Lockwood kripta

(Grill)

Autóval elég gyorsan ideértünk, bár a jó ég tudja, hogy mikor jártam itt utoljára. Szerencsére mit sem változott a hely. A láncok a helyén, és egyebek... nem járt itt senki sem.
- Ez lenne az - böktem a helyre.

Követtem Bent a föld alá, és elismerően néztem végig a helyen.
- Látni, hogy már mások is használták - jegyeztem meg. - Ahhoz képest, hogy láncok lógnak itt, egész otthonos - humorizáltam, majd bezártam az ajtót magunk után.
- Mennyire erősek itt a zárak? - rángattam meg aztán. - Mert ahogy látom, a lánc csak egy személyre elég. Nekem nem kell, az is elég, ha nem tudok innen kimenni - mondtam, és néztem ahogy Ben meggyújt néhány fáklyát a falban.

- Elég erősek ahhoz, hogy ne mehessen ki innen az égvilágon senki sem - válaszoltam a kérdésére, miközben lassan megvilágosodott a hely, ahogy a fáklyák lángra kaptak, és lepakoltam mindent egy kupacba.
- Hanyadik átváltozás? - kérdeztem tőle.

- Sokadik - válaszoltam a kérdésére. - Ki a fene számolja már? - legyintettem egyet. - Ezeket fel tudod tenni egyedül is, vagy besegítsek? - mutattam a láncokra. - Gyanítom negyedórán belül kezdődik a műsor - tettem hozzá, és ledobtam magamról a kabátomat.

- Mindig megoldottam egyedül - vontam vállat, végül ledobtam magamról az inget, és a csuklóimra csatoltam azt a hülye láncot. Hogy én ezt mennyire utáltam! De a szükség törvényt (ez esetben kedvet) bont.
Végül a hátamat a falnak dobtam, és így bámultam a kis rácsos "ablakra", amin egyenesen a hold fényét láthattam. - Már nem kell sok. Utálom ezeket a napokat...

- Tudom milyen - válaszoltam, és felbontottam az üveget, vártam amíg iszik belőle, majd visszavettem, és elsétáltam a falig, hogy ott leüljek egy jókora kiszögellésre.
- Ideges vagy, feszült, ingerlékeny. Ahogy jön a telihold, egyre és egyre inkább. Aztán eljön a pillanat, mikor azt kívánod, bár halnál bele a fájdalomba, minthogy ezt kelljen minden hónapban kiállnod - néztem magam elé.
- Mit tennél, ha valaki felajánlaná, hogy megszabadítana az átoktól, és a fájdalomtól? - tettem fel a kérdést.

Szemmel láthatóan tudta ő, hogy miről beszélek, mert szépen bemutatta. Bár voltam én ingerlékeny telihold nélkül is, nem kell külön "ráhatás".
A kérdésén viszont elgondolkodtam. Ha már ilyen szép meseórát kaptam ajándékba...
- Nem tudom. Valószínűleg elfogadnám - nyeltem egyet egyszerűen, teljesen őszintén.

Felkeltem, és egészen elé sétáltam, mintha csak egy újabb korty italt akarnék vinni.
- És mit szólnál hozzá Benjamin, ha én magam hoznám el neked a fájdalommentes élet megváltását? - érdeklődtem, majd elnevettem magam. - Bár tudod, hülye módszer, hogy megkérdezem. Momentán ha akarnál sem tudnál ellenkezni - mértem végig a láncokat vidáman.

Csak a képébe röhögtem, amikor meghallottam, hogy mit akar. Méghozzá ő!
- Na mi van, bepiáltál? - kérdeztem tőle még mindig a röhögéstől rázkódva, bár a tekintete nem azt árulta el nekem, hogy annyira képzelődne, vagy éppen hülyének képzelné magát.
- Ki vagy te? - kérdeztem tőle csak ennyit, már kis hidegrázással.

- Ki vagyok én, ki vagyok én? - utánoztam csúfondárosan. - Dióhéjban mondom, mert sürget az idő - pillantottam fel a kis ablakon át a Holdre. - A nevem Niklaus Mikaelson. Vagy röviden Klaus. Hallottál már netalán rólam? Remélem igen, és megkímélhetem magam a szájtépéstől. Unalmas mindig elmesélni a sztorit a tudatlanoknak - ittam egy újabb kortyot.

Na, szép. Belefutok minden idők legidősebb vámpírjába. Bocsánat, hibridjébe, mert azóta már terjeng róla egy-két pletyka. Szuper, szuper, szuper.
- És mégis... most mi a fenét akarsz pont tőlem? - értetlenkedtem. Volt már bennem valami sejtés... de attól még a hideg is kirázott... újra.

