Meglepődtem azon, hogy őt itt láthatom. Bár én is mondhatni új vagyok errefelé, hiszen nem olyan régen döntöttem úgy, hogy valami más irányba terelem az életemet és megpróbálok valami célt kitűzni magam elé és most ezt tűnt a leglogikusabbnak a számomra. Eljönni az egyetemre, ahol tanulhatok. Bár nem tudom, hogy ez meddig fog tartani, hiszen máris köt ide is egy kellemetlen emlék méghozzá az, hogy megöltem valakit és vérfarkas lettem. Nem is aggódtam soha sem, hogyha megölök valakit, akkor valami ilyesmi fog történni. Talán jobb is volt, mert minden percben azon pánikoztam volna, hogy még véletlenül se öljek meg valakit. Ezt tekintve talán jobb volt a tudatlanságban nevelkedni, de őszintén nem tudom, hogy mégis milyen hazugságokat mondtak még nekem az életemben. Úgyhogy próbálok kapaszkodni mindenbe, ami biztosnak tűnik a számomra. Ilyen Lillian is. A legjobb barátnőm, aki visszatért az életembe és most Jace. Nem tudom, hogy ez egy jel akar-e lenni arra, hogy hamarosan támaszra lesz szükségem vagy egyszerű véletlenek sorozata az egész és nem több. Azt hiszem ezt, ha ezer évig töröm a fejem rajta se tudom meg. Na, jó igen. Bár, ha csak a fejemet töröm baj nem történhet. Na, ez már megint egy idióta gondolat tőlem. Olyan jó újra látni, hogy rögtön átölelem, mikor eltávolodik és tesz egy lépést hátra csak mosolyogva figyelem őt. Igaz, hogy elválltak az utjaik és nem volt épp egyszerű az egész, de míg együtt szórakoztunk én nagyon jól éreztem magam. Talán megkockáztathatom, hogy életemben nem éreztem magam még olyan boldognak és szabadnak, mint akkor. Nem kellett semmi miatt aggódnom. Csak úgy, mint minden gyereknek nekem is a legnagyobb gondom az volt, hogy kivel és mikor játszom. – Régóta már vagy itt? Hogy-hogy itt vagy? Annyira régen találkoztunk, hogy már kis híján ne ismertelek fel. Mindig is tudtam, hogy jó pasi leszel. – Mondtam vigyorogva, majd játékosan a vállába bokszoltam. Jó barátok között azt hiszem ez egy megengedhető gesztus.
Igazából sose voltam az a típus, aki sokáig egy helyen marad, pláne, amióta az anyám szinte kitette a szűröm, hogy ezzel szerinte megóvjon a felesleges kérdezgetésektől. Mégis, ahová most érkeztem, egyszerre volt furcsa és meglehetősen kalandos, mindenféle váratlan helyzetet hozó. Ahogy ez a kis találka is hirtelen ért. Napok óta figyelem őt újra, ahogy régebben is tettem, és tudtam, hogy friss még az élmény, hogy farkas átka a felszínre került, de nem tudtam már ellene tenni, hogy máshogy végződjön ez az egész. És mikor tehettem volna sem tettem, csak tudnám, hogy miért nem... A helyzetet igyekeztem higgadtan kezelni, mintha véletlen lenne az ittlétem, de épp annyira sikerült, mintha kiírtam volna a fejemre egy cédulára, hogy azért vagyok itt, mert magam sem tudom mit akarok tőled vagy veled. próbálkozást viszont megérte, pláne, hogy már az elején belebuktam egy elejtett és nem igazán átgondolt mondattal. Hátrébb lépek tőle, nem azért, mert hátrébb akarok lépni, hanem azért, mert ezt érzem helyesnek az ő érdekében. A távolság mégis kisebbnek tűnik, mint amennyire máskor álltam tőle, sőt, szinte szűkösnek érzem az erdőt, mely körülvesz minket. Ahogy vállamba bokszol, miközben kérdésekkel soroz, arra ösztökél, hogy elmosolyodjak. A kijelentésétől viszont nevetnem kell. Nem azért, mert mulatságos, inkább kínomban, ami hangomon is érződik. -Ezt vegyük úgy, hogy meg sem jegyezted hangosan. Kételkedem, hogy sértésnek szántad e, vagy csak a humorodnak köszönhetem.-mérem végig, kissé oldalra biccentve fejem, és féloldalas mosoly húzódik arcomra.-Bár el kell ismerni, te sem panaszkodhatsz azokra a lábakra.-kacsintok rá, hangom jóval barátságosabb, és arcomra is kiül a mosoly mellé valami, ami emlékeztetheti a régi énemre. -Nem elég rég, hogy térkép nélkül kiismerjem magam, de elég rég, hogy megtaláljam a hotelt.-kezdek neki a nekem szegezett kérdésekre válaszokat is adni.-Egészen pontosan nem tudnám megmondani, hogy mikor érkeztem, vagy azt, hogy hogy vagyok. Jelen pillanatban meglepettnek érzem magam.-adok valamennyire kielégítő választ a kérdésekre összefoglalóilag, mert nem tudom, hogy milyen válaszra is várhat. -Mit keresel az erdőben?-érdeklődöm, ennél nem is nyilvánvalóbban célozva egy tényre, hogy egyik része hová is való.
Az, hogy őt itt láthatom kellemes gyerekkori emlékeket idézett fel bennem. Jó, hogy az embernek vannak igazi gyerekkori barátai, akikkel még akkor sem kell kínosan viselkednie, amikor végre újra találkoznak. Mert azért nem most volt, hogy búcsút intettünk egymásnak vagyis inkább ő kirekesztett az életéből most mégsem érdekelnek a múlt árnyékosabb pontjai, mint az, hogy egyszer csak megszakadt a kapcsolatunk. Régebben annyira jól kijöttünk egymással és próbálom újra ezt a helyzetet megteremteni. Olyanok voltunk, mintha egy húron pendülnék. Nekem pedig ez hiányzik és nem félek bevallani, hogy ténylegesen így van. Hiányzik a barátom, akivel annyit szórakoztunk, mikor még a tojáshéj ott libegett a fenekünkön. Mi úgy viselkedtünk, mintha legyőzhetetlenek lennék és minden így volt tökéletes. – Ennyire nem tudod elhinni, hogy komolyan mondtam. Mikor néztél utoljára tükörbe? – Komolyan gondoltam, hogy jól néz ki. Ő is azon férfiak közé tartozik, akiken az évek csak javítanak. Igazi férfi lett belőle. –Lefogadom, hogy lányok ezrei rohannak utánad, vagy éppenséggel hajolnak le előtted csak, hogy egy éjszakára megkaphassanak. – Mondom vigyorogva és ezzel már egy kicsit az agyát szándékozom húzni, de nem rossz értelemben. A barátja vagyok nem pedig egy az agyatlan nőszemélyek közül, akik már ledobják a bugyit, ha egy srácnak, mikor mosolyog úgy tűnik, hogy minden foga megvan aztán kiderül végül, hogy ez még sincs így. De soha nem szabad túlságosan a külsőségekre utazni. – Akkor az már valami. Szóval, akkor csak átutazóban vagy itt? Mert akkor ez egy csodálatos véletlen, hogy veled is újra találkozom és Lillian-nel is. Azt hiszem mostanában nagy szerencsének örvendek ezen a téren. – Soha nem tudtam igazán, hogy ők ketten milyen kapcsolatban álltak egymással. Mind a ketten a szomszédjaim voltak és a legjobb barátaim. Volt, hogy együtt játszottunk, de úgy tűnt, hogy elvannak egymás mellett azonban nem barátkoztak túlságosan. Legalábbis, mikor ott voltam nem. –Egy kicsit ki akartam szellőztetni a fejemet. Már rám fért. Történt egy s más. Gondolom erre már te is rájöttél.– Az, hogy vérfarkas vagyok már azt hiszem a számára ez nem olyan nagy meglepetés, hiszen ő is boszorkány. Legalábbis az volt. Azok után, ami velem történt már semmin sem lepődnék meg. De ez az egész teljesen új a számomra ahhoz, hogy még a szekértője legyek.
Tipikusan az a nő volt, akit elkönyvelsz úgy, hogy szép, de nem vonzza szándékosan magára a figyelmet, sem az öltözködésével sem az esetleges kirívó viselkedésével. Minden esetre számomra többet jelentett holmi nőcskénél, aki mellé leülök egy kocsmában és két ital után arra a döntésre jutunk, hogy a kalandok híveként adunk magunknak egy lehetőséget. Mégis a megjegyzés hirtelen ért az ő szájából, miután annyi más ember, s főként nő mondta már ezt, egy-egy görbe este megkezdése előtt vagy épp közben. Megvonom szemöldököm és borostás arcomon végigsimítok, majd vállat vonok. -Őszintén? Nem az elmúlt két napban.-furcsa fintorommal arcomon, és hangomon tényleg azt érezni, hogy őszinte választ adok a költői kérdésre, és nem csak szórakozom, mikor elhagyja a mondat a szám. Igaza lehetett, de ez az ő szájából többet jelentett, s épp ezért ráztam meg kissé fejem, még mielőtt az egómnak árthatna vele, vagy a gondolataimat sérteni tudná. Nem rossz értelemben, de nem is feltétlen jó értelemben, ha az eddigi törekvéseimre gondolok. -Nem panaszkodom, de a felhozatal idáig nem volt hosszútávú tervezésre alkalmas.-ismerem el, félszeg mosollyal arcomon, és még egyszer végigmérem törékeny, karcsú, ugyanakkor szemrevaló termetét. Nincs mit szégyellnie éppenséggel neki sem, sőt... -Ja, valami olyasmi... azt hiszem.-mormogom hajamba túrva, majd újra megrázva fejem, kezem pedig oldalamra ejtem végül.-A határozottság ma nem az én oldalamon játszik.-nevetek fel ismét kínomban, és ez tényleg így volt. Ha az oldalamon állna ez a dolog, most nem hebegnék-habognék, mint valami idióta. Mégis ezt teszem, minő vonzó tulajdonság. Ha eddig nem nézett hülyének teljesen, most már szinte biztosra veszem, hogy elkönyveli magában, hogy a barátja meggárgyult. -Lillian? Szóval ő is itt van?-kérdezek vissza, különösebben ugyanis soha nem mozgatott meg a barátnője, semmilyen értelemben. Elég volt, ha hallomásból ismertem, s nem jobban. Felvonom szemöldököm, újra, és valamiért nem érzem, hogy a kijelentése meglep, és ez arcomra is kiül. így nehéz lesz húzni azt a bizonyos kérdést sokáig. De ismerhet már, s bármennyire is változtam az évek során, a hazudozás előtte nem annyira tartozik a tökéletesen alkalmazható dolgok közé. -Úgy valahogy.-mormogom, végül pedig felemelem a kezem, nem tudom, hogy magam védelmében, vagy azért, hogy előreláthatólag csitítsam, mielőtt felrobbanna attól, amit mondani fogok neki. -Ne borulj ki, és lehetőleg ne akar lecsapni sem, de pontosan tudom, hogy miért akarod kiszellőztetni a fejed. Nem csak azért, mert ismerem ezt az érzést, de azért is, mert tudom, hogy mit tettél.-a mondat mindenféle hátsó szándék vagy célzás nélkül hagyja el szám, mégis olybá tűnik kissé félrefogalmazom, és inkább vádló hangvételt kap az utolsó pár szó. ezzel már nem igen számíthatok higgadt reakcióra, sőt...
