Szikrázón süt szemedbe a nap...1944-1955

Felszabadultan tekergetem a fejem, hangom csupán egybe mosódó nyöszörgés.A világ amelybe megérkezem olyan kicsinek tűnik hirtelen, egyhangú dallama ver ritmust az erdő fáin. Nem tudom hol vagyunk, csak azt látom, hogy a szőke férfi a karjába emel, és visz magával valahova, én apró kezeimmel kapaszkodom a vállába és hallgatom a mesét...egy lányról, aki embernek látszik de valójában egy dühös kis szörnyeteg...Marvel..annyira fiút akart. Ez én vagyok, miért gondolja rólam, hogy szörnyeteg vagyok? Hiszen szeretem őt, még akkor is ha sokat hagy magamra, még akkor is, ha minden reggel azzal kezdjük a napot, hogy elmagyarázza nekem mit miért kell tennem, hogy miért nem mehetek a többi gyerek közé. Hogy miért nem játszhatok én is babákkal mint a többiek. Csak nézem a férfit, az apámat, és keresem a mamit, keresem a nőt akiből melegség áradt, akinek csupán gyenge, alig pihegő testére emlékszem, meg a lassan elcsendesülő szívverésére. Emlékeim között kutatok, de nem vagyok képes megtalálni hozzá az utat. A szobában vagyok, egy újabb szobában, ebben az évben már sokadszorra vagyok újabb helyen, újabb városban, újabb országban, újabb iskolában. Nincsenek barátaim, már évek óta nem barátkozom, mert nem szeretek búcsúzkodni, amikor eljön az idő, hogy tovább kell állnunk. Két hónap, két év, számomra egybe mosódik minden. Fázom és félek, apa teste viszont hideg, ha hozzá bújok, mintha egy hűvös falnak simulnék neki, és nagyjából ugyanennyi az érzelem is benne. Semmi nincs számomra ami jobban hiányozna, minthogy érezzem szeretnek, hogy érezzem fontos vagyok. De nem vagyok fontos, nem ember vagyok, hanem egy dühös kis szörnyeteg, mint a mesében. És hiába mondja az a kedves és mosolygós arcú néni, hogy aranyos és szép kislány vagyok, amikor másnap a hófehér bőrében rejtező víztiszta szemei az ég felé merednek, mintha hiányozna belőle már a mosoly, és látom ahogyan apám a nyakára simul. Éhséget csillapít, és azt mondja majd megértem miért kell ezt tenni...nem hiszem, hogy valaha meg akarom érteni, és nem hiszem, hogy valaha képes leszek ezt elfogadni. Lázadom, és hisztizem, és zokogok. Az arcomon csattan a hűvös, érzelmeket nélkülöző tenyere. Nem düh van benne, hanem kényszer az átformálásomra.Tíz évesen rádöbbenek, hogy a világ nem az aminek látszik, hogy a mesék a valóság és a valóság csupán illúzió. Tíz évesen döbbenek rá, hogy az a lány aki szeretnék lenni csak a fejemben van, megvalósítani nem leszek képes, vagy ha igen, annak ára van. Mindennek ára van.

