El akartam felejteni mindent. Azt akartam, hogy ő is elfelejtsen mindent és mindenkit ebben a pillanatban. Senki más ne érdekelje csak én. Tudom ez egyetlen alkalomtól egyáltalán nem fog megváltozni, de remélem, hogy talán változtat egy kicsit a kettőnk kapcsolatán.. Hiszen itt az ideje, hogy elfogadja, hogy nem vagyok olyan alkalmazkodó típus.. Most már nem.
– Teljesen biztos. – Jelentettem ki határozottan, miközben az iránta érzett vágyam egyre csak növekedett. Jobban akartam őt, mint mikor beléptünk azon az ajtón. Talán jót is tett az egésznek ez a kisebb vita, ami kettőnk között lefolyt.. Mindenesetre én egyáltalán nem bánom..

Beleharapott az ajkaimba, és erre még jobban éreztem, hogyan borul el testem vággyal, agyam pedig lila köddel, mely úgy pattogott, mint valami parázs... nem számítottam arra, hogy ilyen hatalmas tüzet képes kiváltani belőlem, de tagadni sem tudom azt, hogy nagyon kellemes ez az érzés... nagyon.
- Biztos vagy ebben? - kérdeztem aztán még... már aligha tudtam volna megállni, érezhette minden simító mozdulatomban. De mégsem akartam erőszakos lenni, vagy tolakodó, vagy tudja a fene, minek hívják ezt ebben a mai világban.

Nem akarok úgy viselkedni, mint egy törékeny nő, akinek bármelyik pillanatban valami baja eshet. Talán ezért is viselkedtem úgy, ahogy. Nem jöttem zavarba egyáltalán nem. A helyzet túlságosan is tetszett ahhoz, hogy ilyen badarságokkal foglalkozzak. Magam mögött hagyom azt a szende, szűz kislányt, aki voltam. Ez a pillanat is azt bizonyítja. Semmire nem viszem az életben, ha a szívem fog irányítani. A saját fejem után megyek. Azt teszem, amit éppen jónak látok és most pont ezt látom jónak, hogy itt és most vele.. Ezt akarom. Ez kell nekem.
Nem is gondoltam volna, hogy ennyire örülni fogok annak, hogy sikerült rávennem őt erre.. Végre nem csak papol arról, hogy milyen életet kellene élnem kivel kellene mit tennem, hanem cselekszik is és ez sokkal jobban tetszik.
Testem bizseregni kezdett az érintésétől, miközben szenvedélyesen faltam ajkait néha egy picit finoman ráharapva.
 

Volt bennem egy kapcsoló, hogy itt és most ezt abba kellene hagynom azon okokból kifolyólag, amit az előbb mondtam neki... de az isten szerelmére, rohadtul nem érdekel már, hogy mit mondtam és mit nem! A testem úgy vágyik erre a lányra, mint... nem jut eszembe semmi jó hasonlat. De kívánom őt...
A bátorsága váratlanul ért, miután felém került, és úgy szabadított meg a saját ruháimtól, mint én őt az előbb. Körülbelül ki sem néztem belőle ezek után, hogy még nem volt soha férfival.
- Serenity... - simogattam meg arcát kezemmel, majd csípőjét kezdtem simogatni, gyengéden kalandozva combjain, majd combja hajlatába, és ujjaimmal máris a legforróbb pontjánál csapongtam, míg szabad kezemmel ajkait a számhoz húztam, hogy szenvedélyesen faljam őket fel.

Most úgymond felébresztettem benne a szörnyeteget. De ezt akartam elérni, nem? Most már késő arról nyafogni, hogy nem akarom vagy éppenséggel nem tetszik a durvasága. Kétlem, hogy meghatná. Meg amúgy is.. Nagyon is tetszik, ahogy végre átvette az irányítást maga felett és nem egy nyápic kis kölyköt mutat felém. Szerelmemmel kellene ezt megtennem? Kétlem, hogy lesz olyan. Ha nagyon akarnék vele erről beszélgetni akkor valószínűleg megkérdezném arról, hogy ő vajon a szerelmével vesztette el? De ez az egész nem érdekel engem. Csak az, hogy mi is történik itt és most.
Hatalmas vigyor kúszott az arcomra pusztán attól, hogy ledöntött az ágyra. De nem is akárhogyan. A testemet takaró anyagok sem maradtak sokáig rajtam, de nem éreztem zavarban magam emiatt. Sőt. Ösztönzésképpen hatott rám.
Felülkerekedtem rajta, majd én téptem le róla az utolsó kis cérnaszálig a felesleges ruhadarabokat.

