Egyszerüen imádjuk piszkálni egymást. Nem mintha ez baj lenne, sőt! Egy kis természetes piszkálódás sosem árt. Mondjuk volt köztünk komolyan perpatvar is, ami azt illeti. Dehát melyik testvérpáros között nem volt soha olyasmi? A testvérek általában úgy fejezik ki az egymás iránt érzett szeretetüket, hogy folyton keresztbe tesznek egymásnak. - Te! - Néztem rá megjátszott haraggal, mikor kicsúszott a száján, hogy néha ő is közel járt az előadásaim alatt az elalváshoz. - Na adok én neked - indultam el feléje, majd egy gunyoros mosollyal az arcomon, elkezdtem csikizni, pontosan ott ahol tudtam, hogy soha nem bírja ki nevetés nélkül. Természetesen nem voltam sem dühös, sem ingerült, csak jókedvű.
Tartják, míg igazán el nem vesztünk valakit, hiányát nem érezhetjük igazán. Soha nem éreztem, hogy elvesztettem volna, most viszont tudtam, hogy el fogom. Hiába a kis kieszelt tervem, ha nem tudom máshogy meggyőzni, amihez folyamodni fogok talán elég meggyőző lesz számára is. Nem sodorhattam veszélybe, vagyis nem nagyobba, mint amibe eleve keverhettem. Pláne, hogy az annyi éven át csendesen elviselt érzéseim most szeme elé tárultak, és a páncélom alá hatoltak szavai és agyam elködösödött annyira, hogy elfeledkezzem a céljaimról és amit eddig véghez tudtam vinni. Megrázom a fejem, mert nem értem, hogy hogyan képes az egész helyzetet ilyen könnyedén venni, gyermeteg módon, mintha nem lenne egyértelmű, azzá amivé vált, megfékezhetetlen. Hiába volt ismeretes a megoldás és a fejemben összeállt terv, ha képtelen voltam róla meggyőzni, hogy máshogy álljon a helyzethez. -Ezt nem mondanám, de túlteszem magam rajta...-dünnyögöm szinte az orrom alá, mintha nem is neki szánnám a magam véleményét, inkább magam hitegetném vele, hogy így lesz. De a jövőre nézve nem tervezek. Ilyesmiben nem. Nem reagálok arra, amit és ahogyan mondja, de egy részem érdeklődése így is érzi, hogy ez egy felhívás keringőre. Nem tagadom, szívem szerint egy fához préselném, és újra érinteném testének minden pontját. Mély levegőt veszek, hogy gondolataim kitisztuljanak, de szerencsémre a felmentősereg megérkezik, még mielőtt a kelleténél jobban az ujjaim köré csavarom önakaratomon kívül. A boszorkány tekintetében látom azt a gonoszságot, ami ide hívta, és tudtam ez mit jelent, mégis örültem neki, hogy a tervemben épp ő lesz az, aki segíteni fog. Amíg a kis csapat a maguk módján elintézik, hogy visszakaphassa Bailey az erejét, addig tekintetem ide-oda jár a három emberen. Testtartásom arra utal, hogy bármely pillanatban cselekvésre kész vagyok, így amikor vége a szertartásnak, könnyed mozdulattal lépek előre és tekerem ki a farkas nyakát. A boszorkány elismerő pillantását emeli rám, de ezt csak szemem sarkából láthatom, mert tekintetem az immár boszorkány erejét is bíró lányra siklik. Hallom a kérdést, de üveges tekintetem mellé semmitmondó arc társul. -Szóval nem meséltél még rólam neki. Szegény pára, most biztos csalódott benned.-lép közelebb a démoni hangon szóló boszorkány, és megállva mellettem, állam alá csúsztatja ujjait, és eléri, hogy csillogó szemébe nézzek.-Leróttad a tartozást.-közli egykedvűen, majd hátat fordít és eltűnik a fák között. Átlépem a hullát, ami elterülve a földön, békésen merül örökre szóló álmába. -Amiért te visszakaptad az erőd, azt hitted nekem nem fog semmibe kerülni, és ingyen el fogom tudni intézni? Ne legyél ennyire naiv.-lépek közelebb hozzá, és megvető pillantással nézek a tetemre még egyszer.-Megérdemelte, én pedig törlesztettem az adósságom. Ennyi.-közlöm egykedvűen, rideg, érzéketlen hangon és kifejezéssel, tekintetem továbbra is semmitmondó, üres. Nekem ez jókor jött, neki pedig bár fájhat, nem az ő lelkiismerete bánja majd, hanem az enyém. Azzal pedig el fogok tudni számolni.
Nem akarom őt elereszteni. Nem érdekel mennyit változott vagy a sötétség mennyire emésztette fel azt sem érdekel, hogy miket tett a múltban. Őszintén hiszem, hogy mellettem képes lenne újra a régi önmaga lenni, aki nem marcangolja ilyen nyilvánosan önmagát. Úgy érzem kötelességem tenni valamit, hogy megmentsem önmagától. Talán azért is szeretném ezt elérni, mert nekem is rettenetesen szükségem van rá. Most először érzem jól magam. Hosszú idők után először érzem úgy, hogy nem keresem azt, ami boldoggá tesz, hanem végre valahára megtaláltam. Hogy mindvégig őt kerestem pedig fogalmam sem volt róla. Megtaláltam, ahová mindig is tartottam hozzá és nem engedhetem, hogy ellökjön magától, hogy elveszítsem őt, mert abba talán még bele is halnék. – Még szép, hogy túlteszed magad rajta. – Mondom halovány mosollyal az arcomon és őszintén próbálom valahogyan ezt a keserű hangulatot elmosni, ami belőle árad folyamatosan. Talán én vagyok rá ilyen hatással vagy valami más miatt olyan, mint aki karót nyelt. Pedig mi mindent megtennék azért, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem, hogy ellazuljon és talán, ha ez az egész véget ér, akkor meg is teszem. nem számítottam arra, hogy ilyen gyorsan fognak megérkezni, de nem panaszkodom, hiszen minél előbb végzünk ezzel az egésszel annál hamarabb kaphatom vissza az erőmet. Nem egyszerű volt ez az egész, hiszen jó ideig tartott, mire előkészültek és a vértől kicsit kavargott a gyomrom, amit egy tálban gyűjtöttek össze. Nem nagyon néztem oda, hogy mit csinálnak csak vártam és leginkább Jace-t figyeltem, aki valami miatt nagyon furcsa volt nekem. Bár az egész testtartása furcsa már a kezdetektől fogva. El akar lökni magától annyira intenzíven, hogy az már nevetséges. Ismerhetne, hogy annyira makacs vagyok, hogy még így is kitartok mellette. Nincs olyan, amit tehetne, hogy hátat fordítsak neki. Legalábbis ezt gondoltam egészen addig, míg ki nem törte a vérfarkasnak a nyakát. Egyszerűen lebénultam és egyetlen egy szó bukott ki csak belőlem tekintetem pedig a holtest és Jace között cikázott. Magam sem tudom, hogy mikor indultam meg vagy kerültem ilyen közel Jace-hez, de a következő pillanatban már a tenyerem az arcát jutalmazta egy hatalmas pofonnal. – Szóval ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy távol akarsz tartani magadtól? Ilyen messzire képes vagy elmenni azért, hogy távol tarts magadtól, akkor nem veszed észre, hogy mennyire egyszerű lenne, ha együtt lennénk? Gondolj csak bele. Ha ennyi energiát ölnél kettőnkbe, amit abba, hogy távol tarts magadtól, akkor minden rendben lenne, de te betegesen az elmédbe vésted, hogy jobb nekem nélküled. Hát tudod mit? Ha neked ilyen könnyen megy az, hogy megölsz valakit, mert ennyire elcseszett lélek vagy és csak a bajt hozod rám, miért nem kímélsz meg az egésztől és töröd ki az én nyakamat is? Nem lenne több problémád velem. Mert nem tágítom mellőled bármennyire is betegesen terveid vannak, hogy távol tarts magadtól. Bármennyi hullát hagysz magad mögött követlek. – Nem helyeslem, hogy megölte a srácot, de már nem tudom visszafordítani a történteket és talán, ha még így is kitartok mellette nem teszi meg még egyszer.. Akkor már az én hibám is lenne. Mert nem tudtam megmenteni őt önmagától.
