Szükségem van rád, de nem tudom, hogy miként mondhatnám el a titkomat... Miként engedhetnélek újra közel...
- Én nem akarom ezt! – szólaltam volna meg üvöltve már, de újra csak egy ideges morgás hagyta el az ajkaimat, s hátráltam kicsit. Az eső továbbra se hagyott alább, miközben figyeltem a nővéremet. Hallottam, amit mond, de nem volt könnyű megnyugodni. Féltem attól, hogy hamarosan újra megérzem azt az éhséget, ami első percekben kerített hatalmába. Nem, nem bánthatom őt. Azt már képtelen lennék elviselni. Végül egyszerűen leheveredtem a sárban, de kicsit távolabb tőle. Nem értettem, hogy miért van még mindig itt, hiszen szemmel láthatóan eléggé haszontalan vagyok, mert nem sikerül a visszaváltozás se. Talán megint órákig nem fog menni, mintha csak akkor történne meg, amikor a természet akarná és nem. - Rendben. – szólaltam meg bosszúsan morgás formájában, majd lehajtottam a fejemet a mancsaimra. Egy darabig még őt néztem, de végül a fejemet is elfordítottam és próbáltam kizárni az elmémből minden bosszúságot és félelmet. Igyekeztem csak arra gondolni, hogy minden rendben lesz és nem kell örökké tigrisnek lennem. Mennie kell, tudom irányítani, vagy talán még se? Sietve ráztam meg a fejemet, majd a szemeimet lehunytam és csak koncentráltam. Talán percek teltek el néma csendben, amikor is éreztem, hogy a testem megremeg és már inkább fáztam, mintsem melegem lett volna. Nem volt bundám, ami melegen tartson. Összegömbölyödve hevertem a sárban. Lassan nyitottam ki a szememet és amikor megláttam a kezemet, akkor sietve kaptam fel a fejemet, hogy tényleg itt van-e a testvérem vagy csak képzelődtem-e. - Én…. – kezdtem bele zakatoló szívvel, s éreztem, amint egy-két könnycsepp végig gördült az arcomon. – Én nem tudom, hogy miként. Egyszerűen csak néha-néha megtörténik. El akartam mondani, de féltem, hogy őrültnek néznél. – mondom neki szipogva, majd a sáros kezemmel megpróbálom arcomról letörölni a könnycseppeket. – Mégis hogyan? – talán kissé értelmetlen volt, amiket mondtam, de ez ilyen helyzetben talán annyira nem is meglepő.
C sak állunk, vagyis inkább ülünk ott egymással szemben, egy tigris, és egy meztelen lány. Nem takartam magam, hiszen minek, látott már így, én meg amúgy sem vagyok az a szégyenlős. Rám morog. Bizonyára beszélni akar, de ebben az alakban nem jöhetnek ki szavak a száján. - Csak meg kell nyugodnod, és jobb lesz! Hidd el! Bízz bennem. Én vagyok az! – suttogom. Félek attól, hogy esetleg megijesztem, és akkor aztán majd bottal üthetem a nyomát, így is alig találtam meg. Az eső még mindig esik, elmossa a szagokat és a nyomokat. Ha most kiszaladna a világból, esélyem sem lenne megtalálni. Nekem is hosszú időbe – körülbelül egy egész évbe – telt, mire megtanultam, kezelni ezt a dolgot, ami a családunkon ül. Sunshine is megtanulhatja, ez nem kétséges, de ahhoz előbb az érzéseit kellene kordában tartania. - Hunyd le a szemed, és ürítsd ki az elméd, az segít – bizonygatom, bár egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy neki ez majd jót fog tenni. Nekem segített, de a testünk nem reagál mindenre ugyanúgy. Attól, hogy én allergiás vagyok az uborkára, a nővérem nem az. Arcom nem árulkodik belső bizonytalanságomról, teljesen érzelemmentes, leginkább csak egy kis aggodalom látható rajta. Kíváncsi leszek, hogy apa mit fog szólni, ha megtudja. Feltéve, hogyha Sunny el akarja mondani majd neki. Nekem az első dolgom volt, hogy megosszam vele, és a szavai igazán megnyugtattak. Régen, vagyis hát, a közelmúltban, azt hittem, hogy csak én vagyok erre képes, meg apa. El sem tudtam képzelni, hogy az ikertestvérem is animágus, hiszen sosem említette nekem. Tény, hogy mostanában begubózott és alig beszélt velem, de azt hittem szerelmi bánata van, vagy valami ilyesmi. - Kérlek, próbálj meg visszaváltozni! Így sajnos nem megy a kommunikálás – suttogom biztató hangon. Remélem, hogy bízik bennem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Ápr. 01, 2016 11:59 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Annie & Sunshine
Szükségem van rád, de nem tudom, hogy miként mondhatnám el a titkomat... Miként engedhetnélek újra közel...