Nem tudom, hová veszett el a dühöm. Egyszerűen eltűnt, és nem tudtam már felidézni... vagy talán a dühöm iszonyatos hevességével csókoltam most? Ki tudja? Talán nem is ez a lényeg ebben az egészben... hanem az, hogy ez a lány... vámpírrá vált. A viselkedése is olyan, és mi több, ő maga is tökéletesen azzá vált... a személyisége... jó ég, mit tettem?! De már nem érdekel... egyszerűen nem bánom...
Hirtelen döntöttem őt hanyatt az ágyon, a mozdulataim mindent tükröztek, csak gyengédséget nem, és egy mozdulattal tüntettem el róla a ruhájaként szolgáló anyagot. Teste hozzásimult az én fedett mellkasomon, de mellei súrlódása már olyan hevességet keltettek bennem, hogy itt helyben fel tudtam volna őt falni.

Nem fogom megijedni tőle és nem is fogok hozzá alkalmazkodni. Egész életemben ezt csináltam és itt az ideje, hogy ezen változtassak, mert van rá lehetőségem. Mindig megmondták, hogy mit csináljak én pedig csendben engedelmeskedtem. De ezt a lányt ott helyben elvesztettem, amikor kitörte a nyakam. Leginkább akkor tudatosult bennem ez az egész, mikor beléptünk ennek a kis lakásnak az ajtaján. Tudtam, hogy nem akarok az lenni aki voltam. Ha úgy akartam volna élni, ha úgy akarnék élni, mint akkor ott is maradhattam volna és ezek közül egyiket sem kellett volna megtapasztalnom. Sem azt, hogy milyen érzés úgymond megszökni otthonról és azt sem, hogy milyen jó érzés, amikor az egyik ember ütőerére tapadok és szívom az édes vérét. De így alakult és ez is egy nagy változás volt az életemben természetesen ezzel együtt én is megváltoztam. Nem akkora tragédia. Az már más kérdés, hogy Tristan-nek nem tetszik, hogy nem fogok neki hajbókolni.
Nem öntöttem szavakba az akaratomat még egyszer, hiszen már megtettem elégszer egyszerűen csak bólintottam.
Pontosan azt értem el, amit akartam, ajkával betapasztotta az enyémet, de nem is akárhogyan.. Végre egy igazi férfi módjára. Átkaroltam a nyakát egyik kezemmel így szorítva magamhoz és vadul faltam édes ajkait.
 

A düh, melyet felébresztett bennem, úgy járta át ereimet, mintha legalább láva olvadna szét testemben. Nem tudom, hogy mivel sikerült ezt elérnie... talán azzal, hogy eddig még soha senki nem beszélt így velem, és a szokatlanság varázsa olyan hideg hatást gyakorolt rám (vagy éppenhogy túl forrót), hogy azt hittem, életemben először megszegem azt a fogadalmamat, hogy nem bántok nőket. Nem értettem, honnan veszi ezt a bátorságot... a bátorságot, mely egyrészt bosszantó volt... másrészt elképzelhetetlenül beindította a fantáziámat, és nem is tudtam volna azt mondani, hogy nem jön be így nekem ez a lány.
- Szóval ezt akarod...? - kérdeztem költőien, majd egy pillanatra elfordultam, egy nagyot sóhajtottam, hogy megpróbáljak lenyugoidni, de nemigen jött össze...
Visszafordultam felé hirtelen, de nem volt egy pillanata sem, már ott csüngtem a száján olyan ragadozó módon, hogy itt és most nem lehetett hiánya a "férfiból". 

– Senki lennék? Inkább leszek senki, minthogy akár csak egy picit is hasonlítsak rád. – Nem érdekeltek a sértegetései. Egyik fülemen be a másikon pedig ki. Mellesleg abba is beleköthetnék, hogy szórakozást ígért és nem nagy bölcseleteket az életről. Ezek pedig egyre unalmasabbak és unalmasabbak lesznek. Csak úgy, mint ő maga is. Kezdi elveszíteni azt a kezdeti varázsát, amit akkor éreztem, mikor először megpillantottam.
– Azt akarom, hogy legyél végre férfi! – Nem egy szerencsétlen tuskóval jöttem ide, hanem egy férfival. Legalábbis elméletben. Gyakorlatban erre folyamatosan rácáfol.

