Nagyon szerettem a húgomat. Életem során mindössze pár embert engedtem igazán közel magamhoz, ő volt az egyikük. Ahogyan Donna is ezen ritka személyek táborát erősítette. Őt viszont már évek óta nem láttam, ugyhogy jelenleg Charity az egyetlen akit igazán féltek. Ha történne vele valami, nem is tudom, mi lenne velem.. Ezért is szeretem, ha a közelemben tartózkodik. Megértem, hogy nehéz lehet neki, hogy a tanára egyben a bátyja is, de aggódom miatta. Hahó, egy vámpírokkal teli világban élünk, sosem lehet tudni, kiből mikor bújik elő a kisördög és dönt úgy, hogy megtámad valakit. - Szívesen, húgi - kacsintok rá vidáman. - Elkezdtem volna én hamarabb is, de mondd tehetek én róla, hogy csak az imént ért véget az utolsó órám? - emelem égnek a szemeimet a felelete hallatán. Ha rajtam múlna, már reggel elkezdem róni a köröket, de sajnos erre nem igazán van lehetőségem. Megkönnyebbülök, amikor azt mondja, nem tapasztalt semmi furcsát egyes diákokkal kapcsolatban. Ez jó. Nem viselném el, ha bárki is ártana neki! - Nem arról van szó, hogy nem bízom benned, csak .. féltelek. Hidd el, bárkiről kiderülhet, hogy vámpír, ezt már nem egyszer sikerült megtapasztalnom. Olyanokról is, akik a legközelebb álnak hozzád. - Beszélek hozzá a lehető legkomolyabb hangsúlyt megütve. Tudom, hogy vannak vérszívók az iskola falain belül, ahogyan arról is tudomásom van, hogy bármire képesek a céljaik elérésének érdekében.
Nem. - válaszolom, bár nem vennék rá mérget, hogy a nyakába vart órák száma miatt nem-e lehet reklamálni, de nem akarok vitát nyitni egy ilyen apróság miatt. Nem nagyon neheztelek a bátyámra amiatt, mert kicsit bizalmatlan velem szemben. Tudom, hogy áll a vámpírokhoz, de mind olyan, amilyennek ő gondolja őket. Tisztában vagyok vele, hogy félt engem, de szerintem kicsit túlzásba viszi. Nem vagyok már kislány és jó lenne, ha ezt végre ő is felfogni. Tudom van oka félteni, de meg tudom magam védeni, ha arról van szó. - Tudom, de tudok magamra vigyázni. - mondom, bár szinte biztosra veszem, hogy ettől még félteni fog, viszont hátha nem annyira.
Volt valami Charity viselkedésében, ami nem tetszett. Túlságosan is komoly és szűkszavú volt. Talán történt volna valami vele? Áh, arról biztos tudnék! Lehet kezdem túlzásba vinni az aggodalmaskodást.. Nem ártana kicsit visszavennem az apáskodásból. Bíznom kellene a húgomban.. Ám, volt valami furcsa a viselkedésében, ami aggodalomra késztetett. Arról viszont lila gőzöm nem volt, hogy miért éreztem így. Mindenesetre ha ezt éreztem, annak oka lehet. Világéletemben bíztam a megérzéseimben, nem hiába, mert eddig még soha nem csalódtam bennük. Ha valakit egyszer kiszúrtam, az sáros is volt valamiben. Ritkán tévedtem. Ha véletlenül meg is vádoltam valaki olyant, aki nem vétett senki ellen, az az illető sem volt száz százalékosan ártatlan. Bocsánatot kértem tőle, de mindezek ellenére a biztonság kedvéért továbbra is rajta tartottam a szemeimet. - Effelől egy szemernyi kétségem sincsen! - Értettem egyet vele határozottan. Elhiszem, hogy tud vigyázni magára, legalábbis a kanos tinédzserekkel szemben biztosan beválnak az önvédelmi praktikái. Ám, ha egy huncut, sunyi vámpír kerülne a közelébe.. nem hiszem, hogy rögtön átlátna rajta, pláne nem akkor, ha a vérszívó kedves szavakkal próbál a bizalmába férkőzni. - Nem is emiatt aggódom - kacsintok rá vidáman, nem mutatva ki, hogy valójában mire is gondoltam.
Szinte meg sem lep a bátyám viselkedése, világéletében féltő testvér volt, tipikus bátyus. Szeretem, de néha túl sokat képzel a dolgok mögé, a világ nem olyan rossz, kegyetlen, mint amilyennek ne megpróbálja elhitetni. Persze kissé veszélyes, főleg, hogy vérfarkasok és ehhez hasonló teremtmények népesítik be, viszont ők sem mind gonoszak, vannak köztük rendesek, akik tényleg csak normális életre vágynak távol az előítéletes emberektől, akik a fajuk alapján egyből beskatulyázzák őket. Az egyik barátnőm például vámpír és vele soha nem volt semmi bajom, egyszer se próbálta meg kiszívni a vérem, vagy ilyesmi. Néha viccelődött vele, de sosem tette meg, rendes lány. David is nem értem miért gondolja azt, hogy még mindig az ő pici, védtelen húgicája vagyok, aki egy légytől nem bírná megvédeni magát. Nincs így, erősebb vagyok, mint amilyennek tűnök. Bajom sincs semmi, csak most a kedvem egyszerűen nincs a toppon, van ez így mindenkivel és ma én voltam a soros. Nem kell folyton értelmet keresni a sorok között, titkos belső érzelmeket keresni a szavak mögött, a dolgok sokkal egyszerűbbek tudnak lenni, ahogy azt néhányan gondolnák. - Akkor mégis mi miatt? Gondolod olyan hülye vagyok, hogy bedőlök holmi vámpír trükközésének? - kérdezem meg tőle csípőre tett kézzel, komoly arccal. Nem vagyok rá mérges, inkább kíváncsi lennék a válaszára.
