Egy újabb óra, amikor egy kicsit zavarba hozhatom őt a megjegyzéseimmel. Komolyan mondom imádok az idegein táncolni. Egyfajta megnyugvással tölt el és valahogy nem akarom olyan komolyan venni az életét és igazából semmit nem akarok már komolyan venni. Egyszerűen csak sodródni akarok az árral, mintha semmi nem számítana. Pedig már koránt sem vagyok ugyanaz mégis azt mutatom minden a legnagyobb rendben. Igazából itt sem kellene lennem, de ez a terem, ez az óra valahogy megnyugvást szolgáltat a számomra. Hogy mégis miért? A válasz rendkívül egyszerű. Amíg őt piszkálom és az ő idegeivel játszadozom addig nem gondolok arra, hogy mennyire felemészti a bensőmet a fájdalom és, hogy legszívesebben letépném Kai fejét a helyéről. Nem érdekel, ha azzal a saját halálomat okoznám. Őszintén nem érdekelne, mert jelen pillanatban úgy érzem, hogy a halál is jobb lenne, mint egy élet Luke nélkül. De kitartok. Mert tudom képtelen lennék megölni még, ha akarnám is. De ő talán véget vetne a szenvedésemnek, egyszer s mindenkorra. Az órának vége van és egy rakás lány odamegy megdicsérni az óra anyagának előadásmódját, habár fogadni mernék, hogy egyikük sem tudja, hogy mégis miről beszélt Mr. Claflin. Annyira hivatalos. Pedig sosem hívom így. Legalábbis, amikor kettesben vagyunk. Máskor meg nem is szólok hozzá. Mert pont ezt az egész Mr. Claflin-ozást akarom elkerülni.
- Milyen volt a telihold? Érezted a késztetést, hogy valakinek eltörd a gerincét, vagy megmérgezd, hogy szabadjára engedhesd a benned lakozó szörnyeteget? - Lépek oda mellé a kezemben lévő jegyzeteimmel, miután az utolsó diák is távozott és immáron csak mi ketten maradtunk a teremben. Miért esik nekem ennyire jól, hogy valakinek az idegein táncolhatok? Mondjuk azt sem értem miért ilyen rémisztő a számára, hogy vérfarkas oldallal rendelkezik. Egyáltalán miért küzd ellene, amikor szabadjára engedhetné, uralhatná ahelyett, hogy félne tőle. A félelem soha nem oldja meg a problémákat. Csak ront rajtuk. Ezt már tudom. Ha nem féltem volna annyira meghalni.. Luke még élne.

i'll whisper a secret

Végig nézek a fiatal arcokon, látok jó pár bamba ábrázstot, pár túlbuzgó tekintetet és persze a bongyor szőkét, Olivia-t. Szinte azonnal elkapom róla a tekintetem, az hiányzik még nekem, hogy azt is a szememre hányja, hogy ránéztem. Voltak már nehéz esetek nem egy évfolyamnál, de Liv teljesen más, mintha csak arra hajazna, hogy fogjam magam és megöljem Őt egy kirohanásom alkalmából. Szinte a fogamat összeszorítva válaszolok már néha az érdekesebbnél érdekesebb kérdéseire.
-Tehát teljesen bizonyítható, hogy a vérfarkas mitológia a legnagyobb mértékben is, ahogy az öregek mondanák, humbuk. Nincsenek vérre szomjazó, hatalmas szőrös lények, valószínűleg az őslakosok egy medvét véltek farkasnak, innen eredhet a vérfarkas története. Köszönöm a figyelmet! - Hátat fordítok a diákseregnek és a táblára írt kacskaringós szöveget törlöm bőszen. Hallom ahogy minden egyes lépés halkulni kezd és a hangzavar felerősödik a folyosón. Nincs mese a szünet mindenki számára szünet. Most ha jól számolom van két órám a következő előadásig. Már épp felengednék, hogy ezúttal többé-kevésbé nyugodtan telt az előadás amikor meghallom Liv-et mögöttem. Egy nagyon szerény káromkodást elnyomok magamban és kedves kis szőke diákom felé fordulok.
-Neked is szia Liv! - Erőltetek mosolyt az arcomra majd leporolom a kezemről a krétát. Direkt nem foglalkozom a kérdés áradatával, ehhez már hozzá szoktam.
-Segíthetek valamiben vagy csak úgy idejöttél, hogy segíts letörölni a táblát? Rendes tőled! - Dobom oda neki a szivacsot. Közben pedig magamban elszámolok tízig, hogy biztos ne szaladjon fel bennem a pumpa. Nem tehetek róla, hogy szabályosan idegesít már a jelenléte is a kis csajnak.
Nos akarva-akaratlanul, de felidézni bennem a telihold estéjét. Kellemetlen volt, úgy éreztem, hogy a legapróbb baki is dührohamot akar kiváltani. És igen, éreztem késztetést arra, hogy valakit megöljek, hogy az ami bennem van végre utat törhessen magának. A késztetés olyan erős volt, hogy pillanatokig azt se tudtam, hogy megtettem-e már vagy még mindig kontroll alatt tartom a testem. Liv pedig élvezettel emlékeztet rá, az ördögi kis boszorka.
-Nos, sikerült hatást gyakorolnom a kedvenc diákomra az előadásommal? - Kérdem egy féloldalas mosollyal. Még arra nem jöttem rá, hogy miként lehetne lehetőségem arra, hogy a kissé túlbuzgó, boszorkát valahogy lekoptassam. Nem akarok kitörni egy előadás során, de elég csak rá néznem, hogy a kontrollom teljesen felmondja a szolgálatot.

Ha valaki megkérdezni, hogy Leo helyes-e azt mondanám, hogy könyörgöm, hát hiszen ő a tanárom. Persze a fejemben már megvan róla a kialakított képem és egy részem szívesen megnézné, ahogyan levetkőzik, hogy nekikészüljön az átváltozás fáradalmainak. Komolyan! Szívesen megnézném, ahogy az izmai megfeszülnek és nem csak a felsője alatt, amihez szinte állandóan szerencsém van. Hiszen minden egyes kérdésemre és érdeklődésemre így reagál. Szinte a hangomra az a természetes reakciója, hogy megfeszülnek az izmai. Azt hiszem tényleg nagyon idegesíthetem és most pont ezt kell kihasználnom. Azt akarom, hogy valaki jól elküldjön a francba, mert pontosan ezt érdemelném meg, amiért hagytam a saját testvéremet elveszni. Mert pontosan ezt tettem. Nem mást. Pontosan ezt. Féltem megküzdeni vele erre ő úgy döntött, hogy milyen jó lesz megküzdeni Kai-al, hogy ő erősebb lehet nála. De, ha még ő is képtelen volt arra, hogy legyőzze, akkor hogyan tudta volna Jo megtenni ugyanazt? Mármint az egész annyira reménytelen volt, de ha van merszem ahhoz, hogy végigcsináljam ezt az egészet és talán belesétáljak a saját halálomba, akkor talán még mindig élhetne Luke és nem kellene úgy éreznem magam, mint akiből kiszakítottak egy darabot. Pontosan ezért kell őt most piszkálnom, hogy leteremtsen, vagy akár nekem is eshet. Nem bánom, mert nem érdemlek kedves szavakat, semmi pozitívumot.
Az óra számomra egy elfojtott nevetéssel ért véget, mert ez az egész, hogy nem léteznek vérfarkasok az ő szájából.. Mikor tulajdonképpen ő is az, hát nem is hangozhatott volna rosszabbul.
Elkapom a felém repülő krétacsomagot, mert határozottan biztos vagyok, hogy ebben a szivacsban egy egész kréta adag benne volt, hiszen ahogy a kezeim között landolt rögtön felcsapott a krétapor és inkább hozzávágtam Leo-hoz. - Isten mentsen, hogy én táblát töröljek. Nem kívánok én osztályelső lenni. Ezt mind a ketten nagyon jól tudjuk. - Köhögök még párat és egy kicsit arrébb lépkedek, hogy kimásszak a hatalmas krétaporfelhőből.
- Igazán lenyűgöző volt az előadás. Csak talán egyetlen egy kivetni valót találok benne, hogy hamis tényeket közöl. Vérfarkas mitológia egy humbuk? Talán az egyik legnagyobb hazugság, ami elhagyta az ajkaid, vagyis.. Az ajkait Mr. Claflin.  - Olyan száraznak és távolságtartónak tűnik ez az egész magázás. Meg amúgy is nevetséges. A kettőnk közötti korkülönbség szinte már minimálisnak mondható.
- De a kérdésemre nem válaszoltál.. Milyen volt a telihold?  - Lehet, hogy gúnyos a hangnemem, de egy részemet azért érdekli, hogy mégis milyen volt neki átvészelnie.