- Hé-hé-hé! - bukott aztán ki belőlem már elképzelhetetlenül indulatosan, és úgy néztem rá, hogy azt hittem, szétrobban a fejem. - Minek neveztél?! Te meghibbantál? Senki nem vagy nélkülem! Csak egy síró kislány, aki azt se tudja, mi a valódi élet! Én megmutattam neked... neked nem elég?! Hát mit akarsz, mit tegyek? - kérdeztem feldühödve, majd visszarántottam magamhoz, ujjaimat hajába fúrtam, és így néztem rá tovább, az indulattól kapkodva a levegőt.
- Többet akarsz?!

Félnem kellene tőle, hiszen sokkal erősebb nálam. Valószínűleg egy szempillantás alatt meg tudna ölni még sem félek tőle. Egyáltalán nem. Valahogy még csak a félelem apró szikráját sem érzem. Mintha tudnám, hogy úgy sem fog bántani. Bár nem értem, hogy miért vagyok ebben annyira biztos.
– Majd tisztelni foglak, ha esetleg adsz rá bármi okot. Azt hittem, hogy veled muris lesz ez az egész.. De nevetséges, amit leművelsz. Olyan vagy, mint egy hisztérikus p*csa. Minden jót visszautasítasz, mert úristen mi lesz, ha.. – Tudom, hogy most már be kellene fejeznem, de azt akarom, hogy rendesen álljon ki magáért és ne csak ilyen hülye szöveggel jöjjön nekem, hogy ő a teremtőm.. Most ettől nem fogok hajbókolni.

És szemtelenkedett tovább. Nem tudom, mikor éreztem utoljára ennyire indulatosnak magamat, mindenesetre tudhatta ő nagyon jól, hogy nem lenne ajánlatos hergelnie. Vagy nem tudta? Hát... akkor majd most megmutatom neki.
- A teremtőddel beszélsz! - bukott ki belőlem indulatosan. - És legyen bárki az egyik fél, legyen akárki a másik, ez mindig azt jelenti, hogy tisztelned kell, a rohadt életbe! - vált indulatossá a hangom. Nem tudom, mit tettem volna most szívesen... nekiesek, és nem érdekel az, hogy a szerelmét akartam ráboronálni az előbb, aki egyelőre nem létezik, vagy megfojtsam.

Nem tudom, hogy mikor tettem szert ekkora bátorságra, hogy szembe szállják vele, de ez most nem is számít. Az a lényeg, hogy összeszedtem magam és már nem vagyok az a lány, akivel mindenki szórakozhat, vagy lenézhet csak azért mert másképp szeretném élni az életem és nem úgy, mint minden idióta, akinek előre eltervezték az életét. Én mást akartam! És meg is kaptam.
– Szerintem nagyon is jól hallottad. Legalábbis kétlem, hogy bármi baj lenne a füleddel. – Mondtam neki továbbra is szemtelenül. Nem érdekelt semmi. Az sem, ha most meghalok. Mert legalább egy darabig jól éreztem magam.
– Miért kivel beszélek? – Kérdeztem szemeibe nézve, amik már szikráztak a dühtől.

Jaj. Hát ez már tényleg mindennek a teteje... nem fogom tudni elviselni ezt a nőt... talán hiba volt azt mondani neki, hogy jöjjünk együtt a remények városába... mert itt midnent megkaphat. Rendben, máshol is. De ez tényleg az a hely, ahol minden álom valóra válik... egy vámpírnak főleg.
- Már elnézést, de... azt hiszem, rosszul hallottam. - szaladt szinte a mennyezetig a szemöldököm, majd ott termettem előtte, és úgy néztem rá, mintha legalább a tekintetemmel meg tudnám ölni.
- Szóval beszari? Úgy látom, még nem tanultad meg, kivel beszélsz - rántottam hirtelen magamhoz a két karjánál fogva, és a cselekvés előtt még magam sem tudtam eldönteni, mit is akarok.