Nem értettem, miért kapta fel ennyira a vizet, mikor tudja jól, hogy én ilyen vagyok. Mindig aggodalmaskodom, akkor is, ha semmi okom nincsen rá. Féltem őt, mint minden aggódó bátyus, aki totálisan kiakadna, ha bárki bántani merészelné az ő kishúgát. Na jó, azt hiszem nem is volt annyira jó ötlet elfogadnom ezt az állást itt, a Whitmore-on. Amióta itt tartózkodom, a megszokottnál is többet aggodalmaskodom, ami szépen lassan az őrületbe fog kergetni. De mi mást is tehetnék? Az óráim megtartásán, a tesztek értékelésén, illetve a sporton kívül nem igazán van mivel eltöltenem a szabadidőmet, ezért is megyek vissza Mystic Fallsba minden hétvégén. Szükségem van némi kikapcsolódásra, némi felüdülésre, mert ha a campuszon maradok, előbb utóbb én is egy unalmas, öreg tanárbácsivá fogok változni. Azt meg inkább kihagynám.. Én, a jóképű nőcsábász David Winchester, nem válhat soha sem öreg, szemüveges, unalmas, bottal közlekedő előadóvá.. Ha meg valamiért mégis odáig fajulna a dolog, inkább kinyíratom magam egy vérszívóval. - Nem gondolom, hogy hülye lennél, csak vannak olyanok, akik nagyon szépen bánnak a szavakkal. Képesek fél perc alatt elhitetni az átlag emberrel, hogy ők milyen ártatlanok, évek óta már korházi tartalékon élnek. Biztos akadnak ilyenek is, hiszen a kívétel erősíti a szabályt, de jobb ha mindig nyitott szemmel járkálsz! Na de, abba is hagyom az apáskodást, még mielőtt hozzám vágnál valamit! - Beszéltem teljesen komolyan, majd ahogy közeledtem a mondanivalóm végéhez a mosoly is egyre szélesebbé vált az arcomon. - Inkább beszéljünk valami kellemesebb témáról! - Ajánlottam fel egy kacsintás kíséretében.
Így visszagondolva nem volt túl okos ötlet, hogy pont arra az egyetemre jelentkeztem, ahol a bátyám tanít. De azt gondoltam hátha más lesz a tanárom és nem ő, vagy ha mégis ő, akkor talán nem fog ennyire gyerekként kezelni, befejezi végre ezt az örökös aggódást, amivel néha képes az idegeimre menni. mondjuk az utóbbira butaság volt számítanom, hiszen mindig féltett, amint úgy érezte, hogy a legapróbb baj is fenyeget. Tudom nem a legbiztonságosabb ez a világ úgy, hogy többféle élőlény is embereket fogyaszt, de nem vagy túl gyenge, se hiszékeny. Talpraesett vagyok és a magamhoz való eszem is meg van. Szerencséjére David tudja mikor kell leállni, jól észrevette milyen veszélyekkel jár, ha tovább próbál kioktatni. Valóban megfordul már a fejemben a gondolat, hogy hozzávágok egy kisebb követ, vagy levetem a lábamról a cipőm és betömöm vele a száját. - Helyes. - mondom mosolyogva és örülök, hogy néha bármennyire is komoly legalább van humorérzéke is. - Hogy megy a tanítás? - kérdezek rá, meet én csak kicsit látok bele az ő tanítási módszereibe.[/color]
Kevesen tudják rólam, hogy a napi három edzés mellett, van egyéb hobbim is, aminek szívesen hódolok, mi több, időm is van rá. Igaz hogy a nap részét vagy tanítással töltöm a főiskolán, vagy ingyenes önvédelmi órákat tartok, ám szívesen ragadok gépet a kezembe és örökítek meg pillanatokat akár egy biciklizni tanuló kissrácról, akár egy vihar közben éppen lecsapó villámról. Hiába, a karrierem a sport irányába terelődött, azonban szép mellékesre tettem szert a képeim értékesítéséből miután álnéven leadott munkámat díjjal jutalmazta a megyei képtár. Ma egy, az erdőben garázdálkodó mókust sikerült lekapnom, amint egyik termetes fáról ugrott a másikra. Kissé érdekesnek tűnhet, hogy a mindig toppon lévő sportember ilyen dologgal üti el a szabadidejét, ám ezen kívül nem sok dolog van ami ellazít, és eltereli gondolataimat az évek óra gyötrő rémálmok felől. Hiába történt már több mint 4 éve, még mindig úgy él előttem egykori támadóm arca, majd élettelenül földön fekvő alakja, mintha csak tegnap történt volna az életemet teljesen felforgató éjszaka. A mai nap sem telhetett el úgy, hogy ne találjam szembe magam rémtettem helyszínével. Ha bárki is tudna a dologról bizonyára bolondnak tartana, hogy tudatosan tévedek mindig a tó melletti sziklás részre, ám engem ez segít ahhoz, hogy minden egyes nap motiváltan lépjek az edzőterembe. Ugyan időközben megcsörrent a telefonom, a hívó nevét meglátva hamar a farzsebem mélyére süllyesztettem az eszközt. Édesanyám a történtek óta minden egyes nap felkeres, ám az esetek többségében vagy lerázom azzal, hogy sietek, vagy mint ahogyan most is, elérhetetlennek bizonyulok. Ha fölveszem pár mondat után úgyis arra lyukad ki, hogy bizony jót tenne, ha elmennék egy dilidokihoz, aki pár betanult mondattal majd szépen megoldást talál minden problémámra, majd láss csodát, onnantól boldogan élek, amíg meg nem halok. Sajnos a valóságban nem olyan egyszerű létezni, mint édesanyám idilli, kedvességgel átitatott világában. Már éppen indulni készültem, amikor közelgő léptekre lettem figyelmes. Már elég időt töltöttem el ahhoz az erdőben, hogy tudjam, ez nem egy eltévedt őz, hanem egy húsvér ember lépéseinek zöreje. Nyugodt mozdulatokkal fordultam a hang irányába és érdeklődve vártam, hogy felbukkanjon a váratlan vendég.
