Bár, kíváncsiságból felhoztam a szüleinket, ez még nem jelentette azt, hogy fontolóra is veszem a velük való kibékülést. Nem engedek az akaratomból, ha valamit eldöntök, akkor azt be is tartom. Annak idején a saját apám volt az aki elküldött a háztól, mondjuk ha nem teszi meg, úgyis kiköltözöm, mert nem tűröm el, ha valaki bele akar szólni az életembe. Még neki sem. Ahhoz nem volt joga. Ez az én életem, azt csinálok vele, amit akarok. Megérteném az aggodalmát akkor, ha mondjuk prostikra akarnám költeni a pénzemet, de semmi ilyesmiről nem volt szó. Legalábbis arról a felemről szerencsére nem tudott. Válaszát hallva, akaratlanul is előtört belőlem egy unott sóhaj. Nem is számítottam másra. Gondoltam, hogy nem az apánk lesz az, aki hamarabb belenyugszik a tényekbe. Fogadni mernék, hogy őt még mindig eszi a méreg a dolog miatt. - Az anyánk az egyetlen aki hiányzik abból a házból. De, inkább a vadonban töltöm a húsvétot, minthogy apánk társaságában kelljen legyek.. - mondom ki a szomorú valóságot. - Amúgy, hogy telik az egyetemista élet? Nem mondom, hogy rúgj ki a hánból, ahogyan anno én tettem, de azért a szórakozás mindenkinek kijár - kacsintok rá, majd az egyik kezemmel jókora adag sarat markoltam fel a földről, hogy drága húgom ruhájába kenhessem.
Néha a dolgok olyan bonyolultak. Erre a legjobb példa a bátyám és az apám, akik közt eléggé el van mérgesedve a viszony. Komolyan nem értem apám hozzáállását. Miért olyan nagy baj, hogy David nem ügyvédnek tanult, hanem tanárnak? A tanítás is van olyan fontos és értékes, mint az ügyvédkedés. Sőt, még egy fokkal értelmesebbnek is érzem, azonban ebbe inkább ne bonyolódjunk bele. A lényeg az, hogy David felnőtt ember, aki tudja mit csinál és mi az ideális neki és jó lenne, ha ezt végre apánk is megértené. Van egy olyan érzésem, hogy ez nem fog egyhamar megtörténni, ha rajta múlik. Próbáltam már győzködni én és anya is, viszont amilyen makacs véletlenül se lehetett meggyőzni. Az se érdekli, hogy azzal, hogy elüldözte maga mellől a fiát valahol a családja többi tagját is távolabb taszította magától. Nagyon nem örülök neki, hogy a bátyám emiatt alig akar hazajárni, még ünnepekkor se igazán van otthon, vagy csak ritkán. - Figyelj én megértem, hogy apa elég ellenséges tud lenni, de mégis egy család vagyunk, legalább néha tegyünk is úgy. - próbálom győzködni. Nekem sem a legkellemesebb az ő társaságukban tölteni a húsvétot, mégis kibírom. - Hát elég nehéz, sokat kell tanulni, de néha hétvégén elmegyek kicsit bulizni. - felelem és remélem nem akar kioktatni arról, hogy csak felelősséggel és mértékkel tegyem, bla, bla, bla... Képes előadni ezt a sablonszövegét, mintha már nem hallottam volna elégszer és víz lenne az agyam helyén. Észreveszem a kezében lévő adag sarat és ösztönösen hátrálni kezdek. - Ha hozzám vágod én esküszöm megütlek. - fenyegetem meg játékosan, nevetve és felkapok én is egy adag sarat, hogy szükség esetén meg tudjam védeni magam vele szemben.