Valahogy olyan volt, mintha most kicsit nyomasztaná valami, vagy egyszerűen csak megzavartam valamiben. Nem tudom, de egy biztos, hogy furán viselkedett nem úgy, ahogy megszokhattam. Mondjuk már hosszú évek teltek el azóta, hogy tudtam milyen is ő igazán. Én is változtam és biztos vagyok abban, hogy ő is. Ezzel nem azt mondom, hogy idegenek lennénk a másik számára, mert ez határozottan nem igaz. Még mindig ugyanúgy a barátom a furcsa viselkedésére ellenére is. Talán tettem valamit a múltban, amiért elbarikádozta magát tőlem és most is ezért tett egy lépést hátra olyan hirtelen? Kutatok az emlékeim között, de nagy részük homályos emlékfoszlány nem több, így pedig nem igazán tudom megmondani, hogy én tehetek a dologról vagy csak ténylegesen zavarban van és erről szól ez az egész. Mert még ezt tudom elképzelni. Bár nem értem, hogy miért lenne zavarban előttem. – Ahhoz képest nagyon jól tartod magad.– Mondom vigyorogva. Ha én egyik reggel nem nézek bele a tükörbe már olyan vagyok, mint egy házisárkány, aki évek óta arra sem fordította az idejét, hogy megfésülködjön. Tükör nélkül teljes mértékben elveszett lennék. – Szóval hosszú távra tervezel és nem a kalandokra hajtasz. Ez tiszteletre méltó. Mégis, hogy képzelted el azt a nőszemélyt, akivel képes lennél jövőt tervezni? – Ez egy olyan kérdés, amit gyerekkorunkban is könnyedén feltehettem volna. Tulajdonképpen jelen helyzetet tekintve ez olyan, mint mikor kiskorunkban megkérdeztük a másikat, hogy mi szeretnél lenni, ha nagy leszel. Bár mindig valami ostobaságot soroltam fel. Énekes, táncos, színész. Mondanom sem kell, hogy egyikkel sem futottam be. –Hát nagyon nem. – Válaszolok neki kuncogva, hiszen tényleg nem tudom, hogy mi okozhatja a zavarát. Még soha nem láttam ilyennek. Bár gyerekkorunkban tényleg nem volt mi miatt aggódni és lehet, hogy most őt is éppenséggel az aggódás teljessége emészti fel. Mondjuk én próbálom kidobni az ablakon a görcsös idegességet, akárhányszor csak tudom és találkozni régi barátokkal mindig segít. Nem is keveset. – Hát nem egészen itt. Még New Orleans-ban találkoztunk egy bálon, ahova ne kérdezd meg, hogy mégis miért mentem el. Szükségem volt egy kis figyelemelterelésre azt hiszem. Kellemes kikapcsolódás volt. – Igaz kezdetekben még ott is marcangoltam magam a dolgok miatt, de a végére csak sikerült egy kicsit kifújnom a levegőt és lazítani. Mert az, hogy görcsösen kapaszkodom az aggodalomba, amit érzek a jelenlegi helyzetemmel kapcsolatban egy cseppet sem fog segíteni rajtunk. A ne borulj ki résznél a figyelmem a kétszeresére nő, majd a mosoly, ami eddig olyan békésen az arcomon ült könnyedén eltűnik az arcomról. – Mégis, hogyan érted, hogy tudod mit tettem?– A farkas lét egyik hátránya, hogy az ember hamarabb húzza fel magát, mint szereti. Akár pitiáner dolgokon is.
Furcsa helyzet állt elő, de próbáltam erőt venni magamon, és gy viselkedni, ahogy rég. De mikor láttam utoljára? Ez így nem egy helyesen megfogalmazott kérdés. A valódi kérdés inkább az volt, mikor láttam úgy utoljára, hogy arról ő is tudott, s nem csak valami kukkolóhoz hasonló, beteges megfigyelő voltam, megbújva a sötétben. Ha viszont így folytatom, örökké az maradok, és az bizony hosszú idő lenne. Tudnia kell, amit én tudok, és tudnia kell, hogy én a segítségére lehetek, még ha nehezemre is esik ezt beismerni. Mert könnyebb lenne a háttérből figyelni, mint így állni vele szemben, miközben gondolataid között egyre sűrűbben fordul elő, hogy milyen szépek a szemei vagy épp a mosolya. -Először is, nem nőszemély lenne, mivel a házisárkány típus nem az esetem.-lépek hátrébb, nekidőlve egy fának, kezeim hátam mögé rakva, így megtámaszkodva, majd tekintetem a földre szegezem és elmosolyodok. Lehet, hogy ha beismerném könnyebb lenne, de abban nincs kihívás. Kitérek hát a válasz elől, mintha a kérdés lényegét meg sem értettem volna. Újabb furcsa megnyilvánulásom már ő is elismeri, legalábbis ezt már nyíltan. Teljesen összezavar, most más, mint rég, de más, mint pár napja. Amikor észrevétlen tudsz maradni, minden egyszerűen zajlik körülötted a maga kerékvágásában, de mikor belekerülsz egy helyzetbe, akaratodon kívül veszted el a józan eszed, és a lehetőséged, hogy megjátszva magad elhitess bárkivel akármit. A szóban forgó személyt ugyan ismertem látásból, de nem igen tetszett az arcán folyamatosan ott ülő mosoly, ami vészjósló és kétségeket ébresztő volt. Ebbe viszont nem terveztem belefolyni, tudtam, hogy sokat jelent neki, és a saját családjával azt kezd, amit akar. Azt viszont garantálni tudtam, ha olyat tesz vele, amitől eddig igyekeztem ha távolról is, de óvni, akkor én leszek az első, aki jelentkezik, hogy eltörjem a nyakát. Még ha ezzel valamelyest a saját fajom ellen is teszek. -Értem. Örülök, hogy újra egymásra találtatok, ahogy régen.-nyugtázom végül, de az arcomra ülő mosoly és a hangnem mindenről árulkodik, csak nem az őszinte jóindulatról. Az ellenérzésem a szóban forgó hölgyről, hát igen nyilvánvaló lett. Ellököm magam a fától, és próbálom a saját érdekemben megtalálni a megfelelő felvezetést, bár a mondatok úgy hagyják el szám, mintha csak azt akarnám érzékeltetni, hogy húzd fel magad, jogodban áll. Veszek egy mély levegőt, amit lassan kifújva egy lépéssel közelebb megyek hozzá, és arcomra nyugtató mosoly siklik, mikor kissé dühben forgó szemébe nézek. -Tudom, hogy kiváltottad az átkod, így elvesztve a boszorkány éned, amire van megoldás, de a gyilkolás emléke... -kezdek neki, de végül a felesleges szófecsérlés helyett a lényegre térek, egyszerűen és kendőzetlenül. -Ott voltam, mikor megtörted rád nehezedő átkot. Mégsem tettem ellene semmit.-ismerem végül el, de mit is tehettem volna, ez nem az én kötelességem, s soha nem is éreztem életcélomnak, hogy megóvjam önmagától, de most itt volt az ideje, hogy tudja, bármit is tett, én mellette állok most is. Annyi év után ez nem változott semmit.
Nem tudom igazából, hogy miért tettem fel egy ilyen kérdést. Talán egy kicsit lazítani akartam a helyzet feszültségén. Fel akartam oldódni vele szemben, ami látszólag sikerült, de azért az ő feszengése kihatással volt az én viselkedésemre is ezért próbáltam olyan témákat felhozni, amiben egy kicsit megnyílhat talán fel is oldódhat és együtt nagyon jót nevethetünk a dolgokon. Legalábbis nekem ez volt az egyetlen célom, hogy egy kicsit olyanok legyen a dolgok, mint régen, habár egyikük sem olyan apró, kis tipegő, mint régen. A magasság különbség még mindig megvan közöttünk és az ő javára dől el, de ezzel nincsen semmi baj. Sosem szerettem, ha egy srác egy magas velem vagy nálam alacsonyabb. Pár centi különbség szükséges ahhoz, hogy jól érezzem magam vagy egyáltalán úgy tekintsek rá, mint egy igazi férfi alapanyagra. Na, de most nem tudom, hogy miért kanyarodtam el idáig. Talán mert őt a nő ideáljáról kérdezem és próbálom összerakni a sajátom. Egy pont nálam már megvan, de sosem voltam az, aki mindent a külsőségekre alapoz, mert ha valakivel megvan az a bizonyos érzés nem tudod elengedni. – Szóval ne legyen házisárkány. Ennyi az egész vágyad? Mert akkor elég könnyedén találhatnál magadnak valakit.. Vagy egyszerűen csak nem akarsz. Nem szeretném ezt megkérdezni, de muszáj. A saját nemedhez vonzódsz? – A mai világban én semmin sem lepődnék meg és nem azért teszem fel a kérdést, mert ítélkezni akarom hanem, mert tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy mégis mi változott meg az életében. Meg már lefogadom, hogyha akart volna, akkor sikeresen talált volna magának egy olyan nőt, aki megfelel a számára. De az is lehet, hogy nem éppen azért nem, mert nem azt akarja. De hát tényleg ezt mondta. Nem nőszemély lenne. Most hirtelen a felismerés belém vág. Magam sem tudom, hogy miért, de azért imádkozom, hogy csak félreérthető legyen a helyzet és szó se legyen olyasmiről, hogy a saját neméhez vonzódik. Túl kár lenne egy ilyen szívdöglesztő pasiért. Bár mi ketten csak barátok vagyunk és ez jobb is így. Viszont valamiért akkor is megviselne ez a dolog, de nem tudom pontosan megmondani, hogy miért. – Igen. Én is örülök, hogy újra ő is az életemben van és te is. Ugye nem tervezed, hogy megszöksz előlem?– Nem szeretném, ha ez az egész csak egy apró találkozás lenne és a következő pillanatban, mikor pislogok párat már el is tűnik a szemem elől. Nem értettem, hogy most mire akar kilyukadni ezzel az egésszel. Aztán a dühöm szépen lassan kezd eltűnni a testemből. Minimális szintre csökken aztán a földre pillantok és próbálom összeszedni a gondolataimat, majd a tekintetébe fúrom a sajátomat. – Nem igazán tehettél semmit. A srác, már akkor halott volt, mikor elütöttem, de milyen megoldásról beszélsz? – Nem ő az első ember, aki ezt mondta nekem, hogy van rá megoldás, de még akkor sem jutottam előrébb azonban, ha ő már sikerrel járt, akkor az már reményt adhat nekem.