i'll whisper a secret

Ha valaki megkérdezi, hogy Liv aranyos-e, kapásból rávágnám, hogy egy pincében hét lakat alatt egy szájpecekkel az, anélkül meg Isten ments tőle, képes lenne a szavaival kirobbantani a III. világháborút. Legalább is bennem mér dúl egy háború akárhányszor csak "beszélgető" viszonyba keveredem a lánnyal. Részben persze ez annak köszönhető, hogy a génjeim rakoncátlan farkas génekkel vannak vegyítve és így állandóan acsarogni támad kedvem, főleg a telihold idején. Liv pedig mindig kihasználja ezt a remek pillanatot. Nem tudok másképp reagálni rá, mint megfeszült testtel és összeszorított fogsorral. Nem akarok sem mondani, sem tenni semmi olyat ami után megüthetném a bokám vagy éppen ártanék a Bongyornak. lehet, hogy szeret az idegeimen táncolni, de ettől még csak egy diáklány, akinek semmiképp sem akarnék ártani.
A szivacsot odahajítom neki én pedig a papírjaimat igazgatom, de alig, hogy hozzá vágtam a krétapamacsot már a vállamnak is csapódik és a fekete kockás ingem pár fehér folttal is gazdagodik szinte azonnal.
-Igazad van, Isten ments tőle, hogy osztály első légy, így is eleget látjuk egymást. - Gúnyos hangnemem más szinte megszokott a kettőnk beszélgetései során, lehet, hogy én vagyok itt a ranglétra magasabb fokán, de ez mit sem számít, ha egy ilyen nagyszájú lány a fejébe veszi, hogy kiidegel. Kettőnk közt már régen elrohadt a tanár-diák kapcsolat, mi inkább az ellenségekre hajazunk, tudjátok, a kedves ellenség...igen, az én volnék és nem Olivia.
Leporolom az ingemről a krétaport majd folytatom a tábla törlést miközben kérdezek tőle, mert tudom, hogy nála nem működik a lerázás, csak akkor távozik, ha kedve szottyan rá, talán ez bosszant az egészben a legjobban.
-Hamis tényeket? Szóval azt állítod, hogy hazudok? - Villantom ki tökéletesen fehér fogsorom egy széles vigyorban.
-Cáfold meg Liv, ha elég hihető előadással állsz elő ami szerint a vérfarkas dolog nem humbuk, akkor hiszek neked, ha pedig nem elég jó amit közölni próbálsz még meggondolom, hogy átengedlek-e a vizsgán. - Egy mosoly a szőke felé majd ismét a kilométer hosszú táblára figyelek. Lehet, hogy egy kicsit elszaladt velem a ló, de ez még mindig jobb mintha leakarnám harapni a fejét.
-Egész jó, teával és sütivel ültem végig a teraszon, onnan egész szépen látszott. - Felé sem fordulok mikor ezeket mondom. Valójában borzasztó volt, maga a pokol, úgy éreztem valami kiakar szakadni belőlem, mintha lett volna bennem valami ami szabadságért és vérért kiállt. Egyszerre volt ijesztő és mámorító, Élveztem az érzést és féltem tőle. Akartam, hogy kiszabadulhasson a fenevad és mégis bent tartottam, és ez így megy minden teliholdkor..

Az órák többségén szinte lehet hallani, ahogyan a lányok többségének a szájában csak úgy felgyülemlik a nyál. Oké elismerem jól néz ki, de nem fogok eldobni tőle az agyamat. Amúgy is határozottan boksz zsáknak használom, hogy a lelkemet ért sérelmeket rajta püfölhessem ki egy-egy sértegetés, kötözködés formájában. Egyszerűen olyan ez számomra, mintha a fájdalmam egy részét egyenesen átadnám neki ezzel a saját lelkemen könnyítve. Őszintén sokkal jobb érzés, hogyha ezt teszem, mintha nekiállnék sírni, tombolni. Nem engedhetem, hogy a gyász a lelkemet feleméssze, mert akkor már nem is tudom, hogy hova lyukadnék ki, ha megengedném magamnak azt a luxust, hogy darabokra hulljak. Utána mégis miért, vagy kiért szedném össze a darabokat? Mert nincs mellettem senki, aki segítene összeszedni. Nincs többé Luke. Jo-val pedig fogalmazzunk úgy, hogy megtartjuk a távolságot. Talán el kellene hagynom a várost, de mégis hogyan tehetném? Itt van az egyetlen kapocs a testvéremhez és Mystic Falls-ban. Miként tudnék mindennek hátat fordítani? Még nem állok készen arra, hogy elengedjem. Inkább rúgok bele ezerszer Leo-ba, de nem engedem el a fájdalmat, ami a lelkemet mardossa.
- Ne mondd azt, hogy ennyire rossz társaság vagyok, mert azért nem. Csak fáj, hogy az igazságot én kimondom a szemedbe és nem kerülgetem a forrókását. A kíváncsiságomért, amit az óra közben tanúsítok csak nem fogod azt mondani, hogy többet nem jöhetek be. - Igazából nem a kíváncsiság hajt elsősorban. Mondjuk már egyáltalán nem tud meghatni az iskola, vagy bármi más. Egyedül azt élvezem, hogy neki szívhatom a vérét és ennyi. Semmi több. Nekem mindössze csak erre van szükségem. De azért meg kell mondanom az őszintét, hogy csak azért tudom őt ilyen módon piszkálni, mert megadja nekem a lehetőséget rá. Talán tudat alatt nagyon is élvezi. Nem ő lenne az első mazochista ember a földön.
- Szóval tartsak előadást arról, hogy igaz? Nem hiszem, hogy örülnél neki, ha te lennél az előadásom egyik kelléke. - Vérfarkas gének ott rejtőznek mélyen benne és nem is értem, hogy miért akarja nekem azt mondani, hogy nincsenek vérfarkasok. Az pedig, hogy átmegyek a vizsgáján avagy sem ugyanúgy nem hat meg, mint az órája. Már igazából semmi nem hat meg. Legalábbis egy részem úgy érzi, hogy már nincs miért foglalkoznom olyan felesleges dolgokkal, mint a kusza érzések.
- Mindketten tudjuk, hogy ez az időszak közel sem olyan kellemes a számodra, mint lefested, szóval miért nem mondod el az igazat? Ezúttal ténylegesen érdekel a válaszod. - Nem tudom, hogy milyen lehet átélni, hogy valamihez szinte hozzá vagy láncolva. Még akkor is, ha ott lappang benned. Na, jó talán mégis értem. Az egész kovenünk egy vicc. Most már nem kell rettegnem attól, hogy mi lesz, ha meg kell küzdenem, ha meg kell halnom, mert már nincs mitől félnem. Nyugodtan mondhatom, hogy pontosan tudom milyen helyzetben van csak az érzéseink nem egyezőek.

i'll whisper a secret

Már szinte hozzá szoktam Liv már-már mániákus belém kötéseihez. Vagy éppen az óra közben szól be ezzel is megszakítva az anyag leadását vagy éppen, mint most, szimplán megkeres az előadás végén, hogy kioktató monológjával és roppant idegesítő kérdéseivel a sírba vigyen. Eleinte felhúztam magam a neveletlenségén - tanárnak jár a tisztelet - de később lassan kezdtem hozzá szokni, hogy nem minden víztükör sima és egyenletes. Valahol talán azért hagyom, hogy addig feszítse a húrt míg az el nem szakad, mert látok benne egy adag mérhetetlen fájdalmat, amit valakin le kell vezetni. Neki rám esett a választása, én lettem a személyi fájdalom felfogó labdacsa. Na persze a másik indok, hogy valahol mazochista vagyok, de ez már nem annyira lényeges.
Ha én nem lennék egy karóhoz kötött eb, és Ő nem lenne ennyire bosszantó még talán jól is kijöhetnénk egymással, de mivel ez a kettő opció nem teljesíthető így keserítjük még egymás életét egy jó darabig.
-Az igazságot? Liv, te mindent kimondasz az igazságon kívül, épp ezért fáj tőled a fejem, túl sokat beszélsz. Mellesleg nem az óra közben vagy aktív érdeklődő hanem az óra végén és nem a tananyag érdekel hanem az én magánéletem. A kettő között óriási különbség van. - Világítom rá a lényegre. Tulajdonképpen már olyan szinten hozzá szoktam a vájkálódós stílusához, hogy szinte azonnal veszem a lapot és valahogy igyekszem válaszolni úgy, hogy semmiképp ne kapja meg azt a választ amit várt. Már a dühömet is eléggé jól kontrollálom a jelenlétében, bár azért lehetne min csiszolni még.
-Már miért ne örülnék, azt mondasz rólam amit csak akarsz, senki se hinne neked Olivia. Kinevetnének és nem azért a két fillérért, de én is jót mulatnék. - Teszem hozzá mg miközben az asztalomnak támaszkodom karba font kézzel. Akármennyire is bosszant a Szöszke, látok a tekintetében valami őszinte veszteséget ami miatt nem tudok rá teljes mértékben haragudni. Azért persze van, hogy nagyon kiakaszt, de véglegesen nem tudok rá megharagudni, néha még mulattat is az állandó szeka-túra.
-Olivia, ha ennyire tájékozott vagy a dologban, ami ugyan számomra érthetetlen, akkor minek is faggatózol? Elmondtam hogyan telt a teliholdas estém, ahogy mindig is szokott, ennél többet hiába is akarnék mondani, nem tudnék, mert nem történik semmi. Na nem mintha az orrodra akarnám kötni mivel is töltöm az estéimet. - Vigyorgok diákomra. Fura ez a lány, annyi szent, de erre mondaná szegény, megboldogult nagyapám, hogy a fura nő a legjobb nő. Érdekes meglátás.
-Jobb lesz ha összeszeded magad, hamarosan félévi vizsgák lesznek és nem úgy tűnik, hogy a tárgyamból nagyon aktivizálnád magad, ha nem akarsz megbukni a vizsgákon kapd össze magad Olivia. - Térek vissza a hivatalos tanári stílusba. Nem szeretek ebből nagyon kizökkenni. Talán ezzel elérem, hogy erről a vérfarkasos élménybeszámolóról leakadjon, bár amennyire makacs, nem sokra megyek a tanáros halandzsákkal.