Nem akartam azt, hogy ideáig jussunk el, nem szerettem volna elveszteni őt, hiszen számomra senki más nem maradt, csakis ő. Ő volt a születése óta a családom, egyszerűen egyetlen egy napot se tudtam volna elképzelni nélküle. Mintha összenőttünk volna és lehet soha nem volt gyermekem, de attól még talán néha túlanyáskodó voltam. Egy testvért már elveszíthettem és többet nem szerettem volna. Lehet a szüleink mostohán bántak velem, de ennek ellenére mélyen legbelül még mindig szerettem őket és egészen a haláluk napjáig abban reménykedtem, hogy egyszer minden helyre fog jönni, de tévedtem. Gyilkos lettem még előtte, de őket ez se érdekelte. Hiába tudták azt, hogy a családot védtem egyszerűen csak még inkább megvetettek és olyan volt, mintha még egy okot adtam volna arra, hogy gyűlöljenek engem és azt kívánják, hogy a fiúk helyett inkább én haltam volna meg. Fura dolog az élet, hiszen most talán pontosan a testvéremet veszítem el. Félek. Könnyes tekintettel nézek rá, hiszen megölni azt, akit szeretek, hazudni azért, akit szeretek nem egyszerű, de itt volt az igazság pillanata. Nem becsmérelni akarom őket, hanem jogodban áll tudni az igazságot, hiszen azt kérted mondjam el, de szemmel láthatóan valójában nem arra vágysz. Továbbra is a hazugságok tengerében akarsz élni, akkor legyen. Nem fogok semmit se erőltetni. – a hangom csendesen cseng. Mint amikor valaki már feladja. Nincs miért többé küzdenem. Egyszerűen elvesztem, nem is kicsit. Nemcsak a fájdalom, az emlékek tengerében, hanem a húgomat is, a családot is véglegesen elveszítettem. Nehezen tudom elhinni, hogy ezt teszem, de itt az ideje annak, hogy kicsit magára hagyjam. Tényleg nem akartál életben maradni? Ha nem vártál volna arra, hogy valaki megtaláljon, akkor egy nap után meghaltál volna. Sophie, ezt te is tudod, de nem hibáztatlak érte, de azzal, hogy továbbra is álomvilágban akarsz élni pontosan azt kéred tőlem, hogy áltassalak tovább. – mondom neki barátságosan, majd felkapom a táskámat, miközben a könnyeimet letörlöm. Teszek felé egy lépést, de végül inkább megállok, mert úgy érzem nem lenne jó ötlet közelebb menni hozzá. Egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, miközben a hajamba túrok. Tudod, nem a múltba kell kapaszkodni ahhoz, hogy életben maradhass, hanem a jelenben kell megtalálnod, hogy miért érdemes élned. Nekem miattad volt érdemes, de szemmel láthatóan neked csak a múltadban szereplő személyek miatt. – mondom egyre halkabban, hiszen nagyon is fáj, hogy soha nem voltam számára annyira fontos, hogy érdemes legyen élnie miattam. Végül lassan megfordulok és elindulok, de még mielőtt eltűnnék megállok, és lassan megfordulok. Majd pedig odadobom neki a kocsi kulcsokat. Nem foglak zaklatni, de remélem az álmaid valóra válnak. – mondom neki őszintén, majd pedig eltűnök az erdőben. Nem fogom soha igazán magára hagyni, de zaklatni se fogom. A könnyeimmel küszködve indulok el az ismerős ösvényen. Nem tudom, hogy mit fogok csinálni, vagy merre fogok menni, ha kijutok innét, de nekem is időre van szükségem.
Elismerem, ha az apám iránt táplált érzéseim kerülnek felhozatalra, nagyon makacs tudok lenni. Egyszerüen képtelen vagyok megbocsájtani neki és őt sem úgy ismerem, mint aki egykönnyen beletörődik a kész tényekbe. Mintha munkanélküli lennék, akinek feltett szándéka a kéregetésből megélni, valahogy így tekinthet ő is a tanításra. Pedig ez is egy ugyanolyan szakma, mint az ügyvéd. Miért baj az, ha én nem a bűnözők védelmére akarok kelni, hanem helyettük inkább a fiatalságot venném kezelésbe?! Mi lenne, ha megemlíteném neki, hogy másodállásban vámpírokra vadászok? Valószínüleg egyenesen vitetne a diliházba.. Részben azért sajnálom Charityt és az anyámat, amiért nekik el kell viselniük minden áldott szent nap ugyanazt a hisztit.. De nincs mit tenni, amíg Mr MégazértisÜgyvédLeszel fel nem hagy a csökönyös viselkedésével, én sem teszek másképp. - Ez nem csak rajtam múlik. Hidd el, hiába mennék el, öt perc sem telne el és máris a küszöbön kívül találnám magam. Nincs kivel beszélni. - Felelem, hiszen pontosan ez történne, ha rászánnám magam arra, hogy haza látogassak. - Jól teszed! Ha valakinek sikerült megtalálnia a középutat a bulizás és a tanulás között, akkor az szerintem te vagy. Nekem anno nem igazán sikerült.. Csajok, pia, buli.. túl nagy volt a kísértés - vallom be, közben el is vigyorogva, mintha büszke lennék arra, hogy vizsgaidőben nyomtam magamba az összes információt, ami az átmenéshez szükséges volt. - De ezt te nagyon is jól tudod - forgatom meg a szememet. A reakciója láttán, amit akkor produkált, mikor egy marék sarat markoltam fel a földről, egy cinkos vigyort villantottam rá. - Most miért? A ruhádnak már úgyis mindegy - védekezek kezeimet magam elé emelve, majd lazán hátba veregetem, mintha megfeledkeztem volna arról a lényeges dologról, hogy sarat tartok az újjaim között. - Upsz, hogy ez is itt volt! - formálok meglepettségemben egy kerek O betűt az ajkaimból, véletlennek tüntetve fel a kis akciómat.
