Semmi kétség, a legalkalmasabb embert sikerült megkaparintanom a szerepre. Sok szempontból örülök is neki. A legnyomósabb érv viszont nem az, hogy irigyelni fogják tőlem, hanem hogy semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy eláruljon. Ha mégis megpróbálná valaki megvesztegetni, sejtésem szerint túl sokat jelent neki a szövetségünk, mintsem elárulná holmi csekély honoráriumért. Annak pedig igen kevés az esélye, hogy olyat tudnak neki ajánlani, ami miatt mégis megfontolja. Egyszóval bízom benne, jobban mint a legtöbb partneremben. - Őszintén remélem, hogy ennél jobb színésznő vagy... - nevetek fel felháborodásán. Más esetben megsértődtem volna, hogy a kis románcunkat gyötrelemnek titulálja, de most csak elengedem a fülem mellett. Lesz még alkalmam arra, hogy oda-odaszúrjak neki. - Na tessék, két perce a feleségem, de már okoskodik.. - forgatom meg a szemeimet a drámai hatás kedvéért. Egy kis ízelítőben igazán benne lennék, de amilyen dög és amennyire szereti elhúzni a mézesmadzagot a férfiember orra előtt, fel vagyok készülve arra, hogy ez még nem az én időm. A türelem ugyan nem kimagasló erényem, de nem bombázom szét bimbózó terveimet. - Ez a stratégiám része. Ha látják, hogy a nejem elég határozott és céltudatos, talán elhiszik, hogy neki is megvannak a saját ügyei, ezért nem ér rá arra, hogy asztaldísz legyen vagy épp engem kísérgessen... - ecsetelem neki, miközben kíváncsian várom, végül mi sül ki abból, hogy ilyen közel hajol hozzám. Ennek az ördögi nőnek a mosolya egyenesen angyali. Nem mindig, most viszont kifejezetten az. Ha nem tudnám, mi a helyzet velünk, és nem ismerném őt már jó ideje, azt hinném tényleg szerető feleség. De mint minden csodának, ennek is vége szakad. Hát.. Tudtam, hogy ennek annyira nem fog örülni. Egy európai kiruccanás nem hinném, hogy szerepelt a naptárában, de nem zavartatom magam, hiába vág hirtelen olyan képet, mintha elevenen el akarna égetni. - Van még mit tanulnod, kedvesem. - kacsintok rá. Két hét alatt igazán sokat tanulhat tőlem és rólam, felteszem eleget ahhoz, hogy máskor ne essen bele egy ilyen csapdába. De hiszen szigorúan véve én nem hallgattam el előle semmit, ő nem volt elég körültekintő, mikor belement az alkuba. - Különben is, jót fog tenni, ha egy kis időre kiszakadsz ebből a környezetből. - nyúlok a poharam után, hogy felhörpintsem belőle a maradék kortyot. A jég körben már el is olvadt benne, annyit beszéltem.
Nem akartam belefolyni az üzleteibe, nekem bőven elég volt, hogy amikor szükségem volt rá, akkor jött és ugyan megkérte az árát a jelenlétnek, szívesen megfizettem, mert megérte. Kevin okos és tudta, hogy nem azért hívom, mert az arcát szerettem volna nézegetni, de előbb haraptam volna le a nyelvem, minthogy beismerjem neki és a szemébe mondjam, néha igenis szükségem volt rá. A fair üzletekben hittem, neki kellett valaki, aki eljátssza a feleségét és akár hízelgőnek is vehettem volna a kérést, nem tudtam ellenállni a képen röhögésének.. Kevin nem volt férj-alkat. Én pedig feleség-alapnak nem voltam a legjobb, úgyhogy kölcsönösen szép edzés lesz ez nekünk, ami akár szórakoztató is lehet. - Olyannak ismertél meg, mint akinek ez lenne a legjobb alakítása, ha nagyon meggyötörné magát? - Felvontam a szemöldökömet. Sértő volt, hogy ennyit néz ki belőlem, de miért lőttem volna le a színészi pályafutásom eddigi egyetlen mérföldkövének poénjait? - A végén még ráunnál az újdonsült feleségedre azelőtt, hogy bemutatnád a megbízódnak. - Féloldalas mosoly ült ki az ajkaimra, miközben közelebb csúsztam hozzá, annyira, hogy az arca két kezem közé fogása egyáltalán ne legyen megerőltető feladat. Hüvelyujjaim finoman simítottak végig borostáján, a mosolyom a szó szoros értelmében nem fakult, hanem kiszélesedett és lágyabbá vált, megkerestem a tekintetét is. Örültem annak, hogy nem a műszerfalon lógó bólogatós kiskutya szerepét akarta rám erőltetni, hanem önmagamat adhattam, ha már játszani kellett egy szerepet... biztosan a falra másztam volna és hátat fordítok neki, ha azt várta volna el tőlem, hogy olyan nőszemélynek tettessem magam, akinek a járás is bonyolult feladatnak bizonyult. - Jó pont, hogy nem nyomatod el velem a személyiségemet, Mr. - Lassan közelítettem meg az ajkait, nem voltam szívbajos, ám tény, hogy az utóbbi időkben igyekeztem lekorlátozni a munkaügyön kívüli férfitársaságot. Csak a baj volt velük, eggyel több dolog, amire muszáj lett volna figyelnem, így tökéletesen megvoltam a sajátos feminizmusommal. Erre hirtelenjében képletes feleséggé váltam, el tudja ezt képzelni bárki? Azért lehet, hogy kicsit majd vissza kell fognom magam... a fenébe is. Legalább azt nem lesz nehéz eljátszanom, hogy vonzódom hozzá. - Várj csak... - Most jutott el a tudatomig, amit fél füllel hallani véltem. Éppen akkor nyúltam az italom után, ezért nem igazán figyeltem, de most valamiért beugrott pár szó, amit az eddigiekben nem igazán hangsúlyozott ki. - Azt mondtad, hogy Monaco-ba megyünk? - Kétszeresére nyíltak a szemeim, elhúzódtam tőle és éreztem, hogy az az arckifejezésem ült ki az arcomra, amit az ismerőseim elbeszéléseiből tudtam, hogy senki sem szeret és nem jelentett sok jót. - Arról nem volt szó, hogy Európában kell kihúznom a hátsódat a bajból. - Sóhajtottam egyet. Végül is mit tehettem volna? Beleegyeztem, hogy megyek és ezek után visszavonni az ígéretemet nem lett volna hozzám méltó... de az nem tetszett, hogy ilyen információkat ráérősen közölt.
Kevés embernek nézem el, hogy ennyire jól mulat rajtam és nekik sem azért, mert jófej vagyok. Komoly taktikám van arra az esetre is, ha végül Faye nemet mondana az ajánlatomra. A tartozása ott lebegne a feje fölött és azt ő sem szeretné, hogy a legváratlanabb pillanatban jelentsem be a szükségemet az egyenlítésre. Mindketten jól járnánk hát, ha elfogadná az ajánlatomat és beérné ezzel a szegényes lánykéréssel. Ha másért nem is, az elégtételért, hogy az egyetlen nő, akitől azt kértem, legyen a feleségem. Hiába kamu az egész. - Épp az a problémám, hogy nem gyenge. Sajnos hamarabb elkezdett átlátni a szitán, mint a többiek. Röpke egy hónap alatt leleplezne minden svindlit, ha nem villantom meg a nejem. Muszáj elültetnem a gyanúját. Ha rajtam múlt volna, hidd el, nem tudna róla, hogy nekem nejem van. De mivel csak az múlik rajtam, hogy megismerje... - sóhajtok nagyot. Az európaiakkal csak a baj van, ha az üzleti szférát nézem. Már azon is elgondolkoztam, hogy felbérelek egy színésznőt, de jobban belegondolva, ott még jobban fennáll a lebukás veszélye. Az igaz, hogy szeretek veszélyesen élni, de azért annak is van határa. - Remek.. Mondtam már, hogy Monaco-ba utazunk? - csillannak meg a szemeim, hogy nem egyedül lépe majd az oroszlán barlangjába. Innentől viszont ismét nyeregben érzem magam. Kutyámat, meg egyéb háziállatomat nem érdekli továbbá, hogy mivel indokolja meg a döntését. Az adott szavát nem szokta visszavonni, és nemhiába nem avattam be korábban a helyszín sajátosságaiba. Még a végén kitalálta volna, hogy a városát nem hagyhatja magára.. Azt pedig egy szóval sem mondtam, hogy nincs az üzletben csapda. - Hát, ha egy mód van rá, ne próbálj meg üresfejű tyúkká vedleni. A végén azt hinnék, nem vagy több, mint egy csinos kirakati dísz. Ne hozz rám szégyent, kedvesem. - kacsintok rá, ezzel megadva a lehetőséget, hogy részben a valódi önmagát hozza. A feltétel csak annyi, hogy ne legyen olyan elszigetelt végzet asszonya, mint amilyennek én ismerem. Azt hiszem elboldogul vele. Vagy talán mégsem... - Remélem nem ez volt a legjobb alakításod.. Engem nem győzött meg.. - vonom fel szemöldökömet és kihívó mosolyra húzom számat. Erről az apró arcra lehelt pusziról aligha hinném azt, hogy köztünk szenvedélyes házastársi kapcsolat van. Attól függetlenül, hogy nem éles helyzet van, még szeretném felpaprikázni a hangulatot egy kissé. Ha más nem, egy kis ízelítő erejéig.
