Kell egy perc, hogy lenyugodjak. Nem, igazából több kellene, de nincs, és ennyivel kell beérnem. Egy perc, amíg elgondolkodhatok azon, hogy hova utazom legközelebb. Harmony már kezdte megszokni ezt a környezetet, én pedig újra kirángatom belőle és idegen helyre viszem, idegen emberek közé. Ismételten lesz néhány álmatlan éjszakám, de már hozzászoktam, hogy egyedül gondoskodom róla. Nem kellene ennek így lennie, de eszem ágában sincs a kicsi közelébe engedni őt. Nem fogom hagyni, hogy csalódás érje a tuskó apja miatt. Erről szól ez az egész. Akkor eszmélek csak, mikor torkaszakadtából kezd ordibálni, mellé pedig ugrál is. Figyelmen kívül hagytam volna, hogy épp egy betondarabot rugdalt meg? Hasonlóképp éreztem magam minden vele eltöltött napon, csak az én fájdalmam nem fizikai volt. Legközelebb próbálkozhatna valami olyasmivel, amire én is kíváncsi vagyok. Mondjuk, hogy a szikla a keményebb vagy a feje. - Nem fogom még egyszer ilyen szépen kérni.. - fenyegetőzök, vagy legalábbis próbálkozom vele. Nem szeretném, hogy ez az egész addig fajuljon, hogy erőszakhoz kelljen folyamodnom. Tulajdonképpen nem is tudom, bántanám-e őt.. Még akkor sem ha rákényszerít. De elég határozott a kiállásom ahhoz, hogy legalább elhitessem vele. Vagy legalábbis azt gondoltam, míg térdre nem esett. Akkor egy pillanatra a tüdőmben rekedt a levegő és szerintem még a szívem is kihagyott egy ütemet. Sosem láttam még így, pedig nem egy veszekedésen vagyunk már túl és láss csodát, mindet túlélte a házasságunk. A legutóbbira viszont mindketten ráfáztunk. - Azért, mert ha téged küldelek el, semmi garancia nem lett volna arra, hogy életben maradsz, te szerencsétlen! - vágom rá automatikusan és csak akkor eszmélek rá, mikor már kimondtam. Végül is, ez így igaz. Nem lett volna hozzá gyomrom, hogy azt várjam, mikor esik be félholtan, vagy részegen. A gyerekek nem azt érdemlik, hogy úgy lássák az apjukat, mint egy utolsó szemétládát. Nekik ő kellett, felelősségteljesen, hát én mindkét vállát jól megpakoltam. Ez nem azt jelenti, hogy az én vállaim üresek, a tetteim súlya nyomja azokat is. De ma is így döntenék, ha máshogy nem megy. Engem nem fenyeget az a veszély, hogy ostobaságot csinálok, csak az, hogy belekeseredek a bánatba. Egy pillanatig sem gondolkoznék, ha ismét ez lenne a helyzet. Nem lenne min. Elvégre két évig bevált, és ha Aubrey nem adta volna ki a tartózkodási helyemet, működött volna ez tovább is. Vaaaagy nem - kúszik a gondolatomba azon nyomban, hogy éktelen sírás üti meg a fülemet. Kénytelen-keletlen grimaszt vágok és az ég felé pillantva nem sok kell ahhoz, hogy átkozódni kezdjek. Természetesen mikor, ha nem most? Nem mintha terveztem volna neki bejelenteni, hogy újfent apa lett... - Gratulálok, seggfej... - Nem, nem az apasághoz, ahhoz, hogy az ordítozásával felkeltette a lányomat. Csak futtában vetem oda neki, de már befelé igyekszem. Nem várom meg a reakcióját, nem akarom látni rajta az érzelmeket, amik engem is felkavarnak. Az egyetlen, aki számít, az a kis kincs, aki az ágyon ülve sírdogál, mert nem talál, csak a hangomat hallja. Mert azt biztos hallja, én se fogtam vissza magam. - Nincs semmi baj, itt van anya - veszem fel a karjaimba és hagyom, hogy arcát a nyakamba fúrva szipogjon tovább egészen addig, míg meg nem nyugszik. Talán most kéne elkezdenem szedelődzködni, míg Ciarán észhez nem tér a sokkból, hogy legyen esélyem eltűnni. Nem tagadom, hogy nem állok készen arra, ami ezután jöhet.