Ahogy idősödöm, telnek felettem az évek, úgy kívánom egyre, meg egyre gyakrabban, hogy bár visszamehetnék kicsit az időben a gyermekkor felhőtlen világába. Amikor még minden sokkal egyszerűbbnek tűnt és nem stresszeltem annyit dolgokon. Amikor egy pillangó is meg tudott nevettetni és mikor a nagy sötét felhők se tűntek olyan rémisztőnek. Nem sok időre, csak egyetlen napra. Bármennyire is szeretném ez sajnos nem lehetséges. Akkor legalább a kihívások lennének kevésbé nehezek. Néha komolyan nem ártana ha kicsit könnyebben tudnánk venni a vizsgákat, a rosszabb időszakokat. Persze tudom, hogy az mondják semmi se tart örökké és a gondok azért vannak, hogy megerősítsenek minket valahogy ha probléma van ezek simán képesek elkerülni a figyelmünk. Azt azért le kell szögeznem, hogy ez se általánosan igaz mindenkire. Vannak akik nem szomorkodnak sokáig és inkább a megoldást kezdik el keresni, míg mások homokba dugják a fejüket és sajnáltatják magukat. Azt kell mondanom az utóbbi kategória valahol jobban megérdemli a szenvedést. Szerencsére én az előbbibe tartozom, viszont ettől még ugyanúgy nem bánnám, ha varázsütésre megoldódnának a gondjaim, vagy valaki átvállalná őket. Milyen jó is lenne, ha hirtelen apám engedne a makacsságából és végre újra béke lenne közte és a bátyám közt. Álom, álom, édes álom... A legrosszabb az egészben, hogy anyával akármennyire is akarjuk nem sokat tudunk tenni az ügy érdekében. Egyszerűen akármit is eszeljünk ki előbb-utóbb egymásnak esnek és kezdik elölről az egészet. Hiába, az sajnos a kettejük ügye. Ha tetszik, ha nem, ez van. - Igazán kár, mert anya azt mondta csinál egy adaggal a kedvencedből. - blöffölök mosolyogva. Egy tál sütemény nem nagy áldozat, ha mást nem megcsinálom én. - És ígérem, hogy ha elkezd szemétkedni nem lesz ráhagyva, leszereljük. Nem azt várjuk el, hogy megjátszd jól érzed magad, vagy folyamatosan beszélj, csak legyünk el kicsit és ne vegyél fel mindent amit mond. - teszem hozzá. Ez már azért picit nehezebb vállalkozás, mert apám képes felhergelni magát akkor is, ha a másiknak igaza van. Az mindenképpen vigasztal, hogy már nem tudnak hova jobban összeveszni. - Hát igen, de te nagyon szerencsés vagy az eszeddel. Kevesen mondhatják el magukról, hogy úgy tanárok most, hogy végigbulizták a fősulit és az utolsó pillanatban magolták be ami kellett. - mondom és kissé irigylem is ezért. Összevetve az akkori és a mostani Davidot sokat változott előnyére. Sokkal érettebb, nyugodtabb lett. Mostanra már felnőtt férfi, aki nem mellesleg jó tanár és nagyszerű bátyó is. Egy valami ugyanolyan jól ért, mégpedig a téma eltereléséhez. Egy másodperc alatt már nem is a defektes családunkra figyelek, hanem arra a sárgolyóra, amit a kezében tart és rám akar kenni. - Jó, de nekem nem sokára emberek közé kell visszamennem és nem akarok teljesen úgy kinézni, mint aki egy medvével birkózott. - keresek ürügyet, persze nem mintha túl sokat tudnék vele elérni. - Mondjuk lenne benne igazság. - kuncogok kicsit aljasan. Egy kis egészséges testvéri szeretetnem árt. Amíg én a saját golyómmal vagyok elveszve - ami nálam lássuk be elég ritka - addig sikerül nem észrevennem, ahogy megveregeti a vállam és a a keze nyomán szétterül rajtam a sár. A meglepettség és a gyermeki játékosság keveredik bennem. talán nem is kell visszautazni az időben ahhoz, hogy az ember picit gyereknek érezze magát? - Ez még megbánod. - fenyegetem meg játékosan és átfordulva vele szemben belenyomom a gyúrt labdácskát ahol éppen érem.