Nem csak testvérek vagyunk, hanem ikrek is, akik ráadásul pontosan ugyanúgy néznek ki és tökéletesen megértették mindig egymást, most mégis minden megváltozott. Nem akartam ellökni magamtól, de mégis megtettem. Féltem és rettegtem, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy mi történik velem. A szobám ajtója legtöbb esetben már zárva volt, pedig sokszor nem is tartózkodtam ott. Egyszerűen csak el akartam tűnni és néha teljesen máshol ébredtem, mint kellett volna. Egy ideig tudom uralni azt, hogy ember vagyok a különféle állatalakok ellenére is – ami még mindig eléggé abszurd és őrült dolog -, de sajnos nem végig. Egy idő után az állati ösztönök nyernek, vagy kedves vagyok, vagy pedig egy fenevad, aki arra vágyik, hogy valakit elkapjon és megöljön. Lehet, hogy dühös voltam és elegem volt az egészből, s azt kívántam, hogy bár csak végre megcsípne valaki és felébrednék, de sose akartam senkinek se ártani. Ezért is menekültem el messzire, az erdő mélyére. Oda talán senki se jön, de tévedtem. Megszólaltam, de helyette csak egy morgás hagyta el ajkaimat, amik csöppet se voltak bizalom gerjesztőek.
A faágak reccsenek, az avar zaja megtöri a csendet és érzem, hogy egy másik állat is közeledik felém. Készen létben vagyok, pedig csak el akarnék futni, de az ösztönök túl erősek. Figyelem a fekete kutyát, mintha már láttam volna korábban is, de ebben csöppet se vagyok biztos. Vakkant, vagyis ugat, mire újra morgok, de még mielőtt nagy baj történhette egyszerűen csak visszaváltozik és a testvérem pillant vissza rám. ~Mégis miként lehetséges ez? Hogyan csinálta ezt? Mióta? Ő tudta?~ s még megannyi kérdés futott át a fejemen. Amikor a kezét kinyújtotta, akkor haboztam, végül tettem felé egy-két lépést, majd megszimatoltam őt, majd pedig „arcomat” a tenyérbe fúrtam, amíg le nem heveredtem újra, mielőtt azt hinné, hogy még mindig bántani szeretném őt. Nem, nem akarom őt bántani és sose akartam, de valószínűleg már megtettem. - Mégis miként csináltad? Segíts… kérlek…. – szólaltam meg újra, de újra csak morgás hagyta el az ajkaimat, s egy pillanatra a mögöttem lévő erdőre pillantottam, mintha azt fontolnám, hogy inkább elszaladok és eltűnök. Túl jól megtanultam már elfutni, de még se bírtam lábra állni. Elvesztem. A fejemet picit oldalra billentettem, de még mindig nem voltam képes visszanyerni a valódi alakomat.
A húgom és én világ életünkben egy picit engedetlen gyerekek voltunk. Szerettünk elkószálni a patakhoz, meg a közeli játszótérre, hogy csatlakozzunk a többiekhez, és igen, akadtak pillanatok amikor hisztiztünk és a földhöz csapkodtuk a popónkat, de ilyen egy gyerek. Egy gyerek ezt teszi. Veszekedtünk, és verekedtünk is másokkal, de sosem fordultunk egymás ellen, éppen ezért esik nagyon rosszul, amit Sunny az utóbbi időben produkál. Mintha ki akarna zárni az életéből. Mintha titkolózni akarna előttem, az egy szem nővére előtt, és a szüleinket is kizárja. Ez is feltűnt. Kicsit igazságtalannak érzem magammal szemben. Fáj a szívem miatta, mert nagyon szeretném, hogyha elmondaná, mi nyomasztja a lelkét. Segíteni szeretnék neki, de így, hogy kizár a mindennapjaiból, nagyon nehéz. A szememmel követem, ahogyan futva az erdő felé halad, én pedig – talán ösztönösen – utána eredek. Nem akarom, hogy egyedül kószáljon az erdőben, esőben, pláne mióta tudom, hogy miféle lények járnak-kelnek közöttünk. A vérfarkasok és a dhámpírok csak bolyhos nyuszik az igazi félelmeimhez, a vámpírokhoz képest. Apa elmesélte, hogy ő már jó néhánnyal találkozott, és nem egy az életére tört. A szerencse segített rajta, meg a képessége, így nem lett denevér vacsora. Már egy ideje futok az erdőben. Fekete mancsom kaparja az avart. Érzem a szagát, jobban