Őszintén szólva eléggé idegesítő volt ahogy körbe-körbe járkált körülöttem. Nem is nagyon reagáltam arra amit mondott. Végül is mit válaszolhattam volna rá? Azt hiszem semmit. Nem lelkizni jöttünk ide. Bár gondoltam, hogy ez sem tart sokáig.
Ahogy közelebb lépdelt sejtettem, hogy most következik az a rész ahonnan kezdődnek az "érdekesebb" dolgok.
Eléggé meglepett amikor egy hirtelen mozdulattal belém szúrt két tűt is, de az már annál inkább amikor egy isteneset bemosott nekem. -Mi a franc? -förmedtem rá, majd a gyomorszájamba is ütött egy jókorát. Akkor éreztem, hogy valami elindult és a felszínre akar törni. Düh, indulat és vegyes érzelmek gyülemlettek fel bennem. A lánc hangos csörömpöléssel feszült meg mögöttem ahogy próbáltam nekiugrani. Bár ezt csak ösztönösen tettem, nem hittem volna, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy átváltozzak, de akarnom is kellett. Minden amit teszek az azért lesz, hogy megtörjem ezt a rohadt köteléket. Próbáltam minden dühömet a felszínre engedni, mind azt amit Klaus iránt és jelen pillanatban Caroline iránt is éreztem. Úgy látszott, hogy ez meghozza a hatását, mivel a következő pillanatban már a pince padlóján görnyedtem össze. Az elején még csak nem is fájt az egész, gondolom már csak amiatt is, hogy amit belém nyomott az elején az fájdalomcsillapító lehetett, de utána mintha elszállt volna belőlem az egész. A csontjaim hangos roppanással és reccsenéssel törtek ketté, aminek hatására akarva akaratlanul is egy hangos üvöltés hagyta el a számat.
-Nekem ez nem fog menni. -lihegtem, de már innen azt hiszem lehetetlen lett volna meghátrálni. Egyszerűen lehetetlenség lett volna.
Szemeim már aranybarnán villództak és ismét keserves üvöltések és hörgések hagyták el a számat. Kezemre temettem a fejemet és már-már a levegőért kapkodtam. Nem hiába, már egy fél éve nem éreztem ezt, és elég nehéz újra visszarázódni a dologba, ha még régen sem tudtam hozzászokni.

- Meg kell tenned, mindent meg kell tenned!! - förmedtem rá, majd felé rúgtam a tündér véres tasakot. - Hozz föl mindent ami bosszant, kurvára nem adhatod fel! - fogalmam sem volt, mivel hergelhetném tovább, hiszen nem is ismerem. Talán Caroline, de ő pedig azt sem tudom kicsoda, hát honnan tudhatnám, hogy hol találom? Elindultam kifelé, de annyi szomorúság, tanácstalanság, igen, kétségbeesés volt arcában, hogy meg kellett állnom, vissza kellett néznem. Egyszerűen tudtam, hogy most nem hagyhatom itt.
-Mi az ami a legjobban ingerel? - Tudom, hogy jelen helyzetben nehéz lesz erre válaszolnia, de muszáj lett volna, máshogyan nem tudok neki segíteni, és biztos voltam benne, hogy ezzel ő is tisztában van. Újra közelebb léptem hozzá, és megvágtam csuklóm a kis bicskával, hátha ez a friss, finom ínycsiklandó vér felbőszíti...csak nehogy a vámpír éne kerekedjen felül. - Szeresd magadban a vadállatot is! Etesd is néha, mert a tiéd, a lényedhez, ősi múltadhoz tartozik, és ma is benned él. Sokan ott hibázzák el életüket, hogy nincsenek jóban a testükben-lelkükben élő nyers ösztönerőkkel. Nagy hiba, mert a vadállat erősebb, mint ők. De megszelídíthető.-bíztattam tovább. Egyszerűen nem teheti meg azt, hogy most feladja. Száguldó gondolataim megtorpantak. Tanácstalanul egy helyben állnak. Olyan érzésem támad, mint amikor elhajtok valami mellett, és később ugyan nem tudom, hogy mit láttam szemem sarkából, de érzem, hogy fontos...egyszerűen még csak egy gondolatfoszlányt sem tudtam elkapni, hogyan is segíthetnék neki.

