Értékelem, hogy végre engem is hagy érvényesülni. Csak az a felsőbbrendűség nem tetszik, ami a tekintetéből egyértelműen kiolvasható. De arról most inkább nem veszek tudomást. Élvezettel simítok végig többször is a mellkasán, majd ujjaim nyomát csókok követik. De amíg ajkam felfelé halad, és a nyakát és az arcát is becézgetem, addig kezem lefelé. Minél többet fel akarok fedezni belőle magamnak, de a vágyam egyre sürgetőbben hajt előre. Amikor elérem a fülét, felemelem a fejemet. Közvetlenül a szemébe nézek, aztán szenvedélyesen csókolom meg, és közben ujjaim is elérik a férfiasságát. Hmm... jól fel van szerelkezve. Egy halk, kéjes nyögéssel óvatosan, de mégsem teljesen kíméletesen az alsó ajkába harapok.

Russian Roulette

Egy pillanatra megmerevedek, ahogy rám parancsol, és kérdőm nézek rá. Aztán elmosolyodom a gyakorlott mozdulaton, amivel gyorsan és akadály nélkül szabadít meg a melltartómtól. Az eddigi sóhajok hamar áthajlanak kisebb nyögésekbe, ahogy kényeztetni kezd. Egyik kezemmel végigsimítok a karján, majd a hajába fúrnak ujjaim, bár nehezen tudok koncentárlni a saját mozdulataimra. Testem lassan ívben megfeszül. Valljuk be, egész jól ért ahhoz, amit csinál. Először fut végig az agyamon, hogy talán első alkalommal is engednem kellett volna neki.

Russian Roulette

- A-ha... - nyögöm válaszképpen, de igazából azt sem tudom, mire bólogatok. Nem nagyon érdekelnek a szavai, sokkal inkább a többi, amit az ajkaival csinál. Ismét csak az ajkamba harapok, és türelmetlenül várom, hogy visszatérjen hozzám. Nem mintha nem díjaznám az ötletet, hogy megszabadult a felsőjétől. De nem hagy sok időt, hogy méregessem, mert hamarosan a hasamra borul. Kezemet előre nyújtva igyekszem minél jobban elérni. Ujjaimat végigfuttatom a tetoválásán, végül lehunyom a szemeimet, ahogy közeledik. Aztán ugyanúgy ki is tárom hirtelen, és lepillantok rá, hogy vajon miért állt meg. Na na na folytassa csak! Ah, oké... Csak egy picivel csúszok lejjebb, hogy előrehajolva elérjem, és követelőzve csókolom meg, közben nem restellem a mellkasához nyomni a sajátomat.

Russian Roulette

- Nem is akarok visszafordulni - válaszolom halkan, mert félek, ha hangosabban szólalnék meg, akkor csak úgy sütne szavaimból a vágy. Ahogy megragad, már én is biztos vagyok benne, hogy innen már csak előre mehetünk. Ha akarnék, se tudnák tovább ellenkezni. A testem nem tudna, és most nem az agyam irányít. A szavaival, a tekintetével, a követelőzésével csak tovább izzítja a parazsat. Fejem ösztönösen bicsaklik hátra, és halk sóhajokkal adok hangot annak, mennyire élvezem, amit a nyakamon csinál épp. Kezemből kiejtem az ágy mellett az üveget. Nem tudom, hogy talpra esik-e vagy sem. Biztos lesz itt valaki, aki feltakarít, ha úgy alakulna. Tovább ez a téma nem is érdekel. Ujjaim megtalálják az utat a felsője alá, és végigsimítok a hátán, de nem épp finoman.

Lassan a fejemet ingatom a kérdésére, mint aki komolyan eltűnődik a válaszon. Aztán a mosolyom még szélesebb lesz, és közvetlenül a szemeibe nézek.
- Valaki nem is olyan régen azt mondta nekem, hogy felnőtt nő vagyok, éljem az életem szabadon - ebből legalább tudja, hogy figyeltem rá. Ez most így igennek tűnik, vagy nemnek? Azt hiszem, megválaszolta ő magában helyettem is a kérdést, mert fél pillant múlva már azon kapom magam, hogy az ajkaimra tapad. Francba! Attól tartok, már nem fogok tudni sokáig ellenkezni.
- És valaki milyen mohó - súgom, ahogy levegőhöz jutok, majd az alsó ajkamba harapva meredek rá. A csípőm ismét mozdul egy kisebbet, de ezt már nem szándékosan csinálom, inkább ösztönös.