Az apámmal való összetűzésem óta, illetve azóta, hogy magam mögött hagytam az otthonomat és Mystic Fallsba költöztem, mindössze három személy hiányzott igazán. Az egyiket rövid időn belül viszont is láthattam - igen, a húgicámra gondolok -, azonban a másik kettő nélkül mégsem ugyanolyan. Char, az anyánk és Donna, ők hárman a legkedvesebbek a számomra. Hiszen ki bírná ki, a családja és a legjobb barátja nélkül huzamosabb ideig? Talán meg kellene fontolnom az ajánlatát, ha nem másért, hát hogy viszontláthassam anyut és Donnát. Ám, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. - Ugye tisztában vagy azzal, hogy a meggyőző képességed csillagos ötös? - sóhajtok az emlegetett sütemény hallatán. Igaz, ez nem lesz elég, ahhoz hogy belemenjek a dologba, de jó úton halad affelé. - Ne vegyem fel, amit mondd? Mi ugyanarra az emberre gondolunk? Szerinted figyelmen kívül lehet őt hagyni? Ha megpróbálnám, csak rosszabb lenne - felelem egy sóhajtás keretein belül. A föld nem hordott az apámnál makacsabb embert a hátán! - Lehet, de egy valamit azért ne felejtsünk el. Nem kaptam ám mindig ötöst. Néha örültem egy kettesnek is, főleg olyankor, mikor két nappal a vizsga előtt néztem bele először a bemagolni valóba. - Nevetek a pár évvel fiatalabb énem érdektelenségén. Ma már nem vagyok annyira büszke az akkori énemre, mint korábban voltam. Akkoriban bármit megadtam volna egy gyors menetért azzal a lánnyal, aki megtetszett, csöppet sem érdekeltek az érzések. Azt hiszem, felnőttem, ugyanis manapság már nem hajt annyira a tatár, ha egy csinos kollégával futok össze. Char-t és engem azért sem lehetne összehasonlítani, mert ő nem az átmenőre gyúr, hanem a jó évvégi eredményre és az ösztöndíjra. Plusz, neki szerencsére nincsen egy kanos mókuska a gatyájában, aki helyette dönthet a fontos dolgokban.. - Ha jobban belegondolok, az a medvés dolog még hihető fedősztori is lenne - kontrázok rá gonoszul, majd ki is vitelezem a korábbi sáros tervemet. Persze, mint sejteni lehetett, ő sem hagyta annyiban a merényletemet, minek következtében a kezében levő sárgolyócska hamarosan már a felsőmön pihent. - Hé, ez egy drága Hugo Boss felső volt! - Tiltakoztam, alig bírva kiejteni a szavaimat a nevetéstől. Na jó, nem vagyok az a típus, aki aggódik amiatt, ha esetleg nem jönne ki a sárfolt a mosás után a ruhájából. Sőt.. a tettére egy újabb sárgolyóval válaszolok, ami ezuttal egyenesen a felsőjére kerül.
Igen, eltelt már egy teljes hét azóta, hogy a tanár-diák kapcsolatot megszegve szabályosan letepertem az egyik diákom, még csak fogalmam sem volt arról, hogy vonzódom hozzá, mindig az agyamra mászott, mindenbe belekötött, állandóan a kíváncsiság hajtotta, azt hittem már csak annyira megszoktam az állandó kérdezősködéseit, hogy megkedveltem, de nem, itt sokkal több volt már,szerintem se Ő, se Én nem tudtuk ezt. Nem hibáztathatom a bennem lakó állatot, mert mindenről nem tehet, a cselekedeteimet Én magam irányítom és az, hogy megcsókoltam, azt Én akartam egyedül. Hiba volt..vagyis nem, mert ennél jobb érzés még nem kerített hatalmába mikor a karjaimba zárva hozzám simult..egyszerűen dobolt a fülemben a vér, hevesen vert a szívem és elsöprő vágy kerített hatalmába, akartam Őt, de még mennyire. Azonban a kissé túlfűtött külön óra után a hét tovább zajlott, mondhatni csendesen, minden izgalmat mellőzve, Én tanítottam tovább, nem kezeltem az órákon máshogy, mint a többi diákomat és Ő sem tett megjegyzéseket, nem várt megkülönböztetést, órák után volt egy kisebb közös pár perc vagy épp egy óra, de nem több, nem vittük túlzásba, és ezt Én akartam így. Nem vagyok az a típus aki azonnal a mély vízbe akarna ugrani, főleg úgy nem, hogy közel a harminchoz egy húsz éves lánnyal folytatok tiltott és igazából rejtett kapcsolatot. Persze a bennem levő vad és a vágyam együttesen sok mindenre sarkall, de nem hagyhatom, hogy győzelmet arassanak, itt még mindig Én irányítok. Most szombat van, az első olyan nap, amikor semmi dolgom és reméltem neki sem lesz, elhívtam, hogy menjünk egy kis kocsikázásra, egy hétvégére be az erdőbe, ami nem messze van a főiskolától. Csak egy nap és egy éjszaka ha jól érezzük magunkat, minden attól függ. Van egy kis faház beljebb. Jó ideje Én bérlem, elég sok időmet töltöm ott. Most pedig akár még jól is jöhet, hogy valamelyest közelebb kerüljünk egymáshoz. Beindítottam az Audio motorját, hangosan dorombolva bőgött fel, vártam, hogy jöjjön, és megkezdjük a közös hétvégénket.
