Úgy látszott, hogy végre beindult a kettőnk közötti kommunikáció. Ráadásul még egyet is értettünk az étkezés nagy kérdésében. Persze ezt egy bólintással jeleztem is neki. A lelkem mélyén ujjongtam a dolog miatt, mégis ott bujkált bennem egy csipetnyi kétség. A lány barátságos volt, talán még kedveltem is egy kicsit, már amennyire lehetséges egy alig fél órás ismeretség után. Mégis kissé bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy mennyire biztonságos összebarátkoznom vele. Nem a személye miatt volt ez, hanem úgy általánosságban. Nevetségesnek találtam, hogy még mindig attól tartottam, hogy bizonyos embereken, vagy akármiken keresztül Adam rám találhat. Még csak abban sem voltam száz százalékig biztos, hogy még mindig keres. De kételkedtem az ellenkezőjében, mint oly sok mindenben mostanában. Mindezek ellenére vágytam a társaságra, arra, hogy találjak valakit, aki mellettem állna a múltban történt hibáim ellenére is. Zavaros volt az egész. Már lassan magam sem tudtam, hogy mit is szeretnék igazán. -Talán csak így akartak védekezni, mármint lehet, hogy megviselte őket a heves reakciód. Nyilvánvaló, hogy hibáztak, de biztos volt rá valamilyen okuk. Nem? – Gondolkodás nélkül reagáltam a szavaira. Sajnos ez nálam sokszor előfordult már. Rossz szokás, hogy az első gondolataimnak hangot adok. Rögtön meg is bántam az egészet. - Bocsáss meg! Jártatom itt a számat, mikor csak egy kívülálló vagyok, aki még csak nem is ismeri a családod helyzetét. Nem akartam tolakodó lenni, vagy ilyesmi. – Nagy, bocsánatkérő, boci szemeket meresztettem a lányra, miközben igyekeztem maximálisan megbánó magatartást mutatni. Úgy tűnt, hogy sikerült megcsillogtatnom színészi tehetségem, nem mintha nagyon kellett volna, hisz a bűntudatom valóságos volt. - Az emberek mindenhol ilyenek. Vagyis… hú, hogy is mondjam.. sokrétűek? Érted? Kedvesek, ám zavarodottak, figyelmesek, mégis bántóak és még sorolhatnám. Ettől olyan érdekesek, azt hiszem. Megint csak fecsegek! Remélem azért értelmes dolgokat is mondtam. - Nem bírtam visszatartani a kuncogásom. A napokig tartó néma utazást követően, most csak úgy ömlött belőlem a szó. Az már kétséges volt, hogy értelem is vegyült a mondataimba, vagy sem. Megfordult a fejemben, hogy ha most nem néz Brynn hibbantnak, akkor talán soha, de ezen hamar túltettem magam. Lehet, hogy pár óra múlva örökre elválnak útjaink, akkor meg nem mindegy? Nem sokkal később már a portánál igyekeztünk elmagyarázni két kevés IQ-val megáldott hímneműnek, hogy szobákat szeretnénk kivenni. Nem királyi hálót és még csak nem is a luxuslakosztályt. Nehezen, de végül csak a kezünkben szoríthattuk új szállásaink kulcsait. -Felviszem a táskámat a szobába és indulhatunk is! – Hadartam el a lánynak, majd megcéloztam a lépcsőket. Egy sporttáskával a vállamon csak nem mehettem étterembe. Ráadásul lusta voltam cipekedni is. Nem időztem el sokáig, csak bedobtam a helységben található ágyra a nagy táskát, előhalásztam egy kisebbet, amiben elfértek az irataim és a pénztárcám, majd kifelé menet még egy prospektust is felkaptam az asztalról. Nem telt bele öt, vagy talán tíz percbe és már újra lent is voltam a portánál. -Nézd csak mit hoztam! – Lóbáltam meg mosolyogva a kezemben lévő papír cetlit, miközben újdonsült ismerősömre néztem. -Ebben a prospektusban fel vannak sorolva a város „látványosságai”. Biztos találunk benne éttermet is, így nem kell majd keresgélnünk. – Ecseteltem lelkesen a nagy világmegváltó, vagy legalábbis éhség megszüntető tervemet, miközben felé nyújtottam a gondosan összehajtogatott papírt.