Komolyan mondom, hogy a tanárokat jobban kellene megválogatni az iskolákba. Mert Leo-hoz hasonló embereket nem szabadna tanári pályára ereszteni. Belőle lesznek a hatalmas botrányok, mert tanár-diák kapcsolat. Bármennyire is szeretne ellenállni az egésznek nem tud. Egyrészt, mert pasi. Másrészt pedig, ha egy csaj az ujjai köré akarja csavarni kétlem, hogy olyan nagy kihívásba ütközne. Mondjuk lehet, hogy előjönne valami becsület kódexszel, hogy már pedig ő aztán nem fogja belekeverni a magánéletét a tanításba, amit látszólag nagyon szeret. De azért mégis férfiból van és kíváncsi lennék, hogy ki az a nő, aki mellette hajthatja álomra a fejét. Bár, ahogy eddig kiderítettem senki nincs ezen a terepen, ami eléggé meglepő. Vajon meleg lenne? Azért nem vállalja fel annyira a magánéletét? Amúgy meg nem értem őt. Tényleg nem. A titokzatosságával csak még inkább az éri el, hogy többet akarjak róla tudni. Mondjuk folyamatosan kerülgetjük a forrókását mind a ketten, úgyhogy nem kellene ezen meglepődnöm egyáltalán. Mintha meglenne a magunk kódnyelve, ami a piszkálódásban merül ki.
- Miért olyan nagy baj az, hogy érdeklődöm a kedvenc tanárbácsim után? Olyan nyíltan még egyszer sem tiltakoztál. Sőt, még egyszer sem láttam, hogy annyira ellenedre lenne, hogy sokat beszélek. Kiakasztalak, de elintézhetted volna, hogy ne kelljen többet látnod mégsem tetted. Szóval valld be, hogy azért örülsz, hogy vagyok, mert nélkülem eléggé keserű lenne az életed. - Nem mondom, hogy tökéletes vagyok, mert egyértelműen nem vagyok az. De azért neki megannyi lehetősége lenne, hogy elvágja a lehetőségeimet arra, hogy őt nyúzzam valamivel mégsem teszi. Az okát nem firtatom. Legalábbis nem firtattam eddig, mert félek, ha rávilágítok arra, hogy mekkora fegyver pihen a kezei között, akkor meg is húzza azt a nyamvadt ravaszt véget vetve a szórakozásomnak.
- De mi lenne, ha előtte teljesen véletlenül lenne egy apró baleset, aminek az okozója te magad lennél és ott lenne valaki, aki sajnálatos módon az életét vesztené. Ne mondd azt, hogy a tiédet nem változtatná meg és, hogy nem lennék képes utána az egész osztály előtt szemléltetni, hogy a szívdöglesztő tanár úr mégsem olyan kívánatos. - Nekem nincs semmi ellenvetésem a vérfarkasokkal szemben, hiszen ugyanúgy a természet szülöttei, ahogyan mi boszorkányok is. A vámpírok azért már más tészta, de nem vagyok az a típus, aki lázadozni kezd egy-két faj ellen. Vagy elönti az agyát a vörös köd. Nem fajhoz kötöm. Sokkal inkább személyhez.
- Miért akkora tragédia, hogy most érdekel, hogyan töltöd a teliholdas éjszakáid? Úgy értem, ha tényleg így volt, akkor jó neked, de szerinted meddig vagy képes elhúzni a békés, egyszerű életed? - Vérfarkasokkal sosem egyszerű. Van, aki sosem váltja ki az átkát, olyan is van, aki túlságosan hamar megteszi. Szóval mondjuk azt, hogy furcsa természetűek.
- Elhiheted, hogy kisebb gondom is nagyobb a hülye vizsgáknál. Amúgy is nem tudom, mikor sugároztam olyan jeleket, hogy ez az egész érdekel. - Most, hogy nincs többé Luke eszem ágában nincs ezt az egészet befejezni, vagy sokkal tovább maradni, mert itt állandóan belém mar a hiánya és menekülni akarok. Valahová, ahol a fájdalom, ami bennem lappang minimális.

i'll whisper a secret

Még jó, hogy a vérfarkasoknak nem jártas a gondolatolvasás, alighanem kicsit jobban főne a fejem a Szöszke jelenlétében, mint amúgy általánosságban. Azt hiszem elég azt tudni ami a száján kijön, a gondolatai már nem hiányoznak az életemből, azért a meleges megjegyzésért példának okáért a falat kaparnám. Én meleg? Ez tisztára abszurd, szerintem még ugratásnak is kicsit magas. Ám azért, az, hogy tanárnak nem lett volna szabad jelentkeznem, hát ezzel nem tudok vitatkozni, már régóta tudom, hogy ezzel többet vesztettem, mint nyertem. Ezer meg egy okot feltudnék sorolni, hogy a bosszúság sokkalta jártasabb ezen a pályán, mint a jó munkát végzett emberi érzés. Példának okáért feltudok párat kapásból sorolni: A beszédes Liv, a bosszantó Liv, a csendes, de sunyin megfigyelő Liv, az alvó csürhe, A szavaimat kiforgató Liv, tessék, szerintem épp elég ok, amiért akár pályát is módosíthatnék, de ismerem épp eléggé magam ahhoz, hogy tudjam, aminek kihívás szaga van az nem állhatja utam, márpedig a farkas génjeim kordában tartása Liv közelében épp elég nagy kihívás már önmagában.
-Olivia, csak mert még nem tettem az ellen, hogy bosszantasz még nem jelenti, hogy nem is tehetek. Amúgy is felesleges lenne tiltakoznom ugyanis fittyet hánynál rá, ahogy eddig minden figyelmeztetésemre tetted. És nem keserű az életem, de tény, eléggé mozgalmas mióta beletoppantál. - Egy mosolyt is megvillantok. Kivételesen az utolsó szavakat nem leszúrásképpen említettem, olykor elég bosszantó a lány, sőt, 99,9 %-ban a falra tudok mászni tőle, de valahogy mégis megmozgatja a csendes, nyugalmas életem és ez nem feltétlen negatív. Van, hogy már várom mikor mivel áll elő amivel a magánéletemben vájkálhat. Érdekes volna, ha ez abba maradna, talán a megszokás teszi velem, hogy egyszer sem jelentettem a viselkedését és tettem az ellen, hogy közöm legyen hozzá még ha csak pár óráról is van szó.
-Ennek az esélye egy a millióhoz, nem szoktam rosszul vezetni, sőt, egész profi vagyok, mivel autóversenyzőként profitálok Olivia. És ettől függetlenül, ha mégis történne egy baleset és ne adj isten, de meghalna valaki akkor aztán nem szemléltetnél semmit, mert ahogy Te is mondtad, a szívdöglesztő tanár úr a dutyiban ülhetne Mikulás koráig. - Szándékosan értettem félre a baleset dolgot. Nem tudom honnan tud a vérfarkas átokról ez a lány, azt meg aztán végképp nem tudom honnan jött rá, hogy bennem is meg vannak a gének. De ez most nem számít, ez érdekli én pedig épp ezért nem fogok neki egyenes választ adni, ez a mi kis játékunk, bosszantani a másikat a végletekig, már, ha egyáltalán létezik olyan, már ebben sem vagyok biztos.
-Nem tragédia, ha érdekel téged az egyszerű életem, csak fel nem tudom fogni miért. Nem is ismerjük egymást Olivia. A békés életem pedig mindaddig békés lesz míg én azt így akarom. - Érezni a hangomon ahogy megremeg, néha a fenevad erősebben a felszínre tör, mint az emberi énem és olyankor elborít a düh, fenyegetettséget érzek és azt megpróbálom kiiktatni vagy semlegesíteni egy másik sokkal emberibb érzéssel, megtanultam, hogy az egyiket csak a másikkal lehet kioltani.
-Pedig jobban tennéd, ha nem azon törnéd a fejed, hogy tegyél magadnak és nekem is keresztbe! - Már nem gondolkodom tisztán, eddig ilyen nem fordult elő, pedig Liv már párszor kihozott a sodromból, de ez a mostani sokkal másabb, nem értem, nem csak düh, ez valami keverék, nem értem. Csak arra eszmélek fel, hogy Liv-et az íróasztal széléhez szorítom a testemmel, a karjait erősen tartom majd minden ésszerű jel nélkül egyszerűen az ajkaimat az ajkaira tapasztom.

