- Na jó... Legyünk igazságosak! Elmesélem, hogy mi történt, ha előbb te mondasz valamit magadról. Még azt sem tudom, hogy te mi vagy - világítok rá erre a cseppet sem mellékes tényezőre. Így lesz fair. Hiszen első nekifutásból képes lenne kiszedni belőlem a fél életem történetét, mikor egy árva szót sem vallott még be magáról. Ne haragudj, drágám, de engem sem ejtettek a fejemre. Meg amúgy sem vagyok az a kitárulkozós fajta. Bár Delenával kapcsolatban még mindig érzem azt, amit szinte a kezdettől: hogy egész szimpatikus lány, és ez nagy szó tőlem.

- Klaus? - vonom fel a szépen ívelt szemöldökeimet. Na az a hibrid meg vajon hogy kerül a képbe? Ha nem most mondta volna, hogy egy egyszerű halandó, akkor arra tippelnék egy ilyen kérdés után, hogy Delena is hibrid. Bár lehet akkor már hallottam volna róla Tylertől... Oké, így sincs több értelme.
- Egyszer találkoztam vele. Azon kívül, hogy egy nagyképű alak, aki királynak képzeli magát... igazából nem is tudom, mit gondoljak róla... - Már az előtt utáltam, hogy megismertem volna. Igaz, végül az elválásunk előtt aránylag rendes volt velem, amivel egy csöppet enyhítette a róla alkotott képemet... de ettől még nem lett a szívem csücske. És nem is lesz soha.
- Mi köze van neki a történetedhez? - értetlenkedek, és egyre kíváncsibb vagyok.

Bámulok rá elképedve, nagy szemekkel. Aztán egyszer csak... kitör belőlem a nevetés. Ugye most csak viccel? A jövőből jött? Na ne már! Mikor cseppentem bele a 'Vissza a jövőbe' filmekbe? Észre sem vettem. Ilyet még a boszorkányok sem tudhatnak. Bár ha Estherről van szó... nyilván ezer évvel ezelőtt még a vámpírok fogalma is ugyanilyen nevetségesen hangozhatott. Úgy néz ki, az ősi boszorkánytól minden kitelik.
- Nem viccelsz, ugye? - komolyodom el lassan, és a lány arcát fürkészem. - De... Miért? Úgy értem, miért hozott vissza? Miért éppen téged, ha csak egy átlagos ember vagy? És mit akar tőled Klaus? - Lehet, hogy sok a kérdés egyszerre, de valahogy nem áll össze a kép. Az egész túl... hihetetlen és zavaros nekem.

- Várj most... jól értettem hogy...? - Nem, nyilván félreértettem valamit. Komolyan... vagy ez a lány van becsípve... vagy én. Biztos azt is csak képzeltem, hogy a jövőből jött. Mégis... az még hihetőbbnek tűnt, mint a magyarázata második fele. A hasonmás és egy ősi gyereke? Mégis melyiké?
- Szóval... Elena az anyád, ha nem tévedek... - az még majdnem érhető, hiszen a többinek már aligha lehetett gyereke egy vámpírtól, de... - és akkor melyik ősi is az apád? Csak azt ne mondd, hogy Klaus. - Ez így most talán egy kicsit túl nyersen, sőt, gorombán hangozhatott, de én már csak ilyen vagyok. Ami a szívemen, az a számon. Meg persze ott van még Elijah, meg Kolin, vagy hogy hívják a harmadikat... egyáltalán még van ősi vámpír? Nem nagyon izgat a családfájuk, és nyilván lehet akármelyik az apja. Sőt még az is kiderülhet, vagy valaki más, idősebb vámpír, nem az eredeti családból. Én csak azért tippeltem Klausra, mert annyira tart tőle, és már maga is említette a nevét egy párszor. De komolyan, nem töröm tovább a fejem rajta, mert még belefájdul.

Felnevettem. - Nem, nem Klaus az apám. Anélkül is mindig képbe kerül valahogy. - Vontam meg a vállamat. Az kellene még, hogy a hibrid legyen az apám... azt hiszem, nem éltem volna meg azt, hogy még kamaszkoromban is ép legyen az idegrendszerem. Arról is elég volt tudni, hogy ki a biológiai apám, ő sem egy mintapéldány, de legalább az, akit az igazi apámnak tekintek, normális.
- Az apám neve Oliver. Oliver Lambrick. Ugyanannyi idős, mint Klaus. - Mondtam kissé elhúzott szájjal. Nem ez volt a kedvenc témám, de hát ha egyszer ide lyukadtunk ki, most mit csináljak? - Talán ezért lehet nekem is természetfeletti beütésem, hiszen a szüleim sem átlagosak. - Néztem Hayley-re, de az arckifejezésén ismét el kellett nevetnem magam. - Hülyeségnek hangzik, igaz? De nem vagyok őrült... a történetem az, de én nem.