Miután letette Tackeryt a suli előtt, volt ideje arra hogy elszopogasson néhány főiskolás lányt, persze nem ölte meg őket csupán elszórakozott velük. Most már biztosan azok is az iskola padját koptatják. Ismeri a helyet, amikor ő itt élt, ez még teljes mértékben erdő volt. Mára már az iskola és házak foglalták el javarészt a fák helyét, de ettől még megmaradt az erdő is. A rég múltban micsoda boszorkány üldözések folytak itt is, előtte meg az ima helyek, az ám, a mágikus körök tudnak élni az élet adta örömökkel. Egyszer ő is járt errefelé nagyon régen, bár nem emlékezni akar itt, inkább csak kiszellőztetni a fejét. Itt viszonylag kevesebben vannak. Futók, biciklizők, túrázók helye, néha megfordulnak a hozzá hasonlóan harmóniára vágyó egyének. Ami tőle távol áll, ettől független még vágyhat rá. Kitűnő vadász terület is egyben. Ezért is van hogy érdeklődve szemléli a környezetét, látja a nyolcas kört leíró, falábú biciklis kölyköt, a levegő után kapkodó, feltehetően fogyókúrázó dagadt pasast, aki pánttal a fején szalad. Egy két gerle pár, néhány gyerek a szüleivel, meg egy fotós, aki megörökíti egyesek pillanatait. Távolabb van tőle, éppen megállt egy fánál, hátát neki vetve az ég felé mered. Kicsivel később meg vissza, amikor is a pasas megfordul. Ez sem lenne nagy szám, ha nem venné észre az arcát, innentől érdekesebb a dolog. Ismerős neki, nem csak annak tűnik, a zsigereiben érzi hogy ismeri a fickót. A jobb szemöldöke ívesen felfelé kúszik és elkezd kattogni a látott arcon, közben ellöki magát a fától, mert az meg elindult valamerre. Akkor követi, azalatt meg csak eszébe jut. Danielen egy sötétkék, hosszú ujjú ing, ezüst csíkos nyakkendő, egy fekete hosszú nadrág, és fekete félcipő van. Nem igazán illik bele a sportolók összképébe de a többiekébe igen. Bár a fazon furcsa helyre siet, ez akkor tűnik fel neki, amikor már elhagyják maguk mögött az ösvényt is. ~honnan ismerem? ha ismerem is egészen biztosan nem így nézett ki~ Utóbbi esetben rögtön felismerte volna, nem is vámpír ez biztos. Annyira elkalandozik hogy észre sem veszi, amikor lemarad mögüle. Szem elől nem veszti el, csupán még mindig az bosszantja hogy nem rémlik. Megint megáll egy időre, ezen idő alatt a másik tett egy kitérőt a tó mellett. Daniel töpreng, bevillan egy gyerek képe, igen. Mintha villanyt gyújtottak volna, ám ebben nem lehet biztos. Ugyanakkor a homlokához is kap átvitt értelemben, az arcára meg inkább úgy íródik ki, mint aki otthon begyújtva hagyta a gázrózsát. Csak mondjuk ő ezt a gázrózsát hosszú évekig így hagyta. Megint elindul, kisvártatva a másik közelébe érkezik, aki meg valamiért őt bámulja. - Üdv. Remélem nem zavartam meg...nagyon? Kezdi a rövidre fogott mondanivalóját, és megpróbálja azt színlelni hogy a látvány érdekli őt, sem mint az ismerős arc. Ez után elfordítja a fejét a tó felé és közben zsebre rakja a kezeit. Megkezdett egyfajta kommunikációt a másik felé, így kiderülhet hogy tényleg az-e akinek gondolja.
Szerencsére nem volt szükség túl sok időre ahhoz, hogy a lépéseit hallató személy látótávolságba kerüljön. Mikor megpillantottam hamar konstatáltam, hogy csak egy véletlenül erre tévedt idegen lehet, ám meglepődve fogadtam, hogy ahelyett hogy tovább haladt volna a férfi, amint közelebb ért hozzám megszólított. - Nem zavart meg, csupán egy kis magányra vágytam. Azért is jöttem ide, tudja, ahol a madár se jár. – reagáltam kissé provokatív, ám nem teljesen elutasító szavakkal. Igen, valóban jól esne ha elhúzna, de nem vagyok az a bunkó, szavait válogatás nélkül a világ elé táró fajta fiatal. Végtére is nem terveztem amúgy sem itt tölteni az egész délutánt, ha a pasas mindenképp itt akar nézelődni hát megteheti, de pár percen belül egyedül fogja csodálni a tavacska szépségét. Mindenesetre plusz pont a magázódásért, nincs ínyemre hogy a mai világban már mindenféle ismeretség nélkül bizalmasan, tegeződő formában társalgunk a szomszédunkban élő potenciális sorozatgyilkossal. Én sem gondoltam volna soha annakelőtte, hogy a bátyám legjobb barátja fog alkohol okozta gyengeségemet kihasználva az erdőbe rángatni és kis híján megerőszakolni. Mégis megtörtént. Hiába, csupán a saját kárára tanul az ember, nem volt ez másként az én esetemben sem. - Meglep, hogy bárki erre téved. Tudja az itt történt haláleset óta kevesen járnak erre. Félnek, hogy ismét lecsap a gyilkos. Még az is lehet, hogy pont én vagyok az. – folytattam a korábban megkezdett gondolatmenetet, ám hiába vélheti a kívülállók nagy része ezután, hogy csupán egy olcsó poént sütöttem el, nem is tudják mennyire közel is állt minden szavam a valósághoz. Bombaként robbant a hír annakidején, hogy a csendes kis főiskolán efféle brutális bűncselekmény történt, bár az idegenkezűség tényét a mai napig nem sikerült bizonyítani, mindenki azonnal gyilkosságként kezelte a halálesetet. „Tragédia szeretett főiskolánkon. A mindenki által ismert és kedvelt fiút vérbe fagyva találták.„ álltak ezek, és ehhez hasonló mondatok a másnapi lapok címoldalán, óriási betűmérettel odavonzva a kíváncsi lakosság figyelmét. Bár akkoriban a hányás kerülgetett ezen szavak láttán, ám ennyi év távlatából inkább ironikus módon megmosolyogtat mennyire tévesen is ítélték meg a mindig középpontban lévő diákot.
