Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Katherine Pierce
Marvel York Xp5Y
Keresem :
Marvel York Tumblr_nkx3kt6sx21u33q8lo1_250
Nikolai

Marvel York Tumblr_oqgp169M6C1vdxc9uo2_250
Javier

Tartózkodási hely :
mckinley
Hobbi & foglalkozás :
running & surviving



A poszt írója Katherine Pierce
Elküldésének ideje Csüt. Feb. 28, 2019 1:21 pm
Ugrás egy másik oldalra
elfogadva,  üdvözlünk!
rising of the mortals frpg

Kedves Marvel!

A te lapodra aztán tényleg nyugodt szívvel mondhatom, hogy kidolgozott, teljes, és pontos képet ad a leányzóról. Nagyon tetszik az írási stílusod, könnyed, mégis van benne egyfajta komolyság, ami tökéletesen illik ehhez a karakterhez - ugyanúgy a play by választás is tökéletes.
A történeted roppant érdekes, egy "vámpír," aki csupán vámpírokból táplálkozik, szuper volt ezt a szálat felhasználnod, hiszen ez egyáltalán nem gyakori dolog. A karakter jelleme nagyon megfogott, játéktéren biztos nyomon foglak követni, hogy több ilyen szuper irományt olvashassak tőled. Egy játékra majd a jövőben mindenképp elrabollak, addig viszont nem tartalak fel! 40

Foglald le a pofid és a neved, s nyomás a játéktér! Érezd jól magad nálunk! 31

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Feb. 28, 2019 12:45 pm
Ugrás egy másik oldalra
Marvel York

