Egy pillanatra én is elgondolkodtam. Hannah teljesen máshogy fogja fel a dolgokat, mint én tenném... sokkal lelkisebb, érzékenyebb és sebezhetőbb. Ezért is féltettem anno és most is a vérfarkasléttől. Ez nem az ő világa volt és a fene se gondolta volna, hogy egyszer kiváltja az átkát. Ki nézte volna ki belőle, hogy képes ölni? Senki. Aki felnyújtott kézzel jelentkezik, hogy ő bizony tudta előre, az bolond. Méghozzá címeres. - Kérlek! Közlöm, hogy én is lediplomáztam. - Mondtam büszkén és direkt nem reagálva arról a szemétről szóló szavaira, hiszen óvni akartam a húgomat még a történtek gondolatától is. Mire nem jók a nővérek? - És a pasiknak nem kell tudnia, hogy mi vagy. Egyedül teliholdkor nem kell keresni a társaságukat, mert akkor... hát valljuk be, hogy kicsit necces lenne a dolog. - Húztam el a számat, ettől függetlenül egy apró félmosoly ugyanúgy pihent az ajkaimon. Jelenleg nem akaródzott komolyra fordítanom a dolgot. - De ugye már nem vagy szűz? - Kérdeztem kissé szemétkedve, de ez csak amolyan testvéri ugratás volt.
Odaléptem az egyik könyvespolc mellé, és végighúztam rajta ujjamat, így gondolkodva tovább. - Tudom, mit tett volna velem. Hidd el, az évek során, míg nem voltam melletted, nem egyszer gondolkodtam el, mi lett volna a sorsom, ha nem jön el a bátor pillanat, és... nem merem őt megölni. Fáj még ma is, hogy életemben először, mikor együtt akartam lenni egy fiúval, így sült el. Beszélgetni akartam, megismerni őt... és ő rögtön mást akart, akár erőszakkal. Ezt sosem engedtem volna senkinek. - Bocsáss meg, nővérkém, de... egyikünknek muszáj elvégeznie az egyetemet - kacsintottam rá, ahogy láttam nemtetszését. Hát... nekem mindig is álmaim voltak. És... ha őszinte akarok lenni, igencsak közel állok a megvalósításához. - Nem volt időm férfiakat keresgetni... már ha érted... - suttogtam. - Ők nem félnek attól, hogy mi mik vagyunk? Nem ijednek meg, hogy a nő, akivel kezdenek, egy vérfarkas? - kérdeztem suttogva. Na jó... erre azt fogja mondani, hogy egy éjszakán nem múlik semmi. De én nem vagyok az egy éjszakás kalandok híve.
- Lépj túl rajta, húgi. Minél többet gondolkodsz a dolgon, annál rosszabb lesz. Ne emészd magad miatta. - Mintha nem is egy gyilkosságról beszélnék. Ám még mindig tartottam magam ahhoz, hogy jobb, mintha véletlenül elütött volna kocsival egy öreg nénikét vagy egy gyereket. Az a srác megérdemelte, hogy Hannah megszabadítsa az életétől. - Nem fog feltámadni és ha nem tetted volna azt, amit, akkor ki tudja, hogy ő mit csinált volna veled. - Néztem rá komolyan. Ez meg a másik, a fene se tudja, mi történt volna, ha Hannah nem áll a sarkára. Valószínűleg ő került volna ki vesztesen a helyzetből. Erre nem akartam gondolni. Majd elvigyorodtam. - Tanulni? Ne csináld már. - Dőltem hátra fújtatva a kanapén. Néha tényleg irigyeltem a húgomat, hogy ő még tud ilyen dolgokra gondolni. Oké, nekem is a kezemben volt a diplomám, de Hannah más... ő fogadjunk, hogy élvezi az iskolapadot. - Azt ne mondd, hogy egy pasit sem csíptél fel. - Pillantottam rá összevont szemöldökkel és pimaszul. - A nővéredet nem ejted át. - Kacsintottam rá a mutatóujjamat ingatva.
