Éppen az óratoronytól jöttem dühtől forrva, amiért a saját nagymamám kitekerte a szép kis nyakamat, amikor pityegést adott a telefonom a zsebemben. Áh remek! Jobbkor nem is jöhetett volna. Szitkozódtam és zsebre vágtam a telefont. Már ott is voltam a kriptában, ahol megbeszéltük. A kripta falának dőltem. - Mi is maradt hátra kisfiú? - kérdem gúnyosan.Ez tényleg kinyírt egy embert??? Az igen... Totál romlott vagyok, hogy ilyenekre kényszerítem. A gonoszság lassan kezdett elhatalmasodni rajtam. Lassan olyan leszek, mint Tatia. Nem akartam, de nem volt választásom.
Hamarosan léptek zaja ütötte meg a fülemet. Még a hideg is végigfutott rajtam, hogy újra látnom kell a képét. Egyszerűen undorodom tőle. Hogy lehet képes bárki is ilyenre kényszeríteni valakit? Ez már betegség. - Azt neked kell tudni. -rántottam meg a vállamat- Egyet mondj meg! Miért csináltad? Ennyire agybeteg lennél? - néztem rá megvető tekintettel és ledobtam elé a földre amiket kért. - És most mi lesz, mit akarsz még? Mert őszintén szólva nem látok bele a fejedbe, bár nem is akarok, de azért beavathatnál a részletekbe ha már egyszer én vagyok az elmebeteg agyszüleményed áldozata. -vágtam oda a szavakat gunyorosan és érezhető szarkazmussal a hangomban. Komolyan nem tudtam, hogy mire készül, de azt hiszem nem is akartam. Két napja vagyok a városban, de máris a feje tetejére fordult minden. Lehet jobb lett volna ha nem maradok itt, vagy ha nem is jövök a város közelébe.. Ez a sok "ha"... Megtörtént, el kéne fogadnom, de nekem ez egyenlőre sok(k)..
Ellöktem magamat a faltól és ott is voltam a picurka előtt. Szeretet hiányom volt. Mikor legutóbb láttam a kölyköt, akkor elég jó passzban voltam, most viszont teljesen totál K.O. vagyok. - Ezt érted teszem... Úgy is az a sorsod, hogy kiváltsd az átkot... Így legalább nem a te lelkeden szárad az az egy halott ember.... Szívesen... - mosolyodom el nemes egyszerűséggel. Ilyen az élet. - Most pedig menj be oda a ketrecbe és kösd magadra a láncokat. OH.. Majdnem elfelejtettem. Ha legközelebb találkozunk az utcán vagy bárhol... nem fogsz emlékezni, hogy ezt ÉN tettem veled és úgy fogsz üdvözölni, mint egy jófej srácot, akivel az erdőben találkoztál és piknikeztetek egy sort. Én a Lake nagy vereségéről meséltem neked és jól szórakoztunk. Most pedig menj és változz át vérfarkassá...- mondom mosolyogva. Az átváltozás sem fog változtatni az igézésemen, hiszen még előtte tettem meg és az emlékek úgy raktározódnak el. Integetést imitáltam míg bement a cellába, aztán zsebre tett kézzel kisétáltam a kriptából. Nagyon nem akartam ott lenne, mikor egy új vérfarkas szabad lábra kerül a környéken.
----> HAZA
[ köszi a játékot és bocsi, hogy ilyen rövidre fogtam ]
-Nem köszönök meg neked semmit. Beteg vagy. -vágtam keserűen hozzá a szavakat. Amikor azok a bizonyos mondatok hagyták el a száját teljesen ledermedtem és elborzadtam, de ismét késztetést éreztem arra, hogy meg is tegyem. Besétáltam a cellába és gépiesen magamra kötöttem a láncokat. Majd mikor eltűnt mintha csak kimosták volna az agyamat. Nem emlékeztem semmire, csak arra, hogy nekem itt most feladatom van amit muszáj teljesítenem.. Hogy miért? Azt nem tudtam, csak meg kellett tennem. Amikor az utolsó láncot is felaggattam magamra szinte másodpercekre rá egy éles fájdalom hasított az egész testembe. Legszívesebben ordítottam volna, nem csak a fájdalomtól hanem mindentől, az egész életemtől ami most csak silányabb lett. Csak tűrtem, tűrtem és tűrtem. De amikor a karom egy hangos roppanással tört ketté már nem bírtam tovább és egy hangos ordításban törtem ki. Én ezt egyszerűen nem bírom. Fáj a tudatlanság, fáj, hogy elvesztettem a családomat és fáj, hogy ez lett belőlem.. Minden egyes csontom egyre hangosabb roppanásokkal adta meg magát az akaratomnak amit más kényszerített rám, amit muszáj volt teljesítenem. Még egy pár roppanás és utána minden elsötétült, teljesen kikapcsoltam. Csak szabadulni akartam innen, letépni magamról ezeket a láncokat, az összeset egytől egyig. Legbelül az a kis részem ami még én voltam az most nagyon, de nagyon szégyellhette magát. Sosem akartam így látni magamat, jobban mondva tegnap óta, mióta tudok erről az egészről, de most a másik részem tört utat magának ami ugyanúgy én voltam, csak egy sokkal elfajzottabb állati részem amiről soha még csak nem is tudtam. Miért nem mondták el nekem? Én..én nem akarok ilyen lenni. A láncok hangos nyikorgással és csattanással szakadtak ki a falból. Szabadság, ezt akarta az a szörny, hát tessék most megkapta. Már csak a cella tartott vissza, de azzal már nem boldogultam. A rácsok túl erősek voltak. Hála az égnek.. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de arra eszméltem, hogy újra emberi alakban fekszek a földön.. Reméltem, hogy ez csak egy szörnyű rémálom volt, de nem.. Tiszta kosz voltam mindenütt és sajgott mindenem. Könnyek szöktek a szemembe, amiket ugyan próbáltam visszafojtani, de mégis utat törtek maguknak. ...Szerencsétlennek éreztem magamat.. Próbáltam erőt venni magamon és feltápászkodni a földről ami idővel sikerült is. Minden életkedvem elúszott.. Lassan felrángattam magamra a ruháimat és keservesen indultam el hazafelé.
