Fantasztikus. A vámpírság kezdi nem azt kihozni ebből a nőből, amit én szerettem volna elérni. Vagy beszélek itt ostobaságokat...! Én nem akartam ezt tenni vele. Csupán elhúztam az orra előtt a mézesmadzagot, aztán... ez lett belőle.
- Mert a vámpírok élete közel sem leányálom, kedvesem! Pont azért. Meg fogod te ezt bánni, nagyon meg fogod bánni, és... én azt hiszem, vigyorogva fogom nézni az első sorból - feleltem még, majd legyintettem, és az órámra néztem.
- Gyerünk! - léptem ki az ajtón, majd elindultam a folyosón... a fene sem gondolta volna, hogy a móka olyan rövid ideig tart majd, ameddig tartott...

|| ZÁRVA!
úgy látom a legjobbnak, hogy ezt pici ideig szüneteltessük, míg tiszta fejjel meg nem tudjuk beszélni a szál kimenetelét. ||

Jól esett, hogy bemoshattam neki.. Egy kicsit el is lazultam. Nem érdekel, hogy erősebb nálam.. Itt az ideje, hogy megtudja nem félek tőle. Ha akarna megölhetne, ha ezt akarná akkor már régen halott lennék, mert azt hiszem találkozott, már nálam engedelmesebb nővel is, szóval.. Nem is érdekel, hogy mit akar. Az érdekel engem egyedül, hogy én mit akarok. Nem akarom úgy érezni magam, mint akit pórázon rángatnak és nem szórakozhat velem kedvére.. Mert ez nem így működik. Kevés dolgot tudok a vámpírlétről, de nem így kellene bevezetni a dolgokba.
– Ajánlom figyelmedbe, hogy a fizikai fájdalommal nem sokra mész.. és nincs mit veszítenem. – Ravasz mosolyra húzódtak ajkaim, hiszen tényleg nem volt mit veszítenem. Szabad voltam és nem kellett meggondolnom minden lépésemet, hiszen az egyetlen személy, akire ezek hatással voltak az én voltam. Mindig is erre vágytam, hogy én dönthessek a sorsomról.
– Megbánni? Mégis miért? – Kérdeztem, miközben gyorsan összeszedtem magam, majd meg is indultam az ajtó felé.. Mit lehetne ezen megbánni?

Mi a pokol?! - Ez volt az első gondolat, melyet a fejem megfogalmazott, mikor egy elég nagy ütést mért az öklével az arcomba. Hát nem mondom, meglepődtem, de nem tudom, hogy miért... elvégre számíthattam volna arra, hogy a hölgyemény nem éppen a béketűréséről híres, bár talán ezt a kis közjátékot azok sem hagynák szó nélkül, akik a békés világból jöttek. De mit tehetnék?
- Ajánlom figyelmedbe, hogy... - masszíroztam meg az arcomat, ami eléggé zsibbadt, majd félrehúztam a számat. - bármikor eltöröm a karodat. Nem kell hozzá külön kérvényt benyújtanod. - grimaszoltam felé egyet, majd elengedtem az arcomat, és újra elvigyorodtam. Egy pofon... ugyan már, meg se kottyan! Csak ledöbbentem miatta.
- Most már szedd össze magad. Ideje bevásárolnod. Új életet kezdened. Távol mindentől, ami fontos és jó volt. Bár hidd el, meg fogod bánni - rántottam egyet a vállamon.

Dühös voltam. Őrületesen dühös. Annyira, hogy legszívesebben ezer meg még ezer ember torkát téptem volna fel a dühöm csillapítása érdekében. Hiába ők semmit nem tehettek erről.. A düh, amit éreztem, ami égetett belülről, mind Tristan ellen irányult. Neki különösebben nem árthatok anélkül, hogy ne ártanék magamnak. Talán vele is meg kellene kóstoltamon ezt a löttyöt. Vagy legalább leerőltetni pár kortyot a torkán. Kíváncsi vagyok, hogy reagálna rá.
- Tudod.. Ezt mondhattad volna.. Megittam volna úgy, hogy legalább nem ér meglepetés. - Nem biztos, hogy örömmel tettem volna, de ha ez kell ahhoz, hogy kevésbé legyek érzékenyre erre a szarságra.. Hát rendben.
- Mielőtt megmutatnád New York-ot én is szeretnék megmutatni neked valamit.. - Mondtam halvány mosollyal az arcomon, mintha mi sem történt volna, majd talpra küzdöttem magam és egy hatalmas ütést mértem az arcára. - Ismerkedj meg az öklömmel. Elég sokszor fog találkozni az arcoddal, ha lesz még egy ilyen szemét húzásod és nem érdekel, hogy erősebb vagy nálam.. Ez még nem jogosít fel arra, hogy lenézz engem.  

