Hallgattam a gondolatmenetét, de most nem tudtam mosolyogni. Egyáltalán nem volt víg ez a téma. A barátnőm élete veszélybe került Mikael által. És miért? Mert ezer évvel ezelőtt beleszeretett a fiaiba. Most ebben mi olyan tragikus? Minek kell rögtön Romeo és Júliát játszani? Bár... annyiban változna a színdarab, hogy ez nem öngyilkosság lenne, hanem szándékos gyilkosság, Mikael részéről.
- Nem, mást nem üzent. És... gondolom azért nem jött személyesen, mert először a fiát akarja elintézni - húztam el a mutatóujjamat a nyakam előtt, a torokelvágás mozdulatát imitálva. - És nem azért mondom most ezt el neked, mert engem megfenyegetett... mert így tett, azt mondta, hogy ha ezt nem adom neked tovább, akkor nagyon megbánom. Azért mondom el, mert nem akarom, hogy felkészületlenül érjen téged.

- Semmi mást? Remek. - Újabb sóhaj hagyta el a számat. Tényleg ideje volt már felkészülnöm arra, hogy a világ legöregebb vámpírvadászának halállistáján előkelő helyet foglalok el, talán közvetlenül a fia után. Már ezer évvel ezelőtt is a saját tudtomon kívül úgy kevertem a lapokat, hogy még véletlenül se unatkozzak. De ez már várható volt, így ezer év után nem csodálkozom azon, hogy Mikael le akar vadászni- Én pedig...állok elébe.
- Köszönöm, hogy elmondtad, de...nem tudom, mégis hogyan készülhetnék fel Mikael támadására. A saját fia sem volt rá képes, bár ha azt nézzük...nem is érdekel, hogy mi akar velem csinálni. Én se ma jöttem le a falvédőről. - Megvontam a vállamat, és újabb italt töltöttem magamnak és Mila-nak is.

- Igen, ebben van valami. Kifürkészhetetlen ürgének tűnik nekem az a pasas - ittam ki újra a poharamat, ahogy felrémlett előttem Mikael arca. Egyáltalán nem volt... hát, már nem is tudo, hogy minek nevezzem azt, amit láttam az arcán. Semmi jó, és ennyi.
- Remélem, hogy... hogy elbukik. Tudod, hogy mindig melletted állok, most is ezt fogom tenni, de ellene azt hiszem, tucatnyi vámpír se tudna elegendő erőt összeszedni - motyogtam belebámulva a poharam mélyébe.
- Amúgy... áruld már el nekem, hogy mi ez az ügy a lányod meg Klaus között... nemrég még úgy volt, hogy a lányod már régen halott... most meg... - néztem rá kérdőn.

- Nem csak kifürkészhetetlen, hanem eléggé pszichopata is. Belőlem ez csak vámpírként jött elő, de ő már emberként is az volt. - Megborzongtam egy pillanatra visszaemlékezve a múltra. Velem szerencsére akkor nem csinált semmit, de Klaus-szal igen...most pedig semmi sem akadályozza meg abban, hogy engem is elkapjon, ha úgy kívánja.
- Tudom, hogy mellettem állsz, de... vigyázz magadra és ne félj menteni a bőrödet, ha úgy adódik. - Azt is kinéztem Mikaelből, hogy például Milát bántaná, mivel ő nem bánt engem. De ezt nem akartam...ő volt az egyetlen barátom, legalább ő maradjon életben.
Aztán a kérdésére keserűen felnevettem. Na ez még egy szép sztori, az biztos. - Igazából azt sem tudom, hogy találtak egymásra. De ez nem is érdekes. A lényeg az, hogy én még Bulgáriában futottam össze a lányommal, aki a tényt, hogy az anyja vagyok szépen eltitkolta előlem. Aztán megjelent a városban egy bálon, a képembe dörgölte az igazságot és azt hiszem, hogy ezek ketten azóta járnak össze. Eleinte az hittem, hogy csak idegesíteni akarnak vele, de most... nagyon úgy tűnik, hogy nem csak ennyi a bimbózó kis románcuk oka. - Nem vacakoltam tovább, meghúztam az üveget és ha valamelyikőjük itt lett volna, akkor biztosan összetöröm a fejükön. De így csak az ivás maradt.