Annyi mindenben voltam bizonytalan magammal kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy kezdek elveszni a világban és, hogy semminek nincs értelme. Egyetlen egy dolognak azonban volt. Méghozzá annak, hogy milyen érzések fűznek Leo irányába. Még ez sem teljesen tiszta a számomra, hiszen azóta, hogy csókolóztunk mondhatni kerüljük egymást, vagyis inkább nem viszik túlzásba az egészet. Próbáljuk megtalálni a tökéletes hangsúlyt, hogy mégis miképpen kellene viszonyulnunk a másikhoz. Azt hiszem még egyikünk sem jött rá igazán, hogy mit akar a másiktól csak azt tudjuk, hogy az egyetlen dolog, ami vigaszt nyújt a számunkra az a másik közelsége. Nekem pedig ez pontosan elég ahhoz, hogy most megpróbáljak egy kicsit jobban megismerkedni vele is és az érzéseimmel. Azt hiszem ez a hétvégi kocsikázás pedig pont jó lesz arra, hogy megtudjuk hova vezet ez az egész, vagy vezet egyáltalán valahová. Az is lehet, hogy egyszerűen csak túlságosan vágytunk valakire és az nem is igazán a másik, csak szükségünk volt egy olyan emberre, aki megérti, hogy mi zajlik le bennünk minden áldott nap és szerintem mi ketten nem is érthetnénk meg jobban egymást. Úgy beszéltük meg, hogy az egyik közeli erdőnél találkozunk, habár abba nem avattam be, hogy mégis miért pont itt. Az ok egyszerű volt a számomra. Szükségem volt egy kis táplálékra, hogy kibírjam a kocsikázást anélkül, hogy neki akarnék esni. Azért az állatok vére nem olyan rossz, mint gondoltam, de velük sem tudok annyira gyengéd lenni és azt hiszem hosszútávon számomra ez egyáltalán nem lesz megoldás, mert nem bírom ki ezen megállás nélkül. Sokkal inkább éhesebb és veszélyesebb leszek az egésztől. Igyekeztem nem összekoszolni a ruhámat és boldogan tapasztaltam, hogy ezt a kihívást sikerült teljesítenem és, mikor megláttam közeledni az autóját – mert már elég sokszor láttam ahhoz, hogy felismerjem – integetni kezdek, hogy biztosan észrevegyen, habár nem olyan nehéz észrevenni valakit, aki egyedül áll az út szélén nem is kicsit kicsípve erre a hétvégére.
Az életben vannak örök érvényű igazságok, amik ellen ha kézzel-lábbal is hadakozunk, akkor is igazak maradnak. Bár fiatal vagyok ettől még felfogom ezt, néha bizony a saját bőrömön is megtapasztalom. Például az ember nem válogathatja meg a családját, bármennyire is szeretném. Pedig olykor olyan jó lenne... Tudom, nem szép dolog ilyet mondani, azonban apámat szívesen leváltanám valaki másra. Vagy legalább a csökönyösségéből kicsit lejjebb vennék. Sajnos ez nem lehetséges, bármennyire is jó lenne. Szerencsétlen David issza meg annak a levét, hogy ő ilyen. Ellenségesen viselkedik vele apa, csak azért, mert nem azt a hivatást választotta, amit ő kitalált neki. Ha legalább tisztességtelen, vagy jelentéktelen, kis vacak munkája lenne még azt mondanám, hogy igaza van, de rendes, tisztességes állásról beszélünk. Egyszerűen nem tudom megérteni aput, bármennyire is próbálom. Egy dolog biztos: Davidet semmi pénzért nem cserélném le. Ő jó testvér és rendes ember. Neki is vannak hibái, mint mindenkinek, viszont nincs túl sok, és igyekszik őket kompenzálni. Kár hogy az apám nem túlzottan ilyen. Valami azt súgja a tarsolyomban lévő összes trükköt be kell vetnem, ha továbbra is rá akarom venni a családi ebédre. - Tudod, ha az embernek ilyen rokonai vannak előbb-utóbb megtanul jól érvelni. - sóhajtok el kissé keserűen. - Donna is ott lesz. - kicsit pimasz mosoly jelenik meg a számon. Titkolódzhat nekem, viszont úgy is tudom az igazat. Ha valaki, hát akkor én ismerem, mint a tenyeremet. Nyilvánvaló, hogy belezúgott abba a nőbe. - Úgy értem, hogy ne húzd fel magad rajta. Ha túlzásba viszi leszereljük, ne félj. Hárman csak elbírunk már vele. - próbálom lenyugtatni. Megértem, hogy aggódik apa miatt, de egy pici bizalmat megszavazhatna a családja többi tagjának, nem? - Végül mégis átmentél. Egyébként elég kevesen vannak, akik minden vizsgaidőszakot színjeles ötössel zárnak. - mondom és szerintem talán még maga Albert Einstein se volt ilyen okos. Egyszerűen lehetetlen mindig az egész tananyagot kívülről fújni. És ehhez még jönnek a magánéleti kisebb-nagyobb problémák, a fáradtság, meg persze a stressz. Én már csak tudom, hiszen én is "stréber" vagyok és százszor inkább az 5-ös a célom, mint a kegyelem kettes. Ráadásul rajtam még plusz nyomás is van az ösztöndíj miatt, aminek összegénél a jegyek nagy szerepet játszanak. Ezen a nagy idegességen is csak kicsit tudnak enyhíteni a különféle vitaminok, a megfelelő táplálkozás, az elegendő alvás és egy vödör kávé. Benyugtatózva meg nagyon nem érdemes egy vizsgára elmenni, mivel a legjobb esetben is olyan kába leszel, hogy az első 5 percben kidobnak és lehet menni pótvizsgára. Még az hiányzik. Akkor már inkább végigizgulom az egész vizsgát, az jobban megéri. - Az biztos. Sok dologban hasonlítotok egymásra egy medvével. Morogtok, szeretitek az édeset és simán képesek vagytok egész nap aludni. - nevetek picit gonoszan. Hiába, tudom milyen kényes az egójáera és ezt nem félek kihasználni. Úgyis tudom, hogy megtudja ő védeni magát. Egy aljas kis trükkel szépen össze is sározza a ruhám, de én sem maradok adósa és ő is koszos lesz. - Ne légy már kislány! - öltöm ki a nyelvem, viszont elugrani sincs időm, már is repül a következő golyó. Már gyúrom is az újabb adag sárt és repítem el a lába felé vigyázva a kínos részekre.