Kellemes perceket okozott, sőt, akár azt is mondhatná, hogy ilyen mély gyomrot rázó nevetésem is régen volt már, amiért még hálás is lehetnék neki. Mostanában nem volt alkalmam nevetgélni, egyedül a húgomra tudtam őszintén mosolyogni, amikor el szerette volna kerülne az általam igencsak kedvelt tevékenységet, a számára kellemetlen témák megpiszkálását. Imádtam a szerénységét, a visszafogottságát és a szégyenlősségét, ebből is látszott, hogy Kevint nem lehetett egy lapon említeni a húgommal és az általa okozott jókedvvel. Eddig nem jelentkezett olyan alkalom az életemben, ami során megkérték volna a kezem és biztos voltam abban, hogy éles esetben is képes röhögtem volna a delikvenst, tekintve, hogy: őszintén, úgy nézek ki, mint aki fejvesztve rohan egyik esküvői ruhaboltból a másikba, virágot válogat és étkészletekről mond véleményt, közben pedig leszúrja a díszítőgárdát, mert nem tetszik neki a huszonötödik árnyalat? Nem, ez messziről elkerülte az én személyiségem leginkább elrejtett bugyrait is, tekintve, hogy eleve nem hittem a házasságban, a szüleim tettek róla, hogy a csodálatos példa helyett nyűglődés és felesleges gondot lássak ebben az intézményben. - Miféle agyban gyenge megbízóval álltál te össze, ha az a legfontosabb dolog neki, hogy megismerje a nejedet, aki egyébként közlöm, hogy nem létezik. És még te vagy az, aki engem int óvatosságra, amikor ilyen felelőtlen kijelentéseket teszel? - Vontam fel a szemöldökeimet, de a hangomban csupán színlelt kérdőre vonás volt fellelhető, inkább a jókedv uralkodott rajtam. Kevin feldobta a napomat, már ezért is megérné, hogy rögtön rábólintsak az ajánlatára, de hiányérzetem támadt volna, ha nem húzom egy kicsit. Imádtam látni, ahogy váltogat az arckifejezések között, a mosolyomat csöppet el kellett nyomnom, amikor az állam alá nyúlva késztetett válaszadásra... ha ismét a szemébe nevetek, mérget vettem volna rá, hogy nem lett volna türelmes velem. De hé! Nem ő akarja összekötni velem az életét? - Legyen. Csak azért, mert tartozom és jobb most letudni, mint várni, mikor dörömbölsz az ajtómon. - Komolyan gondoltam, utáltam a meglepetésszerű betoppanásokat attól függetlenül, hogy egyébként rugalmas egyénnek tartottam magam. - Mit kell tennem? Mosolyogni, elmondani, hogy nekem van a legcsodálatosabb párom a világon és közben úgy tenni, mint akinek egy kis sütnivalója sincs, csak integetni képes? - Mesterkélt mosolyra vontam az ajkaimat. - Vagy megadod a döntés szabadságát... férjecském? - Az arcához hajoltam és lágy csókot adtam a bőrére, hogy lássa, megvan bennem az akarat a színdarab eljátszásához, majd a nemrégiben asztalra letett italom után nyúltam. Én sem végeztem félmunkát és talán nem is lesz annyira nehéz dolgom.. Kevin felettébb jóképű volt, inkább az ő hamis arája voltam, mint akárki másé.
Tudtam, hogy megéri majd elvonszolni idáig a belemet, csak akkor még nem voltam teljesen képben abban a tekintetben, hogy nekem ebből mégis mi hasznom fog származni. A problémázás viszont nem az én asztalom, találékony ember vagyok, megoldottam mindig könnyen és egyszerűen az ellenszolgáltatás dilemmáját. Egyszer így, másszor úgy, a lényeg, hogy mindig mindenki jól járjon. Főleg én, ugyebár. Azt már ismeretségünk eleje óta jól tudom, hogy a kis amazon szavatartó, ő meg azt könyvelhette el rólam, hogy mindig megkövetelem az árat. De azért én is képes vagyok meglepetéseket okozni, olykor még magamnak is. Azon már túl vagyunk, hogy a leghajmeresztőbb ötletekkel ne merjek előhozakodni előtte, sőt szerintem csalódást is okoznék neki, holmi egyszerű kis tarifával, ami persze nem is lenne értékarányos a megjelenésemmel. Még én magam is kiábrándulnék, ami borzalmas lenne, ezért nem is adok rá lehetőséget. Persze valami ilyesmi fogadtatásra számítottam, szinte már ösztönösen tudtam, hogy humorbonbonként könyveli el ezt az abszolút jutányos árat, épp ezért előbb inkább megvártam, hogy alább hagyjon a nevetgélése és koncentrálni is tudjon. Nem mintha zavarna, ha elhamarkodott döntést hoz, de azért mégis arról van szó, hogy lesz-e a feleségem. - Egyrészt.. Egy jó tanács.. Ha ez valaha élesben fog menni, ne röhögd ki szegény szerencsétlent.. - sóhajtok teátrálisan. Nem mintha el tudnám képzelni, hogy fehér ruhás, oltárhoz vonulós típus lesz belőle valaha is. - Tutira nem kérdezi meg tőled újra.. - forgatom a szemeimet. Ugyan engem nem vág földhöz, hogy nincs feleségem, azért a hiúságomat karcolgatja ez a fene nagy hahota. - Másrészt pedig teljesen jól értetted. Körülbelül két hét, maximum három.. - tolom ki egy kicsit a határidőt. Igazából csak saccolni tudom, mennyi időre lesz most először igazából nekem szükségem rá. De kitűnő üzleti partnerek révén ez nem lehet akadály. - Bármennyire is úgy tűnik, nem én vagyok a legnagyobb hal a tóban, viszont a szóban forgó meg szeretné ismerni az én híres-hírhedt arámat. Ennyi a sztori röviden. - vázolom fel neki nagyvonalakban a helyzetemet. És ha már ezt nem tudom elkerülni, legalább összekötöm a kellemest a hasznossal. Faye elég szemrevaló ahhoz, hogy szándékosan ne akarjam bemutatni még a főnöknek se. Az már más tészta, hogy a bizniszben ő is jócskán jártas, és legalább annyira furmányos egy dög, mint amilyen én magam vagyok. De ettől válik izgalmassá a dolog. - Nos, Mrs. Godbert? - nyúlok finoman az álla alá és megemelem, de az hétszentség, hogy ha még egyszer képen röhög, azt még az én egóm se fogja elviselni.
Nem is ő lenne, ha szakadatlanul nem magát fényezné vagy minden szavában nem rejtene el egy utalást arra, mennyire nagyszerű. Előbb szakadjon rám a plafont, minthogy elismerjem, de igaza volt, tényleg megérte a pénzét. Kevés hozzá hasonló férfival találkoztam életemben, attól függetlenül, hogy részben kiszámítható, hiszen az ember lánya nagyjából tudta, mire számítson, ha az ő számát tárcsázza, mégis tudott meglepetéseket okozni, amelyek nagyokat szóltak. Tökéletesen átlátta azokat a dolgokat, amelyekhez volt tehetsége, nem is venném körbe magam idiótákkal, ezért állt ő mindig is az első számú helyen a tanácsadóim körében. Persze ha őszinte akartam lenni saját magamhoz a húgom leszorította ebben a versenyben, elvégre a vér kötelez, először a testvérem tanácsait hallgattam volna meg, ha nem pont róla lett volna szó. Senki sem mondta még nekem, hogy mennyire jó ember vagyok, nem is terveztem soha indulni ezért a címért, de én is megütköztem saját magamon, amiért nem bíztam maradéktalanul abban a lányban, akinek ugyanazok voltak a szülei, mint nekem, ugyanolyan nevelést kapott és akit tényleg, szívemből szerettem. Ő az egyetlen olyan lény ezen a bolygón, akiről ez elmondható volt. De szegény annyira törékeny, sebezhető, manipulálható… nem szerette azt a létet, amiről én ódákat zengtem neki már régebben is, más volt, mint én és az a hír, amivel haza állított felkavarta az egyébként nem állóvizemet, de nem hittem volna, hogy az általa lerajzolt tervek akárki fejében megfordulhatnak. Tény és való, a világ még mindig tele van hülyékkel. - Szívem, te is tudod, hogy nem ma jöttem le a falvédőről. Nem a Hamupipőke-sztorimat keresem, én ebben a mesében nem a királylány vagyok, aki megkapja a happy end-et és onnantól kezdve már a körmét sem kell reszelnie, mert az is mindig tökéletes lesz. – A feltételezés is sértő volt. Mindig megharcoltam a saját dolgaimért, kiálltam az ügyeim mellett legyen szó a középiskolás éveimben a diáktanácsban lefolytatott harcokról vagy a való életben, farkasként vívott csatáimról. Ki akartam küszöbölni a nagy buktatókat, hogy a kicsikre kelljen figyelni, semmi több. És úgy éreztem, hogy az egyik legélesebb kanyar a történetemben most fog eljönni, az viszont megnyugtató volt, hogy ha más nem, Kevin segítségére számíthatok. Persze csak addig, míg nem kap jobb ajánlatot vagy a drága jóakaróim meg nem neszelik, hogy Mystic Falls-ból szállítom magamnak a muníciót. Összevonva a szemöldökeimet dőltem hátra a kanapén várva, vajon milyen árral fog előrukkolni kedvenc üzleti partnerem. Sok lehetőségre felkészültem, rengeteg variációt lefuttattam a fejemben, de arra, amit következett nem hiszem, hogy épeszű ember képes lett volna normális reakciót adni. Ez csak egy vicc lehet, semmi más, de miért is csodálkozom? Hirtelen kacaj tört fel a torkomból, olyan jólesően nevettem fel, mint már az idejét sem tudom, mikor tettem utoljára. A szemeimet lehunyva túrtam a hajamba, miközben próbáltam zabolázni rekeszizmom munkáját, de így is csak pár másodperc múlva tudtam visszaemelni rá a tekintetemet. - Ez még tőled is sok. – Jelentettem ki vigyorogva. – Mi van? Legyek a feleséged két hétre? – Ismételtem el a kérését, vagyis inkább az árajánlatát, hátha nem jól hallottam és így ki tud majd javítani, de az arcán láttam, hogy erről szó sem lesz. Komolyan gondolta. - Miért is? – Kérdeztem rá rögtön. Kevin nem nősülős fajta, leesett, hogy lagziról itt szó sem lesz, de az érdeklődésemet felettébb csiklandozni kezdte a téma. Valamibe belekeveredett, ezer százalék.