Sikerül is folytatni a beszélgetést, első körben a tudtára adja a másik hogy igenis zavarja. Felfogta, ezen jót mosolyog is még a tó irányában szemlélődve. Dupla tagadás ami azt illeti, talán ezért olyan humoros neki. - Azt azért nem mondanám hogy a madarak se. Tudja a szírti sas szereti a magaslati helyeket. A legjobb taktika a kínos szituációkban, amikor elkezd teljesen másról beszélni, ami egyáltalán nem a megkezdett témába vág bele. Olyankor megzavarodnak egyesek és elfelejtik az előtte generált érzéseiket, vagy gondoltaikat. Ezután megint megfordul. Újra képbe kerül a pasas arca. ~lehet hogy meghülyültem, de mintha hasonló vonásai lennének..igen..~ Egy kis ideig csendben pislog rá, aztán gyorsan észbe kap. A másik éppen egy gyilkosságról beszélt. Daniel arca rezzenéstelenül követi az apró mozdulatait, meg a mosolyát. - Bocsássa meg a tudatlanságomat, de gyilkosság? Én csak nemrég tértem vissza Mystic Fallsba, nem tudok gyilkosságról. Nem a fenéket nem, hiszen pont ő érkezett meg úgy hogy megölte a sofőrt, aki vezetett és utána otthagyta az út szélén. Persze a Whitmore környéke onnan messze van, csak nem erről beszélt a fickó. Ráadásul ha már gyilkosokat keres, éppen előtte áll egy, csak még nem tudja. Kissé hamiskás kérdő tekintettel konstatálja a választ, ha kap.
Nem bírtam nem észrevenni, hogy a férfi kissé furcsa mód, feszengve próbál kommunikálni velem, mint aki nem tudja eldönteni, hogy rám nézzen e vagy sem. Olyankor szokott előfordulni ilyesmi, amikor teszem azt egy tanítványom odajön és csupán a jelenlétem zavarba hozza őt. Míg egyes férfiak örülnek az efféle visszajelzésnek a külsejükkel, valamint a sármjukkal kapcsolatban, engem inkább zavarnak a hasonló szituációk. Nem mintha azt gondolnám, hogy ebben az esetben is ez a helyzet, ám jobbnak látom ha hamar lépek a furcsa alak mellől. - Köszönöm a felvilágosítást. Mindig tanul az ember valami újat. – reagáltam a férfi madarakról történő okosításra, bár nem igazán jutott el az agyamig a mondanivalója a fejemben cikázó egyéb gondolatoknak köszönhetően. Persze, nem volt jó ötlet felhozni a gyilkosságot, nem is tudom mit gondoltam amikor egyfajta társalgásba kezdtem a másikkal. Időközben ahhoz a farönkhöz sétáltam ahol a korábban levetett kabátomat hagytam, és lassan de annál biztosabban öltözni kezdtem. - Tudja mit, felejtse el. Ha utána akar nézni mindent megtalál a 2009-es év eleji lapokban. – zártam rövidre a társalgást majd megindultam az iskola központi épületének irányába. Valamiért rossz érzésem van a férfival kapcsolatban, és ha bár úgy gondolom könnyedén megvédeném magam vele szemben, jobb ha esélyt se adok annak, hogy az oly régóta gyakorolt önvédelmi mozdulatokat élesben is használnom kelljen.
Az már kiderül a pasasról, hogy nem biológia tanár, de mindenképp köze van a Whitmorehoz. Daniel csak hümmög egyet a köszönésre. Ezt nehezen lehetne máshogy lereagálni, lévén ő is orbitális hülyeséget mondott, ami nem tűnt fel a másiknak. Ez pedig azt jelenti hogy valami zavarja, kétségkívül ő is, amiért ide pofátlankodott mellé, ám azt is meg kell hagyni, sokat kattog ezen a 2009-es gyilkosságon. Mert most már sokadjára hozza fel a témát valamilyen formában. Ráadásul pár perce állt mellé. Talán nem kellett volna vissza kérdezni, de ilyen az ő formája. - Észben tartom. Vágja rá a "felejtse el" felszólalásra, még csak az kéne, mikor a pasas ismerős neki, és annyira érdekeli az az ominózus eset. Ezek a tények akaratlanul is felkeltik egy unatkozó vámpír érdeklődését. Persze ez még nem ok arra, hogy ennyire bosszantó és akadékoskodó legyen, mindez vele született adottság. Nem egészen biztos a dolgában és ez zavarja, na mert ha ez a pasas hasonlít is egy icipicit, mi van ha téved? Ha meg nem téved az még kellemetlenebb, ugyanis teljesen elfelejtette azt, amire egyszer valaki régebben megkérte. Hogyan tudna ennek legegyszerűbben a végére járni? A gondolatra a homlokát redőzi, aztán kisvártatva a férfi után fordul és szól. - Nem szeretek az étek után rohanni. Gonosz vigyora fakad, így láthatóvá válnak a szemfogai pár pillanatra. Nem ezért jött ide, de máshogy nehézkes lenne rövid időn belül kiugrasztani a nyulat a bokorból. Szinte semmit sem tud róla, úgyhogy ha most hagyja elsétálni, egyrészt állandóan visszacsengene a lelkiismerete, másrészt meg ki tudja mennyi időbe telne ismét megtalálni.