Csak kérdő tekintettel néztem rá, kíváncsi voltam voltaképp miért is segít rajtam. Válaszán azonban meglepődtem, ugyanis elmondása szerint nincs semmi hátsó szándéka. Azért segített mert szükségem volt rá, nem pedig önös célok vezérelték. Az eddig a vámpírokról alkotott képem abban a pillanatban zúzódott porrá. Hisz téves előítéleteim voltak irányukban. Azt hittem mindegyikük egyforma, mind undorító gyilkos, akinek csak a véren jár az esze. De úgy tűnik vannak olyanok is mit például ez a lány. Akiben több maradt az emberi énjéből, mint a vérszomjasból amivé válhatott volna. Tudom, hogy rengeteg olyan vámpír van, aki bár tudnak kontrollt tartani, inkább kikapcsolják érzelmeiket. És nem törődve semmivel mészárlásba kezdenek. Ezek azok a vérszívók akiket még mindig megvetek. Hiszen akik így tesznek, azokban már tényleg nem maradt semmiféle emberi. Elfajult szörnyetegek, akiket már nem ment meg más csak a halál. De olyanok is vannak, akik kontrollálási problémákkal küzdenek. Akiknek minden nap rá vannak kényszerítve a gyilkolásra. Akik minden egyes nap olyan szörnyűséget tesznek, amit rémálmaikban sem szeretnének. Ez az az érzés amit én is megtapasztaltam, bár nem öltem embert, de azok a gondolatok amik akkor járták át az agyam. Csak azt szajkózták, hogy tegyem meg, hogy öljek és ha nincs ez az incidens ami véget vetett neki. Nem tudom meddig bírtam volna még távol tartani magam ettől. Miután elmondtam, hogy egyenlőre nincs hova mennem, felsegített és a kocsijához vitt engem. Beültünk és elindult valamilyen hely felé, e közben csak néztem őt. Még mindig nagy fájdalmaim voltak törött bordáim és karom miatt, de nem foglalkoztam vele. Valamiféle furcsa érzés fogott el, amikor elszánt segíteni akaró tekintetét néztem vezetés közben. Amikor ezt észrevette és felém fordult, majd szóvá is tette, csak elmosolyodtam. Teljesen megfeledkeztem a törött bordáimról és kezemet felé nyújtva kivettem a hajában maradt falevelet, amit csak idefordulásakor vettem észre. -Egy falevél. mondtam elmosolyodva a dolgon, de ez után belém hasított a fájdalom, amire csak felnyögtem. Majd kezemet újra a bordáimhoz emeltem. Igazából nem is falevél volt az amit úgy néztem, de erről nem kellett tudnia. Ezt követően egy régi kripta szerű helyhez érkeztünk, hisz nem volt hova mennem. És kellett valami biztonságosabb hely a regenerálódásomhoz. Bár vámpír vért is kaptam, a csontjaim valamiért még mindig nem kezdtek el összeforrni. Biztos voltam benne, hogy az az ital nehezíti még a farkas gyógyulásomat. Bár már a vérszomjam elmúlt, ez a dolog még nagyon is fennállhat. Ez pedig azt jelenti, hogy még több vért kell veszítenem, hogy ezáltal kitisztuljon.
