- El fogom intézni, hogy huzamosabb ideig is békén hagyd - billentettem még mindig oldalra a fejemet, majd nagyot sóhajtottam, miközben kissé távolabb léptem tőle. - Rendben, megteszem neked - biccentettem egyet. - Utána pedig kihozom Silast, mert szükségem van arra, ami nála van - nyúltam bele a táskámba. - Remélem nem haragszol, ha itt helyben viszem véghez azt a varázslatot - húztam elő egy apró kis gyertyát.
- Ha ez tesz boldoggá, de nem rajtam múlik, meddig hagyom őt békén... - Jelentem ki széttárt karokkal. Kell neki a gyógyír, még szerencse, hogy szóltam John-nak, hogy álljon készenlétben. Egyszer már dolgoztunk együtt, most is menni fog. Persze elkerülhetetlen volt az igézés. Valamiért meggyűlölt, bár nem tudhatom miért. Egy SMS-t küldök Elijah-nak, ha áll még az ajánlata, akkor hozza az embert, aki a járulékos veszteség ebben a történetben. Persze még várnia kell, de majd, ha elindulunk, követnie kell minket a szigetre. Nem maradhat le. De nem is válhat láthatóvá. - Remélem az én torkomon nem akarod lenyomni azt a szert... - Jegyzem meg halkan, miközben előveszi a gyertyát. Könnyebb volt, mint hittem. - De semmi átverés! Ismerem a trükkös bűbájaidat, kérlek ne rajtam alkalmazd! - Kérem meg őszintén, majd várom, hogy befejezze az igét. - Akkor indulhatunk? - Csak akkor szólalok meg, ha kész.
- Nem, a tiéden miért nyomnám le? Semmi hasznom nem származna belőle, hogy újra emberré válj - jegyeztem meg mellékesen. Bár egyértelmű, hogy annak idején sem az én ötletem volt, hogy legyenek vámpírok. Mikael akart egy varázslatot... és megkapta. Méghozzá elég sanyarú sorsot adott ez a gyermekeinknek. És neki is. Lehunytam a szemeimet, miközben még mindig égett a gyertya a kezemben. mindig volt egy varázslat a tarsolyomban, és ez ilyenkor pont jól jött... halkan mormoltam, majd mikor éreztem, hogy a gyertya elaludt az ujjaim között, elégedetten felsóhajtottam. - Az elméd levédve - suttogtam. - De kit akarsz te még vinni?
- Talán, hogy megölj, és a fiacskád nyugton élhessen, de ha én meghalok Elenát is rántom magammal... És akkor sokkal többen akarják a te halálod akarják majd, mint az enyémet! - Jegyeztem meg mellékesen. Az világos, hogy kénytelen vagyok alkut kötni vele, de tisztázni akartam a helyzetet. Elena az én véremmel a szervezetében halt meg, ráadásul kötődik hozzám. Jut eszembe, ha ennek vége, meg kell keressem őt, véghez vitte-e a feladatát, és elkezdte-e a feladatot, amit kiadtam neki... - Köszönöm... - A várva várt kérdés, de sosem fogja megtudni. Még egy SMS-t küldök. Hozhatod az embert, de maradj rejtve. Kérlek! A címzett ugyanúgy a fiam, Elijah. - Ahhoz, hogy elvehessük a gyógyírt Silas-tól, táplálkoznia kell, a varázslattal csak a bejáratot tudod felnyitni. Emberi vér kell, hogy feléledjen annyira, hogy el lehessen venni tőle. Ez a te feladatod lesz! - Mintha semmit sem terveznék. Megfejthetetlenné váltam Esther számára, mivel már nem ismer kivé lettem. Ő is akarta ezt az átkot, amennyire én. Meg akartuk védeni a gyermekeinket. Vállaltam, hogy én is átváltozom velük, hogy kordában tarthassam őket. Niklaus vétkezett, meg kell halnia. De nem most... És nem itt. - Akkor? Indulhatunk? - Teszem fel újra a kérdést. John is készenlétben van, gyorsnak kell lennie. Ő már a szigeten vár azt hiszem. De ha nem, akkor hamarosan ott lesz. Kérdőn nézek Estherre. s a válaszát várom.
- Remek - jegyeztem meg, mikor arról beszélt, mi szükséges ahhoz, hogy Silas magához térjen. Bár benne volt a pakliban, hogy emberi vér kell majd neki, hiszen jó pár évszázada rohad már egy helyben. Csodálom, hogy még van remény arra, hogy éljem... mint egy aszalt szilva. Elindultam kifelé a kriptából, a holmijaimat a vállamra emelve, majd kérdőn néztem vissza Mikaelre. - Jobb, ha mondod, hova tovább. Kettőnk közül még mindig te vagy tisztában azzal, hogy hol van Silas - billentettem oldalra a fejem.