Próbáltam normál tempóban sétálni a civilizáció felé, több-kevesebb sikerrel. Csupán két-háromszáz méter és olyan helyre érek ahol már gyakran telepednek le a diákok tanulni, vagy éppen a barátaikkal cseverészni. Mint mindig, most is gyorsan átfutottam a zsebeimet illetve egy szempillantást vettem a nyakamban lógó fényképezőgépre, és egy nem éppen kedves szitokszóval konstatáltam, hogy a telefonom nincs ott ahol hagytam, azaz a kabátom zsebében. Ugyan pár pillanatig elgondolkodtam megéri e visszafordulni, ám mivel még csak pár lépést haladtam úgy voltam vele, hogy már nem ezen a néhány pillanaton fog múlni, és különben is, valószínűleg az eddig oly szépen rejtegetett paranoiás énem újfent téves riasztást adott. - Csak a telefonomért jöttem vissza és már itt s… - kezdtem bele a magyarázkodásba mikor újfent közelebb kerültem az idegenhez, ám az a baljóslóan óriás vigyor belém fojtotta a mondat utolsó pár szavát. Vagyis nem is a vigyor, hanem a férfi abnormálisra nőtt szemfogai. Ritkán látni ilyet, véleményem szerint csak a legelvetemültebb vámpír hiedelmekben hívők ülnek ilyen indíttatásból fogorvosi székbe, ugyanis kizártnak tartom, hogy természetesen alakult ilyenre a másik fogsora. - Szép fogak, bizonyára sokba kerültek. – igyekeztem elengedni a fülem mellett az ételhez való viszonyát firtató megjegyzését a férfinak, ugyanakkor ha eddig nem is lehettem biztos abban, hogy őrült, mostmár megbizonyosodtam, hogy az. Nemhiába, az első megérzés mindig a mérvadó. Szerencsére amint nemrég visszafordultam rögtön megpillantottam az elhagyott mobilkészüléket és fél szememet az idegenen tartva lehajoltam érte. Végtére is ha egyszer a kezembe kerül a ketyere csak három gyors gombnyomás fog elválasztani a külvilágtól. 300 méter sprint vagy ez? Jelen esetben a hívásra szavazok, bár ezzel együtt fejben már felkészültem arra, hogy erővel kell megvédenem magamat. Most aztán bebizonyíthatom, hogy a tanítványaimnak továbbadott önvédelmi mozdulatok nem csak látványosak, hanem valóban hatásosak is.
A pasas furcsán viselkedik, mintha elment volna de mégsem, hiszen csak épp az előbb indult neki, miközben Daniel utána szólt. Így meg aztán nehéz lenne bárhová is elindulni, főleg nem háromszáz méterrel odébb (bocsi, de ténylegesen nem írtad ki magad, csak annyit írtál hogy elindulsz). ~vissza? El se ment~ Ez az a helyzet amivel nehéz mit kezdeni, ha valaki gyenge elméjű. De az is lehet ez egyfajta betegség. De ő nem lehet beteg, mert akkor nem az, akinek hiszi. - Igazán? Suttogja halkan, karcos hangon, de láthatóan a pasasnak a telefonja kell és azt hiszi, ezek műfogak. Daniel egyszerűn csak megindul, ahogy egy vámpír tud, azaz, miközben amaz hajol lefelé ő már fel is vette a telefonját, és kicsivel odébb a tó előtt áll meg vele. Várható hogy behajítja, és ezt is teszi. Mindez két pillanat műve, nagyjából ekkorra egyenesedik fel a másik. Most megpróbálhat elfutni mondjuk, de nem fog sikerülni, ha csak nincsenek természetfeletti adottságai, amire Daniel számít. Talán még fel sem fogta hogy teljesen valóságos amit lát. - Öreg, ez így kevés lesz. Szólítja meg ismét, és most normál tempóban indul feléje ismét. Groteszk egy mondat, mintha arra buzdítaná hogy csináljon is valamit, ne csak ott álljon és várja őt. Ráadásul semmi sem tartja vissza attól, hogy ismét pillanatok művévé tegye az útjának végét. Ezek a tapasztalatok, amik néhány pillanat művei voltak remélhetőleg lejátszódnak a másikban és megszólal benne a vészfék ami előhívja a rejtett erőket.
Hamar kiszúrom, ha valakinek kezdek az idegeire menni, ezért is láttam jobbnak inkább abbahagyni az apáskodást, még mielőtt hozzám vágott volna valamit. Ismertem a húgomat mint a tenyeremet, tudtam, hogy ha arra kerülne sor képes lenne megvédeni magát, dehát mégiscsak aggódtam érte. A szüleink elevenen nyúznának meg engem ha bármi is történne a drága egy szem leányukkal. - Ne aggódj, befejeztem! Csak ennyit akartam mondani. - A mosolyom a továbbiakban is ott virított az arcomon és eszem ágában sem volt azt eltüntetni onnan. Nem tagado, világéletemben imádtam bosszantani őt, de ez minden fiútestvérnek a génjeibe is bele van kódolva. Meglepődtem, amikor a tanításról kérdezett, hiszen ritkán érdeklődik ilyesmi iránt. Ám, nem agyaltam sokáig a miérteken, hagytam az egészet a csudába, ráérek később is töprengeni rajta. - Nos, a tanítás elég unalmas, ezért is próbálom valamivel mindig feldobni az előadásaimat. Nem szeretném, ha a diákok nagy része a székben aludna el - nevettem fel hirtelen. Nem tagadom, láttam már hasonlót, amikor valaki az asztalra dőlve pihent az óráim alatt. Ilyenkor csak mosolyogni tudok, illetve megjegyzem az illetőt, majd szesszióban pontosan abból a leckéből teszek fel neki kérdést, aminek a leadásakor ő mélyen szundikált.