Nem volt túl messze az a bizonyos kripta féleség, de nekem akartam a kocsimat csak úgy ott hagyni. Na meg hát így sokkal könnyebb volt odáig eljutni az egyszer már biztos. Nem szóltam semmit a vezetés közben egyszerűen csak vezettem. Az vezérelt, hogy segítenem rajta kell.. Nem tudom, hogy ez az egész érzés pontosan miből származik, de nem is lényeg. Ha már ennyi ideig szenvedtem vele nem fogok csak úgy elsétálni. Hátrafordultam aztán nem igazán értettem, hogy miért nyúl felém ebben a helyzetben mondhatni kissé már ijesztő is volt. De rögtön elmondta, hogy miért is nyúlt felém. Egy falevél, hm.. Észre sem vettem de mindegy is. Fájdalmában rögtön felnyögött. Na igen törött bordákkal nem tanácsos nyújtózkodni. Nem értem, hogy lehet erről megfeledkezni. Bár nekem ez nem tartana pár percnél tovább.. Szóval elég könnyen megfeledkezhetek róla. Hiszen az a bizonyos fájdalom sem tart túlzottan sokáig. Mikor megérkeztünk a kriptához. Kipattantam a kocsiból, majd őt is kisegítettem és elkezdtem óvatosan bemenni vele. Nem tudtam mi mást csinálni, mint segítettem neki leülni és az egyik falhoz dőlni. Igazából soha nem volt jó az ilyen dolgokba. Általában a vérem mindig megoldotta az ilyen problémákat. Kivétel amikor már túl késő volt. A húgom igen.. Őt én öltem meg és már segíteni sem tudtam rajta. Talán ezért van bennem ez az érzés, hogy rajta most segítenem kell. Ha már akkor nem tudtam segíteni rajta.. Akkor legalább valaki máson segítsek aki mondhatni még annyira rossz passzban van. - Tehetek érted még valamit? Vagy pontosabban inkább mire lenne szükséged? - Kérdeztem összefont karokkal megállva előtte. Törött bordákra az idő a megoldás normális esetben. Kivétel amikor a vámpírvér. De most még az sem volt elég. Ennél többet én már igazán nem tudok tenni. Ha csak neki nincsen jobb ötlete. Én már innentől tehetetlen vagyok. Itt már csak nem találja meg az aki jól helyben hagyta. Ki tudja.. Lehet, hogy még képes lett volna visszamenni, hogy befejezze amit elkezdett. Csak egy ideig hagyja szenvedni.
Kiszálltunk a kocsiból, majd el is indultunk befelé, ami után az egyik falnak dőlve ültem le. Tudtam, hogy csak úgy már nem fog beindulni a gyógyulás. Szóval úgy döntöttem megpróbálkozok további vérzéssel, hogy teljesen kiürüljön belőlem az a méreg. Megkérdezte, hogy van e valamire szükségem. Ekkor körülnéztem a kriptában, hogy valami éles tárgyat találjak. -Arra az üvegdarabra ott, ide hoznád? kértem tőle miután megpillantottam azt az egyik sarokban. Elég furcsán nézett rám ez után, de most nem volt erőm elmondani mire kell. Miután ideadta, a jobb csuklómhoz nyomtam és felhasítottam ütőeremet, hogy ki tudjon áramolni a szennyezett vér. Csak remélni tudtam, hogy ez hatásos lesz, hisz jobb ötletem nem volt. -Igen, ez hatásos lesz, érzem ahogy kezd beindulni a regenerálódásom. néztem fel rá kisebb nyögések közepette. A lány pedig mintha aggódó tekintettel nézett volna le rám. Nem tudom, de valami mintha beindult volna bennem és ezzel most nem a gyógyulásra célzok. Valami olyan dolog amit már rég óta nem éreztem. Ez a lány olyat tett értem, amiben már régóta nem volt részem. Viszont az újabb vérveszteséggel kezdtem újra legyengülni. Csak mosolyogtam jelezve, hogy működik, közben egyre lecsukva szemeim eldőlve. De még mielőtt eldőltem volna ő elkapott és csuklóját a számhoz tartva újra megitatott a vérével. Nagy kockázatot vállalt ezzel, hiszen meg is haraphattam volna. És akkor a halálával fizetett volna kedvessége miatt. Pár csepptől már jobban is lettem és csak meglepett tekintettel néztem rá. A vére segítségével már csontjaim is elkezdtek összeforrni és az előbb a csuklómon ejtett seb is begyógyult. Miután elvette kezét, még pár másodpercig csak ültem ott szemeibe tekintve. -Köszönöm... hálás vagyok azért amit értem tettél. mondtam neki megrázva a fejem a pár másodperces szünet után. Ha ő nem segít, már biztosan holtan feküdnék ott ahol az a vámpír hagyott. Így viszont nem csak, hogy túléltem, de attól az átoktól is megszabadultam. Ami az elmúlt napokban gyötört engem. Még mindig nem tudom mi oka volt annak a banyának, hogy ezt tegye velem. De már nem is érdekel, hisz ez a dolog olyat mutatott meg, amit addig farkas ösztöneim miatt eddig rejtve voltak előttem. A vámpírokban lapuló jóságot, nem gondoltam volna, hogy tudnak önzetlenül is cselekedni. Azonban ez a lány megmutatta, hogy nem mindegyikük vérmániás mészáros.