- Bla-bla-bla - jegyeztem meg, miután meghallottam szavait, és félrebillentett fejjel guggoltam le elé, hogy így nézzem a tekintetét. Láttam rajta, hogy nem túlzottan tetszik neki ez a módszer, de megtanultam az évek során, hogy szép szóval semmit nem lehet elérni. Hát... marad ez a terv, és nekem eddig úgy furcsa mód tetszik is.
- Ha el akarod kerülni ezeket a meglepetéseket, talán jobban jársz, ha minden nap iszol egy kis verbénát. És akkor egy idő után... jószerével immunis leszel rá - vontam egyet a vállamon vigyorogva, és felálltam, hogy felé nyújtsam a kezem. - Nos? Elég a hisztiből. Megmutatom neked New York-ot. Ahogy sejtem, még sosem voltál itt előtte - állapítottam meg felvont szemöldökkel.  

Nem értettem, hogy mégis miért teszi ezt velem.. Felkészít a dolgokra meg minden oké. Elmondhatta volna, hogy mi van az üvegben.. Annyira nehéz lett volna elméleti oktatásban részesíteni? Úgy is felfogtam volna, mert ennyire idióta nem vagyok, de láthatóan őt ez az egész nem hatotta meg. Talán egy kicsit még élvezte is a helyzetet. Beteges.. A nyelőcsövemet, mintha végigégették volna. Borzalmas volt. Mégis miféle reakciót várt tőlem? Nem tudom, de az egyszer biztos, hogy többet nem hallgatok rá. Legyen szó bármiről. Ezek után.. Ne várjon el tőlem semmit sem, mert hogy én nem fogom megtenni az úgy biztos, mint ahogy most itt szenvedek. Rohadtul nincs kedvem ehhez az egész gyorstalpaló baromsághoz.. Megértem, hogy ez még hasznos lesz a számomra később.. De most egyáltalán nem úgy érzem.
- Könnyű mondani. - Kapartam meg a torkomat. Mégis mikor tűnik, már el ez az érzés a torkomból? Le kell öblítenem valamivel, de sürgősen.. Értettem, hogy mit is mond és meg is jegyeztem, de ugyanakkor nem is foglalkoztatott ez az egész most.. Megértem, hogy mi a helyzet, de ami most számít nekem az az, hogy a lehető leghamarabb megszabaduljak ettől az égető érzéssel. Mire feleszméltem, már a nyakára vetettem magam, hogy pár korty vérhez jussak.. 

Körülbelül pontosan az történt, amire számítottam. Köpködni kezdett, és szinte hallottam a fülemmel - nyilván a jó hallásom végett -, hogy a folyadék hogyan égeti végig a nyelőcsövét, majd kezdi perzselni a bőrét, nyelvét, és az egész száját. Sajnáltam?! Nem igazán. Nem voltak bennem most érzések, és ezt Ő maga is észrevehette. Nekem most tagadhatatlanul az volt a dolgom, hogy felkészítsem a vámpír élet rejtelmeire. És miért? Hát... nem tudom. A saját átváltoztatottjaimat mindig is valami felülmúlhatatlan lénynek tartottam, akik csak akkor válhatnak felülmúlhatatlanná, ha kitanítom őket, és helyt tudnak ezennel állni.
- Hagyd abba a fuldoklást! - morrantam rá, majd elvettem a kezéből az üveget, és leguggolva elé a kezembe fogtam az arcát. - Ezt verbénának hívják. A vámpír legnagyobb ellenségei közé tartozik. A másik a karó, amit ha a szívedbe döfnek, véged. Ezt jobb szeretném nem bemutatni, ha megbocsájtod nekem ezt a kis múlasztást - sóhajtottam fel, majd elengedtem az arcát. - Nem tudsz azon igézést alkalmazni, aki verbénát iszik, vagy olyan ékszert visel, melyben verbéna van. És mi több... ha kiszívod a vérét, a verbéna ugyanúgy fogja égetni a torkod, mint most - kacsintottam rá szemtelenül. Miért volt jó most ez? Mittudomén! Oldani akartam a feszültséget.  