Már majdnem a kezembe vettem a telefonomat, amikor a másik hirtelen ott termett és elvette előlem azt. A szám akaratlanul is tátva maradt, és pár pillanatig görnyedt helyzetemből se tudtam mozdulni a meglepettségtől. Sok furcsaságot láttam már ezen a főiskolán, de ez mindenen túl tesz. Előbb egy látszólag gyengécske csaj vág a földhöz az edzőteremben, majd itt ez a férfi aki a valóságtól elrugaszkodó gyorsasággal közlekedik. Vagy ők szednek valamit, vagy az én reggeli tápanyagos vizembe került tudatmódosító, de az biztos hogy itt valami nem stimmel. - Mégis mi a francot képzel magáról? – tört ki belőlem és egyenesedtem is föl azonnal, ahogyan a titokzatos idegen a mobilomat úgy ahogy van a tóba hajította. Nem mintha egy nagy értékű készülék lenne, de most majd vehetek újat, intézhetek új telefonszámot, ráadásul ezt minél hamarabb meg kell tennem, ugyanis ha az édesanyám nem ér el ma este biztosan rámhívja a zsarukat, hogy minden rendben van e. - Jobban teszi ha ott marad. – szólaltam föl mikor baljóslóan közeledni kezdett a pasas és már föl is vettem a reflexszerűen előjövő önvédelmi alapállást. Bár gondoltam arra, hogy megfutamodok, de a másik imént mutatott tempóját látva fölös lenne sprintbe kezdenem. Aztán beugrott, ahogyan anno az a srác közeledett felém, és azon kaptam magam, hogy egyre gyorsabban kellett vennem a levegőt. Mintha nem jutott volna oxigén a tüdőmbe. Sajnos jól ismertem ezeket az előjeleket. Már több mint két éve nem tört rám pánikroham, ám most úgy tűnik ismét szembe kell néznem vele, ami egyenlő azzal, hogy bármit is akar ez a férfi, nem igen lesz esélyem ellene. Össze kell szednem magam. Egyszer már sikerült megmagyarázhatatlanul nagy erő birtokába kerülnöm, talán most is sikerülni fog.
Az előbbi játszadozása a telefonnal megtette a hatását, sikerült elérnie hogy legalább komolyan vegye. Ami elég nehéz manapság ebben a rohanó világban. Miközben rettenthetetlenül feléje tart, a másik fenyegetőzik és mintha harcra készülne. ~remélem nem fizikai harcot akar~ Az lenne igazán röhejes, és ha valóban meg akarná ölni, hát nagyjából két másodpercig élne. Ő nem erre számít. Sőt, ez inkább neki fog fájni. Míg emberi léptekkel halad, a pasas ziháló lélekzetvétele kíséri lépteit, de semmi sem történik közben. Egy pillanattal később Daniel megáll egy helyben. - Nah jó, meguntalak. Így próbálja meg figyelmeztetni, már ha tud valamire is figyelni. Gúnyos vigyort enged meg magának, ezzel is jobban idegesítve a másikat. Rögtön a mondat befejezése után megindul feléje, nagyjából egyetlen lélegzetvételnyi kis ideje maradt arra, hogy csináljon valamit.
A mellkasom szorított, a látásom kezdett megbízhatatlanná válni, izmaim feszülve várták a lehetséges csapást. Láttam, hogy a másik mozog, de egyszerűen tehetetlen voltam. Évekig küzdöttem és építettem magam, hogy bármikor megvédhessem magam, ám amikor szükség lenne mindarra a tudásra egyszerűen csődöt mondok. Ezen másodperctöredékek alatt próbáltam az elmémből előrángatni azt, mégis évekkel ezelőtt hogy voltam képes megvédeni magam, de talán túl fájdalmas az emlék ahhoz, hogy teljesen felszínre hozzam azt. Anno rengeteget kutattam azután, mégis egy adrenalin löket mekkora erő birtokába is tudja keríteni az ember, ám akkora erőt, mint arra a pillanatra kaptam, biztos hogy tudományosan megmagyarázott jelenség nem tud biztosítani. Talán igaz az a hiedelem, hogy ha az ember a végzetéhez közelít lepereg előtte minden, előjönnek a szép emlékek, lelassul a világ. Rögtön eszembe jutott az, ahogyan a bátyámmal karöltve az őrületbe kergettük gyermekkorunkban a nagyszüleinket, akik ennek ellenére minden egyes nap szeretettel fogadtak minket. A nagyapám különösen ragaszkodott hozzánk, az igazat megvallva inkább hozzám. Tudtuk, hogy mellette soha nem lesz bántódásunk. Vajon találkozok majd vele a túloldalon? Hiába vártam a csapást, ahogy teltek a másodpercek az egyre csak váratott magára, és mire kinyitottam az addig görcsösen összeszorított szemeim már csak az idegen pár méterrel arrébb fekvő alakját láttam. Hát újra megtörtént? Mégis hogyan? Vajon a másik életben van? Ezen utolsó kérdés teljesen visszarántott a talajra, és aggódó tekintettel közeledtem a férfi felé.
Tudom, hogy David főleg nem azért félt, mert lebecsüli az erőmet, vagy az eszemet, csak egyszerűen ő ilyen, de néha akkor is az őrületbe tud kergetni vele. Azért valahol megértem, mert veszélyes lények között élünk, akikből nem lehet tudni mikor tör elő az állat és anyáék őt vonnák felelősségre, ha bajom esne. Most igazán csak azért voltam vele barátságtalan, mert rosszkor botlottunk egymásba, amikor nem voltam jó passzban. Még szerencse, hogy tudja mikor kell leállnia. Azért piszkálódásokat még biztosan hallani fogok tőle, hiszen tudom mennyire élvezi, ha az idegeimre mehet, még akkor is, ha tudja visszakapja őket. De hát ez van, mit tehetnék? Mégis csak a bátyám és bármennyire kívánom néha melegebb éghajlatra attól még szeretem őt. - Látszik, hogy nem véletlenül lettél tanár, okos fiú vagy te. - mondom persze kicsit csipkelődve. Én is szeretem őt csesztetni picit, természetesen a józan ész határán belül. Igyekszek azért nem megsérteni őt, ez a megjegyzésem félig bóknak számít. - Nem is árt, így is néha csak a szerencse tart ébren. - nevetek picit. A diákélet nem mindig a legjobb abból a tekintetből, hogy korán kell kelni és végig kell ülni egy csomó órát, néha tényleg csak a koffein tart ébren, meg az, hogy tudok uralkodni magamon annyira, hogy ne órán csillapítsam a kialvatlanságomat egy szunyókálással.