Nem tudtam mi mást tehetnék aztán egy üvegdarabot kért. Mi a fenét segíthet rajta az üvegdarab? Talán még egy sebet ejthet önmagán. Lehet, hogy öngyilkos hajlamai vannak. Bár én ezt honnan tudhatnám? Hiszen nem is ismerem. De megmentettem az életét. Valamiért egyszerűen mintha törődnék vele.. Nem tudom olyan fura érzések kavarognak bennem. Mert már rég itt hagyhattam volna szerintem egyedül is boldogan elboldogult volna. - Oké.- Végül sóhajtva beleegyeztem és odavittem neki az üvegdarabot. Azt hiszem igazam volt az öngyilkos hajlamokkal, mert a következő pillanatban felvágta az ütőerét. Hát ez az ember komolyan mondom nincs az eszénél.. Nem elég, hogy a törött bordái nem gyógyulnak be még ki is akarja véreztetni magát. De oké, nem szólok bele az ő élete nem az enyém. Én már egyszer megpróbáltam megmenteni de ha neki ez nem elég.. Akkor vessen magára. Kezd beindulni a regenerálódása.. Ettől? Valami baj lehet a vérével? Ha ő mondja.. Akkor biztos úgy van. Hát akkor véreztesse ki magát.. Engem különösebben úgy sem zavar. Tudok uralkodni magamon. Egyáltalán nem zavar már a vér közelsége. A kezdetekben minden nehéz.. Viszont most már minden teljesen más. Aztán már láttam rajta, hogy a szemét is alig bírja nyitva tartani. Igen ezzel jár a folyamatos vérveszteség. Szívverését figyeltem ami egyre lassabb és lassabb lett.. Nem hiszem, hogy ha megöli magát a kivéreztetéssel valamivel is előrébb jut. Mielőtt még eldőlhetett volna elkaptam és nem érdekelt semmi újból feltéptem a csuklómat, de ezúttal a szájához nyomtam. Bíztam benne annyira, hogy ezek után már nem fog megharapni. Ha úgy vesszük most éppen másodszorra mentem meg az életét. Mert akár hagyhattam volna eldőlni és itt helyben meghalni.. De valamiért képtelen voltam.. Törődtem vele. Vagy talán több.. Nem.. Nem hiszek az ilyen első látásra szerelem féleségben. Nem más, mint egy nagy rakás hülyeség. A szerelem önmagában az. Nem más csak az élőlények megbolondítása. - Még szép, hogy hálás vagy. Kétszer is megmentettem az életedet. - Mondtam egy halovány vigyorral az arcomon. Nem akartam, hogy úgy érezze panaszkodásként mondom, mert egyáltalán nem.. Egyszerűen csak az igazat mondtam. Nem szoktam őrangyalt játszani sem semmi ilyesmit. Legalábbis nem túl gyakran.
Miután megitatott a vérével már pillanatokon belül össze is forrtak csontjaim és újra erőre kaptam. Kijelentésére csak mosollyal az arcomon bólogattam. Hát ami igaz az igaz, kétszer is megmentett, úgy, hogy közben a saját életét tette kockára. Nem is értem, hisz nem lehetett biztos benne, hogy nem áll szándékomban azon nyomban végezni vele miután segített. Tudta, ha megharapom az ő életének hamarosan vége. Viszont még így is segített, amit nem tudok eléggé megköszönni. -Szóval Diana, ugye? kérdeztem mosolyogva nézve rá, közben pedig felálltam. Már nyoma sem volt az előző sérüléseimnek és a fájdalmaim is teljesen elmúltak. A vámpír vér és a farkas énem miatti gyógyulásom hamar elvégezte a dolgát, miután eltűnt az a méreg a szervezetemből. -Nem lenne kedved meginni valamit? Legalább ezzel kicsit törleszthetném azt a szívességet amit értem tettél. ajánlottam fel neki egy italt, hisz ez a legkevesebb, hogy megköszönjem. Azt mondtam, hogy köszönetképpen hívom meg. De volt egy kis hátsó szándékom is a dologban. Nem szerettem volna ha ez után csak felszívódik és nem látom többé. Valamiért, pontosan én sem tudom miért, jobban meg szerettem volna ismerni. Volt benne valami furcsa kisugárzás ami nagyon tetszett. Már egyáltalán nem érdekelt, hogy mi ő vagy, hogy én mi vagyok. Ez az egész egyáltalán nem számít, benne szemmel láthatólag megvan még az ember. Az az énje aki még vámpírrá válás a előtt volt. Sokan közülük teljesen megváltoznak és eldobják azt akik emberi életükben voltak. Eddig úgy gondoltam mind ezt teszi, hogy halálukkal az emberi énjük is meghal. Azt hittem semmi emberi nem maradt bennük, csupán állatok lesznek. Állatok, akik mindennél jobban vágynak az emberi vérre. De úgy tűnik tévedtem, a génjeimben volt, hogy gyűlöljem őket. Habár nem is tudtam, hogy tudnak ők mások is lenni. Elítéltem őket csupán a faji hovatartozásuk miatt. Ahelyett, hogy megláttam volna valódi énjüket. Persze nem azt mondom, hogy ez után minden vámpír a cimbim lesz. Csak annyit, hogy ezentúl jobban megnézem kibe is vájom bele halálos szemfogaim. Ez a lány pedig... habár minden egyes sejtem azt súgja maradjak távol tőle. Nem érdekel, van benne valami amiért képes vagyok megtagadni ösztöneim vészkiáltásait.