A véletlenekben egyre kevésbé hittem, de úgy gondoltam, hogy mivel az utóbbi pár napban nem figyeltem minden lépését, ez a találkozás valóban véletlennek nevezhető volt. A feltett kérdés hirtelen ért, a válasz pedig minden bizonnyal éppen előttem állt, persze erről ő mit sem tudhatott. Elterelő, és cseppet sem kérdést kielégítő választ adtam hát, de csak nem tágított a témától, így kénytelen-kelletlen kellett újabb reakcióra bírnom az agyam, immár törekedve arra, hogy ne kérdezzen vissza semmi esetre sem. A mondata végére szegezett kérdés hallatán viszont felnevettem, harsányan, de őszintén, és kis időbe telt, mire leesett, hogy a kérdést ő teljesen komolyan gondolta. -Nem tudom, hogy feltűnt e, de nem vagyok túlkoros, szerintem természetes, hogy szándékosan nem keresek. Azt pedig nem mondtam egy szóval sem, hogy még nem találtam erre alkalmas nőt. És nem, mintha ellenezném azokat a kapcsolatokat, amik azonos neműek között jönnek létre, de határozottan nem tartozom ebbe a csoportba. A miértjét nem fejteném ki bővebben.-arcomon még mindig ott ül a megmosolyogtatásából maradt mimikám, és hangom meglágyul, egészen természetessé válik pár percre a létezésem. Újra, mint régen, anno fénykoromban, mikor nem volt ennyire közel hozzám. Végül a téma elterelődött, de gondolataimban ott motoszkált egy kérdés, ami válaszra várt, és valamiért úgy éreztem, hogy fel kell tennem neki. Mondjuk az más kérdés volt, hogy amíg figyeltem őt, addig nem találtam arra utaló jelet, hogy ő talált volna olyat, aki szívéhez barátságnál közelebb állt volna. De reménykedni szabad, hogy így van, mert akkor könnyebb beismerni véglegesen, hogy nincs jogom tőle azt várni, hogy érezzen irántam bármit is. -Te megtaláltad már a megfelelő személyt?-bukik ki belőlem a kérdés, és fürkésző szemmel nézek rá. Sose lehet tudni, hogy mikor ki és hogyan hazudik, de nem is vádolnám meg épp őt azzal, hogy hazugságokkal élne. Az nem ő volt, ellentétben szerény személyemmel. A kis barátnője jelenléte nem hiszem, hogy bármin változtatott volna, csupán bennem ébresztett némi gyanakvást, de nem szívesen vallottam volna be neki, hogy ellenérzéseim vannak azzal a lánnyal kapcsolatban Sokszor megtévesztő a női mosoly, ezt már a saját bőrömön is tapasztaltam. -Semmit nem ígérhetek...-vonok vállat egyszerűen, és pontosan ezt érzem magamban is. Szerettem el-el tűnni a nagyközönség elől, megbújni a saját sötétségemben, ugyanakkor tudtam, hogy szüksége lehet még rám, és fogalma sincs arról, hogy igazából mindig ott voltam mellette. Mély levegőt veszek újra, de nem különösebben hiszem, hogy épeszű magyarázattal tudok neki szolgálni, míg gondolataim között nem rakok rendet. -Miután kiváltottam az átkom én sem értettem semmit, minden furcsa lett. De van rá mód, hogy a másik feled se veszítsd el, vagyis inkább visszakapd. Tudom, most ez kicsit zavaros, és hagyok időt, hogy felfogd, de éppenséggel végignéztem azt ahogy kiváltottad az átkod. Ott voltam és figyeltelek. Mindig figyeltelek.-nyögöm ki végül a lényeget, mit sem törődve a lehetséges reakciójával, amitől előre tartanom illik. Nem, nem azért, mert hűű, de félek a lányoktól. Elég a puszta tény, ha felfogja, hogy figyeltem rá és azt hiszi, hogy valami perverz kukkoló vagyok...
Olyan furcsa, hogy pusztán egy régi barát közelsége mennyire meg tudja melengetni az ember szívét. Az én szívem is sokkal vidámabban, hevesebben dobogott a mellkasomba ezzel kifejezve az örömét, hogy mennyire örül, hogy az élet utamba sodorta Jace-t. Szavakkal nem tudom elmondani, hogy mennyire kíváncsi vagyok arra, mi is történt vele az elmúlt időszakban így már rögtön le is támadtam egy kérdéssel. Mikor még együtt játszottunk soha nem vitt virágot senkinek. Nem húzkodta másnak a haját csak az enyémet. Pedig azt hiszem a gyerekek így mutatják ki, ha valaki tetszik nekik. Bár az én hajamat valószínűleg csak azért húzkodta, hogy bosszantson, de ez sikeresen el is érte. A kérdésemre felnevetett, de idővel rájött, hogy én komolyan gondoltam. Még szép, hogy komolyan gondoltam! Mégis csak róla van szó. Vele kapcsolatban pedig nekem minden információ egy kincs. Tudni akarom, hogy mit szeret és mit nem. Csak úgy, mint régen. –Attól, hogy szándékosan nem keresel még rád találhatott volna az a bizonyos felismerés, hogy ez a nő kell nekem és kerüljön bármibe is megszerzem. Azt viszont már végképp nem akarom megérteni, hogyha sikerült találnod egy erre alkalmas nőt, akkor miért nem deríted ki, hogy tényleg ő az, aki kell neked? Vagy most azért törted ilyen hevesen a buksidat, mert ezt próbáltad kitalálni?– Tényleg érdekelt minden, ami vele kapcsolatos és nem volt semmilyen rossz szándék mögöttem egyszerűen csak segíteni akartam rajta. Kezemet óvatosan a karjára helyezem és mosolyogva simítok végig rajta, hogy tudja bennem még mindig megbízhat. Sosem voltam árulkodó típus. Nem rohantam apucihoz, ha valami nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. – Én? Maradjunk annyiban, hogy ez az egész nem felém ágazik. Egyszer összejöttem valakivel, aki kis híján megölt, szóval a döntéseim maradjunk annyiban, hogy nem a legjobbak. Ezen felül pedig nem hiszem, hogy megtaláltam volna. Most van valaki.. Aaron. Segít nekem. De nem mondanám azt, hogy nem keltette fel az érdeklődésem, csak nem tudom érdemes-e nekem bármibe is belevágnom. Az egyik srácot az exem megölte és az pedig csak felállt és kisétált az ajtómon, mintha mi sem történt volna pedig vérfarkas volt.. Szóval kijárt nekem az őrületből és, amíg én sem vagyok teljesen egész nem akarok semmibe belekeveredni és nem, még nem kapott el az a bizonyos érzés. – Azért mondtam el neki mindezt, hogy lássa én nem félek megnyílni előtte. Meg amúgy is kimondva így egy kicsit elengedem az őrült múltamat, ahol még apám is részese volt a dolgoknak. Még akkor is, ha egyszerűen csak szellemként, de velem volt és nekem ez nagyon sokat jelent. – Még akkor sem, ha megkérlek arra, hogy maradj? – Nem szeretném elveszíteni. Szükségem van rá. Úgy, ahogyan régen. Neki is szüksége van rám. Nem tudom, miért de beleszakadna a szívem, ha valamiért úgy döntene, hogy tovább áll és hátat fordít nekem. Szükségem van a jelenlétére. Most jobban, mint máskor. –Ugye tisztában vagy azzal, hogy ez hogy hangzik? De nem is ez a lényeg. Ha ott voltál, miért nem jöttél oda hozzám? Miért nem kerestél meg? Egyáltalán véletlen ez az egész helyzet vagy végre rászántad magad, hogy megmutasd az arcodat is? Miért kerülsz engem? Vagy miért nem akartad felvenni velem a kapcsolatot?– Ha itt volt és figyelt, akkor miért nem? Egyszerűen nem tudom épp ésszel felfogni. Persze már ez az egész megfigyelős dolog is nagyon furcsa, de háttérbe szorul amellett, hogy esze ágában nem volt felkeresni.
Úgy forgatta a szavakat, hogy semmi lehetőséget nem adott arra, esetleg megfutamodjak a valódi válasz elől. Nem értettem, hogy minek köszönhettem ekkora fokú érdeklődést, de épp elég volt ahhoz az a pár szó, amit mondott, hogy hasonló érdeklődést keltsen fel bennem. Pedig nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz a közelébe kerülni és ott meg is maradni. Mégis nehéz volt, de nem kibírhatatlan, ha a szemében is meglátszó örömet észrevette az ember, vissza már nem fordítható áradatot indított el. -Mondjuk azt, hogy ezért törtem a buksim.-mosolyodom el, kissé sejtelmesen, mégis mimikámba keveredik valami megfejthetetlen búskomorság is. Én tudtam, hogy ennek mi oka volt, viszont a legtöbb nőben azt a valamit kerestem, amit ős is mondott. Viszont tudtam, hogy ki az, aki már rég ellopta a lehetőséget mások elől. Kezének érintése hirtelen ér, erre sem számítok, ahogy az előbb feltett kérdésre sem, mégis ez a mozdulat volt az i-n a pont, ami után a legtöbb erőfeszítést ébresztette bennem, hogy a magam zárkózott jellemét vele szembe meg tudjam tartani. Izmaim egy pillanatra megfeszülnek, majd elernyednek, és nem húzom el kezem. Meglep a válasza, érdeklődéssel hallgatom, és összevonom szemöldököm egy-két részletnél. Hát egy biztos, a "jó életből" mind a kettőnknek kitelt már ennyi idő alatt is. -Ne add fel a reményt. Egy ilyen nő után, amilyen te vagy, biztos, hogy megfordulnak páran, és örülnének, ha osztozhatnának az ágyaddal.-eszek megjegyzést, mindenféle óvatosság nélkül, és féloldalas mosoly kíséretében rá kacsintok. Aki nem ezen a véleményen van, az vagy vak, vagy nem a nőket szereti, hanem ahogy ő feltételezte nem is olyan rég rólam, a saját neméhez fűződik. Pedig a foghiányos aprócska lány felnőtt, nővé érett, minden értelemben véve, még ha kicsit meg is csappant a lelkesedése ez iránt a dolog iránt. Beismerem az önző felem örült annak, hogy nem találta meg azt az érzést. Kövezzenek meg, nevezzenek bárminek, minden férfi érezhet így olyan valaki után, akiről tudja, hogy jó eséllyel csak barátként fog rá tekinteni bármit is tesz. Engem pedig egyenlőre nem vet szét a próbálkozás, hogy más fázisba kerüljek. Megóvom ezzel is egy lehetséges csalódástól. Felesleges köröket futottam azzal, hogy el akartam magammal is hitetni, hogy nem maradnék itt, de nem igen volt következő ulticélom az életemben, meglepő, rám egyáltalán nem jellemző módon. Az ironikus gondolattól elmosolyodtam, és tekintem övét fürkészte, ahogy feltett egy újabb kérdést. -Akkor elgondolkodnék a lehetőségeimen.-válaszolok újra sejtelmesen, amiből minden bizonnyal már elege lett. Mégsem hittem, hogy a konkrét válasz előnyömre szolgál, ha esetleg más döntés hozok majd. És ahogy a szénám állt, a más döntés kézen fekvőbbnek tűnt. Amikor ugyanis felvetettem az igazság egy részét, és rövid betekintést engedtem neki abba, hogy igazából mindig ott voltam valahol a sötétben megbújva, nem számítottam ölelgetésre, inkább egy kiadós nyaklevesre. Vállat vonok, kezemet a levegőbe emelem, s hagyom, hogy testem mellé visszazuhanjon. A válasz egyszerű volt, és ezzel a mozdulatsorral aligha érzékeltethető tökéletesen. -Mert nem ismersz és ha még így is lenne, nem örülnél annak, hogy itt vagyok.-lépek távolabb tőle, de szemem az ő tekintetét keresi, s tartja fogva. -A lényeg, hogy jobb volt neked úgy, hogy nem tudtad, ott vagyok az árnyékok között. Most pedig inkább arra koncentrálj, ami a lényeg. visszakaphatod a boszorkány képességed, ha van kitartásod hozzá és uralni akarod a tested.-térek ki újra a konkrét válasz elől, figyelmét felhívva arra, hogy mi lehetne belőle. Viszont kétlem, hogy a makacssága ennyi év után semmivé lett, számítok rá, hogy a válaszom újabb kérdéseket szül, s nekem újabb választ kell adnom. Viszont agyamnak kellett egy kis szünet, hogy újra összerakja a lehetséges opciókat, mielőtt végleg felrobbanna tőlem.