● ● nomen est omen ● ●
● Becenév ● -
●Titulus ● Renegát
● Születési idő, hely ● 1944.06.06.
● Első átváltozás ● 1966. tele
● Család ● "Ha az El-Alameinnél vívott csata volt a kezdet vége, akkor minden bizonnyal a D-Day, a partraszállás napja volt a vég kezdete."
– Winston Churchill-
A fenti idézetet akár rám is rám lehetne aggatni, és azt hiszem nem is járnánk messze a tiszta igazságtól.1944. június 6-án, amikor a szövetségesek Normandiában partra szálltak, új nyugati frontot nyitva ezzel a háborúban valahol London szegény munkásnegyedében megszületett egy gyermek. Én voltam az. Egy korcs, egy világ számára idegen, két világ között billegő, sem ide sem oda nem való, teremtménye a csúfos természetnek.Ne tévesszen meg a külsőm, ne tévesszenek meg a frissen főtt fekete kávéra hasonlító szemeim, ne tévesszen meg hajam tinta feketéje, ne tévesszen meg a kecses mozgás, a hosszú, rezgő szempilla, homlokom egyenessége. Ne tévesszen meg, hogy ha hirtelen rám nézel egy fiatal, 25 körüli nőt látsz magad előtt. Mindez csak a felszín, az ami a világ számára látható, amely lehetővé teszi számomra, hogy egy ideig képes legyek elvegyülni.
De lássuk ki is vagyok én valójában. Nem szépítem a dolgokat, az amúgy sem szokásom: egy ember nő, egy szegény gyári munkás harmadik lánya, aki bedőlt egy olcsó és annyira hétköznapian ócska vámpírtrükknek, történetesen az elbájolásnak. Apró, alacsony, törékeny, és vitaminhiányos madárcsontú fiatal lány, aki azt gondolta, hogy a magas szőke férfi majd kimenekíti a mocsokból. Helyette azonban éppen abba taszította bele. Az apám megszöktette, hazudott neki mindent, csakhogy vele tartson és a világra hozza majdan a fiát. Helyette jöttem én. Már gyereknek is olyan volt a bőröm mint az olvadt viasz fehérsége, szemeim elrejtve mélyen ültek az arcomban, orrom pisze, egészen pici, és ha dühös vagyok előszeretettel mozgatom mint valami mormota. Állítólag fel sem sírtam, csupán a halott anyámat figyeltem, kiterítve valahol London külvárosában, ahova az apám vitte el. Elégette a testét, majd egyszerűen fogott engem mint egy darab csomagot és magával vitt. Akartam én ezt az életet, kértem, hogy ez legyen? Nem. Hibáztatni ugyan kit hibáztathatnék? Van egyáltalán menny és pokol amelyben ennek az egész elcseszett életemnek a felelőse csücsül és most jót röhög a markába a nyomoromon? Nem is tudom mikor jöttem rá először, hogy én más vagyok mint a többiek. Az öreggel bejártuk Európa számos országát, megfordultunk Ázsiában, Indiában és a Közel-Keleten. Számos olyan helyen, ahol valami mindig ragadt rám a koszon kívül. Gyereknek még lázadó voltam, kamasznak csendesebb, mostanra pedig ha lehet ezt mondani vénségemre lettem megkeseredett és nagyon kitartó egyben. Hogy ez a két dolog nem fér meg egymással? Ó dehogynem, csak figyelj! Mit érdemel az a bűnös, aki nem képes ellenállni a vér hívó szavának? Aki hallja a szívdobbanásodat is és legszívesebben átnyúlna a mellkasodon hogy megérintse a dobogó életet? Aki irigyel téged azért mert halandó vagy, aki ellopná ha tehetné az életedet, hogy az lehessen akivé soha nem válhat? Mit érdemel az a bűnös, aki a fajtája árulója lett, egy számkivetett, aki azokat gyilkolja akik pontosan olyanok mint ő? Mit érdemel az a bűnös aki nem képes arra, hogy sokáig egy helyben maradjon, aki a világ csavargója lett, aki többet játszott egykor fegyverekkel mint babákkal? Nem foglalkozom semmivel és mégis mindennel egyszerre. Gyors vagyok, csendes és nagyon öntudatos. Ezt inkább erényként fogom fel, semmint negatívumként. Valamikor a hatvanas években megpróbáltam leszakadni az apámtól, megpróbáltam más életet élni, szerettem volna fehér kerítéses kertes házat, kutyákkal és családdal....olyan igazival. Egy évig bírtam, egy tetves évig bírtam ki, hogy ne nézzem folyton a férfi ütőerét, ahogyan mellettem alszik az ágyban. Ne azt nézzem, hogy miképpen folyik a vére végig a karján, amikor elvágta az ujját autószerelés közben. Csak nyeltem vissza a vágyaimat, nyeltem vissza a késztetést, hogy rávessem magam, és