Miután megitattam a véremmel rögtön sokkal jobb színben nézett ki. Hatalmas kockázatot vállaltam ezzel. Hiszen meg is haraphatott volna. A vérfarkasok csak úgy, mint a vámpírok már megszokásból gyűlölik egymást. Semmi olyan dolog nem történt a történelemben ami megváltoztatta volna a gondolkodás módjukat. Mi vámpírok a vérfarkasok szemében szörnyetegek vagyunk. De mi van velük? Ők sem túlságosan jobbak. Hiszen csak úgy, mint mi az elején ők sem tudják kontrollálni magukat. Láncok? Na ne nevettessenek. Azok sem mindig tartanak ki. A bennük rejlő állat néha erősebb annál. Mondjuk idővel ők is megtanulnak uralkodni ezen csak úgy, mint mi. De mindig meg van az amikor szórakozásból ölünk. Igen.. Még nálam is előfordul néha olyasmi. Vagy szimplán felidegesít az illető és elintézem, hogy az legyen az utolsó napja. - Igen, Diana. - Válaszoltam a kérdésre egy halvány mosollyal. Nem hiszem, hogy egyik percről a másikra nevet változtatnék vagy valami ilyesmi. Mondjuk hazudhattam is volna a nevemről, de annak nem látom értelmét. Ha egy valamit felvállalhatunk az a nevünk. Felnevettem a meghívására. Oké.. Igaz valamivel el kell kezdeni a törlesztést. Ez nem éppen az a kiröhöglek nevetés volt.. Hanem jó kedvvel töltött el. Valamiért szívesen maradtam volna még a társaságában. Amúgy is ő itt az első ismertségem és mondhatni egész jól állunk. Megmentettem az életét szóval annak ellenére, hogy vérfarkas még lehetünk valami barátfélék.. Vagy valami hasonló. - Rendben van. Benne vagyok. - Egyeztem bele az ajánlatába. De természetesen ez csak egy kezdet. Ki tudja még mikor lesz szükségem a segítségére és akkor behajthatom arra hivatkozva, hogy kétszer is megmentettem az életét. De nem is egyszer.. Minimum kétszer. Ha már kétszer mentettem meg az életét az a legkevesebb, hogy ő is megteszi értem.
Meghívásomra eleinte csak felnevetett, amit nem nagyon tudtam hova tenni. De nem is foglalkoztam vele hiszen ez után elfogadta a meghívást. Örültem neki, így legalább lesz alkalmam jobban megismerni őt. Bár még azon kívül, hogy neki van szíve nem is tudok róla semmit. Mégis valami megfogott benne... Egy két napja még lehetetlennek gondoltam, hogy egy vámpír a gyűlöleten kívül mást is kiváltson belőlem. De most pont ez történik, nem tudom, hogy mi ez az érzés. Lehet pusztán csak hálás vagyok azért mer megmentett... Vagy mer ő ez első vámpír akivel tudtam pár normális szót váltani. De mindegy is, ez most nem számít, a lényeg, hogy több időt tölthetek a társaságában. -Ezaz! szólaltam hirtelen miután belement, hogy megiszik velem egy italt. Akarom mondani, ennek örülök, menjünk. eszméltem rá, hogy az előbbi mégsem volt valami idevaló, szóval megpróbálta kissé másképp kifejezni. Ő csak szótlanul fura tekintettel nézett rám... Ez kissé ciki volt, de nem igazán törődtem vele... Nem is értem mi ütött belém, sosem voltam ilyen hirtelen érzelmeimet kinyilvánító személyiség. Szüleim halála után csak magamba zárkózva töltöttem az életem. Hiszen ami után az emberek fülébe jutott mi történt velük. Elkezdtek szüleim halálával viccelődni, addig míg meg nem elégeltem ezt és vertem halálra azt a srácot. Sosem bántam meg azt amit tettem, megérdemelte és ezzel ki is váltottam a szüleimtől örökölt átkot. A farkas volt az ami mindegy egyes hónapban eszembe juttatta őket. Tudtam, hogy szüleim engem védve haltak meg. És azt is ha ők képesek voltak kontrollálni arra a pillanatra a farkasukat, nekem is menni fog. Így hát sok időt töltöttem magányban, hogy megtanuljam és ez után is inkább kerültem minden kapcsolatot. A falkába lépést kizártnak tartottam, mivel anyámat és apámat is a saját falkatagjaik ölték meg. Mindez idáig inkább csak a dühömből táplálkoztam, a többi érzelmemet nem tartottam fontosnak. Erre pont egy vámpír hoz ki belőlem olyan érzéseket, amikre már nem is emlékszem mit is jelentenek. Ezt követően ki is sétáltunk a kriptából, majd beültünk a kocsijába, hogy ellátogassunk egy közeli bárba. Igazából eddig csak egy erre alkalmas helyet láttam. Szóval mutattam neki az utat, hogy merre is van ez a hely.
-Amúgy mit keres egy ilyen aranyos, bár kissé furcsa vámpír... ebben a furcsa és rejtélyes városban? vetettem fel ezt a kérdést az oda tartó úton. Hát igen erre a városra nagyon is illik a "furcsa" jelző. Csak pár napja vagyok itt, de már is boszorkány támadás áldozata lettem. Ami elég vicces, hisz a 30 évem alatt egyszer nem kerültem velük összetűzésbe. A rá tett megjegyzésre is valami ilyesféle reakciót vártam, de csak azt mondtam amit gondolok. Hisz nem mindennapi egy ilyen vámpír mint ő, szóval azt hiszem rá szintúgy illik a "furcsa" jelző.