Természetesen érthető a gyomoridegem, valahol mégiscsak tilosban járok, Ő továbbra is a diákom és Én továbbra is csak az iskola alkalmazott professzora vagyok. Igaz, hogy a 21. században vagyunk már mégis megszólják az efféle kapcsolatot, nekem akár az állásomba is kerülhet, óvatosnak kell lennünk. Bár nem tudom ez mennyire valósulhat meg úgy, hogy közben a közelsége teljesen megőrjít, hogy az érzékeim veszik át az irányítást és az ép, emberi elme csak úgy bezárja önmagát, minden az ösztönöké és az érzelmeké. Az első pillanatokban is éreztem valamely különös vibrálást kettőnk között, ez mostanra csak fokozódott. Talán két, borzasztóan elhagyatott lélek vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy a vonzalom csupán ebből az érzésből táplálkozna. Tudom, hogy nem így van. A kocsival megállok és pár másodpercig csak nézem a számomra káprázatos szépséget. Visszaintek a lánynak majd a motort leállítva kinyitom a kocsiajtót és kilépek a kissé még harmatos földre. Lazán, lassan odalépek hozzá majd az előbbi lassúságot a gyors szenvedély váltja fel és karjaimba zárva csókolom meg. Hiányzott ez a szenvedély, a Whitmore-on meg kell tartanunk a szigorú tanár-diák kapcsolatot, vagyis Én leadom az aznapi anyagot a hallgatóknak és pár kérdés, pár válasz és igazából ki is merül minden kommunikáció. Ennél többre vágyom, de siettetni sem akarom ezt a törékeny kezdeményt, ami közöttünk bontakozik ki. Se Ő, se Én nem vagyunk olyan helyzetben, hogy bármi rosszon csak úgy átlendülhessünk. -Készen állsz egy kis külön órára a misztikus tanároddal? - Nevetem el magam és a veszélyesen hófehér fogaim kivillannak. A vérfarkasság egyik jele, a fogorvos még csak látni se fog míg élek, hibátlan fogsor, klassz nem? -Induljunk, szalad az idő. - Jó érzés megérinteni, mintha ilyenkor a fenevad is úgy döntene kissé azonosul velem és a dühödt szabadulási vágya átformálódik szenvedélyé és a lány iránti vágyakozássá. Ahogy a kocsiba szálltunk indítottam is a kocsit, hogy minél hamarabb ott lehessünk. -Van valami különösebb oka is annak, hogy mostanság nem zavarod az óráimat? - Villantok felé egy farkas vigyort.
Sosem gondoltam, hogy én magam is egyike leszek azoknak a lányoknak, akik eldobják az agyukat a professzoruk láttán, de én sikeresen megtettem. De nem is igazán a külseje volt az, ami megfogott. Persze ez volt, ami miatt képes voltam figyelni az óráján, de a stílusa, ahogyan mozdult, ahogyan beszélt az volt, ami magával ragadott egy olyan sötét útra, ahonnan úgy éreztem, hogy már egyáltalán nem lesz visszaút. Az érzéseim a vámpírlétnek köszönhetően csak sokkal erősebbek lettek és csak remélni tudom, hogy ennek köszönhetően képes leszek visszafogni magam. Bármennyire is szeretném magam távol tartani tőle, egyszerűen képtelen vagyok rá. Szükségem van rá, akár a levegőre, a vérre és a napfénygyűrűmre, hogy mindezt megtehessem. Magához von és megcsókol, ami egy pillanatra megdönti az önbizalmam, de visszacsókolom és gyengéden átkarolom a nyakát. Még ahhoz is hozzá kell szoknom, hogy erősebb vagyok nála. Ebből adódóan pedig könnyedén fájdalmat okozhatok neki anélkül, hogy ténylegesen akarnám. Úgyhogy nincs könnyű dolgom, mert a vérszomj mellett még erre is oda kell figyelnem. – Én mikor ne állnék készen? – Kicsit félek a kettesben töltött időtől, de úgy érzem, hogy pont erre van szükségem. Hiszen vissza kell találnom az emberségemhez. Különben megint ugyanott kötök ki, ahol pár hete is, amikor is megkértem Renee-t, hogy öljön meg. Olyan egyszerű lett volna bedobni a törölközőt és nem foglalkozva a következményekkel. De rádöbbentem, hogy ezt én nem tehetem meg. Küzdenem kell, amíg még van miért küzdenem. Beülök mellé a kocsiba, de nem igazán kezdeményezek beszélgetést, mert a gondolataim valahol teljesen máshol járnak. Kérdésére pár perc késéssel, de sikerül észbe kapnom. – Kialakult egy súlyos tömegiszonyom. Elhiheted, hogy jobb a többieknek, hogy nem vagyok ott. – Azt hiszem, mivel hozzájuk nincs semmilyen érzelmi kötődésem könnyedén átharapnám a torkukat. – Ne mondd azt, hogy már hiányoztam. – Be kell vallanom, hogy nagyon is élvezném, ha hiányoznék neki, mert az már igazán jelent valamit. De a helyzet az, ha szeretné is nem tudnék ott lenni az óráin. Egy jó darabig még biztosan nem.