Semmi nem nyújt nekem nagyobb boldogságot, mint az ő idegein táncolni. Mondhatjuk azt is, hogy a legjobb táncparkett, amin mindig van kedvem egy kisebb tánchoz. De nem tűnik úgy, hogy zavarná, mert ha ténylegesen zavarná már régen tett volna ellenem valamit, de azt hiszem, hogyha nem is mondja ki hangosan örül annak, hogy én piszkálom. Legalább nem olyan szürkék és unalmasak a hétköznapjai. Na, meg persze legalább én nem vagyok egyike a nyálcsorgató, lábszétdobáló csőcseléknek, akik bármit megtennének azért, hogy a tanár úr egy kis figyelmet szavazzon nekik. Komolyan az ilyeneket szerintem soha nem fogom megérteni. Miért kell eldobni az agyukat attól, mert valaki szimplán jól néz ki? Ez még semmit sem jelent.
-  Akkor erre most tekinthetek úgy, mint egy elismervényre? Ha annyira nem tetszene, akkor nem gondolkozna azon, hogy tesz valamit, vagy sem. Erről pedig csak egy dologra merek következtetni. Bírsz engem.   - Kicsit közelebb hajolok hozzá és egy idióta vigyorral szinte az arcába dörgölöm a szavakat. Olyan jó érzés ezzel visszavágni az irányába, de tényleg. Tudtam én, hogy annyira nem vagyok elviselhetetlen. Ha az lennék már ez a beszélgetés sem zajlana le kettőnk között, ami meg kell, hogy mondjam az őszintét eléggé elkeserítene. Mert igazán megérdemli azt, hogy valaki egy kicsit foglalkozzon vele. Még akkor is, ha nem mondhatja senki sem azt, hogy a legjobb módon.
-  Szóval már ennyire előre látod magad a börtönben, vagy csak szereted elképzelni magad bilincsben?   - Nem tehetek róla, de meg kell ragadnom minden egyes szavát, hogy kiforgassam, vagy valamilyen módon, ha minimálisan is, de előnyt kovácsoljak belőle. Ez az egész helyzet már kezd átmenni gyerekes szintű társalgásba, de ez még egy percig sem jelenti azt, hogy ne élvezném. Talán pontosan ezért is olyan szórakoztató a számomra, meg amíg vele beszélek sem kell azokra a sötét foltokra gondolnom, amik betöltik jelen pillanatban az életemet és egy hatalmas fekete lyukat varázsolnak a mellkasomra tökéletes ürességet ébresztve önmagamban.
-  Egyszerűen csak érdekel és nem hiszem, hogy ez annyira probléma lenne, hiszen nem küldtél még el a francba és nem tudom, hogy ez szimplán azért van, mert jól neveltek, vagy azért, mert kívánod a társaságomat és azt, hogy érdeklődjek felőled még akkor is, ha nem úgy teszem, ahogyan az neked jól esne.   - Ténylegesen érdekel, hogyan fog szembeszállni a vérfarkas átkával, ha esetlegesen kiváltja. Többnyire azoknak van szerencséjük ebben az egészben, akik minden áron el akarják kerülni aztán ott lyukadnak ki, ahonnan már semmilyen módon nincs visszaút.
-  Már megbocsásson drágalátos tanár bácsi. Mikor tettem is keresztbe? Az óráidon való közbeszólásaim? Hát elnézést, hogy fel mertem ébreszteni a társaságot.   - Szomorú azt hiszem, de ő az utolsó ok, amiért itt maradtam a Whitmore-n. Semmi más. Igazából nem is mondhatnám, hogy az okok úgy sorakoznak fel egymás mögött.. Mert tényleg nincs. Csak még egyszer utoljára egy kicsit piszkálni akartam aztán az lesz a legjobb, ha magam mögött hagyom ezt az egész kócerájt meg az ehhez fűződő emlékeimet.
Szinte fel sem fogom, hogy mégis mi történik csak arra eszmélek fel, hogy ajkai az enyéimre tapadnak és egy pillanatra ügyetlenül lefagyok, majd pedig mondhatni automatikus reakcióként viszonozom a csókját, de az igazság az, hogy így akartam.. Nagyon is akartam.

i'll whisper a secret

Valahol azért tudom, hogy élvezi, ha az idegeimre mehet, hogy ez nem csak egy magától jövő jellem, ezt csak nekem tartogatja minden egyes alkalommal. Mondhatni érezzem magam megtisztelve. Valóban van, hogy már ott tartok tényleg felrobbanok a méregtől, de van olyan is, hogy már csak nevetek a képtelenségeken amivel bosszantani akar. Ez helyzetenként és alkalmanként változó. Na meg persze a telihold közelsége is jobbára befolyásolja milyen hangulatom van és, hogy mikor tudom Liv célzásait és folytonos vájkálódását elviselni.
Természetesen még mindig jobb hallgatni a sok magánjellegű kérdést, mint néha végig nézni azokon a diáklányokon akik állandóan a hajukat igazgatják meg a sminkjüket akárhányszor csak meglátnak. Szinte hányni tudnék tőlük. Olivia azonban másmilyen, nem dobja magát hanyatt tőlem, és ez azért sokkal könnyebbé teszi számomra a tanár-diák kapcsolat fenntartását, bár mondjuk már inkább tekint rám egy egyenrangú félként mintsem a tanáraként. Hogy hogyan is jutottunk el eddig? Már én sem tudom igazán.
-De bátor kijelentés ez Olivia, jól megfontoltad? - Az idióta vigyorától amit csak nekem varázsol elő nevethetnékem támad. De igaza van, valahol, mélyen-mélyen-mélyen, nagyon mélyen valóban bírom Őt, vannak úgymond jó pillanataink, nem sok, de akad.
-Jó, nyertél, bírlak, na, de ne szállj el magadtól, ez sem van mindig így. - Vigyorodom el. Legtöbbször szimplán itt hagynám egy szó nélkül vagy kiugranék tőle az ablakon. Néha valóban kicsit feldobja a napjaimat, ha én sem vagyok kész idegroncs és Ő sem a különösebben kötekedő énjét veszi elő elég jól kijövünk, de, mint mondtam ez elég ritka, mint a fehér holló.
-Tudod, nekem még a bilincs is jól állna. - Kacsintok egyet. Tudtam, hogy kiragad majd valami nem túlzottan lényeges szösszenetet és majd azzal vág vissza, lassan már úgy fogom ismerni, mint a tenyeremet. Eleinte nem tudtam mit kezdeni a kérdéseivel vagy a frappáns visszavágóival, de azóta már megedződtem, mondhatni muszáj volt, különben már eltaposott volna. Kissé talán már túlságosan is gyerekesen viselkedünk.
-Kissé talán már túlzásokba esel Olivia. Én még mindig a tanárod vagyok, ha elfelejtetted volna. A társaságod olykor valóban nem rossz, de ennyi, nem kell, hogy érdeklődj utánam, megvagyok anélkül is. - Szó sincs itt többről, Ő a diákom csupán és, ha egy diákkal jó a kapcsolatom az szuper, ha rossz, akkor ennyi, valahogy változtatni kell rajta vagy hagyni a csudába, de olyan, hogy én magam akarjam a társaságát? Nevetséges.
-A társaságot? Ezt a bandát egy ágyú eldörrenése se keltené fel, átaludnának egy világháborút is. És különben is, nagyon jól tudod, hogy nem az órai közbeszólásaid azok, amik olykor nagyon is idegesítenek. - Most már fortyog bennem némi harag és valami más is, valami, ami nem a vadállattól származik, de épp olyan tüzes és semmi jót nem sejtet.
És ahogy erre számítottam is, nem gondolkodom tisztán, ennek következtében jutunk odáig, hogy Liv teljesen le van szorítva a testemmel én pedig úgy csókolom mintha mindig is erre vágytam volna...vagy erre is vágytam? Azt hiszem már vissza sem csókol, de megteszi, mégpedig az Ő csókjából sem hiányzik a szenvedély! Pár másodperc után azonban feleszmélek mit is csinálunk, hogy mit is tettünk az imént és ledöbbenek, majd a döbbenetet harag váltja fel, de leginkább magamra haragszom és a vadállatra. Ellépek Livtől és a hajamba túrva járkálok fel és alá majd dühösen lesöprök minden jegyzetet az asztalomról. A sok papír csak úgy száll majd szép lassan mind leereszkedik a padlóra beterítve fehérrel az egészet.
-Ennek nem szabadott volna megtörténnie! Te a diákom vagy az Istenért! Jobban kellett volna koncentrálnom, hogy visszafogjam, vissza kellett volna fognom!! - Újra a hajamba túrok majd leroskadok a székemre. Mit tettem? Most komolyan megcsókoltam Olivia-t? Hogy tehettem? És az egész rossz tetejében a legrosszabb az, hogy jó volt, fenemód jó csók volt!

Néha már őszintén elgondolkozom azon, hogy kicsit talán túlzásokba esek és átesek a ló túloldalára ezzel az egésszel, amit művelek, de amíg ő nem mondja komoly és határozott hangján, hogy szinte a düh szikrázik a szemeimben, hogy elég addig nem hiszem, hogy ez megtörtént volna. Bár most sem mondhatom, hogy egészséges lenne az a tánc, amit együtt járunk, de nincs mi megfékezzen és még én sem tudok magamnak parancsolni, mert ezek a dolgok egyszerűen csak kibuknak belőlem. Úgy érzem, hogy ki kell mondanom és egyszerűen megteszem, kimondom. Minden jobb kinn, mint benn. Azokat a szavakat pedig, ha akarnám sem tudnám visszatartani. Olyan ez az egész, mintha ki akarnának törni belőlem és, ha még ellenkeznék is, akkor is megtalálnák a maguk módját arra, hogy a felszínre törhessenek és valakinek a lelkébe tiporhassanak pusztán a létezésükkel. De ez most sokkal inkább a fájdalmam eltüntetéséről szólt. A gyász mely ott volt bennem, szurkálódó megjegyzések között akartak kitörni belőlem, de valahogy még ezek is elég gyengére sikeredtek, hiszen nem vagyok a helyzet magaslatán és soha nem is leszek már. A másik felem elveszett. Nincs többé Luke. Nélküle pedig én sem lehetek az, aki voltam.
– Ha ezt még egyszer kimondanád és lehetőséget adnál arra, hogy rögzítsem, hát.. Fogalmazzunk úgy, hogy én lennék a leghálásabb személy a világon.  – Legbelül már ugrándozok annak örömére, hogy végre beismerte bír engem. Olyan furcsa, hogy milyen könnyedén eltereli a figyelmemet a fájdalomról és a bosszúvágyról. Legszívesebben én magam ölném meg Kai-t. Nem számít, hogy azzal a saját halálos ítéletemet is aláírom. De legalább megbosszulnám Luke-t. Ugyanakkor az egész áldozata, amit végrehajtott kudarcba fulladna. Azért csinálta, hogy megmentsen engem, hogy nekem ne kelljen meghalnom én pedig egyenesen a vesztembe rohannék. De minden ehhez kapcsolódó gondolatomat felemészti a tanár úr.
– Ha tényleg így gondolod, akkor nagyon szívesen szerzek neked egyet, hogy eljátszadozhass vele. Vagy inkább meggazdagszom abból, hogy a lányok eljátszadozhatnak veled, miközben egy ágyhoz vagy bilincselve.. Bár.. Egy idő után talán előtörne belőled az állat és kiszabadulnál.  – Tisztában vagyok azzal, hogy a vérfarkasoknak akkor is egy árnyalatnyival több erejük van, mint az embereknek, amikor még ki sem váltották az átkukat. Talán ez is, ami árulkodó jel a részükről.
– Miért van azaz érzésem, hogy igazából téged nem zavar az, hogy én túlzásokba esem? A tanárom vagy elismerem. De most nem éppen az óra kellős közepén vagyunk. Plusz. Nem hiszem, hogy itt maradok. Elég valószínű, hogy elutazom és, akkor már a közelében sem leszel annak, hogy a tanárom legyél. -  Igen.. Határozottan az lenne a legjobb, ha hátat fordítanék ennek az egész kócerájnak és vissza sem néznék. De vajon képes vagyok rá?  
- Pontosan mégis mire gondolsz? – Mindig olyan kiismerhető volt a számomra, de most mégis homály fedi számomra a választ. Aztán megérzem ajkait az ajkamon és egy pár pillanatig csak tétlenül állok, mint egy szobor, de végül visszacsókolok és legszívesebben a hajába túrnék.. Közelebb vonnám magamhoz, de olyan kiszolgáltatott vagyok, mintha ténylegesen ideszögeltek volna, vagy egyszerűen csak az ágyhoz bilincseltek volna, ahogyan vele viccelődtem. Csak a helyzet az, hogy itt egyedül ő kellett ahhoz, hogy visszatartson engem bármitől is.
Egyik pillanatról a másikra szakad el az ajkaimtól én pedig magam elé bambulok és a kezem óvatosan az ajkamra csúszik, ami egy picit megduzzadt a szenvedélyes csókunknak köszönhetően. Szavait hallván keserűen felsóhajtok, majd követem őt a székéhez és nem magasról téve a következményekre az ölébe ültem és átkaroltam a nyakát. – Ha ez kell hozzá.. Nem leszek többé a diákod. – Óvatosan hajolok hozzá közelebb, mert vágyom a csókjára. Egek! Nem tudom mi ez az egész, de nem vonhatja meg tőlem. Akarom.