Talán igaza van. Túlélni az elsőt... ez a legkeményebb. Bakker, mintha szexről beszélnénk... ahhoz is így álltam annak idején. Az elsőt kell túlélni, aztán minden menni fog, ha jól megy az első... persze csak a tökéletes pasit kellett megtalálni hozzá. Aki nem az volt, akit megöltem... még csak az kellene,h ogy egy nagy élményt ahhoz a rohadékhoz kössek! - Megöltem, igen... néha nagyon nagy lelkiismeretfurdalásom van... - néztem őszintén Faye szemeibe. - Ugye meg tudod ezt érteni? - kérdeztem valami reményteli pillantással. - Félek, hogy... mi lesz, ha egyszer kiderül... hogy nem vagyok olyan ártatlan kismadár, mint amilyennek szeretnék tűnni. Oké, eleve nem vagyok olyan jámbor, mint régen voltam, de... - mondtam egy keserű mosollyal, majd elgondolkodtam. - Nem. Nekem veled ellentétben nincs középpontban a pasizás. - kacsintottam rá, majd felnevettem. - Tanultam. Próbáltam behozni a lemaradásomat... most az egyetem miatt jöttem vissza.
- Ha túléled az elsőt, akkor már semmi baj. - Legyintettem. Úgy beszéltem erről a dologról, mintha csak egy vidámparki látogatás során ijesztette volna meg egy bohóc, pedig én magam is átéltem az első átváltozás borzadalmas fájdalmait. Amikor a csontjaid először törnek szilánkosra és a tested szerkezete teljesen megváltozik, hogy egy állat alakját vegye fel.. nincs ettől rosszabb. Mégis van benne valami különleges, ami például engem minden egyes alkalommal magával ragad. A szabadság és a függetlenség gondolata, érzése. Ezekhez nincs semmi fogható. Apró sóhaj hagyta el a számat. - Megölted azt a srácot. Előfordul. Vigasztaljon, hogy egy szemét volt. - Vontam meg a vállam. Tudtam arról, hogy az a fiú miket művelt, ezért nem is értettem, hogy Hannah miért veszi magára ennyire a dolgot. Mondhatni jót tett a világgal, hogy megszabadította egy olyan görénytől, mint az a szemét. - És azóta? Miket csináltál a városokban? Pihentél, kutattál, tanultál, pasiztál? - Vontam fel a szemöldököm mosolyogva és kíváncsian.
Még magam sem voltam teljesen tisztában az alapvető fizikával. Itt vagyok... létezem. Állok. És... olyan jólesik mindez. Nem is tudom, mit vártam. Talán azt, hogy egy perc múlva kitessékelnek, és lássak megint világot. Na jó, ezt talán mégsem, mert tudtam,. hogy Faye más, mint a szüleink. Ők mindig is... elítélték ezt a fajta viselkedést. Én pedig.. na. Én vagyok én. Sajnos nem tudok változni, bár nekem több a jó tulajdonságom, mint Faye-nek, ez azt hiszem, vitathatatlan. Vagy ha nem az, hát... ne menjünk bele. - Egészen jól - nyeltem egyet. - Túléltem az első holdat... állítólag az a legrosszabb... és utólag tényleg kiderült, hogy tényleg az a legeslegrosszabb - mondtam csendesen. Neki nyilván nem kellett magyaráznom. - Szörnyű, amit tettem... nem is értem, hogyan tudtam gyilkossá válni... - suttogtam rekedten.
- Ugyan már, édesem. - Legyintettem egyet és próbáltam úgy tenni, mint akit tényleg teljesen hidegen hagyott és nem érdekelt, hogy az egyetlen testvére semmilyen elérhetőséget nem hagyott maga után. Amikor én leléptem a családi házból, akkor legalább a telefonszámom megvolt mindenkinek. Bár gondolhattam volna, hogy Hannah így fogja feldolgozni, ha egyszer kiváltja az átkot, hiszen ő mindig legkisebb volt, mint én. Bizonyára jobban meg is viselte az egész átváltozós-mizéria és az ezt kiváltó ok, mint anno engem. De ő nem tehet erről, így született. Egyszerűen jobbnak, mint amilyen én vagyok. Elhúztam a számat, ahogy arról beszélt, hogy stoppost játszott az út szélén. Oké, hogy én is imádtam a szabadságot, de ugyanígy a kényelmet is. Na jó, nem fogok úgy tenni, mint aki jobb napjain nem utazott így. - Szólhattál volna. Kérhetted volna a segítségemet. - Nyomtam le őt az egyik kanapéra, elvégre így mégis kényelmesebb volt mesélni. - Ugye tudod, hogy bármikor segítettem volna? És ez most is így van legyen szó a farkaslétről vagy akármi másról. - Komolyodott meg kissé a hangom, majd sóhajtottam egyet. - Hogy bírtad? Fel tudtad dolgozni, hogy mivé váltál? - Kérdeztem a húgom szemeibe nézve. Túlélni túlélte, azt látom. De mi van a lelki változásokkal?