mondva, az illatát. A közelben lehet, de nem tudhatja meg, hogy mi vagyok. Illetve, a nyomokból, amit maga is hagyott, úgy hiszem, már tudja. Legalábbis sejti, és biztosan nagyon fél. Mikor én először átváltoztam, legnagyobb balszerencsémre, egy hangyává, majdnem elájultam félelmemben. De én bíztam apában. Elmondtam neki, ő pedig felvilágosított, elmondott minden, és megtanított arra, hogyan kell kordában tartani. Persze, az elmúlt két évben nem nagyon tudtam irányítani, maradok kutya, nem megy ez máshogy. Morgás töri meg a levegőt. Kilépek a fák közül és egy kisebb rétre érkezem. Egy hatalmas, gyönyörű tigris áll velem szemben az avarban, s mintha felismerném rajta a testvérem vonásait. - Én vagyok az, Sunny! – gondolom, de csak üres vakkantás érkezik. Nem akarok szerencsétlenkedni, nem akarok futkosni utána, mint egy félbolond, így inkább felfedem magamat. Biztos vagyok benne, hogy ő az, hiszen Seattleben nem nagy valószínűséggel bóklásznak kóbor tigrisek. Lehunyom a szemem, és a következő pillanatban mezítelenül guggolok az avaron. A talpam és a tenyerem koszos. Nem szégyenlősködöm előtte, hiszen pontosan olyan a teste, mint nekem, tehát valószínűleg már amúgy is látta. - Ne félj… - suttogom, és felé nyújtom libabőrös karomat.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Márc. 29, 2016 12:31 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Annie & Sunshine
Szükségem van rád, de nem tudom, hogy miként mondhatnám el a titkomat... Miként engedhetnélek újra közel...
Emlékszem, hogy régebben mennyire szerettem idejárni és hülyülni a többiekkel, sokszor még bajba is kevertem másokat, még a testvéremet is, de sose evett meg érte, de azóta az eset óta szinte minden megváltozott. Pontosan annyira fordult minden komorrá és magányossá, mint amennyire az esőben sétáló emberek legtöbbször. Nem akartam itt lenni, sokszor megfordult a fejemben, hogy többé nem megyek haza, hiszen minden egyes ajtócsapódással, amivel a testvéremet is kizártam az életemből egy apró darabot téptem ki a szívemből és szép lassan kezdtem úgy érezni, hogy nem marad már semmim se. Hallottam a megjegyzéseket, a szavakat és már eleve nem volt jókedvem, hiszen éreztem, hogy sikerült megint felhúznom magam. Sietve húztam a fejemre a kapucnimat, de ennek ellenére jó pár vöröslő tincs kikandikált alóla, s míg mindenki befelé, addig én egyenesen az erdő felé siettem.
Rohanni kezdtem, majd a fák takarásában egyszerűen a földre hulltam. „Nem! Nem! Nem történhet meg megint!” mondtam saját magamnak, majd felkapva a táskámat tovább menekültem, mintha képes lennék elmenekülni és megakadályozni azt, ami rám vár, de minél beljebb értem és minél inkább reszkettem annál inkább úgy éreztem, hogy elvesztem és nincs esélyem nyerni… Mire újból kinyitottam a szemeimet megpillantottam a mancsaimat, mire legbelül még inkább reszkettem. Pontosan az az állat voltam újra, akit annyira csodáltam. Ha dühös voltam, akkor mindig tigrissé változtam, nem tudtam megfékezni. Mintha a vágyaim és a dühöm egybeforrna és ő döntene arról, hogy mi leszek. Sietve rohantam tovább az erdőben, hogy eltűnjek és meghúzzam magam, amíg úgy nem dönt a természet, hogy visszakaphatom a riadt és megsebzett emberi alakomat. Végül egy fatövében heveredtem le távol az iskolától, s távol mindenkitől, hogy nehogy bántsak valakit. Aztán egyszer csak közeledő lépteket hallottam, mire egy morgás hagyta el az ajkaimat. – Tűnj innét! Menj el! – szólaltam meg gondolatban, de fogalmam nem volt arról, hogy a másik fél ebből érthet-e valamit. Én hátrálni akartam, a bestiám viszont inkább támadásra készen állt, ha a másik fél nem akarna elmenni.
A testvérünket meg kell védenünk, még ha haragszunk is rá.