i'll whisper a secret

Vannak pillanatok mikor Olivia nagyon is elrúgaszkodik az elégséges színtől és a bosszantásom szinte átmegy valamilyen keserű játékba, mintha megakarna szabadulni valamilyen fájdalomtól. Ez is egy oka amiért még nem küldtem el a francba, hogy idegesítsen mást, mondjuk egy vele egykorú kis barmot. És igaza van, valahol tényleg szürkék a napjaim és az, hogy olykor megszínesíti még nem olyan rossz. Van, hogy már szinte készülök a következő "játszmára". Minden nap van bennem egy kis késztetés, hogy csak azért sem fogom hagyni, hogy felbosszantson. Remek gyakorlás arra, hogy a fenevadat bent tartsam. Talán eleinte valóban nagyon dühös voltam rá, de mostanság ez már inkább csak megjátszás, ritka az, ha valóban felbosszant, na persze azért előfordul, mindig tud valami olyat kérdezni ami már kicsit a határon túl vándorol, de szerintem elég jó jel, hogy nem akartam még leharapni a fejét.
-Mondtam, túlzásokba ne essél, egyszer kimondtam, jegyezd meg, az kellene még, hogy visszahallgathassam állandóan, hogy vétkeztem és kimondtam azt a bizonyos szót. - Nevetem el magam. Persze ez is csak egy kis élcelődés, a megszokás hatalma, ha valóban behozna valamit, hogy rögzítse hát elmondanám neki vagy 20-szor, ha ez kell, valóban bírom a kis Szöszkét, van benne egy kis tűz, na meg elég akaratos és harapós, és általában mindig én megyek haza kék-lila foltokkal és harapásnyomokkal holott én volnék a fenevad. Mintha kettőnk közül Ő lenne az alfa, vagy a fene se tudja hogy működik ez a vérfarkasoknál, de úgy érzem, hogy nagyrészt a fenevad meghunyászkodik, ha Liv-vel beszélek, ez pedig szinte remek, így is elég dolog van amin felhúzhatom magam, mi több, állandóan van min bosszankodni. A testvéreim sem sok időt hagynak nekem nyugalommal, mindig lehet értük aggódni.
-Honnan veszed, hogy nem az ilyesfajta kényeztetés az amit szeretek? Mellesleg nem is állnának annyian sorban Olivia, nem vagyok olyan népszerű. Te meg nem fogsz meggazdagodni. Annyira sajnálom. - Tettetek szomorkás fejet mintha annyira sajnálnám az egészet. Viszont mind a ketten tudjuk, hogy az Egyetemi népszerűségi lista csúcsát verdesem. Itt vagy minden tanár 70 körül csoszog vagy éppenséggel nő, a diáklányok számára valahogy imponál, hogy a korom még nem éri el a Mikulásét. De számítottam rá, hogy nem lesz egy sétagalopp a tanári pálya, így annyira ez nem ért meglepetéssel.
-Elutazol? Remek, legalább lesz némi nyugodt délelőttöm. És nem fontos mire gondolok, te valahogy úgy is mindig tudod. - Fújtatok idegesen, mint valami bika aki a piros kendővel szemez, csak az enyém szőke. Természetesen nem gondoltam komolyan a szavaimat, ütköznek is azzal, hogy bírom Őt, ám most nem én beszélek, hanem a bennem lakó farkas az, aki képtelen a szájára lakatot tenni és mérgében, vegyes szenvedélyével még meg is csókolja a lányt. Az ahogy visszacsókol szinte végig bizsergeti a tagjaimat és még nagyobb tüzet lobbant bennem. Szinte már fájdalmasan szorítom a karját, de csak így tudom valamelyest fékezni magam, hogy a csókkal beérjem. Meg kell hagyni nem megy valami könnyen. Elég lassan térek észhez és engedem el a karját és ...az ajkait is, legnagyobb elkeseredésemre. Idegesen ülök le az asztalomhoz és próbálom fejben, testben összeszedni magam. A csók teljesen elveszi az eszem, ahelyett, hogy azon agyalnék mit is kellene tennem minduntalan az ajkainak puha érintése az, ami eszembe jut. A francba is! Mit képzeltem magamról? Megcsókolni egy diákomat? Meddig süllyedek még? Már épp teljesen elsüllyednék az önmarcangolás mocsarában mikor Liv csak gondol egyet és az ölembe fészkeli magát. Közte és köztem úgy 2 centi távolság van, arcomon érzem leheletét, mellkasa az enyémhez ér mikor levegőt vesz, hallom a szívverését.
-Nem hagyhatsz fel mindennél..értem. - Na, persze azért ne szálljunk el annyira, nem mondta, hogy miattam lenne. Állítsd le azokat a fogaskerekeket Leonard, még most!
Közelebb hajol és itt szakad meg az önuralmam és hevesen vetem rá magam, ajkaim ismét jólesően veszik birtokba az Övéit. Kezemmel a derekát fogom közre és addig simulok közelebb hozzá míg az asztal lapjához nem nyomódik a testünk. Istenem, ez a lány megfog ölni! A csók kissé vadabb, mint az előző, de a szenvedély most sem marad ki a buliból. Egyik kezem a derekáról felcsúszik a gyönyörű, rakoncátlan szőke tincsek közé. Fel tudnám falni..és ezt ezúttal nem a fenevad mondatja velem!

Meg kell mondanom őszintén, hogy mikor mellette vagyok nem gondolok a gyászra meg ilyen dolgokra, valahogy teljesen kiürül a tudatom és ezeket a mérgező dolgokat valahogy szépen lassan elhullatja a semmibe. Nem tűnik el örökre, de nem is lesz olyan erős, mint akkor volt, mikor leálltam vele beszélgetni, vagy éppenséggel vitatkozni. Kinek, hogy tetszik. Én sem tudom, hogy igazából beszélgetünk-e, vagy inkább vitázunk, de mindenesetre jól érzem magam a társaságában és csak ez számít. Nem hagyom, hogy a testvérem elveszítése teljesen maga alá temessen, mert abba talán még valamilyen szinten bele is pusztulnék.
- Meg fogom jegyezni ezen nem kell egy pillanatra sem aggódnod, de azért nem fog ártani, ha esetleg többször is elmondod magadtól talán és nem ugyanúgy kell visszahallgatnom.. Mert egy idő után talán lehet unalmassá válna, mert nem tudnám megvonni magamtól ezt a kellemes érzést, ami átjár, mikor beismered az igazat. - Őszintén jól esik, hogy bír engem. Valljuk be, hogy nem ez a világon a legegyszerűbb dolog, de nem is számít igazán. Vagy talán mégis? Én magam sem tudom. Ő átküzdötte magát az akadályokon és lehet, hogy egyszer-kétszer meg is égette magát, amikor közelebb lépett, de most legalább elmondhatja magáról, hogy elég közel áll hozzám, hogy véleményt alkothasson rólam, ami pozitív.. De még annyi mindent nem tud rólam. Pontosan ezért van meg az esélye annak, hogy ez hatalmasat csússzon lefelé.
- Hát sajnálatos módon nem igazán tudom, hogy mit szeretsz és mit nem, de nagyon szívesen megtudnám, hiszen ez egy olyan terület, ami engem igazán érdekel és sajnálatos módon te vagy az egyetlen megbízható forrásom. - Simán meggazdagodhatnék belőle, hiszen elég sokan szívesen töltenének el bizalmas perceket a tanár úrral. Mondjuk egy kicsit sajnálnám is, mert valamilyen szinten bennem van az irigység, hogy én aztán senkinek nem adom, de mivel a helyzet kialakulására kicsi az esély ezért nem baj, ha szavakkal párbajt vívunk belőle. Ő az én játékom és nem adom át senki másnak. Beszélhetünk róla, hogy mi lenne, ha.. De nem lesz. Nem és kész. Az enyém. Hogy miért? Mert én úgy döntöttem.
Nem is tudom, hogy miképpen jutottunk el addig, hogy megcsókoljon, vagy az egész helyzethez, de nem is számított, hiszen attól a pillanattól kezdve, hogy megízlelhettem az ajkait számomra nem létezett semmi más. Csak a mézédes ajkai. Ennyi. Nem több és nem is kevesebb. nehezen viseltem az elszakadást, ami nem tartott pár másodpercnél tovább, de így is éppen elég volt a számomra.
Befészkeltem magam az ölébe, ahova olyan könnyedén illettem, mintha mindig is oda tartoztam volna. – Ez közel sem minden.. – Rengeteg ok van, ami miatt már értelmét veszítette számomra Whitmore és nem azaz egyetlen, hogy azt hiszem fülig belezúgtam a tanáromba. Már a falak is itt Luke-ra emlékeztetnek. Én pedig nem tudok így itt maradni.
Ajkaink újra egymásra találtak és soha nem éreztem magam ilyen jól, mint abban a pillanatban. A kezemet a tarkójára csúsztatom és úgy húzom magamhoz közelebb, miközben a nyelveink játékos táncot járnak. Nem akarom őt elengedni.. A testem teljesen az övének feszül és úgy érzem, hogy ő az én mentsváram a gyász elől..