szárazra szívjam a testét. Pedig halandó volt, mégis úgy éreztem belepusztulok az éhségbe mellette. A apám vitt végül el onnan, amikor egy hajnalon rávetettem magam a vőlegényemre, és kis híján széttéptem a vágytól, az indulattól és attól az egész szarságtól ami bennem tombol születésem óta.Két napon keresztül tartott láncra verve és bezárva, intravénásan táplálva a saját vérével, hogy végre belássam, a sorsomon nem leszek képes soha változtatni bármennyire is akarnék. Ez volt a második születésem, amikor tökéletesen öntudatra ébredtem, amikor a saját éhségem már úgy mardosott belülről, hogy legszívesebben önmagam faltam volna fel. Fájdalmas, csontig hatoló élvezet, bűnös vonzódás. A vér mámorító volt, úgy éreztem, hogy kiélesedik minden érzékszervem, a világ felragyogott körülöttem, élesebbek lettek a kontúrok, még szinte a gondolatokat is hallottam, az emberek összefonódó szívdobbanások voltak, a többi faj szülötte pedig ízletes és fenséges csemege. De féken kellett tartanom magam, csupán apám fajtája képes igazán oldani a csillapíthatatlan szomjamat és csak az képes úgy kiütni mint egy fenséges, isteni drog. Akarom minden cseppjét, és ha nem kaphatom meg elszakad a cérna, és nem lehet leállítani, amíg meg nem szerzem. Ugye mindjárt másnak tűnök ennek fényében, semmint azt elsőre gondoltad volna? Pedig a java még csak ezután jön. Miután az öregem elengedett, még tíz évig voltam vele, hagytam, hogy tanítson, hogy minden tudását átadja nekem, azt a több évszázadnyi bölcsességet, amely benne lakozott. Kihasználtam őt minden tekintetben, hogy aztán egy tavaszi, hűvös reggelen, amikor odakint már csak az eső és egy nyekergő hegedű zenélt a párizsi utcákon megöljem öt. Szabad akartam lenni, a magam ura, aki mindent megkapott a teremtőjétől amit csak megkaphatott és akinek nincs rá többé szüksége. Egy gyűrű csupán az emlékem tőle, amelyet az ujjamon viselek, egybe fonódó borostyánlevelek koszorúja a végtelen és soha be nem fejeződő idő jelképeként, ahogyan ismétlődik a számomra újra meg újra. Ez volt az első eset, hogy vámpírt öltem, de nem az utolsó. Fél év alatt kilökött magából mindkét társadalom. Az emberek közé soha nem tartoztam igazán, a vámpírok csak úgy hívtak: Renegát. Apám mindig azt tanította nekem, hogy vagy vadász vagy, vagy pedig préda, és onnan tudod, hogy nem az utóbbi, hogy még élsz. Ilyen egyszerű ez, nekem pedig eszemben sincs feladni ezt. Hogy mivel foglalkozom? A kérdés inkább az, hogy mivel nem. Pénzért, vagy éppen unalomból bárki mellé odacsapódok akinek szüksége van rám, akinek szüksége van arra amit tudok: erőt adok, akár a feltámadó vihar, akár az erősödő tornádó, amely elseper, és érzed, ahogyan a testedet megcibálja, ahogyan magával ránt, és elpusztít. Képes vagyok az erődet megnövelni, de ne gondold, hogy mindezt ingyen kapod tőlem, és ne gondold, hogy ma még barátok vagyunk holnap nem ellenségként tekintünk majd egymásra. Nem tartozom sehova, nincs állandó világom, parttalan folyóként sodródom a végzetem felé, bár azt hiszem vannak nekem is gyenge pillanataim. Még mindig képes vagyok elgyengülni ha boldog embereket látok, még mindig rajta tudom felejteni a tekintetem egy fehér kerítéses kertes házon, ahol a nő boldogan öleli át a férjét. Aztán jön a düh, az ökölbe szoruló kéz, a pengevékonyra húzódó ajkak, és elfordítom inkább a fejemet, nem is akarom látni.
Megvan a kapcsolatrendszerem, jól bánok a fegyverekkel, bár a magam részéről inkább a kardokat, pengéket részesítem előnyben: a penge nem fogy ki, a penge mindig kéznél lehet, a pengét nem kell kibiztosítani, a penge csendes, a penge biztosan meg fog ölni, ha végighúzod a nyaknál a vékony bőrön. Öltözékemben a hétköznapi praktikum a meghatározó, általában farmer, póló és bőrkabát, kényelmes sportcipő. Egy tetoválást viselek a csípőmön a farcsont felett, egy feliratot:
"A hűség nem érzés, hanem döntés."
Azt hiszem ez tökéletesen elmondja bárki számára mire számíthat tőlem. Nem az érzéseimre hagyatkozom, hanem a döntéseimre. Csak néha összemosódik a kettő.
 