- Még jó, hogy nem ismertem - jegyeztem meg az orrom alatt, bár biztosan tudhatta Tatia is, hogy nem vagyok valami ijedős fajta, de az ilyen elvetemült patkányoktól herótom van. Főleg ha olyanokat fenyegetnek, akik nem pótolhatóak számomra.
Átvettem tőle az üveget, mikor mélyet húzott belőle, majd én is hasonlóképpen tettem, jó pár kortyot lenyelve, miközben gondolkodtam. Nem voltam valami nagy szerelmi guru, de... a vak is látta, hogy Tatia szerelmes Klausba. És ez eddig viszonozva is volt a másik fél részéről. - Öhm... mi lenne, ha nem hagynád a ribanc lányodnak, hogy ilyen könnyen végetvessen egy ezer éves történetnek? - kérdeztem, a hajamba túrva. - Tudod, ritkán van olyan látványos dolog, mint a ti szerelmetek. És talán Mikael ellen együttes erővel van csak esélyetek - néztem a tekintetébe.

[Sikátor]

-Itt vagyunk. -leheltem szárazon,a mosoly még mindig nem görbült le az ajkaimról.
-Én itt távolból figyellek titeket,egy rossz mozdulat,és neked véged. -néztem szúrósan a szemébe,amiből kivehette hogy nem viccelek.
-Ott ül. -mutattam egyenesen a barátnőm felé,miközben én helyet foglaltam egy távolra eső asztalnál.

Mila-nak

Néztem, ahogy Mila is meghúzza az üveget és mivel már éppen csak egy kicsi lötyögött az alján, ezért intettem egy újabbért. Ha már le akarjuk inni magunkat, akkor húzzunk bele, mivel én még mindig magamnál voltam és emlékeztem mindenre, ami körülöttem történik. De jobb volt így, hogy itt volt mellettem a barátnőm és kibeszélhettem magamból a dolgokat. Nem gondoltam volna, hogy egyszer nekem is szükségem lesz arra, hogy valaki meghallgasson. De hát...úgy látszik csak bekövetkezett a lehetetlennek hitt dolog.
- Azért hagyom a ribanc kislányomnak, hogy tönkretegye, mert én magam is egy ribanc vagyok. Ez van, ezen nem tudok változtatni. - Megvontam a vállam. - Ezer éve így élek és furcsa nekem az, hogy megpróbáljam kifejezni az érzelmeimet. Nem vagyok ember, nem vagyok olyan, mint a hasonmásom vagy bármelyik másik embernő a világon. - Sóhajtottam egyet és újabb kortyokat ittam az italból. Már meg sem kottyant, olyan volt, mintha vizet innék. - Amikor pedig megpróbáltam normálisan viselkedni, akkor jött ez a hatalmas pofon. És... akármit is mond, Klaus is ugyanolyan, mint én. Viszont ismersz...a büszkeségem mindennél előre valóbb. - Motyogtam a pultot bámulva.

Stefan

- Sajnálom, Stefan, de most mennem kell. Még biztosan összefutunk. - mosolyogtam egyet, kifizettem az üdítőt és egy köszönés után távoztam is a Grillből.

(Folyt. Jasmine lakása)

Oké, az ütő is megállt bennem. Most ez a fickó komolyan idepofátlankodott? – bámultam kikerekedett szemekkel, mert hogy mocskos vérszívó volt az színigaz. Idáig éreztem a bűzét a zsigereimben. És meg kell mondjam, egy kicsit sem volt rózsaillatú. Sarah-t figyeltem. Talán egy jelre vártam, hogy koptassam e le vagy mi legyen. Vagy talán megteszi ő maga, bíztam benne, dee… olyan fura volt. Valami csillogott a szemeiben. Hogy tetszik neki ez a barom? Na, neeeeee… - löktem el az alkarom az asztaltól elhűlve, amióta csak Saraht ismerem, sose bukott az efféle.. bájgúnárokra vagy mégis.. ? – maradt az egész nyitott kérdésként a fejemben és csak ámulva vártam ami történni fog. Oké. Azt hiszem a mai meghatározó nap lesz életeben. Több okból is. Kb ma harmadszor esik a pofám a padlóra. Pláne amikor még invitálta is! Egyre inkább éreztem magam itt feleslegesnek.
Egyetlen pillantást intéztem Sarah felé, de azt hiszem az elég beszédesre sikerdett: "Akarod, hogy elmenjek?? "

Nyerő kezdés, ha már maga mellé invitál, és minden egyes csepp ellenérzésemet visszafogva nem engedtem nyílt színre a dühömet.