Általában túlteng bennem a sok energia, ami gondolom nem is olyan meglepő, hisz farkas vagyok. A lényeg, hogy ezt muszáj valahogy levezetnem. Ha a hétköznapokban uralom a saját testem, akkor holdtöltéket is jobban tudom kezelni. Legalábbis én úgy vettem észre, úgyhogy eszerint élek. A túl sok energiám levezetésének egyik legjobb módja a futás. És ha már futok, inkább választom az erdőt, ahol könnyebb egy kicsit önmagamnak lennem, minthogy külvárosban futnék a házak között. Nem egy meghatározott cél felé indulok el, de hamar ismerős környéken kötök ki. A régi Lockwood birtok. Igaz, még nem sokszor jártam erre, de elég érdekes történetei vannak, így elég nehéz lenne elfelejteni ezt a lejárót. Először csak lassítok, végül meg is állok. Kedvem támadt itt kicsit jobban szétnézni.
Jólesett az erdőben sétálgatni és kimozdulni otthonról. Mostanában egyre többször jutott eszembe, hogy mi történhet a saját időmben, vajon az ottani szüleim ugyanúgy érzékelik-e az időt, mint én? Ha igen, akkor hatalmas pánikhelyzet alakulhatott ki. Hetek, hónapok óta nem voltam otthon, vagyis... csak ebben az időben, ami szinte ugyanolyan volt, csak a testvéreim voltak kicsik és... ja persze, önmagam is. De a szüleim azok változatlanok, bár itt anyának kissé még meggyűlt a baja a vámpírléttel. Nem csoda, én nem is tudom, hogyan lehet egyáltalán elviselni azt, hogy valaki vámpírrá változik. Nem rám van ez kitalálva. Azt hittem, hogy egyedül leszek itt, de mégsem. Megláttam egy lányt, aki valószínűleg a napi edzését végezte, hiszen kissé lihegett, ahogy láttam. - Szia. - Köszöntem neki kedvesen és odasétáltam mellé. Még sohasem láttam a városban, ilyen alakban nem, tehát nem hiszem, hogy vámpír lenne. Most még biztosan nem. - Nem hittem volna, hogy rajtam kívül más is járkál az erdőnek ennek a részén. - Vallottam be apró mosollyal.
Az éles érzékeimnek hála, hamar észrevettem, hogy közeledik valaki, de igazából sokkal inkább el voltam foglalva a saját dolgaimmal, bámészkodásával, minthogy ennek bármi jelentőséget tanúsítjak. Csak akkor fordulok az érkező felé, amikor az megszólít. - Hello - az arcomon automatikusan jelenik meg egy mosoly. Nem is azért, mintha alapból egy kedves leányzó lennék, de valamiért elsőre is szimpatikusnak tűnik nekem a csaj. Ami mondjuk nálam nagy szó. - Enyhe túlzás, hogy erre járkálnék... csak kíváncsi voltam a régi Lockwood birtokra, úgyhogy gondoltam teszek most egy kitérőt a kocogásban. Egyébként is úgy hallottam, az erdő ezen szakaszán több birtok romjai is megtalálhatóak Mystic Falls alapításából... - jegyzem meg egy lazának szánt válvonással, mielőtt valami történelem-bolondnak hinne. Akkor már inkább vonz a természet.
Első látásra normális lánynak tűnt, ami ebben a városban eléggé szokatlan, éppen ezért örültem annak, hogy legalább találtam társaságot magamnak. - Igen, ezen a részen rengeteg régi kripta van. A Lockwood--kripta, a Salvatore-kripta, még egy olyan is, ami állítólag a vikingek korából maradt ránk. Érdekes helyek, az egyszer biztos. De a városlakók nagy részének csak dohos pincék. - Vontam meg én is a vállam elmosolyodva. A természetfeletti lények általában itt szokták elvégezni az istentudja milyen rituáléikat és bűbájaikat. Nem is akarok ebbe jobban belefolyni, egyébként is elég természetfeletti van a családomban, még számon tartani is nehéz. - Nyugi, én sem vagyok ilyen kriptabolond. - Nevettem el magam. - Csak itt élek, amióta megszülettem. A nevem Delena. - Mutatkoztam be.
- Delena... - ismétlem utána tűnődve. - Ismerősen cseng a neved. És ez gondolom nem egy gyakori név... - összekötve ezt azzal, amit a helyi kriktápról mondott. Furcsa érzésem van vele kapcsolatban, de nem tudnám megmagyarázni. - Hayley vagyok egyébként. - Mutatkozom be én is gyorsan, nem akarok udvariatlannak tűnni. - Szóval helyi vagy. Akkor gondolom épp eleget tudsz a város érdekes történeteiről és legendáiról - félig megállapítás, félig puhatolózás akar lenni. - Én csak nem rég óta vagyok itt, bár általában mindenhol csak átutazóban vagyok... - Nevetem el halkan magam, aztán az egyik közeli falmaraványhoz sétálok, és felülök rá. Hmm... Nem rég eldöntöttem, hogy most kicsit tovább maradok majd itt. Túl sok érdekes történik ebben a városban, hogy könnyen tovább tudjak állni. De nálam ezt sosem lehet tudni. Lehet ma még itt lógatom a lábam, jól érzem magam, holnap meg rám jön a mehetnék, és már úton is leszek, nem is tudom... mondjuk New Orleans felé.