Vicces lány volt az egyszer biztos. Legalábbis én felnevettem a kisebb poénján. Még, hogy nem a gyorsbüfé neon lámpája. Viszont az megnyugtatott, hogy nem csak én voltam dög éhes.. Remélhetőleg ő is ugyanakkora étvággyal fog enni, mint én és akkor még csak eszébe sem jut az, hogy rám nézzen én hogy eszek.. Nem szeretném, ha valami disznónak tartana, aki egyfolytában zabál. Bár nem is értem miért érdekel a véleménye.. Hiszen egy idegen.. Legalábbis egyenlőre. – Akkor ezt megbeszéltük. Amint meg van a szobánk rögtön mehetünk is valahova enni, mert már kezdem úgy érezni, hogy kilyukad a gyomrom. – Igen.. Ez egyértelműen így volt. Az éhség egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam. – A legrosszabb, hogy utána ők voltak kiakadva, amiért kiakadtam. Mintha az én hibám lett volna, hogy eltitkolták.. – Forgattam meg a szemeimet. Bár bánom, hogy nem ismerem a szüleimet mégis hálás vagyok nekik azért, mert miattuk vagyok az, ami. Miattuk vagyok vérfarkas. De talán jobb is, hogy nem ismertem őket.. Hiszen akkor hiányolnám őket minden nap egyre jobban. A hiányuk csak fájdalommal töltené meg a lelkemet. Amiből van elég és többet nem kérek.. – Az emberek elég kedvesek, de ugyanakkor zavarodottak is tudnak lenni.. – Mondtam el a tapasztalataimat. Steven kedves volt.. Túlságosan is kedves. Aztán ott volt az a srác a bárból, akinek igazából már a nevére sem emlékszem. Sőt az is meg lehet, hogy el sem mondta.. De ha el is mondta volna sem érdekelt annyira, hogy megjegyezzem… Annyira szánalmas volt, hogy még erre sem méltó.. Barátnője van és képes volt félrevonulni velem.. Igazából még nem történt semmi, de akkor is.. Nevetséges, hogy milyen könnyen megadják magukat a férfiak, ha valami szépet látnak. – Tökéletesen egyetértek. – Mondtam bólintva, majd követtem őt a portához, ahol két férfi ácsorgott. Az egyiknek rögtön felkeltettem az érdeklődését ezért én le is csaptam rá rögtön, hogy megbeszélhessem vele a dolgokat. De a másik mellette annyira hadart, hogy nem tudtuk megérteni egymást. – Különleges kívánságom nincs. Csak jó legyen.. Ennyi. – Mondtam miközben rákacsintottam a srácra.. Oké, lehet hogy ezt nem kellett volna, de úgy éreztem ezzel csak plusz pontot szerzek magamnak- magunknak.
Szinte el sem hittem, hogy megrepedt az a bizonyos vastag jég és végre Brynn is beszélni kezdett. Úgy örültem ennek az aprócska kis dolognak, mint egy kisgyerek a szülinapi ajándékának. Még csak most kezdtem el felfogni, hogy mennyire nyomasztott már az elmúlt hónapok magánya, abba pedig bele sem akartam gondolni, hogy még hány egyedül töltött óra várt rám a jövőben. -Remek ötlet, benne vagyok! Őszintén szólva már kezdek az éhhalál küszöbére kerülni és lassan már a fényt is látom. De nem megyek felé, mert az biztos nem egy gyorsbüfé neon lámpája! – Mosolyogtam a lányra nézve, miközben rántottam egyet a vállamon nyugvó, épp lecsúszni készülő táska pántján. Érezvén a karcsú vállamat terhelő súlyt, eszembe jutott, hogy mennyire szánalmas vagyok. Az egész életem könnyedén elfért egyetlen csomagban. Ennyi maradt a múltamból, azaz még ennyi se, hisz a benne lévő ruhákat is nemrég szereztem be. Kiábrándító! Gondolat elterelés gyanánt megkértem Brynnt, hogy meséljen magáról egy kicsit. -Sajnálom. Mondanám, hogy megértelek, hisz engem is nevelő szülők neveltek fel, de én mindig is tudtam róla. Szóval nem ért meglepetésként a dolog. – Osztottam meg egy apró részletet a múltamból, ami mostanság megint csak nem volt szokásom. De a lány közelében valahogy még mindig nem éreztem veszélyben magam és ez az apróság, amit elmondtam, igazán nem volt egy nagy titok. Valószínűleg több ezer olyan ember él, akit szintén nem a saját szülei neveltek. Ebben legalább úgymond átlagosnak éreztem magam. Nem úgy, mint másban. Biztos nem sokak családját ölte meg pár mesebeli szörnyeteg. -Vélhetőleg te többet láttál a városból eddig, mint én, hisz percekkel azelőtt hajtottam át a határon, mielőtt majdnem elütöttelek. Bíztatónak hangzik, hogy neked tetszik a hely. –Mosolyogtam vissza és most még csak erőltetnem sem kellett a dolgot. Amíg azon igyekeztem, hogy a lányt feloldjam egy kicsit, én magam is megfeledkeztem egy percre az életemről. -Én inkább az étkezést választanám, aztán akár a kávé is jöhet, de már nem bírom ki sokáig élelem nélkül! – Ecseteltem élénken, miközben már a hotel előterén vágtattam át a bejelentkező pult felé. Először is, szobákat kell szereznünk, ha nem akarunk mindketten a híd alatt álomba szenderülni. Már pedig én nagyon nem akartam! A „portaféleségnél” két férfi ácsorgott, akiknek azonnal magyarázni kezdtem, mire persze ők kontráztak. -Brynn, neked van különleges kívánságod a szobával kapcsolatban? – Néztem az útitársamra, majd csendesen megvártam, amíg ő is lerendezi a dolgait a két magyarázó nagyokossal. Részemről nem voltak különleges elvárásaim, csak egy hatalmas ágyra vágytam. Az előző motel, ahol kénytelen voltam megszállni, egy igazi kis patkány fészekre hasonlított. Az ágy pedig, a zuhanyzó mocskossága után az volt a legszörnyűbb dolog a szobában. Jó pár perc eltelt, mire végre valahára megkaptuk ideiglenes otthonaink kulcsait.