Talán az egész életem egy büdös nagy hazugság volt. A lepel pedig akkor hullott le, mikor minden tönkrement. Két makacs ember házassága ez. Talán mindig is a levegőben lógott ez a fejsze is, nem csak az enyém a kezemben, úgy általában. Lehet sosem volt menekvés, egy lázálom volt minden. Pontosan ezektől a gondolatoktól nem tudok aludni... szinte soha. Mert én egy fejszés, de sokkal inkább baltás típusú ember, akarom mondani farkas vagyok, ennek megfelelően baltáztam el a dolgokat. Megvolt mindenem az ég világon, amit kérhettem volna. Gyönyörű feleségem, aki ha reggel gyökérkedtem az ágyban megmutatta a veséimnek a hideg talpait. Szilaj fiaim, erős lányaim, még csodásabb leszármazottaim. Aubrey is beleértve természetesen. De nem egy kedves fehér kuvasz vagyok, hanem a csúnya gonosz farkas. - Igen. - tükrözi az arcom a meglepetését. Miért ne tudnék kijönni az ükunokámmal? Mert egy vámpír, én meg egy vérfarkas vagyok? Mert egy ordas nagy farok lennék? Ugyan kérem, felnőttem. Vagy mi a szöszöm... - Nem keverlek vele össze, de azt sem állítom, hogy letagadhatnád. Emelem fel védekezően egy pillanatra a kezeim. De kitör belőlem minden, a lábujjaim meg leginkább el. Egy vasra vert hurrikánnak érzem magam, csak nem nálam van a mana, hanem az asszonynál. Aki azt akarja, hogy fogjak egy vödröt és méltóztassam elhordani magam. - Még mit nem! - szisszenem fájdalmasan, ami kissé komikusan hathat az előbbi dührohamom után. Ugrálok kicsit írül anyázva, a levegőbe bokszolgatva. Ez a nő lesz a halálom. Szó szerint! Elfogy szinte minden erőm és a térdeimre zuhanok, ahogy megszólal. Fájdalmasan emelem rá a tekintetem és rázom meg a fejem. - Elmentem volna. Mert... mert az első kibaszott perctől tudom, hogy egy kicseszett métely vagyok. Abban a percben, mikor Eithne felsírt, azóta felkészültem lélekben arra, hogy elhajtasz a fenébe engem. Elmentem volna... ezeknek a gyerekeknek nem a szemétláda apjukra, hanem a ragyogó anyjukra van szükségük. Tudod, hogy minden második gondolatom az, hogy bárcsak elnyelne engem a föld? - túrok a hajamba mindkét kezemmel és felsóhajtok szaggatottan. - Miért mentél el? Mondd el. Kérlek! - a vége már-már kiabálásba hajlik, de ha ki akar jönni...
Egy ideig ment. Kibekkeltem az órákat nélküle. Aztán napokat és heteket szépen egymás után. Nem fájt kevésbé, mint az első nap, és valószínűleg rövid időn belül fel is adtam volna, ha nem derül ki, hogy nincs más választásom, nem fújhatok visszavonulót. De ha megtettem volna, akkor sem miatta. Viszont tökéletes indokaim lettek volna rá. Több tucat. De olyan sokáig helyeztem mindenki mást az én igényeim elé és voltam főállású anya, hogy végül - önzés vagy sem - meghoztam életem legnehezebb döntését. Egyik út sem lett volna könnyebb a másiknál, a lelkem meghalt volna, ha tudom, hogy Ciarán legszívesebben eltörölné a föld színéről Aubrey-t, aki ugyanúgy egy darab belőlünk, mintha a mi lányaink és fiaink. Hiába próbáltam a fejébe verni, érvelni, egy fazékkal is hamarabb fogadtattam volna el, hogy a helyzet megváltozott ugyan, de nekünk nem kell hozzá igazodni. - Megbocsátott? - meredek rá nagy szemekkel, elképedve. Nem feltételezném, de mégis kikötött valahogy a küszöbömön, ezt pedig mással aligha tudom megmagyarázni. - Ha őt meg is tudtad győzni, engem ne keverj össze vele.. - rázom meg a fejem, de közben előttem van a kép, ahogy feltehetőleg nála is megejtett egy hasonló jelenetet. Világ életemben nem vágytam másra, minthogy a családom együtt legyen, egészségesen és szeretetben. Mikor ennek útjába pont a férjem állt, olyan csalódottság és harag lett úrrá rajtam, ami teljesen szétzilálta a lelkivilágomat. Nem volt már az férfi a szememben, akire előtte bármikor támaszkodhattam, aki megérdemelte volna, hogy én is hasonlóképp viseltessek iránta és gondolkozás nélkül adjam életemet az övéért, ha a helyzet úgy hozza. Viszont a hozzáállásom abban a pillanatban felülírta az ösztön, mikor rájöttem, kevés vagyok én ahhoz, hogy egy nagyra nőtt tuskó lelkére csomózzam: a család az család. Mindenkor. - Hagyd. Abba. Fejezd be és tűnj el innen. - szűröm összeszorított fogaimon keresztül és szorosabban fonom magam köré a karjaimat. Ha nem tenném, az is meglehet, hogy nem tartana egyben már semmi. Nem akarom hallani, mekkora csalódást és fájdalmat okoztam a gyerekeimnek, mekkora gyűlölet tombol bennük irántam. Azt hiszi, én magam nem tudom? Nem vagyok annyira ostoba, hogy azt higgyem, következmények nélkül maradnak a döntéseim. De ez övön aluli, még tőle is. - Mindketten tudjuk, hogy nem mentél volna el. Nem hagytál más lehetőséget és ... Szükségük van rád. Most is mellettük lenne a helyed. Ha eddig kibírtad, nem fog gondot okozni az elkövetkező néhány év sem. - vetem a szemére, de érzem, hogy hatványozottan dolgozik bennem a bűntudat. Mindaz amit mondok, sajnos rám is igaz. Nekem is ott lenne a helyem velük. Viszont attól tartok, nincs sok esély arra, hogy ez valaha megvalósulna, elvégre nem két tollvonás miatt tartottunk ki egymás mellett ennyi ideig.