A szavai valami keserű érzelmet keltettek fel bennem. Nem tudom, miért féltem annyira hazajönni. Hiszen Faye soha nem bántott, nem ítélt el. De mégis, mi más neveltetést kaptunk, mint a többi család gyermekei. Talán ez magyarázza, amiért Faye ennyire más lett, mint ahogyan azt a szüleink szerették volna. Vadóc. Igazi vérfarkas egyszóval. - Nem tudom. Csak féltem, hogy... nem örülsz majd nekem. És tudom, hogy... az sem volt szép tőlem, hogy nem írtam oda a címemet a leveleimre, de... úgy éreztem, addig jó mindenkinek, míg nem tudjátok, hol vagyok - suttogtam, és őszintén néztem a szemeibe, miután elváltunk az ölelésből. Sokkal lazább volt, mint vártam. Nem éreztem, hogy neheztelne. És ez... szuper. Nekem is mosolyognom kellett. - Hát... elég sok államban megfordultam az utóbbi időben. Jártam New Yorkban. Los Angelesben... és egyszer stoppal feljutottam Washingtonba is. Elég szörnyű körülmények között, hiszen... ahogy elszöktem innen, nem volt semmi pénzem - sóhajtottam fel.
Kicsit szorosabban fontam át a húgomon a karjaimat. Hiányzott, most mit tagadjam? A testvéremmel normális leszek, főleg, hogy volt oka úgymond elmenekülni. Nem kellett volna, hiszen tisztában lehetett volna vele, hogy szívesen segítenék neki bármiben, de ha neki így könnyebb volt... legalább tanult belőle. Valószínűleg. - Te komolyan azt hitted, hogy én foglak elítélni? - Húztam fel a szemöldökömet és úgy néztem rá, mint akit minimum a fejére ejtettek. Húgocskám, tényleg nem ismersz vagy az évek alatt ennyire elfelejtetted, hogy milyen vagyok? - Mesélj! Mi történt, merre jártál, miket tudtál meg? - Kérdeztem már egy vigyorral az ajkaimon. Tapasztalatokat hallgatni mindig jó időtöltés, főleg, hogyha én is okosabb leszek tőlük. És egyébként is érdekelt Hannah élete.
Mit tagadhattam volna, volt bennem egy kis félsz... hogy azt mondja, nekem többé nincsenek nyitva ezek az ajtók. Előttem minden bezárult, mikor kiléptem innen évekkel ezelőtt, és elhagytam a családomat. De okkal tettem... csak nem tudják, miféle kesergő okom volt megfutamodni. Nem bírtam volna úgy a családom szemébe nézni, hogy... a kezemet vér öleli körbe. És én pedig nem vagyok más, csak egy kegyetlen gyilkos. De önvédelemből tettem...! - Faye...- ismételtem a nevét ismét, már lehunyt szemekkel, ahogy megölelt, és viszonoztam eme gesztusát, miközben jólesően felsóhajtottam, és átjárt valami melegség. - Hiányoztál... te, a testvérem - nyeltem egyet, és éreztem, hogy könnybuborék kezd bontakozni szememben. - Nem akartam csak úgy elmenni... tudom, hogy azok a levelek, amiket küldözgettem, annyira nem voltak magyarázatadóak, de... azt hittem, hogy mindannyian megvettek majd, ha... elmondom, mi történt... - csuklott el a hangom.
Nem sokszor szokott velem ilyesmi előfordulni, ám egy pillanatra mégis lefagytam. Elvégre a hosszú hónapok óta nem látott húgom ácsorgott előttem maga mellett egy eléggé nagy táskával és nagyon úgy nézett ki, mint aki éppen berendezkedni készül. Ez olyan... tőle kissé szokatlan viselkedés volt. Lehet el kellene gondolkoznom azon, hogy több bennünk a közös, mint azt bárki hinné. Ő is fekete báránnyá vált egy időre. Végignéztem rajta. Nem mintha észveszejtő változások lehetnének rajta, nem ráncosodhatott meg és nem volt olyan lázadó típus sem, aki a fülét ötször átlöveti és tüsihajat nyírat magának csak azért, mert távol van. - Örülök. - Nyögtem ki és a végén halkan felnevettem. Most mit tagadjam? Ő a húgom! És pont én ítélkezzek azért, amiért maga mögött hagyta a szülői házat? én is ezt tettem, vállon kellene veregetnem a teljesítményéért! - Hogyhogy visszajöttél? - Kérdeztem, de ekkora már úgy, hogy őt öleltem. Annyi kérdésem volt, de vele tapintatos voltam. Majd egy-két perc múlva ráérek mindenféléről érdeklődni.