75(23)
Dhampír

Katie Cassidy
Ha megfizetnek elég sokminden
A KARAKTEREM SAJÁT(újraalkotva) ● ● -

“Akkor nősz fel, amikor rájössz, hogy egyszer meg fogsz halni."

Szikrázón süt szemedbe a nap...1944-1955

Felszabadultan tekergetem a fejem, hangom csupán egybe mosódó nyöszörgés.A világ amelybe megérkezem olyan kicsinek tűnik hirtelen, egyhangú dallama ver ritmust az erdő fáin. Nem tudom hol vagyunk, csak azt látom, hogy a szőke férfi a karjába emel, és visz magával valahova, én apró kezeimmel kapaszkodom a vállába és hallgatom a mesét...egy lányról, aki embernek látszik de valójában egy dühös kis szörnyeteg...Marvel..annyira fiút akart. Ez én vagyok, miért gondolja rólam, hogy szörnyeteg vagyok? Hiszen szeretem őt, még akkor is ha sokat hagy magamra, még akkor is, ha minden reggel azzal kezdjük a napot, hogy elmagyarázza nekem mit miért kell tennem, hogy miért nem mehetek a többi gyerek közé. Hogy miért nem játszhatok én is babákkal mint a többiek. Csak nézem a férfit, az apámat, és keresem a mamit, keresem a nőt akiből melegség áradt, akinek csupán gyenge, alig pihegő testére emlékszem, meg a lassan elcsendesülő szívverésére. Emlékeim között kutatok, de nem vagyok képes megtalálni hozzá az utat. A szobában vagyok, egy újabb szobában, ebben az évben már sokadszorra vagyok újabb helyen, újabb városban, újabb országban, újabb iskolában. Nincsenek barátaim, már évek óta nem barátkozom, mert nem szeretek búcsúzkodni, amikor eljön az idő, hogy tovább kell állnunk. Két hónap, két év, számomra egybe mosódik minden. Fázom és félek, apa teste viszont hideg, ha hozzá bújok, mintha egy hűvös falnak simulnék neki, és nagyjából ugyanennyi az érzelem is benne. Semmi nincs számomra ami jobban hiányozna, minthogy érezzem szeretnek, hogy érezzem fontos vagyok. De nem vagyok fontos, nem ember vagyok, hanem egy dühös kis szörnyeteg, mint a mesében. És hiába mondja az a kedves és mosolygós arcú néni, hogy aranyos és szép kislány vagyok, amikor másnap a hófehér bőrében rejtező víztiszta szemei az ég felé merednek, mintha hiányozna belőle már a mosoly, és látom ahogyan apám a nyakára simul. Éhséget csillapít, és azt mondja majd megértem miért kell ezt tenni...nem hiszem, hogy valaha meg akarom érteni, és nem hiszem, hogy valaha képes leszek ezt elfogadni. Lázadom, és hisztizem, és zokogok. Az arcomon csattan a hűvös, érzelmeket nélkülöző tenyere. Nem düh van benne, hanem kényszer az átformálásomra.Tíz évesen rádöbbenek, hogy a világ nem az aminek látszik, hogy a mesék a valóság és a valóság csupán illúzió. Tíz évesen döbbenek rá, hogy az a lány aki szeretnék lenni csak a fejemben van, megvalósítani nem leszek képes, vagy ha igen, annak ára van. Mindennek ára van.

Őszi szél borzolta fák... 1955-1966


Nagyvárosok luxus hoteljei, kisvárosok olcsó moteljei, átmeneti szállások, ismerősök és cinkostársak szállásai, egy világ, amelyben a pokol csupán vendég lehetne, átmenetileg, VIP belépővel. Életre kelnek az árnyékvilág kreatúriái, és ha lassan is de sikerül belátnom nem leszek képes kiszakadni ebből az egészből. Minden nappal egyre többször kap el az érzés, az a megmagyarázhatatlanul furcsa érzés. Hallom az embereket, de nem úgy mint mások, hanem sokkal erőteljesebben. Mintha egy gödörben ülne a világ és én felülről nézem a tovafutó apró életeket, mint a hangyákat.Apa tanít engem fegyverrel bánni, megtanulok néhány harcművészeti alapot, és egy-két sérüléssel de megúszom a dolgot. Gyorsan regenerálódom, sokkal gyorsabban mint a normális emberek, és minden nyomtalanul tűnik el rólam. Már nem meséket hallgatok, hanem történeteket arról ami félig vagyok, meg arról, hogy el kell felejtenem az emberek iránt táplált beteges vonzódásomat. Így hívja apám azokat a gondolataimat amik örökkön a fejemben járnak. Keyron...így hívják és egy egyszerű lovardai kisegítő. Két éve vagyok Texasban és azt hiszem ez az első hosszabb idő, amit egy helyen eltöltünk, én meg már reménykedem, hogy végre itt maradhatok. Huszonkettő vagyok, még tele vagyok élettel és annyi mindent szeretnék. Kicsit talán elfelejteni azt amire apám tanított. Megszököm tőle, egy levelet hátrahagyva, hogy Keyronnal akarok lenni. Ő nem jön utánam, azt hiszem már akkor tudta mi lesz a vége, hogy nem vagyok elég erős, hogy nincs bennem elég kitartás ahhoz, hogy megtegyem, hogy képes legyek elszakadni a világunktól. Alábecsült engem, én pedig túlbecsültem magamat. Végül aztán találkozunk azon a hajnalon, amikor nem csupán az vezeti a mozdulataimat, hogy vele együtt legyek, hogy hagyjam elmerülni magamban, amikor már nem a szex adna igazi megváltó feloldódást ahogyan korábban, hanem az, hogy végre birtokba vegyem az ütőerét, hogy marjam akárha az életem múlna rajta. Felébred bennem a vér iránti, eddig szunnyadó, és örök életre megbélyegző vágy. Noha tisztában voltam vele a kezdetektől mégsem vagyok képes elfogadni, és minden harapásomat egy csókba fojtom el, hogy aztán a fogaimmal alig érezhetően, visszafogva magamat az ajkait harapjam. Szeretném, én tényleg szeretném másképp, mint ahogyan eddig de nem megy. Dobol a fülemben ritmikus tamtamot a vére hangja, zihálok és kapkodom a levegőt de nem azért mert a hátamon simít végig, hanem azért mert egyre inkább érzem nem tudom megállni, hogy ne harapjak bele, hogy csak egy kicsit, csak megkóstolni...az ajkain kibuggyanó vér íze mámorítóan mézes, olvadó vörös arany, és amikor megkóstolom elpattan bennem valami. Rubintos gyönyör, cseppenként magamba szívott manna, az istenek eledele, vörös ambrózia. Csak ezt látom, csak ez az ami érdekel. Nem tudom hogy került apám oda, csak a csuklómon érzem a kezének hűvösét, és lerángat a férfiról majd a sarok felé, végül beverem a fejem a falba és elsötétül a világ.