Félig-meddig arra vártam, hogy egy pillanatban fogja magát és sarkon fordul előlem. De az én feleségem és szembe néz velem. Ha láthatóvá lehetne tenni a közöttünk feszülő dolgokat, úgy néznénk ki, mint egy hatalmas színes kábelköteg. Főleg, hogy belebetegedtem a távollétébe. Nem a munka miatt, amit a család jelentett, hanem abba, hogy nem ragyogta be az életemet. Vagy épp felhősítette be. Tudom, dátumra pontosan, hogy mikor csesztem el. De nem tehetek arról, hogy pontosan micsoda vagyok. Az ősi ösztönök és mozgatórugók, amik érákon át végigvonultak a véremben, nem véletlenül kerültek oda és alakultak ki. A farkasok a természetes ellenségeikkel szemben vértől függetlenül reagáltak. Nekem pedig, mint öreg dögnek rohadt sok időmbe került megedzeni magam ezzel szemben. De csak Aubrey-val szemben sikerült. Mert a vérem, a leszármazottam, az ükunokám. Ezen pedig semmit sem változtatott az, hogy egy rohadt vérszívó mit tett vele. Inkább megfogadtam, hogy segítek neki. Elvégre aki a családommal packázik, az velem is... és velem nem érdemes kikezdeni. - Én meg egy igen makacs és undok ír fickó vagyok, nem értek semmiből. - vonom meg a vállaim lassan. Elment, elbújt, én meg ráleltem. Ha a bőröm alá bújt volna és fel kellett volna az ereimet, hogy megleljem, akkor is megtettem volna. - Végre sikerült legalább vele szemben legyőznöm a bennem lakó vadat. Az ükunokám, ahogy a tiéd is. Csak nekem tényleges fizikai fájdalom volt a vámpírrá válása. - húzom félmosolyra a szám a tekintete villanására. Az egyik legészbontóbb megmozdulása mindig ez. - Igazán? Neked kellett szembenézni azzal, amikor Fergus elvált egy éve és majdnem alkoholista lett? Neked kellett megharcolni Aoife könnyeivel, mikor mindenki azt kérdezte a ballagásán, hogy "hol az anyukád"? Neked kellett minden gyerekünknek és leszármazottunknak elmondani, hogy a nő, akit rajongásig szeretnek elment az életünkből, mert egy faszkalap vagyok? Megfőztem, megettem, kihánytam és azóta is körforgásban vagyok. El kellett volna küldened engem és nem neked kellett volna elmenni. Nem érted? Én vagyok a fölösleges az egyenletben! - az első fele a mondandómnak még viszonylag nyugodt, mert a fájdalom leláncol. De az igazság felszabadít és úgy emelkedik a hangom is, de nem megyek az övé fölé. Beletúrok a hajamba és belerúgok a parkoló padkájába, amire hatalmasat reccsen négy lábujjam, ahogy eltörtnek a rúgás erejétől.
Egészen eddig teljesen biztos voltam abban, hogy ha újra látom, képes leszek arra, hogy figyelemre se méltatom. Ehelyett miközben magam elé bámulva próbáltam összeszedni a gondolataimat, egyszerűen nem tudtam elszakítani a pillantásom a látványtól, amit nélkülöznöm kellett olyan sok ideig. Nem csak a gyerekeim, a férjem is hiányzott. A mérgem nem szállt el, nem felejtettem el semmit, de a feltörekvő érzelmek hatására majdnem sikerült kibuknia belőlem a kérdésnek, hogy ő vajon hogy van?! Aztán, mintha csak megérezte volna, válaszolt kimondatlan kérdésemre, én pedig hagytam. Hagytam, hogy végigmondja, mert ahogy ismerem ezt egy ideje fogalmazza már magában, elvégre sosem volt a szavak embere. Azt viszont túlzásnak tartom, hogy a halálát akarnám. Az nem megoldás lenne, hanem retorzió, az pedig mindketten tudjuk, hogy az ő műfaja. A csend sűrűvé és fojtogatóvá vált. Nem tudtam mit kéne mondanom, mit mondhatnék neki. Talán nem is kéne megszólalnom, oda mehetnék hozzá, megölelhetném, csókot adhatnék a szájára. Gyűlölöm. Gyűlölöm szeretni, mert egyetlen pillanatát sem érdemli meg. Csupán a gondolat elég volt, hogy teljesen lezsibbadjak. Tényleg mondanom kéne valamit, vagy tennem, vagy… nem. Nem. Már elbaszta, akkor és ott, mikor figyelmen kívül hagyta az összes érvemet. Aubrey vámpír lett. Az ükunokánk önhibáján kívül került a vonal túloldalára és lett belőle első számú közellenség. Vagy legalábbis lett volna, ha nem hagytam volna fel azon nyomban mindenféle csatározással a férjem oldalán. Az én szememben nem változott meg, Ciaránt viszont nem volt könnyű meggyőzni arról, hogy a vámpír lét immár beférkőzött a családunkba és ezzel kell együtt élnünk. Nem volt túl lelkes. Feleannyi életkedv nem szorult belé, mint amit most látok rajta. - Nem akarok veled beszélni. Sem most, sem máskor. Elég világosan az értésedre adtam. - sóhajtok nagyot. Szükségem van rá, hogy higgadt tudjak maradni és ne küldjem el ismét a pokolba. De ha az nem volt elég világos, hát a rejtőzködésemmel sem sugallhattam mást. - Azt viszont elárulhatnád, hogy ennyi idő után, hogy sikerül meggyőznöd Aubreyt, hogy árulja el, hol vagyok. - villantottam rá a tekintetemet. Ő volt az egyetlen, aki tudott róla, hol rejtőztem el. - A gyerekeimet pedig hagyd ki belőle. Te főzted magadnak ezt az egészet, hát edd is meg! - emelem fel a hangom kissé hirtelen indulatomban, holott tudom, hogy nem kéne. Még felébred... De övön aluli, hogy azzal próbál hatni rám, hogy szép sorban felemlegeti a kicsikéimet, jeges szívemben minden szavával a tőrt forgatja. Tudom én magamtól is, hogy mennyit áldoztam fel azért, hogy megfizessen minden egyes átkos gondolatáért. Ha tudtam volna rá hatni, ez az egész nem történik meg, most a saját bőrén tapasztalhatja, milyen az, ha a másik fele hajthatatlan.