- Igazad van, tényleg elég ritka név az enyém. Legalább nem lehet sok mindenkivel összekeverni. - Húzódtak szélesebb mosolyra az ajkaim, miközben megfigyeltem a lányt, Volt egy olyan érzésem, hogy nem ember. Valahogy mindig megéreztem az ilyesmit, talán amiatt, mert a biológiai apám egy ősvámpír volt, méghozzá az egyik legősibb. Lehet, hogy miatta lettem egyfajta természetfeletti radar, nem mintha megkönnyítené a dolgomat. - Örülök, Hayley. - Biccentettem kedvesen. - Igen, elég sokat tudok a városról. Tudod, ha itt nősz fel, akkor semmi sem marad előtted titokban. - Húztam el a számat kissé fintorogva, mégis humorosan. - A legendák szinte már ismertebbek, mint maga a város, általában mindenki ezek miatt jön ide. Az emberek túl kíváncsiak. - Jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Ha nem lenne ez az örökös kíváncsiság, akkor rengeteg ember élhetne még békében és nem váltak volna a vámpírok vacsoráivá. - És mióta vagy pontosan itt? Talán tervezed, hogy itt is maradsz? Előbb-utóbb mindentől függetlenül sokakat magával ragad ez a kisváros. - Kacsintottam rá.
Hallgatom őt, és egyre biztosabb vagyok a sejtésemben, hogy ez a lány nem csak egy egyszerű halandó. A magunkfajta nem mondja ki rögtön nyíltan és egyértelműen az ezzel kapcsolatos sejtétét, ha úgy véli, természetfelettivel van dolga. Ebből a szempontból a vámpíroknak könnyebb dolga van, hisz nekik mindig megmarad az igézés lehetősége, hogy "eltakarítsanak" maguk után, ha arra van szükség. - Igen, az emberek kíváncsiak - ismétlem után igazat adva neki. - És nem csak az emberek - teszem még hozzá óvatosan, és lassan bólintok hozzá. - Eredetileg csak átutazóban voltam, egy barátot jöttem meglátogatni, aztán ez a látogatás elhúzódott. Igazából fogalmam sincs, meddig maradok, nálam ezt sosem lehet határozottan tudni - vonom meg a vállaimat.
Elismerően, de nagyon halványa meghúztam a szám szélét. Nem csak az emberek kíváncsiak... ez a lány tud valamit, méghozzá éppen eleget ahhoz, hogy itt legyen. Oké, lehet hogy én vagyok a paranoiás, de mindenkiben próbálok valami természetfelettit keresni, az emberek ebben a városban már ritkaságszámba mennek, akár múzeumi kiállítást is lehetne belőlük csinálni, annyira kevesen vannak. Azt hiszem, nem alaptalan a gyanúm. - Ki a barátod? Talán ismerem. - Magyaráztam meg rögtön a kérdésemet. Nem akartam tolakodó lenni, de a kíváncsiságom hajtott előre. - Egyébként Mystic Falls arra is jó, hogy itt maradj egy kicsit. A titokzatos eltűnéseken kívül nem olyan rossz hely és ezt nem csak azért mondom, mert itt élek. - Mosolyodtam el.
Elmosolyodom az óvatos puhatolózására. A saját módszeremet tudom felfedezni benne, amivel csak aláírjuk az iménti állításomat, miszerint a magunk fajta nem jelenti ki nyíltan, hogy mik vagyunk. De most már szinte biztos vagyok abban, hogy ő éppolyan "különc", mint én. Bár... ha jobban belegondolva a környéken lassan az átlagemberek számítanak különcnek. - Tyler. Tyler Lockwood. Ha itt élsz, biztosan ismered, hisz a polgármester fia - tárom szét a karomat. Na igen, tudtam, hogy nem egy földönfutó, már akkor is, amikor a városba jöttem, de számomra azért meglepő volt, amikor megtudtam, hogy milyen körülmények között is él itt. - Titokzatos eltűnések? - halkan és kissé gúnyosan elnevetem magam. Egy szakavatatlan számára furcsa lehet, hogy ezen szórakozom. Mindenki más viszont tudja, hogy a fent említett esetekről vámpírok és hibridek tehetnek.