Sok ideje nincs a másiknak, kívülről szemlélve eléggé esélytelen ütközet lenne. Danielnek lelassulnak az események, elvégre ő gyorsult fel, a pasasnak meg másodperc töredékeiként játszódik le. Megfordul a fejében hogy tényleg megöli ha nem tudja megvédeni magát, mert akkor valószínűleg rossz ajtón kopogtat. Ahogy azonban egyre közelebb ér hozzá, teljesen egyértelművé válik: ő az, akire gondolt. Közte és a másik közt mellmagasságban egyre nagyobb térfogatot felvevő fényes, energia gömb keletkezik. Bár most még a másik felé tartott, hirtelen inkább irányt változtat, megpróbál kitérni a gömb útjából, amely villámként süvít felé.
A következő pillanatban már a földön fekszik, háttal. Nem teljesen tudta elkerülni, a bal alkarját több helyen eltörte a becsapódás. Fájdalmas ugyan, de hamar beforr. A környező területet is letarolta, meglátszik a földön és a közeli fákon is, ezernyi tűhegy lenyomatára hasonlít leginkább minden amihez a gömb hozzáért, aztán az útja végén egyszerűn felszívódott. Egy ideig az ég felé pislog és magában motyog. - Egyesek ölni is képesek a nyamvadt telefonjukért. Kis időre a röhögés uralkodik el rajta, aztán amikor megmozdul és mozdítja a kezét is, felváltja a torz fájdalom az ábrázatát. Hallani a csontok ropogását, sercegését, miközben ülő helyzetbe kerül. Az ingjének bal felén csupa vér az ujja és szét van szakadva, ha ez nem lenne elég, most leginkább úgy néz ki, mint akin áthajtott egy szekér. Csak az a valami nem szekér volt, persze. Idő közben ha a másik odaért, felfelé tekint rá. - Nagyobb volt, mint amit legutóbb láttam...Carlos. Kínos egy szituáció, fel kellene állnia, ha menne, de mivel nem megy, akkor már eltereli a figyelmet a bénázásáról. Amúgy is beszélni akar vele.
Az alatt a pár méter alatt rengeteg forgatókönyv lepergett a szemem előtt, de a legszörnyűbb az volt, hogy öt év elteltével újra egy kifejezéstelen, halott szempár fog visszameredni rám mikor az idegen fölé érek. Ugyan a pánikroham közel sem érte el a csúcspontját, de még mindig nehezen kaptam a levegőt és erős nyomást éreztem a fejemben. A látásom sem volt az igazi még, talán épp ennek és a merev végtagjaimnak köszönhetően majdhogynem az addig mozdulatlan férfi testére estem. Éppen elhagyta egy szitokszó a számat, amikor a másik megmozdult, amit őszintén szólva egy röpke pillanattöredékig örömmel konstatáltam, hiszen az esés után elém táruló látványa neméppen ezt vetítette elő. Hogyan élhette túl ezt? Hogyan voltam képes megint ilyesmire? Egyáltalán mit is tettem pontosan? Rengeteg kérdés kavargott a fejemben és közben ugyan szemtanúja voltam annak, hogy az idegen lassan de biztosan magához tér, de valamiért mégsem tudtam egy nüansznyit sem arrébb mozdulni. - Hogy micsoda? – törte át hirtelen pár szó a gondolatok és a beszéd közti gátat, és kissé elkerekedett szemekkel tekintettem a még mindig csodával határos módon életre kelő férfira. - Honnan tudja a nevem? Mégis mit látott? Ki maga? – azon kaptam magam, hogy onnantól fogva csak úgy csúsztak ki a számon a néha nem éppen egymással összefüggő kérdések és gondolatok, ám azt hiszem túlságosan sokkos állapotban voltam akkor ahhoz, hogy jobban átgondoltan válogassam meg a szavaimat. Ugyan csengett a vészharang a fejemben, de valami miatt még mindig nem mozdultam a kissé esetlenül földön ülő pozíciómból és kíváncsian vártam kapok e választ a kérdéseimre.
Éppen feltekint, amikor a rá vetülő árnyék megindul a gazdájával a föld felé. - Ne! Öreg, ne! Halvány fogalma sincs hogy miért esik össze Carlos, de majdnem telibe kapja. Bár ez is elég ahhoz hogy megpróbáljon arrébb húzódni, és megint belenyilaljon a fájdalom. Meggyógyul, de attól még fáj. Míg a másik hebeg habog meg értetlenkedik, addig ő fájdalomba torzult arccal fogja a karját, immáron megint ülő helyzetben. Amikor a kérdései elhangzanak a férfinek, feléje fordul és sandán tekint rá. - Kicsit sem vagyok ismerős neked? Bukkan fel belőle a kérdés. Elhagyja a magázódást, mert most már biztos hogy ismeri, igaz amikor legutóljára látta jó ha 8 éves volt. Talán. Daniel nem sűrűn mutatkozott ugyan a nagyapjával, de amilyen szemfüles kölyök volt, egyszer kétszer biztos kiszúrta. Vár egy kicsit, amíg egy parányi derengés feltűnik az arcán, aztán folytatja. - A nevem Daniel Aston. Ha a neve is eszébe jutott Carlosnak, akkor most csak ismételt. De végül is mindegy, ő kérdezte. Amíg ezeket emészti a másik, ő hátra fordul, megcsodálja a pusztítást, amit végzett. Azaz végeztek, elvégre ő provokálta, kellett neki a motiváció. - Hű. Sokat gyakorolsz? Carlosnak halvány fogalma sincs arról mit csinált, vagy tetti a hülyét, ez még rejtély a számára, talán mert a fájdalom éppen hogy tompul és emiatt most nem tudja összerakni a mozaikot. A csontok összeforrtak, ideje lenne feltápászkodni, és rendbe szednie magát. - Mi a bánatomat kezdjek ezzel?! Mutatja a véres és szakadt ingujját a másiknak. - Ez az ing többe került, mint a telefonod maga. Ajánlom hogy hagyd abba ezt a nem tudom mit csinálok dumát, annyira gyerekes és kinőtted már a pelenkás kort. Mérgesen pislog Carlosra és felemeli a jobb kezének mutató ujját is közben, vegye komolyan és hagyja már abba ezt a színjátszást. Jobb ötlet híján elkezdi felgyűrni a karján. - Bevallom hangos belépő volt, de meg akartam bizonyosodni arról hogy te vagy az. KIcsit halkabban taglalja hogy mekkora egy idióta, de ez ő, így szokta általában. Most tényleg vesz egy lendületet és feláll.