- Az előbb mondtam - emeltem a szemem égnek. - Tényleg olyan ostoba vagy, amilyennek tűntél a bárban már elsőre - léptem még közelebb. - Nincs több fájdalom. Nincs több rettegés a teliholdtól, nincs több átváltozás - gomboltam ki az ingem mandzsettáját, és felmutattam a csuklómat. - Már a mait sem kell végigcsinálnod, ígérem. Csak néhány korty vér... aztán egy halál... és az új élet.

- Aha... - motyogtam. Kicsit furcsának találtam... annyi vérfarkast találhatott volna, hát miért pont engem? Miért nekem akar "segíteni"? Áh, itt valami sántít, meg bűzlik, meg minden, de egyszerre...
Csak néztem a szabaddá vált csuklóját, és közben eszembe jutott Kate... az ő tudta nélkül tegyek ilyet...?
Végül újra nyeltem egyet. - Rendben. Akarom... - motyogtam már magabiztosabban.

- Félreértettél Ben - vigyorogtam el magam. - Nem az engedélyedet kértem. Csak bejelentettem, mi fog történni - haraptam bele a csuklómba. - Ó, és persze lesznek bizonyos... járulékos költségek, hogy így fogalmazzak. De azt majd megtudod annak idején - nyomtam a kezem a szájához, egészen addig, míg néhány kortyot le nem nyelt a véremből.
- Viszlát nemsokára, Benjamin - közöltem, majd egyetlen mozdulattal kitekertem a nyakát. Világosan hallottam a csigolyák roppanását, aztán a test egy hatalmas puffanással a földre zuhant.
Ott hagytam őt heverni a porban, és visszaültem az előbbi helyemre. Ki kell várnom, míg magához tér.

Csak bámultam. Hát igen, tudtam, hogy meglesz az ára. Méghozzá ha egy ilyen pasi akar valakiből hozzá hasonlót csinálni, hát az nyomós ár lesz... de a fene tudja, hogy működik ez itt... és vele... még sosem váltam ugyebár ilyesmivé. Bár nem voltam meggyőződve arról, hogy nagyon tudja, mit kell csinálnia...
Csak a torkomon éreztem a vérét, majd végül a nyakam egy mozdulattal kitört... ennyi... éreztem, hogy már nem éreztem semmit... logikus, nem?

A fene se tudja, hogy... mennyi idő kellett ahhoz, hogy a szervezetemben a vére életbe lépjen, és "működjön", de... a nyakam nagyon fájt... szúrt, égett, minden, amit el lehet képzelni... éreztem körülöttem valakit... és éreztem, hogy újra levegő jut a tüdőmbe... de még nem akartam kinyitni a szememet. Hátha csak egy álom volt...

Talán negyedóra telhetett el, mikor megmoccant, és megrebbent a szeme.
- Ébresztő kisfiam - szóltam hozzá. - Ne heveréssz ott olyan elárvultan. Gyerünk, talpra. Ma még van némi dolgunk - mondtam már hangosabban, majd odaérve felrángattam - nem túl kíméletesen - a földről.
- Na, egyelőre egyben vagy? - morogtam.

Mikor újra meghallottam a hangját, rájöttem, hogy nem, ez nem egy hülye álom... a fene egye meg! Nyilván nem kéne piálni járnom a Grillbe.
De mire bármit is mondhattam volna, már felrángatott, mintha csak egy hülye bábu lennék. Ő meg az "atyaúristen".
- Szerinted... hogy... vagyok...? - kérdeztem szaggatottan, a nyakamat masszírozva.

- Életben.... egyelőre - tettem hozzá. - A dolgot itt ezzel még nem fejeztük be. Valami még hiányzik ahhoz, hogy ténylegesen átalakulj. Viszont már most elértünk némi változást - mutattam előbb az órámra, majd a Holdra. - A vérfarkasok százai most pokoli fájdalmak közt őrjöngenek valahol. De te kimaradtál a jóból - szedtem le róla a láncokat. - Na gyere velem. Egyelőre hozzánk megyünk. Aztán ott elmondok mindent, amit tudnod kell.

Még mindig javában a nyakamat masszíroztam, mikor elkezdte rólam lefejteni rólam a láncokat, ezért kénytelen voltam kinyújtani a karomat.
Felvettem az ingemet, bár eléggé szédültem. Elvégre... nemrég még halott voltam. Ha nem is sokáig, de egy ideig biztosan.
- Hová kell nekem mennem? - kérdeztem tőle értetlenkedve. Én? Hozzá?