Az egész, amit az előbb éreztem köddé vált. Amint kiléptem a fürdőszoba ajtaján. Az egész levegő olyan fagyott volt. Én sem vagyok egyszerű ember, de ő sem tartozik éppenséggel közéjük. Ennyire visszataszító lennék, hogy inkább előállt azzal a maszlaggal, miszerint olyannal kellene megtennem, akit szeretek? Az utóbbi napokból megtanultam, hogy érhetnek meglepetések minket. Nem is kevés. Hiszen voltaképpen halott vagyok. Ki tudja lehet holnap már végleg meghalok. Élj a mának. Ez lesz a mottóm, bár elég nehéz lesz ezt megvalósítani, ha mindig ilyen elutasító lesz velem.
– Miért most minden szavadra ugranom kellene? – Kérdeztem felvont szemöldökkel. Lehet, hogy nem így kellene viselkednem, mert nem tisztességes, de valahogy ez az egész nem érdekel már. – Ó, én meg nem bírom a beszari alakokat, akik az utolsó pillanatban megszeppennek. – Mondtam határozottan. Ha így folytatom tényleg nem élem meg a holnapot.

Olyan türelmes voltam, amilyen már régen nem. Húúú, de még mennyire régen volt, hogy én nyugodt idegrendszerrel ültem, és vártam... mintha ezer éve történt volna legalább... és érdekel is engem a múlt! A jelen érdekel, de az piszkosul. Szeretném végre tudni, él-e még ez a nő egyáltalán, vagy viccből kiugrott a fürdőszobaablakon, csak mert azt mertem mondani, hogy olyannal legyen először, akivel szeretik egymást. De vámpír már, és nem ember! Nyilván nem a szerelem lesz a legfőbb célravezetője az életben.
- Hát.. ha ilyen rideg meg hideg leszel, vissza is mehetsz. - álltam a két lábamra, majd elé sétáltam. - Nem bírom a hisztiző nőket, ezt most jegyezd meg. - néztem úgy a szemeibe, hogy láthassa, nem viccelek. És egyelőre még én vagyok erőfölényben.

Verte az ajtót, mintha bármit is segítene a helyzetén. Ha akarja kitöri. Nem értem minek kellene kinyitnom, de ha van benne annyi megérti, hogy egyedül akarok lenni. Minek menjek ki, ha ő volt az, aki annyira le akart beszélni arról, hogy lefeküdjek vele.. Beszélgetni meg nem fogok erről. Nem vagyok annyira kislány, hogy erről most előadást kelljen tartani. Sőt, ha úgy vesszük „vénlány” vagyok, hiszen még mindig nem mentem férjhez és van azaz érzésem, hogy már nem is fogok.
Kíváncsi voltam, hogy mit akar szóval pár perc múlva kimentem és karba tett kézzel álltam meg előtte. – Mi olyan fontos, ami miatt dübörögni kellett az ajtón? – Kérdeztem teljesen ridegen. Nyoma sem volt annak, hogy az előbb még az ajkait faltam..
 

Nők. Nem lehet velük élni. De nélkülük sem. BÁr ennyi erővel bevonulhatnék egy elmegyógyintézetbe is, vagy mi a fenének hívják ezt már manapság. Egyszerűen nem értem ezeket a nőket. Olyan bonyolultak... mi férfiak is ilyenek vagyunk?
Kezdett nyugodni a vérem, és az indulat ereimben... nagyot nyeltem, és elfordírtottam a tekintetemet, abbahagyva az ajtó püfölését.
- Rendben. Én tudok várni - sóhajtottam fel, és leültem az ágy szélére. Magam sem tudom már, hogy mit akarok ettől a lánytól... a makacssága most kiváltott belőlem valamit, ami talán az előbb nem volt meg... bonyolult.

Nem tudom, hogy mégis mit várt. Nagy mosollyal az arcomon fogom neki kinyitni az ajtót, mintha az előbbi meg sem történt volna? A nagy frászt. Tudom, hogy valószínűleg nem kellett volna így ráerőltetnem magam vagy mi, de most úgy csinál, mintha valami visszataszító nőszemély lennék. Bár lehet, hogy az vagyok, csak ez még bennem nem tudatosult.. Ki tudja.
– Hogy mi? – Az sem érdekel, ha az ajtó alá kerülök. Különösebben nekem az nem fog ártani.. Most már nem. De, ha így be meri törni az ajtót, akkor a legjobb lesz, ha elkezdem a magam útját járni és egyedül megküzdeni azzal, ami rám vár.

Nem tetszett az, hogy csak így lekoppintott. Bár talán azért, mert... hogy is fogalmazzak? Eddig, életem során nagyon nehezen fogadtam az elutasítást, és ami azt illeti, nem is nagyon kellett ezt elviselnem. Mert nem volt olyan nő, aki elutasította volna a szavaimat... engem. Igaz, meg kellene értenem. Belégázoltam az elutasításommal. De még mennyire...
- Ha nem mész odébb, úgy töröm be, hogy... - köszörültem meg a torkomat. Nem lett volna szép megfogalmazás, hogy maga alá présellek vele, mert... húha. Akkor még tuti ki is veti magát az ablakon.