- Köszönöm. - biccentettem felé nyílegyenes arccal kedvesen, és azonnal ki is húztam a széket, csak hogy leüljek. És az a másik? Az a torzonborz.. koszos barom? Nem érdekelt. Egy cseppet sem. Majd rendben észreveszi magát, és eltűnik a színről, ha sikerült magamhoz ragadnom a nő minden figyelmét, végleg és teljesen.

- Esetleg London? - fordultam ismét minden figyelmemmel a ribanc felé - Netalán Párizs... - húztam össze csak egészséges, fürkésző mértékkel a szemeimet, mintha tényleg csak a koponyám minden egyes négyzetcentimétere azon tanakodna, hogy ugyan hol is találtam szembe, legutóbb ezeket az aljas szemeket. - Bár.. nem tudom, hogy mikor jártál utoljára Londonban, vagy hogy esetleg jártál e, én olyan száz... - akadt el itt a mondandóm, hogy fél szemmel a még mindig modortalanul kérődző, hallgatag vadbaromra pillantsak. Hogy ki ez.-. mi ez.. nem tudom. De a hosszú évek alatt már azt is megtanultam bőven, hogy ne hozzak felesleges kockázatot a fejemre, ne avassak be olyanokat, akiknek semmi keresnivalójuk ott, vagy egyáltalán mindenkit lerázzak, aki nem szerves tartozéka az elérni kívánt céloknak. És most pont, itt ült egy ugyanilyen. Egy fölös selejt. Egy levágandó nyesedék, és útközben már végig azon törtem a fejemet, hogy hogyan is szabadulhatnék meg tőle..

Mila-nak

- Tudom. - Bólintottam a szavaira. Már amennyire Mila elmondta nekem, ő még nem volt szerelmes. Vagy lehet, hogy volt, csak nem nagyon akar emiatt gyengének mutatkozni? Mert igen,a vámpírok számára nem a verbéna, hanem a szerelem a legnagyobb gyengeség...
- Vadászat? Benne vagyok. Idejét sem tudom, mikor ettem utoljára emberből. - Na jó, nem volt annak olyan hosszú ideje, maximum egy hete, de akkor is hiányzott. Olyan, mintha ténylegesen nem ettem vagy ittam volna semmit.
A pultos fiút szépen megigéztem, hogy majd ő rendezze a számlát - előre is sajnáltam szerencsétlent, de hát ez van -, ezután pedig felálltam a székről. - Menjünk az erdőbe. Biztosan akad néhány turista. - Megvontam a vállam és ahhoz képest, hogy mennyit ittam meglepően magabiztosan indultam el az erdő felé Mila-val magam mellett.

Erdő

Nagyon érdekesen néztem mikor beléptünk ide. Soha nem jártam itt előtte és érdekelt hogy mivel tud elődrukkolni a kicsi Emma. Mert ha Katie nincs itt, az bizttos hogy nem éli meg a holnapot ez a különleges kis vámpírka.

- Elégedett vagyok veled! - vigyorodtam el végül mikor megpillantottam Katie-t az egyik asztalnál és felé sétáltam. Mit sem változott az évtizedek során. Csak a ruhái.
- Óhh, drágaságom.. reméynkedhetem hogy meghívsz engem egy vigasztaló whiskyre? - ültem le mellé nemes egyszerűséggel.

Éppen az utolsó kortyomat kezdtem meginni,amikor egy ismerősen csengő hang megütötte a fülemet. Amikor fölém pillantottam,a számba vett whisky visszakerült a pohárba és óriási szemekkel méregettem az alakot. Egyszer-kétszer nagy pislogás lett úrrá rajtam,hogy nem igaz amit látok. Átkozom ezt a napot,hogy minden élőholt,akivel valaha volt dolgom előkerült.
-Brian..-kezdtem kissé nyögdécselve,még a meglepettségtől nem tértem magamhoz. -Még is mi a fenét csinálsz itt? -hoztam össze egy értelmes mondatot,ami a számon kifért.