A szavaira halkan sóhajtok, szinte nyúzottan, majd egy kicsit megpihentetem rajta fáradt szemeim és megszólalok végül. - Az egyetlen módon, amiben sosem voltam kiemelkedő. Beszélni akarok veled. Két évig gondolkodtam, hogy mit tudnék most mondani. Minden mosogatás, főzés, ágyazás és házifeladattal való birkózás közben ez járt a fejemben. Még Aoife ballagásán is... akkor is, amikor elvittem az első napjára az egyetemen és beköltözött a kollégiumba. Látnod kellett volna az ikreket akkor. - nevetek fáradtan az emlékre, majd összeszedem magam és mély levegőt veszek. - Elcsesztem. Nincs más kifejezés erre. Elcsesztem, iszonyúan és ha az lenne a megoldás arra, hogy hazatérj, hajlandó lennék az életemet is áldozni rá. Mert képtelen vagyok nézni a gyerekeink és az övéik bánatos tekintetét nézni azért, amit tettem. Seggfej vagyok, címeres barom, született őstapló. De... Mairéad szeretlek. Nem tudok nélküled létezni, megtanultam a leckém. Szóval, ha ki akarsz átkozni a hajam alól lendületből, kérlek tedd meg. Bármilyen halálnemet szánsz nekem, megérdemlem. Csak tanítsd meg Eithnét varrni, mert nem boldogul el Séamus plüssmacijával. A monológom végére csak széttárom a karjaim és várom a végzetem. Félek? Persze. Fáj ez az egész? Mintha kettétéptek volna többször egymás után. Sőt, folyamatosan. De jól van és ez a legfontosabb. Talán most nem is számít, hogy én mennyire elvakultan szerelmes vagyok, ha ő ilyen gyűlölettel néz rám. Inkább a halál, mint a tekintete.
Valahogy ez az egész vacsora dolog nem teljes már két éve. Nincs zaj és tányércsapkodás, semmi csörömpölés. Még e legidősebb gyerekeim is képesek összeveszni valami ostobaságon ilyenkor, az ünnepek után pedig mindig velünk töltenek egy kis időt, még mielőtt visszatérnének a mindennapjaikba. A farm tökéletes hely az egész család számára. Furcsa, hogy minden nap honvágyam támad, aztán el is csitul percek alatt. Még egyikük sem jött rá arra, hogy voltaképp hogy is találhatnának rám. Nem keresnek eléggé ahhoz, nem elég kétségbeesettek, vagy csupán tényleg csődöt mondtam anyaként és boszorkányként is. Nőként már évek óta rezgett a léc, csak idő kérdése volt, hogy kibővüljön a lista és megadja a kellő löketet. Arra viszont nem számítottam, hogy a nyakamban lógó lánc perzselni kezdi a bőrömet. Az első gondolat, ami átfut a fejemen, hogy hülyeség az egész és csak beképzelem magamnak. Csak második nekifutásra jut eszembe, hogy el kéne húznom a csíkot, még most, amíg megelőzhetem a kellemetlen találkozást. Mégis földbe gyökereznek lábaim. Két éve nem voltam hozzá ilyen közel. Több mint két éve nem láttam, most viszont valahogy sokkal többnek tűnik. Hogy készen állok-e találkozni vele? Határozottan nem. Szembenézek-e vele? De még mennyire! A nyitott ajtóban állok, keresztbe font karokkal támaszkodom az ajtóélfának, és szorosabban magamra húzom a kardigánomat. Várok rá. Nem érdemli meg ugyan, de valami késztetést érzek arra, hogyha már rám lelt ennyi idő után, legalább lásson. Hadd eméssze a bűntudat, amiért ezt művelte velünk. Még az sem olvasztja le a szívemet beburkoló jégpáncélt, hogy elkapok egy rövid telefonbeszélgetést. Séamus. Az arcomon megannyi érzelem táncolna, ha hagynám. A legkisebbem. Külsőleg talán ő hasonlít legjobban az apjára, de lélekben olyan messze áll tőle, mint amekkora szakadék tátong most Ciarán és köztem. Egyetlen szó nélkül meredek rá. Tudja, hogy hallottam, én pedig tudom, hogy tisztában van vele. De vele ellentétben én azt is tudom, hogy nem vagyok elég jó passzban ahhoz, hogy egyáltalán szóba álljunk. - Helyrehozni? - firtatom hitetlenkedve. - Mégis hogy tervezed? - érdeklődöm mindenféle kellemes hangnemet mellőzve. Ha másmilyen fogadtatásra számított, akkor tévedett. A haragtartásomról vagyok híres, de most épp nincs a kezem ügyében semmi, amit hozzá tudnék vágni, az erőmet pedig eddig sosem használtam ellene. Eddig.