-Bassza meg, tudom, de ...-akadtak el bennem a szavak amikor elém rúgta a tündérvéres tasakot. Mondjuk most nem nagyon tudott érdekelni mivel jelen pillanatban azzal voltam elfoglalva, hogy befejezzem ezt a rohadt átváltozást. Amikor elindult kifelé teljesen megvoltam róla győződve, hogy most itt hagy, de aztán még sem tette. Ha itt is hagyott volna akkor biztos, hogy nem fojtattam volna tovább.
-Caroline..-hörögtem csak ennyit, majd ismét hangos reccsenéssel tört szét pár csontom. A következő másodpercekben már csak arra lettem figyelmes ahogy felvágja a csuklóját és áramlik ki belőle a vér. Onnantól kezdve mintha minden felgyorsult volna. Még egy pár reccsenés, törés, üvöltés és teljesen más szemszögből láttam újra a világot.
Szavait még hallottam, de mit sem törődtem vele. Régen tudtam magamat kontrollálni, de ez mintha elszállt volna. Szabadulni akartam a láncok fogságából. Szabadságot akartam, és a vérét. Jelen pillanatban csak ezek lebegtek a szemem előtt.
Nekiiramodtam egy párszor, amire a lánc csak pár szakadásszerű hanggal felelt, de még mindig tartott. Tudtam, hogy nem kell sok neki, ezért nem is adtam fel. Aminek az lett az eredménye, hogy el is szakadt.
Megfontolt, fenyegető léptekkel haladtam előre. Időnként mordultam egy párat. Valami visszatartott attól, hogy nekiessek, de kimondhatatlanul ingerelt a vérszag ami a levegőben keringett körülöttünk.

Kihúztam a kést a sebből, mire az pár pillanat alatt beforrt, de akkor már késő volt. A 'bármelyik pillanatban eltörhet'-nek kinéző láncok meg is tették, mintha csak kimondtam volna, és be is következett. A láncok atomjaikra hullottak, ő maga pedig fenyegetően lassan indult felém. Nem hátráltam, csak álltam egy helyben. Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek a félelemmel. Hagyom, hogy áthatoljon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utána fordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam. Ökölbe szorultak kezeim, de tudtam, semmi esélyem ellene, hatalmas, és erős, de mégis bátornak éreztem magam. Bátorság és gyakran lélekjelenlét kell ahhoz, hogy bízzunk az ösztöneinkben, és azok szerint cselekedjünk, elsősorban akkor, ha az értelem másik megoldást vár, vagy attól félünk, hogy csalódást okozunk másoknak a cselekedetünkkel, tehát elindultam én is felé. Tudtam, hogy nem engedhetem őt ki a nagyvilágba. Egyrészt, mert akkor aki a kötelék másik végén áll, rájönne mire készülünk,másrészt pedig az a lány, Caroline, meg csomó más ember is meghalhat az én ostoba félelmem miatt. Ezért hát szembe álltam az elkerülhetetlennel. - Tyler !- üvöltöttem rá, azt sem tudtam mi tévő legyek. Valahogy az a fejezet, hogy 'Mit tegyek ha egy vérfarkassal kerülök szembe?' részt kimaradt az életemből.De nagy hiba előre számítgatni egy küzdelem kimenetelét, nem arra kell gondolnunk, hogy vajon győzünk-e, vagy sem. Hagyjuk a dolgokat természetesen folyni. A mi feladatunk, hogy ütünk a megfelelő pillanatban, ezt már ezer meg egyszer megtanultam. Újabbat közelebb léptem, de előtte hátra pillantottam az ajtóra, amit előzőleg lelocsoltam farkasméreggel, hogy ne érhessen hozzá, ne mehessen el, ki a nagyvilágba. A zsebemben volt egy gyengített méreg, de azt csak a legvégső esetben akartam használni, félek, hogy ha beadom túlságosan kiüti a gyengített verzió ellenére is, és nem tudjuk befejezni amit elkezdett. Felkészültem mindenre, a legrosszabbra is, de azért reméltem, hogy össze szedi magát. - Tyler, tudom, hogy odabent vagy. - köptem a szavakat a vadállatnak címezve. De ha nem mondom ki, akkor is valahol csodáltam is ezt a lényt. Gyönyörű volt a maga nemében, és ámulattal töltött el, ahogyan ott állt előttem, és gyilkosnak, sebezhetetlennek látszott, és mégis tudtam, hogy a benne lakó piciny ember sosem lenne képes önszántából bántani. Remekmű, nincs jobb szó.