Még mindig kissé furán érint, hogy egy diákommal vagyok. Otthon számtalanszor átgondoltam mindent, de azon kívül, hogy vérfarkas génekkel áldott meg a természet és, mert a tanára vagyok, nem találtam más okot, ami az ellen szólna, hogy megpróbáljuk együtt. A közelében érezhetem kicsit a régi Leo-t, azt a férfit, akinek nincs oka amiatt aggódni, hogy megöl valakit véletlenül és aztán valamiféle szőrös állattá formálódik. Olyan mintha a fenevad is elfogadta volna, hogy a késztetésnél sokkal erősebb a vágyódásom, vágyódásunk a lány iránt. Nem tudok elég okot felhozni, hogy végül elszakítsam magam tőle, egyszerűen nem tudnám megtenni. Főhet is a fejem emiatt, de amikor velem van akkor legalább elfeledem mi vagyok valójában és minden gondom elporlad. Egyre bonyolultabb érzések kavarognak bennem, talán ragaszkodás és még talán a szerelem előjele is, bár ezt még azért kijelenteni nem merném, egyelőre csak próbáljunk egymáshoz szokni, mást nem tehetünk. A csók olyan édes, hogy beleborzongom, ezt a kellemeset eltaszítani magamtól? Soha. -Nagyon helyes, remek hétvége lesz, meglátod. - Legalábbis igyekszem majd azzá tenni. Nekem még mindig vannak aggályaim, már csak a korunk különbsége miatt is, de igyekszem ezt leküzdeni. Bár, hogy Ő mit érez és gondol ezzel kapcsolatban azt nem tudhatom. -Hiányoltalak az órákról. - Vallom be, nem akarok egy puhány alaknak tűnni, igazából nem is lehetnék az, vérfarkasként minden vagyok csak puhány nem. De valóban hiányoltam, mindig feldobta az óráimat a lelkes kötekedése, most viszont olyan sivár és egyhangú az előadóterem. A többi diák jószerivel alszik vagy írogat csendesen. Maga Moon hiányzott már napok óta, de ezt azért így egyből nem fogom mondani. A hiányoltalak és a hiányoztál nem teljesen egyenértékű, mégis azért ott volt a hangomban az igazság. Azóta a csók óta az előadóban nem történt semmi különösebb, főleg, hogy utána még el is tűnt. Úgy éreztem, hogy mégis vakvágány az egész, csak a hirtelen bennünk támadt szenvedély volt a csók okozója. Most, hogy igent mondott a hétvégére és, hogy itt ül mellettem, már azt mondatja a belső hangommal, hogy nem csupán egy gyors fellángolás volt, hanem valamiféle több. -Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást. - Kicsit tárgyilagos lesz a hangom. Nem nagyon mertem eddig kapcsolatba belevágni, voltak persze kalandjaim, de még mennyi, viszont a fenevad egyiküket sem tolerálta, valahogy egy vadabb szex után mindegyikükből elege lett és legszívesebben széttépette volna velem mindannyiukat. Moon más hatással van rám és a szörnyre is.