Az egyetem udvarán téblábolok. Menthetetlenül magányosan, - mióta a testvérem konkrétan levegőnek néz – és teljesen egyedül. Lóg az eső lába, már az idő is lehűlt, így kénytelen vagyok összébb húzni magamon a bőrkabátomat, amiben eljöttem. Esernyő sincs nálam, mert reggel olyannyira sütött a nap, mintha még mindig valahol június közepén tartanánk. Kissé kelletlenül nyugtázom, hogy ma is ázott kutya képében fogok hazaesni, ugyanis még van két reneszánsz irodalomról szóló órám, és mire azokkal végzek, bizonyára sártenger vesz majd körül. A büfé felé veszem az irányt, ugyanis van még negyvenöt szabad percem, és nem akarom, hogy azt értékes szabadságom kárba menjen azzal, hogy gyakorlatilag semmit sem csinálok. Félúton aztán mégis megtorpanok, érzem, ahogyan egy hideg vízcsepp hullik a homlokomra, és végiggördül a szemöldökömön, az arcomon, majd az állam íve felé indul. Már esik is. Nem szakad még ugyan, de a távolba sorakozó haragos fekete felhők azt sejtetik, hogy majd fog. Mosolyogva indulok tovább. Mosolyom azért van, mert megint beigazolódott az, amit gondoltam. Én szeretem az esőt, hogyha csak így csepereg. Nem bánt, sokkal inkább megtisztít, kimos, eltünteti a csúnya foltokat az emberekből, szerintem. Sosem értettem, hogy mások miért menekülnek rögtön, ha egy kis eső van. Csak állok az udvar közepén, élvezem, ahogy a cseppek lassan elárasztják a hajam, és nézem, ahogyan a többiek, akik még kint tartózkodtak hogyan rohannak be az iskola falai közé, hogy még véletlenül se ázzon el a mobiljuk, meg a táskájuk. Lassú, komótos léptekkel én is elindulok, hogy bebújjak a tető alá, ugyanis érzem, hogy egyre zivatarosabb lesz az idő. Amint beérek, és kissé megigazítom a hajamat, ami már eléggé elázott, a szemem sarkából megpillantok, egy elsuhanó vörös hajtincset.
Meg se fordult a fejemben, hogy így fog végződni a napom. Szerettem volna normális életet, olyat, ami még a hétköznapi embereknek is kijár, de persze erről szó se lehetett. Nem voltam ember, tündér vagyok, aki képes mások érzéseit érezni, hallani a gondolatukat vagy éppen részlete látni a múltjukból. Akár akarom, akár nem ez így van. Egyszerűen nem tudom azt mondani, hogy többé nem, mert a tündéreknek olyan nem jár, mint a vámpíroknak. Nincs arra lehetőségünk, hogy ne érezzünk dolgokat, míg ők képesek teljesen érzéketlenül élni. Ha nem ismerném Bruno-t, akkor azt gondolnám, hogy ő is részben ki van kapcsolva. Soha nem értettem, hogy miként képes így reagálni a dolgokra. Lehet számára nem számít egy ember élete, de számomra igen. Ennek köszönhetően meg is teszek mindent azért, hogy jobban legyen az illető és szerencsére sikerrel is járok. Hallom, hogy a férfi kezd jobban lenni, de ez kevés ahhoz, hogy megmentsem. Szüksége van orvosra is és talán Bruno vérére is. Hamarosan pedig jóval arrébb landolok a földön, amikor csak úgy arrébb lök. Majd amikor földet érek, akkor egy kisebb ordítás hagyja el az ajkaimat, hiszen megint a törött kezemre érkezem. Utálom és utálom őt, de magamat még inkább, mert élveztem a csókot, nem is kicsit. De erre nem is szabad gondolnom és nem is fogok. Egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor látom, hogy segít rajta. Már miért lenne? Lerakod a közelében és megigézed. Nem hiszem, hogy ez annyira bonyolult lenne számodra. - mondom neki komolyan és úgy, mint aki nem tűr ellentmondást. Meg kell mentenünk. Nem halhat meg, mer a családja várja haza. Bosszúsan nézek rá, amikor látom, hogy most igézi meg. Ennyi erővel akár a falnak is beszélhettem volna. Ohhh, komolyan ez sokkal jobb. Reméljük elér a kórházig, mert ha nem akkor jobb, ha elkerülsz messzire! - teszem hozzá dühösen, majd amikor látom, hogy a férfi elindul, akkor lassan felállok én is. A kezem még mindig hasogat, de alig, hogy Bruno megszólal úgy nézek rá, mint aki éppen egy őrültet néz. Minden rendben van? Esetleg a fejed megsérült az ütésben? - kérdezem tőle minden kedvesség nélkül, majd sietve rázom meg a fejemet. - Nem fogok inni belőle és ezt te se gondolhattad komolyan - mondom egy kisebb lemondó sóhaj keretében, majd teszek felé egy-két lépést. Végül egy apró puszit nyomok az arcára, majd elsétálok mellette. - Köszönöm, hogy megmentetted az élettét, de se ehhez, se a csókhoz ne szokj hozzá, mert nem lesz többé ilyen. - a hangom még mindig komolyan cseng, hiszen tényleg nem áll szándékomban újra puszit adni neki vagy megcsókolni. Elég volt egyszer. Talán az lenne a legjobb, ha többé nem is találkoznék vele. Elindulok a táskám irányába, de alig pár lépés után újra földre esek és automatikusan a kezemmel akartam tompítani az esést, de elég hülye ötlet volt. Így még egy ordítás törik fel a torkomból. Miért kell ennek ennyire fájnia?