Minden megszűnt körülöttem. Engedtem minden egyes indulatnak ami elhatalmasodott rajtam. Hogy miért tettem? Azt nem tudom. Foghatnám az ösztönökre is, de inkább itt az akaraterővel volt gond. Hagytam, hogy a bennem rejlő vadállat akarata érvényesüljön. Éreztem szívének minden egyes dobbanását. Nem félt, és ez valahogy dühített. "Az erősebb elnyomja a gyengébbet" elvet tartottam a szemem előtt, de ez nem nagyon akart összejönni.
Közelebb lépdelt felém amit teljes mértékben fenyegetésként fogtam fel. Nem is húztam tovább a dolgokat, nekiiramodva vetettem rá magamat és morogtam egyenesen a képébe.
Csak álltam fölötte mint egy büszke király aki minden nehézség ellenére, de elejtette a prédát. Egy harapás lett volna és vége, de akkor eszembe jutott az a több hetes tréning amit Matt-el csináltunk, és....és Caroline..Úristen, mit művelek? Hogy veszthettem el megint a fejemet? Mielőtt bármi kárt tehettem volna Xavier-ben az ajtó felé vettem az irányt, hogy kitörhessek innen, de amikor az ajtóhoz értem iszonyatos, maró fájdalmat éreztem, amitől egy keserves nyüszítés hagyta el a számat, legalábbis ahhoz tudnám hasonlítani.
A földre estem akárcsak egy haszontalan rongybaba és abban a pillanatban kezdetét vette a már kevésbé fájdalmas procedúra. Egy pár reccsenés és már újra emberi formában feküdtem a földön.
-Sajnálom! -nyögtem ki csak ennyit, majd az égésnyomokra pillantottam az oldalamon. Próbáltam mozdulni, de még nehezemre esett és fel is szisszentem párszor a sérülések miatt.