Mindenfajta tudásra szomjaztam, ami hozzá kötött. Nem volt olyan dolog, amit ne akartam volna róla tudni. Talán pont ezért, mert most távolságtartóan viselkedett velem, amit nem értettem. Évek teltek el úgy, hogy nem láttuk egymást és nem beszéltünk. Akkor is úgy kezdődött az egész, hogy kizárt az életéből és, akkor nem küzdöttem azért, hogy az életében maradhassak, de most nem fogom elkövetni ezt a hibát. Küzdök a végsőkig, mert tudom, hogy megéri. Megtalálhatom azt a személyt, akit gyerekkoromban elveszítettem és a mai napig is a szívemben örökre kibérelt helye van. –Belehalnál, ha nem lennél ennyire titokzatos? Másrészt pedig, ha erről van szó nem a buksidat kell ilyen búskomoran törnöd, hanem erre kell hallgatnod, itt ni.– S kezem a karjáról a mellkasára helyezem, ahol érzem minden egyes szívdobbanását. – Ha egy nőről van szó, akkor ezzel gondolkozz. Ne azzal, ami odafenn van, mert nem adhatja meg neked az igazi választ. Azzal pedig végképp ne, ami odalenn van.– A végére halkan felkuncogok. Ha azzal gondolkozna ténylegesen, akkor nem rágódna annyit, hanem ezer meg ezer nőt rángatna az ágyába. Ilyen egyszerű ez az egész. Azonban a lelkem mélyén kíváncsi vagyok, hogy ki ez a lány, akinek sikerült az ujjai köré csavarnia és sóvárgom azután, hogy megismerhessem. Tudni akarom neki mire van szüksége a boldogsághoz és, akkor talán én is meglelem azt, hogy mit is keresek ebben a világban, vagyis inkább egy bizonyos személyben. –Akkor ezt most bóknak veszem, bár nem olyan férfiakra hajtok, akik csak az ágyammal osztozkodnának. Nem vágyom a testiségre. Azt hiszem ebben végre sikerült felnőnöm. Kinőttem azt a korszakomat, amikor semmi nem érdekelt csak az adott pillanat. Fiatal vagyok és ráérek, de valami tartósat és mélyet akarok. Nem csak egyik ágyba bemászom a másikból meg ki maszlagot. – Nem szeretnék ürességet érezni a lelkemben, mikor valakivel vagyok. Többre vágyom és nem hiszem, hogy ez olyan nagy probléma lenne. Minden lány álmodozik a hercegéről csak én nem hercegről álmodozom. Egyszerűen csak arra vágyom, hogy valaki úgy szeressen, ahogy vagyok. Semmi többre. Elég sok hibát vétettem és vétek nap, mint nap, amivel nehezebbé teszem, de aki igazán szeret azt még ezek sem érdeklik. – Jaj, ne legyél már ilyen. Szépen kérlek, hogy maradj. Szükségem van a társaságodra. – Tényleg szerettem volna, ha marad, de persze nem erőszakolhatom rá a dolgokat. Bármennyire is szeretném ideláncolni egy fához, hogy még véletlenül se merészeljen egyetlen egy métert sem tenni semerre. –Akkor engedd, hogy megismerjelek ilyen egyszerű ez az egész, de soha ne mond azt, hogy nem örülnék annak, hogy itt vagy. Nézz csak a szemembe. Látsz valami negatívumot? Csalódottság? Düh? Bár a második lehet, hogy ott bujkál, de boldog vagyok, hogy itt vagy. – Ha engedi, ha nem kezét a mellkasomra húzom. – Érzed? A boldogságtól dobog ilyen hevesen. A puszta ténytől, hogy itt vagy velem. Most pedig a legkevésbé sem érdekel, hogyan kaphatom vissza az erőmet, mert nekem most csak te számítasz. Kérlek mondd mi történt veled. Nem akarlak elveszíteni.– Visszaengedem a kezét a teste mellé, majd hirtelen karjaimat szorosan köré fonom. –Nem engedlek el, amíg válaszokat nem kapok. – Gyerekes viselkedés? Lehetséges. De mindent a célért.
Anyám szerint a szív örökzöld, ha megtalálja azt, aki viszonozza az érzéseket, amiket táplál. Hát az enyém ebben az esetben már rohadásnak indulhatott volna, pláne a saját kilátástalan helyzetét nézve. Feszélyező, ugyanakkor jóleső közelsége mellet igyekszem nem mutatni tovább a bennem munkálkodó gondolatokat, és megjegyzésétől csak újabb mosoly szökik arcomra. -Szeretem, ha valami vagy valaki titokzatos.-jelentem ki, hangomban elbújtatva egy durcás és sértődött kisgyerek jellegzetes hangszínét. -Ha mindenre a szívem használnám, akkor már valószínű nem élnék. És ne akard megérteni egy férfi gondolkodását, ahhoz kicsi vagy még.-kacsintok rá, egy kacér megjegyzést követően, és mosollyal arcomon megrázom a fejem. Nem értem, miért akar annyira megfejteni engem, mikor megtörhetetlennek mutatkoztam mindig is, és soha nem kötöttem más orrára a gondolataim. Ez nem változik, akármennyi időtávlatot nézünk, mindig így volt és igyekszem, hogy így is maradjon. Pláne előtte. -Az ilyen titkokat inkább ne add ki ilyen nyíltan, mert lehet, hogy sokan csalódnának, ha ezt tudnák. De minden esetre ez egy erényes hozzáállás részedről.-ismerem el, és valamennyire becsülöm is érte, és külön jó, hogy ezzel újabb gátat emelt elém és a lehetőségeim fölé. Legalább kezdek máshogy látni, mert tudom, hogy milyen típus vagyok hozzá képest. -És jó is, ha bóknak veszed, mert annak is szántam.-bármennyire igyekszem, nem tudok egyszerűen felülemelkedni a pillanaton, amibe keveredtem. Makacsságán megrázom a fejem, de inkább nem reagálok. Semmi kedvem belemenni abba, hogy miért maradnék, abba meg még kevésbé, hogy ő miért szeretné a társaságom élvezni. Ha tudná, hogy mennyivel jobban járna másfajta társasággal, nem erőlködne ennyire. Kalandokra éheztem, ahogy mindig is, de a kalandok közé nem akartam őt is sorolni. Ő ennél mindig is többet jelentett. Állkapcsom megfeszül, ahogy bizonyítgatásba kezd, amikor pedig kezem a mellkasára húzza, a fogaim szinte csikorogva próbálnak ellenállni a túlzott szorításnak, ami satuba fogja őket. Nem válaszolok, igyekszem szívverésem gyorsuló tempóját visszafogni, de ahogy karjait körém fonja, elönt a düh, amit inkább magam felé érzek, nem pedig irányába. Eddig tartott a nagy öntürtőztető viselkedés, és még egy szó ha elhagyja száját, felrobbanok saját magamtól. Eddig miért voltam képes uralni azt, amit éreztem, most pedig felborít mindent, amit eddig szorgosan építgettem saját magam ellen, de saját magamért is. -Akkor jobb ha felkészülsz, mert válaszokkal nem szolgálhatok.-úgy lököm el magamtól, mint ahogy egy könnyű tollpihét kap fel a szél, mit sem törődve azzal, hogy most milyen érzéseket ébreszthetek benne.-Komolyan nem veszed észre, hogy épp azért küzdök, hogy ne akarj válaszokat kicsikarni belőlem? Jobb, ha távol maradsz tőlem, még ha ezt én nem is akarom, de ez nem számít, hogy én mit akarok. Mert ha számítana, akkor...-fordítok neki hátat, öklöm a fának csapva, és annak támaszkodva próbálok lehiggadni. De legszívesebben a fejem verném a fának, és azt kívánom bár ne mondtam volna azt, amit mondtam. De már nem tudom visszafordítani. Ezt sem. Fogom magam és ellépek a fától, hátat fordítva neki, elindulva a fák között, fejem lehajtva, a port rúgva magam előtt. Így vagy úgy, de ennek a tébolynak véget kell vetnem, és ha ez azzal jár, hogy neki is fájdalmat okozok, legalább könnyebben ás győzködés nélkül fog távol maradni tőlem. Én pedig élhetek tovább a saját démonjaimmal a saját sötétségemben, nélküle...