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Május 03, 2015 6:31 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Diamond
Volt határ, még ha elég vékony is, a düh és az éhség között. Fogalmam sem volt arról, hogy melyik vezetett a futó felé, és hagyta, sőt, valósággal kényszerített arra, hogy fogaim húsába vájjam. Volt egyfajta fogadalmam, mikor ide jövök, ami igazából nem csak erre a helyre, de az életemre is vonatkozott, és elsősorban a pótanyámnak köszönhetően hoztam meg ezt a döntést. Nem ölök. Amíg van zacskós vér a közelben, nem ölök, és ha esetleg ez az opció megszűnne, akkor sem megyek el odáig, amikor már nem segíthet a vérem a gyorsabb felépülésben. Szinte elfelejtettem, hogy milyen érzés, mikor a még meleg, sőt valósággal torkom égető, friss vég végigszökik a nyelőcsövemen és a gyomromba jutva olyanná lesz, mintha drogot pumpáltam volna magamba. Azzal pedig, hogy fel sikerült húznia, elfelejtettem azt is, hogy mik az elveim. A tűréshatárom szinte végtelen volt, függetlenül attól, hogy a farkas és a vámpír énem is hirtelen haragúnak és meggondolatlannak kényszerített, de ezt némi edzéssel hamar leküzdöttem. Az életemben volt elég zavarosság, semmi szükség nem volt arra, hogy tetézzem mással is, de erre magamnak köszönhetően sikerült a feszültségi rátám mutatóját kilengetni a nálam abnormálisnak nevezett szinten túlra. Ahogy megérzem ajkait, egyszerre kapok az eszemhez és döbbenek le, utóbbi mégis haragba csap át, és megjegyzésbe torkolva ér a végéhez. Fogalmam sem volt, hogy én akartam e volna ezt és attól, vagy inkább attól ütött ennyire ez a mozdulatsor tőle, mert nem akartam, sőt elkerültem volna ezt a lehetőséget. Minden esetre nem sokat segített, mert éreztem, hogy éhségem annak köszönhetően, hogy milyen hatással van egy tündér egy vámpírra, még inkább marni kezdi a torkom, és közel sem vagyok benne biztos, hogy a józan eszem sokáig uralja majd ezek után a testem. -Ennek feltétel nélkül örülök.-jelentem ki, és mit sem törődök vele, hogy számsarkában még érzem a férfi vérének ízét. Az abszurd, hogy még meg is nyugtat, holott nagyon nem voltam kibékülve azzal, amit tettem, de ezen már kicsit késő volt meditálni. Ahogy üvölteni kezd, először befognám a száját, de azzal ismét túl közel kerülnék hozzá, mégis a kezét határozottan megfogva rájövök, hogy segítség nélkül ez is hetekig fog gyógyulni. Hallom, ahogy a férfi szívverése felgyorsul, mikor a sálat nyaka köré fonja, de tudom, hogy ez minek a jele, így ahelyett, hogy reagálnék arra, amit mond, valósággal odébb lököm, és a csuklóm megharapva a szájához tartom, hogy vérem a lelke által elhagyni készült testbe újra életet leheljen. -Nem kaphatom fel és vihetem be, mikor a nyakán ott van a fogam nyoma.-nézek végül a lányra, de magam sem tudom, hogy ezzel a saját fejemre akarok olvasni, vagy vele tudatni, hogy a lehető legrosszabb és leginkább balul elsülő ötletet vetette fel az imént.-Szerinted nem fognak egyből gyanút? Ahogy felkel, elsétál ő maga, mert én azt mondom neki. Vagy hív magának egy mentőt, de nem fogom bevinni.-maradok az épeszű és kivitelezhető lehetőségek határán belül, és figyelem, ahogy a szerencsétlen flótás kinyitja a szemeit, és hallom, hogy szívverése kezd helyreállni. Elhúzom a csuklóm, és talpra segítem, és mikor már nem látszik rajta, hogy támolyog, elengedem, és az egyik fának támasztom. -Felejts el minket, felejtsd el, hogy mi történt. Futottál az erdőben, elestél egy gyökérben és beverted a fejed. Agyrázkódásod van, semmi több. Elindulsz arra, és a kórházig meg sem állsz.-mondom neki, majd Dia-ra nézek. -Igyál a véremből, mert ha orvos segítségére vársz, hetekig gipszbe lesz a kezed.-nem tudom, hogy ezt most azért mondtam, hogy magamnak keressek mentséget, és próbáljam helyrehozni, amit nyilvánvalóan elszúrtam, vagy sem.