Pillanat tört része alatt mozdult, szinte semmit nem láttam abból a mozdulatsorból, ahogyan rám vetette magát. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Csak mozdulatlan feküdtem, és bámultam bele a gyilkos szempárba. Mert ez nem Tyler, sokkal inkább egy gyilkos pillantása volt, aztán mintha kinyílt volna, el akart menekülni. Erre soha nem gondoltam, szerintem az egész földkerekségen én vagyok az egyetlen, aki elmondhatja, hogy túlélt egy vérfarkassal való találkozást tündér létére. Menekülni próbált, de a méreg - sajnos - megtette hatását, mire vissza változott.
- Ugyan, mókás volt. Viszont láncok híján is, de folytatnod kell, Tyler, nem hagyhatod abba. - próbáltam biztatni. -Találj mindig új ösvényeket magad előtt - új kihívásokat, hogy ösztönözzenek. Új fejezeteket az életben, hogy elgondolkoztassanak, és új változásokat, hogy próbára tegyenek. - néztem rá. - Egyszerűen nem teheted meg, hogy feladod. - Huppantam le mellé. - Kérsz gyógyszert? - pillantottam rá. - Nem okozhatsz csalódást... - mormoltam inkább magamnak. Fogalmam sincs, mit mondhatnék egy ilyen helyzetben, azt hiszem, kudarcot vallottam.Rájöttem néhány dologra. Ha az életünk pontosan úgy alakul, ahogy szerettük volna - és állítólag ez a sikeres élet ismérve - nos, ebben az esetben néhányan azt gondolhatják, hogy kudarcot vallottam. Egyvalami számít. Hogy a csalódások miatt ne a keserűség uralja az életünket. Tanuljuk meg elengedni a múltat. Ha elönt minket a sötét kétségbeesés, fogadjuk el, hogy nem fürödhet minden napunk fényben. Jusson eszünkbe: csak az éjszaka fekete egén világítanak a csillagok, és azok a csillagok egyszer majd hazavezetnek minket. Ne féljünk attól, hogy hibákat követünk el, ne féljünk a botladozástól vagy a zuhanástól. Sokszor éppen az tartogatja számunkra a legnagyobb örömöt, amitől a legjobban félünk. Ki tudja, kit hová sodor az élet. Az út hosszú, de végül is... maga az utazás a cél.

-Nem úgy néztél ki mint aki viccesnek találja a helyzetet. -jegyeztem meg már viccelődve és összeszedve magamat, magamra aggattam egy nadrágot. -Azt hiszem már láncok nélkül is menni fog, csak pillanatnyi elmezavaromban akartam átharapni a torkodat. -mondtam nevetve, mintha tényleg olyan szórakoztató dolog lett volna. Mondjuk az én szemszögemből az volt.
-Nem fogom már feladni. Kizárt dolog. Ha esetleg szabadkoznék akkor nyugodtan üss vagy ahogy gondolod. A fájdalom sok mindent mondat az emberrel. -sóhajtottam, majd a láncok elé sétáltam. Ezek már tényleg használhatatlanok voltak, de abban sem vagyok biztos, hogy száz százalékig megy ez az önuralom dolog.
-Nem, nem kérek. Fájdalom nélkül nem lehet csatát nyerni. -vigyorodtam el, majd megálltam vele szemben.
-Ha nincs lánc, akkor ez kelleni fog. -kaptam ki a táskámból a farkasölős üveget és egy óriásit sóhajtottam. -Fenékig! -forgattam meg a szemeimet, majd egy húzásra öntöttem le az egészet a torkomon. Abban a pillanatban el is kezdett marni belülről és hangos köhögésben törtem ki.
-Ez le fog gyengíteni. Úgyhogy nem kell aggódnod amiatt, hogy megint neked ugrok. -mondtam köhögések közepette.
-Istenem, hogy én mennyire utálom ezt az egészet. -suttogtam csak magamnak, bár azt hiszem ennél hangosabban nem is tudtam volna beszélni, mivel szinte szétmarta minden egyes hangszálamat ez a lötty.

Miután lassacskán kiürült belőlem a farkasölő és elmúlt a maró érzés is előkotortam a táskámból a telefonomat, hogy megnézzem mióta csináljuk ezt az egészet. Mikor bekapcsoltam akkor vettem észre, hogy egy pár órája érkezett üzenetem, méghozzá Caroline-tól, amiben azt írta, hogy szeret és sajnálja. Zavartan pillantottam fel Xavierre és se szó se beszéd öltözködni kezdtem. Hogy miért hagyok itt mindent ismét miatta? Azt nem tudom. Azért teszem mert ez így helyes. Muszáj tisztáznom vele a dolgokat még akkor is ha lehet, hogy nem is illünk össze.
Belegyömöszöltem a láncokat a táskámba és a vállamra dobtam.
-Ne haragudj, de mennem kell. Majd máskor folytatjuk, vagy ahogy gondolod. -álltam meg Xavier előtt.
-Kösz, az eddigieket és még egyszer bocsánat. -mondtam komoly tekintettel nézve rá, majd ezzel a lendülettel el is indultam kifelé a kriptából.
Kifelé menet írtam még egy gyors sms-t Caroline-nak amiben ez állt:

"Gyere a Grill-be! Ott majd megbeszélünk mindent. "

Tyler

Felmenni nem akartam hozzájuk Stefan miatt ezért is maradtam inkább a Grill ötletnél. Még a végén valami olyat látnék amit nem kéne. Na, de mindegy is, lesz ami lesz.