- Azt te sem gondolhattad komolyan, hogy majd csak úgy egy varázsszóra feltámad... Ez is az átok része... - Jegyeztem meg flegmán, majd elindultam. Végre nem láthat belém senki, remélem Elijah nem valami lány után futkorászik... Persze azt csinál, amit akar, amíg egyik Petrova sincs képben... - Normál emberi sebességgel akarsz menni, vagy vámpír sebességgel? - Kérdezem, mert a motorcsónak is messze van. Nem sokat szólok hozzá, csak amit feltétlen szükséges.
Az, hogy az iskola kissé közel van az erdőhöz, hát megkönnyebbülés volt ebből a szempontból. Igaz, egyesek nyilván részegnek néztek legalább, akit a barátnője próbál a vállán hazacipelni. Ó, Courtney... mibe kevertelek bele? Annyira sajnálom... de ezt nem tudtam hangosan kimondani. Annyira hideg volt... vagy csak az én bőröm érzett hideget, miközben a verejték viszont folyt rólam. - Itt... egy kripta... mindig idejövök.. - suttogtam remegő hangon. - Vannak lenn láncok.. - nyeltem egy hatalmasat. - Segíts lekötni magamat. Majd menj el.. reggel majd.. megkereslek.. - hunytam le a szemeimet.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Szept. 05, 2013 10:16 pm
Bevallom kezdek kicsit félni attól, hogy kifutunk az időből. Vagy hogy valamit elrontok. Nem szeretném, hogy bárkinek baja essen az én hibámból. Viszont már rég csináltam ilyet, így becsúszhat valami. - Rendben. Gyere. - Mondom egyre idegesebben, bár próbálom ezt nem kimutatni és már meg is ragadom karját, hogy behúzzam a félelmetes kriptába. - Nyugalom! Csak pár percet bírj ki még. Menni fog? - Fogalmam sincs mennyi ideje van még hátra, de most nem is érek rá ezen agyalni. Így hát nem is gondolkozok hülyeségeken, egyből felkapom az egyik láncot, és Timothy-hoz sietek vele, majd utasítására várok, hogy mit hová rakjak.
A verejtékem szinte a számba folyt... éreztem a sós ízt, mely ilyenkor mindig uralkodott arcomon, testemen... - Várj. - állítottam meg hirtelen, hogy ledobjam magamról az ingemet, majd a nadrágomat is. Nem voltam én az ilyen helyzetekben szégyenlős... - Most már.. csinálhatod.. - próbáltam meg neki ott segíteni a hosszadalmasnak tűnő procedúrában, ahol csak lehet. Közben egyre többször bukott ki fájó nyögés, vagy egy elnyújtott nyöszörgés a torkomon, de nem tudtam mit tenni. Közeledett az a bizonyos pillanat.. - Sajnálom.. hogy tönkretettem az estédet. Figyelmetlen vagyok.. - nyeltem nagyot, szinte könyörögve nézve tekintetét, hogy bocsásson meg.
Aggódva nézem ahogy kibújik ruháiból, de nem szólalok meg. Talán meg sem tudnék szólalni. Félek. És őt is féltem. Egyszerűen szörnyen néz ki. El sem tudom képzelni, hogy milyen fájdalmai lehetnek most. Vagyis nem csak most, hanem minden egyes teliholdkor. Próbálom minél gyorsabban a helyére tenni a láncokat, de persze ez nem olyan könnyen ment, mint amire számítottam. - Nem tehetsz róla. Akár nekem is eszembe juthatott volna. - Szemeibe pillantok, majd végigsimítok vállán. - De ha annyira bánt, majd megengedem, hogy kárpótolj. - Eleresztek egy halvány mosolyt, aztán végigpillantok rajta, hogy megnézzem minden a helyén van-e. - Kész vagyunk? -
Milyen érdekes mindez... még most, ebben a taszító és szörnyű helyzetben is elérte, hogy valami halvány mosolyfélét villantsak meg felé, és ez felért egy... nem tudom... jelenleg jólesett belül valamin vidulni, miközben a testem roppant, és roppant... alig maradt ép csontom, majd végül semennyi... más formát öltöttek, és fájt... veszettül fájt. - Courtney... - suttogtam aztán, és leláncolt kezeimre néztem. - Menj a rácsos ajtón kívülre... ott nem foglak tudni bántani. - nyögtem ki nagy nehezen, már izzó szemekkel az ajtó felé pillantva.