Az ember életében mindig vannak olyan pillanatok, amikor nem gondolkozik, hanem egyszerűen csak az ösztönök vezérelik őket és úgy cselekednek. Nem gondolkoznak előtte, nem gondolnak arra, hogy mi lesz a következménye, ahogyan én se gondoltam rá. Úgy éreztem, hogy meg kell tennem mindent annak érdekében, hogy megmentsek egy ember életet. Nem akartam azt, hogy még inkább magát eméssze a dolog miatt. Sok minden nyomta a lelkét, sok minden kavargott az elméjében, s ezt én pontosan tudtam. Még annak ellenére is, hogy nem akartam. Utáltam a képességemet, de nem mindig voltam képes kizárni. Talán, ha valaki sokáig mellettem van, akkor megy, mert már Molly-val is egészen jól működik ez a dolog. Talán egyszer vele is minden rendben lesz, bár erre egyre kisebb az esély, mert egyszerre vagyunk állandóan szinte együtt, de ugyanakkor eléggé képesek vagyunk ellökni a másikat. Esetleg még bántjuk is a másik felet. Két mágnes vagyunk, akik egyszerre vonzzák egymást és egyszerre taszítják is. Fura ez az egész. Érzem, amint a kezem milliónyi darabra törik, de még ez a fájdalom is eltörpül a kétségbeesésem mellett. A következő lépésem még engem is teljesen sokkol. Nem is értem, hogy miért akarok ennyire megmenteni valakit. Talán a múltam miatt. Nem akarom azt, hogy több ember, lény miattam haljon meg. Minden túlzottan káoszos, egyszerűen nem értek semmit se, de szerencsére nem kell sokáig gondolkoznom, mert amilyen gyorsan megérintették ajkaim az ajkait, olyan gyorsan is szakadok el tőle és kezdek el hátrálni. Egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor meglátom, hogy végre valamennyire leállt. Felszisszenek, amikor megfogja a kezemet és most kezdem igazán érezni azt az iszonyatos fájdalmat, ami már jó perce gyötörheti a testemet. Ne félj, nem áll szándékom újra érezni egy ember vérének az ízét. - mondom neki kicsit rosszallóan, mert nem is értem, hogy miből gondolja azt, hogy képes lennék újra megcsókolni őt. De vajon tényleg ennyire kizárt lenne? Nem!! - mondom szinte üvöltve és az épp kezemmel utána kapok és rántok egyet rajta. - Nem fog meghalni. Adj a véréből és utána a kórházba viszed a képességeddel, akkor életben maradhat! - mondom neki sietve, majd lekapom magamról a sálat és a férfi nyakára teszem. Nem érdekel, hogy az egyik kezemet szinte használni se tudom. Nem fog senki se meghalni. - Kérlek.... - szólalok meg szinte könyörögve, miközben újra Bruno-ra nézek. - A kezem várhat, de neki élnie kell. Még van ideje, ha most egyből odaviszed őt.... Kérlek... - kérlelem őt újra és újra, de nem mozdulok az ájult férfitól. Meg kell menteni, biztosan ő is küzdene az életéért.