A fejemben kuszaság uralkodik. A gondolataim csaponganak, a szívem valahová a gyomrommal egy szinttel merült le. A gondolata annak, hogy sosem találom meg Mairéadot... bárcsak felnőtt lenne Séamus és nyugodtabban halhatnék bele a bánatba. Az elmúlt két év minden volt, csak boldog nem. Belebetegedtem lelkileg ebbe az egészbe. Mert ugyan elbírtam a háztartással és a gyerekneveléssel egymagam is, Aoife pedig nyugodtan és simán tudott beköltözni az Ole Miss egyik kollégiumába szeptemberben, ahogy elkezdte az egyetemet... a házban uralkodó csend, a mosolyának és a nevetésének a hiánya, de még az is hiányzik, amikor tulajdonképpen a lábamon töri össze a tányérokat. Rettegek. Mélyen, csontig hatolóan és igazán. Mert egyszer vissza kell mennem Fergusékhoz és elhozni Séamust, ha pedig nem járok sikerrel, akkor összetöröm a gyerekek szívét. Persze, hogy nem boldogok ők sem. Az életükben két nagyon nagy és erős bástyát láttak mindig is és az egyik nincs most. Féloldalas a világ. Leparkolom a kocsimat a rozzant motel parkolójába és amíg lezárom a kocsim, addig felveszem a telefonom. A két év alatt megtanultam az okostelefonokkal is bánni. Nem vagyok annyira reménytelen. Megáll a kezemben a kulcs, ahogy meghallom a kisfiam szipogását és a háttérben a bátyját, ahogy nyugtatni próbálja. - S-Séamus... Ne sírj kérlek. Azért kellett a bátyádnál hagynom, hogy helyrehozhassam ezt. - az én hangom is megremeg kicsit, pedig nem sok mindent lehet felsorolni, mint a gyenge pontom. A családom. A leggyengébb viszont. - Ha látod, megmondod neki, hogy hiányzik és, hogy Eithne nem tudta megvarrni a macim? - reszketős gyerekhang válaszol a vonal másik végéről. Halvány mosoly ül ki az arcomra. Az elsőszülöttön kifogott egy plüssmaci. Ezt felírom a naptáramba. - Persze... feltétlenül. Vigyázz magadra és a lókötő bátyádra! Szeretlek, Séamus. - búcsúzom el, majd lerakom a telefont és hátra sem kell fordulnom ahhoz, hogy tudjam ki firtatott végig a pillantásával a telefonhívás alatt. - Gondolom az egészet hallottad, Mairéad. - fordulok felé egy félmosolyra húzva a számat.
Eltöltöttünk néhány napot egymással Hayleyvel. Nem bántam a dolgot, az tény, és valószínűleg ő sem, mert a saját kivett szobámat hírből sem láttam a néhány nap alatt. Tény, elég minimális tevékenységre korlátozódott a néhány napunk. Ittunk, ettünk (főleg ittunk), és szeretkeztünk. Már ha azt a félig vadállati d*gást, amit műveltünk, lehet ilyen finom névvel illetni. Egyszer mozdultunk csak ki a hotelszobából, mikor elmentünk megvenni Hayley ruháját a bálra. Akkor sajnáltam, hogy nem vittem magammal fényképezőgépet. Sejtem, hogy nem lehetett túl rózsás élete a kis farkaslánynak, de úgy viselkedett, mint valami tinédzser. Ritkán kaphatott ajándékot valakitől, úgy hiszem. Egy éjszakát még a hotelban töltöttünk, majd mikor megkaptam a hívást, hogy a Mikaelson rezidencia immár készen áll, átküldettem minden holminkat. Úgy hagytuk el a hotelt, hogy tudtam, visszafelé már a saját házamba teszem be a lábam. Hayleyvel egyetemben.
- Adtam egy csomó alternatívát. Jogodban áll kiválasztani a neked legjobban tetszőt - mosolyogtam, és visszafeküdtem az ágyba. Fura. Kimondottan otthonosan éreztem magam, és jó volt Hayley társasága. - Nos, én azt mondanám, pihenjünk egyet. Kicsit részeg vagyok, fáradt, és ki akarom magam pihenni a bál előtt - tettem hozzá, majd kissé elgondolkodtam. - Nem szoktam nagyon összebújva aludni senkivel, de.... azért idefekhetsz, ha gondolod - emeltem meg a vállam, jelzésképp, hogy használhatja párnának. - Valami azt súgja, te nem bánnád.