Szemeim úgy csillannak fel, mintha csak egy gyerek lennék, aki épp egy csokit kapott, mikor meglátom azt a halvány mosolyt az arcán. De a következő pillanatban a csillogás helyét átveszi a félelem. A látványtól akaratlanul is hátrálok egy lépést, de persze rögtön meg is bánom ezt. Nem szeretném megbántani vele, Timothy-t. Viszont arra már magam is rájöttem, hogy nem lesz időm túl messzire menni, ha esetleg kiszabadulna. Már éppen kezdek pánikba esni, mikor meghallom szavait. - Rendben. Megyek. - Lassan kezdek hátrálni az ajtó felé, de miután átértem rajta sietve csukom azt be magam után. Nem tudom elszakítani róla a tekintetem. Nem értem, hogy lehetséges ez az egész...
Távolodni kezdett tőlem. Olyan nagy nyugalom költözött ezáltal a zilált külsőmbe, hogy jelenleg nem tudtam volna megmondani, melyik a nagyobb: a fájdalmam, vagy az örömöm, hogy van benne annyi józan ész, hogy hátrál, és nem makacskodik, ahogy általában a nők szoktak. De beismerhette a helyzet súlyosságát azt hiszem. Fájdalmasan kiáltottam fel, de mikor már tudtam, hogy biztonságban tudhatom őt, testem összezuhant, csontjaim fordultak a helyéről, és úgy üvöltöttem, mintha ezren nyúznának egyszerre... nem tudom, meddig vergődtem, mire a vérfarkaskiáltás kibukott belőlem, és morgolódva próbáltam elszakítani kötelékeimet.
Talán még életemben nem sajnáltam ennyire senkit. Azoktól a fájdalomtól ittas ordításoktól, még a hideg is kiráz. Mikor Hayley-vel kellett ezt eljátszanom, akkor is ahogy tehettem elmenekültem. Ha hallom, csak rosszabb mert szeretnék segíteni és mégsem tudok. Meg vannak kötve a kezeim. Viszont a következő pillanatban már valami más volt az az ajtó mögött. Valami sokkal veszélyesebb, és semmiféleképp nem szabadulhat ki. Na de nekem minél előbb el kellene mennem innen. Úgysem várhatok itt túl sokáig. Ráadásul, ő is azt szeretné, hogy itt hagyjam, és tudom hogy jelentkezni fog... Megígérte. Minden létező kezem ügyébe kerülő tárgyat, torlaszként az ajtóhoz teszek, majd lassan elkezdek hátrálni, majd mikor kiérek a kriptából, futni kezdek.
Reggel a hideg levegő csapott meg.. nem emlékeztem, mi történt velem az éjjel.. talán olyasmit tettem, amire senki nem lenne büszke, de nem hevertek mellettem tetemek. Nem tapadt rám vér. Ebből nyugtáztam kissé, hogy nem ölhettem meg senkit.. hiszen ha vér tapadna "kezeimhez", az most látszódna is rajtam úgy hiszem.. Felemeltem a fejem. NEm támadtam meg senkit. Ez jutott eszembe rögvest, ahogy felpillantva a kripta falait láttam, és láncokat a karom körül. Nem sikerült elszabadulnom.. de Courtney legalább hallgatott rám. Eltűnt innen, mielőtt bántódása esett volna. Ez a lány.. megfog. Pedig csak egy... lány.. semmi különleges nicns benne. De ha azt nézzük.. éppen ettől különleges..
Én és az erdei séták… Nem szokványos, én is tudom. Azonban, gondoltam kihasználom a lehetőséget, ha már kiszabadultam New Orleansból és itt nincs senki, aki az életemre akarna törni, csak mert varázsláson kap. Ezt abban a városban nem lehet megtenni, vagy legalábbis nem büntetlenül, szóval, ha némi mágiára szottyanna kedvem, akkor a várost bizony el kell hagynom. Most pedig itt vagyok, egyébként is van dolgom itt, de csak valamivel később. Kijöttem hát a városból, hogy a környező erdőben keressek egy helyet magamnak, erre pedig az egyik legjobb helyet találtam meg, teljesen véletlenül.