Nem értem, hogy miért ilyen titokzatos. Régen is az volt, de akkor legalább a szeméből ki tudtam olvasni valamit. Vagy rájöhettem a töredékére, hogy mit gondol és ezzel máris előrébb voltam, de most hiába keresek sötétbarna szempárjában válaszokat nem találok semmit. Mintha felemelt volna egy falat a lelke előtt, hogy senki ne férkőzhessen hozzá. De ez mit sem számít. Én át fogok törni rajta. Kerül, amibe kerül, mert fontos a számomra. Túlságosan is. Nem ereszthetem el a karjaim közül most, hogy végre visszakaptam, hogy újra vele szemben állhatok, mint régen. –Te lehet, hogy szereted és én is szeretem, de nem ekkora mennyiségben. Egy kicsit jó titokzatosnak lenni, de van ahol meg kell húzni a határt.– Kezdem azt hinni, hogy tettem valamit a múltban ellene, amiért ilyen módon reagál rám. Régebben is falat húzott maga köré, hogy elszigetelje magát tőlem, de akkor sem értettem, hogy mégis miért történt az egész. Egyik napról a másikra fordított nekem hátat és úgy éreztem, hogy a gyerekkorom megszakad, mert nélküle már soha sem volt az igazi, de próbáltam nem kimutatni mások felé a gyengeségem és azt, hogy ő mennyit jelentett nekem. Elég sokat, ami azt illeti. Bár még magam sem tudom, hogy ez pontosan mit jelent. Egyszerűen csak nem akarom újra és újra elveszíteni. Elég volt már ebből. – Akkor boldogan okozok másoknak csalódást, mert az már nem én vagyok. Egykoron az voltam. Voltak jók és rosszabb döntések. Azt már én döntöm el, hogy melyik-melyik volt. – Persze voltak olyan kalandjaim, amikre azt mondtam, hogy egyáltalán nem bánom, de ez nem azt jelenti, hogy nem volt olyan, amit megbántam, de végül elfogadtam, hogy ez is csak a múltamhoz tartozik és hozzásegített ahhoz, aki ma vagyok. Bár még nem döntöttem el, hogy büszke vagyok-e avagy sem arra a személyre, akivé az évek során váltam. De ezt talán csak később tudom megmondani, amikor már vagy hiányzik, vagy undorodom a régi énemtől, ahogyan most is teszem bizonyos mértékben. Nem értem, hogy mégis mi a franc baja van, de fizikai fájdalommal járt az, hogy ellökött magától. A szemeimet sós könnyek mardosták, amik csak arra várták, hogy legördülhessenek az arcomon, de nem fogom engedni nekik, hogy le is gördüljenek. Én ennél erősebb vagyok és ezt be is fogom bizonyítani. Szapora léptekkel sietek utána és, mikor már csak két lépés választ el tőle megtorpanok. – Jonathan Eastwood. Ne merészelj nekem hátat fordítani. Ne merészelj ellökni magadtól. Igen is számít, amit te akarsz. Ahogyan az is számít, hogy én mit akarok. Miért kell ennyire ellenségesnek lenned velem? Amiatt az éjszaka miatt vagy ilyen? Mert nem tudom visszacsinálni, ahogyan te sem. Mondd inkább, hogy nem érdekel, mi van velem. De ne játszd az őrangyalom, hogy tudod, hogyan kaphatom vissza az erőmet, ha utána egyszerűen hátat akarsz nekem fordítani és soha felém sem nézni többé.– Annak a bizonyos éjszakának az emlékét jó ideje eltemettem magamban. Azt hittem, hogy ő nem tudja, hogy én voltam, de ezek szerint nagyon is tisztában volt vele. Talán ezért ilyen, mert ügyetlen voltam, vagy tudjam is én. Bár soha nem gondoltam arra az éjszakára úgy, mint a barátságunk lerombolójára. Úgy éreztem, hogy akkor találtunk újra egymásra.
Idegesített, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel, idegesített a jelenléte, hogy gondolataim közé férkőzött, és hiába próbáltam kilökni onnan, nem értettem, mi ütött belém. A magam köré húzott fal ellene védett volna, ha nem lenne ilyen makacs és kitartó, de a jelek szerint ő már csak ilyen marad, és nem hajlandó változtatni a hozzáállásán. Mégsem próbáltam annyira erősen ellenállni, de volt egy határ, ami után már semmi sem számított, s ehhez vészesen közel kerültem, neki köszönhetően. -Nem vagyok hajlandó vitatkozni. A titokzatossá pedig jól áll nekem, ne oktass ki róla.-jelentem ki, kissé sértett hangon, már-már gyermetegen, de gondolataim között az első helyen az áll, hogy a látszat számít, így nem igen kellene módosítanom ezen a hozzáálláson. Minél kevesebbet tud, nekem annál jobb, s minél kevésbé hatol a bőröm alá, annál kedvesebb vagyok. Viszont ő nem, hogy távolságot tartana, hanem egyre nyaggat, erőltet, és nem hagy nyugtot. Én szúrtam el, óvatlan voltam, mikor nem kellett volna annak lennem. De ezen már kár filózni. Bólintva nyugtázom, amit mond, elmosolyodva, és megízlelve a szavait. Hát, a rossz és jó döntésekben, ha nekem kellene magamnak mércét állítani, a rossz döntések, nem, hogy testhosszal, de kilométerekkel vezetnének. Én döntöm el, hogy mi sorolandó ide, s a lista végeláthatatlannak tűnt hirtelen. az viszont, hogy más az okokat nézve máshogy látja a dolgokat, nem sokat számított nekem. A saját lelkiismeretem viszont nem tudtam megszüntetni létezni. Ahogy a tudatomba égett képeket, a testem átjáró érzéseket se, pedig igyekeztem így tenni. Felesleges próbálkozás volt, erőltetni is hasonlóan értelmetlen lett volna... Akár egy zuhanni készülő tollpihét egy ablakpárkányról, ahogy lefújja a szél, s útjára indítja, úgy taszítottam el magamtól. Mit sem törődve azzal, hogy mit fog érezni, vagy gondolni. Az érdekelt, hogy békét találjak, és elfordulhassak végre az akaratossága elől, ami az igazságot kutatja, de nem abban, hogy mi miért történik, hanem bennem. Ez pedig bosszantott és frusztrált egyszerre. De előbbi hangsúlyosabbnak bizonyult, s a nemrég felállított határaim áthágva uralkodott el felettem. Elindul utánam, s ahogy meghallom hangját, csak megállok, de nem fordulok felé. A hangja és a szavak jelentése mögött viszont így is éreztem, hogy megsértettem, ehhez nem kellett az arcát fürkésznem percekig. Amit mond, annak egy része viszont agyamba hatol, s a felismerés végigszalad teljes testemen. -Miért vagyok ellenséges? Talán, mert tettem olyan dolgokat, ami miatt jobb, nem a közelembe kerülnöd. Talán, mert amit a szívem mélyén érzek, nem hagyhatom, hogy most hatalmasodjon el rajtam. Talán, mert tudom, hogy nem érdemellek meg, hiába vágyom rád.-pillantok rá, közelebb lépve hozzám, de a szavai közül jó néhány mélyre siklik tudatomba, s gondolataim vad zakatolásba kezdenek, a megfejtését megtalálni. -Milyen éjszakáról beszélsz?-szememben megcsillan a düh, de sokkal ridegebb és barátságtalan, már-már ellenséges hangomban így is vegyül jó adag érzés, ami a meglepettségemről árulkodik. Fogalmam sincs, hogy miről beszél, minden esetre ha eddig ő nyúzott, most rajtam a sor, és nem engedem, hogy elmeneküljön előlem. Még közelebb lépek el, alig egy lépés távolságnyira, és fürkészve szemébe nézek.
Be akartam férkőzni a bőre alá. Mindent tudni akartam róla. Ez annyira rossz lett volna? Tudni szeretném, hogyan érez, hogy mik is a céljai. A barátom volt. Néhány pillanatban talán egy kicsit több, de úgy voltam vele, hogy mind a ketten magunk mögött hagyjuk azt az egészet. Mert előtte sem igazán beszélgettünk és azóta sem ültünk össze délutánonként, hogy megbeszéljük mégis mi történt azon a napon. Hiányzott. Jobban, mint gondoltam volna, de ezzel csak most, hogy itt találkoztunk szembesültem igazán. Azt hiszem a problémáim annyira lekötöttek, hogy nem volt lehetőségem arra, hogy gondolkozzak mi hiányzik az életemből. Csak a saját problémáimmal voltam elfoglalva és próbáltam a múltat magam mögött hagyni, ami akarva vagy akaratlanul, de folyamatosan megtalál. Hogy örülök-e neki vagy sem azt éppen adott helyzet adja. Most rendkívül boldoggá tett engem az, hogy láthattam őt. Még akkor is, ha rendkívül ellenségessé változott a viselkedése. Számomra ez sem számított igazán. Nem akarom elveszíteni a barátomat. Teljesen mindegy mit tett a múltban vagy mit nem. Milyen hibákat követett el. Mindannyian követünk el hibákat ezért nem kell megköveznie senkinek senkit. –De ne vidd túlzásba.– Kérleltem lágyan, hiszen nem szeretem, ha velem szemben titkolóznak. Szeretek kideríteni dolgokat és ki is derítem őket így vagy úgy, de sikeresen megtudom, amit akarok. Most jelen pillanatban azt akarom megtudni, hogy mivel érdemeltem ki ezt a bánásmódot. Miért fordít hátat nekem, amikor nem pusztán csak a segítségére vágyom, hogy részben visszatérhessek a régi önmagamhoz visszakapva az erőmet. Nekem nem csak erre van szükségem. Ahogy elindult a nyomába eredtem és a szavai megleptek. Vagyis nem teljesen, de sosem gondoltam, hogy ennyi mindent jelentek neki. Így szépen lassan kezdett összeállni az egész, amit mondott, hogy már megtalálta azt a lányt. Az én lennék? Nem. Valószínűleg csak az egóm akarja ezt hinni és szó sincs ilyesmiről. – Nem érdekel, hogy mit tettél, mert nem változtat semmin. Azt pedig, hogy mit érzel a szíved mélyén szeretném megtudni.. Miből veszed, hogy nem érdemelsz meg? Nem vagyok tökéletes Jace. Követtem el hibákat, de képes vagyok a jelenben élni és nem rajtuk rágódni.– Megrázom a fejemet, mert egyszerűen nem értem, hogy miért akarja ennyire elszakítani magát tőlem. A szívem sokkal hevesebben ver a kelleténél. Barátként tekintek rá. Csak barátok vagyunk. Bár, hogyan lehetnénk csak barátok, amikor ő neki adtam a legnagyobb kincsemet? Legalábbis így szokták emlegetni azt hiszem. – Ez egy kicsit kínos, hogy csak az egyikünk számára volt emlékezetes. Emlékszel arra az álarcos hülye bulira? Körülbelül három vagy négy éve lehetett. Mindkettőnkön maszk volt, de én felismertelek. Azt hittem, hogy te is. Bár, akkor valószínűleg szóba sem álltál volna velem.. Na, mindegy. Akkor talán ezért nem tudod.. Na, mindegy. Talán nem kell tovább ecsetelnem, hogy mind a ketten kicsit az alkohol hatása alatt boltunk, de én mégis tisztán emlékszem csak mivel utána sem beszéltél velem azt gondoltam, hogy tudod és bűntudatod van a dolog miatt, de mélyen reméltem azért azon az éjszakán, hogy az változtatni fog. De ezek után döntsd el, hogy nem érdemelsz meg. Hiszen a tiéd voltam először.– Belepirulok a mondandómba és lehajtom a fejemet, majd a szempilláim alól kutatom az arcát, hogy mégis miképpen reagál mindarra, amit most elmondtam neki.