Megköszörültem a torkomat, ahogyan körbefordultam a helyiségben, és végigmértem, hogy ezúttal mi hogyan néz ki ebben a házban. Nem csalódtam. Legyen szó bármiről, hát... a család ízlése nem változik. De talán ezért is lógtam én ki innen mindig is. Soha semmit nem jelentett számomra a pénz. És most meg... erre nem akarok külön kitérni. Jobb is, ha nem teszem. Nagyot nyeltem, ahogy meghallottam egy hangot. Nem tudtam eleinte, hogy sírjak vagy nevessek, de én akartam jönni. És most márpedig az lesz, hogy itt vagyok, és maradok is, ha tetszik, ha nem. Nem fognak ezek itt kötözködni velem. - Faye - mondtam egy halvány, erőltetett mosollyal, ahogy meghallottam. - Nem is... örülsz nekem? - kérdeztem egy kicsit felvont szemöldökkel. A végén még meglepődöm. Pedig... jó testvérek voltunk.
Nem mintha szerettem volna a nyugalmat vagy hétköznapokon igényeltem volna, de ma a kelleténél is zsúfoltabb napom volt. Ránéztem az órára, de az még véletlenül sem annyit mutatott, mint kellett volna, ám csak legyintettem egyet. Megígértem a farkasaimnak, hogy ma este nagygyűlést tartunk az egyik bárban, hiszen tudni akarták, hogy hol szándékozom eltölteni a nemsokára esedékes teliholdat. A régebbi falkatagok már egyáltalán nem vették fel ezt a fájdalmas kiruccanást, de az újak néha nagyon sipákolósok tudtak lenni... nem hibáztatom őket, persze, hogy félnek és ijedősek, csak... á, mindegy. Azért lettem a vezér, hogy megtanítsak nekik mindent. Éppen kiléptem a szobámból, amikor ajtócsapódást hallottam. Nem vártam vendéget, legalábbis nem emlékeztem, hogy akármi is meg lett volna beszélve valakivel. Bár az is igaz, hogy a házam nem orvosi rendelő, ide időpont nélkül is be lehet jönni, de természetesen csak a kiskutyusaimnak volt engedélyezve a bejárás. Velük kedves voltam. A többi emberrel nem mindig. De ezt is mindenki tudta rólam. Végigsétáltam az emeleti folyosón és fürge léptekkel róttam a lefelé vezető lépcsőfokokat. Nem zavart, hogy magassarkú volt rajtam, a viselése egyáltalán nem okozott gondot, olyan volt, mintha papucsban suhannék. A korlátot megfogva fordultam a nappali irányába, viszont az érkező láttán eléggé meglepődtem. Rá nem számítottam. - Hannah? - Vontam össze a szemöldökömet. A tékozló fiú... vagyis lány visszatért? Egy éve nem láttam a húgomat, akkor is egy levéllel szúrta ki a szemem és csókolom. Egy kicsit olyan húzás volt ez, mint amit én is csinálnék. - Te hogyhogy itt?
New Orleansban talán kissé később érkezik az ősz, mint általában máshová. Ahol eddig voltam, az évszakoknak megfelelő volt az időjárás. Most pedig... szinte a kis ruhám is rám izzadt, ahogy eljutottam az otthonomig. Az egykori otthonomig. Mert Faye-nek jogában áll azt mondani, hogy tűnjek el innen, és többé vissza se nézzek azok után, amit tettem. Szó nélkül leléptem. Csak egy levelet hagytam. De meg kellene értenie majd, hogy okkal tettem. Méghozzá... nyomós okkal. Azóta már tudom, hogy miféle vagyok. Vérfarkas. Kitanultam magunkról mindent. És nem volt éppen felüdítő ez a tudás. Maradtam volna ember. Akkor éreztem magamat utoljára normálisnak. Tehetségesnek. Most pedig minden összeomlott... egy év fájdalom, kegyetlenség... minden. A nappaliba érve emeltem le szemeim elől a napszemüveget, majd letettem az egyik táskát, amit behoztam az autóból. - Faye? - kérdeztem rekedt hangon. Nem tudom, itthon van-e. De most... talán ideje lesz mindent megbeszélnünk.
Kezdőlap
