Ahogy sikerül megszabadulnom Christophertől, a szomorú szemű vámpírtól, betérek az első helyre, ahol a kikapcsolódás hangjait hallom. Mystic Grill. Hmm... a neve egész... semmitmondó. De a hely első látásra tűrhető. Sőt! Viszont a lényeg, hogy mielőbb szerezzek egy pohár... bármi erőset.
- Ugyanazt - huppanok le egy férfi mellé, akinek erős brit akcentusa van, és meghallva a rendelését számomra is nyerőnek tűnik. Nos... Mystic Falls kontra én 2:1. Az első pont neki, hogy Tylert nem találtam meg, pedig a villájukat elég hamar megleltem. Második pont a városnak, hogy rögtön az első sétámon eltévedek, és épp egy vámpírba botlom. És egy nekem, amiért legalább túléltem. Nem mintha nem számítottam volna rá. Előbb kell ahhoz felkelnie bárkinek is, hogy engem el tegyen láb alól.
- Elnézést... ismered Tyler Lockwoodot? - fordulok oldalra a korábban említett férfihez. Ez egy kisváros, nyilván mindenki ismer mindenkit. Szóval amíg Ty-ra várakozok, kideríthetek róla egy-két dolgot, ha már ő maga semmit nem volt hajlandó elmesélni. Még mindig alig tudom megemészteni, hogy az anyja a helyi polgármester. Nevetséges, hogy egy lakókocsiban csövező szerencsétlennek adta ki magát. De meg is fogja kapni még ezért a magáét.

A férfi még csak rám sem pillant, ami igazából nem üt szíven, de a vérem nem hagyja, hogy ennyivel letudjam a dolgot.
- Oh, értem. Nos... kösz a semmit - mondom irónikusan a szemeimet forgatva, nem mintha látná. Majd halkan hozzáteszem - S*ggfej - de ezt ő max csak akkor hallhatja meg, ha szintén vérszívó, vagy mondjuk fajtárs. És valójában az sem érdekel, ha meghallja, ő volt a bunkó.
Kicsit megemelkedem a székemen, és behajolok a pulton, hogy magamra hívjam a pultos srác figyelmét. Talán ő bőbeszédűbb lesz.
- Hé... bocs, ismered Tylert? - Gondolom költői kérdés, de valahogy indítanom kell. Egyébként lenne más kérdésem is, bár azt csak csendesebben teszem hozzá, amikor a pasi már elém ér. - Esetleg Klaust? - Igen, mondjuk nem ártana róla is kiderítenem ezt-azt. Bánatomra a srác épp a mellettem ülő alakra mutat a második név hallatán. Uh! A francba!

Upsz! Öngól. Hát ezt most benéztem. De mivel visszaszívni már nem tudom, és ha most angolosan távoznék, azzal csak még inkább magamra vonnám a figyelmet, így azt hiszem, az a legjobb, ha folytatom ezt a vonalat. Hiába áll - illetve ül - közvetlenül előttem őlordsága, Sir S*ggfej Klaus, nem fogok berezelni tőle... vagy ha mégis, azt nem fogom kimutatni. Le tudtam rázni Christ is, talán vele sem lesz nehezebb dolgom.
- Áh, szóval te vagy az az ős - a korcs jobban illene ide - aki sorra veszi el a barátaimat, hogy sereget toborozzon belőlük, aztán szemrebbenés nélkül beáldozza őket az első adandó alkalommal, mintha csak parasztok lennének a sakktáblán... - teszek egy egész konkrét megállapítást, és nem tehetek róla, hogy eközben gyűlölettől izzik a tekintetem. Legszívesebben felképelném, vagy mondjuk belerúgnék egyet. Sajnos nem tehetem. Eddig is utáltam őt, látatlanul is, de most hogy bemutatkozott, ez csak fokozódik.

Amíg én dühösen a fejéhez vágom, amit már elég rég óta tartogattam a számára, ő szimplán kinevet, ez azonban csak olaj a tűzre. Dühös vagyok, igen. Szerintem minden okom megvan rá. És szerencsére nyilvános helyen vagyunk, így kisebb az esélye, hogy a kirohanásomért megkapjam a magamét. A hülye magyarázatára csak magasba szöknek a szemöldökeim. Na persze! Az utolsó mondatánál viszont rajtam a sor, hogy elnevessem magam, miközben elhúzom a karomat.
- Te akarsz kioktatni jómodorból? Komolyan? Rémlik még, hogyan indítottál, amikor ideültem? Abban hol volt a jómodor? - vonom fel a szemöldököm ismét. De a túl merész szavaimtól eltekintve azért a lehető legtávolabb húzódom tőle. Bolond lennék, ha nem tartanék tőle, hisz tudom, hogy mennyit árthat nekem. De nem a félelem a legerősebb érzelmem jelenleg felé, így a dühömbe és a makacs természetembe kapaszkodom, hogy tartani tudjam magam.
- De igen, eltaláltad. Én is olyan vagyok mint ők. Hayley egyébként, Tyler... jóbarátja - mutatkozom be végül, kicsit elferdítve a valóságot Ty-jal kapcsolatban.
- És már ne haragudj, de... a döntés lehetőségét nem az átváltoztatásuk után kellene megadnod, hanem előtte. Akár hiszed, akár nem, vagyunk itt jó páran, akik a fájdalmat is el tudjuk viselni... cserébe a szabadságunkért. - Hisz akármit is próbál beadni nekem, a hibridek mind a rabszolgái, én pedig kösz, ebből nem kérnék. A pohamar elém kerül, épp jókor, mert kell a szíverősítő. Hamar kortyolok is.

Ja, hogy most épp kedves és elnéző? Ha nem mondja, észre sem veszem. Kár tagadni, kezd egyre jobban megijeszteni. A hallottak alapján tényleg bármire képes, amihez csak kedve szottyan, határ csak a csillagos ég. Én pedig még élni szeretnék, és lehetőleg farkasként, így az elhangzottakra nem is mondok semmit, csak összeszorított fogakkal meredek rá. Sajnos tényleg erősebb, és nem csak tőlem, hanem bárkitől, akit csak ismerhetek.
- Én nem vagyok tárgy, hogy csak úgy ide-oda lehessen passzolgatni - szűrüm dühösen az összezárt fogaim között. Bármit is jelentsen nála ez a kölcsönvenni dolog, nem tetszik nekem, ahogy méreget.
- Épp ez az... nem veszed őket emberszámba. Csak rabszolgák, nem igaz? Nincs joguk dönteni magukról. Akkor vajon miért is kellene neked hálásnak lenniük? - Több barátomat is elvesztettem miatta. Ezt a témát nem tudom máshogy látni. Klaus egy könyörtelen féreg, aki másokban csak a hasznot keresi, nem ismer könyörületet, és magán kívül nem szeret senkit.
- Mint mondtam, Tyler a barátom... eljöttem meglátogatni - felelem látszólag unottan, mintha a válasz tényleg ennyire egyértelmű lenne. Persze ez nem a teljes igazság, de ha van valaki, akinek semmi joga beleütni az orrát a dolgainkba, akkor az Klaus.