Valakit közel tarthatsz magadhoz, de ha jó indokod van rá, hogy miért ne tégy így, a fejedbe veszed, és addig harcolsz, míg sikerül a terved és el nem taszítod magadtól. Sokat, talán még túl sokat is jelentett nekem, de nem voltam képes változtatni a gondolataimon, a hozzáállásomon, azon, aki voltam. Tudtam, hogy mivel jutok előbbre, vagyis mit hiszek, hogy előrébb juttat, még ha azzal ártok is másoknak. A lazaság nem állt távol tőlem, mégis most mindenhez nehezemre esett jó pofát vágnom, és szinte tüskét növesztve ragaszkodtam hozzá, hogy minél előbb eltántorodjon a céljától és ne akarjon megváltoztatni, vagy megváltoztatni azt, amit gondolok magamról. Egyetértettem vele egyvalamiben, tudtam, hogy mit érzek, de mivel annyi éve élek már ezzel együtt, nem tudok valami könnyen hátat fordítani és mindent máshogy látni. A gyorsaságuk a kis társaságomnak igen figyelemreméltó, és elismerendő volt, még akkor is, ha hasonló gyorsasággal távozott el egyikük a földi létből. Láttam a döbbenetet arcán, viszont enyém olyan semmitmondó lett, mint egy ókori szoboré. Megfeszült arcizmaim mellé üveges tekintettel pillantottam a lányra, és egész testem ellenkezett a szavakkal, amiket mondtam, mégsem mutattam ezt ki. Hallom, ahogy levegőben megsuhan a keze, miután befejezem, amit mondtam, és ezután csattanva arcomon próbál meg észhez téríteni. Ehhez kapcsolódó szavai, vagy inkább kifakadása azonban haszontalannak bizonyul. A meggyőzés az erősségem, és tudom, hogy minden csak idők kérdése. egy kidolgozott terv, mely fejemben összeállt már majdhogynem egészében, nem volt azonban biztosítva, sőt még csak alátámasztást sem érdemelt, hogy beválik e. -Komolyan elhiszed, hogy nem lennék rá képes? Tényleg azt hiszed, hogy ismersz?-érdeklődöm rideg szavakkal, szinte vérben forgó szemekkel, s karja után nyúlva, erősen megszorítom a kezét. -Nem veszed észre, hogy nem azt akarom, hogy elfuss, hanem azt, hogy meggyűlölj? Nem vagyok az a típus, aki megelégszik annyival, amennyije van, és az sem, aki egyszerűen ne tudna hátat fordítani az érzéseinek vagy valaki másnak.-célozok meg egy fontos tényt, kezem továbbra sem engedi övét. Lehet, hogy nem ez a megfelelő mód mindenre, de csak így deríthetem ki, hogy én mennyi ráhatással tudom megtörni végre őt is. -Még ennek tudatában is próbálkozni akarsz? Nem fogok megváltozni senki miatt, még miattad sem...-engedem el kezét és távolabb lépve tőle, elgondolkodom rajta, hogy egyszerűen hátat fordítsak és vissza se nézzek.
Tette és a szavai égő vasként martak a lelkembe. Úgy éreztem, hogy beleőrülök ebbe az egész helyzetbe. Visszakaptam az erőmet, de mégis milyen áron? Egy újabb életnek kellett véget érnie. Pontosan ez juttatott engem ide ebbe a helyzetbe és most, ahogy láttam az arcán, hogy egyáltalán semmilyen megbánás nem tükröződik rajta, hogy még csak meg sem hatja az, hogy a lábai előtt hever egy élet, amelyben annyi lehetőség rejlett. Ki tudja, hogy nem-e várják haza.. Nincs-e szerelme, vagy családja? Mindig is gyengéd szívvel rendelkeztem és ez volt a legnagyobb hibám. Most próbálom megszilárdítani, ahogy minden áldott napon teszem, hiszen a gyengédséggel manapság már nem lehet megélni. Egyszerűen csak úgy élhetjük túl a mindennapokat, ha küzdünk és hátra sem nézünk. Néha szükség van arra, hogy kegyetlenek legyünk és áttiporjunk másokon, de ennek az egésznek most nem itt volt a helye. Szívességgel tartozott volna ezt értem, de ha már annyira gyilkolni támadt kedve, miért engedte el a boszorkát? Annyira összezavar. Próbálom megérteni, de mikor már azt hinném, hogy közelebb kerültem hozzá és kezdeném megérteni, akkor jövök rá, hogy mennyire tévedek. Nem tudom, hogy ki áll velem szemben. A gyerekkori barátom árnyéka talán, de ebben sem lehetek biztos. Semmiben nem lehetek biztos vele kapcsolatban talán ez az egyetlen, amiben biztos lehetek, hogy bármit gondolok nem úgy lesz. Olyan, mintha a gondolataimba férkőzött volna és direkt azt tenné, amire nem számítok. – Akkor mire vársz? Miért nem teszed meg? – Egy pillanatra sem tágítok a kijelentésem mellől. Reménykedem benne, hogy van még benne emberség és, ha ezt a saját életemen árán kell megtapasztalnom, hát akkor legyen. Képes vagyok leküzdeni a félelmeim. Főleg, mivel úgy érzem bármekkora sötétség lakozik a lelkében képtelen vagyok nélküle létezni. S erre a csókja ébresztett rá, amitől még mindig bizseregnek az ajkaim. – Cseszd meg. Nem foglak meggyűlölni. Tudod, miért? Mert szeretlek. Ha pedig ezek után is annyira könnyedén végeznél velem, akkor tedd meg. – Felveszem a földről a kést, amit az előbb még a szertartáshoz használtak és a saját torkomhoz szorítom. – Ez az egész arra megy ki, hogy elveszíts. Akkor nem tök mindegy, hogyan?– Teljes nyugodtság sugárzik belőlem mégis, hogy komolyan vegyem felsértem a nyakamon a bőrt, ahonnan szinte rögtön előserken a vörös nedű.
Könnyebb volt megpróbálni ellökni magamtól, mint átadni magam az érzésnek, amit ugyan elfedtem, de én magam sem akartam igazán érezni. Hogy miért? Lehet, hogy félelemből, amiért mégsem talál olyan viszonzásra, amiért megérne kockáztatni. Egyszerűen el akartam érni, hogy gyűlöljön, hogy megvessen, mert a magányomban csak magamnak tudtam csalódást okozni, ami nem az első eset lenne. A kitört nyakú fiú, mintha sehogy sem hatna rám, szinte meg sem érzem a nyomást, mit az első gyilkosság után éreztem a mellkasomon. Az egyetlen dolog, amit éreztem, hogy nem akarok érezni igazából semmit. Ez így furcsán hangzik, de valamiért egy részem úgy akart élni, ahogy egy vámpír képes, kikapcsolva mindent, önzőn és öntörvényűen. Ez azonban a magam fajta keverékeknek nem adatott meg, ellenben a megvetéssel, amit a farkas és a boszorkány faj is előszeretettel emelt ki, mint kizáró ok szövetség vagy segítségkérés alkalmával. Szinte fel sem fogom, hogy mit vágok a fejéhez, de amikor visszakérdez, valami megcsillan a tekintetemben. A hűvös öntörvényű fickó helyére visszalép az, akit valóban ismerhetett, de ennek igyekszem nem jelét mutatni. Bosszant a makacssága, ugyanakkor még inkább hatalma alá kerülök, mintha elvenné az eszem teljesen. Közelebb lépek hozzá, és megfeszült állkapoccsal nyúlok a penge után, megszorítva kezét, így még erősebben markoltatva vele a nyelét a kis késnek. -El kell, mert nem veszed észre, hogy mennyire nem az vagyok, akinek hiszel.-szinte sziszegve mondom ki a szavakat, majd közelebb hajolok hozzá, de a pengét továbbra sem mozdítom nyaka vonalából, talán még bőrét is felsérti a hűvös fém gyengéd érintése. -De ne kérj arra, hogy én végezzek veled, mert ezt még így is képtelen vagyok megtenni.-suttogom ajkaira hajolva, a kést kikapva kezéből, kezem nyakának hátsó részére siklik, és magamhoz vonva újra megcsókolom. Heves, követelőző módon siklik végig kezem oldalán, és hátát az egyik közeli fához préselem. -Te még akkor sem vagy képes változtatni a makacsságodon, ha az az életedbe kerülhet?-érdeklődöm, de szinte kapkodva veszem a levegőt, és nagyot nyelve állítom magam takarékra, gondolataim összeszedve valamiféle rendszerbe téve. Kezem továbbra is oldalán nyugszik, tekintetem pedig övébe fúródik és megpillantva magam benne újra a higgadt és normálisnak mondható énem látom meg. A tisztaság, ami sugárzik belőle tökéletes ellentéte annak, ami bennem lakozik, de talán ez az, aminek köszönhetően vágyom rá, mint drogos a következő adagjára.
Semmit nem tehetett vagy mondhatott, ami miatt feladtam volna az érte való harcot. Szükségem volt rá. Akarom őt. Nem érdekel, hogy ki ő, vagy milyen, hogy esetleg egyáltalán nem ismerem már vagy talán soha nem is ismertem. Meg akarom ismerni csak azt akarom, hogy értékeljen eléggé ahhoz, hogy közelebb enged magához. Nem tűrök el nemet válaszul. Addig fogok küzdeni, amíg szükséges. Láttam, hogy mire képes. Szembesültem a lelkének a sötétségével és lehet, hogy ez csak egy apró része, de nem érdekel. Minden egyes részére kíváncsi vagyok és nincs olyan személy, akiben nincsen valamilyen sötétség. Minden vérfarkas gyilkos a vámpírok többsége is, mert nem mondhatom, hogy nincs kivétel közöttük csak ők már annyira emberiek, hogy mi is azoknak tekintjük őket. Talán egész életemben nem voltam még ennyire elszánt, mint a jelen pillanatban, hogy még a kést is képes vagyok a nyakamhoz szorítani. Könnyedén véget vethetne az életemnek és nincs rá biztosíték, hogy nem tenné meg. Szeret. De vajon ez elég? Vagy csak nehezebbé teszi a dolgot és utána felszabadul, hogy nem kell éreznie azt, hogy vágyik valakire, akit az ő nézetei alapján nem érdemel meg. Megvan az esélye, hogy megöl, de mégsem remeg meg a kezemben a kés egyetlen pillanatra sem. Még akkor sem, amikor ő maga markolja meg. A tekintetét keresem és némán hallgatom végig a szavait. Aztán megérzem ajkait is kezem automatikusan fonódik a nyaka köré olyan erősen, hogy érezze nem akarom, hogy eltávolodjon tőlem. Aztán a csók félbeszakad, de a lelkem ennél sokkal többre áhítozik. – Harcolni fogok érted. Nem mondom, hogy tudom ki vagy, milyen vagy.. Mit miért teszel.. Talán már a kedvenc dolgaidat sem tudom, de azt akarom, hogy engedj közel magadhoz. Engedd meg, hogy szeresselek, mert most, hogy újra találkoztunk és rájöttem mit is jelentesz a számomra a körülmények ellenére..– Bökök a fejemmel a földön fekvő halott vérfarkasra. –Nem tudnék tovább menni a hétköznapjaimmal tudván, hogy hiányzik a másik felem. A fontosabbik részem. – Szorosan magamhoz húzom homlokomat az övének támasztom és egy darabig élvezem ezt az apró kis pillanatot, majd gyengéden birtokba veszem kínzóan édes ajkait és ujjaimmal sötét üstökébe túrok megfeledkezve a világról, a hulláról és minden másról.