(folyt. Grill)

Értetlenül álltam hirtelen hangulat váltása előtt, se úgy voltam vele, hogy majd felkeres, ha a továbbiakban szüksége lesz rám. Nem tudtam mit tenni, gyorsan elviharzott, gondoltam én sem álldogálhatok egymagam, mentem a dolgomra én is.

/folyt../

Nash

Nem bírtam megmaradni a zárt hotelszobában, pedig győzködtem magamat, hogy ez a biztonságos és ésszerű, azután, hogy egy őrült vámpírnő kishíján levadászott és megölt. Valószínüleg rosszul reagáltam le a dolgot. Talán nem kellett volna karót szúrni a hasába és akkor nem lett volna olyan pipa rám. Na de persze, abban a helyzetben nem nagyon lehetett tisztán és értelmesen gondolkodni. Ki tud a következményekre gondolni, akkor, ha előtte áll az esetleges gyilkosa, aki ráadásul az aznapi desszertjének nézi?!
Otthon kellett volna maradnom. Ez járt a fejemben, miközben óvatosan körbenéztem egy sötét, kőfalú, rideg helyiségben. Leginkább egy leroncsolódott börtönre hasonlított. Széttört vasláncok hevetek a koszor kőpadlón szerteszét és a helyiség túloldalán egy vasrács zárta el az utat. A kint sziporkázó reggeli nap sugarai csak a mögöttem lévő meredek lépcsőről tudott egypicit beszivárogni. Teljes árnyékba borult előttem minden.
Miért kell nekem ilyen rémisztő helykre jönnöm? Mégis mit gondoltam mit találok itt? Ez csak egy ostoba, kihalt kripta, ahova a tizenéves, gondtalan fiatalok lejönnek berugni, amikor úgy tartja kedvük.
A nagy csöndet egy aprócska hang törte meg. Mintha valaki rálépett volna egy avarban rejtőző fadarabra, ami kettétört a súly alatt, majd tovább hallgatóztam és léptek közeledtek felém, le a lépcsőn.
Úgy éreztem meggyullad a fejem és irtózatos félelem árad szét minden porcikámban. Ki lehet az? Nagyon remélem, hogy azok a gazdag szülők gyermekei, akik ide járnak lerészegedni. Jól esne egy pohárka valami...
Gyorsan körbepillantottam és mielőtt leért volna az idegen a lépcsőn, nekivetettem a hátam a hideg kőfalnak úgy, hogy előttem egy pár centiméteres lerombolt fal, némiképp eltakart. Visszatartott lélegzettel vártam, hogy mi fog történni velem.

A szívem összevissza kalapál, nem kapok levegőt, a fejemet ólomsúly nyomja és úgy alapjábavéve úgy érzem, hogy mindjárt elájulok. Egy férfi hangja visszhangzott az üres kriptában és olyan rémisztően és ördögien hangzott, hogy felállt a szőr a hátamon. A "kedvesem" szóra kivert a víz és rögtön tudtam, hogy nem ember. Valószínűleg a ütemtelenül verő szívem árult el. Próbáltam urrá lenni a testem remegésén és egyenletesen levegőt venni, de nem sikerült. Az időm azonban fogytán volt. Hallottam a férfi egyenletes légzését a nagy csönben és szinte éreztem a türelmetlenségét. Ha még tovább váratom, biztos, hogy sanyarúbb lesz a sorsom. Mély levegőt próbáltam venni, mielőtt kilépek a fal mögül, de csak egy kapkodó zihálásra tellett. Amilyen szerencsétlen voltam még meg is botlottam a saját remegő lábamba, de azután felnéztem és egy barna hajú, fiatal fiúval találtam szembe magam. Még életemben nem láttam, még csak futólag sem, de egyáltalán nem tűnt ijesztőnek vagy vérszomjasnak.
- Helló. - erőltettem mosolygásra magam, de a hangom remegett. - Rossz napod volt? - kérdeztem és utána olyan erősen beharaptam az alsó ajkam, hogy könnyek szöktek a szemembe és éreztem a számban a vér rozsdás ízét. Rossz szokás. Ha félek vagy zavarba vagyok, akkor szoktam harapdálni.