Fogalmam sincs róla, mikor kezdett el ennyire idegesíteni a makacssága, de most úgy éreztem, ha még egy szót szól, ami ellenkezne a gondolataimmal, felrobban a fejem. Próbálom visszafogni magam, megmaradni a magam kis ketrecében, de a siker elmarad, és szinte megölnek szavai. Megpróbálom ellökni magamtól, hátat fordítok neki. Régen is ezt tettem. Egyszerűen hagytam, hogy megértse, nem akarok többé a közelében lenni. De régebben ez könnyebben ment, most legalábbis úgy tűnt. Nem volt semmi, ami arra ösztökélt volna, hogy ne fordítsak neki hátat ismét, hisz magamban tudtam tartani eddig is az érzéseim, és nem terveztem felfedni őket. Mégis megtettem. Valósággal eltaszítom magamtól, hogy hagyjon nyugton, és eltűnnék az erdőben, ha hagyná. De nyomomba szegődik, és elárulom magam. egy szempillantás alatt döntöm romba mindazt, amit komótosan felépítettem már. Tudomást sem veszek arról, hogy mit mondok, hogyan reagálok kérdéseire. Természetes egyszerűséggel nyílok meg, hangom mégis rideg és érzelemmentes, de tekintetemben a düh mellett megcsillan a valódi érzéseim fénye is. -Hibákat? Megöltél valakit, amikor még gyerek voltál? A tudatodba égett a kép, hogy a két kezedhez annyi vér tapad, ami napokkal később is szinte meglátszik? És közben nem érzetem semmit, csak örömöt, hogy ezt teszem...-adom tudtára, hangom továbbra is hideg, mint egy jégcsap, de ez még csak a kezdet. -Mit érzek és miért nem érdemellek meg? Amit érzek, azt pontosan tudod, hogy micsoda, még ha én magam sem ismertem be nyíltan eddig. Évekig próbálkoztam azzal, hogy ne érezzek így, de amióta az eszem tudom, nem csak egy lány vagy a szomszédból. Amiért nem érdemmellek meg, az nyilvánvaló. A közelemben csak még több veszély zúdulna a nyakadba.-szavaim szinte mennydörögnek, a bennük rejlő elutasítástól, és csak egy fél lépés választ el attól, hogy megcsókoljam. De nem teszem, mert mikor megtehetném, szavai között olyasmire ébredek rá, amit valamiért eddig soha nem kezeltem emlékként. Az emlékkép viszont beugrik, ahogy arcára pillantok, az érzés pedig végigfut a hátamon. Hogy felejtkezhettem meg erről? Ahelyett, hogy értelmes mondatot nyögnék ki, először tüdőmből kiszökik a levegő, szinte felszisszenek. Tenyeremmel hajamba túrok, majd arcomon siklik végül, és megrázom a fejem, összevont szemöldökkel. -Oké...-suttogom, erőt véve magamon, hogy normálisan reagáljam le a dolgot. De ahogy megszólalnék, minden emlékkép kitisztul, és előjön, és elmosolyodom. Ez nem az a fajta mosoly, ami arról árulkodna, hogy örülök. Ez amolyan nyugtázom, hogy tettem valamit, amit bár nem kellett volna, mégis megtettem. Közelebb lépek, így még közelebb állva hozzá, mint ahogy eddig, és észre se veszem, ahogy kezem arcára siklik. Nem mozdulok, csak szemébe nézek. A csend, mely ránk borul kellemes, és bőrének forró érzésétől ujjaim alatt, az emlékek folyamatosan feljebb törnek bennem. -Mindegy, hogy az alkohol okozta, vagy sem, de ha visszamennék az időben én nem cselekednék máshogy.-hangom hirtelen lágyul meg, kezem testem mellé siklik, és tekintetem ajkaira siklik. Hogy feledkezhettem meg róla, hogy olyasmit vettem el tőle, amit soha nem adhatok neki vissza. Most rossz ember lennék? Hülyeség. Miért lennék az?
Nem tágítok egészen addig, amíg válaszokat nem akarok. Tudni akarom, hogy mi játszódik le az elméjében. Lehet, hogy mikor kisebb voltam könnyedén engedtem neki, hogy hátat fordítson nekem és nem küzdöttem érte úgy, ahogyan megérdemelte volna, de most már tudom, hogy mindenért, ami jó küzdeni kell. Nem egyszerű csatákat kell megvívnunk a jó dolgokért, de teljesen megéri, hiszen mindennél boldogabbá teszi az embert az, hogy a másik ott van mellette. Lehet, hogy ő úgy gondolja jobb nekem nélküle. Mégis miért lenne jobb? Gyerekként olyan jól éreztem magam vele és jól emlékszem, hogy nem csak akkor. De ez részletkérdés, hiszen nem lett volna szabad. Legalábbis azt hiszem. Most pedig, amióta nincs velem csak balul sülnek el a dolgaim. A rossz dolgokat vonzom, mint valami mágnes. Most pedig végre valami jó is beszökött az életembe. Ő, Aaron és Lillian. Végre megvan a kis családom, ami ha nem is vér, de nekem nem a vér szabja meg, hogy mégis kit szeressek. Az anyámmal borzalmas a kapcsolatunk ez egyáltalán nem titok. Főleg most, hogy fogalmam sem volt milyen veszélynek vagyok kitéve, ha megölök valakit. Nem hiszem el, hogy képes volt ilyen titkot magában tartani. Bár mindig is tökéletesen hazudozott és a titoktartás már az egyik hobbijává vált. – Gyerek voltál mégis miért kell okolnod magad? Biztos vagyok megvolt az oka annak, amiért megtetted és az örömnek is. Mert nem ölünk meg csak úgy valakit, mert éppen zöld cipő van a lábán. Az öröm felszabadulást jelent. Ki volt ez az ember, Jace?– Bűntudat növekszik bennem, hogy nem voltam ott mellette, amikor szüksége lett volna a segítségemre. Pedig mennyire szívesen segítettem volna rajta. Talán emiatt is fordított nekem hátat, mert úgy ítélte meg magát, mint egy szörnyeteget? Annyira rosszul látja magát. Bárcsak azt látná, amit én látok belőle. Mindkettőnk dolga sokkal egyszerűbb lenne. –Ne mond, hogy nem érdemelsz meg.– Nem vagyok szent, akit csak a kiváltságosak érinthetnek meg. Ostobaságokat beszél. Legalábbis ezen részében, de amint mond ugyanakkor melengeti is a szívemet. Tudom jól, hogy mit érez. Azzal viszont bajban vagyok, hogy én mit érzek pontosan. Vonzódom hozzá az egyszer biztos. Kedvelem és a társaságára szomjazom, de már magam sem tudom, hogy hiszek-e a szerelemben vagy képes vagyok-e ilyen érzést valaki felé irányítani. De abban határozottan biztos vagyok, ha valaha is képes leszek őszinte szívvel szeretni valakit, akkor egy név biztosan ott lebeg a gondolataimban és a szívemben is. Jace. Kezem az övére simul és arcomat a tenyerébe hajtva figyelem a tekintetét némán s közben próbálok rájönni mire gondolhat. Mi foghatja vissza. Miért hiszi oly hevesen, hogy nem érdemel meg engem. Ahogy keze elhúzódik arcomtól egy sóhaj hagyja el az ajkaimat és közelebb lépek hozzá. Összekulcsolom az ujjainkat és a szemébe nézek. –Én sem. – Suttogom ajkaira, hiszen alig egy centi választja el ajkát, ajkamtól.
Neki más volt hátat fordítani, mint a legtöbb embernek, hisz ő nem hagyta annyiban a dolgokat, ennyire ismerhettem volna. Vagyis rájöhettem, hisz figyeltem. Makacs oldala mindenkinek van, ami sokszor idegesítő, sokszor pedig szinte felrobbantja az ember fejét. Dolgokon és érzéseken pedig egyértelműen nem ugyan az túllépni. Előbbin könnyű szerrel túl lehet, kidobni vagy szándékosan elhagyni, de utóbbi valahol meglapulva az emberbe ég, és nem lehet belőle kiszakítani. Ezen pedig nem könnyített az sem, hogy már-már felrobbantottak szavai. Bárkinek könnyen elmondhattam a véleményem, hisz az őszinteség épp olyan jól ment, mint a hazudozás, ha azt mondtam, amit hallani akartak tőlem. Ez viszont nem ment könnyen, ha annak, akinek próbáltam mondani szinte minden vonást ismert az arcomon, s tudta, hogy melyik rezdülés mit jelent. Olyasmit mondtam el neki, amit soha nem akartam, de kihúzott belőlem, és ha a gondolataim nem azon dolgok körül forognának, amik körül, biztos, hogy nem hagyja el ilyesmi a szám. Az pedig, hogy újra visszakérdez, már meg sem lep. Ökölbe szorított kezem viszont kienged, amit nem tudok magamban hová tenni. Nyilvánvaló volt számomra, hogy ha így folytatja, biztos, hogy előbb vagy utóbb, de a fejem veszem, magamnak, s nem neki. Felnevetek, halkan, amolyan torkomban feltörő morgás formájában. -Ha megölsz valakit, a korod nem mentség. Nálam legalábbis ez a teória állja meg a helyét, és nem nyugtat meg, hogy gyerek voltam vagy sem. Megtettem, gondolkodás nélkül. Mit számít hát, hogy ki volt? Soha, senki nem hitt nekem, az anyámon kívül.-vonok vállat, de hangomban bőven van az önmarcangolásból és az undorból. Utóbbit egyre kevésbé tudom eldönteni, hogy magamnak szóló dolognak tartok e, vagy anyám irányába, amiért valahol jogosan okolhattam.-Az anyám, akinek a titkos kis üzletelése az életébe került volna, ha azon az éjszakán nem követem. És ne mond, hogy de hát megmentettem, mert nem kellet volna.-évek óta még csak felém se szagoltak, amióta visszakaptam az erőm, egy lettem a sok selejtből, akiket nem kívánt az a kis közösség a tagjai között tartani. Végül csak ledobom a leplet a porosodott polcról, ami az érzéseimet tartogatja iránta. Tudtam, hogy nem kérhetek tőle olyasmit, amit én érzek, de nem érdekelt. Azok után, amit mondott, nem érdekelt már semmi. Elfelejtettem valamit, amit soha nem kellett volna elfelejtenem, s nem is értettem, az agyam hogy harcolhat ilyen dolog ellen ennyire hevesen. Kezem arcán nyugszik, majd esik testem mellé, de ujjai enyémek köré kulcsolódik, és közelebb húzódik, aminek köszönhetően szinte hallom heves szívverését. Másik kezem arcára siklik, újra, de ezúttal ajkaira lesújtva emlékeztetem magam arra, amit egyszer már átélhettem, hogy egyszer már csókolhattam. Pár másodperccel később elhúzódok tőle, és arcomra diadalittas mosoly szökik.