i'll whisper a secret

Millió meg egy alkalommal képes az őrületbe kergetni csupán a kérdéseivel vagy a csípős válaszaival. De meglehetősen érdekes az, hogy olykor, a legtöbb esetben jól esik, ha a kérdéseivel eltereli a figyelmem valami nagyobb horderejű dologról. Talán látszatra nem tűnök valami nagyon is leterhelt embernek, a tanár úr, aki állandóan jól néz ki, akinek állandóan van humora, akinek mindig van egy jó szava, aki sohasem mogorva és feszült...ez csupán a látszat, nekem is megvannak a magam problémái. Az öcséim iránt is érzek felelősséget, néha nap magányosnak érzem magam a saját házamban, mindig késő estig dolgozom, hogy ezt a magányt ne érezzem nagyon hosszú ideig, a feszültséget pedig igyekszem magamba zárni a fenevaddal együtt, hisz épp elég probléma az átok létezése is, nincs szükségem arra, hogy ennek szövődményei is legyenek egy-egy düh kitörés formájában.
-Megegyezhetünk Olivia, majd néhanapján elismétlem.- Ezt mind viccen kívül mondom, igenis így van, bírom a lányt, és, hogy igazából nincs köztünk túl nagy korkülönbség még meg is értjük egymást. Igaz, hogy igyekszünk kölcsönösen egymás idegeire menni, de valamelyest úgy érzem ez mind kettőnk számára valahol egy mellékvágány. Egy olyan út ahová letérünk a mindennapos problémák elől, egy közös út ahol a gondok valahogy megszűnnek egy röpke pillanatra. Tudom, érdekes meglátás ez tőlem, tőlem aki mindent szeret egyszerűen elintézni.
-Tehát a kérdéseid továbbra is bombázni fognak engem a magánéletemmel kapcsolatban? Jó, hogy szólsz előre Olivia, legalább lesz időm kidolgozni valami haditervet. - Egy mosoly jelenik meg az arcomon, ma már ez talán a negyedik alkalom, hogy mosolyt csalt az arcomra ez a lány, igazi rekorder. Már nem is igazán tudom mi volna, ha Olivia nem táncolna az idegeimen vagy nem vájkálna az életem minden szaftos részletében. Igaz, hogy megannyi diák lány rajong értem, de nekem nincs szükségem rajongó táborra, sem siránkozó lányokra akiknek a próbálkozásai betonfalnak ütköztek. Igazából nekem Liv-re van szükségem, tudom elég fura ez így, de néha már szükségem van arra, hogy elterelje a figyelmem, hogy az Ő saját stílusában kimutassa azt, hogy törődik velem.
Talán egy csepp düh, egy kis idegesség és még ki tudja mi vett rá arra, hogy ajkaimmal tapasszam be az állandóan szavaktól nyitott száját. De az a csók bárminek is indult olyan kellemes bizsergéssel járta át a testem, hogyha létezne másodpercek alatt létrejött függőség, hát én már biztos függő volnék. Az ajkai édesek, puhák és finomak, pont csókra termettek.
Próbáltam magam ésszerű érvek korlátja mögé szorítani, de annak, ami előtört belőlünk már semmi sem tud gátat szabni. Tiltakozásom hiába valónak tűnt már az elejétől, de ahogy apró, formás teste az ölembe helyezkedik már szinte az ellenállás emléke is eltörlődik, mintha soha nem is létezett volna.
Újra csókba forrnak ajkaink pár pillanat erejéig miközben testünk egymásnak simul. De szavai nem hagynak nyugodni így hát pár centire eltávolodok tőle, hogy a szemeibe tudjak nézni.
-Hát akkor mi még? Elmondod Liv? - Tudom, hogy ezzel talán hazavágom az egész, kicsit hirtelen jött romantika és erotika keverékét, de érzem, hogy valami nagyobb esemény vagy dolog áll az állandó komorság és szomorú tekintet mögött. Sose voltam az a kimondott kíváncsiság, de erre szinte késztetést érzek, hogy megtudjam, hogyha lehetséges képes legyek a fájdalmán csökkenteni.

Őszintén nem tudom, hogy mikor kezdődött ez az egész csipkelődő kapcsolat közöttünk, vagy mi volt igazából a kiváltó oka. Talán pont az, hogy észveszejtően helyes. Egyszerűen nem találok rá szavakat és látva azt, hogy minden lány csorgatja rá a nyálát én valami mást akartam csinálni. Nem akartam tipikus tini lány lenni, aki ugrál örömében, ha a srác, aki tetszik neki az éppen ránéz, vagy vett fel egy mosolyt. Nem akartam kedves lenni, nagylelkű vagy bármi ilyesmi, hiszen az könnyedén beleolvad a tömegbe, de ha te vagy az, aki állandóan megkérdőjelezi, amit mond és gondol, akkor határozottan nem leszel egy a tömegből és talán pontosan ezért csináltam. Hogy megjegyezze a nevemet, hogy tudja tőlem semmi jóra nem számíthat és, hogy nem vagyok teljesen kiszámítható. Megvannak a rendhagyó lépéseim, ami az agyának a húzását jelenti, de nem vagyok teljesen nyitott könyv a számára, mert sosem szabad teljesen megnyílni a másik előtt. Néha a titkok segíthetnek rajtunk. Mégpedig azért, mert ha nem tudja mi nyomja a lelkedet, akkor nem is fog kérdezősködni róla. Nem fog kesztyűs kézzel bánni veled. Ugyanez igaz, hogy nem kell mindig az emberek orrára kötni, miért vagy boldog. Mások orra alá dörgölni nem ugyanaz, mintha ténylegesen ki is élvezné az ember a pillanatot, ami megadatik neki.
– A magánéleted mindig is érdekelni fog. Bocsánat, de nem tudsz tenni semmit, ami ezt semmisé tehetné. – Maximum annyit, hogy megházasodik és valakinek az oldalán megtalálja az igaz boldogságot, ami igazán ráférne. Mert kíváncsi lennék, hogy ki lenne arra képes, hogy behálózza őt, ha ennyi ideig nem sikerült senkinek sem megnyernie a szívét. Bár nem csak ezen csodálkozom, hanem azon is, hogy ennyi ideig képes volt vigyázni magára és semmilyen balesetet nem okozni, vagy esetleg az irányíthatatlan dühéből fakadóan megölni valakit. Azért ez bevallom szép teljesítmény.
Olyan volt, mintha ajkaink egymásnak teremtettek volna egyszerűen megőrjített és azok után, hogy megízleltem nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy újra megízleljem őket és tudom, hogy ő is pontosan ugyanígy volt. Talán pont ezt tette olyan fantasztikussá az egészet, de megszakította a pillanatot.. Elhúzódott tőlem pedig már egy aprócska hajszál választott el engem attól, hogy búcsút intsek a gyásznak. A kezem végül a mellkasán pihen meg és nagyot nyelek, miközben a kezeimet kezdem el bámulni. – Úgy terveztem, hogy itt hagyom Whitmore-t. Már semmi nem köt ide engem. Mármint a keserű emléken kívül. Meghalt Luke. – Nem akartam elmondani, mert nem szerettem volna ha sajnál, vagy ha másként tekint rám. De azt sem akarom, hogy teljesen szeszélyesnek nézzen.