- Miért a legtompább agyút kellett választanom közületek - dünnyögtem magam elé. - Igen, hozzám. Míg be nem fejed az átváltozást, ott vagy a legnagyobb biztonságban. Elég, ne kérdezz - emeltem fel a kezem. - Majd ott megtudsz mindent - fogtam meg a vállát, és kitoltam magam előtt a pincéből, bevágva magam után a funkcióját vesztett helyiség vasajtaját.

(Ősök villája)

(Lockwood birtok)

Egész hamar ideértem, azt leszámítva, hogy idefelé már nem is siettem annyira. Xavier még sehol sem volt. Remélem azért nem tévedt el. Bár ezt nem lehet eltéveszteni.
Nem akartam kint szobrozni ezért inkább lementem. Egy jó ideje nem járhatott itt senki, mivel az ajtó is eléggé be volt rozsdásodva, de nem okozott túlzottan nagy gondot a kinyitása.
Beérve gyorsan körbepásztáztam a helyet. Mit sem változott. Maximum porosabb lett.
Kidobáltam a táskámból a láncokat és elkezdtem őket felszerelni. Párszor rántottam is rajtuk egyet, hogy lássam mennyit bírnak. Azt hiszem ezzel nem lesz problémám.
Már csak Xavier érkezésére vártam. Közben azon agyaltam, hogy mit mondhatnék Caroline-nak. Vagy, hogy fogalmazzam meg neki a gondolatmenetemet amit már magamban egy párszor levezettem, de életben teljesen másképp hangzana.

/Xavier szobája/

Mind úgy hisszük, hogy mi magunk vagyunk saját sorsunk kovácsai, és képesek vagyunk megváltoztatni azt. De tényleg van választásunk felemelkedés és bukás közt? Vagy egy felsőbb hatalom irányít minket? A tudomány mutatja az irányt? Vagy Isten az, ki közbeavatkozik, és óv minket? Minden hencegés ellenére az emberiség szomorú kiváltsága, hogy képtelen megváltoztatni saját sikerének útját. Csak arra képes, hogy eldöntse, hogyan nézzen szembe a sors kihívásaival. Reméljük, lesz hozzá elég bátorsága.Álmodunk a reményről, változásról, tűzről, szeretetről, halálról, és egyszer csak bekövetkezik. Az álom valóra válik, és végül a válasz az élet nagy kérdéseire úgy bukkan fel, mint felkelő nap a hegyek mögül. Oly sok küzdelem, hogy az értelmét, a célját megleljük, végül egymásban találjuk meg azt. A közös átélt mesébe illő és evilági élmények. Alapvető emberi vágy, hogy megtaláljuk a hozzánk tartozókat, hogy kötődjünk, és hogy érezzük szívünk mélyén, hogy nem vagyunk egyedül.Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait? Amikor még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk, nem kutatnánk, nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt. Ez hát a késztetés: a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak a legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni?Ha élünk azzal, mi bennünk rejlik, lehetőségeinknek semmi sem szab határt. A jövő kilátásokkal teli. A jelen pedig reménykedéssel. De ha megtagadjuk ösztöneinket, és harcolunk legbelsőbb vágyaink ellen, minden kiszámíthatatlanná válik. Hová vezet mindez? A változásoknak mikor lesz vége? Ez az átalakulás áldás? Vagy átok? Azok számára, kik rettegnek attól, mi rájuk vár, a legfontosabb kérdés: tudunk-e valaha változtatni azon, amik vagyunk?
- Nem az ember választja a végzetét, az embert választja a végzet. És azok, akik ismerték mielőtt a sors kézen fogta képtelenek megérteni, milyen mély változások mennek végbe benne. Képtelenek felmérni, hogy a kiválasztottnak mennyi a veszíteni valója, de egy hibátlan terv puszta eszközeként, amikor talán az élet egésze a tét a hős hamar megtanulja, hogy ki van vele és ki az, aki csak az útjában áll. - céloztam Caroline-ra ahogy odaértem.Ha élünk azzal, ami bennünk lakozik, a lehetőségeink végtelenek. A jövő ígéretekkel, a jelen reményekkel bíztat. De ha dacolunk ösztöneinkkel, ha ellenállunk a belső késztetésünknek, bizonytalanná válik minden. Hová vezet ez az út? Meddig tart a változás? Az átalakulás ajándék vagy átok? Akik félnek attól, ami még előttük áll, azok számára életbe vágó, hogy valóban meg tudjanak változni.