Tél leple borul a tájra... 1966-1988

Láncra vert, mint egy rühes kutyát, én meg csak hunyorgom a sötétben. Éhes vagyok és fázom, nem tudok szabadulni, bármennyire is szeretném. Elfordítom a fejem, és látom, hogy a jobb karomba egy tű van beszúrva azon keresztül pedig szinte feketén ragyogó folyadék csordogál belém. Kiabálnék, de nincs hangom, csak rekedten nyöszörgöm. Szánalmasan magányosnak érzem magam. Mi történt Keyronnal, mit történt velem? Ki törte össze az álmaimat, ki az aki nem engedte, hogy vele legyek? Nem bántottam volna, nem tettem volna semmi olyat... csak megkóstolni vágytam a vér ízét. Apám szerint nem lett volna megállás, és majd ő segít, majd ő lesz az megmutatja nekem. Eljött az idő arra, hogy beteljesítsem a végzetem, hogy azzá váljak, akinek születtem. Én egészen addig a pillanatig, a pincében töltött egy hónapig embernek véltem magam, akinek megadatott valami különleges, valami természetfeletti. Talán ekkor láttam be először, hogy ez nem valami isteni adomány, hanem egy átok, amelyet most szépen behajt majd rajtam a férfi akit apámként szerettem egészen eddig a pillanatig. Vért adott nekem, a saját vérét, mint egy elcseszett vérfertőzés, ahogyan birtoklón tett magáévá, kiszakított belőlem mindent ami még emberi volt. Többé nem lehettek érzéseim, többé nem lehettek álmaim, nem lehettek vágyaim, kiölte belőlem az utolsó morzsáját is annak, hogy egy olyan világ, olyan teremtményeihez vonzódjak, akik csupán bábok, ezen a színpadon, ahol az ő emelkedett fajtája a fővilágosító. És én mi vagyok? Egy beugrós statiszta, vagy a jegyszedő? Milyen szerepet szánt nekem? Belementem a játékba, belementem és hagytam, hogy olyannak véljen engem amilyen soha nem voltam és nem is leszek. Belementem, hogy ezeket a dolgokat mind elvehessem tőle. A vére által erősebb lettem, a vére által képes voltam a képességem tökéletes birtoklására, az évek alatt pedig tovább fejlesztettem mindezeket magamban. Megtanultam hazudni, megtanultam becsapni az érzékeit, megtanultam, hogy a céljaim elérése érdekében valóban le kell számolnom bizonyos dolgokkal, Már nem én olvastam meséket, már nem hallgattam történeteket innentől én leszek aki a sajátját írja majd meg. Talán sejtette valamikor is, hogy a saját gyilkosát neveli ki, hogy minden egyes fegyverrel eltöltött órán azokat a mozdulatokat gyakoroltatja velem, amivel majd meg fogom ölni. Jobb kezesnek vélt, de nem az voltam. Talán ezért nem számított arra azon a kortéli éjszakán, az eső függönyén át szemlélve a várost, hogy ezek a fények lesznek az utolsó amit még az életében láthat. Két penge volt nálam, ahogyan tanította, de csupán a jobb kezemet volt ideje lefogni. Torz vigyorral az arcomon húztam elő a bal kezemet, és még láttam ahogyan a vizenyős, pocsolyaszín szemeiben villan egyet a gyémántfényű utcai lámpa pislákoló fénye, aztán láttam miképpen folyik végig a nyakán a fekete vére. A vére, amellyel engem táplált, és amelyre olyan mohón buktam rá ezután, hogy szinte betegre szívtam magam vele. Nem késlekedhettem, biztosra kellett mennem, egyetlen ép csontja sem maradhatott, egyetlen csepp vére sem amely tovább fertőzhette volna a világot. A gomolygó ködben felcsapó lángok, melyek a testét emésztették fel, és amelyek után végül az maradt belőle amelyet a prédikátorok olyan eszementen hirdetnek: por és hamu, fáklyaként feszültek neki az égboltnak. Ő volt az első akit megöltem, ő volt az első aki elindított a lejtőn és nem volt többé megállás. Innentől már csak az éltetett, hogy kiiktassam őket a világ körforgásából, hogy minél kevesebben legyenek, akik olyan korcs teremtményeket képesek hátrahagyni amilyen én is voltam.