Láttam Gabe tekintetét, és bevallom őszintén, nagyon nem tetszett. Most komolyan megsértődött, amiért a fickó leült mellénk? Na jó... Ez meg már nekem nem tetszett. Vagy egyszerűen csak a terhesség teszi, meg a hormonok, hogy hirtelen ennyire bedühödtem rá? Mindenesetre felálltam a helyemről azzal a szándékkal, hogy menni készülök. És akkor jutott eszembe, hogy ha elhúzom a csíkot, akkor ki tudja, mi lesz Gabe és őközötte. Erre támadt egy mentőötletem, amit valószínűleg nem fog díjazni a későbbiekben, amikor ismét összefutunk hamarosan. Más ötletem viszont nem volt a megvédésére, szóval Martin elé léptem, és egy bizalmas mozdulattal a zsebébe csúsztattam a számomat, aztán halkan, hogy alig hallja valaki, beszélni kezdtem.
- Szeretném, ha nem bántanád. Jól bevált kajaforrás, könnyen kezelhető. Ha meg kéne válnom tőle, azt hiszem, a világnak is tőled - néztem mélyen a szemeibe, remélve, hogy vette a lapot. Vagyis hogy Gabe tabu, ha nem akarja, hogy egy fájdalmas kiherélés után karóval a szívében végezze.
- Azt hiszem, én most elmegyek. További jó szórakozást - jelent meg fesztelen mosoly az arcomon, majd elindultam a pult felé fizetni. Közben gyorsan pötyögtem egy üzenetet a barátomnak, remélve, hogy nem bukunk le. Rövid volt, de reméltem érti. Bocsánat. Később elmagyarázom.
Nem sokkal ezután elhagytam a helyiséget.
/Eyal és Sarah lakása/

(Utcák)


A hideg utcáról az enyhén zsúfolt, fűtött étkezdébe lépni kifejezetten kellemes érzés volt. Rögtön elkezdtem lehúzni a kabátom cipzárját, és egy üres asztalt kutattam a szememmel.
- Ott megfelel? - böktem fejemmel egy, a pult végéhez közeli asztal felé, ahonnan épp távoztak. Az eléggé a helyiség szélén volt, hogy nyugodtan beszélgethessünk, ha arra kerülne sor, akár kényesebb témákról is. Hisz kíváncsiságom egyes mondatai után nőttön-nőtt.

(Utcák)

Igazi Úriemberhez méltó viselkedése igazán meglepett, a mai világban ritkaság az ehhez hasonló jellemű személyek ,ezért talán a kelleténél kicsit jobban is érdekelt, ki valójában John Gilbert?! Vajon az-e, akinek tűnik? Vagy talán túl óvatos vagyok? Túl sok kérdés, túl kevés válasz.
- Hmm.. milyen otthonos. - bólintottam. - Nem túl kicsi, ahhoz hogy elég vendéget legyen képes befogadni, de nem elég nagy, így bárki könnyen hallgatózáshoz kezdhet.Persze eltekintve attól az idős pártól. Szerintem ők nem jelentek veszélyt ilyen téren. Az asztalok kissé közel vannak egymáshoz. Meglátásom szerint itt most négy fiatalt is össze lehetne boronálni. Nézze, azt a fiatalembert! Pontosan most vetkőzteti le szemeivel az amott ülő hölgyet, aki a barátnőjének éppen a szerelmi bánatát ecseteli. Ráadásul a néha-néha felcsillanó szemei tökéletesen tükrözik, hogy kedve lenne egy italt elfogyasztani a sóvárgó úriemberrel. Csak figyeljen. - vetettem rá egy huncut mosolyt, majd a a pincér mellé léptem. -Egy italt annak a hölgynek küldi az az úriember. Én állom. - suttogtam fülébe. - És most megfigyelhetjük a fiatalok egymásra találását egy pohár ital mellett. - fordultam ismét John felé, arcomon elégedett mosoly ült.
- Az az asztal tökéletesen megfelel. - mosolyodtam el, és elindultunk felé.