Sóhajtok. Visszaveszem magamra a korábban összeszedett ruháimat, aztán visszaülök az ágyra. Pár pillanatig Klausra nézek, aztán vállat vonok. - Nem... nincs ellenvetésem. Kedves tőled, hogy felajánlod. Ne értsd félre. Csak nem vagyok ehhez hozzászokva. Viszont, ha választhatok a felsoroltak közül, semmiképpen ne azért vedd nekem, mert lefeküdtem veled. Nem azért tettem, hogy bármit kapjak cserébe - figyelmeztetem nyugodt, de komoly hangon. Az rosszul venné ki magát, én pedig nem vagyok olyan, akármilyen képet is festek mások szemében magamról. - Az a magyarázat jobban tetszik, hogy élvezed a társaságom - újra feltűnik egy kisebb mosoly az arcomon, majd megszerzem az üveget, és kicsit a fenekére nézek. Már amúgy is lassan túl józannak érzem magam. Ez az este tényleg jó hangulatban telt eddig, nem akarom elrontani.
- Miért ne tehetném? - kérdeztem vissza, és talpra állítottam Hayleyt, majd újra italt töltöttem. Ezúttal már mindkettőnknek. - Sorolhatnám az okokat. Mert magányos vagy, ahogy én. Mert hasonlítunk. Mert lefeküdtél velem. Mert jó a társaságod, élvezem. Vagy mert megtehetem, hogy szórjam a pénzemet. Válaszd ki a neked tetsző választ - vontam vállat, és rámosolyogtam. - Vagy mert ilyen kedvem van. Van esetleg ellenvetésed?
Míg hirtelen hanyatt dönt, az idő alatt is az arcát fürkészem, és az egyszerűen csengő válasza visszhangzik a fejemben. Az életet. Mennyire bénának, semmitmondónak tűnhet ez a felelet, de az ő esetében nagyon is van értelme. El tudom képzelni Klausról, hogy nem sok olyan időszakot tud felidézni az elmúlt ezer évből, amikor tényleg élvezte az életet, így a rövidke válasza sokkal több értelmet nyer, mintha bármi szájából hangzott volna el ez a tömör válasz. - Miért? - kérdezem döbbenten. - Miért akarnál nekem bármit venni? Mivel érdemeltem ki? - Őszintén nem értem. Sem őt, sem a kedvességét, sem az ötletét... Nem értem. Nekem senki nem akar ruhát venni. Se mást. Én nem tartozom senkihez. Nem is szorulok senki segítségére. Megszoktam. Miért akarna bárki több figyelmet fordítani rám, mint az szükséges?
- Volt ezer évem, hogy megtanuljak táncolni - vigyorogtam kajánul. - Nem is tudom, hányféle táncolt tanultam meg. Minden kornak volt sajátossága. A reneszánsz táncokat nem szerettem. Idióta ugrálás volt - vontam össze a szemöldökömet, aztán élveztem a csókját, amit a nyakamra adott. - Hogy mit élveztem akkor a legjobban? - ismételtem el a kérdést elgondolkodva. Tényleg, mit? A függetlenséget, a szabadságot? Legalábbis míg Mikael ránk nem talált. Vagy a lehetőségeket? A féktelen szórakozásokat, melyek szinte egy vég nélküli folyammá dagadtak az örökkévalóság tükrében? - Hogy mit? Az életet! - vágtam aztán rá, és a zene végeztével hátradöntöttem Hayleyt úgy, hogy két karommal erősen fogtam a hátát. - Holnapra veszek neked egy ruhát - csúszott ki hirtelen a számon. - Megérdemled.
Annyira reménytelenül szkeptikus vagyok néha minden ilyen dologban. Ábrándozni a csupa zene, romantikus múltról? Mi értelme? Sokszor túl nyers vagyok, tudom, néha egészen modortalan is, és olykor talán túl modern és földhözragadt. Éppen hogy csak nem sóhajtok fel unottan, ahogy Klaus felpattan magával rántva engem is. De ahogy mesélni kezd, és egyidejűleg táncolni, az egyszerűen magával ragad. Szinte hallom azokat a zenéket, és látom magam előtt a bárokat. Hogy az emberek - meg minden egyéb lény - az éjszaka leszálltával a magának utat törő, hódító útján levő Jazz zenével kitöltött, és dohányfüsttel átitatott bárokba vonultak, mert ott érezték csak igazán szabadnak magukat. Elmosolyodva nézek fel végül Klausra. - Tényleg jól hangzik. Sokkal szórakoztatóbbnak és kellemesebbnek, mint az, amivel manapság telve vannak a klubok - jegyzem meg halkan, és kissé elmerengve. - És egy újabb meglepetésként kiderül, hogy tökéletes táncos is vagy. - Kuncogok bele a vállába, aztán adok a nyakára egy puszit. Én sem tudom, miért... Egyértelműen szeretetéhes vagyok, ennek ellenére mégsem vagyok az az odabújós, ölelgetős, cirógatós típus. Nem mintha nem tudnám élvezni ezt is. Csak kevés alkalommal kerülök valakivel olyan meghitt helyzetbe, hogy ezt megengedjem magamnak. A ma estémet viszont Klaus meglepő módon egyre szebbé varázsolja. Talán soha nem látom ezt az arcát újra. Fene tudja! De most élvezem, a vele töltött időt. - Ha csak egy dolgot lehetne kiemelni, mi volt az, amit a legjobban szerettél abból az időből? - kérdezek rá, csak hogy még egy kicsit benne maradhassak ebben a mesés világban, amit elém tárt.