Fogalmam nincs, hogy mit képzeltem.. Majd pont én fogok neki kelleni.. Nem éppen erről árulkodott. Jó.. Megcsókolt, de ennyi. Mondjuk valószínűleg nem változtatott volna át, ha nem érdekelném, viszont akkor nem értem, hogy mégis mi a francért viselkedik így velem. Nem tudok rajta kiigazodni. Bár gondolom ezzel ő is pont ugyanígy van. Mikor megismert egy félénk lány voltam most pedig, már nyoma sincs ennek a személynek.. Még csak azt sem mondhatom, hogy már évek óta együtt járjuk a világot.. Hiszen nem telt el több egy-két napnál. Mégis fenekestül felfordult a személyiségem.
– Mert, ha nem akkor mi lesz? – Egyáltalán nem érdekelt, hogy mit fog csinálni.. Vagy mit nem. Nem vagyok a szolgája, hogy minden szavára ugorjak.

- Serenity, én nem úgy.. - kezdtem bele, de csak azt értem el, hogy ellökjön magától, majd már be is viharzott a fürdőszobába, és magára vágta az ajtót. A fülemmel még azt is hallottam, hogy utána hevesen nekivetette hátát az ajtónak, mire csak keserűen felsóhajtottam, és hirtelen felpattantam magam is. A vérem úgy égetett, hogy itt helyben fel tudtam volna robbanni. mi van ebben a lányban olyan különleges? Istenem... nekem muszáj megkapnom...
- Serenity...! Ajánlom, állj félre az ajtóból! - kezdtem el kopácsolni az ajtón türelmetlenül.

Teljesen természetes, hogy meg vagyok ijedve. Bármennyire is voltam elszánt az elmúlt percekben elbizonytalanodhatok egy pillanatra, nem? Hiszen nem ez volt az álmom most mégis úgy érzem, hogy ez az. Egyszerűen már semmissé váltak a terveim azzal kapcsolatban, hogy boldog életet éljek. Minek tervezzek előre egy életre, amikor van talán ezer is?
Mikor papolni kezdett arról, hogy azzal kellene megtennem, akit szeretek egyszerre éreztem megkönnyebbülést és sértődöttséget. Féltem ettől az egésztől, de mégis rosszul esik, hogy visszautasít. Ebből is bebizonyosodott, hogy nem akar.. Nem kíván egyszerűen nem. Csak ráerőszakoltam volna magam. Legszívesebben már most világgá rohannék. De egyenlőre megteszi most a fürdőszoba is.
Ellöktem magamtól, majd egyenest megindultam a fürdőszobába. Amint beléptem bevágtam magam mögött az ajtót és leültem hátamat az ajtónak támasztva.

Hallottam a hangot, mely megerősített. A testet a kezem alatt, a vágyat, melyet ez a test sugallt. És... őszintének kell lennem, ehhez foghatót régen éreztem már. De ebből is tudtam, hogy mindez... csak vágy... és ő... egy különleges lány. Már most érzem, hogy az.
Elszakadtam ajkaitól, megfogtam a kezeit, és egy aprót sóhajtottam.
- Azzal kell megtenned ezt, akit szeretsz. Érted? - simítottam végig az arcát. - Nem azért tettelek vámpírrá, hogy kihasználjalak... vagy hogy mert jó mókának tartottam. Nem akarom, hogy azt hidd, csak egy... lány vagy nekem a sok közül.

Lehetséges, hogy ezt az egészet később megbánom.. Bár miért tenném? Maximum azért, mert nem úgy alakult az életem, ahogy elterveztem. Hát ez az egész vámpírrá válás dolog nem volt számomra betervezve, szóval mondhatni már magasról teszek a terveimre. Azt csinálom, ami éppen jól esik és most ezt érzem helyesnek.. Mert ezt akarom. A pillanatnak élek. Nem várhatok örökké.. Habár most már előttem áll az örökkévalóság lehetősége, de nem.. Most akarom.
– Biztos vagyok benne. – Még soha nem voltam biztos semmiben ennyire, mint most ebben.. Nem fogok meghátrálni, mert nincs rá okom. Őt akarom.. Méghozzá csak magamnak.