Nem értettem, hogy mivel érdemeltem ki ezt az egészet, de talán bele kellett törődnöm a ténybe, hogy többről van szó, holmi sokáig rejtegetett érzelmekről. A csillogó szempárba nézve emlékeztet, hogy a sokszor múlandó boldogság csupán azért múlandó, mert nem ragadjuk meg időben. Most talán mégis itt volt az ideje, hogy a sajátom megragadjam. Ismertem a világ napos és borús oldalát, a veszélyeit, melyekbe a jelenlétemmel én is sodorhattam. és nem értettem, hogy miért nem látja be, nem én vagyok a legmegfelelőbb számára. Távolról sem. Hiába mondtam vagy tettem dolgokat, mintha nem találtak volna szavaim hallgató fülekre. A makacssága nem változott, aminek részben örültem, viszont a hátrányát épp most szenvedtem el. Megrázom a fejem, ahogy újra megszólal, és továbbra sem tágít. -Ha megengedem... még akkor sem ígérhetek biztonságot.-nézek szemébe, továbbra sem törődve a mellettünk fekvő hullával.-Ahogy belőlük sem ígérhetek kevesebbet. Olyasminek köszönhetem a pénzem, ami...-keresem a megfelelő szavakat, végül vállat vonok.-Áldozatokkal jár.-a szó tág és kevésbé tág értelmében véve is, utam áldozatok szegélyezték. De azt, hogy Ő is köztük legyen, bármi áron, bármennyi erővel és időráfordítással megakadályoztam volna. És igyekeztem, hogy ilyesmire sor se kerülhessen. -Azt pedig távolról sem hiszem, hogy én lennék a másik feled.-jegyzem meg, de szinte belém folytja a gondolatot, ahogy lecsap ajkaival, és édes csókkal, szinte megpecsételi a szavaink. Kezem derekára siklik, magamhoz vonom, dübörgő szívverését viszont így egyre hangosabban hallom. Felébreszt bennem valamit, és az egyik közeli fának nyomom hátát ölembe kapva törékeny testét. Percekkel később leszek figyelmes a kihűlt test szagára, és elmosolyodva vetek véget a csókcsatának. -Azt hiszem minden nézőpontból illetlenség ez, bármi is ez.-engedem el, és kissé szapora légzéssel lépek hátrébb tőle. -Kezd későre járni, ideje hazamenned.-mondom rekedtesen, a lassan lenyugvó naptól narancssárgásra színeződött égboltra nézve, majd köhintve egyet folytatom.-Nekem pedig még dolgom van.-nem szerettem keselyűként elrejteni a maradványokat és farkas alakban esetlegesen felfalni. Bár erre is hallottam példákat, határok ebben az esetben voltak nálam is. Felkapok egy botot a földről és rajzolgatni kezdek, majd lehunyt szemmel suttogok pár szót, és a föld szinte beomlik lábam előtt, a rajzocska alatt.
Lehetséges, hogy szeressünk valakit anélkül, hogy mi magunk rájönnénk erre? Mert én ebben a szent minutumban jöttem rá, hogy őszintén szívből szeretem őt és bármire képes lennék érte. Hol voltak ezek az érzelmek gyerekkorunkban? Talán képes lettem volna maradásra bírni, már akkor is. Vagy azon az estén kellett volna megragadnom az alkalmat, de az alkohol sajnálatosan csak a vágyaimnak adott engedélyt a megnyilvánulásra. Most már rég gyűlölnöm kellene azért, mert kiontott egy életet. A lelkében egyértelműen sötétség lakozik és minden egyes percben küzd a démonaival, de engem ez egy cseppet sem érdekel. Képtelen vagyok arra, hogy elengedjem őt és még azok után, hogy láttam milyen egyszerű neki egy élet kiontása sem tudom gyűlölni. A lelkem pedig utána sóvárog. A mellkasomnál kellemes bizsergő érzés van jelen akárhányszor csak a közelemben van, vagy megcsókol. Nem akarom elengedni ezt az érzést, ahogyan őt sem. –Nem biztonságot akarok, hanem téged.– Mit sem érdekel engem, hogy hol vagyok, vagy éppenséggel mi történik velünk, ameddig vele lehetek. Számomra csak ez az egy dolog számít, hogy ő mellettem legyen. Ha ez megvan semmi másra nincsen szükségem. Megjegyzésére egyáltalán nem reagálok. Legalábbis nem szavakkal. Csókolom őt úgy, hogy végre megértse mennyire hiányzott és, hogy mennyire szükségem van rá jelen pillanatban. Nem tehet semmit, hogy eltaszítson magától. Nem akarom magára hagyni egy pillanatra sem félek, mert rettegek attól, hogy mikor felkelek, akkor nem lesz sehol. Nem engedhetem, hogy meghozza helyettem a döntést, hogy az életem részese lehet-e vagy sem. Addig, amíg nem vagyok benne biztos, hogy elfogadja, hogy mellette maradok nem eresztem őt. Fél szemmel mindig rá fogok figyelni. – Talán máshol folytathatnánk.. – Mondom, miközben alsó ajkamba harapok és figyelem őt, ahogyan elhúzódik tőlem. Miért ilyen rossz, hogy növekszik kettőnk között a távolság? – Nem megyek sehova nélküled. – Eszem ágában nincs elmenni valahova nélküle. Vele akarok lenni. Miért csinálja ezt? Mikor azt hiszem, hogy megnyerem magamnak, akkor jövök rá, hogy nem is lehetne távolabb tőlem. Szeret, de mégis rideg velem.. Nem lehet olyan szörnyű a múltja.. De minden egyes perccel egyre inkább érzem, hogy nagyon keveset tudok róla. Szomjazom a tudásra. – Miben segíthetek?– Kérdezem, mikor a gödör széléhez lépek. Ezentúl bármibe belevág ott leszek mellette. Makacs vagyok. El kell fogadnia, hogy az életébe én jelen pillanatban ajtóstul rontottam be, de nem fogok távozni. Sőt, beköltözöm.
Elkövethető egy hiba kétszer? Meglehet, hogy tudtam, melyik hibákat nem akarom elkövetni, de olybá tűnik a lista azzal tovább nő, hogy megöltem valakit, ráadásul nem tudtam legyőzni azt a démont, ami azzal ügyeskedett, hogy érezzem, amit nem akartam érezni. Biztonságban akartam tudni, de csak még nagyobb bajba voltam képes sodorni. Valamiért rémítőbb volt meghallani, amit mond, ami azt írja le, hogy mit érez, mint az, hogy vakon éljek, és a magányomban. A nyilvánvaló viszont idők kérdése volt, hogy nyilvánvalóbb legyen számára is. Elhihette, hogy ismer, de nem akartam hiú reményeket kelteni benne, azzal kapcsolatban, hogy ki és mi is vagyok én. De ahogy láttam, és érzékeltette szavaival, ez nem jelentett neki akadályt. Ellenben nekem, aki eddig is harcban álltam az egyik felemmel. -Ez rossz válasz. De a hajthatatlanságoddal nem tudok mit kezdeni.-hagyom rá, hogy makacskodjon csak. Megvédtem volna bármi áron, de a jófiú, akinek hitt közel sem volt egyenlő a valóssággal, aki én voltam. Viszont meg kellett értenem, hogy másvalaki érzéseit nem befolyásolhatom úgy, ahogy a sajátjaim próbálom, bármennyire akarom. Olyan volt, mint egy lepke, aki próbál a széllel szemben repülni, nem pedig a szél szárnyain siklani. Ez a hozzáállás viszont még inkább tetszett. Eltolom, ezennel óvatosabban, gyengédebben, de ahogy ajkaiba harap, megbánom, hogy távolabb léptem tőle. De úgy követ, mintha az árnyékom lenne, ezen pedig inkább elmosolyodom. -A dolgok sorrendje kicsit más diktál.-hangom keserűen elutasító, de bizakodó is, ami jól érzékelhető. -Azt pedig lásd be, vannak helyek, ahová én nem igen kísérhetlek.-jegyzem meg immár sejtelmes hangon, rákacsintva, majd a figyelmem a nyomok eltüntetésere fordul. Azzal viszont, hogy megások egy gödröt, némi segítséget használva, újra kíváncsisággal kell szembesülnöm Bailey irányából. Tekintetem rá emelem, szemöldököm felvonva. -A hulla elégetése és eltemetése nem hinném, hogy olyasmi lenne, ami egy lánynak való.-állok fel, és nyomok csókot homlokára, majd a kihűlt testet a gödörbe teszem, és figyelem, ahogy az apró láng végül széterjed testén, és égni kezd a tetem. Ez viszont elég ahhoz, hogy az erőm egy része lefogyjon, ami a farkas énem mellett szinte minimumon működik eleve. -Állj hátrébb, és várj. Azt hiszem a betemetés nem akkora dolog. Utána viszont hazaviszlek. És nem veszek fel reklamációt.-jelentem ki, ellentmondás nem tűrő hangon, míg tekintetem az égő testen nyugszik. Arcom viszont még így sem sok érzést árul el, sőt inkább megvetésről árulkodik.