Kezdtem attól félni, hogy azt gondolja nem szeretnék vele tartani vagy valami ilyesmi. Természetesen ez még csak meg sem fordult a fejemben, de igazából fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Nem mostanában volt a közelemben olyan nő, akit ne akartam volna lejáratni vagy éppenséggel egyszerűen csak belekötni. Viszont most egyiket sem tervezem és nehéz.. Mert már szinte el is felejtettem, hogy is kell normálisan beszélgetni valakivel. De meg kell próbálnom, hiszen ez nem állapot. – Csak lesz valami.. Ha pedig nem akkor, ha gondolod akkor miután kivettünk mind a ketten egy lakást elmehetünk a városba és kereshetünk valami jó éttermet. –. Az egyszer biztos, hogy megveszek valami élelemért szóval, ha ki is veszek egy szobát a hotelban, akkor el kell mennem, majd bevásárolni, hogy minden meglegyen. Hiszen gondolom nem jár a szobához az, hogy helyettem megcsinálják a bevásárlást és a hűtő is tele lesz minden finomsággal. A szél ismét feltámadt és játszadozott egyet a hajammal, aminek az lett a következménye, hogy tiszta kócos lettem. De én még jobban jártam, hiszen Kim-nek az egész arcát beterítette a haja, sőt még a szájában is volt pár hajszál. Na ezért nem vagyok oda annyira a szélért. Meséljek magamról? Ennél nehezebb dolgot nem is adhatott volna. Fogalmam sincs, hogy hol kezdjem.. De nem akarom elrémiszteni a teljes valósággal szóval jobb, ha csak egy kis halovány részletét mesélem el neki. – Hát úgy összevetve nem igazán van, mit mesélnem magamról. Nem olyan régen tudtam meg, hogy örökbe fogadtak. Aztán az egész légkör megváltozott úgyhogy jobbnak láttam, ha inkább elmenekülök. – Természetesen az is bennem volt, hogy Patrick itt lehet és esetleg találkozhatok vele, de eddig még nem jártam sikerrel.. Pedig mennyire jól esne, ha csak pár percre beszélhetnék vele. Rákérdezhetnék a dolog miértjére. Miért volt jó neki, hogy ott hagyott? Talán csak kihasznált volna? Bár simán megtehette.. Ő volt az egyetlen, akiben bíztam akiben úgy igazán bízhattam. Rajta kívül senki nem tudta, hogy ki vagyok és mi is vagyok. Neki megnyíltam.. Egyenlőre még nem sikerült eldöntenem, hogy megbántam-e vagy sem. – Amit eddig láttam belőle az egész jó. – Válaszoltam vigyorogva. Nagyon is tetszett.. Habár nagyrészt ez csak egy emberből állt, de az igen is lenyűgözött. Jó, mondjuk ott volt az a srác is a bár mosdójában.. Szerencsétlen elrontotta a szórakozásunkat azzal, hogy eszébe jutott a barátnője.. Hogy az ilyen idióták miért nem tudnak előbb gondolkodni.. Nem lennék a barátnője helyében az egyszer biztos. Lefogadom egy szót sem szólt neki az egészről. – Nem szükséges meghívnod, de szívesen megiszok veled egy kávét, ha gondolod. Vagy akár ehetnénk is valamit.. – Paskoltam meg a hasamat.. Egyértelműen üres volt.
Vickihez kellett volna mennem. Igen, a legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy elmeséljem.. hogy elmondjam, hogy.. APA LESZEK! - virult fel még most is a fejem pedig már percek óta becsukódott az ajtó a hátam mögött. Boldog voltam! Azt hiszem, ezt mondják annak amikor a legszívesebben csak futnék.. rohannék, bele a világba és csak kiabálnék hogy gyerekem lesz! Hihetetlen erő szabadult fel bennem! - láttam a saját tükörképemet a lefelé tartó lépcsőn az ajtó üvegében és muszáj volt megtorpanjak. Furcsa volt. Ez az érzés. Soha nem éreztem még hasonlót sem, most mégis megmérgezte a véremet. De ez valahogy nem volt ez rossz méreg. Boldogságra késztetett, de legalábbis vigyorgásra a saját tükörképemre, amikor megláttam viszont valami mást. Egy nő volt ott. Barna haj.. kecses.. és máris újra Vicki jutott az eszembe. És Gabe.. ott van vele. Nagyot kellett sóhajtanom, de biztos voltam benne hogy most akármennyire is szeretném, nem megyek fel. Viszont valahol ezt meg kell ünnepelni! Jobb híján.. egyedül.. Pont ezért is firkáltam egy darab papírra a pár szavas üzenetemet:" Elmegyek körülnézni, majd jövök.." azzal leadva a recepción azzal, hogy ha lejön szobát foglalni adják át Gabe-nek, kilöktem magam előtt az üvegajtót és bevágódtam a kocsiba. Akkor most.. ünnepelünk!