Tudtam, hogy ha így folytatja, akkor meg fog történni, és kicsi kacsója úgy ért bőrömhöz, mintha vassal akartak volna heget varázsolni rám, hogy billogként hordjam egész életemben. Aztán, ahogy tudtomra adja, hogy igenis látott dolgokat és a képembe olvassa, hogy a leginkább értelmetlen, de legjobban titkolt információt rólam sikerült meglátnia, akkor egyszerűen elhomályosul az agyam és fogalmam sincs, hogy mi a fene üt belém. Ahelyett, hogy megértő lennék, és jófiús, kedves arcom venném elő, megjátszás nélkül dühösen vágom hozzá a hirtelen agyamban megfogant véleményem, és kerek perec közlöm vele. Hallom, amit mond, ki ne hallaná meg. Eleve jobb a hallásom, mint egy egyszerű földi halandónak, hát még ha ordítanak velem. A hangja úgy szalad agyamig, mintha valaki egy gázdudát nyomna folyamatosan. -Mondja ezt egy tündér...-dünnyögöm vissza, hátat fordítva távozok. Érzem az erdő friss illatát, ahogy az éppen erre futó szagát is. Az izzadtság kevésbé zamatos illata keveredve a szívének heves dobogásával és a lehetséges mámort és éhséget csillapító vérének gondolatával elfeledteti velem, hogy mennyi időmbe telt megállni, hogy ne tépjem fel más torkát. Most mégis a haragom vezérel, és ahogy mellé érek, a táskám a földre zuhan, elkapom nyakát és akár sikít, akár nem, nem eresztem. A nedű, mely ereiben folyik, akár egy több lóerős versenyautó menet közben, suhan végig torkomon és éhségem helyére már inkább a puszta vágy szökik, hogy elvegyem mind. Érzem, hogy valami arcomnak csapódik, felmordulok, torz arcom meg sem rezdül, még így sem, de hallom a reccsenés szerű hangot, majd a kezeim közül elszakadó áldozatom, aki a földre zuhan, mintha egy krumplis zsákot rúgtam volna fel, hangos puffanással. Ezzel párhuzamosan egy gyengéd kéz érintését érzem arcomon, majd forró ajakét, ami enyémhez simul. A reakcióm ellenkező esetben más lenne, de most szinte kiragad a valóság a saját szörnyem véres világából, és jó érzés helyett kellemetlen borzongás fut végig hátamon. Az érzés mellé nemsokára a kitisztult kép dob rá, ami mellé Dia hangja is társul és mégsem érzem, hogy változnom kellene. Most nem érzem azt, amit máskor. -Ezt soha, de soha többet ne...-kezdek neki, de a kezét egyből meglátom, és szorosan, határozottan, mégis óvatosan vizsgálom meg, immár teszek rá, hogy olyasmit lát, amit nem akar, vagy olyat, amit akar. -Neki már mindegy. A érveszteség miatt a szíve felmondja a szolgálatot, a tüdeje már így is összeomlott. A kezed nézed meg, ezt majd én elintézem.-közlöm ridegen, megtörölve a számhoz tapadt vért, és felkapva táskám, könnyed mozdulattal kapom el a fickót, egyszerűen hátat fordítva neki. Nem akarok vele beszélni, sem most, sem a közeljövőben, sem egyáltalán senki mással. Tudom, hogy mit tettem, és nem ő volt az, aki ezt kiváltotta, ő csak a sok ideje villogó gombot nyomta meg, hogy megadjam magam annak, ami vagyok. A vadásznak, a gyilkosnak...
Amikor meghallom a szavait automatikusan veszem el a kezeimet a hajamtól,d e én már csak ilyen vagyok. Ha ideges vagyok, vagy zavarban vagyok, akkor két dolgot teszek anélkül, hogy nekem feltűnne. Egy: az ajkaimat harapdálom, ami néha kissé félreérthető is lehet, de akkor se tudok mit tenni. Ez teljes mértékben automatikus reflex. Kettő: a hajamat kezdem el babrálni, rosszabbik eset ilyenkor az, amikor a hajam mögé bújok el. Lehetnék tudom sokkal cukibb, de ez van. Talán az élet tévedett akkor, amikor engem a tündérek közél sorolt és nem az egyszerű emberek közé vagy esetleg más lények közé, ahol nem lenne akkora bűn, hogy nem tökéletes vagyok. De a tündérekről mindenki azt hiszi, hogy szépek, okosak és elragadóak, de rám talán ebből csak egy igaz, hogy részben okos vagyok, vagyis azt hiszem. És abban az esetben még hülyébben néznék ki, mert a mesékben a tündérek apró lények. Vagyis a legtöbb helyen. - mondom neki kissé minden kedvesség nélkül. Nem értem, hogy miért mondta ezt, de őszintén szólva inkább nem akarom megtudni, mert már kezd elegem lenni az állandó piszkálgatásából. A következő dologra pedig csak megrántom a vállaimat, mert úgy érzem mondhatok bármit, akkor se fogj érdekelni őt. Lehet, hogy fél, de minél jobba fél, annál inkább történhet meg az a dolog és nem fog tudni ellene semmit se tenni, mert túlzottan uralja olyankor az embert a félelem. Tudom, hogy ez hülyén hangzik, de nagyon is igaz. Nem egyszer jártam már így. Ennek köszönhetően pedig