Vágyak és érzelmek szabadulnak fel a testemben egyszerűen csak attól, hogy ő itt van velem és mellette olyan dolgokat érezhetek, amikről sosem hittem, hogy léteznek. Vagyis még soha senkinek nem sikerült ilyen érzéseket kiváltania belőlem és azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy ez igen nagy szó. Elmúltam már húsz éves, de ő az vele érzem magam igazán, hogy élek. Elég sok baj volt a közelemben. Történtek dolgok, amiből azt hittem, hogy nem jutok ki élve, de mégsem éreztem azt, hogy igazán élnék. Nem volt unalmas az életem. Igazán mozgalmas volt. Számomra egy kicsit túlságosan is mozgalmas, de most mégis ez az egyetlen alkalom, hogy itt vagyok és neki köszönhetően visszakaptam az erőmet még akkor is, ha nem úgy, ahogy akartam sokkal több pozitív érzéssel töltött el, mint negatívval. – Ezzel nem vagy egyedül. – A makacsságom mindig győzedelmeskedik mindenki felett. Ha én eldöntök valamit, akkor nem tágítok mellőle és senki nem tehet ellene semmit sem. Itt az élő bizonyíték vagy inkább jobban mondva a halott bizonyíték, mert még azzal sem volt képes teljes mértékben eltaszítani magától, hogy megölt valakit. Még ezek után is kitartok mellette. Talán mások elmentek volna vagy a szemet-szemért elvvel tettek volna igazságot, de én nem vagyok olyan, mint mások. Némán mosollyal az arcomon figyelem, ahogyan előkészíti a terepet a hulla eltüntetésére. Ez az első dolog, hogy látok valakit meghalni és egyáltalán nem érdekel. Vagyis legalábbis nem annyira, hogy foglalkozzak vele. Nem ismertem, miért kellene érte aggódnom? Még csak nem is az én kezemen szárad a vére, de lehet mégis.. Ha nem kérem, hogy segítsen visszaszerezni az erőmet, akkor ez az egész talán soha nem történik meg. Gyorsan megrázom a fejemet és próbálok egy kicsit visszatérni a jelenbe. – Elég sok dolog nem való egy lánynak mégis megteszem. – Elmosolyodom és, ahogy ajka a homlokomhoz ér egy pillanatra lehunyom a szemem. Hogy milyen erős hatással van rám.. Elképesztő. Álljak hátra és várjak. Na, persze. Nem fogok úgy csinálni, mintha itt sem lennék főleg, mivel visszakaptam az erőmet. Az égő emberi hús szaga nem túl kellemes, de kibírtam anélkül, hogy befogtam volna az orromat vagy elfordultam volna, akkor ez már gyerekjáték lesz. Lehunyom a szememet és érzem, ahogy az erő könnyedén átjár. Hogy mennyire hiányzott ez az érzés. Nehezebbnek tűnik, de mikor kinyitom a szememet a lyuk tökéletesen be van temetve. – Miért nem mehetnék hozzád? Miért ragaszkodsz annyira, hogy visszavigyél abba a nyamvadt kollégiumi szobába?– Kérdezem tőle, miközben folyamatosan egy lépést teszek felé egészen addig, míg a testünk egymásnak nem simul.
Szem forgatva nyugtázom, hogy a véleményünk közös. Ez még így is idegesítő, mert ellenem használja. Amióta csak meglátott. Az óvatlanság, hogy nem maradtam az árnyékok között, az viszont az én számlámra írható. Furcsa mód mégis egyre jobban kezdett maga alá teríteni valami furcsa érzés, amolyan megnyugvás szerűség, hogy még sem vagyok annyira elveszett ügy, mint amilyennek hiszem magam. Elkezdem eltüntetni a nyomokat, kezdve a legnyilvánvalóbbal. azt viszont tudom, hogy hogy is megy ez végbe. Nem ez az első eset, hogy el kell tüntetnem egy hullát, akit mellesleg én tettem azzá. A lelkem a pokol tüzében fog égni, ahol a többi természetfeletti nagy részének, de ezen már kicsit késő volt rágódni. Nézzük bárhogy, nem éppen egy nőies tevékenység lett volna ez, ráadásul elég kétértelmű volt a helyzet. Én öltem meg, őt használtam csalinak. Megfordul a fejemben az esélye, hogy megfordul e az övében ez a gondolat, de ahogy felállok és szóvá teszem, hogy segítségét mellőzném, inkább nem forszírozom magamban sem a kérdéskört. -Nem tudsz meggyőzni arról, hogy ez így jó így neked.-nézek rá komolyan, és folytatom a kis procedúrát a test elégetésével, majd nekikezdek erőm összegyűjtésének, már ami maradt belőle. Idegesítően semmire nem való energiamennyiségem viszont farkas énemnek ad több lehetőséget. A saját csapdámban élek, megszokhattam volna már, hogy ebbe a fajba tartozni bizonyos hátrányokkal jár. Már épp várnám a beleegyezést, mikor újabb akadályokba és ellentmondásokba ütközök, amin már meg sem kéne lepődnöm, mégis felmordulok rajta. A gödör viszont, mielőtt különösebb erőkifejtést végeznék betemetődik, így kételkedő szemekkel nézek a lányra. -Talán, mert az a nyomorult kollégiumi szoba jobb, mint az én nyomorult hotelszobám. Eléggé le vagyok égve, az első osztály pedig amúgy sem nekem való.-jegyzem meg, érezvén, ahogy teste enyémnek simul, elmosolyodom.-Pontosan mi is a célod velem? Mert, ha így haladsz, elrabollak. Bár ez az opció így is úgy is esedékes.-kapom ölembe, és indulok vele a hotel felé, remélve, hogy a kuplerájt és a mosatlan ruha kupac nem fogja megrémíteni. Bár mi lehet rosszabb, egy égő holttest szagánál? Szerintem semmi. Azon viszont elcsodálkoztam, hogy még csak el se fordult, vagy fogta be az orrát. Erős lány, erős nő, ezt mindig is tudtam. De azt nem gondoltam, hogy ennyire makacs és önfejű, hoyg még ekkor sem képes hátat fordítani két percre.
Szerettem volna megadni neki mindent, amire szüksége lehet. A szeretetet, amit már soha többé nem kaphat meg a szüleinktől, amiben négy éves korom óta nem volt lehetőségem. Nem tudnám megmondani, hogy miért, de úgy éreztem, hogy részben a szüleink halála az én hibám és nem baleset volt, ahogyan ezt mindenki gondolta. Nem találtam még bizonyítékokat arra, hogy igazam van, de nem fogom feladni a dolgot. Pontot akarok tenni az ügy végére, az érzéseim végére, de vajon valami változni fog akkor, ha megtudom az igazat? Nem, nem hiszem. Ahhoz már túl késő. Miként is változhatna bármi, hiszen a szüleimtől nem sok szeretett kaptam, de soha nem voltam emiatt féltékeny a húgomra. Sőt, örültem annak, hogy ő neki mondhatni normális élete lehetett annak ellenére is, hogy a családot sötét titkok lengték körbe. De ezt ő nem tudhatta, hiszen mindenki óvatos volt ilyen téren, mert ebben mindannyian egyetértettünk. Elmosolyodom a megjegyzésén, de amikor a következő kérdés felteszi, akkor egy kissé erősen fonódnak az ujjaim a kormányra. Az arcom egy pillanatra rezdületlen lesz, de végül egy apró mosoly keretében megszólalok. - Itt tanultam én is. Bármennyire is hihetetlen, elvégeztem az egyetemet és mondhatni itt változtam meg. - mondom neki kedvesen és barátságosan. Sok féleképpen megváltoztam. Itt sikerült magam mögött hagynom a zűrös életemet, legalábbis egy ideig, majd pedig itt öltem meg hidegvérrel az első áldozatomat. Tündér vagyok, de a családomat védeni akartam és ezen még az se tudott változtatni, hogy akkor a szívemet is kitéptem és teret engedtem újra a sötétségnek. Nem vagyok szívtelen, de nem érzem azt már, amit korábban. Úgy érzem, hogy a boldogság és a remény eléggé távol áll már tőlem, hiszen szinte mindent elveszítettem az évek során. Amikor pedig megérkezünk nincs menekvés. Gyorsan terít le a múltam emléke, még egy rövid időre látom a fiatalabbik énemet is, azt amelyik boldog volt itt. Végre úgy érezte, hogy teljes életet élhet, majd hirtelen betoppant egy régi ismerős és még akkor is remény kelt a szívében annak a lánynak, de estére abból a lányból gyilkos lett és még a szívét is elveszítette. Lassan bólintok ara, amit mond, hiszen nem akarom, hogy miattam aggódjon. Tényleg jól vagyok. Talán csak keveset ittam. - mondom sietve, hiszen a kiszáradás jó ok lehet erre. Persze ő se most jött le a falvédőről, de azért próbálkozni szabad. Még mindig egyszerűbb, mint újra romokba dönteni az életét. Héjjj !!- csattanok fel nevetve és mosolyogva fejezem be a mondandómat. - Igenis jó tanuló voltam. Lehet a középiskola jó kislánya nem én voltam, de az egyetemen igazi tündér lett belőlem. - mondom neki komolyan, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. - Máris lecserélsz? - kérdeztem tőle "szomorúan," majd még mielőtt eltűnne magamhoz ölelem és egy testvéri puszit nyomok az arcára. - Ha végeztél, akkor hívj, mert ki tudja, hogy merre fogok én bóklászni. Elég nagy ez a terület. - mondom neki mosolyogva, pedig pontosan tudom, hogy hova fogok menni. Oda, hozzá. Legalábbis a sírjához. Sokszor gondoltam rá az elmúlt évek alatt, illetve az az este is elég sokszor jelent meg az álmaimban. Ha akarnám se tudnám kiverni a fejemből. Figyelem ahogyan eltűnik az ajtó mögött, majd zsebre dugom a kezeimet és elindulok az erdő felé. Mosolyogva figyelem az ártatlan diákokat és egy kisebb sóhaj is elhagyja az ajkaimat. Lassan haladok, hiszen időm, mint a tenger, illetve hiába gondoltam azt, hogy annyira egyszerű lesz megtennem, de nem. Az évek se voltak képesek begyógyítani minden sebet. Végül egyre beljebb sétálok és amikor már majdnem odaérek, akkor már érzem, hogy valami nem stimmel. Próbálok lelket önteni magamba és meggyőzni magamat, hogy minden rendben van, s végül oda is érek, de olyan dolog történik, amire nem számítottam. Nem, ez nem lehet.... - mondom szinte suttogva és sok év után megérzem, amint a könnyeim végig gördülnek az arcomon. Sietve letörlöm őket és az üres sírra pillantok. Ha valaki megtalálta, akkor biztosan a rendőrség már keresett volna. Nem értem... A földön ülök és szinte észre se veszem a közeledő lépteket, csak amikor már szinte késő, mert amikor felpillantok a húgom pillantásával találom magam szemben. De hiszem még csak most váltunk el?! Pedig nem, mert már réges-régen elkezdett sötétedni és nekem még csak fel se tűnt....