Végigfuttatom rajta a pillantásomat. Mármint amennyit így látok belőle. Érdekes helyzet, be kell vallanom. De a múltkorival ellentétben már egyáltalán nem zavar a közelsége. Lehet az alkohol teszi... vagy talán mégsem. Nem tagadhatom, hogy nagyon is vonzó pasi. Annak ellenére, hogy a legönteltebb alak, akit ismerek. Azonban valahogy most ezt is szexinek találom.
- És ugye nem abban reménykedsz, hogy most máshogy lesz? - vonom fel ismét a szemöldökömet, tekintetem még mindig ugyanolyan kihívó. Kicsit mozgolódni kezdek alatta, mint aki menekülni akar, de igazából eszem ágában sincs. Ha őszinte akarok lenni, inkább remélem, hogy ezzel csak még inkább felhergelem. Tudom, hogy a tűzzel játszok, de tényleg nem érdekel, ha magamra is haragítom. Túl sokat képzel magáról, épp ezért szinte kényszerű késztetésnek érzem, hogy ellenkezzek vele. Mivel az italt még nem sikerült eloroznia tőlem, egy incselkedő pillantással az ajkamhoz emelem, és újjabbakat kortyolok belőle, mintha cseppet sem érintene meg, hogy épp felettem fekszik.

Elgondolkodom a szavain, és talán van benne igazság. Talán fel kéne hagynom a kereséssel. De egyelőre... egyelőre ezt még nem tudom megtenni. Majd idővel. Ha találtam valami fontosabbat attól, hogy a szüleim után kutassak. Ha találtam valamit, ami mellett ez jelentőségét veszti. Tűnődöm, vajon mit válaszolhatnék Klaus szavaira, amikor újra megszólal. Ismét meglep kicsit, de ezen a területen már nem vagyok olyan ártatlanka.
- Igen, édes. Hallottam már innen-onnan - hajolok előrébb vigyorogva. Tekintetem kihívó, és az elfogyasztott alkoholmennyiségtől csak még inkább az vagyok. Ahogy megfelelő közelségbe kerülök hozzá, az arcomon levő mosoly gonoszkásra változik, szemeimben ravaszság csillan, aztán kicsórom az italt a kezéből, és hátra húzódva újabbakat kortyolok belőle. A szoba lassan hullámzani kezd, de ez most olyan... megnyugtató látvány.

- Komolyan muszáj minden alkalmat megragadnod, hogy éreztesd másokkal, te vagy az erősebb? - kérdezem félig duzzogva, félig még mindig dühösen. - Tudod... mindenkinek vannak gyengepontjai - küldök felé egy sokat mondó pillantást. De ez inkább csak egy egyszerű megjegyzés, nem fenyegetni akarom, vagy ilyesmi. Nem mintha tudnám. És amúgy is... kezdem én is lassan megérezni az alkohol hatását. Talán emiatt nem tűnik tolakodásnak az sem, ahogy megcirógatja a vállamat.
- Néha úgy érzem, sosem fogom megtalálni őket - súgom, de még így is kiérződik hangomból a csalódottság. Nagyon különbözőek vagyunk mi ketten. Legalábbis annak tűnhetünk elsőre, de szerintem a család jelentőségét még ő sem kérdőjelezné meg. Hisz évszázadokig cipelte magával a testvérei koporsóit, csak aztért, hogy maga mellett tudhassa őket. Morbid dolog, de így is sokat elárul róla. Ha az ember belegondol.

A szemöldököm egyre magasabbra emelkedik, ahogy Klaus pontról pontra igyekszik kényelmesebbé tenni az itt tartózkodását.
- Mi vagyok én? A szobalányod? - morgok rá. Komolyan, mit utasítgat itt engem? Azért csak megemelem a kagylót, és leszólok, hogy hozzanak még inni. Esküszöm, még mindig nem ittam eleget ahhoz, hogy elviseljem Klausnak az ilyen kis húzásait.
- Egy félhold alakú anyajegy. A vállamon van - csak kicsit húzom lejjebb a felsőmet, hogy meg tudjam neki mutatni, ha már annyira kíváncsi. - Igazából nem csak a falkára értettem. De a szüleim is közéjük tartozhattak, így talán megtudhatok valamit róluk. Hát nem mondhatom, hogy megvigasztaltál most ezzel - nézek rá sötéten. Még a végén kiderül, hogy hiába jöttem ide, mert Klaus kinyírt mindenkit, aki segíthetett volna nekem. A kopogtatás ment meg attól, hogy még valami nem kívánatosat vágjak a hibrid fejéhez. Szerencsére meghozták az újabb üveg italt. Ennek a java az enyém lesz, én jobban rászorulok. Ahogy becsukódik az ajtó, már bontom is ki.