Őszi szél borzolta fák... 1955-1966

Nagyvárosok luxus hoteljei, kisvárosok olcsó moteljei, átmeneti szállások, ismerősök és cinkostársak szállásai, egy világ, amelyben a pokol csupán vendég lehetne, átmenetileg, VIP belépővel. Életre kelnek az árnyékvilág kreatúriái, és ha lassan is de sikerül belátnom nem leszek képes kiszakadni ebből az egészből. Minden nappal egyre többször kap el az érzés, az a megmagyarázhatatlanul furcsa érzés. Hallom az embereket, de nem úgy mint mások, hanem sokkal erőteljesebben. Mintha egy gödörben ülne a világ és én felülről nézem a tovafutó apró életeket, mint a hangyákat.Apa tanít engem fegyverrel bánni, megtanulok néhány harcművészeti alapot, és egy-két sérüléssel de megúszom a dolgot. Gyorsan regenerálódom, sokkal gyorsabban mint a normális emberek, és minden nyomtalanul tűnik el rólam. Már nem meséket hallgatok, hanem történeteket arról ami félig vagyok, meg arról, hogy el kell felejtenem az emberek iránt táplált beteges vonzódásomat. Így hívja apám azokat a gondolataimat amik örökkön a fejemben járnak. Keyron...így hívják és egy egyszerű lovardai kisegítő. Két éve vagyok Texasban és azt hiszem ez az első hosszabb idő, amit egy helyen eltöltünk, én meg már reménykedem, hogy végre itt maradhatok. Huszonkettő vagyok, még tele vagyok élettel és annyi mindent szeretnék. Kicsit talán elfelejteni azt amire apám tanított. Megszököm tőle, egy levelet hátrahagyva, hogy Keyronnal akarok lenni. Ő nem jön utánam, azt hiszem már akkor tudta mi lesz a vége, hogy nem vagyok elég erős, hogy nincs bennem elég kitartás ahhoz, hogy megtegyem, hogy képes legyek elszakadni a világunktól. Alábecsült engem, én pedig túlbecsültem magamat. Végül aztán találkozunk azon a hajnalon, amikor nem csupán az vezeti a mozdulataimat, hogy vele együtt legyek, hogy hagyjam elmerülni magamban, amikor már nem a szex adna igazi megváltó feloldódást ahogyan korábban, hanem az, hogy végre birtokba vegyem az ütőerét, hogy marjam akárha az életem múlna rajta. Felébred bennem a vér iránti, eddig szunnyadó, és örök életre megbélyegző vágy. Noha tisztában voltam vele a kezdetektől mégsem vagyok képes elfogadni, és minden harapásomat egy csókba fojtom el, hogy aztán a fogaimmal alig érezhetően, visszafogva magamat az ajkait harapjam. Szeretném, én tényleg szeretném másképp, mint ahogyan eddig de nem megy. Dobol a fülemben ritmikus tamtamot a vére hangja, zihálok és kapkodom a levegőt de nem azért mert a hátamon simít végig, hanem azért mert egyre inkább érzem nem tudom megállni, hogy ne harapjak bele, hogy csak egy kicsit, csak megkóstolni...az ajkain kibuggyanó vér íze mámorítóan mézes, olvadó vörös arany, és amikor megkóstolom elpattan bennem valami. Rubintos gyönyör, cseppenként magamba szívott manna, az istenek eledele, vörös ambrózia. Csak ezt látom, csak ez az ami érdekel. Nem tudom hogy került apám oda, csak a csuklómon érzem a kezének hűvösét, és lerángat a férfiról majd a sarok felé, végül beverem a fejem a falba és elsötétül a világ.

Tél leple borul a tájra... 1966-1988

Láncra vert, mint egy rühes kutyát, én meg csak hunyorgom a sötétben. Éhes vagyok és fázom, nem tudok szabadulni, bármennyire is szeretném. Elfordítom a fejem, és látom, hogy a jobb karomba egy tű van beszúrva azon keresztül pedig szinte feketén ragyogó folyadék csordogál belém. Kiabálnék, de nincs hangom, csak rekedten nyöszörgöm. Szánalmasan magányosnak érzem magam. Mi történt Keyronnal, mit történt velem? Ki törte össze az álmaimat, ki az aki nem engedte, hogy vele legyek? Nem bántottam volna, nem tettem volna semmi olyat... csak megkóstolni vágytam a vér ízét. Apám szerint nem lett volna megállás, és majd ő segít, majd ő lesz az megmutatja nekem. Eljött az idő arra, hogy beteljesítsem a végzetem, hogy azzá váljak, akinek születtem. Én egészen addig a pillanatig, a pincében töltött egy hónapig embernek véltem magam, akinek megadatott valami különleges, valami természetfeletti. Talán ekkor láttam be először, hogy ez nem valami isteni adomány, hanem egy átok, amelyet most szépen behajt majd rajtam a férfi akit apámként szerettem egészen eddig a pillanatig. Vért adott nekem, a saját vérét, mint egy elcseszett vérfertőzés, ahogyan birtoklón tett magáévá, kiszakított belőlem mindent ami még emberi volt. Többé nem lehettek érzéseim, többé nem lehettek álmaim, nem lehettek vágyaim, kiölte belőlem az utolsó morzsáját is annak, hogy egy olyan világ, olyan teremtményeihez vonzódjak, akik csupán bábok, ezen a színpadon, ahol az ő emelkedett fajtája a fővilágosító. És én mi vagyok? Egy beugrós statiszta, vagy a jegyszedő? Milyen szerepet szánt nekem? Belementem a játékba, belementem és hagytam, hogy olyannak véljen engem amilyen soha nem voltam és nem is leszek. Belementem, hogy ezeket a dolgokat mind elvehessem tőle. A vére által erősebb lettem, a vére által képes voltam a képességem tökéletes birtoklására, az évek alatt pedig tovább fejlesztettem mindezeket magamban. Megtanultam hazudni, megtanultam becsapni az érzékeit, megtanultam, hogy a céljaim elérése érdekében valóban le kell számolnom bizonyos dolgokkal, Már nem én olvastam meséket, már nem hallgattam történeteket innentől én leszek aki a sajátját írja majd meg. Talán sejtette valamikor is, hogy a saját gyilkosát neveli ki, hogy minden egyes fegyverrel eltöltött órán azokat a mozdulatokat gyakoroltatja velem, amivel majd meg fogom ölni. Jobb kezesnek vélt, de nem az voltam. Talán ezért nem számított arra azon a kortéli éjszakán, az eső függönyén át szemlélve a várost, hogy ezek a fények lesznek az utolsó amit még az életében láthat. Két penge volt nálam, ahogyan tanította, de csupán a jobb kezemet volt ideje lefogni. Torz vigyorral az arcomon húztam elő a bal kezemet, és még láttam ahogyan a vizenyős, pocsolyaszín szemeiben villan egyet a gyémántfényű utcai lámpa pislákoló fénye, aztán láttam miképpen folyik végig a nyakán a fekete vére. A vére, amellyel engem táplált, és amelyre olyan mohón buktam rá ezután, hogy szinte betegre szívtam magam vele. Nem késlekedhettem, biztosra kellett mennem, egyetlen ép csontja sem maradhatott, egyetlen csepp vére sem amely tovább fertőzhette volna a világot. A gomolygó ködben felcsapó lángok, melyek a testét emésztették fel, és amelyek után végül az maradt belőle amelyet a prédikátorok olyan eszementen hirdetnek: por és hamu, fáklyaként feszültek neki az égboltnak. Ő volt az első akit megöltem, ő volt az első aki elindított a lejtőn és nem volt többé megállás. Innentől már csak az éltetett, hogy kiiktassam őket a világ körforgásából, hogy minél kevesebben legyenek, akik olyan korcs teremtményeket képesek hátrahagyni amilyen én is voltam.