Szeretem a bátyámat. Igen, ez így igaz. Bármennyire is képes az agyamra menni ez akkor is így van. Pedig néha nagyon fel tud hergelni és csak nehéz erőfeszítések árán tudom megállni, hogy ne képeljem fel. Történjen bármi, kapjunk akármennyire hajba akkor is a testvérem és szeretem őt a hülyeségeivel együtt. Nem is tudom mi lenne velem, ha ő nem lenne. Könnyen lehet, hogy belehalnék az unalomba nélküli, hiszen akárhogy is mégis ő teszi színessé az életem, vele teljesek a hétköznapok. Cukkolni is szeretem, de csak azért, mert olyan jó kicsit piszkálni, az idegein táncolni picit. Cserébe elviselem ugyanezt tőle, mivel tudom, hogy ő is csak azért teszi, mert szeret és mint minden testvér ezt mi így mutatjuk ki. Akkor lenne baj, ha már abszolút nem idegesítenénk egymást, furcsa lenne az biztos. - Most meg kellett volna ijednem? - kérdezem meg már-már vigyorogva. Aztán olyan húzást vesz elő, ami picit szemét, mert én sokkal csikisebb vagyok, mint ő. - Szemét! Segítség! - sikkantgattam nevetés közben. Azért én is próbáltam csikizni a hónalját, mert tudom, hogy ha nem is sok helyen, de őt azért csiklandós.
Csúnya dolog volt tőle, igen pont tőle, hogy unta az előadásaimat! Bár, legalább bevallotta.. naná, hogy bevallotta, ki nem hagyna egy ilyen alkalmat, amikor kritizálhat. Én meg ebből is tanulni fogok. Nem tanítok olyan régóta, hogy mindennel tökéletesen tisztában legyenek, van amihez idő kell. Én meg nyitott vagyok az ötletekre. Abból kiindulva, amit én éltem át az egyetemen, azt hiszem egy egész türhető tanárnak mondhatom magamat. Sőt, én az átlagnál jóképűbb is vagyok. Ezt nem sokan mondhatják el magukról. Ahogy csikizni kezdtem, ő meg sikoltozni, a nevetésem még az eddiginél is hangosabbá vált. Már, már inkább hasonlított a hisztérikus rohamhoz, annyira jól esett az egész szituáció. Igaz, hogy ő sem hagyta magát, megtalálta az egyetlen gyenge pontomat, ahol csikis vagyok, mire én késztetést éreztem, hogy folytassam a csikizését, kiváló reflexeimet felhasználva, igyekeztem kitérni a kezei elől. Annyira belefeledkeztem a szórakozásomba, hogy észre sem vettem az előttem tátongó hatalmas követ, aminek az lett a következménye, hogy jól hasra is vágódtam, természetesen magammal rántva a húgicát is.
Mit ne mondjak egész jó főiskolásnak lenni, jobb is, mint amire először számítottam. Azt gondoltam, hogy rosszabb lesz, de nem. Eleinte azt is hátránynak tartottam, hogy a bátyám tanít, azonban annyira nem vészes, ki lehet bírni. Nem ő a legunalmasabb tanár, bár azért néha nem nehéz elbóbiskolni nála. Azért szerencsére sikerült uralkodnom magamon, mert nem sok választott el az elalvástól. Igaz, az nem David tanítási módszerének a hibája volt, hanem a mellettem lévő szobában lakóké, akik hajnalig hallgattak hangosan zenét és alig bírtam aludni. Ettől függetlenül vannak nagyon unalmas előadásai a bátyámnak és ezt persze, hogy megmondom neki. Egyrészt azért, hogy kicsit piszkálhassam, mert alkalmanként olyan jó bosszantani. Másrészt meg, mivel ezt valahol építőjellegű kritikának szántam. Élvezem vele ezt a gyerekes kis játékot és nevetés közben igen szaporán szedem a levegőt. A minimum, hogy nem hagyom magam, ennyi azért neki is jár. Mázlija van, hogy vadász, ezért jók a reflexei és alig találok rajta fogást. Minden esetre nem adom fel, próbálkozok ahogy tudok. Aztán váratlanul a földön kötünk ki. Nem bánom, hogy sáros lett a ruhám, ezt úgyis csak edzésre használom és beleizzadtam már annyira, hogy ki kelljen mosni. Bosszankodás helyett inkább elnevetem magam.
Fogalmam sem volt, hogy a családom szétesésében, illetve a családunk szétesésében mekkora és milyen szerepe lehetett, de a húga voltam, ha tetszett, ha nem. Próbáltam nyitni, de egy részem akarva akaratlan kételkedett szavaiban, és hiába voltam én a kis virágszál, akinek az élete a romokkal egyenlő lett pár hónap alatt. Én voltam az, aki mintha többet vesztett volna, amit próbáltam megérteni, hogy miért érezhetek. Azzal pedig, hogy furcsán viselkedett, a gyanakvásom nem, hogy csökkentette volna, de még kíváncsibbá tett. Ezért pedig nem igen lehettem neki hálás. A csipkelődésem nem hagyta szó nélkül, végül pedig elmosolyodtam, ahogy próbálja a róla alkotott képet változtatni. Szerettem, ha ilyen, most mégis mintha feszültebbé tettem volna. Bármi is kötötte ide, nem hittem, hogy meg fogom tudni valaha. -Megváltoztál? Mégis miben? Rájöttél, hogy ha nagyon akarsz, képed vagy a könyvek fölé görnyedni?-cukkolom, és bár tudom, hogy nem erre gondolt, ezért is mutatok csak halovány mosolyt, mikor befejezem a kis csatározást. A rosszulléte bár leplezendő, képtelen elfeledtetni velem, és aggódva fordulok hozzá. Önzőség vagy sem, az első gondolatom az, hogy már csak ő maradt nekem, és nem veszíthetem el. Az érzés megrémít, és igyekszem leplezni az e mellé társuló aggódásom, ami végül mégiscsak hangot kap. Elnevetem magam, de nem őszinte a hangja annyira, mint amennyire szeretném, hogy őszintének hasson. A szó szoros értelmében is itt válhatott tündérré, de én beelőztem a jelek szerint. Ebben is... meglepő... na jó, ez kicsit nagyképű volt, még tőlem is. -Örülök, de a nővérem vagy, nem a tündérkeresztanyám. Azt a szerepet másnak osztották.-mondom, majd mikor végleg úgy érzem, hogy nincs rá szükségem, eltűnök az ajtó mögött. A gondolataim ide-oda cikáznak, és mikor az igazgatói iroda elé lépek, szó szerint beleütközök a diribe. Elkezdek szabadkozni, ahogy jó diákhoz illik, mire meglepően jól fogadja a kis balesetet, elmosolyodik, és akárcsak én a mentegetőzés közben, ő is az új környezetnek és az esetleges idegességnek tudja be a figyelmetlenségem. Hallgatom, amit mond, és szimpatikusnak találom így elsőre, s végül egy diákra bízza a körbevezetésem. Bemutatkozik a lány, de mikor megtudom, hogy jó pár évvel fiatalabb, mint én, hiába nézek ki úgy, mint egy végzős gimis, kicsit elbizonytalanodom, s gondolataim újra a nővérem körül kezdenek el cikázni. Egyszer csak azt veszem észre, hogy már egyedül sétálok az udvaron, és egy fás, minden bizonnyal erdő a hely, ami utam keresztül húzza. Mégis beljebb lépek, és nem törődöm vele, hogy kibe vagy mibe botolhatok. Testem átjárja a remegés, és kicsit bevallom a félelem is úrrá lesz rajtam. egy dolognak köszönhetem ezt, így vissza is fordulnék, mikor meglátom a nővérem. Azt hiszem, hogy hallucinálok, de mikor rájövök, hogy a valóságot látom, a hozzám hű csendes léptekkel araszolok hozzá közelebb. A földön ül, egy üres sír felett, és zokog. Összevonom a szemöldököm, és erőt veszek magamon. Itt nem a kíváncsiságnak, hanem az igazságnak van ideje. Határozott lépéssel lépek előbbre, és szegezem neki egyből a kérdésem. -Mi nem lehet igaz?-érdeklődöm karjaim mellkasom előtt összefonva, oldalra billentve fejem, majd mielőtt meggondolatlanul megkapnám tőle, a semmi és a minden rendben címszó alatt futó válaszlehetőségek egyikét, egyik mutatóujjam a magasba emelem.-Ne merd azt mondani, hogy semmi. Titkolsz valamit, amit tiszteletben tartok, de az, hogy az erdő közepén zokogsz, az nem olyan dolog, amikor a magánéleted tiszteletben tartására vonatkozik. Az igazat akarom. Most az egyszer...-hangom szinte követelőző, és a mondatom végét pont úgy mondom ki, ahogy anyánk mondhatta volna egykor. De szerintem érti ő is, hogy mire akarok ezzel kilyukadni, és remélem, hogy észreveszi, nem viccelek. Most nem, és nem fogok tágítani, míg normális magyarázattal nem szolgál. Amit megúszhatott az előbb, egy órával ezelőtt, mikor a kocsinak támaszkodott, mert állítása szerint csak megszédült, már akkor éreztem rajta, hogy ennél jóval többről van szó. Tudni akartam, hogy pontosan miről.