Soha ne a borítójáról ítéld meg a könyvet... vagy valami hasonlót mondogatott a Nagyim, mikor még élt. Nos, ez a szabály most lépett iagzán érvénybe. Ez a férfi teljesen normális és majdnemcsak kedvesnek tűnt egészen addig, amíg ki nem nyitotta a száját és nem termett ott hirtelen egy koporsó tetején, olyan gyorsasággal, hogy azt szemmel nem lehetett követni.
Mosolygott és a sorsomat találgatta, de nem tudtam teljes mértékben ráfigyelni, mert most elém tárult egy menekülési útvonal. Most, hogy átült a koporsó tetejére, szabadon hagyta a kijáratot és én csak arra tudtam gondolni, hogyan szökhetek meg. Hamar elvetettem ezt az ötletet, hiszen elég valószínű, hogy ő egy vámpír, ebből adódóan pedig hiába futnék olyan gyorsan, mint még soha, egy szempillantás sem kellene hozzá, hogy utolérjen.
- Ööömm... mondjuk elengedhetnél és eletekinthetünk ettől a találkozástól. - ajánlottam fel nagylelkűen, de ez a mondat még gondolatban sem hangzott jobban. - Vagy lépjünk le innen együtt, mondjuk egy kávézóba. - ötleteltem tovább. Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy vámpíreledel legyek!! - Jól esne egy reggeli, neked nem? - mosolyogtam kedvesen. Mindenképpen el kell jutnom egy olyan helyre, ahol sok a szemtanú.

Elvigyorodott az ötletemen és én megint félreértelmeztem. Nem tetszett neki, hanem egyszerűen mulatott az ostobaságomon. És én még zokon sem vehettem, mert másodpercek múlva ott termett előttem. Lassan tette meg felém azt a pár lépést, ami még közöttünk volt. Csak akkor állt meg, amikor már összért a homlokunk. Annyira közel volt, hogy finom, egyenletes lélegzete simogatta a bőrömet, a szívem örülten kalapált, tudtam, hogy már csak másodperceim maradtak hátra. Végigsimított az arcomon és közben végig a szemembe nézett. Gyönyörű kék szemei voltak.Így a halálom előtt, mikor már nem tudok ésszerűre gondolni, őrült gondolatok cikáznak a fejemben. Köztük, az egyik különösen az. Szerencsés lehetek azért, hogy a halálom utolsó pillanataiban egy ilyen égszínkék szempárba nézhetek.
Világossá tette számomra, hogy nem enged el és nem fog megkegyelmezni nekem. Egész testemben remegtem, és könnyek gyűltek a szemembe.
- Ne... Ne bánts, kérlek! - nem mertem használni a hangom, mert tudtam, hogy úgysem tudnám és valószínűleg hangos zokogás tört volna fel belőlem. Most csak halkan potyogtak a könnyeim és szinte hangtalanul súgtam neki tovább: - Kérlek...