Még mindig nem igen akart belemenni az én kis légyottomba. Persze ezt már akkor tudtam, hogy nem ő az emberem, mikor kinyögte az első szót a száján. Vagyis inkább kiszűrte. Viszont kellett az én kis látogatásomhoz valakihez ahova nélküle nem tudnák eljutni.
A szőke lány végzett és a kezembe nyomta a kulcsot. Megfogtam a lány kezét és a szobák fele vettem az irányt. Nagyon igényes hotel volt. Persze én a gazdagoknak előállított szobát vettem ki. Mire jó a sok pénz, ha nem ilyen esetekre? Miközben haladtunk a folyosókon odasúgtam valamit a lány fülébe. - Most már elárulnád a nevedet drága? - suttogom mosolyogva menet közben. Valahogy muszáj megtudnom. Mégsem szólíthatom csak A Lánynak. Aztán már ott is álltunk a 287-es szoba előtt.
Hiú reményeket táplált, de ez szórakoztatott. Ugyanis azt hitte, megtörhet, hathat rám. Pedig nem. Nem engedem. A páncélom olyan vastag, akár egy teknős páncélja. Egy hotelbe vitt, amit már sejthettem volna előre. Viszont kíváncsi voltam, ebből mi sül ki. Ami meglepett, hogy nem a saját nevét, hanem valami álnevet használt. -Csak nem üldöz valaki, egy karóval a kezében, hogy álnevet használunk?-érdeklődtem, de a szavakat csak ő hallhatta, hiszen egyenesen fülébe suttogtam. A bájcsevejen, csak megforgattam a szemeim. Mikor végre észbe kapott, hogy nincs egyedül, gúnyosan rámosolyogtam, majd hátrébb léptem. -Elbeszélgetni? Velem? Pontosan miről akarsz csevejt folytatni?-kérdezem felvont szemöldökkel, majd felkuncogok, és a szöszi csajra nézek, aki a pult túl oldalán teszi veszi magát. -Ő örülne annak a szórakozásnak. Engem viszont egyenlőre nem igazán mozgat meg a dolog.-vonok vállat. Körbepillantok a helyen, s ugyancsak azt a következtetést vonom le, amit már egyszer megtettem. Inkább alszom a kocsimban, mint itt. Az legalább tiszta, és mindenféle jött mentől mentes. Ez a hely viszont nem elég, hogy bűzlik a különböző fajok jellegzetes szagától, még lelombozó is. Legalábbis nekem. Megfogadtam, nem süllyedek oda le, ahonnan jöttem. Így, vagy úgy, de tartom magam ehhez az elképzeléshez.
//287-es szoba//
A hozzászólást Angelique Murray összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 07, 2013 7:03 pm-kor.
Megérkeztünk a Hotel bejáratához. Eredetileg itt végezte volna a kis kalandom, de most más volt a helyzet. Persze még reménykedtem, vagyis inkább a férfi ösztöneim, hogy talán még történhet valami... Hiú ábránd. Viszont úgy látszik megtaláltam a tökéletes szórakozási lehetőséget magamnak, amíg nem találkozok újra egyik idevalósi rokonommal.
Mikor beértünk a hotelbe, azonnal a pulthoz léptem remélve a nyomomban a lánnyal. - Üdv! Egy szobát kérnék Nash Cranford névre. - hivatalos ügyekben nem adom meg az igazi nevemet. Fölösleges. Nem kell tudnia mindenkinek, hogy én voltam itt. - Egy pillanat! - mondja a kedves kis szőke hajú hölgy a pult másik felénél és már a számítógép billentyűire is tapadt. A szőkék a gyengéim. Viszont eszembe jut a lány és odafordulok hozzá. - Szeretnék elbeszélgetni veled egy kicsit négyszemközt, ezért is hoztalak ide drága. - mondom,majd folytatom. - Persze utána ha van kedved szórakozhatunk is egy kicsikét. -ajánlom fel egy széles mosoly kiséretében amíg a pult mögött a lány elintézi a szobafoglalást.
Miután Lizzel ideértünk, egy apró mosolyt engedtem meg feléje, majd beljebb sétáltam, de mindvégig kértem őt a tekintetemmel, hogy kövessen, mert nem akartam hálátlannak tűnni. - Kérlek... gyere fel velem az egyik barátom lakásába. Miatta kellett most idejönnöm, szóval nem fogja bánni, ha vendégül látlak, és megkínállak valamivel. - mondtam neki ekkor már kissé jobb kedvvel, és nem keleltt túl sok trükköt bevetnem ahhoz, hogy a portás odaadja nekem a kulcsot.