i'll whisper a secret

Minden diákommal igyekszem egyenlően bánni. Persze tudom, hogy ki az, aki kevésbé és aki sokkal több tudással bír, mint a többi, de különbséget nem teszek köztük, nekem csupán annyi a dolgom, hogy tanítsak. Liv-vel azonban valahogy soha nem sikerül szót értenem, minden szavamat megkérdőjelezi, átfogalmazza, kiforgatja. Olyan mintha egy falba ütköznék nála, bármit mondok az mintha visszapattanna róla. De tény, hogy ha nem tanítás alatt beszélünk mintha kicserélődne, na persze ugyanúgy faggatózik, kérdezget és az őrületbe kerget, de mintha megváltozna, egyszeriben látok benne egy hatalmas fájdalmat, egy kis fiatalos csínytevést, és szokatlanul, de képes elfeledtetni velem a saját gondjaimat, mintha kitörölne belőlem minden problémát. Érdekes nem?
Olyan érzésem van vele kapcsolatban mintha ismerném és közben mégsem, néha hagyja, hogy átlássak a fájdalommal alkotott falán és meglássam a mögötte rejtőző, fiatal, mókás lányt, de néha azonban olyan fallal veszi magát körül, hogy képtelenség a közelébe jutni, olyankor valamiért kudarcot érzek és késztetést, hogy csak azért is áttörjem az akadályt, mert nem jó látni, hogy ennyire begubózik a fájdalmával legyen az akármi. Enyhíteni vagy megszüntetni akarom ezt a fájdalmat, hogy miért? Mert talán nem vagyok teljesen normális hisz semmi közöm a lányhoz, csak a diákom...mégis így érzem.
-Akkor mondd meg miért, miért érdekel téged az egyszerű életem? Mi az, ami ennyire érdekel benne? - Azon kívül persze, hogy minden telihold alkalmával megkísért engem a vadállat és igyekszik kitörni, megvalósítani amire születtem, gyilkolni, szörnyé válni. De hát erről honnan tudhatna? Ő is az volna? Vérfarkas? Nem, azt biztos érezném vagy valami, bár miben is lehetnek annyira biztos? Az átkot sem kívánom nem hogy a vele járó dolgokat.
A csók olyan hirtelen esik meg, hogy nem is tudok gondolkodni, a folytatás pedig egyszerűen már muszájból megy, mert képtelenek vagyunk elszakadni egymástól. Úgy tartom a karjaim közt mintha ha elengedném azonnal elveszíthetném. Tudom, hogy a kapcsolatunk nem éppen jó ötlet, de ezek után képtelen lennék visszabújni a tanárbácsi szerepébe és úgy tetszelegni, beleszerettem ebbe a lányba, most már legalább tudom miért éreztem annyira, hogy védeni akarom. Így már világos, csak rá kellett valahogy döbbennem a valóságra.
-Liv... - Végig simítok az arcán és megemelem az állát, hogy a szemeibe tudjak nézni. - A gyász képes tönkre tenni az embert, felemészteni, tudom min mész keresztül, ezt nem csupán közhelyként mondom. De nem hagyhatod, hogy az előtted levő élet pokolian teljen, muszáj összeszedned magad! Ha kell én melletted leszek és megpróbálok segíteni feldolgozni a halálát, engeded, hogy segítsek? - Kérdezem úgy, hogy közben végig a szemeibe nézek, hogy láthassa komolyan gondolok mindent. Segíteni szeretnék neki, és nem csupán azért, mert beleszerettem, hanem mert nem bírom nézni ha valakit ennyire emészt a fájdalom.

Nem tudom megmondani, hogy mikor alakult ki közöttünk ez az egész. Azt sem tudnám meghatározni pontosan, hogyan indult a kapcsolatunk. Talán már az első pillanattól kezdve ellenséges voltam vele, mert mindenki csorgatta rá a nyálat? Nem akartam egy lenni a sok közül. Melyik ember akarna a tömegből egy arc lenni? Más akartam lenni, de nem tagadhattam a nyilvánvalót túlságosan sokáig. Rá kellett jönnöm, hogy megőrjítem, mert ő is megőrjít engem. Most azonban nem vezényelt más csak a gyász és az elterelésért könyörgő lelkem, de valahogy a testvérem hiánya újra és újra belém mar. Nem tudok menekülni előle bármennyire is szeretnék. Rabságban vagyok és még a közelében sem vagyok a fényes kiútnak.
– Mindketten tudjuk, hogy az életed közel sem olyan egyszerű, mint amilyennek te azt beállítod. Tudom, hogy vérfarkas átok lebeg a fejed fölött és minden teliholdkor nehezebb uralkodni a benned lakozó szörnyeteg felett, ami kitörni készül. Már azon is csodálkozom, hogy nekem nem tépted le eddig a fejemet. Egy leendő vérfarkashoz képest elég nyugodt vagy. – Volt már dolgom vérfarkasokkal és sokan kevesebbtől is elveszítették a józan ítélőképességüket. Ő azonban határozottan tartotta a hátát, mintha semmit nem jelentettek volna a szavaim.. Ó, pedig én tudtam, hogy mennyire idegesítem. Legfőképpen akkor, mikor megfeszültek a hátizmai.. Na, igen.. Az volt már a pont, ahonnan még sosem sikerült tovább jutnom.
Hogyan vágyakozhatsz valamire, amiről fogalmad sincs, hogy akarod? Ez a csók számomra pontosan ilyen volt. Nem is tudtam, hogy ennyire akartam, hogy végre megtörténjen. Vagy, hogy egyáltalán akartam-e, de abban a pillanatban, hogy ajkai az enyéimre tapadtak minden világossá vált és nem is akartam többé, hogy elszakadjunk egymástól.
Jól esik, hogy mellettem akar lenni és támogatni, de sosem voltam az a típus, aki másoktól várta volna el. Én és Luke ketten voltunk a világ ellen és nem számított semmi sem. Most azonban ő most már nincs és úgy érzem, hogy teljesen egyedül vagyok, hogy számomra már nincs remény. Mégis.. Most, hogy Leo szemébe nézek kezdem úgy érezni, hogy talán van lehetőségem arra, hogy egy kis levegőhöz jussak anélkül, hogy a tüdőm szúrni kezdene a fájdalomtól. Nélküle lélegezni is fáj.
Lágyan bólintok, majd pedig a fejemet a nyakához fúrom és átölelem. Most szükségem van arra, hogy a közelében lehessek, hogy érezhessem az illatát.. Muszáj megtalálnom újra a szilárd talajt. Olyat, amelyet senki nem vehet el tőlem.

Levi && Ebony

with shortness of breath you explained the infinite

Az elmúlt hónapokban nem hittem volna, hogy lesz még olyan nap amit viszonylag nyugodtan és a jókedv csíráival magamban fogok elkezdeni. Az életem felért egy vesszőfutással már egy jó ideje, először a hirtelen rám szakadt őrület és a per, majd  a költözés és beilleszkedéstől való undorodás, később a normális kerékvágásba visszatérésbe akarás miatt nem maradtak éjszakánként lehunyva a szemhéjaim. Hiába volt minden: altatók, az egyetlen megmaradt családtagom és a legjobb barátom közelsége, semmi sem volt elég a pihenéshez, valami mindig felriasztott vagy rémálmokat ültetett a fejembe. Mióta beköltöztem a kollégiumba és elhatároztam, hogy legalább megpróbálkozok egy másfajta időtöltéssel és megfogadom Léa tanácsát, miszerint lehet nem ártana embereket megismernem és friss levegőt szívnom, nem a szobám ablakából szemlélnem a világot, kicsit jobban éreztem magam. Kicsit. Semmi sem változott meg varázsütésre, a gyomromban szüntelenül ott munkálkodott a kellemetlen, maró, szorító érzés, akárhányszor átléptem a küszöböt és tudtam, hogy tömeg fog körülvenni, nem mindig úgy csúsztak ki a szavak a számon, ahogy azt elterveztem és közel sem voltak nyugodtak a gondolataim, sokkal inkább cikáztak, mint egy egér, akinek a szervezete éppen a mérget dolgozta fel. Az én egyedüli gyógyírem egyben a halálom is volt: ha vért ittam, friss, meleg, emberi erekből származó vért, akkor jobban voltam, ám minden egyes ilyen alkalommal elpusztult egy kis részem, ami még épen maradt és ami túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy sokáig kitámaszthasson. Emellett csak Bryan tudta elérni, hogy ne akarjak elszökni a világ elől, ha egy pillanatra láttam őt átsétálni a campuszon, a napom rögtön elveszítette Shakespeare-i tragédia jellegét, de szintén volt, ami nem hagyott levegőt venni vele kapcsolatban sem: fogalma sem volt a rólam szóló teljes igazságról, a színjáték harmadik felvonásának szerepeit vállaltuk el a jelenlegi kapcsolatunkkal. Túl sok volt a zavaró tényező... mindenben.
Megkerestem a szokásos helyemet az előadóterem padjai között. Siettem, azt hittem el fogok késni, mire kifújtam magam ideje volt elővenni a füzetet, ami szintén képes volt elterelni az óráról a figyelmemet, ha toll is került a kezembe. Inkább firkálgattam, nehezemre esett az összpontosítás, főleg, hogy senki sem ült mellettem, aki motivált volna a figyelésre azzal, hogy jegyzetel mellettem és belém táplálja a szégyenérzetet. Hátul ültem, ott, ahol még a madár sem szállt le az ablakpárkányra, de fél szemmel láttam, hogy valaki felém közelít... mintha már láttam volna valahol ezt a srácot. Eszembe is jutott, segített nekem megtalálni az épületet az első napon... nehéz lenne elfelejteni.