Lesétálok a lépcsőkön, elhagyatottnak tűnik a hely, éppen tökéletes. A kripta pontosan úgy néz ki, mint bármelyik másik, bár való igaz, hogy nem törődöm sokat azzal, hogy milyen is. Nem nézek körbe, csupán csak annyira, hogy tudjam, valóban egyedül vagyok-e itt. Nincs már teremtett lélek, csak én, szóval innentől kezdve már nincs más hátra, mint előre, tehát előveszem a táskámban lapuló gyertyákat, leteszem azokat magam elő, majd leülök törökülésben és lehunyom a szemeimet. Hangtalanul mormolok az orrom alatt, mire hosszú lángnyelvek csapnak fel a gyertyák kanócain. A varázslat nem bonyolult, csupán lezárom a helyet, hogy valóban senki se zavarhasson meg. Az egyetlen bibi vele, hogy ez amolyan se ki, se be varázslat, ami a fizikai testre vonatkozik. De miért is akarnék kimenni, ha egymagam vagyok idebent?!? Ahogy ez a varázslat megvan, felállok, hogy ellenőrizzem a dolgot. A lépcső aljáig megyek, hogy megpróbáljak felfelé indulni, azonban egy láthatatlan falba ütközöm. Szóval működött. Szuper. Visszamegyek a gyertyákhoz és a táskámból egy grimoiret veszek elő, majd felnyitom az egyik nagyon bonyolult varázslatnál. Még sosem próbáltam, de egy ideje érdekel, hogy mire is lehet képes. Talán majd most megtudom…
Nem vagyok egy bizalmatlan, rettegő leányzó, de jobb félni, mint megijedni és szeretem ismerni a környezetem. Mystic Falls városának néhány helyét már bejártam – főleg azokat, ahol kávét lehet kapni -, de ha valamit találni is akarok, valamit, ami bizonyítja, hogy valóban olyan misztikus és természetfelettitől nyüzsgő ez a hely, akkor az elhagyatottabb, régebbi helyeken kell keresnem a nyomokat. Szó sincs róla, hogy a modern Sherlock Holmes-t szeretném eljátszani, csak azt kívánom tudni, hogy mivel kell szembenéznem a városban. Magamnak is vonakodva vallottam be, de valamiféle párhuzamot húztam tudat alatt is régi otthonom, New Orleans és Mystic Falls között. Ez egy kicsit elrettentett a várostól, de közben még jobban vonzott magához. Ezt néminemű gúnyos iróniával jegyeztem fel magamban. Nem tudom elképzelni az életem egy olyan helyen, ahol nem találkozok minden második lépés után egy vérszívóval, vérfarkassal vagy boszival? New York csodálatos város és egyszerűen imádom Manhattant, de szörnyen magányossá és nyomorulttá tett. Én is boszorkány vagyok. A véremben van, hogy a veszélyesebb, spirituálisabb környezetet keresek. Kell egy kis izgalom. Lassú léptekkel sétáltam le a régi Lockwood család kriptájának kőlépcsőjén, miközben alaposan körbenéztem, nem követ-e valaki. Az erdő a kripta körül, tökéletesen üres volt. Madarak csipogtak, a szél halkan süvített és a száraz avar adott ki recsegő hangot, de ember alkotta hang nem törte meg a természet monoton alapzaját. A kriptába leérve alaposan megszemléltem azt, majd semmi figyelemreméltót, furcsaságot nem találva csücsültem le az egyik kövekkel kirakott emelkedőre. Előkaptam a táskámból egy boszi könyvet és elhatároztam, hogy a varázslatok gyakorlásával fogom eltölteni az időt, mégse vesszen kárba a túrázásra szánt idő. A szívem csaknem megállt, amikor meghallottam valakinek a lépteit a lépcső felől. -Ki van ott? – erőltettem határozottságot hangomra, de kezeim megremegtek.