Behunytam a szemem és vártam a halált, a fájdalmat, de az nem jött. Összeráncolt homlokkal nyitottam ki a szemem, és még mindig ottt állt előttem, de inkább szánakozó, dühös pillantásokat vetett rám. Mi a baja? Egy pillanatig azt hittem, hogy át fog ölelni, mert a keze megindult felém, de aztán leengedte. Elhúzodott és közölte velem, hogy ma nem leszek vámpírcsemege. Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasomból, de utána elért a meglepettség és a döbbenet. A könnyeim elapadtak és gyanakodva méregetni kezdtem Nash-t. Nem sok vámpírral találkoztam életem során, de olyannal meg pláne nem, aki csak ilyen könnyen ott hagy egy védtelen embert.
- Nem? - kérdeztem furcsállva. A hangomat megtaláltam és már nem is remegett. - Miért? - nem akartam addig húzni az idegeit míg, meggondolja magát, de nem bírtam a kíváncsiságommal Nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy miért vagyok még életben.

Feült a sírkőlap tetejére és ahelyett, hogy válaszolt volna nekem, megveregette a maga melletti helyet, hogy üljek oda. Alaposan szemügyre vettem, de úgy tűnt már nem akar bántani. Gyönyörű kék szeme már nem csillogott ördögien. Kedvesen nyűjtotta felém a kezét és segített felkapaszkodni a sírkőlap tetejére, hogy aztán helyet foglalhassak mellette. Egy erőltetett mosolyt villantott rám, aztán durcásan közölte velem, hogy egy bőgőmasina vagyok. És ugyan még mindig nem válaszolt a kérdésemre, de már nem is volt szükség rá. Mindent értettem. Egy vámpír, akinek van szíve, érzései... Nem mindennapi látvány.
- Hékás! Bárki elkezdene pityeregni, ha tudná, hogy másodpercek múlva meg fog halni. - húztam fel az orrom játékosan. - Egyébként nem vagyok az a sírós lány, de a fagyit elfogadom. - mosolyogtam halványan. A végtagjaim abbahagyták a remegést, pedig ő ott ült közvetlen mellettem és engem nézett, és mégis nem éreztem magam veszélyben.
- Claudia Miller vagyok. - mutatkoztam be végül én is.

Ismét kiderült, hogy vacak emberismerő vagyok és ostobaság volt felülni mellé, össze-vissza fecsegni, csak azért mert az előbb nem bántott. Már akkor jajveszékelve kellett volna elrohannom a közeléből, de az a fránya kíváncsiságom... Az visz a bajba mindig. Ostoba vámpírok! Nem törődnek mással, csakis azzal, hogy nekik mi a jó és nekik semmi lecsapolni egy szerencsétlen embert. Nincs bennük semmi érzelem, szánalom vagy figyelem egy másik előlény felé. De nem kéne ezen rágódnom, ők a természetüktől fogva olynok, akárcsak a... kövek. Azokban sincs egy cseppnyi érzelem sem.
Már akkor gyanús volt, mikor átkarolt és közelebb húzott magához, de mikor a hajamat eltűrte a nyakam közeléből, világossá vált mit fog tenni, de képtelen voltam megmozdulni. Először azért, mert olyan közel húzott magához, hogy még levegőt is alig kaptam, másodszor pedig erős kezeivel lefogta a karjaimat, úgyhogy megmoccani sem tudtam. A hangom ismét cserben hagyott, de hiába sikítottam volna, senki nincs a közelben, aki segíthetne.Teljesen magamra maradtam. Csak egy éhes vámpír volt a közvetlen közelemben, aki ugyan azt mondta, hogy nem fog megölni, de ki tudja, hogy le tud-e állni. Én gyönge, lefogott karjaimmal biztosan nem tudom leállítani.
Volt egy részem, aki sajnálta őt és nem haragudott, hiszen nincs más választása és úgy tűnt nehezen hozta meg ezt a döntést. Ja, persze! Ez egy vámpír, egy ember lecsapolása mit sem számít neki!
A lélegzete csiklandozta a nyakamat, mikor odahajolt és a csóktól, amit a nyakamra lehelt, tiszta libabőr lett az egész testem. Iszonyatosan fájt, amikor a fogai belemélyedtek a nyakamba, de egy hang nem jött ki a számon. Pár másodperc után azonban alig éreztem valamit a kábulattól. Már csak azt érzékeltem, ahogy elszakad tőlem és lazábbra veszi a szorítást. Nem néztem rá, próbáltam észhez térni és urrá lenni a félelmemen. A fejem hasogatott és alig bírtam nyitva tartani a szemem, de ösztönösen el akartam tűnni mellőlle. Nem tudtam pontosan bemérni, hogy hol ülök és hova kéne leugranom, ahhoz, hogy földet érjek, de a félelmem minden más érzést elnyomott. Azon nyomban el akartam tünni mellőlle. Olyan lazán fogta a karjaim, hogy még ilyen gyengén is ki tudtam szabadulni és ő nem kapott utánam. Ezután leakartam csusszanni a sírkőlap tetejéről, de túlságosan szédültem, ahhoz, hogy jól felmérjem a helyzetet.
A földetérés fájt és nem éppen úgy következett be, ahogy szerettem volna. Remegő lábaim nem tudták megtartani a súlyom, ezért összecsuklodtak, én pedig a kőkemény padlón végeztem. A fejemet bevertem, a harapás helye égett és még így a földön fekve is szédelegtem.
- Fenébe! - szitkozóttam és próbáltam feltornászni magam ülő helyzetbe.
Már vártam, hogy halljam Nash nevetését a szerencsétlenségemen.