Érdeklődőn hallgattam Clarissa szavait, és mit tagadás, nem kicsit meglepett, amikor kvázi "kerítőhöz" méltóan vezette le nekem a nem messze lévő két fiatalról hogy mi is lehet abból ahogy egymás közelben létére reagálnak.
- Egyre kíváncsibb kezdek lenni, kegyed mivel foglalkozhat - néztem végig újra a karcsú alakon, mikor a pincér akit elcsípett, elindult hogy kivigye a küldött italt. Mi magunk is megindultunk az asztalunk felé, ahol mind a ketten leülhettünk. Való igaz, furcsa, meglepően... érdekes nőnek tűnt, bár lehet hogy csak én vagyok már "öreg", de úgy éreztem nem mindennapi nő a partnerem. A szavai és a tettei is különösek voltak nekem, és gyanakodni kezdtem, ki is lehet igazából.

- Sorozatgyilkos a legjavából. - kacsintottam rá. - Kegyetlen, érzéketlen, és nemtörődöm. Az előbb pedig megmutattam, hogy hogyan is választom ki az áldozataimat. - nevettem fel. - Én a maga helyében elkezdenék félni. Sajnos, nem hagyhatom, hogy kitudódjon a titkom, ugye megérti?! - mosolyodtam el kacéran.
- De addig is kicsit elszórakozgatnék még magával, már ha megengedi, de ha nem, az sem zavarna különösebben - nevettem fel. - Meséljen kicsit a foglalkozásáról, ha kérhetem.

- Hűű, tényleg? Akkor ebben az esetben én sem titkolhatom tovább valódi személyemet - sóhajtottam fel színpadiasan, a szavait hallva, hisz érezhetően komolytalan volt. Sorozatgyilkosnak különben sem illene be. Főleg mert nem ismerős az arca. Azért elég nyilvánvaló hogy ha igaz lenne már ismernénk, elvégre ide nem szoktak csak úgy, sima kis gyilkosok tévedni. Ez annál különlegesebb hely. - Miközben reszketni kezd a térdem kegyed sorozatgyilkos lényétől, bevallom, magácska is félhetne kicsit, szerény személyemtől - kacsintottam Rá. Persze azt nem fedtem volna fel csak úgy hogy szabadidőmben vámpírokat ölök, de hát a "vadász" mivolt még nem különleges.
- Nos, mielőtt áldozatává válnék, szívesen szórakoztatom, kedves Clarissa. A tisztes foglalkozásom orvos. Nevezhetjük családi hagyománynak is, előbb a fivérem lett z, majd később én magam is erre a pályára léptem - meséltem teljes ártatlanságban, s magamban vígan mulatva, hisz micsoda összhang, a nappal orvosként dolgozó középkorú férfi, éjjel "vadász."
- És magának mi a tisztes állása? Persze ha akad ilyen, a sorozatgyilkosság mellett? - érdeklődtem.

- Maga gúnyt űz a hivatásomból? Ejjejj... szörnyű halál vár magára. Olyan, melyet csak különleges személyek számára tartogatok.
- Mellékesen írónőnek tartom magam. Számtalan könyv megírója, csakhogy azok nem valóak ilyen tiszta lelkű úriembernek. Még a végén kárt tennék benne. Sosem venném a szívemre.
- Orvos? Hmm... Egyszer szívesen elmennék a rendelőjébe. Kis vizsgálat sem ártana. Tudja érzek itt valami nyomást, kissé megfeszül, ha a szemébe nézek. Itt, meg itt. - végighúztam combom vonalán kecsesen ujjaimat, kissé feltűrve maga alá. Elmosolyodtam ábrázatától.
- Csak nem visszakozik, doktorúr? - nevettem fel. Jót szórakoztam, és régen nevettem ennyit. Határozottan jót tesz ez az új levegő. - Egy betegnek nem illik nemet mondani.
- Mit iszunk?