Most kezd csak körvonalazódni bennem, hogy képes leszek én a lehető legnagyobb hasznot húzni ebből a találkozóból. Ugyan nem úgy terveztem, de a legjobb ötleteim mindig menet közben születnek és így két legyet ütök egy csapásra. A következő kilátásban lévő üzletem profitál és behajtom Faye adósságát is. Na nem mintha sejtene arról, hogy mire akarom rávenni, és őt ismerve még képes is lenne visszautasítani az ajánlatom, de olyan lehetősége nincs. Ha ismer engem - márpedig nem most üzletel velem először - akkor nagyon is jól tudja, hogy addig vagyok partner, míg megkapom, amit akarok. - Tudom, igazi hős vagyok. Az álmodat váltom valóra.. - hümmögök egyetértően. Ugyan az ő száját ez így nem hagyta el, de én vagyok annyira egoista, hogy addig csűröm-csavarom a dolgot, míg nekem kedvező nem lesz. Ez így is van rendjén az én világomban. És minél inkább beleplántálom, hogy mekkora hálával tartozik nekem, a tervem annál sikeresebb lesz. Elvégre ez egy olyan ajánlat, amitől szó szerint leesik majd az álla. - Hát hogyne. Te mindenben a kihívást látod. Ha végre úgy van, ahogy mondod és megállapodsz a fontolva haladás mellett, akkor probléma nem lehet. Csak el ne kapjon a gépszíj, ha megérzed a győzelem első kortyait, mert ami utána jön, azt hidd el nekem, hogy nem kívánod.. - okítom tovább. Akár kéri, akár nem. Ez benne van a Kevin-csomagban, amire ugyan még nem fizetett be, de hamarosan ez változni fog. Legalábbis egy időre. - Azt viszont jó, ha előre tudod, hogy tökéletes sose lesz a világod. Sosem árt odafigyelni, ki akar éppen hátba szúrni. De ugye ezzel te is tisztában vagy.. - rántok vállat. A bizalom ebben a témában épp annyira nem játszik, mint a barátság az üzleti életben. Egyszerű a képlet. Nem várhatja el, hogy majd minden úgy csordogál a maga medrében, ahogy ő azt elképzeli, miközben laposra üli azt a szexi hátsóját. Valamit valamiért. - Csak tisztában vagyok az adottságaimmal.. - fordulok felé, hogy végre az én hasznomra térhessünk rá. Meg persze látni akarom az arcát, mikor meghallja az árat. - De ha már témánál vagyunk.. - hajolok közelebb hozzá, aztán szórakozottan az ujjam köré csavarok egy tincset a hajából és belekezdek.. Vagyis mivel nem vagyok a hosszú felvezetés híve, így mondhatnám azt is, hogy az eleje már a közepe is egyben. - Legyél a feleségem.. - jelentem ki egyszerűen. Ez nem kérés, ez az ára annak, hogy én idehúztam a belem, mikor neki szüksége volt egy épkézláb tanácsra. - Két hétre.. - folytatom, mielőtt még azt hinné, hogy ez itt most a nagy pillanat, mikor megkérem a kezét. Én olyat sose tennék, önszántamból legalábbis nem. De így profitálok belőle a legjobban. Igaz, már fő a fejem, amiért a megbízóm abban a hiszemben él, hogy én bizony házas ember vagyok, és már nem tudom semmivel sem kiküszöbölni, hogy látni akarja Mrs. Godbertet. A kínálkozó lehetőségre viszont le kell csapni. Most viszont egyelőre több információba nem avatnám be, előbb megvárom, hogy mennyire vág elképedt arcot az adóssága hallatán. Bár őt ismerve az is lehet, hogy egyszerűen pofán röhög.
Éppen csak egy kortyot ittam a magamnak előkészített italból, le is raktam azt az asztalra visszatérve a józanságos jó szokásomhoz, hiszen spiccesen nem lehet terveket kovácsolni. Lehet, hogy neki megy, mert már hozzászokott a szervezete, de én tinédzser korom óta inkább csak dísznek tartom itthon az italokat, azóta pedig főleg, mióta a szüleim felpakoltak és úgy döntöttek, hogy másik városban folytatják tovább. Az igazat megvallva egyáltalán nem bánom a távozásukat, mert csak hátráltattak, nem segítették a törekvéseimet, amiről egyébként is mindössze foszlányokat tudtak. Soha nem voltam az a tipikus jó lány, akiért oda lehetett volna lenniük a szüleiknek és aki minden szavukat itta, de nem hiszem, hogy akárkit meglep a már kiskorom óta tartó önállósodásom. Inkább Hannah volt az, aki kedvükre való volt a maga kislányos bájával, szófogadásával, jóra való hajlamával és persze azzal, hogy nem örült annyira az átka kiváltásának, mint én. Mindegy, mélyreható törést nem okozott bennem egyikőjük sem. - Mióta az eszemet tudom a nagy lépésemre készülök. Semmit sem fogok elhamarkodni semmit, mert akkor meglenne arra az esély, hogy valami hiba csúszik a számításaimba. - Keresztbe fontam a lábaimat, az oldalamat megtámasztottam a kanapé háttámláján, így tartottam Kevin tekintetét. - Nem vagyok ostoba. Nem bíznám rá senkire az életem, nem fogadok el cukorkát idegenektől és nem jelentem ki, hogy minden tökéletes, de törekszem rá. Tudod mit mondanak a buktatókról és a fejlődésről... - Lazán, ám cseppet sem nemtörődöm módon megvontam a vállamat. Nem az a fajta vezető vagyok, aki a biztonságos trónján ül és nézi, ahogy az emberei intéznek el helyette mindent. Szeretem bemocskolni a kezem és akkor vagyok elégedett egy munkával, ha én csinálom meg vagy volt beleszólásom a folyamatba. Sajnos a mai világban még mindig élnek a nemi megkülönböztetések, sokan elképzelni sem tudják, hogy egy nő okos is lehet és két perc alatt romba dönthet, felépíthet, az ujja köré csavarhat és tönkretehet valamit. Odaadó feministaként az én tisztemnek tartom azt is megmutatni, hogy régen nem a középkorban élünk. - Valaki milyen sokra tartja magát. - Vontam apró, mégis elégedett mosolyra az ajkaimat. Igaza volt. Kellett nekem, szükségem volt saját magam másik megtestesülésére ahhoz, hogy újra rendszerbe álljanak a gondolataim. Ám ezt bevallani? Na nem! - Ha már megint felhoztad önmagadat, mint titkos fegyvert mond el, hogy mivel tartozom. - Tudnom kellett mire számítsak akkor is, ha ismertem már annyira, hogy bízhassak a fair ajánlatban. - Ugyebár nálad semmi sincs ingyen és én is jobban utálom a levegőben lógó szívességeket, mint a konkrét árakat. - Mondtam az én személyes, jelenlegi megmentőmnek.
A helyzet nem túlkomplikált és nem is annyira reménytelen, mint azt gondoltam. Idefelé jövet nem sok pozitív gondolatom volt, elvégre Faye nem egy buta tyúk, és ha róla van szó, akkor a mesterkélt tervek bizony megállják a helyüket. Próbálom összehasonlítani a helyzetet, az otthonival, de szerencsémre nem sok mindenben találkozik a történtek szála, ami felettébb nagy megnyugvásra ad okot. Innentől kezdve már csak azt kell elintéznem, hogy ez ki ne kerüljön a városból, mert nem azért utaztam le idáig, hogy a híres déli vendégszeretetet élvezzem és semmiségekről fecserésszek. De az üzlet szó hallatán azért megváltozik az ember hozzáállása. Az én fajtámé legalábbis. Figyelem, ahogy elriszálja magát a szekrényig és újabb italt tölt. Meglep, hogy magának is, mert komoly elvei vannak, és minden ügyét igyekszik tiszta fejjel intézni. Szóba se kerülhet nála egy-egy lazító ital, mint mondjuk nálam. Nekem a munka velejárója, főleg ha ilyen kellemes és könnyednek mondható hangnemben tudom megdiskurálni a teendőket. Van ez másképp is persze, de a piszkos részletek nem ide tartoznak. Megemelem felé a poharam, miközben hallgatom az újabb részletet. Mi derül még ki, anyám… Arról eddig nem beszélt, hogy volt egy másik bestia is, aki nem bírt a vérével. Talán kissé feszült is leszek, bár a nyugtalanságomnak nincs alapja. Én még mindig csak és kizárólag potenciális tanácsadóként vagyok itt jelen és nem több. - Nem mindenki nő fel a hatalomhoz… - mondom mintegy kommentárként, aztán megfürdetem a torkomat a borostyánszínű folyadék maradékával. – Rossz terv, rossz időzítés, rossz csapat… Sok mindenen múlik. Kell egy mentőterv is, ha jót akarsz magadnak. Túl sok ponton üthet be a krach, ha egyszerre indulsz meg mindkét fronton.. A boszorkányok felé és a vámpírok ellen. - Már csak az hiányzik, hogy épp akkor és ott valaki keresztülhúzza a számításaimat. Nem heverném ki, Faye meg nem élné túl. Komoly ár lenne elveszíteni egy remek partnert. - Tisztában kell lenned minden lépéseddel, azzal, hogy mit miért teszel.. Csak akkor fog menni, ha ésszerű vagy és nem akarsz sikert egyik napról a másikra. A boszorkányok sem hülyék, megvan a magukhoz való eszük, ne várj osztatlan sikert, mert csalódni fogsz. Még akkor is, ha a vámpírok az ellenség, nem árt rájuk is odafigyelni… - mondom teljes lelki nyugalommal, mintha csak az időjárás-változásról társalognánk. De a kelleténél kissé talán komolyabb hangon. - Ugyan, ugyan.. mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy én vagyok a legjobb – vigyorodom el aztán. - Ennek a Francescának tudod mi volt a veszte? Neki nem volt a tarsolyában egy Kevin, akivel elő tudott rukkolni ínséges időben… - vágok elégedett képet. A legjobb fajta vagyok, ezt ő is tudja, kár tagadni. Jó a beszélőkém, jók a meglátásaim, megnyerő a személyiségem és nem utolsó sorban baromi jól nézek ki. Ezt el kell ismerni.