Nem nagyon tudtam már mit csinálni amíg vártam ezért nekidőltem a falnak és csak meredtem magam elé. Már biztos voltam benne, hogy megéri ez az egész, de Caroline miatt még mindig kételyek voltak bennem. Szeretem, de már semmi sem olyan mint régen volt, ő is változott és én is. Valószínűleg semelyikünknek nem tett jót ez a változás, de most derült ki igazán, hogy nem mindenben illünk egymáshoz.
Nem is telt bele pár percnél több és lépteket hallottam, majd maga Xavier is megérkezett. Szavai hallatán egyből tudtam, hogy mire céloz, és mint kb. eddig mindenben ebben is igazat adtam neki. Csak el kell döntenem, hogy Caroline valóban az utamban áll-e.
Nem válaszoltam mondatára csak egy sóhaj fakadt ki belőlem. Nem akartam többet ezen törni magamat, se ideges lenni emiatt. Hiszen a düh nem jó tanácsadó, legalábbis nem a legjobb.
-Hogy kezdjünk bele? -kérdeztem kissé elkomolyodott arccal, mert nem tudtam, hogy ő miként akar nekem segíteni. Én már elmondtam neki, hogy nekem magamtól ez nem fog menni, már csak arra voltam kíváncsi, hogy hogyan akarja orvosolni ezt a problémát.
Igazából nem is volt túl sok hangulatom a dologhoz, de kinek lenne? Egyszer túl kell esnem rajta. Legalábbis előbb vagy utóbb, de inkább előbb, mert ha később szánom rá magam akkor már lehet, hogy egy olyan hülyeségbe keveredek amiből többé nem tudok kimászni, és nem tudom magamról lemosni az amiatt keletkezett sérelmeket.

A hely hideg volt és sötét, nem túl bizalomgerjesztő, de Tyler mindig vidám hangja megtörte a csendet.
- Ha szembe kell néznünk a félelmeinkkel nem sok lehetőségünk van: harcolunk vagy elmenekülünk előle. Azt reméljük, hogy lesz elég erőnk, hogy kiálljunk a félelmeinkkel szemben, de néha dacolva magunkkal elfutunk. És mi van, ha a rémálom üldözőbe vesz? Akkor hol rejtőzhetünk el? - sétáltam körülötte, mint egy vad a zsákmánya körül. Tudtam, csak úgy fog átváltozni, hogy ha feldühítem. Aztán a folyamat újra adja önmagát. Vagy feldühítem, vagy vért adok neki...olyan rég bunyóztam.
- Általában a legnyilvánvalóbb válasz a helyes. - tettem közelebb felé egy lépést. A láncok már rajta voltak, semmi okom nem volt az aggodalomra. Nem mintha nem fűszerezte volna meg a dolgokat, hogy a láncok elég réginek látszódtak, olyan 'bármelyik pillanatban eltörhet' láncnak néztek ki. De szerencsés embernek tartottam magam eddig is. Apám szerint vannak akik szerencsésnek születtek, én meg szerencsés vagyok, hogy megszülettem. Ők mindent megkapnak, amit akarnak, nekem viszont küzdenem kellett minden egyes percért az életemben. Ettől lettem erős.
Övtáskámhoz nyúltam, és elővettem egy véres, és egy morfiumos tűt is. Gyors mozdulattal fordultam meg, és mindkettőt hasfalába döftem. A morfiumot elég volt bőre alá nyomni, a vérnek mélyebb helyet kellett keresni, amit meg is tettem. Aztán egy mozdulattal húztam ki mindkettőt, majd szemeibe néztem. - Nos, kedves Barátom, ez most lehet, hogy egy kicsit fájni fog. - Azzal a lendülettel - kihasználva azt, hogy tündér lévén erősebb vagyok egy normálisabb embernél - minden erőmet belehúzva egy jobb horoggal küldtem őt. - Na mi lesz már? - hergeltem tovább, és a gyomorszája következett, oda is isteneset kapott, aztán megcsapott dühének a szele, és éreztem, hogy kezdődik. Távolabb léptem. - Bocs, jobb nem jutott eszembe. - vontam meg a vállamat, majd reménykedve, hogy át is változik, hátrább álltam. A morfium tudtam, hogy megteszi a hatását, és a következőhöz kezdtem tölteni a fiolákat, majd egy tasakos vért tettem a kőre, apró lyukat szakítva rá, hergelje ez is a vadállatot, ami benne lakozik.