Kis idő múlva arra lesz figyelmes hogy egyedül ücsörög a tó partján, az a Carlos sehol, és most hogy éppen felébredt, rájön csak álmodta az egészet. Vajon mit jelenthetnek az álmok? Megfordul, körbenéz, nyoma sincs rombolásnak, semminek. Nevetve feláll, leporolja a ruháját, ideje tovább állni, ezért megindul visszafelé.
//bocsánat, de befejezettnek tekintem a játékot, illetve pofátlanságnak tartom azt ha valaki elkezd egy játékot, és utána ott hagyja a partnerét, akkor ne játszon inkább, mert nem neki való!
Friss levegő után sóvárog a tüdőm. Egyszerűen úgy érzem, hogy megfulladok, ha még egyszer a négy fal közé kel zárva lennem. Talán az új természetem az, ami egyfolytában kicsalogat engem a szobából a friss levegőre egyenest az erdőbe? Nem tudom, de ki kell szelőztetnem a fejem. Nem hiszem el, hogy képes voltam egy bálba elmenni, ami nem is itt volt, hanem pár várossal arrébb. Egészen New Orleans-ig elmentem egy kis szórakozásért, ami azért valljuk be, hogy nem kis dolog. Mondjuk jól éreztem magam egy kis időre elterelte a figyelmem a problémáimról, amik elől sajnálatos módon nem menekülhetek bármennyire szeretnék. Bár már egészen megbarátkoztam vele. Legalábbis most, hogy nem kell semmilyen fájdalmat átéreznem, de amúgy nem vagyok benne biztos. Ezt az időszakot azzal kellene töltenem, hogy megtaláljak valami módot, amivel elmenekülhetek az átváltozás fájdalmai elől nem pedig azzal, hogy ünnepelem, hogy jelen pillanatban még az emberi alakomban élvezhetem a napokat. Beletúrok a hajamba és megpillantok egy alakot, aki háttal van nekem mégis olyan ismerős. A fák sűrűje között próbálok úgy sétálni, hogy ne a hátát lássam, hanem az arcát. A vonásai annyira ismerősek aztán egy pár perc elteltével belém üt a felismerés és kilépek a fák takarásából. – Jace? – Kérdezem csillogó szemekkel, hiszen nem tudom elhinni, hogy a legjobb barátom a gyerekkoromból, akivel annyit játszottunk itt áll előttem. Persze meg sem kellene lepődnöm, hiszen a bálon Lillian-nel találkoztam. Azt hiszem a múlt legjobb dolgai visszatalálnak hozzám most ebben a nehéz helyzetben, hogy átsegítsenek rajta. – El sem hiszem, hogy itt vagy. – Mondom boldogan, majd a karjaiba sietek és gyorsan átölelem. Ha voltak igaz barátaim, akkor ő egyértelműen egy közülük. Még akkor is, ha a kapcsolatunk fiatalkorunkban megszakadt.
A helyzet az volt, hogy magányra vágytam. Talán ez nem meglepő senkinek. Az utóbbi időben jobb szerettem az erdőket róni, farkas alakom kihasználva, élvezni a szabadságot és nem a gondolatokba merülni. Persze tudtam, hogy eljön az idő, mikor szembesülnöm kell a múlttal, de most, hogy újra emberi alakot öltök, rájövök arra, hogy ez előbb jön el, mint terveztem. A gondolataim egyre a körül jártak, hogy vajon a lány, kit egykor barátként, s talán még jobban is szerettem, vajon kíváncsi e rám még. A puszta tény, hogy farkas átkát kiváltotta, pedig nem, hogy segítette volna a dolgom, de még meg is nehezítette. Eddig is vívódtam, hogy a közelébe kerülés jó ötlet e, hogy figyelem szinte minden lépését, vagy sem, s most minden arra mutatott, hogy nem a legjobb. Nem, hiszen valamit felébresztetett bennem újra, valamiféle segítségnyújtásra ösztönzött az elmém, ami ellen hiába próbáltam, nem igen tudtam tenni. Állkapcsom megfeszül, ahogy az ismerős hang fülembe szökik, s először én magam sem hiszem, hogy csupán az elmém űz viccet felem, s hallucinálok. A lépések zaja viszont valósak voltak, így mikor felém siet, arcomra kiül valamiféle döbbenet vegyülve némi örömmel. -Hát, ezt én sem.-dünnyögöm, karom óvatosan zárom köré, de mozgásom szinte robotszerű, és erőt kell vennem magamon, hogy úgy tegyek, mintha semmi sem változott volna. De épp ellenkezőleg...minden megváltozott. Ő is, én is, és nem csak a személyiségünk tekintetében. Elengedem végül, és megtörve ölelésének lendületességét, hátrébb lépek. Érzem rajta, hogy megváltozott, nem gyenge, de nem is olyan a kisugárzása, mint régen. Valami hiányzik belőle is, de elég, ha ezt én tudom, és ő tudja, nem kell, hogy hangosan is kimondja bármelyikünk. Még nem... -Rég szólítottak már így... megleptél, mondhatni nem számítottam rád.-mondom, mintha csak egy szobába nyitott volna, ahol épp az ebédem fogyasztom. A helyzet viszont ennél jóval bonyolultabb volt. Egy erdőben ácsorgunk, és a leginkább elásnám magam, amiért lányos zavaromban egy értelmes mondat, még annyi sem csúszik ki a számon a nagy erőlködés közepedet lesokkolt agyamból.
Kezdőlap
• 
