főként hogy mindig szerény és illedelmes vagyok én magam is. Hogy miért? Mert így neveltek. De azt hiszem, apám halála elkezdett kiváltani belőlem egy olyan lényt, amely eddig a mélyben szunnyadt, s most készül kitörni. Nem jó párosítás egy szerény lány és egy vérszomjas szörnyeteg... hiszen a kettő olyat eredményezhet, melyre talán kifejezés sem létezik. - Az apám halott. - közöltem aztán nagyot nyelve, s ebből talán már érthette, hogy miért nem ugrálok örömömben. De tekintetem kíváncsisággal töltődött meg, mikor szavait meghallva közeledni kezdtem feléje. - Mégis, miben tudnál segíteni te? - kérdeztem ismét, tekintetem gyanúval telt meg. Érdekelt, hogy mégis egy ismeretlen hogyan akar rajtam segíteni. - Nem is ismersz. Életedben soha nem láttál még. És msot... segíteni akarsz? - sóhajtottam, de ez inkább a nyelés egy elfojtott verziója volt.
Kezdett egyre ijesztőbb lenni maga a jelenet. Nem hiszem, hogy felkészültem erre teljes egészében.. bár azt hiszem, nehezen lehet felkészülni egy ilyen találkozásra. Főleg mikor nemes egyszerűséggel azt érzed, hogy egy nő van fölényben, s nem te. Egyenesen ráz tőle a hideg... a pillantásától.. attól a gonosz fénytől, mely felgyúlt tekintetében. Vagy már ott volt akkor is, mikor megjelent? Hős megmentő, hah... jó vicc. Tanulság: inkább sétálok mérföldeket, de ismeretleneket nem fogok leállítani. - Nem tudom, hogy honnan ismerhetsz. Én nem emlékszem rád! - bukott ki belőlem már hevesen, és csak fokozta az indulataimat az, hogy nevetett... rajtam nevetett! Azt hiszem, nekem sem kell több, képes volnék úgy a torkának ugrani, hogy nem kel fel többet. De minek tenném meg? Próbálok jó útra térni... igen, és nem tévedhetek le az útról egy ilyen senkiházi ribanc miatt! Bár lehet, hogy ezzel a ribancokat sértettem meg. De nagyon lassan kezdett leesni az a bizonyos centes... ez a nő Patrick lánya... egyszer mesélt nekem róla... vagyis, nem róla, hanem az anyjáról. Hogy miként is bánt el vele. - Te vagy... az, aki... erőszakkal fogant...? - kérdeztem felvont szemöldökkel, ajkaim teljesen elhűltek, és meg kellett nyalnom őket, hogy ne száradjanak ki teljesen. - Patrick nem tud arról, hogy hol vagy és ki vagy. Őt te... te nem érdekled. - ráztam meg a fejem, miközben próbáltam nem úgy fogalmazni, hogy belém vágjon valamit. De hát... azt hiszem, ennyi éppen elég volt a megfogalmazásból ahhoz, hogy letépje a fejem. - Patrick ennek az egész államnak a másik felén van jelenleg... nem hiszem, hogy ide akarna jönni... vagy... mit tudsz te róla? - tettem fel aztán a nagy kérdést, és egy mély levegőt véve sóhajtottam fel. - Könnyebb úgy segíteni, ha... te is adsz egy alapot.
Kezdőlap