Bevallom egy részem még mindig rettegett attól, hogy bántani fogom őt, de kénytelen voltam bizalmat szavazni magamnak és a bennem élő szörnyetegnek, hogy most egy kicsit visszafogja magát. Az elmúlt napokban rengeteg dolgot tanulhattam és ennek köszönhetően vagyok hajlandó belemenni ebbe a dologba. Azt mondták, hogy segíthet rajtam, ha Leo-val vagyok. Csak remélem, hogy tényleg igazuk van, mert ha bántanám azt én nem élném túl. Ebben biztos vagyok. Nekem csak ő van az életemben. Egyiküket sem szeretném semmilyen formában sem elveszíteni. Abba bele is pusztulnék. - Veled vagyok. Már innentől kezdve nem lehet rossz. - Ki fogom élvezni minden egyes pillanatát ennek a hétvégének, mert tudom, hogy még hosszú út áll előttem és, ahová megyek ott nem szívesen látják a halandókat ez pedig megint csak azt jelentené, hogy nem látnánk egymást egy darabig. Nem vagyok túlságosan odáig a helyzettől, de vannak dolgok, amiket meg kell tennünk önmagunkért. De én ezt nem csak önmagamért teszem, hanem értük is. Hogy nekik jobb legyen. Hogy nekem sem kelljen rettegnem attól, hogy árthatok nekik. - Sajnos még, majd hiányolnod kell.. Mert egy darabig nem leszek. Más órákon fogom erősíteni a tudásomat. - Nem beszélhetek különösebben a kastélyról, de nem hiszem, hogy faggatni akarna róla. Vannak dolgok, amiket meg kell még tanulnom önmagammal kapcsolatban. Az egész egy apró hiba volt, ami a gépezetbe becsúszott. Nem akartam vámpír lenne. Nem álmodtam az örök fiatalságról, ahogyan a többi ember. Mert én tudtam, hogy a vérszomj egy olyan ár, amit nem akarok megfizetni. Most mégis nap, mint nap megfizetek érte. - Meg sem fordult a fejemben, hogy elutasítsam.. - Tényleg nem akartam elutasítani. Csak féltettem őt ennyi az egész, de ettől függetlenül nagyon szívesen jöttem el vele erre a hétvégére. Tudom, hogy jó lesz. Eljárok majd a biztonság kedvéért az éj leple alatt vadászni, hogy még véletlenül se essek neki. Ki akarok szűrni minden lehetőséget. A baleseteket nem tudom, de legalább elintézhetem, hogy ne tomboljon olyan hevesen a vérszomj bennem.
Még mindig vannak kételyeim, jó sok persze, de már nem tudnám azt tenni, hogy hátat fordítok a lánynak, már nem tehetem, azután a csók után semmiképp sem, már akkor tudtam, hogy vonzódom hozzá, ohh..a vonzódás egy igen rossz kifejezés arra, amit érzek Moon iránt. Ez jóval több, itt már a farkas is vonzódik a lányhoz, fura, de nyugton van a közelében, csak a hevességét érzem, a sürgetését, hogy még közelebb kerüljek a lányhoz és ezáltal Ő is megkaphassa, igen, elég morbidan hangzik, de a farkas és Én nem csak eggyek, de külön személyiségek is vagyunk. Én legalább is úgy érzem valahol részben külön váltunk csak egyet akarunk mind a ketten és az bizony Moon, kár, hogy nem vagyok osztozkodós kedvemben, bocsi bestia. -Ezzel Én is így vagyok, bárhol jó volna, ha ott lennél velem. - És akkor hát legyünk nyálas férfiak, akik romantikázásba csapnak bele pedig ezelőttekkel ez még csak meg sem fordult volna a fejemben. Nem mertem volna közeledni egy éjszakánál többért egy lányhoz hiszen a fenevad mindenkire kivont karmokkal várt és semmi mást nem akart csak egy balul elsült kalandot és egy holtestet, hogy végül átvehesse felettem az irányítást. De nem, ez nem történhet meg soha, nem engedhetem, szeretném megtartani a józan eszem, már ha az még egyáltalán megvan. -Elmész? Mert nagyon úgy hangzik az egész mintha búcsú lenne... - Szorul össze a torkom és hevesebben ver a szívem a gondolatra, hogy a lány, aki még nem is igazán az enyém máris kilépne ebből az ördögi körből és inkább valahol máshol folytatná. Talán a farkas miatt? Mégis miket beszélek..naná, hogy miatta. Nem akarom, hogy elmenjen, bármennyire is így látom helyesnek nem tudnám elviselni, ha elmenne és nem látnám nap,mint nap az előadóban vagy nem lenne velem. Basszus, szerelmes lettem, pedig igyekeztem ezt elkerülni, azonban egyre világosabb előttem, hogy ez nem csak vonzalom, ez több annál, beleszerettem a lányba aki felkeltette az érdeklődésem a kérdéseivel, csupán csak a jelenlétével már elvonta a figyelmem... -Örülök, hogy nem akartál nemet mondani...bár ha nemet mondtál volna akkor is kiharcoltam volna egy újabb lehetőséget. - Mosolyodom el és bár talán nem volna jó ötlet mégis egyik kezemmel megfogom az övét és lassan cirógatni kezdem a kézfejét. Volt pár csókunk, de igazán nem jutottunk vele semerre sem, már magam sem tudom miért pontosan. A munkám miatt? Mások miatt? Nem tudom, egyszerűen megragadtunk ott, hogy tudjuk szeretnénk közelebb kerülni a másikhoz mégsem tesszük. megérkezünk az erdei házhoz és lefékezem az autóval a nagy tölgy alatt. -Hát itt vagyunk, innen már nincs vissza. - Vigyorodom el, de valóban kicsit feszengek, ha ezt elszúrom el is veszíthetem, azt pedig nem hiszem, hogy kibírnám.
Kezdőlap
| words: 272
• 