Nem röhögött ki, de mosolygott rajtam, miközben felkapott a karjaiba. Úgy cipelt, mintha pillekönnyű lennék. Nem kapálóztam, nem ellenkeztem, mert úgy éreztem, hogy stabilan állni sem tudnék, nemhogy a girbegurba erdőtalajon lépkedni.
Nem mondom, hogy nem féltem és, hogy teljes mértékben bíztam benne, de pillanatnyilag a sajgó fejem és az égő sebhelyem elnyomta ezeket az érzéseket és, tudtam, hogy ha meg akart volna ölni, akkor már megtette volna.
- Oké, menjünk a vízeséshez. - motyogtam és felnéztem vigyorgó arcára.
Úgy tűnt sokkal jobb kedve van. Remek. Legalább neki megjött a kedve.
Behunytam a szemem és próbáltam nem a fájdalomra koncentrálni hátha elmúlik, miközben Nash elvitt a vízesésig.

\Utcák\

Ismét céltalanul bolyongtam az erdőben. Nem voltam jártas a környéken ezért sem olyan egyszerű megtalálnom azt a helyet amiről Nash beszélt. Egyáltalán, hogy néz ki egy ilyen hely? Csak megtalálom. Már csak azért is mert muszáj. Koromsötét volt, csoda ha az orromig elláttam. Egyedül csak a hold fénye törte meg a sötétséget. Valamiért a hideget sem éreztem, csak a keserű tényt, hogy megöltem egy embert..


Idővel egy romos pinceszerű épületnél lyukadtam ki. Gondolom ez lehet az, bár ha nem az sem érdekel már csak hagy szabaduljak innen. Lassan és bizonytalanul sétáltam le a romos lépcsőfokokon amíg el nem értem egy hatalmas vasajtóig amit már bőven a rozsda evett. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű dolgom a kinyitásával, de kellemeset csalódtam amikor pehelykönnyedén sikerült kinyitnom az ajtót ami hangos és fülsértő nyikorgással tárult ki előttem.
Becsoszogtam a helyiség belsejébe és telefonom után kezdtem el kutatni a kabátzsebemben, majd a névjegy után amit kaptam.

" Végeztem... " -pötyögtem be csak ennyit, majd elküldtem a megadott számra.

A gondolataim csak egy bizonyos dolog körül cikáztak, mégpedig akörül, hogy: LEGYEN MÁR VÉGE! ...