- A huszas évek - mondtam közben. - A régi, jó húszas évek. Kár, hogy nem éltél még akkor. Kedvelted volna. Hunyd le a szemed - mondtam, és mikor engedelmeskedett, én magam is visszautaztam képzeletben a múltba. - Gondold csak el, milyen más volt a világ. Nem voltak ilyen modern, fejlett városok, mint ma. Akkor még New Orleans is gyerekcipőben járt. A gazdasági válság még tartott, vagy épp elmúlt. Virágzott a bűnözés, a feketepiac, a cserekereskedelem. Egy dolog volt mindenhol: bárok, és zene. Akkor élte aranykorát a swing, a pult alól feketén mért italok. A szórakozás, a fekete lakkcipő, az öltönyök... a rojtos, semmit sem takaró ruhában járó lányok, bárénekesek. Minden éjjel, mikor lement a nap, a miénk volt a város. A szabadságé, és az életigénylésé. Akkor nem léteztek a problémák, az éhezés, a munkanélküliség. Csak a pillanat... amit a tánc adott, és a zene. Csodálatos idők voltak.
- Bocsánat, nem tudtam, hogy te már ilyen nagyfiú vagy - vigyorgok rá kicsit gonoszul. - Meg sem érzed a fájdalmat már, mi? - még nyelvet is öltök rá, bár csak játékosan. Aztán figyelem, ahogy visszatelepszik mellém. - Hát ha minden jól megy, teliholdkor megnézhetsz - emlékeztetem, hisz ő akar közös vadászatot tartani. - Megyek - bólintok. - Bár előbb talán még be kellene szereznem valami alkalomhoz illő ruhát. Még azt sem tudom, mi a bál témája - jut eszembe hirtelen. Ezek az iskolai bálok mindig rendelkeznek valami béna témával is, amihez ragaszkodni kell. Egyszerre teszik vele nevetségessé, mégis érdekesebbé, színesebbé az estét. Kár lenne, kimaradni.
Fújtam egyet, kissé megvetően, mintha azt mondtam volna, ki a fenét érdekli a fájdalom? Aztán néhány perc elteltével már újra ember formában, igaz izzadtan, és fáradtan hevertem a szőnyegen. - Minden fájdalommal jár - ez volt az első szavam, mikor összeszedtem magam annyira, hogy feltápászkodjam, majd az alsómat felkapva italt töltöttem magamnak. - Miért pont a farkaslét lenne kivétel? Talán egyszer lesz szerencsém ahhoz is, hogy téged is így lássalak. Igaz, a nőket általában szőr nélkül szeretem - néztem végig Hayleyn tetőtől talpig. - De esetedben elnézem, hogy havonta egyszer nem gyantázod magad - vetettem magam mellé vigyorogva. - Nos, további menetrend? Eljössz hát velem a bálba?
Magam sem értem miért, de szinte megbabonázva nézem a szemeit. Annyival őszintébbnek tűnik, mint emberi formájában. Mintha farkasként nem tudná leplezni mindazt, ami a lelkében van. Végigsimítok a bundáján, és közben elmosolyodom. Furcsa érzés ez. Eddig csak úgy láttam vérfarkast, hogy én magam is az voltam. Hisz mind egyszerre változunk át. Hibridet még nem láttam ebben a formában, és főleg úgy nem, hogy én is önmagam vagyok. - Szép farkas vagy - vigyorodom el, ahogy odadugja a fejét. Meg is vakargatom a füle tövét, de ezektől a mozdulatoktól is mosolyognom kell. Furcsa és kész. - De miattam nem kellett volna itt és most áltváltozni... Nagyon jól tudom, hogy mennyi kínnal jár - húzom el a szám.
- Ahogy akarod - rántottam vállat. - A te döntésed. Csak gondoltam, hagy legyenek számodra kissé könnyebbek a dolgok. De nem szoktam senkire ráerőltetni a hibrid létet. Na jó, ez így nem pont igaz. Mondjuk úgy, neked adtam választási lehetőséget - tápászkodtam fel, és azon meztelenül megálltam a szoba közepén. - Ha farkasként akarsz látni, rajtam ne múljon - hunytam le a szemeimet, hogy öt perccel később - fájdalmas, gyötrő, csonttörő átváltozás árán - immár négykézláb, és bundával borítva nézzek a szemébe.
Ügettem egy kört előtte, hogy megnézhesse minden porcikámat, majd keze alá dugtam a fejem, kiharcolva magamnak némi vakargatást, aztán visszamasíroztam a szoba közepére, hogy felkészüljek a visszaváltozás némileg kevesebb fájdalommal járó procedúrájára.