Új tavaszra ébred a világ... 1988- Napjainkig

Vándor lettem, otthontalan ahogyan eddig is, a különbség talán csak annyi, hogy ezt most már én választottam. Egy szabályt még megtanultam: senkiben ne bízz aki kicsit is hasonló mint te, mert a legveszélyesebb mindig önmagad számára vagy. Barátaim nincsenek, csak harcostársaim és megbízóim, esetleg átmeneti kapcsolataim, mindegyiket alárendelve a célomnak. Többször kell menekülnöm, félek egyszer már nem lesz hova, mert rám találnak. Tökéletesen hasznosítom amit az apám tanított, bár azt hiszem valamikor a fejében megfordult kóbor gondolatként, hogy egyszer majd a fajtánk ellen fordulok. Bár az is lehet, hogy valóban félreismert. Több száz évesen ennyire ostoba lett volna? Meglehet, ezt a dolgot már soha nem fogom megtudni, és őszintén szólva minél kevesebb lelki dologgal terhelem a gondolataimat annál könnyebb lesz...illetve ezzel áltatom magam, mert soha nem könnyű. Amikor befekszem az ágyba és karomat a tarkóm alá fűzve a plafonon táncoló árnyakat nézem, mintha az eljövendőt jósolnák meg, hogy egyszer majd bevégzem, hogy egyszer majd magam is bele fogok ebbe az egészbe dögleni. Kihívtam magam ellen a sorsot, magam szakítottam ki önnön magamat abból a világból ami hajlandó lett volna befogadni, ha alkalmazkodom a szabályaihoz. Nem fogom megtenni, csupán a vér iránti vágyamat gyűröm le nehezen, szükségem van rá, különben legyengülök és képes lennék belepusztulni, ugyanúgy mintha a sivatagot akarnám átszelni egyetlen korty víz nélkül. Mit ad számomra egy vámpír vére? Erőt, birtoklást, hatalmat...és rádöbbent minden alkalommal arra mennyire kegyetlenül sebezhető vagyok még mindig. Meglehet eljön majd az alkalom, hogy nem én lepek meg másokat álmukban, hanem engem lepnek majd meg, hogy kiiktassanak, hogy kiszakítsanak...egy korcs szörnyeteg, még akkor is ha a külsőm nem erről beszél. De a világ már csak ilyen. A szeme illúziója olyan könnyedén elcsábítja, hogy nem lát a felszín mögé. Kit is láthatna ott, mi is vagyok én? Hidegvérű gyilkos? Nem, sosem bántanék olyat aki nem érdemelte meg. Érzéketlen porhüvely, akibe a lélek még csak hálni sem jár olyan megkeseredett? Nem, vannak érzéseim, de ezek ugyanúgy sebezhetővé tesznek, mintha fegyvertelenül akarnék mászkálni a vámpírok negyedében az éjszaka közepén.Csak egy lány vagyok, aki már régen nem hisz a mesékben...talán soha nem is hitt.