Nem nagyon érdekelt, hogy teljesen figyelmen kívül hagytam őt ezekben a másodpercekben és inkább a gondolataimmal voltam elfoglalva, amelyek csak úgy száguldoztak a fejemben. Jöttek és mentek, néhány értelmetlen volt, de egy-kettőt el tudtam kapni anélkül, hogy idiótaságot tartalmaztak és megsérültek volna. Tudtam, hogy vérfrissítésre volt szükségem, kellett az, hogy egy hozzám hasonlónak mesélhessek a helyzetről. A farkasaimat isten ments, hogy lenézzem, de a legtöbbjük csak nyugalomban szeretne élni és teljes mértékben rám bízzák magukat. De hát erre való egy alfa, nem? A húgomnak teljesen más életfelfogása van, mint nekem, vele ezen a téren nem jutottam volna sem előrébb, sem dűlőre, mert volt egy olyan érzésem, hogy legszívesebben a béke fehér zászlaját tűzte volna ki a házunk ajtajára és a megalkuvásos lehetőségeket részesítette volna előnyben. De Kevin... egy rugóra járt az agyunk. Talán ő még tőlem is nyersebb volt, nem próbálkozott a kozmetikázásokkal, mindenkinek egyenesen a képébe tolta a véleményét. Én a diplomácia és egyéb csekélységek miatt tanultam meg néha szépen viselkedni, de a fogam fehérje előbb-utóbb úgyis előbukkant. Felálltam a kanapéról és a szekrényhez sétáltam, ahol a legjobb whiskynk foglalt helyet. Különleges alkalakkor szoktam tölteni magamnak egy kicsit, mert ugyan jobban szeretem a józan gondolkodást, de ha itt az ideje, akkor a lazítást sem vetem meg. Elvettem Kevin poharát az asztalról, abba is töltöttem egy kicsit. - Megérdemled. - Pillantottam rá, aztán belekortyoltam az italba, rendületlenül az ötleteimmel foglalkozva. - Nem akarok Francesca Guerra sorsára jutni. A nő túl nagyravágyó volt, hirtelen akarta bevenni a várost. - Szólaltam meg aztán olyan komolyan, ahogy szerintem a helyzet megkívánta. - Felkelőnek gondolták, veszélyesnek, aki háborút akart. Szerintem csak bolond volt. - Megvontam a vállaimat és sóhajtottam egyet. Ha nagyon akarnám, akár most is a francia negyed lerombolt épültein ugrálhatnánk, de nem volt szükségem arra, hogy az embereim kitépett szívei között kelljen lépkednem, elkapjanak és engem is megöljenek. Okosabbnak kell lennem. Türelmesebbnek. - Őt és az embereit is kivégezték, amiért megpróbálta kikaparni a helyet a városoknak. Engem sem kedvelnek, de tudják, hogy nem vagyok idióta... ha pedig elhiszik, hogy nincsenek senkire sem veszélyes szándékaim, akkor semmi baj nem lesz. - Nem zavartattam magam, olyan érzésem volt, mintha magamnak adtam volna elő a belső gondolataimat és ettől felettébb kényelmesen éreztem magam. - Eddig is így terveztem, de a részletek néha kiestek a képletből. - Vallottam be és amolyan "végre ismét nyeregben vagyok" sóhajtás hagyta el az ajkaimat. Azt hiszem túlságosan megzavart, hogy nem minden úgy ment, ahogy elképzeltem. - Normális esetben nem fényezném az egódat, de nem vagy rossz. - Nem igazán szoktam kimondani a köszönöm szót, most sem terveztem. Tudja, hogy megy ez nálam, van, amit egyszerűen nem engedhetek meg magamnak.
Nem zavar, hogy jövök-megyek az életében és néha olyanba túrok bele, amit jobb lenne nem bolygatni. Azért vagyok itt, hogy rájöjjek azokra az összefüggésekre, amikhez ő maga egyedül kevésnek bizonyult. Hát ebben bizony nem csak ára van, de áldozatot is kénytelen hozni érte. Azt pedig már régen eldöntötte, hogy ez mind megéri neki, mert máskülönben eszébe sem jutott volna, hogy rányomjon a hívás gombra. Ha üzletről van szó, ő is olyan egyszerűen működik, mint én, jön, teljesít, követel. Ha másképp lenne, nem is kedvelném annyira. Meg persze látványnak sem utolsó azzal a formás testével, már azért megéri beférkőzni a birodalmi ügyeibe, hogy előttem riszálja magát. Kevesebb ruhában mondjuk jobban tetszene. De előbb a munka, aztán a szórakozás, ugyebár. - Nem bíztad a véletlenre.. - nevetek fel szerencsétlen flótás tragédiáján. Bizony rossz nővel kezdett ki. Ha akkoriban fele annyira harcias volt, mint amennyi durvaság ma lakozik a kis bestiában, akkor nagyon megszívta még az utolsó pillanatokban. Engem aztán nem izgatott fel, hogy mit akart művelni vele, vagy mit nem.. De csodák csodájára még meg sem dolgoztatott az információért. Kopik a kislány? - Komolyan olyannak nézel engem, Cicám, aki hagyja magát megvesztegetni, hogy aztán vérszopók szolgája legyen? Előbb kasztrálom magam.. - fújtatok még csak a feltételezést is sértőnek találom, de nem húzom fel rajta magam. Ahhoz azért egy kicsit többre van szükség, hisz halál nyugodt vagyok még mindig, és a jókedvem is visszaszivárog, mikor megérzem, hogy lesöpri a lábaimat az asztaláról. De nem hátráltat abban, hogy ismét ráterheljem súlyom egy részét azzal, hogy visszateszem a megérdemelt helyére. Játékos kedvemben vagyok, és ha eddig még nem tűnt volna fel neki, most tudatosulhat benne. Az csak a slusszpoén, hogy ezzel még idegesítem is egy kicsit. Meg kellene tanulnia hideg fejjel viselni a nehézségeket, hogy aztán ésszerű döntéseket hozhasson, ne pedig olyan könnyelmű, impulzusok által befolyásolt terveket dédelgessen, amik kivitelezhetetlenek, vagy épp értelmetlenek. Türelmesen várok az okfejtésére, szeretem, mikor kimondja minden egyes gondolatát, akkor olyan benyomást kelt, mintha beengedne a fejébe, akkor is, ha ez csak téveszme. Minden esetre így könnyebben meg tudom állapítani, hogy hol rontja el. Itt a kulcs.. A megoldás. Csak a szájába kell adni egyetlen hasznos információt, és bebizonyítja, hogy szorult bele némi leleményesség. Az pedig, hogy saját ötletként tálalja, csak körítés. - Oszd meg, és uralkodj, Cicám.. - dőlök hátra bólogatva és láthatóan borzasztóan elégedett vagyok magammal, amiért ennyire egyszerűen megláttam az első kínálkozó lehetőséget, ráadásul Faye rekord gyorsasággal tette magáévá, és le merném fogadni, hogy magában már a hogyanra keresi a választ. Nem kellenek ide holmi "B" tervek, elég egy megoldási lehetőség, csak jól kell csinálni.