egészen jól megtanultam kezelni a félelmeimet, persze n se vagyok profi, de legalább igyekszem. Bruno, elég! - mondom szinte üvöltve a szót, mert lehet neki ez jó poén és minden napos, hogy másokat a porig aláz, s földbe döngöl, de számomra ez új és már most utálom ezt. - Nem direkt tettem! Nem akartam megtudni olyan alantasan a dolgokat, mint ahogyan te tudtál meg rólam bizonyos adatokat és információkat. Egyszerűen csak megtörtént, de persze egyedül csak te vagy a tokéletes és mindenki más csak egy számító szemét alak! - mondom neki ingerülten, majd elkapom róla a tekintetemet, mert nem akarok ránézni, nem akarom azt, hogy itt legyen a közelemben. Egyszerűen az lenne a legjobb, ha eltűnnék. Fognám a cuccaimat és hazamennék, de azt hiszem ezzel már elkésem, mert valami vagy talán jobban mondva valaki itt tart, annak ellenére is, hogy nem akarom. Hallom az utolsó szavait, majd látom azt, ahogyan az erdő irányába eltűnik. Nem mozdulok meg, hanem a fejemet visszahajtom a padra és pár perc erejéig ott maradok. Egy kisebb sóhaj keretében elkapom a táskámat, majd elindulok az iskola irányába, de egy-két lépés után a lábaim a földbe gyökereznek. Tovább akarok menni, de nem megy vagy legalábbis nem az iskola irányában. Mire észbe kapnék addigra már az erdő felé tartok, s hamarosan meglátom Bruno-t is, illetve a szerencsétlen áldozatát is. A táskám a földre hull, én pedig rohanni kezdek. Hamarosan pedig bemosok egyet Bruno-nak, de szinte meg se mozdul, de a kezem annál inkább lüktet és fáj, de nem érdekel. Tudom, hogy ő nem ilyen. Én miattam teszi ezt. Én húztam fel őt, pedig nem akartam vagy talán kicsit. Következő pillanatban megragadom őt és elkezdem rángatni, de nem mozdul meg, így az áldozatot kezdem el cibálni és szerencsére hamarosan sikerül is. De Bruno még mindig nem tért észhez, hiába kiabáltam vele az elmúlt percekben, hiába mondtam neki nem túl nőies dolgokat. Végül magamat se értve, a kezem arcára siklik és nem érdekel egyetlen egy érzés se, egyetlen egy emlék se annak ellenére se, hogy egyre gyengébbnek érzem magam ebben a harcban, egyszerűen ajkaim ajkát érintik. Nem törődöm az arcára, ajkára tapadt vérrel se, mert egyedül az számít, hogy kizökkentsem őt, Nem magam miatt, meg talán nem is amiatt, akiből az előbb evett, hanem sokkal inkább Bruno miatt. Nem akarom, hogy esetleg egy gyilkosság miatt eméssze magát. Szerencsére hamarosan sikerrel is járok. Sietve lépek hátra, miközben a tekintetét fürkészem. - Sajnálom és gyűlölhetsz később, de most őt kórházba kell vinni, ha nem akarod azt, hogy meghaljon.... - mondom neki komolyan, miközben az újabb emlékek, újabb érzéseknek köszönhetően még nagyobb lesz a káosz a fejemben... Igyekeztem nem figyelembe venni őket, de nem túl nagy sikerrel... Legalább most már még inkább gyarapítottam a miért utáljuk Diamod listáját. Ez van, ehhez igazán értek, hogy miként rontsak a helyzetemen sokszor.
Kezdőlap
•• Semmi baj! 
Az egyetem udvarán téblábolok. Menthetetlenül magányosan, - mióta a testvérem konkrétan levegőnek néz – és teljesen egyedül. Lóg az eső lába, már az idő is lehűlt, így kénytelen vagyok összébb húzni magamon a bőrkabátomat, amiben eljöttem. Esernyő sincs nálam, mert reggel olyannyira sütött a nap, mintha még mindig valahol június közepén tartanánk. Kissé kelletlenül nyugtázom, hogy ma is ázott kutya képében fogok hazaesni, ugyanis még van két reneszánsz irodalomról szóló órám, és mire azokkal végzek, bizonyára sártenger vesz majd körül. 
Már esik is. Nem szakad még ugyan, de a távolba sorakozó haragos fekete felhők azt sejtetik, hogy majd fog. Mosolyogva indulok tovább. Mosolyom azért van, mert megint beigazolódott az, amit gondoltam. Én szeretem az esőt, hogyha csak így csepereg. Nem bánt, sokkal inkább megtisztít, kimos, eltünteti a csúnya foltokat az emberekből, szerintem. Sosem értettem, hogy mások miért menekülnek rögtön, ha egy kis eső van. Csak állok az udvar közepén, élvezem, ahogy a cseppek lassan elárasztják a hajam, és nézem, ahogyan a többiek, akik még kint tartózkodtak hogyan rohannak be az iskola falai közé, hogy még véletlenül se ázzon el a mobiljuk, meg a táskájuk. Lassú, komótos léptekkel én is elindulok, hogy bebújjak a tető alá, ugyanis érzem, hogy egyre zivatarosabb lesz az idő. Amint beérek, és kissé megigazítom a hajamat, ami már eléggé elázott, a szemem sarkából megpillantok, egy elsuhanó vörös hajtincset. 
▲ music:
|| 