Kezdtem kicsit furcsán érezni magam. Most éppen tanár bácsit akar játszani vagy mi? Igen.. Kell lennie valamiféle tudásomnak arról, hogy ki is vagyok és ezentúl, hogyan kell viselkednem, hogy ne bukjak le. Értem én, csak nem vagyok oda a száraz szövegelésekért. Ez az egész teljes mértékben megváltoztatott. A személyiségem vett egy 180 fokos fordulatot és eltűnt. Na, jó azért nem teljesen, mert még mindig fel-fel bukkan, de már nem vagyok a régi önmagam..
Nem is nagyon figyeltem oda, hogy mit mondott vagy mit nem egyszerűen jó diák módjára csak elvettem a kezéből az üveget, amint inni kezdtem marni kezdte a számat és az egész nyelőcsövemet. - Mi.. ez.. ? - Kérdeztem, miközben folyamatosan köhögtem.  

- Nos... - álltam fel egy picivel később, és halkan felsóhajtva döntöttem úgy, hogy most fel és le fogok sétálgatni. Nem mintha ez annyira tőlem függene, mert ez egyszerű észjáték, vagy mi a pokol.
- És van még pár apróság - kezdtem el a saját táskámban kutakodni, majd kivettem belőle egy üvet - látszatra víznek tűnő - verbénát. Persze, víz volt, de... a verbénát belekeverve próbáltam magam minden nap formában tartani.
- Idd meg! - néztem rá, amikor az orra alá nyomtam. Tudom, hogy szenvedni fog... de nem érdekel, meg kell tanulnia az apróságokat.  

– Oké.. – Nem értettem, hogy pontosan mit ért ezalatt, de nem is számít. Szerettem figyelni, ahogyan mozog, beszél és lélegzik. Egyszerűen csak jól esett.. Fogalmam nincs, miért de ha mindig azzal foglalkoznék, hogy mi miért történik és mit miért csinálok, akkor ez idő alatt teljesen elfelejtenék élni, ami nem vezet semmi jóra. Legalábbis szerintem.
– Így jobban belegondolva, talán nem volt olyan jó ötlet ez az egész. – Mondtam teljesen komor képpel, majd nem bírtam tovább és elnevettem magam. Oké.. Tényleg furcsa, hogy majdnem 900 évvel idősebb nálam, de akkor sem bántam meg ezt az egészet. – De megértettem, hogy ezzel arra akarsz célozni, hogy vigyázzak magamra.. – Legalábbis azt hiszem, hogy ez volt a lecke lényege.  

- Talán ideje lenne egy kis történelmet tanulnod - sóhajtottam fel, és felülve néztem a tekintetét, egy apró kis mosollyal próbálva oldani azt, ami talán a későbbiekben feszültséget okozhat. Legalábbis bízom benne, hogy sikerül oldanom, mert... ha nem, hát én vagyok az élő tanú arra, hogy képes vagyok elveszteni a fejemet.
- Hát... - köszörültem meg a torkomat aztán, és felültem. - Vannak nálunk jóval idősebbek is. Bár... nálad már én is jóval idősebb vagyok, majdnem kilencszáz éves... ebben a korcsoportban már nem ajánlatos packázni a vámpírokkal, mert nincs... értelme. Ha az életedet továbbra is meg akarod tartani, jobb ha tudod, kivel kezdesz.  

Abban egyszerűen biztos vagyok, hogy nem fogom olyan könnyen feladni. Akarom őt magamnak és, ha nem is örökre, de meg fogom magamnak szerezni. Ebben biztos vagyok. Ezt akarom és el fogom írni, ahogyan azt is elértem, hogy ne kelljen olyan hamar férjhez mennem. Talán, ha férjhez mentem volna soha nem ismerkedek meg vele.. Ezért az egészért pedig kár lett volna.
– Amíg velem vagy azt hiszem nincs mitől tartanom. – Mondtam a szemeibe nézve, miközben végigsimítottam az arcán. Valamiért biztonságban éreztem magam a közelében.

Az arca többet mondott minden szónál. Talán magam sem fogtam fel teljesen, hogy mit művelek, de abban biztos voltam, hogy ez tényleg nem a vég... sőt, ahogy ő érzékelteti velem... ez valaminek a kezdete. Bárcsak tudnám, hogy minek...! Ennyire még sosem voltam összezavarodva, de talán okkal kapom most meg ezt.
- Nem félsz, hogy bajba kerülsz a vámpírság miatt? Vannak olyanok, akik... ránk vadásznak... - simítottam végig a csípőjén, miután elengedtem a száját.