Nem nagyon akartam a tudatára hozni, hogy ahhoz képest, hogy szinte megalázva éreztem magam a társaságában és komplett idiótának gondoltam magam azért, mert ki kellett adnom ezeket a problémákat magamból és egy semleges személy véleményét, valamint segítségét kellett kérnem.. meglehetősen jól éreztem magam. Olyan mazochistán jól és szinte sütött róla, hogy ő is élvezi a párom, a szadista szerepét. Önbizalomtól burjánzó, utolsó szemétláda... csak szerintem olyan, mint én pasiban? A gond az, hogy míg én megakadtam, addig ő totál higgadtan és bőrégetően lazán viselkedik, amiben nincsen semmi álca, hanem teljes mértékben önmagát adja. Idegesítenie kellene, de megnyugtat. Máris jó, hogy itt van akkor is, ha csak üzletről van szó. - Az én sztorim? Kicsit unalmas. - Visszaemlékezni jó volt, de tényleg snassznak tűnt ahhoz képest, amit azóta véghez vittem. És azokhoz a módokhoz képest, ahogy emberi életeket oltottam ki azóta. - Lelöktem az akkori volt pasimat egy szakadékba. Rám akart mászni, én meg rosszul lettem tőle. Papíron önvédelem volt... egyébként örültem, hogy eltűnt az életemből. - Megvontam a vállamat, mert tényleg egyáltalán nem izgatott fel a dolog. Miért is kellett volna? Így is úgy is ölnünk kellett ahhoz, hogy kiváltsuk az egyesek szerint előszeretettel átoknak hívott ajándékunkat. - És annak is örülök, hogy a te eszed nem ment el és nem csillant fel a szemed egy állítólagos ellenszer hallatán. - Megforgattam a szemeimet, amelyek megteltek a tipikus "na ez már túlzás" éllel, amikor kényelmesen hátradőlve feldobta a lábait az asztalra. Nem azért gürcöltem ezeknek a bútoroknak a beszerzésével, hogy a patái rátéve összemocskolja azokat. Talán nem vagyok barbie baba, de szeretem a női kezeim nyomát érezni a lakásomon, főleg mióta enyém az egész. Úgyhogy a szabályaim itt is érvényesek: ami az enyém, abba senki ne kontárkodjon bele, úgyhogy fogtam és lesöpörtem a lábait az asztalról, mielőtt én is leültem volna a kanapéra. - Szerencsére az én farkasaim még nem akarnak sorba állni a gyűrűkért, de ha azok, akiket nem gyűjtötte be és a városban lézengenek, plusz a mocsáriak átállnak a vámpírok oldalára, akkor leszek bajban...a vámpírok kemény ellenfelek, sakkban tartják a boszikat. Kell valami, ami nagyobb, mint amit a vámpírok tudnak adni nekik. - Hangosan gondolkoztam, de nem zavartattam magam, hiszen Kevin azért volt itt, hogy előhívja a gondolataimat, amelyek a krízishelyzet miatt mélyre le lettek temetve. De hirtelen megvillant valami, ami nem is tűnt ostobaságnak. - A szabadság... - Fordítottam Kevin felé a fejem. - Ha a boszorkányok is szabadok lennének, ha azt hinnék, hogy képesek uralni a várost és én ajánlanám fel nekik ezt a lehetőséget, akkor szövetségre lépnének velem.. a koven egyáltalán nem szelíd, hanem hataloméhes. - Állapítottam meg apró mosollyal a szám szélében. Ez eddig hogyhogy nem jutott eszembe?
A legőrültebb megoldások nem zsenik fejében születnek, hanem a szükség szüli őket. Az már más kérdés, hogy itt most én zseni és a megoldás kulcsa egyszerre vagyok. Legalábbis nagyon remélem, hisz nem volt még olyan ügy, ami kifogott volna a jó öreg Kevin bácsi sok éves tapasztalatán, meg úgy általában.. Én nem hagyom kicsúszni a dolgokat az ujjaim közül, de ha ez már megtörtént, akkor is kapok a gyeplő után, hogy visszarántsam az elszabadult indulatokat a régi kerékvágásba, annak rendje és módja szerint. Más variáció nincs, de nincs is szükség rá, elég egy út, ami használható. - Ugyan drágám.. Ne légy vulgáris. Egy percig sem gondoltalak hülyének, csak épp nem vagy a helyzet magaslatán, már ami azt illeti még családi viszonylatban sem.. – szusszanok nagyot. Nem, tényleg nem akarom, hogy ez az eszmecsere felesleges vagdalkozássá váljon, így egyelőre a probléma forrására akarok fényt deríteni. A húga egy másik kupacba kerül, ki tudja, talán tényleg érdemes lenne összefutnom vele személyesen, hogy én magam levonhassam a konklúziót a kis ártatlannak kapcsolatos kérdésekben. - Első gyilkosságok… - nevetgélek. Naná, ami engem illet, nem az volt az utolsó, persze akartam én javulást produkálni, mikor belekeveredtem egy se vele-se nélküle kapcsolatba Jennával, de az már a múlté. – A te sztoridat sem ismerem, ami azt illeti. Érdekes? Érdemes rá időt szánnom, hogy kihúzzam belőled? – kérdezgetem, de igyekszem nem túl messzire sodródni a tárgytól. Gondolataim irányát nehéz eltéríteni, hiába teszem próbára Faye idegeit, én teljes mértékben a megoldásra koncentrálok. - Eljöttem, hogy segítsek, de ne felejtsd el, hogy ez egy szívesség a részemről. Innentől kezdve nem fogadok el semmilyen utasítást, úgy csináljuk, ahogy én mondom, akkor, amikor én mondom. Üzletember vagyok, nem magánnyomozó. Ezt tartsd észben. Persze azért nem ártana, ha megmaradnék külső szemlélőnek, ne vedd magadra, de nem örülnék neki, ha az itteni csetepaté átvándorolna az én városkámba is. Szeretek rendet tartani. Neked is illene megtanulni, hogy mi fán terem.. – forgatom a szemeimet és kihasználom, hogy nagyban függ tőlem. Sosem voltam lelkiismeretes, most sem fogok belefulladni, ami azt illeti. Közben a lábaimat felpakolom a dohányzóasztalára és teljesen kényelembe helyezem magam. Az imént ellopott, majd kiürült poharat lepakolom, és hátradőlök. Kezeimet összekulcsolom a tarkómon, ezzel az elkényelmesedett viselkedéssel csak tovább túráztatom, hiszen a kis energiabomba egyébként is robbanás közeli állapotban van, de nem zavar túlzottan. Tombolja csak ki magát, aztán utána tud majd a fontos dolgokra koncentrálni. - Hmm.. Érdekes.. – kommentálom a hallottakat. Gyűrű, ami lehetővé tenné, hogy ne kelljen átváltozni? Kontroll alá vonhatnák vele a farkasokat, a teliholdkor is szabad lenne a portya.. Remek elgondolás, bárki is találta ki. Kényszerszövetség lenne a javából, tele rejtett – vagy kevésbé rejtetett – feszültséggel. – Tehát voltaképpen a farkas mivoltjuk ellenszere lenne. El kell ismerned, hogy felettébb csábító ajánlatot lengettek meg az embereid orra előtt… - húzom el a számat. Az én helyzetemre vetítve ez még sok balhénak lehet okozója. Muszáj elejét venni ennek a tervnek, és eleve kudarcra ítélni a vérszívók próbálkozását. – Hadd ne kelljen elmondanom a véleményemet, mennyire kitaposnám azoknak a belét, akik megtagadnák a valójukat a kényelemért… - hunyom be a szemeimet, mintha épp sziesztára készülnék, hangom nyugodt, de kiérezni belőle a fojtott indulatot. Izmaim is meg-megrándulnak. Minden lenne ebből, csak pihentető alvás nem. - Ehhez komolyan én kellek? Szerezd meg, amit akarnak. A vámpírok uralják a boszorkányokat. Ezt mondtad, ugye? – kérdezek vissza biztosíték gyanánt. – Innen egyszerű a képlet. Állj a boszorkányok oldalára. Nem hosszú távú szövetségre gondolok, csak egy kis befolyást kéne gyakorolni rájuk. Valószínűleg örömmel vennék, ha valaki kisegítené őket, az már mellékes, ha titeket sem kedvelnek túlságosan… - rántok vállat. Még közel sem látom át a helyzetet és őt ismerve úgyis milliószor bele fog kötni a javaslataimba, mígnem teljesen körvonalazódik a fejében a terv, amit én adok a kezébe. Nem zavar, míg úgy teszi, hogy az nekem is tetsszen. Rávilágítunk egymás érveinek hátulütőire, ez más csak így megy.. - Igazad van. Az én városomban ilyen sosem fordulna elő. Lenne még mit tanulnod tőlem, Cicám… - s most bár nem akarom, mégis vigyor kúszik az arcomra. Úgy tűnhet, mintha sütne rólam a teljes érdektelenség. Pedig aztán engem is az érdek főz ide, másképp már rég nem viselkednék magamhoz képest normálisan.
Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna és az sem akadályozott volna ebben a tevékenységben, ha saját kezemmel kell felkapirgálnom a padlóról a parkettát, a körmeim segítségével kellett volna leásnom egészen a ház alapjáig, hogy után visszadobálják rám a betont. Semminek nem örültem volna jobban és megrémített, hogy életem során először szembesülök olyan problémával, amit nem sikerült egy csettintéssel vagy maximum pár nap ráfordítással megoldanom és kezdtem azt hinni, hogy a jelenlegi helyzetet arra találták ki, hogy túlnőjön rajtam ezzel jelképesen kitessékelve a trónomból, amiben már kényelmesen elhelyezkedtem. Nem azért lettem egy farkascsoport feje, nem azért segítettem nekik, hogy most kitépjem a hajam a tehetetlenségtől és sírva fakadjak egy ilyesfajta szúnyogcsípés miatt. Mégis hogy nézne az ki? Annyi dolgom volt, hogy összeszedjem magam, meghallgassam egy kívülálló véleményét, tartsam a lelket az embereimben, kiderítsem, hogy azok az idióták, akik farkasoknak merik nevezni magukat miért akarnak a vámpírok puszipajtásai lenni, fel kell mérnem a terepet a mocsárban és összegezni mindent, amit tudok és láttam. Este hétre végzek is, ha most nekiülök. - Ne nézz hülyének, Kevin, mert nem vagyok az. - Pillantottam rá felvont szemöldökkel. - Tisztában vagyok azzal, hogy a húgom valamiért titkolja előlem, hogyan váltotta ki az átkát. Szégyelli. Az én első gyilkosságom sem akarva történt akármennyire nézed ki belőlem. - Tettem hozzá egy apró félmosoly kíséretében. Nem akartam én farkas lenni, ha nem ölöm meg azt a szemetet, akkor ki sem derült volna, hogy milyen ajándékot hordozok magamban. A szüleim lefogadom, hogy úgy hallgattak volna, mint a sír az úgynevezett átokról. - Pont azért vagy itt, hogy ne bízz senkiben. Senkiben, akit megemlítek, abban sem, amit mondok. Azért kellesz, hogy a szép arcod olyan jeges maradjon, hogy még véletlenül se üljön rá ki semmi, hogy én rájöhessek arra, hogy mit nem találok. - Hátradőltem a kanapén és hagytam, hogy elkobozza tőlem az italomat majd készségesen magába öntse. Pofátlan. Szinte pontosan olyan, mint én, ezért kedveltem ennyire és ezért volt ő az első név, aki beugrott, hogy talán segítene rajtam. Tudom, hogy ő is imád engem a maga módján attól függetlenül, hogy emberi kapcsolataink nagy részét az "üzlet" szó alá lehet sorolni. - De a kérdésedre válaszolva kering egy pletyka a negyedben arról, hogy a farkasoknak is készülhetnének olyan gyűrűk, amik a vámpíroknak. Ők a napon tudnak vele járni, nekünk pedig nem kellene átváltozunk teliholdkor, ha nem akarnánk. - Vált komolyabbá a hangom. Ezt azóta próbáltam megemészteni, mióta meghallottam, de most már kibeszélhettem magamból. - Az én embereim már elfogadták, hogy az erővel együtt jár az első körben még fájó átváltozás, de úgy tűnik vannak, akik képtelenek elviselni a teliholdat. A vámpírok biztosan megígérték nekik a gyűrűket, mivel a kezeik között tartják a boszorkányokat. - Fújtam egyet. Ez ellen jelen pillanatban tényleg nem tudtam mit tenni. - Van egy boszorkány ismerősöm, aki szerint csak annyi kell az alkuhoz, hogy a farkasok elegen legyenek és rábólintsanak. A vámpírok félnek tőlünk, nem kellene megalkudniuk velük azoknak a nemnormálisoknak. - Megforgattam a szemeimet és előre hajoltam, hogy a térdemre támaszkodhassam. Nem akartam magam a legsebezhetőbb színemben feltüntetni, de örömre semmi ok nem volt. - Ez semmi a te kisvárosodhoz képest, szépfiú. - Túrtam bele a hajamba.