Nem engedem. Nem fogom elereszteni őt még, ha pisztolyt is tartanak a fejemhez. Nincs az a pénz, amivel megvesztegethetnének, hogy elengedjem. Túlságosan fontos szerepet tölt be az életembe. Ott volt velem, már szinte azóta, hogy először gügyögni kezdtem. Húzogatta a hajamat, amikor senki más nem. Velem együtt nevetett pusztán attól az aprócska ténytől, hogy egymás mellett lehettünk és nem kellett egyedül lennünk. Imádtuk egymás társaságát. Elszakíthatatlan kapocs volt közöttünk és ennek a maradványai még ma is léteznek. Hiszek abban, hogy létezik és pontosan ezért is nem vagyok hajlandó őt elereszteni. Felépíthetjük és megerősíthetjük. Hiába fordít nekem hátat tudom, hogy a vágyai között ott szerepelek én is. Tudom és érzem. Ezt nem tagadhatja le. Mégis mi másért akarna ennyire intenzíven ellökni magától? Egyszerűen nem tudom felfogni. De nem is próbálom megérteni ezt az egészet, mert nem hagyom, hogy akár egy pillanatra is azt higgye hagyni fogom, hogy ugyanazt megtegye, amit kiskorunkban. – Hahó. Nem rémlik az a rész, amikor én is megöltem valakit? Vagy ez most már teljesen kiesett. Lehet, hogy helytelen volt, amit tettél. Nem fényezlek. Nem keresek kifogásokat. Csak egyetlen egy dolgot mondhatok. Nem érdekel. Magasról teszek arra, hogy milyen szörnyűségeket tettél, vagy milyen szörnyűségeket nem. Az sem érdekel milyen szörnyű személynek hiszed magad. A te saját véleményed nem befolyásolja az enyémet. Elfogadlak úgy, ahogy vagy. Nincs mit ezen magyaráznom. – Nem ítélkezem felette, mert ebben a világban épp elég rossz van és semmi szükség nincs arra, hogy még egymásban is folyamatosan ezt keressük. Szükségem van rá úgy, ahogyan van és nem kívánom, hogy bár megváltozna. Bár befestené szőkére a haját vagy ehhez hasonló baromságok. Az én szememben úgy tökéletes, ahogy van. Ujjaimat összekulcsolom az övével és közelebb lépek hozzá. Szemeit fürkésszem, amiben látom a vágyat ugyanúgy, mint azon a bizonyos éjszakán. A szívem pedig heves ütemben kezd dobogni. Szinte már kilométerekről meghallhatná egy sima ember is. S, akkor ajkai az enyémre simulnak. Olyan érzés kerített magába, mintha már egy régen elvesztett dologra találtam volna most újra rá és képtelen voltam elengedni ezt az érzést. Még akkor is nehezemre esett, mikor elhúzódott tőlem. Nem volt önuralmam. Szükségem volt rá. Az érzésre, amit bennem keltett. Apró csókokat leheltem az ajkaira, hiszen nem akartam túlságosan mohónak tűnni. Aztán pár pillanatig élveztem a pillanatot, majd végül sikeresen megszólaltam. – Ne menj el, kérlek.
Fogalmam sem volt már, hogy miért is tettem igazából, amit tettem, az agyam azt a részt is valamiféle sokk miatt úgy látszik, hogy elfelejthette. Nem annyira bántam, de az önmarcangolás ettől függetlenül is úrrá lett testemen, ha csak eszembe jutott, hogy a farkas átkom kiváltottam, s annak köszönhetően az emberi életeket egyre kevésbé tudtam megbecsülni. Lehet, hogy mentségül szolgált, hogy anyám megmentettem, de a lelkiismeretem a mai napig nem tudta ezt így felfogni, mert nem igen értettem, hogy amit tettem, valóban jó célt szolgált e vagy sem. Lehet, hogy el akarom lökni, de képtelen vagyok, ha a szívem mást tart helyesnek. Ezt beismerni nehéz, de minden bennem lakozó sötétség ellenére képtelen voltam eltaszítani őt, úgy igazán. Nem tudtam, hogy merre tartunk, hogyan is tudhattam volna, hisz a jövőbe nem látok. De bármerre is volt az az arra, nem tudtam rá úgy gondolni, hogy rossz lesz, vagy lehetőségek nélküli. Minden rajtunk múlik, senki máson. -Majd igyekszem ezt is észben tartani...-hangom valamivel gyengédebb, de még így sem fejezi ki tökéletesen azt a vívódást, amiben vagyok. A szenvedő kisfiú szerepe nem látszik, legbelül viszont szinte kitörni készül a ketrecből, hogy fejbe vágja a nagyfiút: gondolkodj már másképp, ha tiéd lehet a lány. -És nem, nem felejtettem el, hogy kiváltottad az átkod.-jegyzem meg mellékes tényként, és tekintetét keresve. Közelsége egyszerre esik jól, és egyszerre kínozza a bennem lakozó kételyeket, hisz olyasmikre derült az imént fény, amiket nem tudom, hogy az emberi agy hogyan felejthet el ilyen könnyen. Pláne, mikor jelentett nekem valamit, nem pedig holmi kaland volt. De a tudat, hogy megkaphattam olyas valamit, amit valószínű, nem elsősorban nekem akart adni, mégis megmosolyogtatott, és megveregettem gondolatban a vállam. Az önző mivoltom beismerem, nem rejtegetem, arcomra is kiül hát diadalittas mosoly. Ajkait óvatosan csókolom, a varázst mégis ő töri meg, de még így is túl közel marad hozzám, aminek örülök. Kezünk összefonódva nyugszik mellettünk, másik kezemmel válla mögé tűröm hosszú tincseit. -Egy okot mond, hogy miért maradjak. De előtte azért tudatosítsd magadban, hogy az én szándékaim nem holmi szórakozások. Ezúttal nem.-nézek szemébe, majd folytatom, mert a kegyelemdöfést jobbnak látom húzni ebben a gondolatban.-Viszont nem kérhetem, hogy magad mögött hagyd az életed. az enyém pedig nem köt ebbe a városba...-térek ki a lényegre, elengedve kezét, és továbbra is fürkészve tekintetét. Lehet, hogy megsértem, minden bizonnyal ezzel a mondattal szúrtam szívébe egy kést, de ha ismert, tudhatta, hogy nem fogok ölbe tett kézzel, semmit sem csinálva, ülni és várni valamire.
Hogy lehet valakiért ennyire küzdeni? Mindent elkövet annak érdekében, hogy ellökjön magától. Én pedig még annál erősebben kapaszkodom belé. Szükségem van rá. Nem számít, hogy nem tudom, hogy pontosan mit is érzek iránta, de azt tudom, hogy a mellkasomban van egy bizonyos bizsergető érzés, ami azóta, hogy bevallotta burkoltan, hogy szeret nem akar eltűnni onnan. Nem is akarom, hogy eltűnjön onnan. Hiszen olyan jó érzés, hogy van valaki, aki gyerekkorom óta velem van és tudja minden egyes apró vétkemet. Legalábbis a gyerekkori vétkeimet. Meg ezek szerint még a jelenlegi hibáimat is. Mert az utóbbi időben megfigyelt. Ez még mindig furcsa, de nem fogok vele túlságosan foglalkozni. Itt van és ez a lényeg. Nekem csak ez számít. – Majd elmondom jó párszor, hogy biztosan észben tartsd. – Az, hogy elmondhatom neki egy párszor azt jelenti, hogy velem marad és nekem most erre van szükségem. Aaron is megérti a helyzetemet. Legalábbis a vérfarkas helyzetemet, de nem tudja, hogy mitől fosztottak meg engem. Mennyire rossz érzés, hogy nem érzem magam körül a természetet ezt csak egy magamfajta értheti meg igazán. Olyan, mint Jace. Ő már túl van ezen és mindkét énjét birtokolja. Már én is őszintén várom azt a pillanatot, amikor visszakaphatom az erőmet. Addig nem is igazán értékeltem, amíg el nem veszítettem és ez nagyon sok dologgal kapcsolatban így van. – Akkor erre az apró, kis problémára megtalálható a megoldás ugye? – Kérdezem mosolyogva tőle, hiszen szeretnék erre megoldást találni. Nem akarok így maradni az életem végéig. A vérfarkas lét nem nekem való. Sokkal inkább vagyok boszorkány, mint vérfarkas. Még akkor is, ha boszorkánynak is csapnivaló vagyok. Legalábbis apám halála óta nem igazán fordítottam rá azt az időt, amennyit megérdemelt volna. Olyan jó érzés volt őt csókolni. A kezét fogni, hiszen ahol a bőrünk érintkezett ott mintha szikrák keletkeztek volna. Nem tudom, hogy gyerekként nem figyeltem-e a jeleket, vagy egyszerűen csak nem ezen járt az agyam, hogy nem vettem észre mennyire odavan értem. Bár azon az éjszakán nagyon is megtapasztaltam csak nem találkoztunk utána, hogy megbeszélhessünk az érzéseinket ezzel kapcsolatban. – Én sem csak szórakozni szeretnék.– Nem tudom, hogy mit érzek, de azt tudom, hogy akarom őt és nem csak játszadozni akarok az érzéseivel. Azt akarom érezni, amit ő érez irántam. Egy elpusztíthatatlan szerelmet. Elengedi a kezemet, de én szinte rögtön utánakapok és hozzásimulok fejemet a mellkasára hajtva. – Nem érdekel, hogy hol vagyok addig, amíg veled vagyok. - Az új kezdet miatt jöttem ide. De nem úgy alakult, ahogyan terveztem. Tudom, hogy vele akarok lenni, hiszen mellette voltam gyerekként is a legboldogabb.
A makacskodás nem visz minket egyről a kettőre, de még kettőről a háromra sem jutottunk eddig. Nem értem, hogy miért akarja azt, amit akar, hogy elhiggyem, nem vagyok én olyan borzalmas ember. A baj, hogy nem vagyok ember, és igazán az az ösztön sincs már meg bennem, hogy bizonyítgassam másnak, a tökéletesség mintaképe vagyok. A felszín alatt ugyanis már sose leszek olyan, mint rég, a felszín pedig sok embernek elég ahhoz, hogy "levonja a következtetést, ki is vagyok". Megint mást ezt a játékot olyan valakivel űzni, aki jobban ismer, mint amennyire én szeretném, hogy ismerjen. Nem értettem, hogy hiheti, hogy elfelejtettem, csupán részben ő, egy része viszont keresi az erőt, amit elvesztett az átka kiváltásával. -Kis probléma? Elég enyhe kifejezés, nem gondolod?-kérdezek vissza kérdéssel, nem válaszolva egyből kérdésére. Utóbbi egy bólintás kíséretében nyer bizonyságot, először legalábbis.-Megoldható, de mind a két részed meg fog maradni. Uralni tudod a farkast, de elnyomni soha.-válaszolok röviden, de szívverése már így is elég hangos, hogy kis odafigyeléssel meghalljam. Ajkai érintése előhozzák az emlékeket, éles képeket vetítve tudatomba, ezzel feloldozva az az ösztönt, ami önakaratom ellenére sem hagyta, hogy tudatom minden része világos legyen előttem. Viszont hiába mindez, ha amit kér, nem vagyok benne biztos, hogy elvárható tőlem. Továbbléptem, újra és újra, és élveztem, hogy nem kell egy helyben ücsörögnöm a babérjaimon. Lehet igen, hogy komoly dolgokat terveztem fele, de épp ez volt az, amiért a leginkább tartottam tőle, hogy helyes lépés tudatni vele, amit érzek. Az őrület határához közel, az ember mindenre képes. Távolabb lépek, még mielőtt reakcióját meglátnám, de szinte azonnal visszahúz magához. Felszisszenek, ami végül sóhajtásba csap át, de ez inkább az a megtört fajta sóhajtás volt. Óvatosan megfogom, és annyira eltolom magamtól, hogy kényelmesen szemébe tudjak nézni. -Neked jobb életed kell, hogy legyen, mint amilyen eddig volt. Ezt viszont én nem adhatom meg. Visszaszerezhetjük az erőd, de a farkas éned akkor is megmarad, és fele annyira sem leszel olyan erős, mint annak előtte. Többet ne kérj, hogy adjak ennél, mert semmi biztosat nem nyújthatok. -szólalok meg komoly hangon, távolabb lépve tőle, és a telefonomban kezdek turkálni, a számok között keresgélve. Mikor megtalálom a két nevet, egymás után hívom fel őket, és kérek segítséget. Régi szívesség, szó sincs barátságról, vagy hasonlókról. -Van öt percünk, hogy átvegyük mi fog történni.-közlöm vele, fejemben pedig máris készen áll egy terv. hogy hogyan érjem el, hogy ne akarjon tőlem mást, mint amit nyilvánvaló mind a ketten akarnánk. Jobb neki nélkülem, csak ezt még nem tudja.