Kész voltam mindent megtenni azért, hogy ő az enyém lehessen. Ezért cserébe pedig képes vagyok bármire. Ez az egész is annyira tökéletes volt. Ha egyenlőre más nem is, akkor legalább ez az, ami egy kicsit közelebb hoz egymáshoz minket.
– Az egyszer biztos. – Mondtam, miközben végig őt figyeltem vigyorogva. Nem bírtam betelni vele ezért a tarkójára csúsztattam a kezeimet és közelebb húztam magamhoz és gyengéden megcsókoltam. Tudatni akartam vele, hogy ez az egész még csak a kezdet.

Testem egyszerre robbant az övével, és gerincem vonalában éreztem azt a finom kis bizsergést, mely a teljes beteljesülést kísérte magával. Nem tudtam volna megfogalmazni, milyen jó volt, milyen tökéletes... ez az egész pillanat.
- Remélem, ez egy életreszól emlék lesz számodra - suttogtam, és gyengéden végigsimítottam nedves hajtincsein. Szerettem volna tudni, hogy mit érez... de egy vámpírból érzelmeket kifacsarni olyan, mintha egy már kifacsart citromból próbálnék levet fakasztani.

Azt akartam, hogy nőként tekintsen rám ne egy tapasztalatlan kis fiatal fruskának. Hiába voltam az. A lehető legjobbat akartam kihozni magamból azért, hogy őt boldoggá tehessem, hogy elcsavarhassam a fejét. Ez volt az egyetlen célom és ezért mindenre képes vagyok. Az ég világon mindenre.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el.. Teljesen elvesztettem az időérzékem, de abban biztos voltam, hogy ezt az érzést nem fogom elfelejteni. Az egész testem, szinte megremegett ajkaim közül pedig egy hangosabb sóhaj bukott ki. Egyszerűen tökéletes volt.. Még akkor is, ha nincs annyira belém bolondulva.. MÉG.   

Ha nem ő mondta volna, és nem éreztem volna én is az imént, el sem hittem volna, hogy nincs tapasztalata... olyan volt itt és most, mintha már régóta felnőtt nőként élne, annak ellenére, hogy ezen kor erkölcse éppenséggel megveti azokat, akik a férjükön kívül másokkal is megosztják ágyukat.
Nem akartam bántani még mindig, de mozgásom tovább gyorsult... egyre gyorsabb és gyorsabb lett, míg magam is érezni kezdtem, hogy egyre inkább a robbanás közeli állapotba kerülök, de mindaddig vártam, míg izmai feszülését meg nem éreztem, és csupn akkor engedtem el magamat...   

- Téged.. csak téged akarlak. - Suttogtam ajkaira. Képtelen voltam betelni vele. Minden egyes porcikám őt akarta és, ha próbáltam volna se tudtam volna letagadni ezt. Most kezdem igazán megérteni, hogy mégis miért kiabáltam vele.. Miért akartam ezt elérni.. Ha nem is ismerem be magamnak teljesen, de valami vonzz hozzá. Ki akarom sajátítani magamnak, de tudom, hogy ez lehetetlen. Nem! Nincs olyan, hogy lehetetlen. Szenvedélyesen faltam az ajkait, miközben éreztem, hogy közelít a mámor. Ennek hatására gyengéden megharaptam az alsó ajkát és karomat szorosan a nyaka köré fontam.   

- mondd ki, amit szeretnél... ez most csak a tiéd - csókoltam meg száját olyan gyengéden, ahogyan csak képes voltam rá. Az imént, mikor az ágyra kerültünk olyan vad voltam, hogy... húh, legszívesebben pofán kellene csapnom magamat. De egyszerűen nem tudok tapintatlan lenni... van ebben a lányban valami, ami annyira megérint, annyira... szerethetővé teszi. Talán az, hogy dacol velem... talán hogy makacs, és képes szembeszállni velem.
Testem már vágyott rá, ahogyan a lelkem is... és próbáltam kitartani legalább addig, míg ő el nem éri azt a csodálatos pillanatot.  

Valahogy minden félelmen köddé vált, amikor eggyé vált velem. Olyan volt, mintha ott sem lett volna.. Rettegtem ettől az egésztől.. Talán azért, mert ennyire akartam. Őt akartam. Még most is akarom mindennél jobban és egyszerűen ez megmagyarázhatatlan a számomra. Még soha nem gondoltam férfira úgy, ahogy rá. Soha egy sem keltette fel a figyelmem.. Mindig valami ilyesmire vágytam most megkaptam. Nem ronthatom el azzal, hogy túlságosan is érzelgős leszek ezzel kapcsolatban. Nem.. Nem tehetem meg. Ugyanolyan határozottnak kell lennem, mint pár perccel ezelőtt, mikor szinte már a torkának estem..
- Igen. - Suttogtam halkan.  