- Oh, ne aggódj, én nem ítélkezek - rázom meg a fejemet gyorsan. Persze furcsa az egész történet, és nehezen megemészthető. Sőt, elhinni sem könnyű. De a lánnyal semmi bajom. - Én igazából semmilyen családfát nem tudok felmutatni. Évek óta a szüleimet keresem. Egyszer még kiderülhet, hogy az én történetem a tiédnél is őrültebb - mondom, aztán picit elgondolkodom. - Nem... nyilván a tiédtől bonyolultabb már nemigen lehet - teszem hozzá halkan elnevetve magam. Igazából akármit is fogok megtudni a szüleimről, ha egyáltalán valaha sikerül róluk kiderítenem bármit is, biztos vagyok benne, hogy nem fog minden pontban tetszeni. Előre utálom az okát, amiért elhagytak... akármi is volt az, és akármilyen nyomós érveik is lehettek. És ez az esetleges halálukra is vonatkozik.

- Semmit - jelentem egyszerűen, mégis ezzel az egyetlen szóval elmondva mindent. Nyomatékosítva a tényt, hogy még csak kiindulnom sincs miből, csak a remény van, és ez a makacs akarat, a fogadalmam, hogy nem adom fel, amíg ki nem derítettem róluk az igazságot. Bármibe is kerüljön. Nem tudom a nevüket, nem tudom, hogy élnek-e, sem azt, hogy miért hagytak el.
- Az egyetlen dolog, ami remélhetőleg szűkíti a kört az az, hogy vérfarkas vagyok, és legalább egyikük hordozta a gént, talán maguk is kiváltották az átkot. A fajtámból nincs túl sok az országban, ráadásul sokan szeretnek falkában élni, és egyiktől a másikig csapódva sok érdekeset lehet hallani. Aztán meg csak tőlem függ, mit rakok össze belőle - vonok vállat az erős akarásom és látszólagos magabiztosságom ellenére kissé talán tanácstalanul.

- Igen. Elsősorban ezért. És mert alapvetően nyughatatlan típus vagyok. - Mondhatnám úgy is, hogy egyszerűen sehol nem találom a helyem. Keresem, hogy ki vagyok, hová tartozom. De ezeket nem szeretném hangoztatni. Az első válasz kevésbé hangzik szánalmasnak. És már sem hiányzik jobban, mint bárki szánalma.
- Nagyjából 4-5 éve kutatok a szüleim után. Azóta, amikor először átváltoztam. Előtte fogalmam sem volt róla, hogy mi vagyok, milyen géneket hordozok magamban. De azzal minden megváltozott. Kiderült, hogy a nevelőszüleimnek így már nem kellek... mármint nem az, én megértem őket. Csak belegondoltam, hogy ha nem hozzájuk tartozom, akkor vajon kihez...? Falkában élni is kicsit olyan, mint egy nagy család. - Hmm. Csak sikerült szánalmas választ adnom. Szép volt, Hayley.
- Nem hiányzik a saját időd? Biztos minden teljesen más húsz év múlva. Mitől függ, hogy visszatérhetsz-e? - Teszek fel hamar én is pár kérdést, csak hogy egy kicsit eltereljem a figyelmet gyámoltalan mivoltomról.

Azt hiszem, nem igazán tudnám beleélni magam Delena helyzetébe, még ha akarnám sem. Túl zavaros, túl... rendkívüli, hihetetlen. Elég ha a saját dolgommal foglalkozom.
- Hopp... igazad van. Tulajdonképpen... nem egy nagy sztori - kicsit meg is vonom a vállam, de igazából nem az a lényeg, hogy mekkora történet, hisz mégis csak egy ember haláláról van szó, aki ráadásul közel is állt hozzám. Sokkal inkább csak nem szeretek róla mesélni, főleg nem olyanoknak akiket pár perce ismerek. De Delenának igaza van, megígértem, hogy válaszolok, ráadásul még mindig áll, amit első pillanattól hangoztatok magamban: valamiért szimpatikusnak tűnik. Talán csak mert ebben az őrült, természetfelettiektől hemzsegő kisvárosban ő tényleg egész normálisnak tűnik.
- Egy csónakázós baleset. Az volt az egyik első alkalom, hogy alkoholt fogyasztottunk a barátaimmal. Mind többet ittunk a kelleténél, de a következményeket tekintve nyilván én a legtöbbet. A csónak az én hibámból borult fel, és a haverom nem tudott úszni. Talán megmenthettem volna, ha valamivel józanabb vagyok - húzom el a számat. Remélem, hogy kielégíti a válaszom, mert nem szeretnék ennél is jobban belemerülni a témába.

Gondolatban a fejemet vakartam. Hát most mit mondhatnék erre? Nem egyszerű kérdés, nem volt egyszerű helyzet...
- Tulajdonképpen... beletelt némi időbe, mire felfogtam, hogy mi is történt velem. Nem értettem meg azonnal. Amikor átváltozunk, és a farkas énünk tör elő, általában nem vagyunk önmagunk, nem emlékszünk utólag semmire. Akkor is ez volt. Többszöri átvátozás és pár új ismerős segítségével ismertem meg csak ezt a valakit, aki lettem. - Megrázóbb volt az a része, hogy a szüleim csak úgy lemondtak rólam, és visszaküldtek az árvaházba. Még csak nem is igazán értettem, hogy miért teszik.
- Figyelj... én szívesen elcsevegnék még itt veled. És örülök, hogy megismertelek. De lassan lépnem kell - vezetem elő a dolgot, mert tényeg elég jól elidőztem már itt a társaságában. - A városban leszek még egy ideig, remélem, még összefutunk - küldök felé egy utolsó mosolyt búcsúzásképpen, aztán tényleg továbbállok.