- Hé, nem kell mindjárt leharapni a fejem, csak egy kérdés volt. Ha már ilyen szépen beengedted magad hozzám. Amúgy is azt mondtad, hogy társaságra vágysz - emlékeztetem felvont szemöldökkel. Előbb azt mondja, nem akar egyedül lenni, aztán meg ügyet csinál belőle, hogy feltettem egy kérdést. Igen, még mindig ugyanaz a felfuvalkodott hibrid, aki volt. Hallgatom a válaszát, és kicsit meg is lep vele. New Orleans az otthona? Ki gondolta volna!
- A családomat keresem. Szinte amióta az eszemet tudom. Azt hiszem, sosem voltam még közelebb. Úgy hallottam, él itt a város közelében egy falka olyanokból, akiknek ugyanolyan anyajegyük van, mint nekem. Jó kiindulópontnak tűnik - vonok vállat, aztán előrébb csusszanok az ágyon, és előrehajolva kiveszem az üveget a kezéből.

- Ööh... - mielőtt bármit szólhattam volna, vagy más módon ellenkezhetnék, már be is engedi magát hozzám. Felvont szemöldökkel nézek utána, aztán egy sóhajjal belököm az ajtót. Amúgy sem volt kedvem ma már kimozdulni, így legalább lesz társaságom. Fogalmam sincs mi fog kisülni ebből, de mindegy. A pia azonban jó fog jönni. Túl józan vagyok mellette, mintha nem lenne így is kisebbségi érzésem.
- Kösz - kiveszem a kezéből az üveget, és meg is húzom. Minek ügyetlenkednék poharakkal, szerintem eddig is jól megvolt az üvegből ivással. - Szóval elárulod, mi szél hozott a városba? Legutóbb még úgy tűnt, nagyon jól megvagy Fallsban is... - jegyzem meg, közben vissza is szolgáltatom az italt. Aztán leülök az ágyamra. Nincs túlságosan telepakolva a szoba bútorokkal, szóval ha helyet akar foglalni, vagy elfoglalja a fotelt... bár inkább úgy néz ki, mint aki mindjárt lezuhan mellém. Hacsak nem a földre akar letelepedni.

Hát nem mondhatom, hogy túl régóta ismerem, vagy hogy milyen jóban vagyunk, így nem tudhatom, milyen nála a normális viselkedés. De még valahogy így is sejtem, hogy nincs a bágyadt vigyorában semmi normális, vagy abban, ahogy méreget. De az is lehet, hogy én vagyok az, aki nem ébredt fel még eléggé egy ilyen... diskurzushoz. A homlokomat ráncolom. A válasza alapján nem engem keres... ha már olyan kicsi a világ, hogy itt belém botlott, de ettől nem lettem okosabb.
- Azt mondod, puszta véletlen, hogy Mystic Falls után összefutunk New Orleans egy kis moteljában? - billentem oldalra a fejem, és én is végigmérem. Gondolom nincs értelme megjegyeznem, hogy semmit nem változott, mióta utoljára láttam. Hiszen vámpír... részben. Kétszáz év múlva is ugyanígy fog kinézni, és ezer éve is ilyen volt.
- Néha komolyan úgy érzem, hogy a természetfelettiek valahogy... vonzák egymást. - Ez megmagyarázná, miért hemzseg annyi belőle a már említett kisvásorban is. Sóhajtok. - Kell segítség, vagy eltalálsz a szobádig? - Nem mintha annyira aggódnék érte, nem eshet baja, nem igaz? De mégsem csaphatom az orrára az ajtót, amikor a lábán is alig áll meg.

Fogalmam sincs meddig voltam ebben önkívületben. Ahogy kinézek az ablakon, még azt sem tudnám megmondani, hogy milyen napszak van. Tőlem akár lehet reggel is, vagy akár este. Annyi biztos, hogy nem éjszaka, mert annyira sötét nincs. Bár esküszöm, ebben a városban mintha még az éjjelek is másmilyenek lennének. Nem volt hosszú, vagy kimondottan pihentető alvás, de azért jól esett. Összeszedem magam, aztán épp azon tűnődöm, hogyan tovább. Fel kéne térképeznem a várost... akár szó szerint. A telefonomon rá is keresek egy-két helyre, amit érdemes lenne megnéznem. De nem vagyok benne biztos, hogy máris indulni akarok. Az eldöntendő kérdések sűrűjében evickélve egyszercsak hatalmas robaj érkezik a folyosóról. Konkrétan a saját szobám elől. Nem kimondottan kopogtatásnak tűnik, de azért csak kinézek az ajtón, és az előttem álló alak... hát monjduk ki őszitén, a legkevésbé várt személy, akivel most összefutottam volna itt.
- Klaus? Te meg mi a francot csinálsz itt? - tágra nyílt szemekkel meredek rá. Részeg lenne? Nem kerüli el a figyelmemet a kezében tartott üveg. De ez még nem magyarázat arra, mit csinál az ajtóm előtt. Vagy egyáltalán New Orleansben.