- Serenity... - súgtam nevét teljes révületben, miközben testem folyamatosan azt súgta, hogy tovább... tovább... nem állhatsz meg már! Nem... itt és most ezt mindkettőtöknek élveznie kell..! Magamban nem volt kétely, én tudtam, hogy bármikor... képes leszek élvezni ezzel a lánnyal bármit is.. még azt is, hogy leüvölti a fejemet a helyéről, vagy jól helyretesz... de ő... féltem, hogy bármennyire is vámpír már, az ember ott él még benne... és nem akartam őt bántani... életemben majdnem először... de valakit nem akartam bántani...
Elengedtem kezeit, nehogy durvaságnak érezze, és a már most verejtékes arcomat rá emeltem. - Jól vagy...? - kérdeztem suttogva.

Remélhetőleg a félelmem kívülről nem látszódott. Belül viszont rettegtem. Egyre inkább felszínre akart törni a kislány, aki voltam. Aki még mindig vagyok. Nem hagyhatom, hogy csak úgy ellökjem magamtól azok után, hogy kiharcoltam magamnak ezt az egész helyzetet. Össze kell szednem magam.. Minden a legnagyobb rendben lesz. Nem fogok belehalni ebbe. Elég kevesen haltak még meg az ágyukban.. Legalábbis ettől. Jó, talán aki már elég idős volt nem bírta a strapát, de én egyáltalán nem tartozom abba a csoportba.
Furcsa, de valahogy egyáltalán nem számítottam tőle gyengédségre és mégis ezt kaptam.. Féltem, de ez az egész félelem köddé vált, amint eggyé váltam vele. Belenyögtem a csókba, majd nem törődve semmivel vadul falni kezdtem az ajkait. Kezeim habár fogságban voltak könnyen kiszabadíthattam volna, ha akarom.. De ha ő nem akarja akkor nem.. Ezért inkább nem is próbálkoztam vele. A csókba próbáltam belecsempészni a vágyat, amit éreztem.

Férfi voltam. Határozott, tüzes és kiegyensúlyozott... mindaz, ami mióta ismerem ezt a lányt, egyszerűen nem tudok lenni... kivéve most. Most szenvedélyes akarok lenni, bevezetni egy olyan csodálatos világba, melyet még eddig sosem érzett... eggyé akarok válni vele... az akarok lenni, mint azelőtt voltam, hogy megismertem volna... de nem bántani akarom.. Ez annyira bonyolult.
Gyengéden megfogtam kezeit, feje fölé emeltem őket, így fogva bilincsbe őt, de nem fájóan, sokkal inkább gyengéden, és olyan lassan váltam eggyé vele, hogy magam is megdöbbentem, milyen lassú tudok lenni, ha akarok...
Ajkaim egy percre sem váltak el tőle, ezzel próbálva kiegyensúlyozottá tenni a helyzetet... ha fájdalmat okoznék, meg tudok állni... mert érzem ajkain a reakcióáját.

Egy apró pillanat töredékére visszatért az a lány, aki voltam. Egy pillanatra megrémültem, hogy nem helyes, amit csinálok. Ennek nem így kellene történnie. De hamar elhessegettem ezt a gondolatot és mély levegőt vettem, ami egyfajta nyugtatóként hatott rám.
Minden egyes porcikám vágyott rá. Eggyé akartam vele válni.. Most pedig, mintha visszakoznék.. De nem most jött el az ideje annak, hogy gondolkozzak. Eddig a vágyaim vezéreltek ezután sem fogok másra hallgatni. Szaporán kezdtem venni a levegőt, majd inkább ahelyett, hogy bármit is mondtam volna közelebb húztam magamhoz és szenvedélyesen megcsókoltam.

A vérem tüzelt... a heves kis szóváltás, mely kettőnk között kialakult, még izgalmasabbá tette az egészet, és teljesen kiszínezte a kettőnk dolgát, ami... jelenleg olyan lángoló, olyan tüzes, hogy képtelen vagyok elvonatkoztatni tőle...
Megszabadítottam minden ruhaneműjétől, míg ujjaim gyengéden simogatták tovább... nyelvem köldökénél játszott, míg lábait cirógattam végig kezeimmel, majd a végén a csípőmre emeltem a lábát, és csípőmet szorosan hozzádörgöltem, de még nem váltam eggyé a testével... hallani akartam, hogy biztosan készenáll...