Nem értem először, miért nevet, de belegondolva én is elmosolyodom. Na igen, mindenki számára sokkoló lehet rájönni, hogy mennyi minden létezik az emberek elől rejtve, mégis az orruk előtt. Nekem sem volt könnyű megemészenteni, de a nevelőszüleimmel ellentétben én ezt a terhet nem passzolhattam csak úgy le. Meg kellett tanulnom együtt élni vele. És nem volt senki, akire támaszkodhattam volna. Senki, aki segítsen, aki ellásson tanácsokkal, aki megválaszolja a millióegy kérdésemet. Nem volt senkim egészen addig, amíg nem csatlakoztam az első falkámhoz. De addigra már teljesen önálló lettem, aki nem szorul mások segítségére. Nem is akar. - Hmm... én is szívesen megnézném, milyen vagy farkasként. Nem csak, hogy hogy nézel ki. Hanem hogy hogyan vadászol - vigyorodom el kicsit előrébb dőlve, aztán szórakozottan rajzolgatni kezdek apró köröket Klaus karjára és mellkasára. - Megfordult már a fejemben egyszer-kétszer - vallom be őszintén. - De akad pár dolog, ami visszatart. Az évek során olyanná váltam, akire tökéletesen igaz a magányos farkas kifejezés. Nehezen viselném falkában, hozzád kötve, az uralmad alatt... tudod... De ne vedd személyeskedésnek. - Talán nem is olyan régen még a személye ellen való is lett volna. De mostanra már-már megkedveltem Klaust, ettől függetlenül még nem akarok az egyik csicskása lenni. Mert még ha meg is törném a köteléket, bizonyos értelemben akkor is hozzá tartoznék. Plusz úgy igazán az örök élet sem vonz. Legalábbis egyelőre nem.
- Nem csodálkozom rajta - nevettem fel röviden. - Azért sokkoló lehet egy átlagos emberi lénynek azt látni, hogy a nevelt gyerekéből egy kifejlett farkas lesz. Nem láttalak még átváltozva, de biztos úgy is gyönyörű lehetsz. És vad. Igazi farkas - hajoltam oda, hogy megcsókoljam. - Egyszer elviszlek magammal vadászni, esküszöm. Szabadon, keményen.... mi legalább tudjuk, milyen a közös vér. Még akkor is, ha én hibrid vagyok, te pedig csak egyszerű vérfarkas. Mondd... nem gondoltál még rá, mennyivel lehet könnyebb egy hibrid élete? Nincs a fájdalmas, gyötrelmes változás... te uralod onnantól kezdve az átkot, és nem az átok téged.
- Ez tényleg nem lehetett könnyű - suttogom magam elé a szavait hallva. - Így már értem, miért nem tartod sokra a családot. Mondjuk nekem még kiindulási alapom sincs, hogy elképzelhessem, milyen lehet egy normális család... - Mondom kicsit tűnődve, aztán érdekes módon épp arra kérdez rá, ami egyébként is a fejemben járt, hisz azzal kezdődött minden. - Igazából... az csak egy baleset volt. Bár nyilván kár magyarázkodnom, hisz nagyban felelős lehettem, ha már kiváltotta az átkot. Egy barátom volt. Buliztunk a haverokkal, több volt az alkohol a kelleténén, aztán csónakázni támadt kedvünk, és ez lett a vége. Csak tizenhat voltam akkor. Az első átváltozásom után a nevelő szüleim azonnal visszaküldtek az árvaházba. Nem hibáztathatom őket. A nappalijuk romokban hevert. - Meglehet, csoda, hogy ők maguk túlélték. Rosszabbat is tehettem volna, mint hogy lerombolok egy szobát. De ezeket csak magamban teszem hozzá meredten nézve előre.
- Segítek neked, ha tudok. A család ciki dolog, de van ami ennél is rosszabb. A nem tudás, és a kétség - adtam át az üveget, aztán hanyatt feküdtem, és felnéztem a plafonra. - Hogy miért vagyok pesszimista? - kérdeztem a fehér mennyezetet. - Az én családom sem épp a famíliák példája. Balkézről születtem, az igazi apámat azt hiszem talán egyszer láttam, amikor nemrég felbukkant a villánkban. Egy olyan férfi nevelt fel, aki sosem szeretett, és sosem tekintett a fiának. Aki sosem tanított, csak büntetett. Ennek tetejében meg kellett küzdenem a vérfarkas átokkal, és a vámpír léttel is. És senki nem állt mellettem, aki segített volna. Hát, ilyen egy szép nagy család - mosolyogtam el magam keserű gúnnyal, aztán kíváncsi pillantást vetettem Hayleyre. - Na és mi a helyzet veled? Kit öltél meg, hogy kiváltottad az átkot? - vettem át újra az üveget, és kissé megcsappantottam a benne lévő ital mennyiségét.
Eddig nem is vettem észre, hogy Klaus milyen szókimondó. Talán más jobban lefoglalta a figyelmemet. Pedig én sem vagyok külömb. Általában ami a szívemen, az a számon. Nem sokat szoktam köntörfalazni. - Soha nem ismertem az igazi családomat. Árvaházban meg nevelőszülőknél nevelkedtem. Volt pár kiindulási pontom és segítségem, hogy megtaláljam az igazi szüleimet, de végül eddig mindegyik zsákutcába vitt. A legutóbbi forrásom szerint már meghaltak, de a falkájuk New Orleanshoz tartozott. Talán nem sok reményem van, talán értelmetlen, hogy még mindig keresem őket. De szeretném tudni az igazat. Hogy miért kerültem árvaházba - vonok vállat egyszerűen, mintha az elhangzottak cseppet sem érintenének meg, csak tényszerűen közlöm az igazat, aztán visszaszerzem Klaustól az üveget, és kicsit meglocsolom whiskyvel a belső sebeimet. - És te miért vagy mindig ilyen pesszimista, ha a családról van szó? - érdeklődöm, mert a hírük ellenére igazából nem sokat tudok az eredetiekről.
Kezdőlap