Ebony && Levi

no one can stop me

Levi && Ebony

with shortness of breath you explained the infinite

Hogy tud valaki ekkora, ezer wattos mosollyal közlekedni akkor is, amikor csupán a lépcsőkön sétál fel és egyébként semmi nem adott okot arra a teremben, hogy kivillantsa a fogait? Bár honnan tudhatnám én, hogy volt-e oka rá vagy nem, nem voltam gondolatolvasó... sajnálatomra. Néha jól jött volna, ha belelátok az emberek fejébe és rájövök, kihez hogyan kell állnom, ám amíg nem rendelkeztem ezzel a képességgel kénytelen voltam beérni a saját reprezentációimmal, amik sokkalta jobban csaltak meg, mint mutatták a valóságot. Az viszont tény volt, hogy ennek a srácnak volt valami magával ragadó a mosolyában akkor is, ha a legkevésbé foglalkoztattak az ilyen dolgok és törődtem azzal, ki milyen vonalat erőltet a szájára. Amíg a saját magaméra nem ült ki őszinte, addig csak irigykedni tudtam a többiekre.
Nem szólt egy szót sem, leült mellém. Szinte megcsapott a magabiztossága, a kérdezés úgy tűnt, nem az ő stílusa volt. És ha tartogattam volna valakinek a helyet? Mondjuk nem hiszem, hogy úgy néztem ki, mint aki társaságra vágyott volna... le is vettem róla a tekintetemet, ám a látóterembe becsúszott egy kávéspohár képe, ami nem hozzám tartozott, ezzel ismét elérte, hogy felé forduljak és elkapjam a tekintetét. Elsőre összevontam a szemöldökeimet, nem voltam hozzászokva idegenektől azokhoz a gesztusokhoz, amik ajándékozó jellegűek voltak, de ez minden bizonnyal azért volt így, most idegenek közé sem nagyon merészkedtem. Mire rájöttem, hogy faragatlanságot mutató kifejezés ült ki az arcomra, lágyítottam a vonásaimon.
- Ez... kedves. - Mi mást mondhattam volna? Meglepődtem, de magam elé húztam a poharat, a kávé forrósága átütött a papíron és melengette az ujjaimat. Jó érzés volt. Ellazító. - És azt is köszönöm, hogy útba igazítottál az első napon... te voltál az egyetlen, aki hajlandó volt megállni. - Motyogtam, felemeltem a poharat és belekortyoltam a kávéba. Tipikus főiskolai íze volt, egyik földrészen sem különböző, hamisítatlan kávészerű, mégis inkább vízízű kotyvalék. A tanár bejött a terembe, épp jókor, hiszen máris kifogytam a szóból, hiába éreztem magam emiatt kellemetlenül.. de talán így lesz mire fogni a hallgatásomat.

Ebony && Levi

no one can stop me  

Levi && Ebony

with shortness of breath you explained the infinite

Hallgattam, mert nem voltam hozzászokva, hogy óra alatt beszéljek. Itt nem. Brüsszelben még hajlamos voltam átbeszélni az előadásokat, ha azok annyira unalmasak voltak, hogy ahogy a mellettem ülő fogalmazott, a tanár is majdnem horkolt beszéd közben és egyáltalán nem érdekelte, hogy ki mit csinált, elmotyogott magában. Vagy éppen elaludtam, arra is volt példa, hiszen ezeken az alkalmakon a csoport kollektív alvást hirdetett, mindenki lehajtott fejjel próbálta túlélni az előtte álló másfél órát, aminek a percei olyan lassan teltek, mintha egy megpakolt teherautót vonszoltak volna maguk után és ezért még véletlenül sem haladtak, csak borzasztóan lassan. Most megpróbáltam ezen a rossz szokásomon változtatni és odafigyelni az összes szóra, ami elhagyta az előadók számát, hiszen fontos volt a mondanivalójuk. Úgy képzeltem, hogyha a lehető legtöbb tudást a fejembe szívom és megtanulom alkalmazni, akkor hamarabb a végére juthatunk annak, amit Chantele-el elterveztünk: gyógyírt találni erre a kórságra, a vámpírlétre, amit egyesek áldásnak tekintenek, de nekem felért egy kínzással, ami lassan, de biztosan és fájdalmasan tett tönkre az életemet.
A gondolataimból ismét a szomszédom hangja rángatott ki. Nem akartam túlságosan elbambulni és túl zavartnak tűnni, ám ha túlságosan belemélyedtem az agyam játszmáiba, akkor hajlamos voltam az átlagos, normális emberek számára érdekesnek tűnő grimaszokat felvenni. Ez kellene egyen az első, amiről leszokhatnék, ha már közösségbe merészkedtem.
- Ebony vagyok. - Mutatkoztam be én is. Levi. Illik hozzá, a mosolyát látva egyszerűen nem tudtam megállni, hogy én is halvány mosolyszerűre húzzam az ajkaimat. Evolúciós törvény, aminek szerettem ellenszegülni tekintve, hogy a mosolygást legtöbbször akkor engedtem meg magamnak, ha bíztam a jelen lévőben, ezeknek az embereknek a száma pedig erősen lekorlátozott volt, de Levi... mintha valamiféle pozitív energia járta volna át. Ezt éreztem már akkor is, amikor először összefutottunk, sütött belőle az életerő és a magabiztosság. Igazából irigykedtem rá, miközben kezdtem azt hinni, túlságosan hamar múlt elbűvölővé számomra. Szaporábban pislogtam, elkergetve a lehetőséget is. - Én pedig még nem láttalak ezen az órán, hiába késtem le én is a jelentkezést. - Felé fordultam, a pillantásom a füzetére vándorolt. Firkák, akárcsak az enyémben. Ennek hatására sóhajtottam, nem motivátort találtam a személyében, sokkal inkább figyelemelterelést.
- Nem az a típus vagyok, aki megmarad az emberek emlékezetében, úgyhogy az sem lenne csoda, ha már láttál volna korábban is. - Nyeltem egyet és az egyik hajtincsemet a fülem mögé tűrtem. - De tényleg új vagyok. Ezek szerint te nem most kezdtél. - Állapítottam meg a tekintetemet visszafordítva az előadó felé, akire ránézve csak arra tudtam gondolni, jól jönne neki egy mikrofon és az ha már nem tanítana többet.

Ebony && Levi

no one can stop me  

Levi && Ebony

with shortness of breath you explained the infinite

Tipikus reakció, a szüleim tettek arról, hogy Belgiumon kívül az összes többi országban felkapják az emberek a fejüket a nevemre és ezzel egyöntetűen megállapítsák, hogy biztosan nem amerikai vagyok. Nem mintha ez annyira feszélyezett volna, legalább egy dolog, amit már megfelelően tudtam kezelni, hiszen csak válaszolnom kellett egy kijelentésre. Nem nagy dolog.
- Jól tippeltél, nem itt születtem. Belga vagyok. Már majdnem egy éve itt élek, de mielőtt ideköltöztem eltöltöttem Amerikában egy nyarat is. – Nem volt szokásom származási jegyzőkönyvvel leülni beszélgetni legfőképp akkor, amikor nem is beszélgetésre készültem, de Levi-t úgy tűnt egyáltalán nem zavarta, hogy én megpróbáltam fülelni. És igazából… engem sem érdekelt annyira az óra, hogy teljes mértékben kizárjam a szavait, sőt… semmit nem jegyeztem meg abból, amit a tanár mondott, hiába tettem úgy, mint aki hegyezi a füleit és hiába tűnt úgy, hogy csak félig-meddig figyeltem a mellettem ülőre, teljes mértékben eljutottak hozzám a szavai, de volt bennem annyi, hogy legalább a látszatát keltsem az óra iránta érdeklődésemnek, elvégre ezért jöttem… csakhogy a mellettem ülő idegen mosolya, hanglejtése nem eresztett, egyszerűbb dolgom lett volna, ha mindössze tettetett kedvességből szóltam volna hozzá és lezártam volna a beszélgetést az első szavammal. De jelenleg erre nem voltam képes, hiába játszott bennem az érzés, miszerint mást kellene csinálnom… régen volt már valaki első ránézésre szimpatikus, emiatt ijedtem meg.
- Publikus a történet? – Érdeklődtem, mire elém került a jelenléti ív és aláfirkantva felé toltam, hiába tudtam már, hogy nincs rá szüksége. Valaki csak azért járt be órára, hogy a professzort bosszantsa? Mennyi idő birtokosának kell ehhez lenni és milyen mélyre hatoló benyomást tehetett, ami ennyire nem tetszett a professzornak, de neki annál inkább? És miért volt olyan érzésem, hogy egy bajkeverővel kerültem egy padba?
- Otthagytad a Columbia-t a Whitmore-ért? Az egyetemet, ami a Borostyán Ligába tartozik? Szerintem te vagy az, aki abban a korszakában nem ivott elég kávét. – Egy röpke pillanatra felvontam a szemöldökömet, nem ment el a fülem mellett, hogy szerinte nem vagyok nehezen megjegyezhető, de inkább úgy tettem, mint aki meg sem hallotta. Ahhoz képest, amilyen az első főiskolai próbálkozásomkor voltam, ténylegesen szürke kisegérré váltam és ezen egyáltalán nem terveztem változtatni. Tökéletesen megvoltam, nem akartam kitűnni, az is a ritka alkalmak egyikéhez tartozott, hogy valaki hozzá hasonlóan kezdeményezően állt hozzám. Összezavarodtam, ami azt illeti, a tollamat kezdtem forgatni az ujjaim között kompenzációképpen. – Ha így állsz hozzá, egyáltalán miért tanulsz? Hogy teljen az idő? – Kérdeztem érdeklődve, felfüggesztve a tekintetem által vívott harcot az arcára néztem, míg a sajátomra meglepődés ült ki az ő kérdését hallva. Legszívesebben elmosolyodtam volna ezen a pofátlanságon, ami annyira burkolva volt, hogy az biztosan nem vette volna észre, akinek nem volt szokása mindenben meglátni a negativitást. Bár bevallom, nem zavart… egyáltalán nem volt zavaró.
- Nem itt tanul, mert nekem… nincs barátom. – Adtam a tudtára. Hogyan fogalmazhattam volna meg, hogy a férfi, akit régóta jobban kedveltem a kelleténél a tanárom, majd az ügyvédem volt, hónapokig nem találkoztunk, volt egy éjszakánk együtt és azóta szinte csak futólag beszéltünk? Ezt még nekem is definiálnom kellett volna.