Ugyan nem volt betervezve ez a hétvégi szabadságolás, és a programomat is át kellett szerveznem kissé, hogy szabaddá tegyem magam mára, mégsem érzem tehernek. Nem csak azért, mert Faythe társasága kedvemre való, hanem mert idejét sem tudom már, mikor terelte el valaki a figyelmemet az üzletemről. Persze fél szemem mindig a célon lebeg. A sajátomon. Ez soha nem változik, lehetek én mérföldekre Mystic Fallstól. De hát az sem hátrány, hogy egy bombázónak én jutottam eszébe, mint utolsó mentsvára. Az egyébként is túlajnározott egómnak már csak erre a löketre volt szüksége ahhoz, hogy végig olyan elégedett képet vágjak, mintha előre tudnám mi lesz a kifutása ennek a hétvégének. - Ja.. Ne is mondd. Tudod milyen borzalmas, hogy itt senki nem ismer? – szisszenek fel. Mi tagadás, mindig is rosszul érintett, hogyha valami nem úgy alakult, ahogy én azt elterveztem, és a legtöbb esetben elég volt a puszta megjelenésem ahhoz, hogy változtassak a dolgok állásán. Itt ezt aligha tehetem meg, szóval valóban csak a tanácsadó szerepet tölthetem be. Másként állnának a dolgok, ha úgy terveztem volna, hogy bővítem az üzletet, de minek rondítsak bele, ha így is remekül működik? Felesleges energia befektetés lenne, annál azért okosabb vagyok, hogy csak úgy pocsékoljam a forrásaimat, ahelyett, hogy a meglévővel foglalkoznék. Az idő tényleg pénz. - Azért hívtál, mert szükséged volt egy ismerős arcra, aki hajlandó rád áldozni a drága idejéből és megmondani a frankót. Nem utolsó sorban olyan szexi, mint én… - kacsintok rá és továbbra sem zavartatom magam. Nem rajta szórakozom, szimplán ilyen vagyok, ha elkap a gépszíj és bizony elég rég volt alkalmam egy kiadós lazításra. Afelett viszont nem tudok napirendre térni, hogy nem túl feltűnően ugyan, de próbál a pohár fenekére nézni. Az első adandó alkalommal el is lopom tőle a poharat, hogy biztos távolságban tudjam tőle. Szüksége lesz arra, hogy tiszta fejjel tudjon gondolkodni, nem mellesleg lerombolja bennem a róla kialakított képet. Magamat ismerve ez azért elég bizarr. - Ne aggódj, Cicám. Én remekül szórakozom. De a kedvedért megpróbálok némi komolyságot erőltetni magamra.. – hunyorgok rá, és nagyon remélem, hogy az este végére visszaszivárog a testébe a humorérzék is. Addigra komplett terv is lesz a zsebében, legalább két verzióval, hogy megpróbálhassa visszakaparintani a lépéselőnyt. Így egészen úgy tűnik, hogy kifordult önmagából. Kibillent a talpa alól a talaj és egy kicsit sem viseli királynőhöz méltóan. Hallatlan. De tartozni fog nekem. Vagy így, vagy úgy. - Már értem, miért nem ismerem a húgodat… - figyelem a vonásait, miközben beszél. Nem csak menteni próbálja a vérét, amennyire meg tudom ítélni, igazak a szavai. – De talán megérne egy misét… Ő is farkas, ugye? Ergo kiváltotta valamivel az átkot. Mindenkinek a múltjában van folt, Cicám… - nézek rá, mintha egy nagyon is lényeges apróságra tapintottam volna rá, és meglehet, hogy így is van. – Minden esetre én nem török pálcát felette. Isten ments, hogy átmenj vérmes nővérbe… - vigyorodom el ismét. Hiába nem tetszenek neki a kifakadásaim, miközben próbálom jártatni a fogaskerekeket az agyamban, én igenis jól szórakozom. – Ha megbízol benne, az szíved joga. Én nem teszem. Az meg az én jogom.. – rántok vállat egyszerűen, bár ehhez magyarázatot sem kellett volna fűznöm, mert magától is tudja, hogy alig van egy maréknyi ember a világon, akiknek bizalmat szavaztam. Egyébként meg nem vagyok egy szívbajos ember, nem egyszerű kicseszni velem, és ami a városomat illeti, ott kétszer is meggondolják, hogy hozzákezdjenek-e egyáltalán. - Ugorjunk.. – sürgetem meg kicsit a beszélgetést, nem mintha nem lenne időm most, hisz a hétvégére minden teendőmet átvariáltam, de neki egyelőre nem kell tudnia. – Mije van azoknak a mocskos vérszívóknak, ami neked nincs? Gondolkozz, Cicám.. Ha nem segítesz, nem segítek.. – hörpintem fel a poharában maradt kevéske italt. Az egy dolog, hogy neki árt, ha iszik, én viszont csak még inkább elememben érzem magam olyankor, és az most nagyon kell nekünk. Pontosabban neki. Nekem más kell…
Csak bólintottam egyet. Nem állt szándékomban beleavatkozni Faye ügyeibe. Bár talán hihetőbb lenne, ha azt mondanám, hogy nem is tudnék. Ő mindent tud arról, ami itt történik. Ismeri a terepet... én ebben a házban nőttem fel, innen jártam iskolába, és nagyjából a gimnáziumot felismerem, de akkor... ezek a problémák nem érdekeltek. Mert nem is tudtam róluk. Talán Faye már akkor is mindennel tisztában volt. Fogalmam sincs. Azt tudom, hogy ha most ismét elfutnék... semmivel nem lennék különb, mint áruló szüleink, akik fogták magukat, és eltűntek. Én nem akarok ilyen lenni, én... végre csak élni akarom az életem. És ha ehhez ez kell... - Sosem hallottam még Mystic Falls-ról. De ezek szerint onnan is van egy hírnököd - suttogtam. A férfi nevét hallva nem tudtam őt hová tenni, de ez nem meglepetés. Nem kérdeztem meg, hogy kettejük kapcsolata vajon min alapszik. Faye sose keverte az üzletet és a magánéletet, legalábbis azt hiszem, hogy így volt... túl régen történt már minden... de talán én olvastam túl sok lányregényt, és túlkombinálok néhány munkamegbeszélést. - Mi? - kaptam fel végül a fejem. - Hogy... hogy én menjek oda? - pislogtam rá némán, ám tudtam, hogy igen... megérkezett az első feladatom... és ha ezt nem végzem el, akkor... megbuktam mint a "főnök" szárnysegédje. Faye a nővérem... de bizonyos szempontból a főnököm is. És senki mást nem láttam volna szívesebben ebben a pozicióban. - El... elintézem - bólintottam végül, majd nagyot nyeltem, és átöleltem. - Felmegyek, és kicsomagolom a holmikat, amiket vásároltam... utána pedig megnézem a... mocsarat - tettem még hozzá, majd miután megsimogattam a hátát, felsiettem az emeletre. Nem féltem... egyenesen rettegtem, hogy mi fog történni a mocsárban.
- Ha lehet, akkor kerüld is el őket. Idővel majd... nyugodtan összefuthatsz velük, de ahhoz előbb húzd meg egy kicsit magad. Nem mintha te bármikor is balhéznál, de... tudod hogy értem. -Mondtam, de a hangom nem fenyegető volt, hanem óvó. Nem akartam, hogy a vámpírok rájöjjenek, hogy Hannah itt van és itt is akar maradni. Az érkezésével akárhogy is nézem, lett egy gyenge pontom, amit egyrészről természetesen nem bántam, hiszen a húgom mindennél fontosabb volt számomra, de... nem akartam, hogy akármilyen bántódása legyen. Azt nem tudnám elviselni és annak, aki bántaná, biztosan nekimennék nem érdekelve, hogy mikor és milyen totális háború tör ki. A családom szent. A húgom élete és biztonsága szent. - Csak egy jó ismerős Mystic Falls-ból. - Legyintettem egyet. - Az a város valami elképesztő, de komolyan... csak úgy hemzsegnek ott a különböző lények, vérfarkasokból pedig rengeteg van. Kevin is egy közülünk és kíváncsi vagyok, hogy van-e valami híre számomra. - Tudtam, hogy mostantól Hannah-t is be kell avatnom a dolgaimba, ha nem akarom, hogy mellőzve érezze magát, valamint a segítségére is szükségem lesz. Legalább egy segítő kézzel is több lesz a csapatomban. Éppen elindultam volna az ajtó felé, amikor megtorpantam kérdése hallatára. Elmosolyodtam. Tényleg lehet valami ebben a genetika dologban... nem régóta van itthon, most csöppent bele egy másik világba és ettől függetlenül úgy vág az esze, mint a borotva. - Eddig nem tudtam beszélni velük, mert csak rövid időre változhattak vissza emberré. De most, hogy az átkuk megtört... mit szólnál ahhoz, ha ezt a beszélgetést te intéznéd? - Ajánlottam fel a lehetőséget. Meglátjuk, mennyire gondolja komolyan, hogy bele akar folyni az ügyletekbe.
- Én... szóval még nem volt szerencsém vámpírokkal találkozni - mondtam halkan, miután elmondta az elképzelését, hogy hová is mehetnénk. Egyrészt kíváncsi voltam, hogy vajon mivé is változott New Orleans. Nagyon régen jártam mát itt utoljára. Akkor még nem volt tudomásom arról, hogy Marcel mit eszelt ki a vérfarkasok ellen, és mi több, én sem voltam még vérfarkas, ahogyan Faye sem. Átlagos gyermekek voltunk, és a szüleinket is átlagosnak hittük. De úgy tűnik, hogy ők átlagosan le is léptek, amint tűzvonalba kerültek. Itt hagyták Faye-t. Ha itt lettem volna én is, talán könnyebb lett volna neki... de én is elmentem, miután majdnem... megerőszakoltak, és kiváltottam az átkomat. Álszent testvér voltam? Már ezt is el tudom képzelni saját magamról... - Szóval találkozol valakivel? - kérdeztem érdeklődve, miközben én magam is az ujjaim közé fogtam a kabátomat. Nem hangzott rossz programnak, bár ha üzleti ügy, akkor jobb, ha nem avatkozom majd bele. Faye tudja, hogy mit csinál. Én már kevésbé. Talán jobb is lesz, ha engem egyszerűen csak a konyhába száműz majd, mikor élesebbek lesznek a harcok itt. Szobalánynak még elmehetek, ha már vérfarkasként egy gyáva nyuszi vagyok. - Nem próbáltatok még egyezséget kötni a mocsárban élő vámpírokkal? Együtt többre mennénk, mint... egyedül -suttogtam halkan, és belebújtam a kabátomba.
Ha nagyon lelketlen akarnék lenni azt mondhatnám, hogy ezt a napot sikeresként könyvelhetem el. A húgom visszatért ezzel rendelkezésemre bocsájtva egy potenciális közvetítőt, rengeteg lappangó információt osztott meg velem és úgy tűnik, összeszedte magát azóta, mióta a farkaslét elhanyagolása mellett döntött. Persze az elmúlt órákat nem lehet ennyire tárgyilagosan megfogalmazni... még én sem voltam képes rá annak ellenére, hogy nagyon ügyesen hagytam figyelmen kívül az érzelmeket, ha a fajtársaim sorsáról és a saját érdekeimről volt szó. Sohasem lehet hozni, ki lesz a következő háborús veszteség, ki lehet áruló vagy mi miatt nem sikerülhet egy-egy apró, de pontosan végiggondolt terv. Ám a kezdeti paranoiás tüneteken túl most már azzal is foglalkoznom kellett, hogy nem csak egy egyszerű farkas döntött úgy, hogy segít, hanem a húgom. Az a személy, aki a számomra legfontosabb volt a világon és akire az életemet is rábíznám egyetlen szó nélkül. Éppen ezért is érezhette,hogy innentől viszonylag szabad kezet kap tőlem. Családtag, az egyetlen családtagom, akire számíthatok, ezért reméltem, hogy semmi hülyeséget nem fog csinálni, hiszen már ránézésre sem az az ijedős lányka, aki volt annak ellenére, hogy a galamb lelke szerencsére még nem mocskolódott be. Ez a kettőnk közti legnagyobb különbség. - Oké, akkor a céltalan bolyongás a negyedben megfelel? Persze csak ha nem félsz, hogy esetleg a vámpírok csúnyán néznek ránk. - Engem a legkevésbé sem érdekelt a dolog, kiharcoltam, hogy megtűrt egyén legyek a negyedben, ezzel együtt Hannah is azzá avanzsált. - Kb. két óra múlva úgyis egy bárban találkozom egy régi ismerőssel, de addig és azután is ráérek arra, hogy elmondd, pontosan mit csináltál az... isten tudja hol voltál. - Legyintettem egyet, felálltam a fotelból, magamra kaptam a kabátomat és indulásra készen pillantottam Hannah-ra.
Nem fordult meg a fejemben egy pillanatra sem, hogy kételkedjek benne. Ugyan, miért kellene tennem? Ő egy... olyan nő, akit már megérintett az élet szele. Nem egy naív kislány, mint amilyen én voltam, míg elvégeztem az egyetem első pár évét... egyszerűen azt is mondhatjuk, hogy ő előbb rájött arra, hogy mit kell majd tennie. Ahogyan egy jó nővér teszi. De én... csak későn döbbentem rá. Ezért is jöttem vissza. Arról nem is beszélve, hogy eleve nem tudja, miként váltam farkassá. Csak egy kamu mesét adtam be neki a történetről. De közel sem tudhatott tőlem semmiről. Egyszerűen szégyelltem elmondani neki az egészet... megtettem, amit kellett, elintéztem, bosszút álltam. Többé már nem akarok arra az estére gondolni. Nem, többé nem! Soha! Viszonoztam az ölelését, majd halványan elmosolyodtam, mikor arról beszélt, hogy hiába is vagyunk testvérek, kettőnk közül én vagyok az, aki könnyedén megtartja a hidegvérét, és ahogy ő mondta, nem locsolok le senkit két perc után benzinnel és nem gyújtom fel őket. Azonban arról neki is tudnia kell, hogy én még nem vagyok jártas ebben a világban. És tudnia klell azt is, hogy hajlamos vagyok megijedni bármitől, amit eddig még nem tapasztaltam. Hogy miért? Mert eddig még egyszerűen mindig elkerültem a háborús övezeteket. Miket beszélek?! Sosem éltem háborús övezetben, hiszen gyermekként ezektől kímélve voltunk, utána pedig... én nemes egyszerűséggel leléptem. - Békenagykövet? Talán... ez menni fog. - köszürültem meg a torkom apró mosollyal, majd sejtettem, hogy mindez azért nem lesz olyan egyszerű, sem nagyszerű. Tudnom kell kezelni a helyzetet. És azt is tudom, hogy szüksége lesz másokra is. Nem tudom, hány társa lehet. De az biztos, hogy sosem árt, ha vannak bőven... - Ez jó ötlet! - lelkesedtem fel ezután, és a mosolyom szélesebbé vált. - Hová gondoltad, hogy kiruccanhatnánk? Nyilván... mióta elmentem, jó pár hely megváltozott, és... vagy megszűnt vagy új nyílt a helyén - jegyeztem aztán meg. - Te vagy... otthon. Igazából - gondolkodtam el kicsit.
Eljött a pillanat, amikor végleg leereszthettem és megbizonyosodhattam abban, hogy Hannah marad, itt lesz, segít nekem és nem fog elárulni. Igen, betegesen félek az árulástól, de ezt senkinek sem kell tudnia. Hannah minden bizonnyal már kikövetkeztette, hogy tartok ettől, elvégre okos lány. Túl okos ahhoz, hogy ilyesmibe belekeveredjen. Jobban belegondolva nekem kellene lennem az óvó testvérnek, nekem kellene hagynom, hogy pajzsként használjon, ha harcra kerül a sor és mégis... én vagyok olyan önző, hogy nem akarom elengedni a kezét. Nekem, a mások szerint nagyszájú, rendíthetetlen libának van szükségem arra, hogy a testvérem szorosan mellettem álljon és megerősítsen abban, hogy jó, amit csinálok. Hogy jó ügyet szolgálnak a terveim, hogy magunknak akarok jót. Megfogtam Hannah kezét és rámosolyogtam. Tudok én úgy mosolyogni, hogy a másik az asztal alá bújjon kínjában, de ez a mosolyom szívből jött. Kedves volt és megkönnyebbült. - Köszönöm. - Motyogtam megölelve őt, közben a fejemben választ keresve a kérdésére. Mikor lett ennyire éles az ellentét? Valakinek fel kellett volna írnia egy naptárba, mert hirtelen elég nehéz megmondani, mi volt a dátum és az ok. - Kettőnk közül te vagy az, akit nem lehet hamar felhúzni vagy ha meg is teszik, nem akarja leönteni az illetőt egy kanna benzinnel és meggyújtani. Erre a tulajdonságodra szükségem lesz... a türelmedre, arra, hogy kedves vagy és megértő, hogy látod a másikfajta fényt az alagút végén. Te leszel az én békenagykövetem. - Mosolyomba egy kis huncutság is vegyült, ám nekem még mindig ugyanolyan komoly volt a téma, mint eddig. - De addig is... mit szólnál ahhoz, ha valamikor elmennénk járkálni egy kicsit a városba? Mint két testvér. Szórakozunk egy kicsit és a többi... vissza kell csöppenned New Orleans világába. - Kacsintottam rá. Nem akartam folyton a felkeléssel és harcokkal traktálni. Elég lehetett neki megemészteni, mindent, ami az átváltozása óta történt vele. De most már én is itt leszek neki.
Azt hiszem, hogy ki kell lépnem a saját komfortzónámból. Szükségem lesz arra, hogy megmutassam, mire vagyok képes. Hogy... nem vagyok gyáva. Hiszen annak idején sikerült ezt bebizonyítanom. Elszaladtam, mert megöltem valakit... akkor is, ha önvédelemből tettem. De megtettem. A holtestet semmi sem tudta eltüntetni. Nem tudom, hogy miért vagyok ilyen... ilyen különc. Faye olyan bátor, én pedig... szinte a vérfarkasok selejtje vagyok. Szeretnék valami leírhatatlan fényben tündökölni, de nem tudom, miért nem vagyok képes rá... mintha belül valami meggátolna. De vajon mitől félek annyira? - Azt hiszem, hogy benned megfelelő vezetőre találtak... de nem tudom, mennyi az esélye annak, hogy azok a farkasok ott... a mocsárban csatlakoznak majd... talán ők nem akarnak majd háborút - suttogtam rekedten, majd félrebillentettem a fejem, és beletúrtam egy kóbor hajtincsbe. - Bárcsak mindennek ne kellett volna megtörténnie... nem értek semmit. Mikor lett ennyire éles ez az ellentét? - kérdeztem, teljesen eltérve a tárgytól. Igen. Remegtem. A félelemtől, és attól, hogy elveszítem Faye-t ebben az egész háborúban. De nem akarom. - Én mindig melletted fogok állni... hiszen a testvérem vagy. És a testvériség szent... törhetetlen - fordultam ismét felé, és belenéztem tekintetébe. - Sosem foglak elárulni téged, Faye.
A tény, hogy Hannah itt van, itt ül a kanapén még mindig nem tudtam annyira feldolgozni, hogy minden egyes pillanatban, amikor ránézek ne öntsön el a mérhetetlen öröm és az ettől kisebb mértékű, de jelentős megnyugvás. Ugyan nem mertem teljesen fellélegezni, hiszen annyi, de annyi teendőnk van még, ám vele az oldalamon, az egyetlen vér szerinti családtagommal karöltve gyerekjáték lesz akármit is véghezvinnünk.Persze csak akkor, ha nem változott annyit és még mindig hajlandó elviselni a hisztijeimet, a dührohamaimat, az állandó irányításmániámat és a cseppet sem megszokott és kifinomult módszereimet. De együtt nőttünk fel, én pedig már gyerekkoromban sem voltam átlagos... tudnia kell, mit várhat tőlem és azt is, hogy nem az a fajta lány vagyok, aki hisz a pálfordulásokban. Hannah ittléte mégis azt bizonyítja, hogy vannak még csodák: az én kis kívülálló, farkaslétet kerülő és a természetfelettit elutasító húgomból igazán jó vezető alany lenne. - Én sem teljesen értem... sok kérdésem van és itt az ideje, hogy mindennek elkezdjünk utána járni. Azt tudtam, hogy valami bűzlik azok körül a farkasok körül, akik inkább tartózkodtak az enyéimtől, de nem gondoltam volna, hogy ekkora a katyvasz. - Hirtelen rengeteg minden futott át az agyamon. Óvintézkedések, háborús lépések, amelyeken talán korai gondolkozni, de ezek után mikor mondhatom el magamról, hogy mindenre felkészültem? Ha még inkább előre gondolkozom, az eddigieknél is jobban. - Ne aggódj, elegen vagyunk. A farkasok talán elnyomottak lettek a városban és sokáig félte, de sok mindenkinek kinyílt a csipája, amikor látták, hogy nincsenek egyedül. Csak kell valaki, aki összefogja és segíti őket. - Dőltem hátra kényelmesen annak ellenére, hogy nem kis feszültség tombolt bennem. - Nekem viszont tudnom kell, hogy... ha törik, ha szakad te mellettem állsz-e? - Tekintetem egyszerre komolyodott meg és vált szinte kérlelővé. A szívem szakadna meg, ha nemet mondana. Ha ismét eltűnne... mindennél jobban szükségem van rá. A testvéremre.
Még mindig nem tudtam, hogy mennyi ideig tarthat ez az egész... a háború, mely egyre inkább közeleg. És tartottam attól, hogy aki a csodálatos meséivel szédítette a fejem... pont ő fogja majd a vámpírok talpát nyalni, és elintézni azt, hogy mi vérfarkasok... ne kerülhessünk el innét. Oda, ahol a megillető helyünk lenne. Végül is... ez csak egy sima álom, nem? De valakinek az egész élet. És Lucas ostoba, ha azt hiszi, hogy ezt mi hagyni fogjuk... de mégsem vagyok elég erős. Nem, én nem. Egyedül nem. Képtelen vagyok arra... hogy bármit véghez vigyek egyedül. Kell Faye segítsége... de már mindketten nyakig benne vagyunk. Lényegében beleszülettünk. Egy háborúba, mely bizonyára ezer és ezer halállal fog végetérni, mire aztán a megfelelő uralkodó kerül New Orleans élére. - Igen, egészen biztos, hogy... ez Lucas célja. Körülbelül három napig éltem abban a hotelban, ahol ő... a Palace Royalban... meg is lepődtem, hogy a vámpírok nem akarnak megölni, vagy elküldeni... de mintha az ő embereire valami külön szabály lépett volna életbe... mintha őket nem bántanák. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy értem ezt az egészet, Faye - ráztam meg a fjeem, majd ismét leültem, hiszen azt hiszem, az az iménti lelkes hullám lecsillapodott, mikor jött egy újabb, baljós gondolat; a fajtánk így is szegényes... alig maradtunk életben. Többen elmenekültek a város környékéről is. A háború áldozatokkal, vérrel jár. Megértem, hogy nem kockáztatnak. De mégis kevesen maradtunk... - Hány embered van? - kérdeztem kíváncsian Faye-től. Nem tudtam erről az egész házi hadseregről semmit. Mikor elmentem, még nem voltak ilyen jelek... most pedig Faye egy igazi harcos hercegnő. Vagy mi.
Sajnáltam a húgomat. Sajnáltam, mert végre rávette magát, hogy visszatérjen abba a városba, ahonnan éppen a farkassá válása üldözte el és most hazajöttével belecsöppent egy ugyan még el nem kezdődött, de vészesen közeledő és véresnek, komolynak mutatkozó felkelésbe. Amiben én is részt fogok venni. Elméletileg vezetőként akartam, de ha mindössze annyi jut nekem, hogy egy katona legyek a sok közül, akkor is harcolni fogok… nem magamért, hanem azért, amik vagyunk. Mert mi már nem vagyunk emberek, maximum az álmainkban képzelhetjük azt, hogy a dolgunk annyi, hogy jól érezve magunkat ne törődjünk semmivel. A természetfeletti egy olyan világ, amit nem szabad félvállról venni. A farkasokat sem. A vámpírok talán elnyomhatnak minket, de el nem pusztíthatnak. Félnek tőlünk, mert különbek vagyunk náluk és egyetlen pillanat alatt elérhetjük, hogy napokig szenvedjenek, aztán távozzanak a majdnem élők sorából. - Így igaz. - Engem lepett meg a legjobban, hogy Hannah végül mintha beadta volna a derekát és megértette, miről magyaráztam a talán vele szemben nem a legmegfelelőbb hangnemben. De mégis ez kellett hozzá, hogy realizálja magában a dolgokat. - Egy család vagyunk. - Néztem rá megenyhült pillantással. - Te és én, mi és a farkasok, akik a szabadságot akarják. Össze kell fognunk… mint egy családnak. - Halványan elmosolyodtam. Normális esetben életbe lépett volna a paranoiám és összeesküvéselméleteket kezdtem volna gyártani, hogy a testvérem vajon miért kapcsolt át ilyen gyorsan egy másik, az enyémmel sokkal jobban megegyező üzemmódba, de… nem! Ő a húgom! Kiben bízzak, ha a saját testvéremben nem? Felállt az asztaltól és odaültem mellé a kanapéra. Nem szerettem látni, amikor ilyen… legutóbb lelépett a városból és minden felbomlott, amit addig családnak nevezhettem. Ez most nem történhet meg és ha nekem kell változtatnom a hozzáállásomon… talán még arra is képes lennék. Csak ő maradjon velem. - Hannah… biztos vagy abban, hogy az a férfi, akiről hallottál azt akarja, hogy ismét életbe lépjen a telihold-átok? Hogy csak teliholdkor legyünk képesek átváltozni? - Kérdeztem. Neki azért nem lenne megváltás, mert akkor minden egyes hónapban farkasalakot kellene öltenie, nekem pedig azért, mert nem tudnám szabadon megválasztani, hogy mikor növesszek karmokat. - Mert ha így van… az én embereimnek el fog szállni az agya… és ahhoz, hogy esetleg megakadályozzam őket valami őrültségben szükségem lesz olyasvalakire, mint amilyen te vagy. Egyedül lehet, hogy kevés lennék ahhoz, hogy megakadályozzam, hogy elkezdjék leöldökölni a saját fajtájuk tagjait. Lucas farkasait. - Attól függetlenül, hogy egyáltalán nem támogattam ezt az átok dolgot, nem akartam polgárháborút. Egy másik fajjal kell harcolnunk, nem egymást megtizedelni.
Kezdőlap