Tudtam jól, hogy elnőtt a húgocskám és nem szólhatok bele az életébe, vagyis nem minden egyes darabkájába. Hagnyom kell, hogy elkövesse a hibáit és tanuljon belúlük. De ennek ellenére se tudtam teljes mértékben elfogadni azt, hogy pont erre az egyetemre jött. Miért kell ilyen ajta gúnyt üznie velem az életnek? Nem elég volt az egyik Bright leányzó életét felforgatni teljesen itt?! Most jön a másik és esetleg neki ez lesz a vég is? Innét nem lesz kiút? Fogalmam nincs, hogy mennyit változott azóta ez a hely, de ha megtudom, hogy egyetlen egy hajszála is meggörbült a húgomnak, akkor jobb lesz, ha mindenki menekül. Ez a hely volt számomra a menedék, majd pedig életem sötét múltjának az őrzője. Fura dolog az élet, hogy egyetlen egy hely képes ennyire megváltozni az emberek emlékezetében. Nem értettem, hogy miként lehetséges az, hogy eltűnt. Nem vettem volna észre valamit? Esetleg megúszta volna a a halált? Az nem lehet, hiszen halott volt. Emlékszem arra az estére. Megöltem őt, annak ellenére is, hogy szerettem, de ezek után se öleltek magukhoz a szüleim. Egyszerűen továbbra is hátat fordítottak nekem. Soha nem voltam elég jó. Mindig is egy gyilkos voltam és azon az estén tényleg azzá váltam. Akár szerettem volna, akár nem. A családomat védtem... Amikor meghallom a húgom hangját, akkor egy pillanatra összerezzenek, sietve törlöm le a könnyeimet és talán kicsit ijedten fordulok meg. Nem tudom, hogy mit hallhatott meg és mit láthatott, de hamarosan a szavai elárulják őt. Miért kell egyből tudnia? Miért nem tud elsiklani a dolog felett? Talán azért, mert már így is túl sok mindent titkolok előle. Nem hazudhatok örökké, de vajon melyik jobb? Hazugságban tartani őt vagy elmondani neki az igazat és esélyt adni arra, hogy esetleg megutáljon és soha többé ne akarjon látni? Mind a kettő eléggé rossz helyzet, de muszáj közel engednem őt. Lassan felálltam, majd letöröltem az újabb könnycseppeket az arcomról, leporoltam a ruhámat is, majd egy darabig csak figyeltem őt. Haboztam és időt akartam nyerni, de nem ment... Túlzottan elmerültem az emlékekben és a fájdalomba. Ennek köszönhetően pedig lebuktam előtte. Valakinek itt kellene lennie. Ide temettem el, de nincs itt... - mondom neki rezzenéstelen arccal, hiszen nem kell egyből megtudnia azt is, hogy én öltem meg ezt a személyt. Én juttattam ide az egykori szerelmemet. Óvatosan teszek felé egy lépést, majd újra megszólalok. - De inkább te mesélj, hogy milyennek találod a helyet, hiszen az sokkal fontosabb, mint egy apró darabja a múltamnak. - s egy félszeg mosoly is az arcomra kúszik. Nem voltam soha se jó a terelésben, vagyis ebben a helyzetben nem, mert nem éppen apró darabkája volt ez a múltamnak. Egy olyan dolog, ami minden egyes lélegzetvételemre hatással volt...
Fogalmam sincs hogyan kerülök oda, ahová, de a testem önkénytelenül uralkodik lelkem és gondolataim felett. Oda visznek lábaim, ahová ők akarják, míg gondolataim zakatolva keresnek okot az emlékeim között, hogy ne gyanakodjak a nővéremre vagy a főiskolára. Az igazgató kedvessége nem nyugtat meg, hisz minden szava elhangzik az éterben, de gondolataim nem fogadják be, és igazából a végére fogalmam sincs, hogy vagyok képes neki válaszolni bármilyen kérdésre is, miközben nem is igazán figyelek rá. Az erdőben megpillantva a nővérem, elsőre elfog a félelem, majd helyére mérhetetlen düh kerül, mikor a kiásott gödör fölött meghallom, amit mond. Kérdést szegezek neki, gondolkodás nélkül, követelőzve, azonnali választ várva arra, amit hallani akartam már amióta csak ideértünk. Valami nem volt rendben, és tudtam, hogy teketóriázás nélkül fog terelni, mondhatom bármilyen agresszívan is azt, hogy ne hazudjon a szemembe. A húga voltam, és bár a kapcsolatunk rég nem volt olyan, mint régen, azért közel sem hittem volna, hogy ennyire eltávolodunk a másiktól, mint amilyen távol most voltunk. Az arca viszont inkább megrémiszt, még ha a válasza először nem is hat rám olyan mértékben, hogy ledöbbenjek. Hátrébb lépek, és szinte érzem, ahogy kezeim remegni kezdenek, agyam pedig zakatolva kezd magyarázatot keresni arra az egyszerűségre, ahogy közölte, hogy eltemetett ide valakit. -Hallod egyáltalán magad?-szinte nekitámadok, de csak szavaimmal, lábaim gyökeret vernek tőle, tisztes távolban, mintha ezzel azt akarnák vele éreztetni, hogy félek tőle, holott ilyesmire eszemben sem volt gondolni. -Eltemetted? Eltemetted?-fordulok ki magamból, egyre hangosabban kérdezve azt az egy cselekvést, aminek puszta jelentése is felállította a hátamon a szőrt a múltamnak köszönhetően. -Eltemetted vagy láb alól is eltetted előtte?-érdeklődöm, na nem mintha érdekelne, vagy változtatna a tényen, hogy most annyira kivívta az ellenszenvem, hogy hirtelen ki merném azt is jelenteni a szemébe nézve, hogy soha többé nem akarom látni, hogy többé nem a nővérem lesz, csak egy idegen. Nem akartam gyűlölni, vagy elveszteni, de dacolt a természetemmel az, amit hallottam, vagy amit akartam hallani, az igazságot, amin nem lehetett változtatni, hisz egyszer már megtörtént. Azzal pedig, hogy terelni akar, még inkább kiakasztja a bennem feltámadó vihart és szívem szerint képen törölném, hogy vegye észre, nem menekül az igazság elől. Most nem, s ez arcomra is kiül. -Tudod mit? Ha ennyire érdekel, hogy mi van velem, akkor kérdezd meg az igazgatót, vagy használd a képességed.-fordítok neki hátat, összeszoruló tokokkal, könnycsepp szökik szemembe, ami legördül arcomon, és a földre zuhan, mintha ezzel is érzékeltetni akarná, hogy mekkora súly nehezedik most szívemre.
Azt hiszem, pontosan az ilyenféle szórakozás hiányzott már a mindennapjainkból. Olyan jó volt viccelődni vele, pont mint a régi szép időkben. Tudom, hogy azóta megváltoztak a körülmények, a tanára lettem, de ez még nem ok arra, hogy másképpen tekintsünk egymásra. Egyáltalán nem lett ideges, mikor magammal rántottam őt is a sáros talajra, sőt inkább, elnevette magát, velem együtt. Egyikünket sem érdekelt, hogy ki láthat meg a mókázásunk közepette. Látva, azt az önfeledten boldog mosolyát, akaratlanul is eszembe jutottak a szüleink. Idén lesz egy éve, hogy nem beszélek velük. Nem mintha hiányoznának.. ők akarták ezt saját maguknak. El kellett volna fogadniuk, hogy mi akarok lenni ahelyett, hogy a saját akaratukat próbálnák rám kényszeríteni. - Mikor beszéltél utoljára anyuékkal? - váltok témát, kissé komolyabb hangszínt megütve. Na jó, lehet, hogy ezzel a témaváltásommal most szépen tönkrezúztam a remek hangulatot, de muszáj volt megkérdeznem. Plusz, amikor rá nézek, az anyánkat látom magam előtt. Annyira lélegzetelállító a hasonlóság kettőjük között.