Soha nem tudtam igazán, hogy mi is van kettőnk között. Talán mert nem volt időm ezen rágódni. Gyermekként töltöttünk az időnk nagy részét együtt és utána még egy nagyon kellemes éjszakát, amit nem tudtam kiverni a fejemből mégis egy rejtett zugában volt a gondolataimnak. Nem akartam elereszteni az emlékét, de nem is akartam facsartatni a lelkem azzal, hogy rá gondolok. Mert akkor, abban a pillanatban még abban a hitben voltam, hogy soha nem lehetek újra vele. Plusz soha nem láthatom. Nem mondom, hogy szerelem köti a lelkemet az övéhez, de valami határozottan van kettőnk között. S a tudat, hogy ő ténylegesen szeret egy kicsit megnyugtat ugyanakkor kényelmetlen helyzetbe is hoz. Nem mondta ki még azt a bizonyos varázsszót, de nem tudom, ha kimondaná képes lennék-e viszonozni. Szeretem őt egy bizonyos módon, de nem tudom, hogy szeretem-e őt annyira, hogy megérdemeljem a szerelmét. Nem szeretném kihasználni őt. Ha valakit soha nem szeretnék kihasználni az ő az. – Tudom, hogy nem kis probléma, de ameddig próbálok úgy tekinteni rá egy picivel jobban érzem magam.– Felelem halovány mosollyal az arcomon. Szabadulni akarok ettől a jelenlegi állapotomtól. Ingerlékenyebb voltam, mint mikor női gondok gyötörtek. Vagyis hát nem igaz. Egyszerűen csak mindig olyan voltam. Mindenen felkaptam a vizet, mintha muszáj volna. Nem találkoztam volna magammal az elmúlt időszakban az egyszer biztos. Most furcsa, hogy mennyire nyugodt vagyok a közelében. Talán mindvégig rá volt szükségem. – Szóval megmarad a kis bolhás oldalam is. Remek. Neked melyik szülőd volt vérfarkas? Nem értem, hogy az anyám, hogyan lehetett vérfarkas. – Még mindig nem értem, hiszen vadász volt. Az egész családja az. Azért örülök, hogy nem egy ilyen családba születtem bele, mert láttam mit tettek Jason-nel. Annyira tönkretették szerencsétlent. Bekódolták úgy, hogy ne merészeljen ellenállni. Mindig gyilkoljon kérdezés nélkül. Na, ez teljesen olyasmi, amit semmiért nem tennék meg. – Ne csináld már ezt kérlek. Miért olyan nehéz elfogadni, hogy a tiéd voltam és most is a tiéd akarok lenni? Ezt akarom és ne akard megtiltani nekem, hogy akarjak valamit azért, mert te úgy gondolod, hogy nem érdemelsz meg. El kellene ezt a gondolatot felejtened. Megérdemelsz. Ha nem így lenne soha nem lettem volna a tiéd. – Nem tudom, hogy mégis miért olyan fontos számára ez a távolság kettőnk között. Miért kell ellöknie minden egyes percben? Egyszerűen nem tudom épp ésszel felfogni a viselkedését. De most nem is kell őt elemeznem. Csak meg kell győznöm arról, hogy mellettem maradjon. Míg telefonál én mit sem törődve simulok hozzá és hallgatom erős, heves szívverését. Olyan megnyugtató. Mikor végre leteszi a telefont kicsit elhúzódom tőle, hogy a szemeibe nézhessek. – Miért nem hagyjuk meg meglepetésnek? – S azzal ajkamat az övére tapasztom.
Megszállottja lettem valaminek, illetve valakinek, akinek soha nem lett volna szabad. Búcsút mondani sose volt könnyű, most pedig hiába akartam menekülni, egyszerűen nem tudtam mozdulni. Egész életemben menekültem az emlékeim elől, erre most azt kéri, mint mindenki más. Fordítsak hátat, mert nem én vagyok a hibás, lépjek túl. Mégis hogyan, mikor kilenc éves koromban egyszerűen kiontottam valakinek az életét? Szándékosság nem volt kérdés, még ha az anyám is védtem. Erre azt mondja, hogy kis probléma, mikor róla is nyilvánvaló lesz, hogy farkas, és egyenlőre nincs meg az összes képessége ahhoz, hogy teljes ember legyen. -Nem vagy bolhás. Nem is nagyon nagy rá az esély, hogy az leszel. Érts meg, ez komoly dolog.-próbálok rá hatni, hogy ő maga is ehhez mérten viselkedjen, de a siker elmaradni látszik. -Jobban akkor fogod érezni magad, ha az erőd is a helyén lesz. De míg te az anyádnak, addig én az apámnak köszönhetem eme remek adottságot.-avatom be a kis családi titokba, aminek köszönhetően valami keresztezett faj vagyok, az evolúció zsákutcája, aki semmiképp sem farkas, de a boszorkány ereje sem akkora, hogy világmegváltó legyen. Nem, mintha erre vágytam volna, de az érzés, hogy van valami, ami igazán az enyém, jobb lenne, mint ez a felemás dolog. A családi bonyodalmak pedig mintha nálam tetőztek volna, nem hagyva nyugtot. Itt volt az átka, de itt volt a tény is, hogy olyan dolgot vettem el tőle, ami nem visszaszolgáltatható, és különösebben nem éreztem azt, hogy sajnálnám érte, ahogy a jelek szerint ő sem így állt hozzá. -Komolyan nem zavar, hogy egyszerűen elfelejtettem, hogy lefeküdtem veled? Na ne is próbált azt mondani, hogy nincs így. Egyébként, hogy tudd, ha nem vagyok egy üres piásüveggel egy szinten, akkor a megérdemellek e kérdés lehet, hogy máshogy alakult volna. Nem mintha ez zavarna, csupán más indíttatásom lett volna. Bár már akkor is az volt, ami, de...-vonok vállat, egy furcsa mosolyt megengedve, majd hirtelen telefonálgatásba kezdek, hogy mielőbb letudjam zárni ezt az egészet. A terv a fejemben tökéletesen kirajzolódott, hiába próbálja elterelni a gondolataim. -A meglepetések sosem sülnek el jól.-mormogom rekedtes hangon, ahogy ajkai érintését újra érezhetem, és alighogy megfordulok, már érzem, ahogy közelednek a vendégeink. A gyorsaság erősségük volt, és tudhatták, így letudják az adósságukat, ami hozzám kötötte őket. -Jace, tudja, hogy mire vállalkozik?-érdeklődik a nő, mire bólintok, s a rituálé kezdetét veszi. Szemem végig Bailey-en nyugszik, és figyelem minden rezdülését, akárcsak a két vendégünkét. Ahogy viszont érezem az erőt, s tudom, hogy vége a pár-perces, de annál komolyabb rituálénak, egyszerűen a fiú mögé lépek, és kitekerem a nyakát.
Egyszerűen nem tudom megfogalmazni, hogy pontosan milyen érzések kötnek az előttem álló férfihoz. Mert most már nem egy gyerekkel nézzek szembe, hanem egy férfival. Így minden érzésem más jelentést kap. Ahogyan az ő cselekedetei is teljesen más irányba vezérlik a gondolataimat. Hogy lehet, hogy valaki fel sem fogja igazán, hogy mennyire fontos neki valaki, amíg el nem veszíti? Gyermekként alig bírtam felfogni, hogy mekkora változással járt számomra az, hogy ő kiszakad az életemből. Mintha egy darabot vettek el volna tőlem, de elmenekültem a negatív felfedezések elől. Kizártam magamban, ahogyan minden gyermek tette volna. A boldogságot kerestük mindenben. Ha megcsípett egy darázs nem sírtunk, hanem nevettünk. Ma pedig már mindenhez negatívan állunk hozzá. Ha meglátok egy darazsat sikítva rohanok a másik irányba. Nem szívlelem őket. Pedig gyerekként mosolyogva viseltem el a csípésüket. Emlékszem, hogy nevetve mondtam el az apámnak, hogy megcsípett egy. A karomon figyeltem. Megölhettem volna, mielőtt túl késő lesz, de nem tettem. Nem bántottam. Most pedig könnyűszerrel ütöm le mindent, mert elfelejtem a jót nézni bennük. – Ha túlságosan komolyan venném az nem járna mással csak fájdalommal. Inkább maradok a jelenlegi állapotomnál, ha ez téged nem zavar. – Nem akarom komolyan venni azt, ami vagyok, mert ha minden igaz nem kell túlságosan sokáig elszenvednem ezt az állapotot. Másrészt pedig, ha komolyan venném, akkor folyamatosan az járna a fejemben, hogy mégis miért nem figyeltem oda akkor. Miért ütöttem el egy ártatlan embert. Bűntudatom van az egész miatt. De nem tehetek ellene semmit sem. Nem tudom visszahozni az életbe. Ahogyan apámat sem hozhattam vissza. Elfogadta a sorsát, amibe én képtelen voltam beletörődni, de talán azért történt az egész, mert voltak olyan dolgok, amiket nem akart, hogy kiderüljenek. – Nem haragszom. Az én emlékezetemben is homályosan él csak ezért sem hibáztatlak. Egy valamire emlékszem tisztán. Az érzésre, ami átjárta a testemet.. A boldogságra. De ne aggódj. Adok neked valamit, amire emlékezhetsz. – Huncut mosoly ül ki az arcomra, hiszen lehet, hogy az volt számomra minden tekintetben a legelső. A legeslegelső kalandom, a legelső vele. Ezek azonban nem zárják ki azt, hogy még egyszer megtörténjenek. Ajkaim éppen csak súrolják az övét és már fel is tűnnek azok, akikkel az előbb beszélgetett telefonon. Nem mondom igazán gyorsak voltak. Mondhatni egy csettintés alatt itt teremtek. Az egész szituáció alatt a tekintetem az ismeretlenek és Jace között ingázott. Éreztem, ahogy az erőm újra visszatér a testembe és akaratlanul is mosoly ült ki az arcomra, hiszen boldogsággal töltött el ez az érzés, majd az egész le is hervadt egy pillanat alatt. Egy reccsenés és egy életnek vége. A tekintetem a földön fekvő férfira meredt aztán Jace-re. – Miért? – Csak ennyi jött ki belőlem, de ez is annyira halk volt és erőtlen, hogy azon sem csodálkoznék, ha nem hallotta volna meg.
Kezdőlap
•