- Raven? Mr Denner megérkezett! - szól a titkárnőm, aki nem olyan régóta dolgozik velem, talán még nem volt alkalma megszokni  kissé érdes stílusomat, de őszintén szólva hol érdekel most engem az ő lelkivilága? Jah hogy elvileg ez lenne a dolgom? Ja. Elvileg. A betegeimé érdekel is, de az övé nem. Ha nem képes megszokni, akkor hamar elbúcsúzunk egymástól.
- És? Még csak háromnegyed három van - szólalok meg, ahogy fel sem nézek a jegyzeteimből, amiket olvasgatok hogy hol hagytuk abba a beszélgetést a betegemmel előző alkalommal. Sok ember jár hozzám, én sem tudok mindent észben tartani.
- Igen de… - kezd bele, de felemelem a pillantásom, és kék szemeimmel belefojtom a mondanivalót.
- Három órára jött hozzám, szóval három órától foglalkozom vele! Üljön le kint és várjon - fordulok vissza a jegyzethez, jelezve hogy nincs más mondanivalóm a túlbuzgó kisasszonynak, aki végül is eltűnik, és hallom ahogy beszélget a pácienssel, hogy a doktornő még elfoglalt, de hamarosan szólítja majd. Azért ám! Nem kell nekem a plusz munka, a végén megszokják és el fogják várni hogy velük foglalkozzak, rendelési időn kívül is.

Felsóhajtok ahogy elcsendesül minden, és marad még negyed órám hogy felkészüljek, és a saját nyomorommal foglalkozzak. Közel ötven éves vagyok, azaz csak leszek idén, de mégis... sikeres orvos vagyok, van egy házasságom, saját lakásom a férjemmel, szép autóm és mégis... vannak napok, mostanában elég gyakran, amikor úgy ébredek fel, hogy legszívesebben lángokba borítanám a világot. Rá lehetne fogni hogy ez azért van mert nő vagyok, és olykor szeszélyes, de ez nem lenne igaz, és még csak  közelében sem járna az igazságnak. Mondjuk valahol egy kicsikét talán, de valahogy mégsem. Az egész onnan indul, hogy anyámra vagy 20 évig nem jött rá az őszinteségi roham, hogy elmondjon nekem olyan alapvető dolgokat, mint hogy az apám nem is akkora rohadék mint amilyennek hittem, és hogy része akart lenni az életemnek, csak ő nem hagyta. Szerinte az én érdekemben. Eleinte nagyon ki voltam amúgy apámra is hogy miért nem volt erélyesebb akkor, de végül beláttam hogy ez nem így működik, és elkezdtem hozzá járogatni, megismerni... része lenni az életének és végül is egészen megkedveltem. Ő mesélt nekem először arról hogy... hogy mégis milyen furcsa lények élnek a világunkban. Először körberöhögtem, de végül... hát fájt egy kicsit a beismerés hogy igaza van.  Nem akartam elhinni, de végül mégiscsak... Elmondta hogy én sem vagyok teljesen ember, hanem dhámpír, azaz félvér. Valahol célpont, valahol ragadozó. Én ezt... én ez nem kértem, és nem akartam, de mégis... aktiváltam a dolgot.
- De minek... - sóhajtok fel, ahogy beletúrok hosszú szőkés hajamba, hiszen nem egy leányálom, de így legalább van esélyem megvédeni magam, ha megtámadnak. Szép válasz lenne, ha ez lenne az igazság, de az igazság ennél sokkal... röhejesebb. Azt hittem ez sem igaz hogy vért kell innom, és majd jól megmutatom apámnak hogy mi a helyzet és így....Megszívtam, mrt felébredt bennem az éhség, és az öregedésem megállt. Pedig már negyvenkilenc éves vagyok! És egyetlen egy ránc sem jelenik meg az arcomon. Ostoba voltam és hoztam egy döntést, amit már nem lehet visszacsinálni, szóval így kellett elfogadnom magam ahogy vagyok. Nem volt egyszerű, és nem volt könnyű így élnem, és beilleszkednem a világba, de végül... apám nyomdokaiba léptek és orvossá váltam. Pszichiáter lettem, mert érdekelt az emberi viselkedés, és az elme rejtelmei, és kriminálpszichológiát is tanultam, de végül mégsem ott helyezkedtem el. Bár így is néha ijesztően sok időt tudok mások agyának analizálásával tölteni mint  a sajátommal.