- Persze, hogy ismerem. Tylert mindenki ismeri. - Vontam meg a vállam. Na igen, még húsz évvel később is ugyanígy fog kinézni, mint most, szóval nem valami nehéz felismerni még nekem, a jövő "küldöttjének" sem. Túl sok itt az olyan lény, aki még az én jövőmben sem öregedett egy pillanatot sem. Nincs ezzel baj addig, amíg nem bántják azokat, akik nem érdemlik meg. - Igen, tudod... emberek tűnnek el, akik vagy vér nélkül vagy holtan kerülnek elő. Esetleg elő sem kerülnek, hanem ott maradnak az erdő mélyén. Mystic Falls történelméhez tartoznak ezek a rejtélyes esetek, már az alapítás óta előfordulnak. - Nem szándékoztam törileckét adni neki, de azért kikívánkozott belőlem. - Viszont van egy olyan érzésem, hogy te tudsz ezekről. Ha más nem, akkor hallottál róluk. Ha Tyler a barátod, akkor biztosan. - Tettem még hozzá. Tyler egy hibrid volt és ha Hayley a közeli ismerőse, minden bizonnyal nem úgy jött a városba, hogy semmiről sincs tudomása.
Hallgatom a szavait, és végül halkan elnevetem magam. Nem kiröhögöm, csak ráébredek, hogy tényleg nincs értelme már tovább kerülgetni a forró kását. Hát nem egyértelmű, hogy mindketten ugyanarra tapogatózunk nagy óvatosan? - Igen, Tylertől sok minden hallottam... amikor egy falkában futottunk az Appalache-hegységben pár hónappal ezelőtt. Akkor lettünk barátok - vonok vállat, mintha az élet legtermészetesebb dolgairól fecsegnénk éppen. De hát igen... a mi világunkban ez számít hétköznapi dolognak. - Bár Tyler már akkor is hibrid volt... én vérfakras vagyok. Gondoltam nem húzom tovább a szót, és színt vallok - mosolygok szélesen, és kíváncsian várom, mi az ő története. Ha tippelnem kéne, vámpírnak mondanám, de lehet, hogy nagyon messze járok az igazságtól.
Már az is eléggé érdekes volt, amikor azt a szót használta, hogy falka. Oké, a nyelvnek vannak különféle változatai, de a falkáról, mint emberi csoport megnevezéséről még csak egy filmben hallottam, szóval nagyon, de nagyon érdeklődve kezdtem pislogni a lányra. Az Appalache pedig másra is kitűnő, nem csupán arra, hogy túrázzunk ott egy jót. Valamiféle mosoly ült ki az ajkaimra, amikor végre kimondta, hogy mi a helyzet. Vérfarkas... tudtam, hogy nem normális, emberi lény! Szinte érezni lehet rajta és most, hogy így kimondta minden értelmet is nyert. Hayley egy szabad szellemű, nem leragadni képes, vagány lánynak tűnt, a vérfarkasok legtöbbje pedig amúgy is ilyen, nem szeretik a kötöttségeket. Rossz hasonlat, de teljesen olyanok, mint a kutyák. Ők sem szeretik, ha ketrecbe vannak zárva. - Mikor váltottad ki az átkot? Még nagyon fiatal vagy. - Jegyeztem meg. Vajon mi történhetett? kit ölhetett meg ez a lány?
Még nagyon fiatal vagy - visszhangzik a fejemben ez a mondat, amitől ismét csak úgy érzem, hogy ez a lány idősebb, mint aminek kinéz. Lélekben, legalábbis, persze ez még nem jelenti azt, hogy vámpír lenne. Igazából nem tudom hová tenni. Pedig általában jó vagyok ebben, ráérezni mások dolgaira. Ez a képességem azonban most úgy tűnik, cserben hagyott. - Tizenhat éves voltam. És ma már elmúltam húsz... szóval talán fiatalnak tűnök, de akkor voltam csak igazán az. És az egész egy buta baleset miatt, mert elég felnőttnek hittük magunkat bármilyen veszélyes dologhoz - húzom el a számat. Érdekes dolog a kor, főleg a természetfelettiek körében.
Próbáltam kiolvasni a tekintetéből, hogy vajon mi járhat a fejében vagy hogy mit gondol rólam, de több okból kifolyólag nem jártam sikerrel. Az egyik az volt, hogy nem vagyok gondolatolvasó, látnok, mentalista, de még pszichológus sem, a másik pedig az, hogy túlságosan elkezdett érdekelni a története. Tizenhat évesen váltotta ki az átkot? Én is voltam tini, még nem is olyan régen, szóval élénken élt bennem az élmény, hogy milyen érzés volt kicsit lázadozni, elvetni a sulykot... de megölni valakit? Ez hatalmas teher lehetett... vagy ki tudja, lehet, hogy tök lazán kezelte. Bár nem tűnik betegnek, hogy ne hassa meg az, hogy megölt valakit. - Mi történt? - Kérdeztem rá a gondolataim lefuttatása után, de pár pillanattal később rájöttem, hogy lehet, hogy eléggé tolakodó üzemmódba váltottam. Nem tehetek róla, mindenki élettörténetét szívesen végighallgattam, akivel csak találkoztam, nekem aztán mesélhettek! Kitűnő hallgatóság vagyok. - Bocsi, nem akarok pofátlan lenni, csak... érdekel, hogy... hogy mi volt. Rossz szokás. - Na igen, aki kíváncsi, hamar megöregszik. És én még vámpír sem vagyok, hogy ne fenyegessen ez a veszély.
Kezdőlap