- Nem, nem, nem, dehogy, távol álljon tőlem, sosem űznék efféléből gúnyt - vigyorogtam. - De ha ezáltal maga szerint különleges lettem, akkor talán mégis. Elvégre megtisztelő ha egy ilyen szép hivatás ápolója tartja az embert a figyelmére méltónak. Bár őszintén remélem hogy túlélem - viccelődtem, de a háttérben azért komolyan is mondtam, elvégre ha valami, hát az életben maradásom mindig elsőbbséget élvez mindenek felett.
- Hát... - nyeltem egyet, ahogy figyeltem Clarissa ujjainak útját a combján. Jól van na, én is férfiből vagyok, egy csinos nő bármikor kedvemre való, legalábbis persze, ha ember az illető. Nem vagyok híve a fajkeveredésnek. De míg nincs bizonyíték egyébre, addig mindenkit megillet az ártatlanság védelme, vagyis hiába kicsit fura ez a nő, azért még nem vádoljuk semmivel. - Khm... úgy tervezem hogy hosszabb időre letelepszem a városban újra, így ha beteg lenne, kedves Clarissa, akkor a kórházban megtalál majd - mosolyogtam zavartan, de visszakormányoztam a figyelmem a szemeibe, így lényegesen egyszerűbb volt rá, és nem egyébre gondolni. - Nem, véletlenül sem visszakozom. Szívesen megvizsgálom, ha szeretné. Egy szavába kerül - kacsintottam Rá talán már cseppet sem illedelmesen.
- Én maradok a jó öreg whisky-nél - mondtam, és közben intettem az egyik pincérnek, hogy jöjjön ide. - És magácska?

- Reméltem is, hogy ez lesz a válasza. - elmosolyodtam, majd a pincérre néztem.
- Természetesen whisky. Mi mást? -felvette a rendelést és fapofával továbbállt. Nem szimpatikus, kicsit sem.
- Másra számított? - kérdeztem Johntól. Kissé furcsállhatta választásomat, először a mosoly került le képéről, majd annál nagyobb vigyor ült ki rajta. - Egy nő legyen mindig nő egy férfi mellett, az ágyban egy vadmacska, az anyja mellett egy tündér, ha italról legyen szó akkor pedig, igyon úgy, mint egy férfi. - kacsintottam rá.
- Rendben , mindenképpen fel fogom keresni. De mire ez a magázódás, esetleg tegeződhetnénk?

Jött a pincér, én pedig egy meglepett pillantással szemléltem a velem szemben ülőt, miközben rendelt Ő is. Vagány hölgy, belevaló, legalábbis annak tűnt. A jó kislányok nem whisky-t isznak. Tetszett ez nekem. Bírom a belevaló nőket, és ez újfent vigyort fakasztott az arcomra.
- Hmm, nem korai maga szerint hogy máris beavat, milyen is szokott lenni kegyed az ágyban? - érdeklődtem, enyhén megemelve a szemöldököm, de a vigyorom cseppet sem vesztett erejéből.
- Ami azt illeti, épp a számból vette ki a szót, kedves Clarissa, úgyhogy a magam részéről örömmel veszem ha ezentúl tegeződve folytatjuk a társalgást - biccentettem. Ez, igaz ami igaz, már nekem is eszembe jutott, de lám, Ő most megelőzött. - No és, mond csak, mi szél hozott épp ide, a mi kis városkánkba? Munka, esetleg család?

- Ilyet mondtam volna?! - játszott meglepettségemben szám elé kaptam tenyerem. - Félreértelmezi a mondandómat. Akarom mondani, félreértelmezed! Tudniillik, olyat is mondtam, hogy az anyja mellett legyen egy nő mindig kislány, holott sosem ismertem az anyámat. Kicsit több figyelmet, John. Főleg, ha egy sorozatgyilkossal társalogsz. - kacsintottam rá. A rendelés megérkezett, én pedig elégedetten kortyoltam italomba.
- De szóljon bármikor, ha szeretné megtudni, milyen is vagyok az ágyban. - nevettem fel önfeledtem, majd igyekeztem rögvest visszafogni magam, és komolyra fordítani a szót. - Sajnálom. Elég furcsa humorom van, ha zavarban vagyok. - beletúrtam hajamba, majd ittam inkább még egy kortyot.
- Család? Nincs. Munka? Nevezhetjük annak, de egy sorozatgyilkos sosem osztja meg hasonló piszkos ügyeit az áldozatával. - kacsintottam rá.
- És ... te - köhintés után végre kiböktem ezt a szót- mivel foglalatoskodsz, mikor éppen se nem orvos, se nem mintapolgárként jeleskedsz a város előtt? - oldalba böktem. - Ugyan, kis szaftos részlet a doktor úr magánéletéből?! Mi lenne cserébe az ár?