Aztán.... Aztán találkoztam egy férfivel, aki mellett nem tudtam elmenni csak úgy. Nem adta könnyen magát, és már ezzel felkeltette a figyelmem, hogy nem volt egy egyéjszakás kaland. Noha annak szántam, hogy elcsábítom, eltöltünk egy csodás éjjelt és aztán jónapot. Nem ment bele, és szerintem egyike azon kevés férfiaknak akik elutasítottak engem, de nem törődtem bele. Missziómmá vált hogy megszerezzem, és mire észbekaptam már... nem volt visszaút. Menthetetlenül közel kerültem hozzá, és mindennapossá váltak a telefonüzenetek, és véletlen találkozások, maik néha igazán vad dolgokba fulladtak. Nem voltunk olyanok, mint egy átlagos pár. Órákig tudtunk vitatkozni a legapróbb semmiségekről, mint hogy a cappucino kakaóporral vagy fahéjjal a legjobb, vagy hogy egy könyv milyen lett volna ha máshogy fejeződik be. Valahol lenyűgözött a tudása, és hogy milyen hoggadtan, szinte szemlélődően nézi az életet. A része volt, és közben mégis hagyta hogy elsuhanjon mellette és én is azt akartam hogy a része legyek. Versenyeztünk, hogy kiér hamarabb az erdő széléhez, és persze fizikailag mindig lehagyott, hiszen erősebb nálam, de... mindig valahogy úgy csinálta hogy nem bántam, pedig utálok veszíteni bármiről is legyen szó. Mégis, a mosolya megolvasztotta a szívem, és megroggyasztotta a térdeim. A mai napig képes erre, és a türelme.... szerintem legendás. A dhámpírságom néha borzalmas hangulatingadozással jár, amikor saját magamat sem vagyok képes elviselni, ő még olyankor is képes átölelni, és megvárni hogy elapadjanak a könnyeim.

- Raven? Már csak öt perc... - jelenik meg megint a kis buzgómócsing, és rosszkedvűen pislogok kettőt.
- Igen tudom! Van órám, látod? - emelem meg a karom hogy lássa a rózsakvarc órámat, és olyan pillantást mellékelek, hogy további szavak nélkül húzódik kifelé. El kell vele beszélgessek hoyg ne akaron mindent jobban tudni nálam, mert előbbutóbb fej nélkül találja magát...
Eszembe jut az a nemégi incidens az erdőben. Elképesztően rossz hangulatom volt, és mindennek tetejébe telihold is, és nem bírtam uralkodni magamon. Elkaptam egy fiatal túrázó fiút, aki nem volt elég figyelmes és nem tudnám megmondani mit kerestem én az erdőben, de ... nem voltam egyedül, mert megzavart egy farkas. Rám mordult, én pedig rásziszegtem, és iszonyú dühös voltam rá, és őt is bántani akartam, így hát rátámadtam. Nem tudtam kinek a kére van rajtam. A fiú, a sajátom, vagy az övé, de összecsapunk, aztán kétfelé mentünk, és az életem nem állt meg. Persze azóta elővigyázatosabb vagyok, és őszintén szólva.... nem is igazán juttott azóta eszembe a dolog, se a farkas. Él, nem él, nem érdekel. Az ő baja ha nem.
- Jól van Emily, most már bejöhet Mr. Denner - szólok ki ahogy az óra elkattanja a három órát. Professzionális, semmitmondó mosolyt varázsolok magamra, és összehúzom a kis blézeremet.
- Üdvözlöm Mr. Denner, kérem foglalon helyet... hogy érzi magát ma? - kezdek bele egy órás meredek szenvedésbe, pedig tőlem is megkérdezhetné valaki igazán hogy hogy érzem magam. Talán ha hazaérek este...