Miután lecsapolta a lányt már egy fokkal jobban nézett ki, persze ez közel se gyógyította meg. Láttam rajta, hogy csak akkor döbbent rá a dolgokra amit hallucináció alatt csinált. -Egy vérfarkas harapott meg, csoda, hogy még egyáltalán életben vagy. mondtam neki komoly tekintettel a sebére nézve. Hiába lett jobban a vértől, ha hamarosan nem kap Klaus véréből meghal. Elkezdett hálálkodni az miatt amit az imént érte tettem, de ez természetes. Akkoriban csak az ösztöneim és vágyaim hajtottak. egy érzéketlen vérszívó bestia voltam aki nem törődött a véren kívül semmivel. Nagy köszönettel tartozom Lucynak, ha ő akkor nem ment meg, biztosan végeztek volna velem azok a vadászok. Vagy ha ők nem is, azzal az életmóddal biztosan hamar egy másik vadászcsapat trófeájaként végeztem volna. -Semmi baj, ez a legkevesebb azok után amit te tettél értem a múltban. mondtam neki kissé elmosolyodva. Mindegy, viszont ha életben is akarsz maradni, meg kell találnunk a Klaus nevezetű hibridet, hogy ihass a véréből. mondtam el neki a tényeket, viszont fogalmam sem volt merre keressem.
«William lakása»
A hozzászólást William M. Ackworth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Feb. 28, 2013 4:06 pm-kor.
Fogalmam sem volt, hogy mennyi időre veszítettem el az eszméletemet. Pár percre, vagy talán többre? Mindenesetre mikor megébredtem egy számomra teljesen ismeretlen hotelszoba kanapéján találtam magamat. Próbáltam felülni, de még mindig hihetetlenül gyenge voltam. Mintha évek óta nem ittam volna a vénából.. pedig ez badarság , alig pár perce, hogy rátámadtam arra a ... Uramatyám, Chloe-ra?? Ijedt arcot vágtam, miközben elképzeltem magam előtt Scott arcát, mikor meghallja, hogy mit tettem. Egyáltalán mióta törődöm én bárki érzéseivel is? A fejemet fogtam, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon meddig fog még eltartani a szenvedésem?? Két lehetőség van. Egy, Scott pórul járt Klaussal és nem sikerült vért szerezni. Csak reménykedhetek benne, hogy nincsen komolyabb baja. Kettő.. a csudába is, nincsen második lehetőség. Ha meg is találta Klaust, mi a garancia arra, hogy adott is a véréből? Semmi. Észre sem vettem, hogy időközben ismét visszaestem az ágyra, csak akkor mikor Will hirtelen megjelent egy ismeretlen takarítónőt tartva a kezében. William??!! Pokolian gyenge voltam, úgyhogy habozás nélkül inni is kezdtem a nőből, egészen addig a pillanatig, míg le nem csapoltam teljesen annak a vérét. Jelen pillanatban nem érdekelt, hogy talán életben kellett volna tartanom. Nem volt most erőm, se kedvem ezen agyalni. Nagyot sóhajtottam, majd a lehető legártatlanabb tekintetemmel néztem fel a megmentőmre. - Most hihetetlenül pocsékul érzem magam.. mindenféle szempontból - vallottam be közben eléggé kócos hajamba túrva. - Azt hiszem, egy hatalmas köszönettel tartozom Neked, no meg egy bocsánatkéréssel is - tettem hozzá őszintén nézve a szemébe.
Vártam válaszára, nem értettem, hogy mégis mi váltja ki belőle ezeket a dolgokat. Amikor is farkas bűz csapta meg az orrom, ami Lucyból jött. Ekkor láttam meg a harapásnyomot a karján, ami magyarázatot adott mindenre. Tudom mit tesz ez a vámpírokkal és az, hogy ő már a hallucinációs szakaszban van, azt jelenti, hogy nincs sok ideje hátra. Persze én is hallottam már a hírhedt hibridről, akinek a vére gyógyír erre, de azt szinte lehetetlen beszerezni. Még mielőtt bármit is mondhattam vagy tehettem volna felkapott egy a földön lévő fa tárgyat amit a mellkasomba döfött. Nem sok híja volt, hogy szíven találjon, ekkor elüvöltöttem magam. Majd hirtelen megragadtam mind két kezét és próbáltam lefogni. Még mielőtt valami visszafordíthatatlan dolgot tenne. -Lucy figyelj, nyugodj meg. Én vagyok az Will, csak hallucinálsz. mondtam neki komoly tekintettel, felnyögve a még mindig a mellkasomba tartózkodó karó miatt. Próbáltam meggyőzni arról, hogy amit lát nem igaz. Bár tudom, hogy ebben a helyzetben nem sok esély van rá, hogy beválik. Ez után hirtelen összeesett, ami annak a jele, hogy egyre romlik az állapota. Elkaptam, majd beszaladtam vele a lakásomba és letettem kanapéra. Kihúztam végre magamból a karót, majd odasiettem hozzá. -Lucy...Lucy ébredj, hallod? próbáltam ébresztgetni, de nem válaszolt. Ekkor tudtam, vért kell hoznom neki, az ha nem is gyógyítja meg, segít valamennyit. Már egyáltalán nem érdekelt az elmúlt 25 év, amiben próbáltam minél kevesebb emberi életet elvenni. Vámpírok vagyunk és a táplálkozásunk néha bizony áldozatokkal jár. Vámpírsebességgel kiszaladtam a szobámból, majd megláttam az egyik takarítónőt aki épp egy üres szobában tartózkodott, majd odamentem hozzá. -Egy hang sem hagyja el a torkod és nem próbálsz menekülni. mondtam mélyen a lány szemébe nézve igéztem meg őt, majd felkaptam és visszarohantam Lucyhoz. Egyszer megmentette az életemet, szóval ennyivel tartozom neki. Amikor odaértem, beleharaptam a lány csuklójába majd Lucy szájához tartottam. -Igyál, ez valamelyest segít, amíg kitalálom mi tévő is legyek. mondtam neki elgondolkozva. Fogalmam sincs mit kéne tennem Klaus akárhol lehet és még ha megtalálnám se garantálná, hogy ad is a véréből.