Nehezemre esett megtalálni a kikötőből valami olyan helyet, ami megfelelő lenne egy magam faja vámpírnak. De egye fene, meglátjuk mi fog történi. Szerencsére eléggé talpra esett vagyok, szóval még emberi alakban jöttem mentem a városba. Ami nekem valljuk be nagyon, nagyon hangos és zűrös volt. Megszoktam, az évek alatt, hogy az erődben magam vagyok, néha pár túrázó csoport zavart meg, de ők tovább is álltak. lig vártam, hogy találjak valami célt, hogy az erdőt érezhessem. A levegőbe hiába szippantottam, hogy ha az orromba csak a szmog és egyéb káros dolgok tolakodtak. Meghökkenve szinte rohantam végig a városon. Nekem erre nincs szűkségem, nekem a családomra van. Hogy ismét úgy élhessek, nyugalomba. Amire már nem látok sok esélyt. Sírva közlekedtem az erdőbe. Bárki bármit mondjon, de az erdő, mindenhol olyan. A fák védelmezően karolnak át, a bokrok susogása zene füleimnek. Szeretek itt lenni, már most érzem, hogy nekem ez mind az a tökéletesség, amire vágytam. A lelki békém kezdett visszaállni, amint a friss hűs szellő megcirógatta az arcom. Viszont kell keresnem egy búvóhelyet, ahol tengethetem továbbra is, a most már magányos életemet. Nem akarok senkit, akivel jóba lehessek, vagy épp szerelembe essek. Nem, ez nem nekem való. Nincs még egy ilyen szerencsétlen lélek, aki ennyi szörnyűségen ment volna át. Ilyen fiatalon. Hirtelen megpillantottam valami elhagyatott pince szerűséget, ám mikor közelebb léptem, már nem is pincének tűnt, inkább valami kriptának. Lassan szökkentem lefelé, hát, ha könnyen találtam magamnak szállást és menedéket. Csak, hogy valakinek a szíve hevesen kalapált oda lent, ami szinte vízhangzott a falak között. - Chelsea vagyok. – huppantam le az utolsó lépcsőfokra, hogy lássa eszem ágába nincs megtámadni, vagy kinyírni. Az emberek képesek minden féle, hülyeséget gondolni, csak mert valaki épp unalmában horror filmeket írogat, és azzal szórakoztatja a népet. Először arra gondoltam, hogy ő is menedéket keres, egy a fajtámból. De nem.. nincs semmi erre utaló illat a levegőbe.
Mély levegőt vettem és azzal kezdtem szidni magam, hogy megint túlságosan túlreagálom a dolgokat. Miért kéne minden hangban, árnyékban a veszélyt látni? Ugyanakkor, véleményem szerint egy nem veszélyes személy nem látogat el az erdő közepén lévő, ősi kriptában csak úgy szabadidejében. Az emberek ijesztőnek, túl porosnak és pókhálósnak gondolja ezt a helyet. Ráadásul valószínűleg mindenféle mende-monda is szól róla. Körbenéztem a kriptában és szemem megállapodott a masszív betonból kitépett vasrácson. Meglepődnének, sőt megrémülnének, ha tudnák mennyi mende-monda igaz. - Nora. - mutatkoztam be én is és bár ülve maradtam, megtartottam azt a bizonyos távolságot. - Üdv. - biccentette felé elmosolyodva. Ő az utolsó lépcső fokon ült, én pedig hátamat nekivetettem a hideg betonfalnak a kripta túloldalán. Fő az elővigyázatosság. Veszélyesnek nem tűnik, sőt, egészen ártalmatlan külseje van, de a filmekben is mindig az a hunyó, akire egyáltalán nem számítunk. - Minek köszönhetem a társaságod? - kérdeztem, majd zavartan megforgattam a szemem. Ez most totál úgy hangzott, mintha egy karótnyelt, egyenruhás titkárnő tenné fel ezt a nem kívánt vendégeknek. Mintha a kripta az én tulajdonomban állna és lenne felhatalmazásom arra, hogy megkérdezzem, mi a francot keres itt egy idegen. - Úgy értem... - futottam neki újra bujkáló mosollyal az arcomon. - Mi késztetett arra, hogy fényes nappal betévedj ebbe a sötét lyukba? - vigyorom egyre szélesedett, majd kezem körbemutatott a helységben.
Mikor sikerült magamhoz térnem felöltöztem majd egy mély sóhajt véve elindultam az erdőbe, azon belül is a régi Lockwood kriptához. Beszéltem Tylerrel és azt monda, hogy a láncok simán kibírják az átváltozást. Ez nekem nagyon fontos, mert nem akarok Eyalnak fájdalmat okozni.
Mikor odaérek mosolyogva ölelem meg, de lehet érezni rajtam, hogy feszült vagyok.
- Tudom, csak már előre félek. - mondom majd körbe nézek a kriptában. Van egy adag lánc, jó erősek. Remélem kibírják az átváltozásomat... - Farkasölőt sikerült szerezned? - kérdezem mikor ránézek.
Elveszem tőle a palackot majd nézem pár percig. Még nem is ittam belőle, de már érzem a maró hatást a torkomon... Mintha klórt inna az ember, borzalmas! Lassan letekertem a kupakot majd vettem egy mély levegőt és ittam két nagy kortyot. Egyből elkezdtem köhögni, de szerencsére letudtam nyelni, csak a nyelőcsövemet marja nagyon.
Kezdőlap
//