Nem kellett volna elmondanom neki, hogy mi történt, de szép lassan a sok titok engem is felemészt. Mit tenne akkor, ha megtudná, hogy a bátya is részben miattam halt meg? Gyerek voltam. Alig voltam pár éves, de talán ő is pontosan annyira megvetne, mint a szüleink, hiszen hamarosan az arcának minden apró rezdülése is erről árulkodik. Ő volt mindig a jóságos és a tündéri Sophie. Ő mindig rendes volt, s mindig azt tette, ami helyes volt. Én is azt tettem, ami helyes volt. Megöltem a saját szerelmemet, mert el akarta pusztítani a családomat. Szerinte ez nekem mennyire fájhatott abban a pillanatban vagy most?! De miért is érdekelné az, hogy miért tettem azt, amit, hiszen könnyebb minden ok nélkül gyűlölni az embert, mint megérteni és osztozni esetleg a fájdalomban. Tudom, hogy milyen gyűlölve lenni és milyen megértve lenni. Nagy a különbség, de az első dolog mindenkinek könnyebben megy. Fajtól és nemtől függetlenül is. Egyszerűen csak nem akarnak törődni a másikkal, de ő a testvérem és mégis... Pontosan azt teszi, amit a szüleink tettek egy pár éves gyerekkel... Szerinted nem hallom magamat? Szerinted nem álmodom minden egyes este erőrl a dologról?! Szerinted nekem nincs szívem? - fakadok ki én is, pedig nem akartam. De egyszerűen úgy érzem, hogy soha nem kellett volna megszületnem, mert a saját családom döfte belém a legnagyobb tőrt. Végül elfordulok, de az újabb kérdésére szúrós pillantás keretében fordulok meg, majd pedig a hajamba túrok. - Tudni akarod? Megöltem... - mondom egyre halkabban és érzem, amit egy újabb könnycsepp az arcomon végig csorog. Fáj minden egyes porcikám, mert ha szerettem is igazán valakit a húgomon kívül, akkor az a férfi volt az. Egyszerűen fontos volt számomra, de nem volt más választásom..nem tehettem mást, mert vagy a húgom vagy ő és természetesen a húgomat választottam. Figyelem ahogyan hátat fordít, majd neki dőlök a közeli fának. A kezem a hasamra siklik, a szemeimet lehunyom, mintha ezzel akarnám megakadályozni azt a vihart, ami kitörni készül éppen belőlem. Végül felemelem a fejemet, majd ránézek. Nem érdekel, hogy csak a hátát látom és megszólalok. Nem is akarod tudni, hogy miért tettem? Egyszerűen te is csak hátat fordítasz nekem, mint a szüleink tették? Azt hiszed, hogy ők annyira jók voltak? Akkor tévedsz. Egyszerűen csak téged akart mindenki megvédeni attól, ami a családunkat körbe öleli, de örökké nem menekülhetsz a titkol előle Sophie. - mondom neki komolyan, mert előbb vagy utóbb tényleg megtalálják őt és egyszerre emésztik fel. - Nem kérem, hogy megérts, de hogy várod el azt, hogy ne gyűlölj, ha még az okot se tudod, hogy miért tettem? - kérdeztem meg tőle higgadtan, de közben minden erőmmel azon vagyok, hogy egyetlen egy könnycsepp se gördüljön végig az arcomon. Lassan teszek felé egy-két lépést, de kellő távolságban megállok. Nem fogom megakadályozni abban, hogy hátat fordítson nekem, esetleg elmenjen, de a benne zajló csatát nem fogja tudni megállítani, ha nem tudja a teljes igazságot. Ennyire már ismerem őt.
Sajnos, vagy nem sajnos egy olyan világban élünk, mai folyamatosan változik. Évről évre mások a kedvencek, a szokások, a divat és még sok minden más is. Egy valami azonban nem változik: David a bátyám marad történjen bármi, múljon el akármennyi év. Ő volt mindig az, akihez fordultam a gondommal, ha nem mertem anyáéknak elmondani. Képesek vagyunk összekapni és egymás agyára menni könnyen, de legfeljebb pár napon belül kibékülünk. Az se változtat sok mindenen, hogy a tanárom, legfeljebb, hogy naponta 45 percig nem csipkelődhetek vele, viszont utána megkapja az elmaradt adagját. Jó kicsit szekálni tudva, hogy úgy se fog megsértődni rajta, mert tisztában van vele, hogy nálam ez is a szeretet része. Jó vele most is együtt nevetni a földön, még akkor is, ha tiszta sár lesz a ruhám. Úgy is futás után ki kellett volna mosni. Nem vagyok olyan kényes, hogy egy kis kosztól megijedjek. Az se zavar mit szól aki meglát. Valószínűleg úgy se pont most fog idekeveredni valaki. A felesleges aggódás helyett inkább törődök a jó hangulattal, amibe végül David kérdése rondít bele. Nem igazán értem ez most hogy jött ide, viszont megértem, hogy kíváncsi, mert már egy éve körülbelül nem beszélt velük. Mindig úgy kell nekem noszogatnom, hogy legalább az ünnepekre eljöjjön. Nem éppen a legjobb a bátyám és apám közt a viszony, de úgy látom apa talán lassan belenyugszik a döntésébe. - Hétvégén. Anya szeretné, ha eljönnél a húsvéti ebédre. - adom át anyám üzenetét. Ő már úgy látom egyáltalán nem haragszik rá és mostanában mindig érdeklődik felőle.
Úgy éreztem, hogy egy zsugorodó világba kerültem, ami fekete lyukba végződik, és én egyre közelebb kerülök a lyuk pereméhez, mely beszippantani készül. A lényegen nem változtatott, egyre kevésbé éreztem közel magamhoz a nővérem, és egyre távolabbinak tűnt, míg ez a káosz egyre közelebbinek és egyre inkább azt súgta nekem, hogy meneküljek, mielőtt hatalmas csalódás ér. Most viszont, hogy észreveszem a gödör fölött gubbasztó nővérem rájövök, hogy valóban jobb, ha nem tudok dolgokról, mégis ellenkezik természetemmel, hogy annyiban hagyjam, hogy tovább hagyjam, az orromnál fogva vezessen a hazugságaival. Neki szegezem a kérdést, hangom viszont most nem remeg úgy, mint régebben, mikor egyszerűen szemben találtam magam vele. Szilárdan állok ki a véleményem mellett, és bár mindig is tudtam, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki nehezen bocsájt meg, vagy felejt, s mégis én voltam a tündéribb, akkor sem veszem ezt figyelembe. A testvérem volt, és pipa lettem rá most, amiért hazudni próbált, de esélyesnek láttam, hogy ez az egész érzés már mélyebben eltemetett dolgokból fakad, a magja csíráját pedig már nem lehet visszavágni. -Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak.-túrok hajamba, és hátrébb lépek egy lépéssel, leküzdve a késztetést, hogy letöröljem az arcán végiggördülő könnycseppet. Nem akartam, hogy megessen rajta a szívem, nem akartam sajnálni, és féltem, hogy nem is tudom, s ez zavart, mert arról sem volt fogalmam, mi válthatta ki belőlem ezt az érzést. A sok hazugság vagy a kettőnk között tátongó hatalmas szakadék, ami egyre szélesedett minden mondatunk után. A kimondott szavak súlya elkezdett a sötétség felé húzni, és a szó, ami egyenlőt jelentett a végső késdöféssel olyan ridegen vágta át köztünk a levegőt, mintha más földrészre akart volna taszítani. Tudtam, hogy képes ilyesmire, valahol legbelül éreztem, de hittem benne, hogy nem képes arra, ami kezére vért tapaszt. Megfeszül arcom minden apró izma, és egyszerűen a dühtől vakságba sodródott, dühös énem előtör, hátat fordítok neki, újabb kést szúrva bele az ellenséges viselkedésem után. Szavai még inkább robbanásra ösztökélnek, és egyszerűen kiadom magamból az összes gondolatom, ami fejemben megfordulhat rövid időn belül, pár másodperc alatt szavai hallatán. -Ők legalább nem okoztak nekem csalódást, és taszítottak a mélybe a hazugságokkal, inkább tartották a szájukat, és figyelmen kívül hagyták, ha kérdezek. Tőled viszont mást se hallok, csak hazugság.-fordulok szembe vele, szinte toporzékolnék a dühtől, de e helyett erőteljes hangon vágom szemébe a véleményem teketóriázás nélkül.-Nem érdekel a családunk sara, soha nem voltam olyan, mint ők, vagy mint te. Mindig én voltam a kis kedvenc, de mindenki nyílt titokként kezelte, hogy fekete bárány vagyok, mert vagyok olyan makacs, hogy magamon kívül senkiben se bízzak. Megkínoztak, szinte kivéreztettek, amiért tündér vagyok. Utálom érezni, amit mások éreznek és érezni, amit én érzek. És már ne vedd a szívedre, e teszek rá, hogy kit temettél ide, vagy miért ölted meg. Egy mentség sem ér annyit, hogy elfelejtsem, a nővérem egy gyilkos.-csuklik el hangom, és már-már szédülni kezdek, ahogy minden kimondott szavam tűszúrások nyomát hagyja lelkemen. Nem segítek magamon ezzel, ahogy rajta sem, és a saját harcomban magammal szembe kerülök, ahogy az igazság, mely eddig mélyen lapult bennem, most szavak formájában kimondásra nem ítéltetett, én pedig hirtelen rádöbbenek, hogy egyáltalán nem akarok sem emberek közelében lenni, sem tudni, hogy az ereimben fortyogó mérgem mit hoz elő belőlem, s azon kapom magam, hogy azt kívánom, bárcsak... -Bárcsak hagytatok volna ott a vámpíroknak. Ők legalább nem áltattak azzal, hogy túl fogom élni a napot, hanem a képembe mondták az igazat.-ejtem ki a szavakat, mint utolsó késszúrást és fogalmam sincs, hogy ez a gondolat most fogalmazódott meg bennem, vagy már régóta szöget ütött a fejemben. Tekintetem forr a dühtől, ahogy arcára nézek, és tudom, egy életre ellöktem magamtól, s talán így is a legjobb mindenkinek.