Új tavaszra ébred a világ... 1988- Napjainkig

Vándor lettem, otthontalan ahogyan eddig is, a különbség talán csak annyi, hogy ezt most már én választottam. Egy szabályt még megtanultam: senkiben ne bízz aki kicsit is hasonló mint te, mert a legveszélyesebb mindig önmagad számára vagy. Barátaim nincsenek, csak harcostársaim és megbízóim, esetleg átmeneti kapcsolataim, mindegyiket alárendelve a célomnak. Többször kell menekülnöm, félek egyszer már nem lesz hova, mert rám találnak. Tökéletesen hasznosítom amit az apám tanított, bár azt hiszem valamikor a fejében megfordult kóbor gondolatként, hogy egyszer majd a fajtánk ellen fordulok. Bár az is lehet, hogy valóban félreismert. Több száz évesen ennyire ostoba lett volna? Meglehet, ezt a dolgot már soha nem fogom megtudni, és őszintén szólva minél kevesebb lelki dologgal terhelem a gondolataimat annál könnyebb lesz...illetve ezzel áltatom magam, mert soha nem könnyű. Amikor befekszem az ágyba és karomat a tarkóm alá fűzve a plafonon táncoló árnyakat nézem, mintha az eljövendőt jósolnák meg, hogy egyszer majd bevégzem, hogy egyszer majd magam is bele fogok ebbe az egészbe dögleni. Kihívtam magam ellen a sorsot, magam szakítottam ki önnön magamat abból a világból ami hajlandó lett volna befogadni, ha alkalmazkodom a szabályaihoz. Nem fogom megtenni, csupán a vér iránti vágyamat gyűröm le nehezen, szükségem van rá, különben legyengülök és képes lennék belepusztulni, ugyanúgy mintha a sivatagot akarnám átszelni egyetlen korty víz nélkül. Mit ad számomra egy vámpír vére? Erőt, birtoklást, hatalmat...és rádöbbent minden alkalommal arra mennyire kegyetlenül sebezhető vagyok még mindig. Meglehet eljön majd az alkalom, hogy nem én lepek meg másokat álmukban, hanem engem lepnek majd meg, hogy kiiktassanak, hogy kiszakítsanak...egy korcs szörnyeteg, még akkor is ha a külsőm nem erről beszél. De a világ már csak ilyen. A szeme illúziója olyan könnyedén elcsábítja, hogy nem lát a felszín mögé. Kit is láthatna ott, mi is vagyok én? Hidegvérű gyilkos? Nem, sosem bántanék olyat aki nem érdemelte meg. Érzéketlen porhüvely, akibe a lélek még csak hálni sem jár olyan megkeseredett? Nem, vannak érzéseim, de ezek ugyanúgy sebezhetővé tesznek, mintha fegyvertelenül akarnék mászkálni a vámpírok negyedében az éjszaka közepén.Csak egy lány vagyok, aki már régen nem hisz a mesékben...talán soha nem is hitt.

Vissza az elejére Go down
 

Marvel York

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Marvel York
» Marvel-Universe Frpg
» New York
» New York
» 1984. New York

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Halhatatlan évek :: Dhámpírok-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •