A liftajtó halk zörgéssel kinyílt, én pedig a palackkal a kezemben kisétáltam. Lépteim surrogtak a puha, bolyhos szőnyegen, míg végigmentem a folyosón, a szobámat keresve.
Épp a folyosó közepén álltam, mikor nemes egyszerűséggel lecsavartam a whisky tetejét, és jócskán öntöttem magamba az italból. Régen nem ittam már.... talán ez okozta, hogy kissé bele is szédültem. Nekitántorodtam egy ajtónak, és a fojtott dobbanás a csendben úgy hangzott, mint egy pisztolylövés.
- Bassza meg! - káromkodtam el magam dühösen.

(Klaus rezidenciája)

Nem kellett nagyon messze mennem, az tény. Többek közt ezt imádom New Orleansban. Sokan megfordulnak itt, olyan ez a város, mint... mondjuk ki, egy tranzitállomás. Így volt ez régen is. És erre támaszkodva szinte minden második utca sarkán találni kurvát, bárt, vagy épp szállodát.
Nem volt túl nagy, és fényűző ez a hely, de nem is a lepukkantak közül való. Tökéletesen megfelelt néhány éjszakára. A recepciónál szobát foglaltam, és lebonyolítottam néhány telefont is. Egész pontosan, kerestem egy brigádot, akik - igencsak szép összeg ellenében - vállalták, hogy még ezen a héten rendbe rakják az itteni birtokomat.
- Tartanak italt? - kérdeztem a recepcióstól, mikor letettem a telefont. - Küldessen fel majd a szobámba. Sőt, a fenébe is! - csaptam a pultra. - Adjon itt és most - mélyedtem a szemébe, és csakhamar a kezembe is csúszott egy palack whisky.
- Igazi minőség - állapítottam meg. - Imádom New Orleanst öregem, mondtam már? - vigyorogtam el magam. Meg is ölhettem volna ezt a nyomorultat, de fene tudja miért, jókedvem volt. Talán a régmúlt varázsa tette.
- Nincs csomagom. Majd itt vásárolok - hárítottam el egy odaugró hordárt, majd beszálltam a liftbe, hogy a harmadikon megkeressem a szobámat. Egy alvás már nem ártott volna.