Fogalmam nem volt arról, hogy mit szeretnék vagy miben reménykedek. Tudtam jól, ha megtudja a titkokat, akkor engem fog megutálni és nem őket. Én leszek a szemében a legrosszabb tündér, a legmegálmodottabb személy. A szüleinket mindig is szerette, de velem már ő se volt annyira elnéző. Mintha tényleg nem illettem volna ebbe a családba, pedig igyekeztem. De én túl kevés voltam. Nem voltam képes semmibe venni az embereket, ahogyan ők tennék. Én a családért bármire képes voltam, de ők nem. Egyszerűen csak eldobtak maguktól, mintha semmi se számtana, mintha csak darabka kő lennék, ami nem érez semmit se. Fájt mindig mindenem, a szívem állandóan darabokra hullott, de még ezt az áldozatot, fájdalmat is vállaltam azért, hogy a húgomat életben tartsam és biztonságban. Ha nem is igazán szeretett és most meg már talán gyűlölni fog, akkor se tudok ezen változtatni. Vigyáznom kell rá, meg kell védenem őt. Nem hazudtak neked? Ebben te biztos vagy? -kérdezek vissza egy-két könnycsepp kíséretében. Lehet, hogy sok esetben tartották a szájukat, de a némaság is egy fajta hazugság. Közelebb lépek hozzá és letörlöm a könnyeimet.- Emlékszel arra, amikor egy kislányról és egy kisfiúról találtál egy képet? Arra is emlékszel, hogy mit mondtak rá? - kérdeztek vissza és most már nincs megállás. Lakatott kellene tennem a számra, de nem megy. Elegem van abból, hogy mindenki azt hiszi, hogy a szüleink szentek voltak, pedig nem. Figyelem őt és a düh vagy bármi ilyen helyet sokkal inkább a fájdalom látszik az arcomon. Veszek egy mély levegőt, majd újra ránézek. - Ő a bátyád volt a képen, én pedig a kislány voltam a képen. Ezek után biztos vagy abban, hogy nem hazudtak neked másról? - szegezek neki egy újabb kérdés. Biztos vagyok abban, hogy nem javítok a helyzeten, de ha legalább megértetem vele, hogy szinte mindenki hazudott körülötte, mert mindenki meg akarta védeni őt, így talán megérti a dolgokat. Megérti azt, hogy mit miért tettem. Csendesen hallgatom a szavait, majd végül megrázom a fejemet. Persze, mosd le magadról a dolgokat. Ez az egyszerűbb elfutni azok elől, amit eddig tudni akartál. Mond azt, hogy mindenki rossz és te vagy az áldozati bárány. De arra még nem gondoltál, hogy mindenki miattad lett oly, amilyen most? Miattad lettem esetleg gyilkos és pont azt a személyt kellett megölnöm, akit valaha igazán szerettem. Persze, ez neked mit sem jelent, mert szemmel láthatóan még mindig a homokba akarod dugni a fejedet és semmi se számít neked, csak önmagad és a te lelkivilágod. - vágom a fejéhez minden kedvesség nélkül, de ez egy olyan helyzet volt, amiben képtelenség józanul gondolkozni. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni azt, hogy ennyire vak és ennyire nem akarja tudni az igazságot, amikor most elmondanék neki mindent. Lehet, hogy gyilkos vagyok, de legalább nem vagyok olyan, aki csak magával törődik és a maga baja érdekli csak. Mintha nekem olyan jó lenne az, hogy érezhetem mások érzéseit. Utálom, de így nőttem fel, hogy éreztem a szüleim utálatát magamon. Mintha direkt nem rejtették volna el előlem... Minden egyes alkalommal az orrom alá dörgölték. Ohh, persze mert számodra az könnyebb lett volna. Elfelejtettem, hogy őfelsége mindent tálcán kapott, minden figyelmet megkapott és fogalma nincs arról, hogy milyen érzés kimegadottnak lenni, miközben a húga kedvéért úgy kell tenni, hogy minden rendben van és a szülei szeretik őt. Te tényleg ennyire naiv vagy Sophie? Ennyire nem akarod meglátni azt az igazságot, amit egészen eddig kutattál? - szegezem neki a kérdéseket és nem tágítok a helyemről, de már egyetlen egy könnycsepp se hagyja el a szemeimet. Ezer éve nem sírtam már és nem most fogom újra kezdeni...
Hiába volt a nővérem, biztonságérzet és a család mellette szinte semmivé lett a másodperc törtrésze alatt. Sok volt ez nekem. Nem akartam elveszíteni őt, mégis sikerült elérnem, hogy ne legyek képes úgy nézni rá, ahogy eddig. Gyanakodtam, kérdőre vontam, s tessék, most itt a velejárója. Amikor beigazolódik a gyanakvás, de a felfedett titkok súlya szinte a föld alá döngöl minket, lehetetlenné téve a túlélést, ellenünk kijátszva a másik gyengeségeit. A szüleim emléke féltve őrzött volt, akár egy igazgyöngy a kagylóban, ami makacsul áll ellen minden próbálkozásnak, amivel megpróbálják felnyitni. De most egy vadász fullánkja sikerrel járt, s a gyöngy maga a földre hullott. Már nem éreztem, hogy őket becsben kellene tartanom, és nővérem szavai ellenére mégis makacsul ragaszkodtam a magam igazához. A saját téveszméimhez, ahhoz, amit könnyű volt elhinni, de nehezen talált volna bizonyítékokra. Remegve bólintok, de más erőfeszítést hiába akarnék belevinni a mozdulataimba, képtelen vagyok szóra nyitni ismét a szám. Ledöbbenve állok, hallgatom, és érzem, ahogy szemem megtelik könnyel. Akarva akaratlan, s hiába nyelek nagyokat, a könnycsepp végiggördül arcomon, a földre hull, és eltűnik előlem. -Nekem csak ők maradtak. Az emlékük. Nem a te kereszted, hogy őket becsméreld előttem.-szinte üvöltöm a szavakat, fel sem fogva igazából, hogy mit mondott. Volt egy bátyám. Volt egy bátyánk. Emlékszem, mikor a szüleim észbe kaptak, hogy a régi fotó a kezemben van, s gyermeki kíváncsiságomra adott válaszuk az volt, hogy ő csupán nővérem egyik barátja. Egy barát, akit sosem láttam, láthattam, hisz nem is egy barát volt. A testvérem lett volna, de sosem találkoztam vele, mert minden bizonnyal mire én megérkeztem, addigra ő már nem volt köztünk. Nem, nem éreztem így. Mert nem akartam így érezni, de egy részem tudta jól, hogy igaza van. Bár mindig is szomjaztam a válaszokra, most úgy éreztem, nem vagyok rá kész, hogy meg is kapjam őket. Nem tudtam, hogy fel tudom e dolgozni őket. Fogalmam sem volt, elvesztem a gondolatok között, és szinte lebegtem a lehetetlennek hitt valóságban. -Soha nem kértem, hogy ölj miattam. Soha. Mástól sem, hogy áldozza fel magát értem. Mikor kikerültem a vámpírok karmából, nem gondoltál arra, hogy esetleg meg akartam halni? Hogy akkor elvesztettem a küzdeni akarásom? Hogy akkor megkönnyítettem volna mindenkinek az életét? Nem kértem, hogy mentsetek meg. Soha...-a szavaim elhalkulnak, remegő hangon szólok, mégis nekiszegezem a rengeteg előtörő kérdésem, amiről már azt se tudtam, hogy jogos kérdés e vagy sem. Egyszerűen semmi nem tűnt ésszerűnek most, minden abszurd volt, távoli és lehetetlen. De nem volt az. Igaz volt minden szava, én pedig a magam csigaházába húzódva vártam, hogy valaki végre a tűzre vessen, s testem süvítve és visítva hagyja, hogy a lélek kiszálljon belőlem, a testem pedig a tűz martalékává válhasson. Nem értettem sosem, miért voltam én a szeretett gyerek, hogy miért nem ő volt az. Hogy miért engem akart mindenki dédelgetni, miért nem őt. Egyáltalán minek voltam ennek a családnak a tagja? Utáltam tündérnek lenni. Utáltam, hogy a vámpíroktól kell tartanom, hogy bárkihez hozzáérek, látom, s érzem, amit ő, s bármennyit gyakorlok, részleteket mindig elvesz mohó természetem a másiktól, ami nem az enyém. -Nem akarom tudni. Inkább élek az álomvilágban, mint szembesülök olyasmivel, ami keresztülhúzza mindazt, ami eddig éltetett. Ami életben tartott. A családomról alkotott képem, ami miatt a vámpírok karmai között túl akartam élni. A te arcod, az, hogy új esélyt kaphatunk esetleg. De nézd meg, hová vezetett mindet. A rengeteg titok, mi már rég mérföldekre sodródtunk a másiktól, s bár vannak jobb napok, mint a mai...ennek is el kellett jönnie.-rázom meg a fejem, felemelve kezeim, jelezve, hogy nem vitatkozok többet. Könnyeim mégsem mossák arcom, mert nem hagyom nekik, pedig megannyi akar most előtörni belőlem. -Nem vagyok olyan, mint a szüleink. Nem kérem, hogy áltass, hogy nekem jobb legyen. De a te világod nem olyan, amiben részese kell, hogy legyen egy hugica, igaz? -szegezem neki a kérdést, s titkon egy részem, megmagyarázhatatlan okokból arra vágyik, hogy a válasz igaz legyen. Hogy nem lehetek részese az életének. Mert ha a válasz más, az igazság fájdalmas pofonjai elől többé már nem menekülhetek el.
Kezdőlap
• 