A hozzászólást William M. Ackworth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Feb. 27, 2013 9:57 pm-kor.
Nem törődtem az értetlen arckifejezésével, nem érdekelt mit gondol most rólam ebben a pillanatban csupán egy dolog számított.., mégpedig, hogy megbosszúljam amit anno velem tett. Elvette az emberi életemet. Ezt soha nem fogom neki megbocsájtani.. tiszta szívemből meggyűlöltem azt a személyt akit egykor mélységesen szerettem. Életem szerelme volt... hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a leghamarabb kezembe kerülő éles karóféleséget és belé döftem. Pechemre eltévesztettem és nem találtam el a szívét. - Szerencséd van.. - vicsorogtam. - De a következőt már nem fogom eltéveszteni.. - mondtam és már húztam volna ki belőle, de ekkor megállított és lefogta a kezemet. - A fenébe veled - üvöltöttem, majd hirtelen összeestem.
Csak sétáltam végig a folyosón nem törődve a zajjal ami az egyik lakásból jött. Bármi is történjen ott az nem az én problémám. Már az ajtóm előtt álltam és épp bemenni készültem. Amikor hirtelen abbamaradt mindenféle dübörgés és üvöltözés, majd egy lány lépett ki a lakásból. Ekkor ismerős illatot éreztem, nem tudtam szemügyre venni, ugyanis nem láttam az arcát. De mikor vámpírsebességre kapcsolt rögtön beugrott. Lucy! gondoltam magamban, majd el is indultam abba az irányba amerre ő ment. Nem gondoltam, hogy pont egy ilyen helyen fogom őt viszont látni. Ez után megállt a lift előtt, majd amikor visszatekintett én is megálltam, mosolyogva néztem rá. Eleinte úgy tűnt mintha ő is felismert volna, de aztán valamilyen oknál fogva rám támadt és a falhoz nyomott. -Lucy! Mi van veled? mondtam neki meglepett tekintettel, nem igazán ezt a reakciót vártam tőle. Elég rosszul nézett ki, mintha nem is lenne magánál.
Olyan gyorsan rohantam végig a folyóson, amennyire vámpírsebességem engedte, mert minél előbb magam mögött akartam már hagyni ezt a nyavajás hotelt, abban bízva, hogy talán a friss levegőn majd jobban leszek. De alig jutottam el a liftig, mikor egy ismerős illat csapta meg az orromat. Az illatot arc is követte, mint kiderült annak a személynek az arca, akit soha nem gondoltam volna, hogy valaha viszont fogom látni. William... de a következő percben eltünt és hirtelen Wyett ismerős vonásai körvonalazódtak ki előttem. Gunyoros mosoly húzódott az arcomra, majd anélkül, hogy gondolkodnék neki rohantam és a nyakánál fogva szorítottam őt a falnak. - Na, most megvagy - vicsorogtam a képébe teljesen kikellve magamból.
Amikor megérkeztem a hotelbe, egyből a recepcióshoz mentem, hogy kibéreljek egy szobát pár éjszakára. Nem tervezem, hogy hotelben töltsem az itt töltött időmet, de egyenlőre be kell értem ezzel. Miután kivettem a szobát elindultam felfelé az emeletre. Közben visszagondoltam az életem mély pontjaira és, hogy is akarok jobb lenni. Az, hogy saját kezűleg ölette meg velem apámat, nem is lehetett volna nagyobb büntetés a bátyám részéről. Tudom, hogy hibás vagyok abban, hogy Lucas és anyám meghalt, de nem okolhat mindenért engem. Még csak egy 5 éves kis srác voltam, aki nem tudta mit csinál. Az évek és apámtól kapott szeretet pedig kitörölte belőlem az előtte elszenvedett éveket. Lucy is eszembe jutott, hiszen mondhatni ő emelt ki a gödörből, amibe Carlos belelökött. Megmentett a vadászoktól és megtanította, hogy kontrolláljam vágyaimat, amiért hálás vagyok neki. Ezek után csak sétáltam a folyosón, majd hangos üvöltözést és dörömbölést hallottam.
Ki tudja hány órán át vezethettem, hogy végül elérjünk Mystic Falls-ba, de végül ideértünk. Leparkoltam a már számomra ismerős hotel elé, és leállítottam a kocsi motorját. - Itt is lennénk azt hiszem, a hotel... - Néztem Constance-ra, és halványan elmosolyodtam.
Nem akartam sokáig keresgélni így az első járókelőt megkérdeztem, hogy merre kellene mennem. Amint megtudtam pár perc alatt a hotelnál kötöttem ki. Kiszálltam a kocsiból és a vállamra akasztottam a táskámat, majd beindultam a recepciós felé. - Egy szobát szeretnék. - Mondtam kedvesen mosolyogva, majd a megfelelő papírok kitöltése után átnyújtotta nekem a szobakulcsot, majd elindultam a lifthez.
Céltudatosság, akarni akarás,eltököltség. E három erény vette birtokba testem feletti irányítást. Tudom, hogy mi a az amit tennem kell, tudom, hogy meg fogok tenni mindent, mert meg akarok tenni mindent, és biztos vagyok benne, hogy amit meg tudok tenni ennek érdekében, az elég lesz. Elégnek kell lennie. Céltudatosságom a széftárhoz vezetett. Akarni akarásom viszont összetűzésbe került az illedelmesen kivárom a soromat elhatározással, és átverekedve a tömegen, túrtam ki az előttem állókat. Sajnálom, de nekem azt hiszem sürgősebb ügyem van. A pultnál ácsorogtam, lábammal idegességemben toporzékoltam, mire hajlandóságot mutatott a kegyes pult mögött álló igazán hatalmas lelkesedést mutató hölgy, és adminisztrációs feladat ellátása után, kikereste a széfemet, és elém rakta a tartalmát. Miután aláírtam az átvételi nyilatkozatot, egy köszönöm-öt mormolva söpörtem be a vaskos könyveket erszényembe, indultam vissza John-hoz. Igen, könyvek. Ezekért a könyvekért vagyok én olyan eltökélt, amilyen. Mert van okom rá. Nem csupán hétköznapi könyvek ezek, nem. Több százéves művek, illetve azoknak értékes foszlányai bekötegelve. Szeretett padlásomról, illetve "otthonomból" hozott egyetlen értékeim. Ismert, és senki más által nem ismert boszorkánykönyvek. Tele varázslatokkal, legendákkal. A legendák későbbi időkből származtak, ezért azokat gond nélkül bújtam, és kitanultam a fortélyokat, viszont a varázslatok nyelve régebbre nyúlik vissza, melynek megfejtését közvetlen elszökésemkor ismertem fel, így azelőtt csak a tartalmakat értettem meg, s bár nem egy fontos erény, de vámpírok memóriája jobb, mint azt bárki is gondolná. Pontosan emlékszem. Kellett lennie, valamelyikben biztosan kellett lennie egy olyan varázslatnak, mely a segítségünkre lehet. A kulcsszavak pedig: Gyűrű, csere,vámpír, élet.
Csak egész lassan csurogtam be a városba. Hogy miért? Furcsa volt. Furcsa volt újra itt lenni végre, és egyben veszélyes. Veszélyes, mert ha bármit is rosszul csináltunk Nevillel, és az a féreg akár csak egy szófoszlányt is eljuttatott a bandához Friscoba, elég nagy rá az esély hogy majd újra itt keresnek. Nem voltam nyugodt. Egy cseppet sem, mert még ha napokig is rágódtunk rajta Nevillel, az volt az egyetlen lehetőség. Elcsalni innen, és miután mindent kiszedtünk belőle, egyszerűen elrakni a föld alá. Hogy fel e fog tűnni valakinek a hiánya? Biztosan. És akkor küldenek még egy embert. És még egyet.. és aztán már egy egész csapat fog kutatni Nevil után, mert ő az egyetlen akiről még tudják, hogy életben lehet. Hacsak nem futott ki mégis akár egy szövegrészlet...
Egész ide úton gondolkodtam. Hogy jó ötlet e. Talán okosabb lett volna elhúzni a fenébe, de volt itt valami ami visszahúzott. Pontosabban valaki. Hacsak nem számolom Sarah-t és az unokaöcsémet, akit szintén nem szívesen hagynék magára. Hogy Nevil? Ő és én, hát... "elbeszélgettünk" egy időben, mondjuk úgy, hogy lejátszottuk a menetet, de meg nem ölhetem. Az öcsém! És ráadásul más se hiányzik, mint apa nélkül hagyni egy gyereket, aki még csak nem is tehet semmiről. Halk morajlással csúsztam be a Hotel parkolójába. A szobánk? Ha szerencsénk van még nem dobálták ki mindenünket, a pénz kitartott, és talán még most is ott, és ugyanúgy áll rendelkezésünkre. De Vick... Ekkor terjedt szét csak keserű íz a számban. Hány tetves éjszakán keresztül ültem csak az elhagyott épület falának dőlve, néztem a csillagokat és rá gondoltam. Milyen jó is lenne, ha ott lenen velem. Ha átölelhetném.. Ha érezhetném az illatát az orromban, mégsem tudtam még mindig eldönteni, hogy szánhatok e ilyen életet neki. Hiába a vér.. mindenkinek vannak gyengeségei és az élet egésze egy menekülés... Átdobva a lábamat a motoron szúrtam ki a már régről olyan jól ismert bejáratot, és ekkor hallottam csak meg Nevil kocsiját beparkolni a fülemben. Nem figyeltem. nagyon is jól tudta, hogy hova tartok, hogy mi lesz az első célkitűzésem. És hogy ott zár ajtók várnak e? Ki tudja!? Hisz hetekre eltűntem, talán azt hitte végleg leléptem, talán már továbblépett.. Őrületes volt a rizikó. Nekem mégis tudnom kellett. Ha más nincs.. összeszedek mindent ami hátramaradt és eltűnünk innen messzire. De előbb még tudnom kellett...
Nem tudom, hogy mi baja volt Bailey unokatestvérének velem, de azt hiszem túlzottan nem is érdekel. Nem igazán tudtam, hogy hová menjek addig ameddig le nem lép az a fapofa, ezért csak a hotel elé jöttem le egy kicsit kiszellőztetni a fejemet. Kb. egy fél óra múlva láttam kiviharzani az előbb említett személyt. Nem is tartott olyan sokáig a látogatása mint azt gondoltam volna, de nem is baj. Legalább így visszamehetek. Sietős léptekkel mentem fel egészen Bailey szobájáig. Alig várom, hogy beavasson abba, hogy miért volt ennyire ellenszenves velem az unokatestvére.
A szobájához tartva is nagyon ellenkezett. Ez után megálltunk és tudtomra adta miért is nem akar oda menni. Megvalósult amitől féltem. Egy igaz nem teljesen, de félig vámpír lénnyel van viszonya. -Még is mit keres a szobádban egy hibrid? kérdeztem tőle dühösen. Ezeket a rohadékokat kiirtani kell nem pedig befogadni a lakásunkba. Ha ma nem tesz Seguri keresztbe nekem és megtudom a hibridek gyenge pontját. Most biztosan az lett volna az első dolog, hogy megölöm. De mivel még nem sikerült kiderítenem, nem tehetek semmit. Viszont azt nem hagyhattam, hogy így hazamenjen. -Rendben, akkor hozzám megyünk. mondtam neki komoly tekintettel. Ezek után elindultunk ahhoz a hotelhez ahol az én lakásom van. Az út közben szintén csak beszélt minden hülyeséget. Már nem is figyeltem azt hogy mit mond, kissé csalódtam benne, hogy egy hibriddel kavar.
- Ne, ne, nem megyünk az én szobámra. - Tiltakoztam nevetve. Ha még nem is voltam teljesen magamnál nem hagyhatom, hogy Dean és Jason találkozzanak. Annak valahogy egyáltalán nem lenne jó vége. - Vagy ha nagyon ragaszkodsz hozzá végigjátszhatjuk azt a kínos pillanatot amikor bemutatlak a.. - Pipiskedtem fel, hogy a fülébe tudjam súgni - hybrid lakótársamnak. - Kezdtem el újból hangosan kacarászni. Annyit ittam, hogy egy valakiről sikerült teljesen megfeledkeznem egészen idáig. Deanről. Vele a kapcsolatom elég negatívan kezdődött. Negatívan? Meg akart ölni. Én meg mit aki beszívott megbocsátottam neki. Még le is feküdtem vele.. Esküszöm nem vagyok normális. Részegen józanabbul gondolkodom. Már csak az miatt kell aggódnom, hogy Jason mennyire akad ki a lakótársamon. Ráérek akkor törődni ezzel, ha kitisztult a fejem.
Elindultam oda ahova mondta, ő még mindig csak nevetgélt és zajongott. Amikor odaértem leparkoltam a hotel elé, majd bekísértem. A recepcióstól megkérdeztem, hogy melyik a szobája, mivel ő nem volt hajlandó megmondani. -Jó estét! Meg tudná mondani, melyik szoba van Bailey Buzolic néven? kérdeztem meg a recepciós nőt, aki válaszolt is rá. -Jó estét uram... hölgyem! Persze, a 122 szoba lesz az. mondta a recepciós mosollyal az arcán, kacéran rám kacsintva. -Köszönöm. mondtam neki, majd elindultam Baileyvel a szoba felé. Fogalmam sincs miért csinálom ezt. Nem is ismerem a lányt, valami mégis arra késztet, hogy ezt kell tennem. Végül is mégiscsak az unokahúgom, aki most durván leitta magát.
- Rendben - egyeztem bele gondolkodás nélkül. - Legyen hát így. De nem miattad teszem, hanem a kisbaba miatt - tettem még hozzá, mielőtt félreértette volna a helyzetet. A boszorkányok nem ilyen könnyen meggyőzhetőek. Bennem viszont most éppen túltengett a mágia. - Gyere, menjünk hozzám. Ott vannak a holmijaim - intettem neki.
Kezdőlap
